2010. április 16., péntek

30. fejezet





(Bella szemszöge)
Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem a házból, a szerencsétlenség mintha a nyomomban járt volna. Ahogy igyekeztem a lehető legnagyobb titokban átszáguldani az erdőn, váratlanul megéreztem Edward illatát. Nem lehetett messze, mert még azt is hallottam, ahogy a cipője alatt megcsikordulnak a kavicsok és az ágak. Megálltam, nem csináltam semmit, csak hallgatóztam és mélyeket lélegezve próbáltam minél többet megszerezni magamnak az illatából. Bár még mindig fájt, hogy átvert, a saját magam által okozott hiánya még jobban kínzott, szinte az eszemet vesztettem arra a gondolatra, hogy elhagyom, elmegyek, és könnyen meglehet, hogy soha többé nem térhetek vissza hozzá. Hozzá és a gyerekekhez, hármukhoz, akik az életemnél is többet jelentettek nekem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer önszántamból eltaszítom őket magamtól, de azért, hogy biztonságban tudjam őket, muszáj volt magára hagynom a családomat. Reméltem, hogy megértik, mit miért tettem, és egyszer, ha esetleg nem térnék vissza, boldogan tudják folytatni az életüket.


Edward váratlanul megmozdult. Hallottam, ahogy embernek nesztelen léptei egyre gyorsuló ütemben repítik felém, és tudtam, hogy nem ácsoroghatok tovább egyhelyben toporogva, így sarkon fordultam, és futni kezdtem. Minden egyes lépésemnél szúró fájdalmat éreztem, mintha a szívem és a lelkem arra akarna kényszeríteni, hogy hagyjam a csudába az egészet, és menjek Edward felé, hogy adjam fel, mert majd együtt kitalálunk valamit. Egy pillanatig meginogtam, de aztán megacéloztam az akaratom, és tovább rohantam a célom felé. Mintha még hallottam volna, ahogy Edward a nevemen szólít, de a csendes hangot hamar tovasodorta a fák között zúgó szél.


Amikor kiértem a reptérre, vissza kellett fognom magam, mert az emberek nem jöhettek á, hogy valami nem stimmel velem. 
A jegyelővételi pultnál ülő kezelőnek leesett az álla, amikor odaléptem elé. Persze, eddig is tudtam, hogy a vámpírok gyönyörűek, hiszen nap, mint nap megtapasztalhattam ezt magam körül, de nem gondoltam, hogy én ilyen hatást tehetek az emberekre. A férfi csak ült ott, és engem bámult, már kezdett határozottan idegesítő lenni, ezért megköszörültem a torkom és elmondtam neki, mit szeretnék.
- Olaszországba kell utaznom, sürgősen – az utolsó szót célzottan megnyomtam, mire magához tért, és bárgyú mosollyal kezdte elém pakolni az árjegyzékeket meg térképeket.
- Sajnos innen nem tud közvetlenül Olaszországba repülni, csak Seattle-ből. Ha kívánja a kisasszony, azonnal foglalok magának jegyet a következő gépre! – mondta tudálékosan. Határozottan idegesített már, ezért igyekeztem gyorsan letudni az egészet.
- Remek, köszönöm! Melyik kapunál kell beszállnom? – reméltem, hogy veszi a lapot, és szerencsémre már pötyögte is be az adataimat a számítógépbe.
- Szükségem lenne a nevére, egy azonosító okmányra, és egy hitelkártyára, amennyiben nem készpénzzel kíván fizetni – vigyorgott rám, nekem meg eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal pénzt. Viszont Edward kártyája nálam maradt a legutóbbi bevásárló körutunkról, reméltem, annyira nincsenek komoly kapcsolataik, hogy lenyomozzák a használatát.
- A nevem Isabella Cullen. Nem gond, ha a férjem hitelkártyájával fizetek? – minden akaratom ellenére rámosolyogtam, miközben átnyújtottam neki a jogosítványomat és a platinakártyát.
- Cullen? Edward Cullen felesége? – döbbent meg, mikor ránézett a hitelkártyára. Megijedtem, hogy most rögtön hívni fogja a családomat, mert már előre riadóztatták az összes repteret, meg vonatállomást, sőt még a taxisokat is, hogy én éppen szökésben vagyok. Bár néhány ember kevés lett volna ahhoz, hogy megállítson, nem akartam semmi bajt. Így nyugalmat erőltettem magamra, és még mindig mosolyogva a fickó szemébe néztem.
- Igen. Ismeri talán? – igyekeztem minél lazábbnak látszani. Egy kicsit talán el is túloztam, mert a jegykezelő furcsán végigmért, de végül beadta a derekát.
- Igen, régebben sokszor utazott velünk, de egy ideje nem láttam errefelé. Most már azt is értem, miért marad inkább otthon. Ilyen feleség mellett nekem sem lenne kedvem elutazni! – kacsintott rám, nekem meg szinte felfordult a gyomrom a hízelkedésétől.
- Kedves… És most megkaphatnám a jegyemet, kérem? – előrenyújtottam a kezemet, mire végül egy újabb bámulás és egy nagy sóhaj után a markomba kaparinthattam végre.
- Tudja, elvileg tiltja a szabályzat, hogy a kártya tulajdonosának a jelenléte nélkül elfogadjam azt, de most kivételt tehetek. Természetesen csak Mr. Cullen miatt – vigyorgott rám.
- Természetesen – biccentettem undorodva, majd sarkon fordultam, és a megfelelő kapu felé indultam.


Mikor megtaláltam, egy lemondó nyögés szakadt fel belőlem, ugyanis óriási sor állt előttem. Miért kell mindenkinek ma Seattle-be utaznia? Magamra erőltettem egy nagy adag nyugalmat, és beálltam a sor végére, egy kisgyerekes anyuka mögé. A kisfiú tágra nyílt szemmel bámult rám az anyja válla fölött, majd, némi gondolkodás után, felvillantott egy hiányos fogsorú mosolyt.


 Fájdalmasan emlékeztetett ez az arckifejezés a saját gyerekeimére, amikor huncutul mosolyogva benyitottak a hálószobánkba reggelenként, és bemásztak mellénk az ágyba, hogy aztán ott aludjanak még egy kicsit. Bár mi Edwarddal nem aludtunk, e kis reggeli szertartás miatt igyekeztünk úgy tenni, mint más, normális szülők, és boldogan fenntartottuk a látszatot. Miután az ikrek elhelyezkedtek és álomba szenderültek közöttünk, órákon át csak néztük őket rajongva, néha egymásra vigyorogtunk, hogy lám, milyen szerencsések is vagyunk mi ketten, hiszem minden megadatott nekünk, amit csak kívántunk. Ott voltunk egymásnak, ott volt a családunk, és ott voltak a kicsik is, így az életünk tökéletes lehetett volna, ha nem zavarják meg állandóan az idillünket, hol véletlenül, hol fenyegetve. És most ott tartottam, hogy mindent feladtam, ami valaha is fontos volt a számomra, fel kellett adnom a veszély és az ármánykodás miatt. Egyik percről a másikra hihetetlenül dühös lettem, gyűlöltem a Volturit, amiért szándékosan szétzilálta az életemet és megfosztott minden jótól. Éreztem, ahogy a harag egyre csak szétterjedt a szívemből, beleitta magát a csontjaimba, és elárasztotta az elmémet. Semmi nem érdekelt már, csak a bosszú, a kegyetlen megtorlása a sérelmeimnek.


A vörös köd már majdnem teljesen elborított, de egy édesen gügyögő hang kibillentett. Zavartan néztem az előttem vigyorgó kisfiúra, úgy tűnt, ő egyáltalán nem fél tőlem, talán még nem fejlődött ki benne az a természetes életösztön, ami a felnőttekben rendszerint feltámad, amikor találkoznak a hozzánk hasonlókkal. A dühöm lassan elmúlt, ahogy a kisfiú szemeinek zöld mélységébe néztem, aminek az alján egyértelműen kíváncsiság csillogott. A szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Csöpp kis gyerek, még nem tudta, mennyi szörnyűség van ezen a világon, és nagyon reméltem, hogy soha nem is fogja megtudni.
Végre megszólalt a hangosbemondó, és egy számomra túl nyájas női hang felszólított minket a beszállásra.


Utoljára még odaintegettem a fiúcskának, majd a beszállókapuhoz léptem. Miután a stewardess leellenőrizte a jegyemet, gond nélkül felszállhattam a gépre. Az ajtóban újabb vakítóan fehér mosoly fogadott, bár ez a véleményem szerint nem nekem szól, inkább az első osztályú jegyemnek. Nem, mintha nem bírtam volna a turistaosztályon utazni, de mivel elég régen vadásztam már, úgy gondoltam, jobb, ha minél kevesebb ember van körülöttem. A számításom bevált, mert amikor a fedélzetre léptem, csak egy utas volt ott. Nem is ez a tény volt a megdöbbentő, hanem az, hogy ennek az utasnak nem volt szívverése, ami csak egyet jelenthetett: nem én voltam az egyedüli vámpír a gépen. Ő is észrevette a jelenlétem, mert villámgyorsan felém fordult, végignézett rajtam, majd ismét az ablakra koncentrált. Kissé zavartan ültem a helyemre, és bekapcsoltam a biztonsági övemet. Nem volt rá szükségem, de a látszatot fent kellett tartani. Miután kedvesen, de határozottan leszereltem a stewardess buzgó igyekezetét, hogy hozzon nekem valamit – elvégre élő állatot nem hiszem, hogy felszolgáltak volna – én is kifelé bámultam. Néhány perc múlva a hajtóművek feldübörögtek, és már a levegőben is voltunk. Sóhajtva kapcsoltam ki az övet, és hátradőlve igyekeztem kizárni az agyamból a másik vámpír jelenlétét. 


Ő nem így gondolta, mert hallottam, ahogy a bőrülés megnyikordult, mikor felállt. Megpróbáltam feltűnés nélkül kilesni a hajam mögül, de a vámpír már ott ült mellettem, és úgy nézett rám, mintha vizsgálgatna.
- Isabella Cullen? – a hangja selymes volt, de volt benne egy furcsa él, amitől – ha csak képletesen is, de – kirázott a hideg.
- Ismerjük egymást? – villámgyorsan végigfuttattam magamban mindenkit, aki szóba jöhetett, de nem találtam senkit. Biztos voltam benne, hogy most látom először a fickót.
- Most már igen. Van egy ajánlatom a számodra – elmosolyodott, de ez a mosoly semmi jót nem ígért. Veszedelmes volt, nagyon veszedelmes. Kezdtem bepánikolni.
- Sajnálom, de nem élnék vele. És most, ha szabad… - próbáltam felállni és elmenni mellette, de megragadt a karomat, és az üléshez szegezett.
- Ó, attól tartok, kénytelen leszel. Vagy azt szeretnéd, ha a férjednek baja esne? A családodnak? A gyerekeidnek? – kimondta azt, amitől mindig is féltem. Tudnak a gyerekekről. A rémület meglátszódhatott rajtam, mert gúnyosan felnevetett, és elengedett. Már nem volt annyira sürgős elmennem, és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Mit kell tennem? – tudtam én is és tudta ő is, hogy bármit megtennék azért, hogy a családom biztonságban legyen, és azt is, hogy nem fogok jelentet rendezni nyilvános helyen, ráadásul nyolcezer méterrel a tenger fölött. Már nem is érdekelt, ki ő, ki küldte és mit akar, bármibe hajlandó voltam beleegyezni annak fejében, hogy a többieket békén hagyják.
- A Volturihoz készültél, ugye? Hát, egy kicsit meg kell, hogy változtasd az útirányodat. Oroszországba megyünk – szenvtelenül ejtette ki a szavakat, mintha nem is érdekelné ez az egész. Nekem viszont görcsbe rándult a gyomrom.
- Oroszországba? Hát te nem vagy Volturi? – teljesen megzavarodtam, az agyam hiába próbálta összerakni a részleteket, semmire sem jutottam. A vámpír hangosan felnevetett.
- Dehogy! Még csak az kellene, hogy én azoknak a szottyadt múmiáknak dolgozzak! Ez volt az évszázad vicce! – már a hasát fogta nevettében, de én továbbra is bambán ültem a helyemen. Tényleg nem értettem semmit.
- Akkor ki vagy te? És miért akarsz Oroszországba vinni? – nagyon reméltem, hogy választ kapok a kérdéseimre, de csalódnom kellett. A férfi mosolya eltűnt, és a helyébe fenyegető kifejezés lépett. Felvillant a szeme, miközben a tekintetét az enyémbe fúrta.
- A nevem Damien, de csak ennyit tudhatsz. Valaki látni akar téged. És a téma most lezárva! – csendesen beszélt, de akkor sem rémülhettem volna meg jobban, ha kiabál.


Féltem, rettegtem attól, ami még rám várt. Nemcsak magam miatt, hanem mert ha nem sikerül teljesítenem a parancsait – bár még mindig nem tudtam, kinek a megbízásából rabolt el – akkor a családom is veszélybe kerül. De a remény még nem hunyt ki bennem, lázasan törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék ki ebből a helyzetből. Váratlanul furcsa hangokat kezdtem hallani.


„Jane elégedett lesz velem, talán végre engem is elfogad! Elvégre megszereztem neki azt, amit annyira akart – Edward Cullen legféltettebb kincsét.”


Zihálni kezdtem, amikor rájöttem, hogy Damien gondolatait hallottam. Ezek szerint Edward képessége mégsem tűnt el, talán csak a többieké elfedte valahogyan, de most életre kelt. Amint ezt letisztáztam magamban, eszembe jutott, hogy mit is hallottam az előbb. Jane? Milyen Jane? Jane Volturi? De ő miért akarna ártani nekem? Tudtam, hogy nem kedvel különösebben, mert nem hatott rám a képessége, még akkor sem, amikor ember voltam, de azért még nem hittem, hogy ilyen aljasságot művelne. De hiszen Damien nem azt mondta, illetve gondolta, hogy én kellek neki, személy szerint, hanem Edward legféltettebb kincse… 
Már attól, hogy felidéztem magamban az arcát, a hangját, a csókjait, már attól éreztem azt a furcsa bizsergést a szememben, és azt a mélyről jövő, határtalan fájdalmat és ürességet, amit a hiánya okozott. Reméltem, nem is csak reméltem, hanem akartam, hogy úgy emlékezzen rám, ahogy szerettem őt és a gyerekeket, úgy maradjak meg az emlékeiben, mint az a lány, aki mindenét odaadta neki, mert a végtelenségig imádta. Ha tudtam volna, hogy így emlékszik rám, bármivel szembe tudtam volna nézni. Ez jelentette ez én halhatatlanságomat. 
A tényleges halálom gondolata furcsa módon nem kavart fel ennyire, valahogy már beletörődtem, hogy nekem nem szabad élnem. Hiszen amióta csak megismertem Edwardot és a többieket, folyton-folyvást csak sakkoztunk a halállal, minden egyes alkalommal reménykedve, hogy kijátszhatjuk, és én valamilyen módon meghosszabbíthatom az ebben a boldog eksztázisban töltött időmet. De úgy tűnik, Istennek más tervei voltak velem, mert az már képtelenség, hogy minden és mindenki ellenem esküdött volna fel, bármilyen felsőbb akarat nélkül.
De a döntésem már megszületett, és ettől kicsit jobban éreztem magam. Mindig ilyen voltam. Sokáig képes voltam hezitálni a lehetőségek között, de miután meghoztam a döntésemet, az érzelmeim is elcsitultak, nem voltam többé zavart vagy kétségbeesett.


És akkor, mint derült égből a villámcsapás, eszembe jutott valami. Ha Edward képessége bennem rejtőzött valahol, talán a többieké is megvan, és ha igen, talán üzenni tudok nekik… valahogy…akárhogy…
Lehunytam a szemeimet, és erősen Alice-re koncentráltam, valamint Oroszországra. Mindent felsoroltam magamban, amit az ottaniakról tudtam, remélve, hogy Alice rájön, mit is akartam ezzel. Feltéve, ha sikerül célba jutnia az üzenetemnek. A fejem már iszonyatosan fájt a megerőltetéstől, de én továbbra is csak sugalltam a képeket és adatokat, a rénszarvasoktól kezdve a szamovárig. 


Váratlanul egy ütést éreztem a vállamon, és teljesen kimerülve, lihegve nyitottam ki a szemeimet, hogy a másik vámpír dühös tekintetével találjam szembe magam.
- Mégis, mit képzelsz? Mit csináltál? – izzott a szeme a haragtól, miközben megrázott.
- Semmit! Csak… csak gondolkodtam – beharaptam a számat idegességemben, nagyon reméltem, hogy nem vett észre semmit. Összehúzott szemekkel méregetett még egy darabig, aztán végül is felsóhajtott, és hátradőlt az ülésen.
- Ne akarj átverni, mert úgysem fog sikerülni! – sziszegte a fogai között, én meg majdnem hangosan felnevettem. Na persze…


Természetesen egy szót sem szóltam, csak egy keserű pillantás után az ablak felé fordultam. Lassan elértük Seattle-t, már láttam a távolban a város fényeit. Hiába járt az agyam folyamatosan, nem jutott eszembe semmit, hogyan is szökhetnék meg, hogyan rázhatnám le a fogvatartómat. Ahogy a gép egyre lejjebb süllyedt a leszálláshoz, az én reményem is olyan ütemben apadt.


A gép még jóformán meg sem állt a kifutón, Damien már fel is rángatott az ülésből, és az ajtó felé húzott. Ahogy kiléptem a gépből, kissé megnyugodva észleltem, hogy az eget vastag felhőtakaró borítja, így legalább a kilétünk miatt nem kellett aggódnom. A vámpír, még mindig a karomat szorongatva, az épület felé hurcolt. Gyorsan körülnéztem, de nem találtam senkit és semmit, ami segíthetett volna nekem. Mindenhol türelmetlen és fáradt embereket láttam, senkinek nem tűnt fel, hogy bajban vagyok. Nem, mintha bármit is tudtak volna tenni, de némi zűrzavar talán egy kis előnyhöz juttatott volna. Már azon gondolkodtam, hogy mit tegyek, amivel felrázhatnám őket egy kicsit, amikor Damien felém fordult.
- Ne is álmodj róla, hogy megszökhetsz! Ha kell, mindenkit megölök, úgyhogy viselkedj! – mondta fojtott hangon, így elvetettem minden eddigi ötletemet, mert nem akartam, hogy bárkinek is baja essék.


A jegyeket gyorsan elintéztük, hála Edward platinakártyájának, és a kijelölt beszállókapuhoz indultunk. Damien egy pillanatra sem engedett el, valószínűleg ő sem volt olyan biztos abban, hogy nem próbálok meg elszökni. Már nem is érdekelt. Inkább azon gondolkoztam, hogy miért kellek én Jane-nek. Hiszen soha nem ártottam neki, tudtommal nem adtam okot erre az ellenséges viselkedésre. És hogyhogy Aro tudta nélkül cselekszik? Egyáltalán biztos, hogy Aro nem tud róla? De ha tud róla, miért nem Volterrába visznek, miért kell Oroszországba mennem?


A kérdések egymás után ötlöttek fel bennem, minden egyes kérdés száz másikat hozott magával, és én egyikre sem tudtam a választ, bármennyit is törtem a fejemet. Már csak azért imádkoztam, hogy Edward tényleg teljesítette a kérésemet, és nem indult utánam. Mert ha elmegy Volterrába, holott én nem leszek ott, és Aro valamilyen módon ott tartja… Abba belehaltam volna, hiszen minden áldozatom hiábavaló lett volna. Kezdtem belátni, hogy tényleg őrültség volt egyedül elindulnom, hiszen hogyan is képzeltem, hogy egymagam szembeszállok a királyi családdal? Vajon létezik pillanatnyi elmezavar a vámpíroknál?


Végül megszólalt a hangosbemondó, beszállásra szólítva fel minket. Ismét első osztályon utaztunk, és ismét csak ketten. Teljesen letörve, a rám nehezedő terhek miatt reménytelenül és szinte fáradtan rogytam le az ablak melletti ülésre.


Amikor a gép a levegőbe emelkedett, még láttam, ahogy egy ezüst Volvo kanyarodik a repülőtér elé.

20 megjegyzés:

vampire nori írta...

Szia!
Jajjj - csak enniyt tudok mondani, mivel teljesen el vagyok kápráztatva.
Bevallom, még sohasem olvastam egyetlen írásodta sem, se ezentúl fogom.
Most szidom, magam, hogy miért nem olvastam már hamarbb el, azt a fantasztikus írást.
Igen, az. Fantasztikus, izgalmas, szavakkal leírhatatlan.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy m fog történni Bellával, és hogy minke viszi az a másik vámpír oroszországba.
Remélem hamarosan lesz folytatás, addig is majd valamikor elolvasom a történet eddigi fejezeteit is.
További ilyen csodálatos műveket kívánok Neked!
Puszi: Nóri

Névtelen írta...

Neee! Azt akarod, hogy elvigyen egy szívroham?
Nem elég, hogy elüldözted Bellát, még nem is érik utól...
Mi fog következni? Kivégzés?
Nagyon tetszett, de az én koromban már nem kellene ilyen izgalmaknak kitenni engem :)
Remélem nem lesz senkinek baja a gonosz vámpírokon kívűl :)
Várom a kövit!
Puszi: Join

Tina írta...

:) szia!! nagyon-nagyon jó lett:P remélem azért Edward valahogy felmegy a épre felőlem fel is ugorhat:Dcsak legyen jó a vége:P

Névtelen írta...

Kedves Lea!
Az előttem szólókhoz hasonlóan,hogy tehettél ilyet??? Az ember Xanax-al áll neki olvasni mert mindig van benne valami csavar!!De én imádtam:D Remélem nagyon gyorsan folytatod mert itt sorvadok bele a kíváncsiságba!!
Puszi:Nővéred

Fruzsi írta...

Szijjja! :)

Jól megcsavartad ezt a fejezetett te nő :D De én azért imádtam mint mindig :D De tőlled már csak ilyen fantasztikus dolgot kaphat az ember :) Már nagyon várom a frisst :)

Puszi

Zsófia Vörös írta...

Szia!!!!!
Jaaaajjj te istenem!Te komolyan azt akarod hogy elvigyen a mentő!!!!!!
Jéézusom nagyon király lett!Huuhh de most komolyan.Ki volt ez?És a végén hogy Bella még látta ahogy az ezüst Volvo bekanyarodik a reptérre.Oh komolyan mondom majdnem elsírtam magam!!!!
Nagyon siess különben én is küldöm a temetési számlát!:)
Puszi:Bebi

Névtelen írta...

Szia!
Nagyon jó lett, de már annyira élveztem és akkor...VÉGE
Hogy lehet ITT abbahagyni?
...egy ezüst Volvo kanyarodik a repülőtér elé. Pont ITT?
Nem fogok tudni aludni egy hétig.
Kérelek az egészségi állapotom érdekében folytasd (de azért első a tanulás, nem akarom hogy a tanulmányaid kárára menjen)
Már nagyon várom a folytatást:)
Puszi
Naomi

Szepy írta...

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Fantasztikus lett ez a fejezet is :D Most komolyan Jane Volturiról van szó? Mind1 majd megtudjuk. De ez az utolsó mondat... miért nem tudtak korábban érkezni? Már nagyon várom a kövi fejit!
Pusszy

bOri írta...

WTF!!! OMG!!!ISTENEEEEEM! Még is hogy képzeled Lea???? Nem tehetes ezt!!!!! Bella egy hülye hülye nagyon hülye!!! Ne haragudj, hogy így ócsárolom Bellát de ez kész... egy komplett idióta! Jó persze, azt gondoltam, hogy nem fog az erdőben Edward karjaiba omolni, dehogy így pont elkerülik egymást... egy kis ideig még igazán húzhatta volna az időt!! WÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!
Siess mert meghalok!!!!

puszi:
bOri

nóryy írta...

jó rég írtam már komit! de már annyira hiányzott a gépelés! ez a fejezet csúcs! Edward remélem megmenti! de ezt msot nem értem!:S Ki ez a Damien? és miért pont jane? annyi ezer kérdésem lene!! hogy összegyüljön ez a 20 komment mindegyiket külön kommentbe fogom írni!:D szerintem simán összejön mert ez lesz a tizedik ha tudok számolni! egyébként remélem ennek a damiennek letépik a fejét! Az is jó hogy bella már így tudja használni a képpeség(eit)!!;)és borinak igaza van bella very very very very stupid! de ha én bella helyébe lennék nem küldtem volna haza üzenetet! vállaltam volna a felelőséget a döntéseim miatt! tehát összegezve:
WTF?
mostmár azt se tudom hogy mi van annyira összekeverdtem de nagyon jó ötleteket adtál nekem hogy tudjam az enyémet folytani!
tehát siess mert nekem a fenekem véres lesz a tűnüléstől! és ha szeretnéd hogy továbbra is kommenteljenek akor siess mert meg bele fognak halni az elvonási tüneteke!

Morgina írta...

Szia
Gina vagyok nagyon jó lett ez a rész szegény Bella megint bajba került. De én bízom Alice képességeiben és remélem megtalálják a nyughatatlan kis bejkeverőnket. Nem is beszélve Bella képességeiről talán használnia kéne őket, hiszen fantasztikus és egyben halálos képességei is vannak.
Remélem Edward nem ront be a volturihoz anélkül, hogy megbizonyosodna párja ottlétéről. Már most várom a folytatást
Üdv. Gina

Andi írta...

Szia!
Nem rég találtam az oldalra, már elolvastam az összes fejezetet és nagyon tetszik :-) Így tovább! Már alig várom az új fejezeteket!
Puszi: Andi

Mse07 írta...

sziiia...
te kis mocsok:P:)):)):))(ne ertsd felre;)) )
hogy tudtal ilyen lenni?????el se hiszem...itt abbahagyni...szornyu vagy!!!es bella...tenyleg fura volt tole...na es a veege!Ezt nevezik szivasnak...
ahh mar nagyon varom a kovetkezot!!!
puszi:Mse07:*:*>:D<>:D<

Flawless írta...

Hajó!

Hát hallod én már imádtam, de este szinte megvoltam őrülve attól, hogy így hagytad a törit! Így hát én is írok komot, hogy minél előbb megtudjam/megtudjuk hogy mi lesz Bellával!
És még egyszer:nagyon király a töri! Csak így tovább! ;)

Puszi: Crazyy♥

Névtelen írta...

Szia! HÁt szóhoz sem tudok jutni! jó lett. remélem Edward még időben elkapja belláék gépét! valahogy.. mondjuk azt mondja hogy drog van a repülőn vagy egyvercsempész xD

Névtelen írta...

Nagyon szuper lett! Grat!:É
Remélem Edward eléri a gépet=)
így tovább:D várom a folytatást:D puszii<3
Sáraaa=)

Edina írta...

Szia!

Nagyon jó lett! Remélem Edward tényleg nagyon gyors! Mondjuk egy felszálló gép... Hát nem is tudom!
NAgyon várom a folytatást!

Névtelen írta...

szia!
Viki vagyok, bOri egyik barátnője, még rajtam kívűl írni fognak ketten. (Hát igen, tudjuk mivel kell elütni az unalmas info órát xD)

Bevallom, hogy elösször nem akartam elolvasni, mert nem. De aztán bOri elkezdett érvellni azzal, hogy a Vampire Diaries-t se akartam megnézni, most mégis mennyire sueretem... Meg ajánlott ő egy másik fanfictiont, amit nagyon imádok, de akkor is..
Nah lényeg a lényeg, hogy megint igaza volt bOrinak tényleg nagyon tetszik a sztorid, csak olyan szomorú.... Szegény Bella....
Várom a pénteket! :D

Viki

Névtelen írta...

Akkor Viki után most én! :D
Nagyon ügyes vagy csajszi, mindent bele, hanem lesz folyti pénteken meghalok és az a te lelkeden fog száradni! XD

pusy
Regi

Névtelen írta...

Gyors leszek mert mindjárt csöngetnek!
Én vagyok a 20. komizó, várom a holnapot, de mivel ilyen rendesek voltunk, hogy 3-an szinte egyszerre írtunk igazán feltehetnéd még ma....
ennyit akartam
Betty