25. fejezet

Ismét furcsa, ismét zavaros, a vége meg már majdnem "Zen", de ti akartátok! : D Jó szórakozást! Komikat kérnék, köszönöm!

(Edward szemszöge)
Fel nem tudtam fogni, hogy gondolta ezt Bella. Talán arra várt, hogy mosolyogva integetek neki a repülőtéren, amíg ő a halálba rohan? Nevetséges már az elképzelés is, hogy hagyom odamenni. Túl régóta vártam rá ahhoz, hogy ilyen könnyen az útjára engedjem. Csak álltam ott, teljesen ledermedve, miközben az agyam folyamatosan a megoldást kereste, teljesen sikertelenül. Bella szemei rám tapadtak, rubinvörös íriszének szélén már látszott egy halvány borostyánszínű szegély, ékes bizonyítékaként a vegetáriánus életmódnak. Egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű volt. És most azt kéri tőlem, hogy mondjak le róla?
- Bella, miről beszélsz? Elment az eszed? – kiáltott fel Rosalie felháborodottan, és folytatta a mondandóját, de már csak nekem címezve.
„Edward, tenned kell valamit! Ha odamegy, soha többé nem jön vissza! Ismered Aro-t! Állítsd meg valahogy!”
- Ha valahogy képes lennék ezt megtenni, már rég túl lennénk rajta! – szűrtem ki a szavakat a fogaim között. Bella kérdőn nézett fel rám, de csak megráztam a fejem.
- Rose-nak igaza van, kedvesem. Nem mehetsz oda… - Esme éppen csak elkezdett beszédét Bella hangja szakította félbe.
- Mégis, mit tehetnénk? Muszáj lesz valakinek beszélni velük! És mivel engem akarnak… - szerelmem akaratosan előretolta az állát, szemei elszántságot tükröztek.
- Szóval, azt akartam mondani, hogy nem mehetsz oda egyedül – fejezte be az előbbi mondatát anyám.


Kitört a pokol. Mindenfelől dühös, megrökönyödött kiáltások záporoztak Esme felé, aki csak megértő mosollyal fogadta a rá zúduló indulatokat. Csak Bella és Carlisle maradt csendben, némán figyelték a körülöttük lévő zűrzavart.
- Anya! Hogy mondhatsz ilyet? És kit küldjünk még az oroszlánbarlangba? Edwardot, Aro olyannyira áhított istenét? Vagy Alice-t, akire annyira fáj még a foga? Jaspert, Emmettet, engem? – Rosalie hangja már kezdett sipítozássá válni.
- Egyetértek Rose-zal, ez őrültség. Valami mást kell kitalálnunk – csóváltam a fejem, de mélyen legbelül, valahol a szívem egy rejtett zugában már tudtam, hogy vesztettem.
- Figyeljetek rám, kérlek! Ha jól ismerem Bellát, márpedig úgy gondolom, hogy ez így van, akkor ő ezt már eldöntötte és számára nincs más alternatíva. Jól sejtem? – mosolygott melegen kedvesemre Esme, aki hálásan bólogatva viszonozta azt.
- Én Bellával megyek! Légyszi, vigyél magaddal! Annyira hiányzik már egy jó kis balhé… - Emmett most pont úgy nézett ki, mint az ikrek, amikor tudják, hogy hízelgéssel bármit elérhetnek. Reményvesztett hangulatom ellenére is mosolyra szaladt a szám. Rosalie nem tartotta olyan viccesnek a bejelentését, és ezt egy jól irányzott nyaklevessel férje tudomására is hozta.
- Fejezd ezt be, Emmett Cullen! Senki nem megy sehová, igaz? – Rose úgy nézett Bellára, mint egy szigorú kiképzőtiszt, de nem sok mindent ért el vele.
- Bella egyenlőre biztos a döntésében, el fog menni. Ezt Jasper is megerősítheti – pillantott fel fájdalmas arccal Alice.


Megpróbáltam látomások után kutatni az elméjében, de észrevette a szándékomat, és minden erejével azon volt, hogy elrejtse előlem a vízióit. Jasper agya ellenben feltárta minden titkát, mintha szándékosan akarná rám zúdítani a szobában lévők érzéseit. Félelemmel terhes izgatottság uralkodott a környezetemben, de egy nagy adag elszántságot is kaptam, ami minden bizonnyal Bella felől érkezett.


Kedvesem lassan körülhordozta a tekintetét a családon, hálásan megpihenve Esme és Alice arcán. Ezután beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy még a vámpírhallásom ellenére is nagyon kellett figyelnem a szavaira.
- Tudom, hogy most mind azt hiszitek, hogy elment az eszem, és igazatok is van. Valóban megőrülök attól a tudattól, hogy bárkinek is baja eshet. Annyi mindent kellett már elszenvednetek miattam, annyi sok kínt okoztam már, hogy már azt sem értem, miért tűrtök meg magatok mellett. Nem, Alice, kérlek – emelte fel a kezét, hogy elejét vegye a húgom kifakadásának – Csak… csak hadd mondjam végig. Szóval, mint azt már számtalanszor elmondtam, életem legjobb pillanata volt, amikor Edwarddal találkoztam, mert ezáltal egy olyan mesevilág tárult fel előttem, amiről azelőtt álmodni sem mertem volna. És ti befogadtatok magatok közé, szeretettel fordultatok felém, amit soha nem leszek képes eléggé meghálálni nektek. A családommá váltatok, és pontosan ezért szeretnék tenni valamit én is értetek. Úgyhogy akármennyire sem szeretné egyikőnk sem, én igenis el fogok menni Olaszországba, és elsimítom ezt az ügyet. Kérlek, bízzatok bennem! – Bella lehajtotta a fejét, és némán maga elé meredt.


Lassan a hátára tettem a kezem és gyengéden végigcirógattam a gerince mentén. Bár sosem egyeztem volna bele ebbe az őrültségbe, a feleségemnek most volt a legnagyobb szüksége arra, hogy valaki mellé álljon, és támogassa. Hiszen felesküdtünk rá, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, és én nem hagyhattam cserben. Így megpróbáltam leküzdeni a rám törő dühöt és pánikot, és régidők óta halott szívem minden szerelmével felsorakoztam Bella oldalán, hogy ha kell, segítő kezet nyújtsak.
- Ha így látod jónak, én veled vagyok – súgtam bele a hajába, mire meglepett tekintettel felkapta a fejét.
- Mi? Azon kívül, hogy elfogadod, amit tenni akarok, még segíteni is akarsz? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Igen, Bella. Akkor is, ha nem értelek, akkor is, ha úgy szenvedek, hogy majd’ belepusztulok, akkor is, ha nem vagy szuperhős, és a vesztedbe rohansz. Melletted vagyok, és azt akarom, hogy győzz. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében, megígérem – olyan komolyan beszéltem, ahogy csak tudtam.
- Ki vagy te, és mit csináltál a férjemmel? – Bella döbbenete percről percre nagyobb lett.
- Jó kérdés! – vihogott fel Emmett, majd villámgyorsan elhajolt Rosalie keze elől, ezzel elhárítva egy újabb tarkón-legyintést.
- Miért olyan hihetetlen, hogy segíteni akarok neked, meg akarlak védeni? – kezdtem elveszíteni a magamba vetett hitemet ennyi megrökönyödöttség láttán.
- Nem hihetetlen, csak szokatlan, hogy szinte szó nélkül elfogadtad a helyzetet – álmélkodott még mindig szerelmem, de aztán egy mély sóhajjal a karjaimba bújt.


Lehunyt szemmel szívtam be az illatát, amely, bár a szíve már nem pumpálta körbe a testében a vérét, még mindig őrjítően, s egyszersmind nyugtatólag hatott rám. Karjaim a csípője köré fonódtak, ezzel szorosan magamhoz húzva őt. Csak álltunk csendben, valahogy nem akartunk megszólalni, hangos szavakkal megtörni ezt a pillanatot. Annyira szerettem Bellát, hogy ha a Föld megállna, eltűnnének a nappalok és az éjszakák, és kihunynának a csillagok, azt sem vettem volna észre, mert ő ott volt velem, és lényével bevilágította a sötétséget. Azelőtt csak egy eltévedt, rémségek között bolyongó valaki voltam, de ő befogadott a szívébe. Az létem értelmetlen, halott volt, de ő feltámasztott. A szívemben nem lakott szerelem, de Bella nekem adta ezt az adományt. Isten a tanúm, mennyire nem akartam, hogy elmenjen, de nem szegülhettem szembe az akaratával, hiszen ő már annyi áldozatot hozott értem, értünk. Bella mocorogni kezdett a karjaimban, így lazábbra vettem az ölelést, és kíváncsian pillantottam rá.
- Szeretnék kérni valamit. Mindenkitől – megfordult, de továbbra sem távolodott el tőlem.
- Amit csak szeretnél – ajánlotta nagylelkűen Carlisle.
- Szeretném, ha erről az egészről senki más nem tudna. Főleg a kicsik nem. Nem akarom őket feleslegesen megijeszteni. Szóval… - Bella úgy nézett ránk, mintha az életéért könyörgött volna.
- Bella, ez természetes! Kérned sem kell – Esme felállt Carlisle mellől, és megértően simította végig szerelmem karját. Váratlanul idegen gondolatok cikáztak át az agyamon
„ Már csak pár méter! Gyerünk, ember, menni fog! Csak nem tépik le a fejem emiatt! Épp eleget tettünk már egymásért…”
- Édes, vendéged jött – hajoltam közel Bellához suttogva, de így is mindenki hallotta a szavaimat. Nem kellett sokáig várnom a reakciókra.
- Ó, te jó ég! Mi ez a bűz? – Rosalie fintorogva ráncolta az orrát, a bejárat felé indult és feltépte az ajtót.
- Rose, kérlek – igyekeztem megelőzni a bajt, de nem sikerült.
- Mit keres itt ez a kutya? Hogy merészel idejönni? – nővérem dühe egyre nagyobb mértéket öltött, amit Jasper sajnálatosan közvetített mindannyiunk felé.
- Rose, viselkedj. Seth Bellához jött, ne légy modortalan – Carlisle elhúzta az ajtóból, és az emeletre kísérte. Rosalie végig szitkozódott magában.


Bella kíváncsian pillantott a bejárat felé, majd hatalmas mosollyal az arcán Seth nyakába ugrott. Alice rémülten felkiáltott, és az ölelkező pároshoz sietett. Hiszen kedvesem még újszülött volt, és a fiúnak dobogó szíve… Én is megijedtem, de bíztam Bellában annyira, hogy ne tépjem le a fiúról.
- Jaj, Seth, úgy örülök, hogy látlak! Már rég meg akartam köszönni, amit értem tettél! Nem is értem, a gyerekeimért. Ezért örökre az adósod maradok – Bella lemászott a farkasról, és hálatelt szemekkel nézett rá.
- Ugyan, semmiség. Bárki megtette volna – hárított Seth, de kreol bőre alatt már jól látszottak a pirulás első jelei.
Hihetetlenül zavarban volt, részben Bella megnyilvánulása, részben az eredeti szándéka miatt. Egyfolytában mondogatta magában az idejövetele okát, és lassan az őrületbe kergetett vele.
- Seth? Miért nem kérdezed meg tőle? – elővettem a lehető legkedvesebb felemet, mert valahogy kedveltem ezt a nagyra nőtt kamaszt. Ezt próbáltam szem előtt tartani, nem az előbb érzett hatalmas féltékenységet.
- Mi? Te… Ó, hát rendben – Seth kezei hol ökölbe szorultak, hol elernyedtek. Nagyon ideges volt.
- Hé, én vagyok, Bella! Nekem elmondhatod! – mosolygott rá biztatóan.
- Oké, szóval azt szerettem volna megkérdezni, hogy… ööö… nos, nem jönnél el velem egy kicsit? – most, hogy kibökte, Seth színe megközelítette a paradicsomét.
- Mi? Hová? - Bella szeme elkerekedett, a meglepettsége világosan kiült az arcára.
- Kérlek, ne kérdezz most semmit, csak… csak gyere velem! Ígérem, nem lesz semmi baj, de most szükségem van rád! – könyörgött továbbra is a fiatal farkas.
- Nem értem. Miért? – szerelemem értetlensége az egekbe szökött, és nem volt vele egyedül. Seth kínosan elkerülte, hogy a kérés okára gondoljon, így nem volt semmilyen ötletem, hogy hová akarja elhurcolni Bellát.
- Majd útközben elmondom, de gyere már! – megragadta Bella karját, és húzni kezdte kifelé.


 A védelmező ösztönöm azonnal mozgásba lendült. Borotvaéles fogaimat megvillantva ugrottam kettejük közé, mellkasom mélyéről fenyegető morgást hallattam. Két meglepett szempár nézett vissza rám.
- Edward? – Bella hangját távolról hallottam csak, de világosan kiérezhető volt belőle a szemrehányás. A bennem tomboló szörnyeteg egy pillanat alatt lehiggadt, bár közel sem annyira, amennyire Bella szerette volna.
- Bocsánat, nem akartam! Ha akarod, hozzá sem érek többé – emelte fel védekezésképpen Seth a karját.
- Nem, én reagáltam túl, elnézést – léptem hátrébb egyet, de a kezem Bella derekán maradt. Összeszedtem magam annyira, hogy oda tudjak figyelni Seth gondolataira, amelyeket az előbbi döbbenete miatt elfelejtett titkolni. Világosan láttam már, miért akarta mindenáron elvinni a kedvesemet. Meglepődtem a valódi célján, és egy gúnyos mosolyt lőttem az arcába.
- Ne! Láttad, igaz? Pedig megígértem, hogy csak ő fog tudni róla! A francba! – kapta fel a vizet a fiú, és dühös tekintettel végigmért.
- Miért nem ezzel kezdted? Kihagyhattuk volna az előbbi jelenetet – csóváltam a fejem még mindig vigyorogva.
- És miért van az, hogy már megint én tudok meg mindent utoljára? – csattant fel mellettem Bella, és csípőre tett kézzel hátrált egy lépést.
- Semmi gond, majd elmesélem. Odamehet, de én viszem el, és én is hozom haza, rendben? – szúrós szemmel néztem Sethre, de ő csak megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Oké, felőlem. Én csak futár vagyok… - vonta meg a vállát, majd kifelé indult, de pár méter után visszafordult.
„ Ugye tudod, hogy hová kell hoznod?” – kérdezte gondolatban. Miután odabólintottam neki, vigyorogva hátat fordított, és eliszkolt az erdő felé.
- Mi volt ez? Hová kell vinned? Miért? – Bellából csak úgy özönlöttek a kérdések, de még nem érkezett el az idő, hogy válaszoljak rájuk.
- Később, édes, megígérem – cirógattam végig az arcát, mire azonnal ellágyult a tekintete, már-már eufórikusan nézett rám.


Mindig elcsodálkoztam azon a hatáson, amit kiváltottam belőle. Bár már nem dobogott a szíve, oxigénre sem volt szüksége többé, még most is hevesen kapkodta a levegőt, ahogy a bőröm az övéhez ért. Lenyűgöző volt, a szemei elsötétedtek, és én tudtam, hogy ugyanazt a vágyat érezte, amit én. Szerettem volna felkapni, és elrohanni vele, hogy az eszméletlenségig szerethessük egymást, hogy egymásba temetkezve felejthessük el a világot, és a terheket, amelyeket a sors újra és újra a vállainkra tett. 


Az élet azonban nem volt ilyen kegyes hozzánk, és Rosalie képében küldte az újabb csapást.
- Kitettétek már a kutya szűrét? – fintorogva lépett oda az egyik ablakhoz, és szélesre tárta, hogy kiszellőztessen.
- Rose, kérlek, legyél belátóbb! Csak gondolj bele, ha nem lennének a farkasok, már sem Bella, sem a kicsik nem élnének. Le vagyunk nekik kötelezve, ezt ne felejtsd el! – mondtam halkan.
- Hah! Még, hogy lekötelezve! Nevetséges! – dünnyögte magában, de hallottam a gondolatai közt, hogy ebből a szempontból még sosem vizsgálta a dolgokat. Dohogva vonult vissza az emeletre, hogy átértékelje az eddigi hozzáállását. Vagy nem. De legalább megpróbálta, és én őszintén örültem ennek.
- Edward? Mikor kell mennünk? – Bella apró tenyerébe fogta az arcomat, és maga felé fordított, hogy a szemembe nézhessen. Az előbbi sötét, mély vágy eltűnt a tekintetéből, hogy átadja a helyét az égető kíváncsiságnak. Nevetséges módon féltékeny voltam a személyre, aki ideküldte Sethet, és most ott vár rá.
- Ha szeretnéd, akár most is – nyeltem egy nagyot, hogy legyűrjem ezeket az érzéseket, és rámosolyogtam a feleségemre, akinek felcsillant a szeme a szavaim hallatán.
- Remek, akkor induljunk! – olyan izgatott volt, mint egy gyerek a játékboltban.


Még mindig mosolyogva csúsztattam a kezem a hátára, és a kocsi felé tereltem. Miután beszállt, automatikusan bekapcsoltam a biztonsági övét, mire felkacagott. Először furcsán néztem rá, de aztán leesett, hogy mi okozta a váratlan örömkitörését.
- Ó, igen. Bocsánat. Tudod, a régi szokások nehezen változnak – megeresztettem egy fanyar mosolyt.
- Semmi gond, csak mulatságos, ahogy még mindig óvni próbálsz – Bella szinte hozzá sem ért a bőrömhöz, ahogy végigsimított az arcomon, mégis elakadt a lélegzetem. Lehunytam a szemem, és erősen arra koncentráltam, hogy ne legyek önző, ne akarjam őt csak magamnak. Hiszen várnak ránk…
- Én mindig, mindenkor óvni és védeni foglak, akármilyen erős vagy halhatatlan is vagy. Többet érsz nekem annál, hogy egy ostoba tévedés miatt újra elveszítselek, érted? – váratlanul dühös lettem, és nem értettem az okát. 
Olyan intenzitással uralkodott el rajtam, hogy kénytelen voltam eltávolodni Bellától, aki csak tágra nyílt szemmel nézett rám.
- Edward? Mi a gond? Mi baj van? – kicsatolta az övet, és kiugrott a kocsiból, hogy hozzám siessen.
- Ne! Ne gyere közelebb! Nem tudom, hogy mi történik, de… - már egész testemben remegtem a gyilkos indulatoktól, a vörös köd ellepte az agyamat. Bella meglepő módon egyáltalán nem ijedt meg, hanem a nyakam köré fonta a karjait, és rekedt hangon az ajkaimra suttogott.
- Kívánlak, akarlak, most rögtön – búgta, majd szenvedélyesen megcsókolt.


Más körülmények között a legnagyobb örömmel részt vettem volna ebben az édes játékban, de valahol az agyam hátsó részében tudtam, hogy valami nem stimmel. Megpróbáltam lefejteni magamról Bellát, a kezeit leszedtem a nyakamról, de ezzel csak azt értem el, hogy az ingemet kezdte el leszaggatni rólam.


Hirtelen Jasper jelent meg a látóteremben, arcán olyan mértékű koncentrációval, amilyet még sosem láttam nála.
- Edward, gyerünk befelé! Bella, elég legyen, és menjetek be a házba! – szűrte a fogai közt a szavakat.
Nem értettem semmit, ami elég frusztráló volt, de bíztam Jasperben, és elkezdtem az ajtó felé húzni Bellát, aki nyafogva küzdött ez ellen.
- Ne, édes, maradjunk itt! Annyira szeretnélek most… - hirtelen mozdulattal fogtam be a száját, mielőtt még olyasmit mondana, ami senkire nem tartozik rajtunk kívül. Odabent már összegyűlt az egész család, ők is pont olyan értetlenül álltak a dolgokhoz, mint én.
- Mi a fene folyik itt? – kiáltottam el magam, még mindig munkálkodott bennem a harag.
- Edward, nyugodj meg! Ez nem te vagy! Lazíts, zárd ki a külvilágot és higgadj le! – hallottam Jazz hangját a hátam mögül.
Igyekeztem megfogadni a tanácsát, és szorosan összezárt szemekkel próbáltam elérni a bennem rejtőző békét. Néhány mély levegővétel után a tudatom teljesen megtelt Bella illatával, akit még mindig a karjaimban tartottam. Ez minden mást kitörölt belőlem, így már teljesen nyugodtan nyitottam ki ismét a szemeimet. A pillantásom az ablakon át egy vihogó vámpírra esett, aki az erdő szélén állva nézett minket gúnyosan. Azonnal rájöttem mi okozta az előbbieket. 
A Volturi katona.