36. fejezet

Olyan lett, amilyen, de nem mondok semmit, mert úgyis csak lecsesztek érte : P Nem lett olyan hosszú, mint szokott, de egyszerűen nem tudtam már többet írni,mert akkor meg túl hosszú lett volna XD
Jó szórakozást mindenkinek, és kérlek, komizzatok!
Köszi
Lea


(Bella szemszöge)
A meghökkenéstől még a szám is tátva maradt. Elég viccesen nézhettem ki, mert Emmett felkuncogott és Jaspert bökdösve felém mutogatott. Edward morgására szerencsére ez a fajta figyelemfelkeltés hamar abbamaradt és én újra a teljes és osztatlan figyelmemet szentelhettem a padlón kuporgó alaknak. 
Ő is éppolyan döbbenten nézett végig rajtunk, majd az arcán megjelent az a hamisítatlan, vakító mosoly, amely egykor megmelegítette a lelkemet és elfeledtette velem a világ kegyetlenségét, hacsak néhány órára is.
- Bella, istenem, de örülök, hogy látlak! Már attól féltem, a fél hordát ki kell irtanom, hogy egyáltalán a közeledbe juthassak! – teljesen abszurd módon, az ösztöneivel egy cseppet sem törődve rohant hozzám, felemelt a földről és viharosan megforgatott a levegőben. Kezdtem összeszedni magam, bár az értetlenség még mindig ott motoszkált bennem.
- Jake? Mit csinálsz te ezen a pokoli helyen? Mit a fenét keresel te itt? – kibontakoztam az ölelésből és nyíltan rátámadtam.
- Bella! Csak nem képzelted, hogy magadra hagylak a bajban? – a szemei elkerekedtek, tanácstalanul tekintett körbe, alátámasztást várva a kijelentésére.


A többiek csak a vállukat vonogatták, nagyon jól tudták, hogy ez most csak a kettőnk dolga. Természetesen ez nem akadályozta meg Edwardot abban, hogy a hátam mögé lépve átkaroljon, és szúrós szemmel meredjen az egykori – vélt vagy valós – vetélytársára. Türelmetlenül sóhajtottam egyet, mert nem volt időnk most a kisded játékaikra. Újra ránéztem Jacobra, annyi kérdést és dühöt sűrítve a pillantásomba, amennyit csak tudtam. Kissé meghátrált, bár még mindig ott játszott a mosoly árnyéka az arcán, láthatólag nem igazán sikerült elérnem nála a célomat.
- Szóval? Válaszolnál? – sziszegtem neki fojtott hangon.
- Jaj, Bells, ugyan már! Ne légy ilyen merev! Miért akarsz kihagyni minket állandóan minden jóból? – villámgyorsan kaptam a fejem a terem másik vége felé, ahonnan Seth sétált ki ugyanolyan önelégült vigyorral az arcán, mint amilyen pár perce Jacob arcán is virított. Azt hittem, már nem érhetnek meglepetések, de úgy tűnt, nagyot tévedtem.
- Te is? Az isten szerelmére, mégis miért kockáztatjátok az életeteket? Semmi közötök sincs a problémáinkhoz, menjetek haza, amíg nem késő! – taszítottam egyet Jacobon a vállánál fogva, de néhány tétova lépés után megállt és visszafordult felém.
- Bella, elég legyen! Akár hiszed, akár nem, képesek vagyunk megvédeni magunkat! Igazán hálás lennék érte, ha leszoknál erről az arrogáns parancsolgatásról! – sziszegte Jake összehúzott szemekkel.
- Hogy… hogy mi? – ennél értelmesebb nem jött ki a számon, egyszerűen lefagytam a döbbenettől.
- Jól hallottad! Tudtommal te nem tartozol a falkához, tehát semmi jogod sincs megmondani, hogy mit tegyünk! Önszántunkból jöttünk ide, nem kényszerből, szóval örülnék neki, ha befognád a szádat egy percre! – fogalmam sem volt, hogy mivel dühítettem fel ennyire Jacobot, de már nem is érdekelt. Teljesen lesújtott az a hangnem, amivel hozzám beszélt.
- Black, elég! Fogd vissza magad! – szűrte Edward a fogai között a szavakat, éreztem, ahogy meg-megremeg a visszafojtott indulatoktól. Tudtam, hogy tennem kell valamit, nem hagyhattam, hogy kitörjön egy harc a két csapat között.
- Edward, kérlek… Jacobnak igaza van – suttogtam megtörten. Inkább meghunyászkodtam én, minthogy nekik bajuk essen miattam. Ismét.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan! Bella, nem ismerek rád! – sikkantott fel Alice, de csak egy hárító kézlegyintésre voltam képes.
- Figyeljetek, szerintem most nem ez a legfontosabb gondunk – szólalt meg Emmett a háttérből csendesen.
- Igen, tudom. Jake, figyelj, én… én sajnálom, rendben? – félig lehunyt szemekkel néztem rá, és ő is engem nézett kitartóan, mígnem hamiskásan elvigyorodott.
- Sosem álmodtam arról, hogy veled szemben egyszer az enyém lesz az utolsó szó – kacarászott önelégülten. Nem álltam le vitatkozni vele.


- Akkor mehetünk? Van még egy kis dolgunk, azt hiszem – Köhécselt kissé zavartan Carlisle. Mikor ránéztem, láttam rajta, hogy nem nagyon tudja hová tenni az eseményeket. Biztatóan rámosolyogtam és bólintottam egyet.
- Szóval, hogy is kerültetek ti ide? – ismételte meg Alice az előbbi kérdésemet csevegő hangnemben. Seth először furcsán nézett rá, de aztán valószínűleg beugrott neki, hogy Alice nem látja a jövőjüket a félvérségük miatt.
- Khmmm… Nos, Jake elment Bellához, mert beszélni akart vele, de amikor meglátta a házatokat olyan állapotban, úgy döntött, a falka segítségét kéri, és… hát, és itt vagyunk – vigyorodott el a fiatal farkas.
- Oké, nagyokos, de hogyan találtatok meg minket? – akadékoskodott Rose, láthatóan nem tetszett neki a farkasok jelenléte. Emmett gyengéden megszorította a kezét, ezzel csillapítva őt.
- Gondolom, pont úgy, mint ők – mutatott Edwardékra Jake, nemtörődöm vállvonogatás kíséretében.
- Jól van, elég legyen már! Menjünk, keressük meg az ördögfiókákat! – vigyorgott Emmett. Emlékezetem szerint még sosem láttam ennyire feltüzelve, nyilván határtalan örömet okozott neki ez az adrenalin emelő helyzet. Végre igazán kiélhette magát, nem kellett visszafognia a hatalmas testi erejét.


Mindenki egyetértett, így csendben, szavakkal nem zavarva a látszólagos nyugalmat haladtunk a keskeny, sötét folyosókon. Labirintusszerűen ágaztak el, egymásba olvadtak, keresztezték egymást, és bár elvileg hallatlanul kifinomult érzékekkel rendelkeztem, tudtam, hogy egyedül öt perc alatt eltévednék. Edward azonban a kezemet fogva biztosan vezetett előre, ámulva néztem, ahogy habozás nélkül fordul be a megfelelő irányba, soha meg nem torpanva. Nem tudtam, ő honnan tudja a helyes irányt, de bíztam benne annyira, hogy kérdés nélkül menjek utána. Vak hittel követtem őt, tudtam, hogy nem sodorna veszélybe, hogy tudja, mit csinál. Csak a lépteink nesze törte meg a némaságot, sehonnan nem hallatszott egy pisszenés se.


Nem is tudom, mióta mentünk már, amikor Jasper – aki ismét elöl haladt – megállt és ugyanolyan kézjelekkel magyarázott, mint nem sokkal korábban. Feszülten figyeltem, minden hangra, de nem hallottam semmit. Aztán váratlanul megéreztem egy émelyítően édes, hívogató illatot, és az agyamat kezdte elborítani a köd. Valaki vérzett a közelben, és ez elvette a józan eszemet. Gondolkodás nélkül elléptem Edward mellett és előrecsörtettem volna, de valaki megfogta a karomat és nem engedett. Dühösen néztem hátra és Emmett vigyorgó, mégis feszült arcába néztem.
- Sajnálom, hugi, de ez most nem megfelelő idő a vacsizáshoz – kacagott csendesen, de láttam az egyre sötétedő szemein, hogy neki sem közömbös ez az észveszejtő illat.


Felháborodottan morogtam, de aztán rápillantottam a bátyja mögött álló Edwardra és mérhetetlenül elszégyelltem magam. Nem értettem, mi ütött belém. Igaz, elég régen vadásztam már, de ez nem volt mentség arra, amit tenni akartam. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegezve igyekeztem összeszedni magam. Éreztem, ahogy két kar szorosan átölel, és mivel Emmett-től ezt nem vártam volna, meglepetten nyitottam ki a szemeimet. Nem a nagy testvér szorongatott nyugalmat sugározva, hanem Edward és ezzel a helyére billent a lelki egyensúlyom. Elég volt, ha csak rám nézett vagy csak hozzámért és máris úgy éreztem, tökéletesen rendben van az életem. Lehiggadt sóhajom jelezte a többieknek, hogy most már nyugodt vagyok, semmi vész. Edward végigsimította hajamon és csókot lehelt a homlokomra. Annyira akartam, hogy végre ismét otthon lehessünk, veszekedhessek a gyerekekkel, letromfolhassam Emmett piszkos kis vicceit, tervezgethessek Rose-zal és Esmével, perlekedhessek Alice-szel az állandó vásárlásmániája miatt, és szerethessem Edwardot, napkeltétől napnyugtáig elmondhassam, megmutathassam neki, mennyire át van itatva mindenem az iránta érzett szerelemmel. Tudtam, hogy a családom a legfontosabb a világon, és őértük bármit megtennék, így hát megacéloztam az akaratom, és minden bátorságomat összeszedve kihúztam magam. 


Meglepő dolgot vettem észre. Nem féltem többé. Mintha a tény, hogy eldöntöttem, nem hagyom magam, ezerszeresen felerősítette volna a bennem rejlő elszántságot, veszedelmes, bosszúra éhes lénnyé változtatva engem. Rájöttem, hogy nem az a bátorság, mikor szembeszállunk a félelmünk tárgyával, hanem mikor egészen átadjuk neki magunkat, szorosan magunkhoz öleljük és hagyjuk, hogy elborítson. És én hagytam, ó igen, hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a félelem, de éppen ezért voltam képes arra, hogy legyőzzem és végleg magam mögött hagyjam az egészet. Teljes nyugalomban néztem fel Edward arcába és finoman mosolyogva bólintottam egyet. Cserébe ő is megajándékozott egy féloldalassal, majd némán vezetett tovább a sötétben. Még az előbbieknél is óvatosabban haladtunk, és bár már nem féltem, mégis, valami feszült idegesség vibrált a testemben, mint valamiféle hatodik érzék, ami a veszélyre figyelmeztet. Felborzolta az idegeimet, zaklatottan meneteltem előre.


Egyszer csak a folyosó kiszélesedett, félhomályba burkolózó terembe torkollott, ahol fáklyák világították meg a víztől csöpögő, ódon falakat. Tisztára, mint valami Drakula film díszlete, csak a díszes koporsó hiányzott a szoba közepéről. Már-már felnevettem ezen az ötleten, de sikerült idejében visszafognom magam.
- Alice? Nem látsz valamit? – kérdezte a csöppnyi lánytól Jasper, de mielőtt kinyithatta volna a száját, Edward válaszolt is helyette.
- Amióta elindultunk Seattleből, nem volt látomása. Csak tudnám, hogy miért… - morfondírozott félhangosan mögöttem.
- Egy sem? – döbbent meg Carlisle és tágra nyílt szemmel bámult Alice-re.
- Nem, egy sem. Elkeserítő – nyafogott Alice, de aztán vállat vont és körbejárta a termet.
- Hagyjátok egy kicsit. Elég rosszul viseli ezt az egészet – súgta Edward halkan, bár a húga így is hallotta.
- Semmi baj, tesó, tudom, hogy furcsa, én is tudom, higgyétek el – sóhajtott fel, és visszaállt Jasper mellé.
Sajnáltam őt, nem is kicsit, de nem tudtam olyan dolgot, amivel segíthetnék neki. Bárcsak tehetnék valamit!
- Édesem, majd megoldjuk, ne idegeskedj még ezen is – szorította meg a kezemet Edward, de nekem tátva maradt a szám a döbbenettől.
- Mit mondtál? – kérdeztem rá remegő hangon, összehúzott szemöldökkel méregetve őt.
- Hogy ne aggódj, miért? – neki is résnyire szűkült a szeme, fürkészve meredt rám.
- Edward, te… te hallottad, mit mondtam? – kiáltottam rá teljesen lesokkolva.
- Persze, de miért? Mi a baj? Mondd már, mert kezdesz megijeszteni! – rázott meg kicsit a vállamnál fogva.
- Én... én nem mondtam semmit, Edward! Én csak gondoltam, hát nem érted? – rángattam meg én is őt az ingénél. A szemei kitágultak, némán motyogott valamit az orra alatt és rázta a fejét.
- Tehát jól értem? Edward hallotta, amit gondoltál? Hát ez csúcs! Vége a szép napoknak, Bella! Mostantól nincs szabad álmodozás! – röhögött fel Emmett, de szokás szerint senki nem díjazta a kéretlen humorát.
- De ez hogy lehet? Eddig nem úgy volt, hogy nem hallod őt? – húzta fel a szemöldökét aggódva Esme.
- Azt eddig is tudtuk, hogy Bella elméjét egyfajta pajzs védi ugye? Ami nem engedi, hogy mentálisan úgymond támadható legyen. Mi van, ha valami most kikapcsolta ezt a pajzsot? Mit csináltál, mielőtt Edward belelátott volna a fejedbe? – érdeklődött nyíltan Carlisle.
- Én… nem is tudom. Arra gondoltam, hogy bárcsak tehetnék valamit Alice-ért, sajnáltam őt, hogy ilyen helyzetbe került. Nagyjából ennyi – mondtam, de még mindig nem értettem az összefüggéseket.
- Lehet, hogy nincs igazam, de mi van, ha egy erősebb érzelmi megterhelés miatt a szervezeted nem volt képes jobban figyelni a pajzsodra? Előfordult máskor is, hogy nem volt látomásod? – fordult most Alice felé, aki engem nézett meghatottan.
- Ezelőtt csak akkor, ha farkasok voltak a közelben. Bella esetében mindig láttam a jövőt, egészen mostanáig – magyarázta olyan nyugodtan, mintha ez az egész nem is érdekelné.
- De nem voltunk mellette idáig, tehát mi nem okozhattuk ezeket a kieséseket – rázta a fejét Jacob, Seth bősz bólogatása mellett.
- Akkor azt hiszem, mégiscsak az első magyarázat lesz a megoldás. Ha érzelmi sokk éri, a pajzsa gyengül, így a gondolatai nem lesznek védettek többé, viszont a jövője eltűnik. De mi alapján szelektál a pajzsod? Milyen rendszer alapján dönti el, hogy melyik képességet blokkolja, illetve oldja fel? – Carlisle úgy nézett rám, mintha én tudnám a választ, de csak a fejemet tudtam rázni. Fogalmam sem volt az egészről, az is új volt, amit az előbb mondott.
- Majd otthon kielemezzük ezt az újdonságot, de most menjünk, kérlek! Minél előbb ki akarok jutni innen – szólalt meg Jasper.
- Igaz, később is ráérünk ezen gondolkodni – adta fel kelletlenül Carlisle.
- Azt hiszem, erre kellene mennünk – mutatott egy megbújó ajtóra Alice.


Ha nem hívja fel rá a figyelmemet, az életben nem vettem volna észre, annyira el volt rejtve. Egy apró kallantyú árulta csak el, hogy nem egységes a fal szerkezete. Már-már félve léptem az ajtó elé, nem tudtam, mi fog odabent várni minket. Lelki szemeim elé borzalmas képek vetültek, „láttam” a gyerekeimet mozdulatlanul, nem lélegezve, csendesen pihenve az örök nyugalomban. Összeszorítottam a számat, és igyekeztem nem felsikoltani, mikor Emmett egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót és egy újabb, bár lényegesen kisebb és sötétebb szobát tárt fel előttünk. 


Remegve léptem be rajta elsőként, minél előbb meg akartam bizonyosodni afelől, hogy a kicsik vagy nincsenek idebent, vagy teljesen jól vannak, és csak a túlzott anyai aggódás mutatta nekem azokat a szörnyűségeket. A szemeim villámgyorsan hozzászoktak a megváltozott fényviszonyokhoz és épp ilyen gyorsan megtalálták az egyik sarokban összekuporodó, törékeny alakokat. Boldogan felkacagtam és odasuhantam hozzájuk. Letérdeltem az ikrek mellé, és gyengéden kisimítottam Sunday arcából a haját. Megkönnyebbülten vettem tudomásul a szívük ütemes dobbanásait, a tüdejükből ki és beáramló levegő életet jelentő hangját. Nagyon mélyen aludtak, de az ő tarkójukon nem fedeztem fel az Esmén és Carlisle-on talált szerkezetet. Tehát csak kimerültek voltak, ami, tekintve a körülményeket, nem ért váratlanul. Edward mellém guggolt, ő is aggódva szemügyre vette a kicsiket, majd miután megállapította, hogy jól vannak, felvillant az az édes mosoly, amit annyira hiányoltam már. Mindkettőnket belepett a megkönnyebbült boldogság, hiszen együtt voltunk, épen és egészségesen. Finoman megcirógatta Eden arcát, majd óvatosan felemelte és magához szorította. Én is ezt tettem a lányunkkal, és a családunk felé fordultam. Mindenki meghatottan és örömmel telve nézte a jelenetet. A megindítottság felszínre hozta az ismerős, csiklandozós érzést a szemem sarkában és végre ezek nem az elkeseredés és a kín könnyei voltak, hanem a mindent betöltő szereteté. 


Végigjárattam a tekintettem a jelenlévőkön, de amikor Sethre esett a pillantásom, megállt körülöttem a Föld. Úgy nézett a lányomra, mintha minden megszűnt volna létezni. Ismertem ezt az érzést, mikor úgy dédelgeted a szerelmedet, mint egy ékkövet, mikor a szíveddel, a lelkeddel, tested minden porcikájával őt szereted és élteted. Tudtam, hogy ez a világ legfelemelőbb érzése, de akkor is… A lányomat nem engedhettem, nem adhattam oda csak úgy…


- Nem! Felejtsd el! Nem engedem! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de mélyen legbelül már tudtam, hogy késő. Minden elveszett.