2010. február 17., szerda

21. fejezet




(Jacob szemszöge)
- Nem tehetitek ezt! Át kell engednetek! – üvöltötte Edward az előtte álló Sam arcába.
Az erdő felől jöttem éppen, amikor megláttam őket. Nem értettem Edward viselkedését, mert eddig ő is mindenáron meg akarta óvni a szövetséget. Megőrült? Semmi esélye nincs nyolc farkas ellen, egyedül. Mikor közelebb értem, láttam rajt, hogy a végletekig feldúlt. Arca eltorzult, teste támadáshoz készülődött. Nem tudtam mire vélni ezt. Mi történhetett? Csak nem a gyerekek?


Szemei ekkor rám szegeződtek, tekintete már-már őrületet sugallt. Meg tud őrülni egy vámpír?
- Jacob! Jake, figyelj rám, kérlek! – tényleg nagy baj lehetett, mert ez volt az első, hogy segítséget kért tőlem. – A bolhafészek barátaid nem hajlandóak meghallgatni! Kérlek, Jake, Bella bajban van! – könyörgött.
Mi van Bellával? És miért itt keresi? Hiszen otthon van, nem a Pushban! Vagy mégsem?
- Mi a fene történik itt? Mondj el mindent! Gyerünk! – kiabáltam rá, akaratlanul.
- Bella… Bella egyedül jött ide… Rávette Alice-t, hogy hozza a rezervátumba… És a látomás… Alice nem látott azóta semmit, mert ti itt vagytok… Hogyhogy nem vettétek észre? – üvöltött rám, teljesen jogosan. Igen. Miért nem vettük észre?
- Nem tudom! Merre indult el? – egyre idegesebb lettem.
- A part felé, azt hiszem… Jake, keresd meg őt, kérlek! Hozd vissza nekem, könyörgöm! – lerogyott a földre, mint akinek a világ összes bánata a lelkére nehezedik.
- Megígérem, hogy megtalálom! Seth! – kiáltottam a srácnak, majd elrohantunk az erdő felé.


Menet közben átalakultam, így már négy erős mancs segítette az előrehaladásomat. Seth mögöttem loholt. Módszeresen átvizsgáltuk az erdőt, keresztül-kasul rohantunk a területen, de semmi nyomot nem találtunk. Közben egyre csak azon járt az agyam, hogy mi a csoda történhetett. Minek jött ide Bella? Hiszen a gyerekek nincsenek itt. Vagy tévednék?
Váratlanul egy kétségbeesett kiáltást fogtak érzékeny füleim. Egymásra néztünk Seth-tel, majd a hang irányába fordultunk. Az izmaim ki akartak szakadni, olyan erővel futottam. Nem lehet, hogy ismét elkéssek… Mint amikor Bella levetette magát a mélybe…


Amikor kiértünk a fák sűrűjéből, szörnyű látvány tárult a szemeim elé. Egy szőke vérszívó éppen a kicsiket próbálta lelökni a peremről, miközben Bella tehetetlenül figyelte az eseményeket. Nem volt időm gondolkodni. Habozás nélkül az ismeretlen vámpírra ugrottam, fogaim megtalálták nyakának érzékeny bőrét. A szemem sarkából láttam, ahogy Seth az erdő felé rohan a gyerekekkel. Hatalmas szemfogaim rákulcsolódtak a nő nyakára, próbáltam leküzdeni a rosszullétet, amit az illata váltott ki belőlem. Nem figyelhettem eléggé, mert váratlanul kitépte magát az állkapcsom fogságából, és Bella felé vetette magát. Egy pillanat múlva már a perem szélén álltak. Láttam, ahogy Bella megpróbál hátrálni, de ezzel csak közelebb került a szikla meredek oldalához. Tudtam, hogy valamit tennem kell. A harag az ismeretlen nő iránt meghatványozódott bennem, mellkasomból dühös, és egyszersmind aggódó hangok törtek elő. A vámpír rám nézett, én ugrottam. Mielőtt elkaptam volna a torkát, lelökte Bellát a szikláról. 


Egy pillanatra elborított a fájdalom, de a vérszívó még élt, és keményen küzdött. Minden erőmet beleadva próbáltam kicselezni a támadásait, eleinte sikerrel, majd végül hatalmas ütést mért a bordáimra. Lihegve terültem el a földön. A vámpír fölém magasodott, az utolsó csapást készült rám mérni. Abban a pillanatban, ahogy felemelte a kezét, alulról megragadtam, és letéptem a fejét. Az egész nem tartott tovább három másodpercnél, mégis életem legnehezebb harcának éreztem az előbbit. Feltápászkodtam, és a lehető legapróbb cafatokra cincáltam a testet. Seth lépett ki a fák közül, már emberként. Kapkodva tüzet gyújtott, és együttes erővel ráhordtuk a vámpír maradványait.
Sűrű füst lengte be a környéket.


- Jake? Hol van Bella? – nézett rám, mire a fejem önkéntelenül is a párkány felé fordult.
Seth odarohant, majd rémülten felkiáltott.
- Úristen! Bella! Várj, kihozunk onnan! – nem értettem, miért mondja ezt.
Hiszen Bella nem élhette túl a zuhanást. Hitetlenkedve cammogtam a szikla pereméhez. Bella úgy húsz métert zuhant, háttal érkezett egy kiszögellésre. 


És lélegzett. Szinte önkívületi állapotban másztam le hozzá, újra emberi alakomat használva. Óvatosan felemeltem a fejét a földről.
- Bella? Ne félj, most már minden rendben lesz! Hamarosan jobban leszel! – nem tudom, kit akartam ezzel meggyőzni. De annyira akartam, hogy megint olyan legyen, mint régen!
- Jake? Figyelj, én már nem megyek innen sehová – suttogta színtelen hangon.
- Miféle marhaság ez? Persze, hogy eljössz! Majd én elviszlek a Cullenekhez, és ők majd meggyógyítanak! – önző módon azt kívántam, szenvedjen még egy kicsit, csak addig, amíg a segítség ideér. Magamban átkoztam Sethet, hogy nem tudott gyorsabb lenni.
- Nem, tudom, hogy nem. Most járt le az időm, de nem bánok semmit – erőtlenül elmosolyodott, ajkai alig mozogtak.
- Bella… - kezdtem el, de nem hagyta.
- Jake, ugye Edward olvas a gondolataidban? – miután bólintottam, újra mosolygott. Mint egy haldokló angyal. – Akkor, kérlek, most nagyon figyelj rám! Szeretném, ha megmutatnád neki, amit most mondani fogok! – nézett rám könnyekben úszó szemekkel.
- Bella, majd te elmondod neki! – még mindig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy nem lesz itt semmi baj. De ő már tudta. Talán az emberek megérzik az ilyesmit. Hogy itt a vég.
- Nem. Kérlek, Jake! Talán ez lesz az utolsó dolog, amit megtehetsz értem – hogy is tagadhattam volna meg tőle ezt? Lemondóan sóhajtottam.
- Figyelek.
- Kérlek, mondd meg Edwardnak, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megajándékozott önmagával, és a gyermekeinkkel. Mondd el neki, hogy ne gyászoljon! Olyan helyre kerülök, ahol az idők végezetéig várhatok rá. Ha van valami, amit nem tudnék elviselni, az az, hogy a szomorúság romba dönti. Neki élnie kell! A családjáért. Sunday és Eden számítanak rá. Nevelje őket tisztességre, jóindulatra és szeretetre. Ez a legfontosabb. Örökké szeretni fogom őket! Szeressék egymást úgy, ahogy én szerettem őket, és vigyázzanak egymásra, mert a szívem egy darabját ott hagytam náluk. Ne hagyják meghasadni – az utolsó szavaira már nagyon kellett figyelnem, annyira csendesek voltak.
Bella feladta, nem akart már küzdeni az életéért. Mellkasa egyre lassuló ütemben mozgott fel s alá, szíve az utolsókat verte. Mikor eljátszotta legvégső dallamát, a könnyeim feltartóztathatatlanul áradni kezdtek. Vége volt, nem szenvedett többé. Tehetetlenségemben felüvöltöttem, minden fájdalmamat és gyászomat belesűrítve ebbe a kiáltásba.


- Jake? – Seth rémült kérdése belehasított a kifakadásom utáni mély csendbe. Zokogva néztem fel rá.
- Késő, elkéstünk – ennyit tudtam kinyögni, majd lerogytam életem első szerelmének holtteste mellé.
Egy erős kezet éreztem a vállamon. Homályos tekintettel néztem fel Sam arcába. Az egész falka mögötte állt, mind ledöbbenve az események tragikus kimenetelétől.
- Jacob, mennünk kell – ennyit mondott csak, de kiéreztem belőle az alfa akaratát.
Igaza volt. Hiszem megígértem Edwardnak, hogy visszaviszem őt hozzá. Nehézkesen feltérdeltem Bella mellé. Karjaimba vettem élettelen testét, és elindultam vele vissza, a határhoz. Most már nem siettem, nem volt értelme, Bella számára késő volt. Próbáltam visszafogni a zokogást, legalább addig, amíg egyedül lehetek. Lassan lépkedtem az évszázados fák alatt, Bella törékeny testét a magaméhoz szorítva. De nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent. 


Kiértem a tisztásra. Ránéztem Edward arcára, amely most hitetlenséget, dühöt, de főleg mérhetetlen fájdalmat tükrözött.
- Ne! Nem! Ez nem lehet! Bella! – üvöltötte, és átrohant a határon. Senki nem állította meg.
Remegő karjaiba helyeztem szerelme testét, amelyben már nem volt élet. Lerogyott vele a földre, és keservesen, szívszaggatóan sírni kezdett.
- Bella, ne! Ezt nem teheted! Térj magadhoz, édesem! Szeretlek! – reményvesztetten simogatta az arcát, úgy könyörgött a lehetetlenért.
Tehetetlenül figyeltük, ahogy egy legyőzhetetlen vámpír összeroskad a fájdalom súlya alatt.


(Edward szemszöge)


Nem értettem, mi tart ennyi ideig. Jacob már fél órája elment Seth-tel. Az idegeim lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Nagyon dühös voltam Alice-re, mert kijátszott engem. Mégis, mit képzelt? Soha nem egyeztem volna bele ebbe a kis magánakciójukba…
Seth lépett ki a fák közül, a karjaiban cipelve a gyerekeket. Óriási kő esett le a szívemről. Vártam, hogy Bella is kilép a tisztásra, de nem jött.
- Seth! Hol van Bella? – utáltam, hogy most beszédre kell pazarolnom az időt, de kínosan ügyelt arra, hogy ne gondoljon a kedvesemre.
- Edward, ne aggódj! Jacobnak még van egy kis elintéznivalója azzal a vámpírral, aztán jönnek – felelte zavartan.
- Milyen vámpír? A rezervátumban? – hördült fel Sam, megelőzve engem.
Seth elméje megnyílt, mintha egy gát szakad volna fel benne. Bella rémülten küzd, Jacob odaugrik és elkapja a vámpír nyakát… Tanya… Nem akartam elhinni a vitathatatlant. Tanya?! Miért? A harag elborította az elmémet. Hogy merészeli? Hogy van bátorsága ahhoz, hogy kezet emeljen a családomra? Azonnal oda kellett mennem, de alighogy egy lépést tettem, Sam megállított.
- Nem! Nem jöhetsz be a falka területére! Majd mi elintézzük! Vigyázz a gyerekeidre! – kiáltotta oda nekem, mielőtt elrohant, nyomában a falkával.


- Apa? Apa, ugye nem lesz semmi baj? Visszahozzák nekünk anyát, ugye? – Sunday könnyektől maszatos arca bizalommal telve nézett fel rám. Eden a lábamba kapaszkodott.
- Persze, kincsem, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – simogattam meg a fejüket – Most pedig felhívjuk Rose nénit, hogy vigyen haza titeket, jó?
- Nem! Megvárjuk anyát! – Eden makacssága megközelítette az anyjáét.
- Eden, most az lesz a legjobb, ha elmentek! Anya is így akarná – súgtam neki, mire alábbhagyott az ellenkezése, majd végleg megszűnt.
- Oké – sóhajtott lemondóan.
- Helyes – biccentettem felé, még egy halvány mosolyt is megeresztettem.
Felhívtam Rosalie-t, aki néhány perc múltán meg is jelent, Emmett társaságában.
„Na, van már valami? Megvan már Bella?” – kérdezte a bátyám gondolatban, de csak ráztam a fejemet. Rose kitalálhatta, miről beszélgetünk némán, mert az arca eltorzult az aggodalomtól. Átöleltem az ikreket, majd Emmett kezeibe helyeztem az övékét. Ahogy távolodtak, vissza-visszanéztek, de engedelmesen haladtak tovább. Amikor már eltűntek a látóteremből, újra átadhattam magam a türelmetlenségnek. Fel-alá járkáltam a határ mentén, le sem vettem a tekintetem az erdőről. Minden apró neszre reménykedve fordultam a fák felé, de mindannyiszor csalódnom kellett. Hol vannak már? Percről percre nőtt bennem a feszültség, az aggodalom lassan felemésztett. 
És ekkor távoli léptek zaját hallottam. Meredten néztem a közeledő csapatot. Először nem figyeltem fel a legfontosabb részletre, majd a kép szinte beleégett a tudatomba. Bella nem a saját lábán jött. Elfogott a düh Tanya iránt, aki megsebezte a kedvesemet, de valami hiányzott. Nem hallottam a számomra a világ legszebb hangját játszó dallamot. Bella szíve nem dobogott. Nem! Nem késhettek el! Mi történt? Biztos voltam benne, hogy kedvesem él, csak a sokk miatt nem tudtam kivenni az életjeleit. Minden álmom összetört, ahogy Jacob arcára néztem. Egész testében remegett, tekintetében mély fájdalom ült.


- Ne! Nem! Ez nem lehet! Bella! – semmi nem érdekelt, csak hogy most a szerelmem mellett legyek.
Félőrülten átrohantam a határon, de senkinek volt ellenvetése. Jacob óvatosan a karjaimba helyezte az élettelen testet. Nem tudtam felfogni. Nem lehet, hogy így legyen vége!
- Bella, ne! Ezt nem teheted! Térj magadhoz, édesem! Szeretlek! – kétségbeesetten simogattam az arcát, hátha valami csoda folytán felébred.
De Bella mozdulatlan maradt. A sáros földön ülve éreztem, ahogy gyönyörű teste lassan kihűl. Bella halott volt, és én semmit nem tudtam tenni ez ellen. Nem értettem, miért élhettünk át ennyi boldogságot, ha most a sors elszakította tőlem őt. Reggel még a mennyekben jártam, egy angyallal az oldalamon, akinek a fénye beragyogott mindent. Most pedig csak a sötétség és a fájdalom ölelt körül. Fényes-szép mennybéli trónusomról hirtelen a pokol legmélyére lettem taszítva. 


Nem tudom, mennyi ideig dagonyáztam a bánatban, míg egyszer csak apám hangjára lettem figyelmes.
- Edward… Gyere fiam, mennünk kell – szólt lágyan, de az ő arca is eltorzult a bánattól.
- Carlisle, kérlek! Valamit tennünk kell! Nem lehet, hogy… - nem tudtam befejezni, a hangom beleveszett a sötétségbe.
- Sajnálom, Edward… - suttogta lehajtott fejjel.
Akkor értettem meg véglegesen. Bella már soha többé nem lesz az enyém, lelke átköltözött egy jobb világba, ahová én nem követhetem. Lassan felkeltem a földről, karjaimba vettem a mozdulatlan testet, és elindultam hazafelé. Jacob állított meg nemsokára.
- Edward, van itt valami… - mondta, majd visszaemlékezett Bella utolsó szavaira.
Végig az ő arcát figyeltem, miközben a farkas megmutatta nekem szerelmem kívánságát. Lassan peregtek a képek a szemeim előtt, minden egyes szó újabb szúrást okozott a halott szívemnek. Egy ponton már nem bírtam. Nem akartam látni, hogyan búcsúzik el tőlünk. Még, hogy ne gyászoljam! Mégis, mit gondolt? Hogy majd fütyörészve élem tovább az életem? Nevetséges…
- Jacob, elég. Köszönöm neked, hogy visszahoztad őt – súgtam bele a csendbe, majd összetörten haladtam a végzetem felé.


A házunk előtt a teljes család megtörten, sírva fogadott minket. Esme Alice karjában zokogott, akinek nem csak a gyásszal kellett megküzdenie, hanem a bűntudattal is. Emmett és Rose egymásba kapaszkodva álltak, egymást erősítve a fájdalomban. Jasper arca földöntúli szenvedést sugallt, hiszen neki nemcsak a saját, hanem mindannyiunk kínját el kellett viselnie. A gyerekek… Istenem, ők csak ledermedve figyeltek, tekintetük értetlenséget tükrözött.
- Apa? Mi van anyával? Mikor tér magához? – Eden reményteljesen nézett hol rám, hol Bellára. Nem tudtam, hogyan mondjam el nekik…
- Eden, Sunday, valamit meg kell tudnotok… Anya már nem… már nem fog felébredni többé. Elment, és nem is lesz már velünk soha – remegő hangom elhalt a rám törő görcsös zokogástól.
- Mi? Nem! Nem lehet! Te… Te megígérted nekem, hogy nem lesz semmi baj! Hazug vagy! Nem akarlak látni többé! – Sunday zokogva elrohant, míg Eden könnyes szemmel nézte Bellát, majd a húga után szaladt.
- Hagyd, majd én… - szólt rám Esme, mikor látta a hezitálásomat. Elsietett a gyerekek után.


Emberi sebességemhez képest is lassan mentem be a házba, fel a lépcsőm, a régi szobámba. Letettem Bella élettelen testét a közös ágyunkba, ahol megannyi szerelmes és szenvedélyes pillanatot éltünk át ketten. Ránéztem szerelmem halott-sápadt arcára, és akkor én is meghaltam. Kiveszett belőlem minden érzés, csak a mérhetetlen fájdalom maradt, ami belülről emésztett fel. Saját kezemmel akartam magam darabokra tépni és máglyára vetni, hogy megszüntessem ezt a mindent felperzselő gyászt. Magamban fohászkodtam Istenhez, hogy engem vigyen, hiszen a világnak szüksége van egy ilyen különleges lélekre, mint ő. Gondolataimba berágták magukat a családom elmélkedései, mint megannyi gonosz féreg, amik az én kínzásomra gyűltek össze. Nem bírtam tovább elviselni a szánakozó gondolatokat, több terhet már nem bírtak a vállaim. Kirohantam a házból. Kétségbeesetten kerestem a kiutat a szenvedéseimből. Újonnan felfedezett lelkem darabokra szakadt szilánkjai elkeseredetten küzdöttek a létezésért. Az erdő fái fekete hírnökökként szegélyezték az utamat, mint amolyan gyász-sorfal. Nem akartam mást, mint felejteni. Úgy éreztem, mintha váratlanul felhők takarnák el az eget. Aztán könnyű szellőként egy emlék libbent át az agyamon, láttam magam előtt az arcát, ahogy a meleg sugarak cirógatják hamvas bőrét. Bella hiánya újult erővel tört fel bennem. Bármit megadtam volna akkor egy sötét, csillagtalan éjszakáért, azért, hogy álmokba menekülhessek a valóság elől.
Hirtelen fellángolt bennem a düh. Hogy ki, vagy mi ellen, magam sem tudtam, de a gyilkolási vágy elképesztő intenzitással uralkodott el rajtam. Nem láttam semmit a tudatomra telepedett vörös ködtől, vakon pusztítottam a természetet magam körül. Fájdalmam nagyobb volt annál, mint amit el tudtam viselni. Csak rohantam az erdőben, óriási pusztulást hagyva magam mögött. Nem tudtam, hová megyek, teljesen céltalanul bolyongtam. A szél sírva rohant a fák között, mintha a lelkem dallamát játszaná. Halott szívem fájdalmasan sajgott, szemeimet soha meg nem születő könnyek égették. Egyszer csak elég volt. Megálltam, próbáltam gondolkodni, de semmi nem tudta elűzni az ürességet, az ő hiányát. Üvöltve rogytam le a földre. A gyász térdre kényszerített, és én megadtam magam.


A gyerekek arca szellemként kúszott be a tudatomba. Rájuk volt a legnagyobb szükségem, de szinte akaratom ellenére lépkedtem vissza a házhoz. Az eszem még mindig nem akarta elfogadni azt, amit a szívem már tudott. Hogy Bella mosolya soha többé nem fog felragyogni. Nem hallhatom, ahogy a szűk mellkasába szorult hatalmas szíve megakad egy pillanatra, hogy aztán végzetesen gyorsan dobogjon, amikor hozzáérek vagy megcsókolom. Nem hallhatom, ahogy elfúl a lélegzete, miközben porcelántestén végigsimítok. Nincs több nevetés, amely bearanyozza a napomat, nincsenek csendben elsuttogott vallomások. Felfoghatatlan, hogy ennyi szenvedés után így kellett ennek történnie. Bella nem halhat meg! Neki élnie kell! Tudtam, hogy nem tehetek semmit a végzet ellen, de a szívem nem akarta ilyen könnyen feladni.


Váratlanul két, könnyes arcocska bukkant fel előttem. Letérdeltem a gyerekek elé, és magamhoz húzva őket mélyen beszívtam az illatukat. Bella illatát… Ültünk hárman a földön, és zokogtunk.
- Apa… Apa, ne haragudj! Nem úgy gondoltam! De annyira fáj! – hüppögte Sunday.
- Tudom, kicsim, tudom. Most mindnyájunknak nagyon rossz. De majd az idő meggyógyít – én sem hittem abban, amit mondtam, de valamivel muszáj volt megnyugtatnom őket.
Döntöttem. El fogom rejteni szívemnek azt a részét, ami sírni és sikítani akar. Megacéloztam az akaratom, és felhúztam magunkat a nedves avarról. Teljes némaságban, egymásba kapaszkodva bandukoltunk a ház felé, ahol a számunkra legfontosabb személy élettelenül hevert. 


Az ajtóban Carlisle és Danielle fogadott.
- Edward, kitaláltunk valamit.

13 megjegyzés:

Nóry írta...

TE JÓ IsTEN! nem akarok csúnya szavakat használni de kötelező! kúrva jó lett! Elbőgtem magam! de a vége ugye bella nem hal meg??? kúrva jó lett! lécc minél hamarabb ragd fel a következőt! ha msot itt lennél 5000 puszit nyomnék az arcodra de sajna nem vagy itt! szívesen megismernélek! azt aki ilyen jókat ír! Remélem minél hamarabb fenn lesz a friss!

pus Nóry


ui.:bocs a nyúnya szavakért! Imádlak! 5 millió puszi hű rajongód Nóry

Névtelen írta...

Hallod nagyon jó lett. ÉN is elsírtam magam!!! Ugye nem hall meg??! Lécci írj amint tudsz!!
Marha jól tudsz írni!!!
Várom hogy foltyasd!!!
puszi

zsóka írta...

mi,mit találnak ki.??? mond hogy bella élni fog.légyszi, könyörgök valahogy hozd őt vissza. nélküle nem lenne ugyanaz ez a történet. nagyon várom már a kövit.

Mse07 írta...

ajjj
el se hiszem...
de jooo lett:D:D:D:
csak kar h szomoru...most en is az vok...nem csak a tortenet miatt...
majdnem elsirtam magam..
nagyon szepen irsz.:D:D:D:D
kovetkezo fejezet mikorra varhato???:>:>:>
mar naaagyon varom!!!!
es ugye nem Bella elni fog!!!
marmint vampirkent!!!!ugye????mondd hogy igen!!!!!!!!!!leeegyszi:D:D:D
pusziii
hu rajongod,es olvasod:Mse07

csillus. írta...

bassszuus!!!
annyira jóó lett!!!mondjuk kár h szomorú. de akkor is jó lett...
elbőgtem magam majdnem...h tudsz ennyi átéléssel írni??
már várom a következőt. rem megmentik vhogy....
puszii. csillus.

kinguci írta...

szia....nem is tudom mit irhatok....ez volt a legjobb fejezet es persze,hogy elbogtem magam.....remelem hamar fojtatod es bella ferbred valahogy....remelem vampir lesz bellole....minnel elobb fojti letszi....

Névtelen írta...

Ezen nagyon bőgtem jézus nagyon izgalmas:D:S

Fruzsi írta...

ISTENNEM. Ez valami fenomenálisan jó lett. Nem írok csúnyán pedig hidd el jönne minden annyira de annyirea jó lrtt. Igaz el bőgtem magam de ez csakis azért van mert nagyon jól írsz. Imét csúnyán akartam írni de vissza fogtam magam. Már nagyon várom a következő részt.
Puszi

Iwett írta...

Ez..ez..ez nem találok szavakat.
Már majdnem elsirtam magam. nagyon nagyon nagyon nagyon jóó lett!!!!!!!!!!!!!
De ugye Bella nem hal meg?!
És nagyon várom a kövit :D:D:D:D:D
sok puszi Iwett

Anita írta...

Szia!
Hát elérkeztem ide is....komolyan mondom elképesztő vagy! hihetetlenül szépen írsz! egyszerűen az összes fejezetet imádtam...főként a szerelmes részeket=)...oh és a gyerekek annyira cukik..sajnálom, h nincs róluk kép! Miközben olvastam rengeteg kommentelni való jutott eszembe, de sajna azt már elfelejtettem! Hát..nekem nincs vámpír memóriám =)
De különösen szerettem a nászutat, a kisházikóban töltött perceket..a kicsik születését, s örülök annak, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint a BD-ben! Bár elég gyakrán bízták másra őket....a kis huncutok:D:D
És most az utols 2 feji:hátborzongató volt! Sajnálom szegényeket, nah de persze te úgysem fogsz minket hagyni sokáig bánkódni..mert én tutira sírtam rajta! Szinte láttam magam előtt a kicsik és Edward arcát...azt nem lehetett könnyek nélkül kibírni!
Így mielőtt felteszed a kövi fejit, ezt legalább 10x mond el: Bella újra élni fog!!!!
aztán még5x: Bella ismét élni fog!!!

Na feléleszted Bellát?
a válasz:iggen...
pusz
nagyon várom a kövit!
Anita
XOXO

bOri írta...

Úúúristeeen! Még most is a könnyeimet törölgetem az arcomról és a billentyűzettel egyaránt. Végig az kattogott az agyamba: Nem Ne ezt nem teheted! Nem ölheted meg Bellát! NE!! És mikor a végén ott volt Danielle (akiről egyébként teljesen mgefeledkezdtem) remény gyúlt bennem! Istenem ez gyönyörű :D Itt bőgök mint valami idióta

ezer csóóók!!
bOri

adri írta...

Szemembe könnyek gyűlnek,
Mikor a betűk a képernyőre vetülnek.
Nem tudok köpni- nyelni,
Ennek nem lehet így véget vetni.
Hogy halhat meg aki ilyen jó,
S itt marad utána ennyi igaz szó.
Ez a vers legyen véleményem jele,
Remélem nem bántottalak meg vele.

u.i.: könnyeztem

Morgina írta...

Szia
Gina vagyok én most fedeztem fel az oldaladat és annyira lenyűgözött a történeted, hogy egyszerre olvastam el az egész fent lévő részt. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást csak akkor mikor már nem volt mit olvasnom. Csak bambán ültem könnyes szemekkel pénteken hajnali 2 kor a gép előtt és vártam a folytatást ami csak nem jött. Ráadásul még a gondolataimat is össze kellett szedni, hogy most leírjam e pár sort. Egyszerűen fantasztikus a történeted izgalmas eseményben gazdag Az elbeszélések és a párbeszédek színesek és lenyűgözőek, tökéletes szinkronban vannak az eseményekkel és egyben hűen követik a történéseket, nincsenek benne túlzások és fölösleges kitöltő hézagok. Ráadásul a történet szereplői és a figurák karaktere teljesen igazodik az alap sztorihoz és mégis a te csodálatos megfogalmazásodban új és teljesen más. Itt van például Edward megmaradt az a féltő és önmarcangoló típus aki mindig is volt viszont a te sztoridban ennek ellenére észre veszi az élet értékét, szépségét, és megpróbálja elfogadni és élvezni azt. Újra kezd hinni abban hogy talán mégsem egy lelketlen szörnyeteg. Boldogan örül Bella terhességének és a babáknak. Egyik pillanatról a másikra egy igazi élő szeretettel teli APÁVÁ változik, és ettől újra embernek ér magát szerelme mellet. Egyszóval tökéletes. Nagyon bízom benne hogy ennek a szép sztorinak hepyyyyend lesz a vége.
Látom írói tehetséged mellet szereted egy kicsit kínozni az olvasóidat is tudod pont itt abbahagyni?? Hát tudod az oldalamon nem lesz sok lyuk a kíváncsiságtól mivel az egész egy nagy lyuk Nem baj mi így szeretünk. Már most nagyon várom a frisst remélem a körmömet addig nem fogom tövig rágni. Üdv. Gina