2010. január 16., szombat

5. fejezet



(Bella szemszöge)
A fájdalom kezdett gyengülni. Nem múlt el, csak tompábban éreztem. Mint amikor a szomszédok a fal másik oldalán akarnak egy szöget beverni. Hallgattam az ütemes kopácsolást. Bam-bam-bam. Furcsán ismerős volt. Aztán rájöttem. Ez az én szívem hangja volt, egyenletesen dobogott a mellkasomban. Tehát nem haltam meg. Ismerősek voltak a körülöttem lévő hangok és szagok is. Tudtam hol vagyok. Kórház. Mindent észleltem magam körül, mégsem tudtam megmozdulni. Mi történt velem? És akkor meghallottam azt a hangot. A hangot, amely a világot jelentette nekem, azt. amelyik most fájdalommal, aggodalommal és bűntudattal telve kér, hogy ébredjek fel. Rendben, rajtam ne múljon! De hiába próbáltam feljönni a sötét felhők fölé, valami újra és újra visszarántott. Az angyal hangja továbbra is sírva kért, könyörgött, hogy térjek magamhoz, hogy ne hagyjam el. Nem. Az nem lehet. Egy angyal nem sírhat. Főleg nem miattam. De megértettem. Miatta muszáj. Próbálkozni. Gyerünk, kislány, menni fog. Erőlködtem, szívem és légzésem felgyorsult. És akkor ott voltam. Kiléptem a fénybe.


Első pillantásom az angyal fájdalmas arcára esett. Ha nem tudnám, hogy az angyalok nem sírnak, megesküdtem volna, hogy az Ő szemei könnyektől homályosak. Mikor meglátta, hogy felébredtem, óriási, megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.
- Bella! Hallasz engem, Bella? Ne félj, most már minden rendben lesz! Itt vagyok, és többé nem engedlek el! – hangja merő fájdalom és bűntudat.
- Edward… - Csak suttogásra telt, de Ő így is értette.
- Itt vagyok, szerelmem, ne aggódj! Te csak pihenj, én őrzöm az álmodat! – szólt Ő.
Éreztem, hogy nem bírom tovább. Elhaló hangon suttogtam neki a legfontosabbat.
- Szeretlek…
Aztán újra csak a fekete éj…





Mire legközelebb feleszméltem, már tisztábban tudtam gondolkozni, bár egy-két részlet még most is homályba veszett. Azt tudtam, hogy Edward itt van mellettem, éreztem hideg bőrét, ahogy a keze az enyémmel összefűzve hever a takarón. Éreztem az illatát, amely számomra a legédesebb volt az egész világon. Vettem egy mély lélegzetet és kinyitottam a szemem. És ott volt. A csoda az életemben. Tekintetébe fúrtam a sajátomat, a világ megszűnt létezni körülöttünk. Csak Ő volt és én. Ketten minden ellen. Ha ő itt van, más már nem is számít. Ő is így érez. Látom rajta. Szemei végtelen szerelmet sugároznak.


- Edward. – ismételten csak suttogni tudok.
- Szerelmem, ne erőltesd meg magad! Pihenned kell! Vigyáznod kell magadra. – suttogott ő is.
- Mi történt? – kérdeztem kissé kábán.
- Nem emlékszel? Megtámadtak a bevásárlóközpontban.
Mintha egy zsilipet nyitott volna ki ezzel. A két férfi. A pisztoly. A félelem. Alice. Rosalie. Esme. A fájdalom. A sötétség. És az angyal hangja. Az én angyalomé.
- Edward?
- Igen? – kíváncsiság látszik tökéletes arcán.
- Köszönöm.
- Micsodát? – most értetlenség.
- Hogy itt vagy velem, nekem.
- Ugyan! Ne butáskodj! Mégis, hol lennék? – felháborodás. Ez az én Edwardom.
Elmosolyodtam. Most minden tökéletes volt. Aztán eszembe jutott valami.
- Edward! Mi van Alice-ékkel? – rémületem félreismerhetetlen volt.
- Nyugodj meg, semmi bajuk. – csitított.
- De… de felfedték magukat! Túl sok ember volt ott! És ők gyorsak voltak! És erősek! Mi lesz most? Jézusom! – a gépek hangosan kezdtek sípolni, mutatva pillanatnyi lelkiállapotomat.
- Bella, figyelj rám, jó? Semmi baj sincs! Senki nem vett észre semmit! Hallod? Minden rendben van!
- Biztos? Nem élném túl, ha miattam valakinek is baja esne! – kezdtem hisztériába átcsapni.
- Nyugalom. Tényleg mindenki jól van. Persze, rajtad kívül. – fejcsóválva nézett rám.
- Nem is én lennék, ha nem így történt volna. – megeresztettem egy mosolyt.
- Bella, ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyen butaságot! TE nem tudod elhinni, min mentem keresztül az elmúlt két hétben… - hajtotta le a fejét.
- Hogy mi?!?! Két hétig ki voltam ütve? Mennyire voltam súlyos állapotban? – látta az őszinte érdeklődést az arcomon.
- A golyó szerencsére pont elkerülte a szívedet és a májadon keresztül a tüdőn át a bordádba fúródott. 14 órán át operáltak. Majdnem megőrültem az aggodalomtól. Egy hétig az intenzíven feküdtél, utána áthoztak ide, lábadozni. – hangjában ott bujkált a fájdalom.
- Edward, tudom, mit gondolsz, de nem a te hibád. Te sem lehetsz állandóan mellettem. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. Fel kellett volna hívnom Alice-t. De nem akartam ilyesmikkel terhelni… - zavartan elhallgattam.
- Tényleg, csak te vagy itt? – kérdeztem.
- Nem. Itt van mindenki. Alice magát hibáztatja, mert nem látott semmit. Rose és Esme nagyon aggódtak érted. Jasper próbált minket lenyugtatni, nem sok sikerrel, így inkább elvonult egy kicsit. Emmett hozza a formáját. Carlisle pedig… Hát, tudod, milyen. Kibújt belőle az orvos. – fáradt mosoly jelent meg az arcán, amit hálásan ittak a szemeim.
- Behívnád őket, kérlek? – kérdeztem.
- Biztos? Még túl gyenge vagy… - Elbizonytalanodott, így bevetettem a legjobb kártyámat.
- Kérlek Edward! Nagyon szeretném! Kérlek! – ennek nem tudott sosem ellenállni. mindig mindent meg akar adni. Most sem csalódtam benne.
- Rendben, de nem maradhatnak sokáig.
Beleegyezően bólogattam, ő pedig eltűnt. 

Egy perc múlva csendesen kopogtattak és Alice dugta be a fejét az ajtón.
- Biztos, hogy nem zavarunk? – kérdezte.
- Ne butáskodj, gyertek be! – invitáltam be őket.
- Bella, én úgy sajnálom! Nem tudom, miért nem láttam ezt előre! Minden az én hibám!- zokogott, majd leborult az ágyam mellé.
- Alice! Alice, kelj már fel! Zavarba hozol! – már éreztem is, ahogy az arcom lassan pipacspirosba vált.
- Nahát, Bella! Mi az a furcsaság az ekg-don? Csak nem Ed? - Emmett nevetése betöltötte a kórtermet, egészen addig, míg Rosalie nem nyomatékosította rosszallását egy tasli formájában. Aztán hozzám fordult.
- Meg ne merd ezt még egyszer csinálni! Tudod te, milyen volt ez a két hét? – Olyan volt, mintha szemrehányást tenne, de láttam a szemében az aggódást és a szeretetet. Meghatódtam.
- Kicsikém, te most csak arra ügyelj, hogy minél hamarabb talpra áll és kikerülj innen. – Esme óvatosan átölelt.
- Igaza van. Most sok pihenésre van szükséged. Maradj csak ágyban. – Carlisle-ból előbukkant az orvos.
- Bella? Köszönöm. – hallottam Jasper hangját valahonnan hátulról.
- Mit? – kérdeztem értetlenül.
- Most mindenki olyan boldog. El sem tudod képzelni, micsoda megkönnyebbülés!
Rám nézett és egyszerre vigyorodtunk el. Valóban, igaza van. A családomtól jövő szeretet szinte megrészegített. Odafordultam Edwardhoz és csókra nyújtottam a számat. Mikor ajkaink találkoztak, a boldogságom a tetőfokára hágott.

3 megjegyzés:

Alice656 írta...

Féltem, hogy Bella meghal... De nagyon jó lett4 Grat! :)

Fruzsiinah írta...

Jajj de jóó <333 Bella túlélte ^^ jippiii..xd tudom ilyenkor hülye vagyok de ennek most annyira örülök :D Megyek is olvasom tovább..Csak annyit tudok mondani, hogy egyszerűen FANTASZTIKUS volt.
U.i.: Edward nagyon aranyos és cuki volt benne :) (persze nem csak ebben a részben xd Team Edward ♥)Csak így tovább!
Puszkóó:Fruzsiinah

Moncs írta...

jóóóóóóójóóóóóóóóóóójóóóóóóóóóóóó :)
hajrá Leám :)