3. fejezet

(Alice szemszöge)

Bella már húsz perce elment. Nem értettem, hol van már, ennyi ideig nem tarthat egy gyors ebéd.
- Megyek, megnézem Bellát! – tettem szóvá a tervemet.
- Ugyan, hagyd csak, biztos pihen egy kicsit. Elvégre, lehet, hogy túlerőltettük szegényt. – hurrogott le Rosalie.
- Nekem ez akkor sem tetszik! – nyavalyogtam.
- De hisz megígérte, hogy hívni fog, ha van valami! Okos lány, nem keveredik bajba! – nyugtatgatott Esme.
Hagytam magam lebeszélni. Tovább válogattunk és beszélgettünk, amikor egyszer csak Bella félelemmel teli könyörgését meghallottuk.
„Alice! Alice! Segíts!”
Egymásra néztünk, majd amilyen gyorsan csak lehet, feltűnés nélkül kiléptünk a boltból. Kétségbeesetten kerestem a szemeimmel, de nem láttam sehol, sőt, még az illatát sem éreztem. Istenem, Bella, merre vagy? És mi a baj? És miért nem láttam én ezt?
Rosalie felszisszent mellettem. Odakaptam a fejem, és már láttam, mi csalogatta elő nővéremből ezt a megnyilvánulást. Két férfi volt Bella mellett, az egyikük szorosan átkarolta és valamit az oldalához szorított. Akkor megéreztem a fém szagát. Úristen, ezek fegyvert fognak rá! Na, most légy okos, Alice! A pláza kellős közepén nem használhattuk vámpírgyorsaságunkat, nem lepleződhettünk le. De Bella… Tudtam, hogy valamit tennem kell. Megpróbáltam elterelni a figyelmüket.
- Na de uraim, nem akarunk jelenetet rendezni, igaz? – reméltem, elég öntudatosan hangzott és nem volt kivehető a rémületem.
A fegyveres fickó végignézett rajtunk, csodálkoztam, hogy még nem folyik a nyála.
- Nahát, hölgyeim, talán magácskák is beszállnának?
Éreztem, hogy gyűlik bennem a harag, de Rosalie megelőzött.
- Melegen ajánlom, hogy most azonnal engedjék el a húgomat, különben… - szólalt meg fojtott dühvel.
- Különben? Mi lesz? Talán sikítozva elrohansz? – röhögött fel a másik fickó.
- Különben letépem a fejed, és a véreddel mosom fel a padlót, te féreg! – Rose kezdte elveszíteni a fejét, amit nem engedhettem

- Rose, nyugi! – szűrtem a fogaim közt a szavakat.
Nővérem mélyet sóhajtott. A férfiak ebből semmit nem vettek észre.
- Haha. Mit szeretnél, virágszálam? Mintha megfenyegettél volna! Ha nem vennéd észre, jelenleg én parancsolok! Hacsak nem szeretnéd, hogy a csinos hugicád bordái közé röpítsek egy golyót! – tisztán hallatszódott, hogy valamilyen szer befolyása alatt áll.

Rémülten vettem tudomásul, hogy elkezdte kifelé húzni Bellát. És innentől kezdve felgyorsultak az események. Odaszóltam Esmének, hogy fogja le a fegyvertelen pasast, amíg mi Rose-zal kiszabadítjuk Bellát. Aki, nem hazudtolva meg önmagát, menekülni próbált. Tudtam, hogy baj lesz. Bella előre iramodott, a férfi utánanyúlt. És akkor eldördült a lövés. Húgom először értetlenül nézett rémült szemembe, felém nyújtotta a karjait. Aztán tudatosult benne a fájdalom. A minket körülvevő emberek sikolyai közepette eszméletlenül rogyott a padlóra.

Rosalie villámgyorsan a fegyveresre vetette magát és felkente a falra. Én addigra már Bella mellett hevertem.
- Bella! Bella! Ne csináld ezt! Gyerünk, térj magadhoz! Kérlek! – zokogtam könnyek nélkül, magamhoz szorítva őt.
A háttérben hallottam Esmét, amikor mentőkért telefonált, de tudtam, nem érnének ide időben. Ránéztem Rose-ra, aki csak bólintott egyet. Karjaimba kaptam Bella ernyedt testét, és a kocsihoz szaladtunk. Én beültem vele hátra, Rose a kormány mögé pattant és már indított is.
- Rose! Igyekezz! Nem bírja sokáig! – könyörögtem neki.
- Megyek, amilyen gyorsan csak tudok! – az ő hangja is tele volt rémülettel.

Nem. Nem veszíthetjük el Bellát! Ő már annyi mindent túlélt! Vámpírtámadásokat, motorbalesetet, szikláról való leugrást. Sok mindenen keresztülment már értünk, főképp Edwardért. Edward! Úristen! Mit mondjak neki?!?! Holnap lenne az esküvő! Ne, ne, NE! Ez nem lehet! És még mindig nem látok semmit! Mi történt? Higgadj le, Alice! Először Bellát kell kórházba juttatni, utána ráérünk ezzel foglalkozni!

- Rose! Hívd fel Edwardot! Azonnal jöjjön ide! – már üvöltöttem, de észre sem vettem.
- Hívtam már, de nem veszi fel! Nem tudom, hol lehet! – Rosalie idegei is kezdték felmondani a szolgálatot.
- Várj! Felhívom Jaspert, te addig próbálkozz Emmett-nél!
Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart, míg Jazz felvette.
- Alice? Mi történt, szerelmem? – kérdezte ő.
- Veled van Edward? – kiabáltam a telefonba.
- Ööö. Igen, miért? – értetlenkedett.
- Add őt! Gyorsan! – újabb üvöltés.
- Alice? Itt Edward. Mi történt? Mi van Bellával? – már ő is kiabált, hangja tele félelemmel és reszketéssel.
- Edward! Bella…
- Mi van????
- Bella … Bella megsérült! Mellkason lőtték. Rose-zal most hajtunk be vele a seattle-i központi kórházba! Istenem, Edward, gyere gyorsan! Siess! Rengeteg itt a vér… - elcsuklott a hangom.

Nem hallottam választ, csak egy koppanást. Pár másodperc múlva meghallottam Emmett hangját.
- Alice? Mi történt? Csak annyit láttam, hogy Edward egyszer csak elrohan, Jasper meg utána. Mi van?
- Emmett! Figyelj! Menj haza, és szólj Carlisle-nak! Bella Súlyosan megsérült, rengeteg vért vesztett! Gyertek a központi kórházba! – ordítottam hadarva a telefonba, majd bontottam a vonalat, ugyanis odaértünk a kórházhoz. Rose kiszállt, kivette a karjaimból Bellát, és berohant vele. Én utána. Amint meglátták, milyen állapotban van, rögtön kerítettek egy hordágyat és már tolták is a műtőbe. Rose-zal egymásba kapaszkodtunk, amíg a portán kikérdeztek minket és kitöltöttük a papírokat. Ekkor ért oda Esme.
- Hogy van? – kérdezte
- Be…betolták a műtőbe. – válaszoltam el-elcsukló hangon.
- Bella erős lány, túl fogja élni! – nyugtatott Rosalie.
És akkor betoppant Edward.