33. fejezet

Szóval, végül is sikerült elkészülnöm az új fejezettel :) Remélem, élvezni fogjátok, bár a végével azt hiszem, ismét elvetettem egy kicsit a sulykot XD Na mindegy, legfeljebb Algériába emigrálok a haragotok elől XD
Ja, és szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig biztatott és mellettem állt, nélkületek csajok nem menne ez az egész. Örök hálám nektek! Ne felejtsetek el kommentelni! Köszönöm!
xoxo
Lea


(Bella szemszöge)


Valahogy nem akart összeállni a kép. Csak álltam ott és bambán bámultam Rose-ra, aki, miután a neve elhagyta a számat, felengedett az addigi dermedtségéből és a nyakamba ugrott.


- Bella? Bella! Istenem, annyira örülök, hogy itt vagy! Azt hittem, téged is elveszítettelek… Kérlek, ne hagyj magamra, kérlek! – Rosalie hisztérikusan sikítozott a fülembe, majd hirtelen szívet tépően zokogni kezdett. Döbbenten kísértem oda az egyik ágyhoz, és gyengéden lenyomtam rá.
- Rose, figyelj, nyugodj meg! Hallod? Meg kell nyugodnod! – megráztam a vállánál fogva, mire kissé kitisztult a tekintete. Nem tudtam, mennyire értette meg, amit mondtam neki, de legalább figyelt rám.
- Igen, tudom, de ez az egész… Bella, te el sem tudod képzelni, milyen volt! Mindenki kiabált és sikított… - Rosalie tekintete ismét a távolba meredt, és tátott szájjal csóválta a fejét.
- Rose, mi történt? Az Isten szerelmére, mondd már, hogy mi a fene történt otthon? Hol vannak a gyerekek? Carlisle és Esme? Hol vannak ők? – most már kiabáltam, nagyon felzaklattak a nővérem szavai. 
Ha a többieknek baja esett… a gyerekeknek… Nem is akartam belegondolni, hogy mit éreznék akkor, ha bántódásuk esne. Hiszen olyan kicsik még! Sunday, az én csöpp lányom, azokkal a gyönyörű arany szemeivel és a szinte megzabolázhatatlan loknijaival, és Eden, aki az apja kiköpött mása volt, és aki mindig a húga mellett állt. Az ikrek és Edward jelentették nekem a legtöbbet a világon, és nem tudtam, viszontláthatom-e őket még valaha. 


Ez a gondolat olyan mértékű fájdalmat okozott, amit már nem bírtam elviselni. Felpattantam Rosalie mellől, és járkálni kezdtem a szobában.
- Bella, kérlek, ne haragudj rám! Minden az én hibám! Hiszen rám bíztad őket, és én még arra sem voltam képes, hogy megakadályozzam ezt a… ezt a szörnyűséget! – Rose ismét felzokogott. Erőt vettem magamon, letérdeltem elé, a két kezembe fogtam a fejét és magam felé fordítottam.
- Rose, kérlek, áruld el, hogy mi történt odahaza! Kérlek, Rose! – úgy beszéltem vele, mintha egy gyerek lenne, még sosem láttam ennyire kiborulni, pedig átéltünk már együtt egy s mást.
- Nem is tudom… Arra emlékszem, hogy fent játszottunk a kicsikkel a szobájukban, aztán Esme felsikoltott odalent. Megparancsoltam a gyerekeknek hogy maradjanak, ahol vannak, én meg leszáguldottam a nappaliba. Amit ott láttam… Bella, te el sem tudod képzelni, mennyire megrémültem! Esme ott feküdt a földön, és nem mozdult… Carlisle két idegen vámpírral harcolt, de azok túlerőben voltak, nem bírt velük egyedül, így odaugrottam, és nekitámadtam az egyik vámpírnak. Elég sokáig küzdöttünk, már úgy látszott, sikerül legyőznöm őt, amikor egyszer csak elsötétült a világ, és itt tértem magamhoz, nem sokkal azelőtt, hogy beléptél a szobába. Semmire sem emlékszem, sem arra, hogy miért ájultam el, sem arra, hogy hogy kerültem ide. Istenem, ez annyira borzasztó! – Rosalie ismét felzokogott, de nekem nem volt most időm ezzel törődni.
- Rose, hol vannak a gyerekek? Őket is idehozták? Rose, válaszolj már, az isten szerelmére! – miután az első kérdésemre nem kaptam választ, már-már hisztérikusan megráztam a vállánál fogva. Zavarodott tekintettel nézett rám, látszólag még mindig nem volt képes felfogni, hogy mi történt vele, velünk.
- Én… én nem tudom. Semmi nem jut eszembe! Mintha kitörölték volna az agyamat, sajnálom! – nővérem lehajtotta a fejét, és csendesen sírt tovább, könnyek nélkül.


Folyton azon agyaltam, hogy hol lehetnek a többiek. Edwardról tudtam – vagy legalábbis tudni véltem – hogy utánam indult, de arról sejtelmem sem volt, hogy abban a pillanatban merre járhatott. Esme és Carlisle a jelek szerint szintén Jane „vendégszeretetét” élvezték, ahogy az ikrek is.
- Rose? Alice, Jasper és Emmett merre vannak? Ők is ott voltak a házban a támadás idején? – úgy beszéltem Rosalie-val, mint egy gondoskodásra szoruló gyerekkel, igyekeztem minél megnyugtatóbb lenni.
- Nem, nem voltak ott, Edwarddal utánad indultak. Tényleg, te hogy kerültél ide? – úgy tűnt, Rose nem ért semmit, és nem volt vele egyedül.
- Én… én elindultam a Volturihoz, de a Seattle-be tartó repülőgépen elkapott egy vámpír, és idehozott. Amikor megérkeztünk Moszkvába, egy újabb ismeretlen vámpír fogadott minket, Alvian, aki Jane párja, és úgy néz ki, együtt tervelték ki az egészet. Már csak arra kell rájönnünk, hogy miért csinálják ezt, és hogy… - nem jutottam tovább.
- Jane? Úgy érted Jane Volturi? – sikította Rose megdöbbenve.
- Igen. Te nem találkoztál vele? – most rajtam volt a sor, hogy megütközzek.
- Nem, mondtam már, hogy itt tértem magamhoz, és azóta te vagy az első, akit látok. Miért tette ezt Jane? Egyáltalán, hogy jut eszébe ilyesmi? Mindig is utáltam azt a nőt, tudtam én, hogy nem százas! Csak kapjam a kezeim közé, azt nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni! Az a kis szipirtyó, hogy fog sikoltozni, amikor szembesül a „véleményemmel” – Rose szemeiben fellángolt a düh, tisztán és intenzíven izzott. Már esélyem se lett volna leállítani, de őszintén szólva, nem is nagyon akartam. Hiszen én magam is olyan mértékű haragot éreztem, ami lassan már kezelhetetlenné vált, de azt is tudtam, hogy nem rohanhatunk csak úgy neki a feladatnak, szükségünk lesz egy tervre.
- Rose, figyelj, én is nagyon szeretném elkapni a nyakát, de ki kell gondolnunk, hogyan tegyük. Jelenleg nem tudjuk biztosan, hányan vannak, milyen erősek, és hogy vajon a családtagjaink is itt vannak-e. Érted, Rose? Kelleni fog egy terv – magyaráztam neki, mire bőszen bólogatni kezdett. Remek.
- És? Hogyan álljunk neki? – kérdezte kíváncsian, mire eszembe jutott valami.
- Talán Edward képességével fel tudom deríteni, hogy nagyjából hányan tartózkodnak a házban – morfondíroztam, de Rosenak megint leesett az álla.
- Edward képességével? Hát mégis megmaradt? – a szemei kerekre nyíltak a döbbenettől.
- Igen, úgy gondolom. A repülőgépen mindenesetre működött, talán most is fog – vontam meg a vállamat.
- Akkor mire vársz? Csináld! – kiabált rám, mire én engedelmesen lehunytam a szemem, és igyekeztem a koncentrálni. 


Egy ideig semmi sem történt, aztán olyan hangzavar keletkezett a fejemben, mintha egy koncerten lennék. Nem voltam képes elkülöníteni egymástól a milliónyi gondolatot, egyetlen, átláthatatlan masszává folytak össze. Már épp feladtam, amikor meghallottam egy mindenkinél erősebb hangot. Jane…


„Alvian tényleg meglepett ezzel a bejelentéssel. Sosem hittem volna, hogy éppen egy ilyen kis jelentéktelen valaki lesz az Őrző, mint Edward féltett kis felesége. Mindegy, ez van, valahogy majd csak sikerül meggyőznöm, hogy álljon a mi oldalunkra Aroval szemben. Ha kell, a családját fogom felhasználni ellene! „


A következő pillanatban elveszítettem a kapcsolatot Jane gondolataival, de amit eddig hallottam, csak még jobban összezavart. Milyen Őrző? Miről beszél ez az elmeháborodott? És hogy harcoljak velük a Volturi ellen? Nevetséges…
- Na, van valami? Ne haragudj, hogy megzavarlak, de már olyan régóta csendben vagy… - rázott meg gyengéden Rosalie. Kábultan fordultam felé.
- Hallottam Jane gondolatait, de… ez egyre zavarosabb lesz. Valami olyasmit mondott, illetve gondolt, hogy én valamiféle Őrző vagyok, és hogy majd a segítségemmel fog győzelmet aratni Aro felett. Van bármi sejtésed, hogy mit jelenthet ez? – néztem kérdőn Rose-ra, de csak rázta a fejét.
- Nem, még csak nem is hallottam ilyesmiről. Ha Carlisle itt lenne… - sóhajtott fel bánatosan.
- Igen, de most nincs itt, szóval nekünk kell dűlőre jutnunk a dolgokkal. Tehát, jöhet az a terv? – biztatóan rátettem a kezem a karjára.
- Persze! – mosolygott rám hálásan, először, mióta találkoztunk.


A nap hátralevő részében különféle terveket kovácsoltunk, egymás után ontottuk magunkból az ötleteket. Igyekeztünk nem arra gondolni, hogy mi történhet a legrosszabb esetben, lehetőségnek tekintettük a helyzetet, elvégre most megmutathatjuk, hogy mennyire vagyunk összetartóak, mennyire vagyunk fontosak egymásnak. Hiszen a tragédiák hozzátartoznak az élethez, nem adhatjuk fel az első nehézségnél, nem dobhatjuk be a törülközőt. Mert amikor már úgy éreztem, hogy a szívem megszakadt, akkor is harcolnom kellett, de úgy igazán, hogy érezzem, életben vagyok. Szenvedtem, szinte fájt minden egyes lélegzetvétel, összezavarodtam és féltem, de kivételesen még ennek is örültem, miközben Rose-zal ültünk a szoba padlóján, és tanakodtunk. Hiszen ezek az érzések eszembe juttatták, hogy van még jó, van még olyan dolog az életemben, amiért érdemes harcolni. Van értelme akár a létemet is feladni, csakhogy a családom biztonságban élhessen, Ez mindkettőnknek erőt adott a folytatáshoz, bármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzetünk.


Másnap reggelre készen álltunk, testileg és lelkileg is, hogy bármi áron, de kiszabaduljunk a fogságunkból. Úgy gondoltuk, valaki egyszer úgyis bejön ellenőrizni minket, és nem is kellett rá sokáig várnunk. Hallottuk, ahogy az illető csizmái alatt csikorog a mindent ellepő törmelék. Amint közelebb ért, egymásra néztünk Rosalie-val, és az előre megbeszéltek szerint én leültem az egyik ágyra, míg ő az ajtó mellé állt, úgy, hogy takarásban maradjon. Amikor kinyílt az ajtó és megláttam, ki sétál be rajta, már tudtam, hogy nyert ügyünk van, már ami a szobából való kijutást illeti. Damien szinte félősen nézett rám, majd körbehordozta a tekintetét a szobában, Rose után kutatott.
- Hol van a barátnőd? – kérdezte ijedten, de nem maradt időm a válaszra, mert Rosalie egy villámgyors rántással a helyiség közepére taszította és becsapta mögötte az ajtót.
- Csak nem engem keresel? – gúnyosan rávigyorgott a megszeppent vámpírra, aztán behúzott neki egy akkorát, hogy Damien a lendülettől csak előttem állt meg.
- Mi a fenét képzeltek ti? Ha Jane ezt megtudja, végetek! – fenyegetőzött, majd feltápászkodott a földről és a falhoz húzódott.
- Ó, nem hiszem, hogy lesz időd elmesélni neki mindezt – Rose még mindig eszelősen vicsorgott, és közelebb lépett Damienhez, aki rémülten pillantott rám, segítséget várva. Tettetett sajnálkozással megrándítottam a vállam, de azért megállítottam a nővéremet.
- Rose, tudod mit beszéltünk meg – suttogtam neki, mire dühösen felmorgott, de visszafogta magát.
- Tudom! Egy kicsit sem láthatom el a baját? – úgy nézet ám, ahogy Emmett szokott, amikor nagyon szeretne valamit. Le sem tagadhatnák, hogy házasok. Erre a gondolatra elmosolyodtam kicsit.
- Nem is tudom… Mennyire szeretnéd bántani? – nagyon jól tudtam, hogy Damien hallja minden szavunkat, láttam az arcán, ahogy egyre jobban hatalmába keríti a rettegés.
- Talán egy kéz vagy egy láb nem hiányozna neki… Te mit gondolsz? – úgy beszélgettünk a vámpír megkínzásáról és feldarabolásáról, mintha csak a tegnap esti filmet vitatnánk meg. És bejött.
- Mi? Hogy a lábamat? Vagy a kezemet? Elment az eszetek? Nem tehetitek ezt! Ugye nem teszitek? – rimánkodott teljes erőbedobással. Összenéztünk Rose-zal, mintha fontolóra vennénk a kérését, majd felsóhajtottunk.
- Nem is tudom… Mit adsz cserébe? – Rosalie zseniálisan játszotta a szerepét, ehhez kétség sem férhetett.
- Mi? Cserébe? Én nem is tudom… Mit szeretnétek? – Damien teljesen össze volt zavarodva, láthatóan nem tudta hova tenni a dolgokat.
- Először is információkat. Nagyon ajánlom, hogy igazat mondj, mert ha megtudom, hogy hazudtál, annak következményei lesznek! – igyekeztem minél fenyegetőbbnek tűnni, nem kis meglepetésemre Damien egy szó nélkül elfogadta a helyzetet.
- Rendben, elmondok mindent, amit tudok! De ne számítsatok túl sokra, mert nem osztanak meg velünk mindent – sóhajtott fel összetörten.
- Hányan vagytok itt? – ez volt az egyik legégetőbb problémánk, hiszen, ha nagymértékű túlerőben vannak, esélyünk sincs.
- Jelenleg hatan, de Jane további vámpírokat vár, akik csatlakozni fognak hozzá és a kis tervéhez. De most csak hatan vagyunk, velem együtt – úgy tűnt, Damien valóban feladta az ellenállást, és készségesen válaszol a kérdéseinkre.
- Hol vannak a többiek? A családtagjaink? – rivallt rá Rosalie dühösen, remegett a benne dúló indulatoktól.
- Az orvos meg a neje egy szinttel feljebb vannak, egy ugyanilyen szobában. A kölyköket elvitték valahová, és mielőtt leszednétek a fejemet, nem tudom, hová! Valahol a környéken lehetnek, mert láttam, ahogy Ramos, az egyik testőr emberi élelmet pakolt a dzsipbe, majd elhajtott. És ennél többet tényleg nem tehetek értetek! Ha Jane megtudja, hogy kinyitottam a számat… - a vámpír már gondolattól is összerázkódott.
- Ó, dehogynem tehetsz értünk még, sőt! Meg is fogod tenni! Nehogy azt hidd, hogy itt Jane Volturi az egyetlen, aki kárt okozhat benned – Rose fenyegetően felmordult és Damien felé indult.
- Oké, oké, csak mondjátok, mit kell tennem! – nem láttam még nála gyávább vámpírt, de ez most szerencsére csak használt nekünk.
- Most szépen fogod magad, kiviszel minket innen és elvezetsz Carlisle-hoz és Esme-hez, világos? – felsőbbrendűen rávigyorogtam, mire Damien nyelt egy nagyot. Gondolom, élénken emlékezett még a legutóbbi találkozásunkra.


Habozva bólintott, majd az ajtóhoz sétált. Szorosan mögötte haladtunk, Rose folyamatosan a férfi derekán tartotta a kezét, hogy ha esetleg valami ostobaságot készül elkövetni, meg tudja akadályozni. Ahogy feltárult előttünk a szabadságot jelentő ajtó, odahajoltam Damienhez.
- Viselkedj természetesen, ne kelts feltűnést – sziszegtem a fülébe. Bólintott.
Lassan, emberi tempóban mentünk fel a sötét, szűk lépcsősoron, hogy egy emelettel feljebb jussunk. Damien ment elöl, utána én, és Rose zárta a sort. Az izgalom szinte tapintható volt, mindhárman idegesek voltunk és ez rányomta a bélyegét a hangulatra is. Némán, egy szó nélkül haladtunk felfelé. 


Amikor végre feljutottunk, összeszorult a gyomrom. Két vámpír ácsorgott a folyosó közepén és nevetgélve mesélték egymásnak a legutóbbi vadászatuk élményeit. Mivel ők emberi vérrel táplálkoztak, már-már rosszul lettem attól, hogy milyen közönyösen beszélnek róluk. Nem tudtam, milyen esélyeink lennének, ha most harcra kerülne sor, ezért méterről méterre egyre idegesebb lettem. Rosalie is feszülten figyelt, mindenhonnan támadást várt. A két vámpír váratlanul összerezzent, és egyszerre felénk fordultak.
- Te féleszű! Mit csinálsz? Mit keresnek ezek itt? – mutatott ránk megvetően. Rosalie mellkasából felszakadt egy fenyegető morgás, mire azok ketten gúnyosan felnevettek.
- Hallod, hogy dorombol a cicus? Mit gondolsz, karmolni is tud, vagy csak a szája nagy? – röhögött az egyikük, egy alacsony, fekete hajú, vörös szemű férfi.
- Ha nagyon akarod, letesztelheted – vicsorgott Rose, majd ráugrott a vámpírra. Bár az eredeti terveinkben ez nem szerepelt, úgy gondoltam, talán azért még sikerülhet.
- Itt maradsz! – kiabáltam rá Damienre, mint egy kutyára, és a másik, magasabb és látszólag erősebb vámpírra vetettem magam.


Tényleg erős volt, erősebb, mint hittem, mert épphogy hozzáértem, már el is kapta a nyakamat és a falhoz vágott. Sűrű vakolateső közepette csúsztam le a földre, de nem tétováztam sokat, felugrottam és ismét rátámadtam. Gyorsan mozgott, de én villámsebességgel szereltem le az újabb támadásait, amivel kissé sikerült összezavarnom. Aztán egyszer csak vége lett, mert elérte a karomat és megállított. 
Összekapaszkodva küzdöttünk egymással, egyikünk sem bírt a másikkal. Már a teljesítőképességem határán voltam, úgy éreztem, egy pillanattal sem bírom tovább már. A szorításom gyengült, mire a vámpír szeme megvillant, már látta maga előtt a győzelmét. A karom lehanyatlott és szinte tehetetlenül hagytam, hogy a férfi fölém kerekedjen és leszorítson a földre. Elveszítettem a harcot, vége volt. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, ahogy a férfi fölém hajolva kivillantotta a fogait és a nyakamra hajolt. A fejem oldalra bicsaklott, amikor megláttam, hogy Rose sincs éppen jó helyzetben. Az ellenfele a falhoz préselte és neki is a nyakába lihegett. Fájdalommal teli pillantása mintha újraindított volna bennem valamit. Sokszor előfordult már az életemben, hogy tehetetlennek éreztem magam. Ez volt talán a legkínzóbb érzés, amit átéltem: a tanácstalan, cselekvőképtelen harag. Láttam, hogy Rose-nak szüksége van rám, mégsem tudtam tenni érte semmit. 


Elkeseredetten küzdöttem a rám törő lemondás ellen és megcélozva az akaratomat, az engem földhöz szemező vámpír szemébe néztem, és egy végső, mindent megfeszítő kiáltással ledobtam magamról, majd miután utána vetettem magam, egyetlen rántással letéptem a fejét. Egy pillanatra elöntött az undor, de eszembe jutott Rose, és ez kitörölt minden egyéb gondolatot a fejemből. Dühödt morgással ugrottam rá a nővéremre támadó vámpírra és egy mozdulattal eldobtam. A férfi óriási zaj kíséretében zuhant ki az egyik ablakon. Tudtam, hogy nincs sok időnk, mert bármelyik pillanatban segítséget hívhatott. Lihegve térdeltem le Rosalie mellé és szemügyre vettem a sérüléseit. A karján és a nyakán voltak ugyan harapások, de egyik sem tűnt vészesnek, bár ezzel ő nem érthetett egyet, mert hangosan sikoltozott a méreg okozta fájdalomtól.
Váratlanul kiáltásokat hallottam, újabb ellenséges vámpírok közeledtek felénk. Még egy csatát már egyikünk sem élt volna túl, így nagy nehezen ugyan, de lemondtam arról, hogy Carlisle-ék keresésére induljunk, és felhúztam Rosalie-t a földről. Nem ellenkezett, amikor a lépcső felé vonszoltam.
 Egy célom volt csak, épségben kijutni innen, mielőtt ránk találnak. Segítség nélkül nem boldogultunk volna, és ezt mindketten tudtuk.


Felrohantunk a földszintre, de mielőtt a bajárat elé értünk volna, a kapu hatalmas dübörgéssel, robbanásszerűen darabokra tört. 
Amikor kissé elült a por, felsikoltattam a látóterembe kerülő személyek láttán.