6. fejezet

(Bella szemszöge)
Lejárt a kényszerpihenőm ideje, ma végre elhagyhatom a kórházat. Már csak Edwardra várok. Hazament átöltözni, amíg nekem elintézték a papírjaimat. Szinte meg kellett fenyegetnem, hogy elmenjen. Egy hete, mióta magamhoz tértem, percekre sem akart egyedül hagyni. Szó se róla, én nagyon élvezem, amikor mellettem van, de a nővéreknek már kezdett feltűnni, hogy kedvesem nem eszik, és egyéb dolgai sincsenek. Így a látszat kedvéért elküldtem néhány órára, mondván, én úgyis csak alszok. Eleinte még morgott valamit, de belátta, hogy ennek így kell lennie. Minden egyes alkalommal, mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult, és kellemes pihenést kívánt egy féloldalas mosollyal körítve. Boldogan merültem álomba.
Ránéztem az órára. Késik. Pedig ez nem vall rá. Vajon mi történhetett? Talán valami baja esett? Lelki szemeim előtt máris borzalmas képsorok futottak le. Volturi, farkasok, más mesebeli lények, Edward bajban… Nyugalom! Hiszen fél óra késés nem a világ. Hiába próbáltam lehiggadni, a szörnyű balsejtelem ott motoszkált bennem. Fel-alá sétáltam a kórteremben, amikor kinyílt az ajtó, és Edward sétált be rajta. Amint megláttam, szívem kihagyott egy ütemet, hogy aztán eszeveszett száguldásba kezdjen. Nem bírtam magammal, odarohantam hozzá és a nyakába vetettem magam.
- Huh, én is örülök neked, szerelmem! – nevetett fel.
- Történt valami, amíg nem voltam itt?
- Jaj, Edward, én úgy örülök, hogy itt vagy! Hiányoztál! Szeretlek! – gyorsan törtek fel belőlem a szavak, de úgy látszik, megértette, mert egy hatalmas vigyorral az arcán lehámozott magáról és a szemembe nézett.
- Nekem is, kicsim, tudod jól. És én is szeretlek. – ezt már az ajkaimra lehelte.
Előbb lágyan, majd egyre fokozódó ütemben kényeztettük egymást, amikor váratlanul zavart köhécselés hallatszott az ajtó felől. Zavartan fordítottam el a fejem Edwardétól, aki csak mosolygott.


- Öhhm, elnézést, hogy zavarok, de a portán szóltak, hogy itt találom Edward Masent. – mondta a lány, aki furcsán ismerős volt.
Várjunk csak! Azt mondta, Edward Masen? De honnan tudja? Mi folyik itt? Ki ez a lány? Arcomon valószínűleg meglátszódott a kíváncsiság, mert a lány közelebb jött és kezet nyújtott.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. A nevem Danielle Blackstorne. Chicago-ból jöttem idáig, hogy megtaláljam Mr. Masent. Nem ismerik véletlenül?
- Én vagyok Edward Masen. – szólalt meg mellettem Edward. Rajta is látszódott, hogy nem tudja mire vélni ezt az egészet. Úgy tűnik, a képessége sem segít most neki.
- Oh, hála az égnek! Nem is tudod, milyen régóta kereslek már! – örvendezett a lány, aki nem lehetett több 20-21 évesnél. Nem volt túlságosan magas, karcsú alakja, hosszú bronzszínű haja, és lélegzetelállítóan zöld szeme azonban ellensúlyozta ezt. Még mindig nem jöttem rá, honnan ismerős, amikor Danielle Edward nyakába ugrott. Mivel ő még mindig a karjában tartott, így engem nemes egyszerűséggel meglökött, ezért a padlón kötöttem ki. Lentről néztem fel kedvesem arcába, aki először meglepődött, majd villámgyorsan lefejtette magáról a lány karjait és mellém térdelt.
- - Bella! Nincs semmi bajod? Nem ütötted meg magad? – hajolt felém aggódva.
- Nem, nem, jól vagyok. – a friss heg az oldalamon lüktetett, mintha csak tiltakozni akarna.
A lány ijedten nézett le rám, majd sűrű bocsánatkérésekkel bombázott.
- Úristen, ne haragudj! Nem volt szándékos, tényleg nem akartam! – lassan már könyörgött.
- Ugyan, tényleg semmi baj, nem történt semmi. – hárítottam el.
- Bella, szerintem meg kellene mutatnunk egy orvosnak. Nem vagy túl jól. – mondta Edward.
Ránéztem, azt hittem, elég jól tudom palástolni a fájdalmamat, de úgy látszik, tévedtem.
- Bella, engem nem tudsz becsapni. Átvérzett a kötésed. Érzem az illatát. – suttogta a fülembe, majd felemelt a karjaiba, és lassan az ágyra fektetett.
- Mindjárt visszajövök! – ígérte, csókot lehelt a számra, és kiment az ajtón.
Fájdalmasan elfordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a jövevényt, de ő is éppen ezzel volt elfoglalva. Mikor találkozott a pillantásunk, zavartan sütötte le a szemét.
- Szóval, mi járatban vagy? – tudtam, hogy ez Edward ügye, de nem bírtam magammal.
- Ööö, nem is tudom, hogy mondjam el, de Edward az én… - kezdte el, de megzavartak minket.


Edward tért vissza az engem operáló sebész társaságában. Mindketten az ágyamhoz léptek, majd az orvos szakértő mozdulatokkal és pókerarccal kezdte megvizsgálni a sebemet. Edward nagyon koncentrált, gondolom, ismét a saját módszereivel szerezte meg az információkat. Végig az ő arcát néztem, hátha le tudok róla olvasni valamit, de mint általában, ez most sem nagyon akart összejönni. Már éppen kérdezni akartam, amikor Edward nagyot sóhajtott, majd aggódó tekintet vetett rám.
- Sajnálom, Miss Swan, de ezt újra össze kell ölteni. Felszakadt a varrata. Azonnal szólok egy nővérnek, hogy készítsen elő egy vizsgálót. Pár perc, és itt lesz valaki önért. – a megnyugtatónak szánt szavak célt tévesztettek.
Remek. Újabb tűszúrások. Azon gondolkodtam, hogy ne rohanjak-e ki a világból is, amikor valaki megfogta a kezem.
- Bella, tudom, hogy most mit érzel, de ezt muszáj lesz összerakni. Ne félj, végig ott leszek veled!
Kezdtem gyanakodni, hogy mégis csak képes a gondolataimban olvasni. Gyanúm megalapozottnak látszott…
- Nem, szerelmem. Még mindig nem megy. De ismerlek, talán még magadnál is jobban. Az arcod mindent elárul. – mosolyodott el a végére.
Zavaromban kiböktem az első, kevésbé kínos kérdések egyikét.
- Miért késtél? Vártam rád.
- Sajnálom, édes, de ezt nem mondhatom el. Meglepetés. – a mosoly lassan vigyorrá vált, ami valószínűleg az én meglepetésekhez való hozzáállásomnak köszönhető.


Nem tudom, meddig gondolkodtam el azon, hogy mi is lehet az a meglepetés, de egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki elkezdi tolni a kórházi ágyamat. Edward még mindig itt volt, fogta a kezem, és sajnálkozón bámult rám. Próbáltam erős lenni, nem kimutatni az érzéseimet. Azért egy kicsit erősebben szorítottam meg a kezét. Felvillantotta féloldalas mosolyát, mikor rájött, mit is szerettem volna ezzel elérni. Lehajolt és egy pillanatra hozzáérintette száját az enyémhez. Nem is kellett volna más figyelemelterelés. Tökéletesen érzéketlen lettem a külvilágra, csak Ő volt és én. Belemerültem a tekintetébe, és minden bizonnyal egy darabig ott is maradtam volna, ha nem szólal meg.
- Bella, lélegezz. – Újabb féloldalas mosoly.
Ezt most komolyan gondolta? Ha tudnám, még a szívemet is leállítanám, csak hogy benne gyönyörködhessek. Álmaimból túl hirtelen kellett kiszakadnom. Egy nővér jött oda hozzánk, injekciós tűvel a kezében. Ha lehet, még jobban elsápadtam.
- Ne féljen, aranyom, ez csak az érzéstelenítő. Mindjárt jön a doktor úr, és ellátja magát. – És azt hiszi, hogy ezzel most megnyugtatott?
Küzdöttem a rám törő rosszullét ellen. Edward finoman megszorította a kezem.
- Bella, nézz rám! Ne figyelj másra, csak rám! – és halkan dúdolni kezdett valamit. Az altatóm.


Szívemet melegség járta át, már nem is érdekelt, mi történik velem, amíg Vele vagyok. Persze, ismét rá kellett jönnöm a valóságra. Hiába szorítottam össze a fogaimat, abban a pillanatban, ahogy a nővér a friss sebbe nyomta a tűt, felordítottam. Edward kétségbeesetten simogatta a hajamat és az arcomat, még mindig dúdolva. Kapkodva vettem a levegőt, kezdett minden összemosódni előttem. Az ember azt hinné, hogy ennyi baleset után már nem is érzem a fájdalmat, pedig én úgy éreztem, hogy mindegyik csak rosszabb volt az előzőnél. Aztán furcsa módon, jobb lett. Gondolom, az érzéstelenítő elkezdett hatni, és én most hálásan éreztem, ahogy a lángolás alábbhagy. Edward észrevette rajtam, hogy felengedek, már nem szorongattam görcsösen a kezét.
- Talán be kellene szereznünk valamiféle biztonsági öltözéket. Hogy ne sérülj meg ilyen könnyen. Igen, ez jó ötlet. Fel is veszem a listámra. - motyogta magában.
- Milyen lista? – kérdeztem félve, mert tudtam, mit fog válaszolni.
- Hát az ajándéklistára. Tudod, édes, nemsokára születésnapod lesz! – olyan képet vágott, mint egy gyerek, aki rosszat tett, de tudja, hogy úgysem büntetik meg érte. Azt is tudtam, hogy mindez csak figyelemelterelés, de hálás voltam érte.
- Nem lesz semmiféle ajándék! – jelentettem ki.
Ezt a műsort már három éve csináljuk, de még sosem kerültem ki belőle győztesen. Edward talán még megértette volna, de Alice… Őt nem lehetett leállítani. Ha valami szerveznivaló volt, biztos, hogy megjelent ő is. Először finomkodott, aztán átvette a parancsnokságot, és amit én apró, hangulatos dolognak képzeltem el, azt ő egy nagyszabású eseménnyé változtatta. Ezt tette az esküvőmmel is. Szörnyen éreztem magam, hogy miattam le lett fújva az egész, de a többiek csak rázták a fejüket és az ártatlanságomat bizonygatták. Persze, mert ők nem látták, nem érezték azt, amit én. Ahogy a két férfi megindult felém, ahogy megragadtak, majd pisztolyt fogtak rám. Magány, szomorúság és mindent elsöprő rémület tört rám akkor. Majd a fájdalom. Élénken emlékeztem minden egyes pillanatra, hiába próbáltam elfelejteni az egészet. És most megint. Fájdalom. A sebész belépett az ajtón, és ugyanolyan szakszerűen kezdte el összevarrni a sebet, mint ahogy megvizsgált. Bár érezni nem éreztem semmit, hiszen az érzéstelenítő meggátolta ezt, hallottam, ahogy a tű újra és újra átdöfi a bőröm. Hátborzongató volt. Belenéztem Edward szemeibe, aztán elnyelt a sötétség.


Mikor magamhoz tértem, már nem voltam a kórházban. Bár még a szemeimet sem nyitottam ki, tudtam ezt. Más volt a légkör. A kórházak ridegek, személytelenek. Itt minden tele van szeretettel, melegséggel, fénnyel. Zajt hallottam, de nem akaródzott teljesen ébernek lennem.


- Bella! Ébresztő, álomszuszék! – szinte berobbant a dobhártyám a hangerőtől. És ez nem Edward hangja volt.
- Alice! Halkabban! – húztam a fejemre a párnát.
- Na, nem! Ideje felkelned. Már két teljes napja alszol! Ez nem mehet így tovább! – Alice kezdett bosszús lenni. Remek.
- De ha egyszer olyan jó itt! – nyafogtam szándékosan, majd eszembe jutott valami.
- Alice?
- Igen?
- Hol is vagyok tulajdonképpen? – kicsit összezavarodtam.
- Bella! Ha kinyitnád végre a szemed, tudhatnád! Ez Edward szobája. – felelte ő.


Hogy? De hiszen neki nincs ágya. Én pedig határozottan érzem, hogy nem egy kanapén fekszek. Nagy sóhajjal húztam le a párnát a fejemről, és hunyorogva a délutáni napsütéstől, körülnéztem. Valóban Edward szobája volt, és mégsem. A cd-k ugyanott voltak, ahogy a hifi és az íróasztal is. A kanapé sem tűnt el, csak a falhoz lett tolva. Szerény személyem pedig éppen egy hatalmas, arany színekben pompázó, fekete kovácsoltvas ágy kellős közepén feküdtem. Zavarodottan néztem Alice-re.


- Mi ez?
- Egy ágy. – kacagott fel.
- Azt látom, de hogy került ez ide? – még mindig nem értettem semmit.
- Edward úgy gondolta, hogy ezentúl nem csak nálad tudtok együtt „aludni”. Nem akart egy keskeny kanapén szorongani. – felelte, majd hirtelen ledermedt, és üveges tekintettel bámult a semmibe.
Tudtam, mit jelent ez. Látomása volt. Eleinte türelmesen vártam, majd mikor percek múlva is csak állt az ágy mellett, nem bírtam tovább.
- Alice! Mi történt? Mit láttál? – tudtam, hogy ilyenkor nem figyel a külvilágra, de kezdtem aggódni.
- Jasper! Bella vagyok! Gyere ide, kérlek! Nem tudom, mi van Alice-szel! – kiabáltam. Ha a közelben van, meghallja.
Három másodperccel később kivágódott az ajtó, és Emmett lépett be rajta Jasper kíséretében. Jazz rögtön Alice mellé lépett és finoman megrázta.
- Kicsim, mit látsz? Mi van? – szólongatta.
- Ne már! Hagyjatok! Ez olyan szép! – üdvözült mosoly jelent meg barátnőm arcán, és továbbra sem volt hajlandó semmilyen más reakcióra.
- Na, ez lefagyott! Hol van rajta az újraindító? – röhögött Emmett, de még Jazz-nek is megrándult a szája.
- Szerintem ez egyáltalán nem vicces! – fakadtam ki.
- Ugyan, Bella! Hiszen láthatod, hogy semmi baja sincs! Csupán valami jót látott. Vajon mi volt az? – töprengett el Emmett.


Ebben a pillanatban Alice vett egy mély levegőt és visszatért az „élők” közé. A mosoly továbbra is ott virított csodaszép arcán.
- Bella, láttam! Olyan tökéletes volt! Illetve lesz! Ez hihetetlen! – ugrált körbe-körbe.
- Mit láttál? – kérdezte Jasper.
- Az esküvőt! Olyan hihetetlenül gyönyörű volt! Sosem láttam még ilyet! – Alice lelkesedése határtalan volt.
- Esküvő? Azt hittem, valami véresebb. Már hiányzik egy jó kis bunyó. – kedvetlenedett el Emmett. – Sebaj! Remélhetőleg aznap sem hazudtolja meg magát Bella, és csinál valami vicceset! – szuper, most majd rajtam fog röhögni mindenki.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, de minden a legnagyobb rendben fog lezajlani. Egyszerűen tökéletes lesz! – Alice vigyorgott, mint a tejbetök.
- Egy pillanat! Most ugye az én esküvőmről beszélünk? – szólaltam meg.
- Hát persze! Mégis, ki házasodna mostanában rajtatok kívül? – kérdezte Alice.
- Ugye ez most költői kérdés volt? – rémült meg Emmett, ami – ismerve Rosalie rajongását az ilyesfajta események iránt – nem is volt megalapozatlan.
Alice ránézett nagyobbik bátyjára, majd ismét a távolba révedt. Pár pillanattal később hatalmas vigyorral az arcán fordult vissza Emmetthez.
- Ugye, nem? Kérlek, mondd, hogy mostanában nem kell végigszenvednem megint az egészet! – már-már könyörgött.
- Nahát, talán nem szeretnéd látni Rose-t fehérben? – incselkedett Alice.
- Nem erről van szó, tudod jól. Csak mindig olyan kényelmetlenül érzem magam olyankor.
- Hát, akkor megnyugodhatsz, a következő esküvőtök csak évek múlva esedékes! – Alice odatáncolt Emmetthez, és egy óriási puszival körítve átölelte.
- Huh, hála az égnek! Már kezdtem megijedni! – Emmett megkönnyebbülése határtalan volt.


Azon kaptam magam, hogy megint sikerült nekik. Figyelemelterelés. Túl ügyesek.
- Alice! –krákogtam neki.
- Igen? – szerintem már tudta, mit akarok kérdezni, mert a mosolya eltűnt. Akkor viszont baj van…
- Hol van Edward? – próbáltam a lehető legkevésbé is hisztérikusnak tűnni.
- Vadászni ment. Nem akart itt hagyni, de megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, itt jó helyen vagy. Végül belement. Nem tudom, hogy azért, mert belátta, hogy igazam van, vagy csak szimplán megunta, hogy ezért rágom a fülét. – Alice mosolya visszatért, amíg beszélt. Sőt, most, hogy alaposabban szemügyre vett, a mosolya kezdett egy cápára emlékeztetni. Áldozatra várt.
- Na, gyerünk, Bella, felkelni végre! Menj zuhanyozni, addig keresek neked valami ruhát. Aztán, ha jól sejtem – újabb káprázatos mosoly – szeretnél beszélni velem. – kacsintott rám.
Nem szóltam semmit, csak kimásztam az ágyból és a fürdő felé vonszoltam magam. Közben azon gondolkodtam, hogy miért is szeretnék én Alice-szel beszélni?