Info

Az oldal fejlesztés/átalakítás alatt áll, elnézést az esetleges kellemetlenségekért! Sietek vele ;)


Kiegészítés: Az oldal nagyjából elkészült, kitettem egy szavazást az oldalsávba, kíváncsi vagyok, mi a véleményetek :)
xx
Lea

40. fejezet

Nos, sok sok gyötrődés árán megírtam a fejezetet... Most tényleg gőzöm sincs, hogy milyen lett, mert Edward szemszögű az egész, és nem tudom, hogy ilyen helyzetekben mi játszódik le egy férfiban. Remélem, nem nyúltam nagyon mellé... Majd meglátjátok, mire gondoltam :)
Ajánlanám mindenkinek, aki a támogatásáról biztosított, el sem tudjátok képzelni, mennyit sírtam a szavaitokon a meghatottságtól. Tehát köszönök szépen minden megértést, támogatást és bíztatást, ígérem, mindent meg fogok próbálni, hogy sikerüljön újra magamra találnom.
Kivételesen semmi függővég nincs, de határozottan 18 karikás lett :) Sok sok boldogság van benne, hogy végre azok is kapjanak valamit, akik ilyesmiért könyörögtek (nem bOri, nem rólad van szó, ááá, dehogy .... XD XD)
Jó szórakozást hozzá és a komikat újfennt megköszönném.
xx
Lea




(Edward szemszöge)


Mikor végre a szabad levegőn voltunk, egyszerre mintha elfújták volna az összes eddigi gondunkat. A világ egyszerre kiteljesedett előttem, mintha valami lélegzetelállító boldogsághullám kimosta volna a testemből és a lelkemből az elmúlt időszakban felhalmozott keserűséget, félelmet és kínt. Úgy éreztem, az örökkévalóság többé nem csak üres ígéret, hanem kézzelfogható tény, tudtam, hogy mit kell majd tennem, míg a létem tart, tudtam, mi végre kapcsolódott össze a sorsom ezekkel a csodálatos, szerető lényekkel, akiket a családomnak nevezhettem. Szavakkal képtelen lettem volna leírni, ami a szemem elé tárult: Alice és Jasper önfeledten kacagtak, miközben a még mindig kótyagos Seth-et igyekeztek talpra állítani Jacob segítségével. Rosalie és Emmett mindent elfeledve, elmélyülten csókolóztak, míg Carlisle alig leplezett mosollyal figyelte őket.


Mindezek felett pillanatokon belül átsiklottam, mert megtaláltam az egyetlen létező személyt, aki képes volt lefoglalni minden figyelmemet és érzésemet. Bella egyre szélesedő mosolya felragyogtatta a reményt a szívemben, úgy éreztem, a legjobb volna egész életemben csak állni ott és nézni őt, boldogan, elégedetten. Minden fohászomra Ő volt a válasz. Egy dallam, egy vágyálom, egy halk suttogás, amely keresztülszáll az éjszakán és megnyugtat. Igen, Ő volt a rugó, amely megmozgatta bennem a világmindenséget.


- Jól vagy? – még ő volt az aggódó, ahogy elém lépett és végigsimított az arcomon. Elmosolyodtam.
- Most már minden a lehető legnagyobb rendben van. Menjünk haza! – még szinte ki sem mondtam, Bella már rángatott is az erdő felé. Tudtam, mi hajtja, mi űzi akár a poklon is át. A gyerekek. A vágy, hogy magamhoz szoríthassam őket, elhatalmasodott rajtam, ezáltal a szerepeink felcserélődtek, már én húztam-vontam magam mögött Bellát és nem ő engem.
- Hé, nem kellene megvárni minket is? – Alice vidám sikkantása mellé Emmett öblös nevetése társult.
- Hagyd, biztos szeretnének minél előbb kettesben lenni – kacagott a nagyra nőtt mókamester és a szemöldökét célzóan húzogatva oldalba bökte Jaspert, mire ő is felnevetett. Képtelen voltam haragudni rájuk, mert a váratlanul jött boldogság kiszorította a lelkemből a bosszankodás csíráját is.
„ De most komolyan, öcsi, nem is tudom, hogy bírtad ki eddig… Emlékszem, mikor Bella vámpírrá vált, ti egyfolytában sze…”
- Emmett, még csak gondolatban se folytasd! Kérlek, moderálnád magad legalább öt percig? – kiabáltam neki hátra a vállam felett, mire a vigyora kiszélesedett.
- Fogadjunk, hogy Bella sem ellenkezne túlzottan, ha most rögtön beráncigálnád egy fa mögé és jól…
- Emmett! – igyekeztem minél több bosszankodást a hangomba csempészni, de nem sok sikerrel. A szám önkéntelenül is mosolyba szaladt, bátyám nem kis örömére.
- Csak azt akartam mondani, hogy bizonyára ő is szeretné, ha te őt igazán… - próbálkozott még mindig.
- Nem fognád be? Biztos vagyok benne, hogy Bella is azon a véleményen van, mint én! – szúrtam oda neki. Feleslegesen.
- Ugyan már! Csak azt akartam mondani… - még mindig nem adta fel.
- Senki nem kíváncsi a piszkos fantáziád szüleményeire! – most már Alice is kísérletet tett arra, hogy elhallgattassa, szintén semmi eredménnyel.
- Szóval, hogy megszeretgesd! – bökte ki Emmett. Belehalt volna, ha nem az övé az utolsó szó…
- Nem bírtad ki, ugye? – tehetetlenül felsóhajtottam, de magamban kuncogtam Emmett javíthatatlan természetén. Örök gyerek maradt, és ebből az állapotából semmi nem volt képes előremozdítani.
- Ami azt illeti, tényleg nem bánnám… - Bella maga elé meredve motyogott.


Egy pillanatig mindannyian meghökkenve bámultunk rá, de Emmettből csakhamar újra kitört a nevetés. Bella zavartan nézett körül és mikor rájött, hogy hangosan is kimondta azt, amit valószínűleg meg akart tartani magának, a száját rágcsálva lehajtotta a fejét és igyekezett minél kisebbnek látszani. Annyira sebezhetőnek és egyszersmind tüneményesnek látszott, hogy muszáj volt átölelnem és magamhoz szorítanom. Ahogy a teste ösztönösen az enyémhez simult, elfelejtettem mindent. Nem érdekelt a körülöttem lévő világ, felőlem össze is dőlhetett volna. Egyedül csak ő létezett, ő élt a számomra, ő volt a fontos, a pótolhatatlan, az egyetlen. Az arcomat a haja alá temetve a nyakába fúrtam és egy mély levegővel magamévá tettem az illatát is. Bár már nem volt rám olyan őrjítő hatással, mint amikor még ember volt, és égető fájdalmat sem okozott már, mégis, az ő illata volt még mindig a legjobb, amit valaha is érztem. Vonzott maga felé, akár éjjeli lepkét a lámpafény, elcsábított, megbabonázott és nem engedett el többé. Nem, mintha bántam volna ezt a fajta rabságot, sőt… Többet és többet akartam belőle, folytonosan megrészegülni és elmerülni ebben a kiapadhatatlan szerelemben, ami már örök időkig összefűzte kettőnk halhatatlan lelkét.
Bella kezei a derekamra tévedtek, még inkább egymáshoz préselve ezzel minket. És bár kimondhatatlanul vágytam a közelségére, a testemben bekövetkező gyors változások arra késztettek, hogy addig engedjem el őt, amíg még nem hozom kínos helyzetbe magunkat. Egyetlen, a reményeim szerint feltűnésmentes mozdulattal magam elé húztam és hátulról átöleltem. Ő kényelmesen befészkelődött a karjaim közé, a fejét a mellkasomnak döntötte és így nézett végig a többieken. Alice, Jasper és Carlisle megértő mosollyal nézett ránk, Rosalie inkább az éppen minket utolérő farkasokkal volt elfoglalva, Emmett meg… nos, ő felöltötte a szokásos kéjenc vigyorát és kivételesen csak magában röhögött rajtunk.
„Eddy fiú, csak nem elszabadultak a hormonjaid? Mondtam én, hogy vidd legalább a bokrok közé…” A gondolatai éppúgy megsértették a magánszféránkat, mint ahogy gyakran ő maga is.
Beletörődve a megváltoztathatalanban, csak sóhajtottam egyet és Jacob felé fordultam.


- Menni fog? Mármint, most hogy Seth megsérült és nem tud átváltozni, tudjátok tartani majd valahogy az iramot? Mert szerezhetünk valami járművet is, ha kell – régebben az ilyesfajta kérdések merő elutasításra találtak nála, de amióta Jake képes volt túltenni magát a Bella iránti szerelmén – amiben oroszlánrésze volt a Lizzievel való bevésődésének is – valahogy jobban kijöttünk egymással.
- Nem szükséges. Majd viszem őt – Jacob a szavaival egyidőben a vállára kapta a társát és várakozón nézett rám.
- Akkor azt hiszem, mehetünk is! Vagy van még valami? – Rosalie kivételesen nem maró gúnnyal beszélt, hanem komolyan érdeklődve pillantott végig rajtunk.
- Nem, indulhatunk – adta meg a végszót Jasper és Alice-t kézen fogva futni is kezdett.


Sorban, egymás után mi is utánuk eredtünk és nemsokára elértük az erdő szélét. Mivel furcsa lett volna, ha Jacob Seth-tel a vállán sétál keresztül a városon, úgy döntöttünk, éjszakára meghúzzuk magunkat egy hotelben. Alice útmutatása alapján hamar rátaláltunk a szállóra. Csinos kis épület volt, sárga falakkal és piros tetővel, az ablakokat óvó zsalugáterek között pedig milliónyi színű virág díszelgett. Carlisle határozott kopogtatására előbukkant a tulajdonos egy idősödő férfi személyében. Nem igazán csodálkoztam rajta, amikor összehúzott szemekkel végigmért minket, mert valóban furcsa látványt nyújtottunk. Hét koromfekete szemű – elég régen volt alkalmunk vadászni -, a számára félelmet keltő ember és két bronzbarna alak állt vele szemben – nem éppen tipikus, ez tény. A gondolataiban is ijesztő képek villantak fel, de aztán győzött benne az üzletember és felvillantott egy szívélyes mosolyt. Valami furcsa grúz tájszólásban magyarázni kezdett, és csak Alice nyelvtehetségének köszönhettük, hogy végülis bejutottunk a házba. Kedélyesen elcsevegett az öregemberrel, miközben mindketten széles taglejtésekkel kísérték a mondanivalójukat. Odabent az fogadott, amire vártam. Az előtér szűkös volt és dohos, keskeny lépcsővel a nyugati fala mellett, ami az emeletre vezetett. Mindent sötét fával fedtek, a lépcsőt, a korlátot, a padlót és még a falakat is. Nyomasztó helynek tűnhetett olyasvalakik számára, akik megijedtek az ilyesmitől. Mivel nekünk nem volt ilyen gondunk, inkább csak érdeklődve figyeltük az egészet.
Alice közben megbeszélte a tulajdonossal a szobafoglalásokat, aki lassan odacsoszogott egy faliszekrényhez, kivett belőle öt kulcsot és átadta őket a húgomnak. Az apró kobold táncikálva és vigyorogva szökkent oda hozzánk, és miközben a kezembe nyomta a kulcsot, rámkacsintott.
„Remélem, jól kihasználjátok az időtöket!” – üzente gondolatban, mire megforgattam a szemeimet. Azt hittem eddig, hogy Emmett az ügyeletes kellemetlenkedő a családban, de lassan azon voltam, hogy megváltoztatom ezt a véleményemet. Alice, válaszul a reakciómra, felvillantott néhány képet egy látomásából: Bella fölém hajol, én megcsókolom, az ingem már a padlón hever, miközben igyekszem róla lehámozni a felsőjét… Krákognom kellett, egyrészt, hogy leállítsam Alice-t, másrészt, hogy képes legyek normális lenni ezek után. És mivel nem viselkedhettem ősember módjára és nem cipelhettem Bellát a vállamon a szobánkba, hogy „teljesítsem a házastársi kötelezettségeimet”, még végig kellett hallgatnom, ahogy Alice Carlisle közreműködésével kedvesen elutasítja a vacsorameghívást. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy befejezzék a diskurálást, és velem együtt Jasper is egyre emelkedettebb hangulatba került. Halkan, az emberi fül számára hallhatatlanul felmordult és gyötrődve rám nézett. Kissé tanácstalanul megvontam a vállam, nem tudtam, mit tehetnék a vágyaim ellen, és őszintén szólva, nem is nagyyon akartam. Túl régóta kellett mellőznöm már Őt, és nem akartam finomkodással tovább húzni az időt.


Alice váratlanul megugrott és zavarba hozó képeket kezdett mutogatni nekem. Tudtam, hogy ha nem lenne vámpír, belepirult volna a víziójába. Pár pillanattal később már vigyorogva intett a fejével az emelet felé. 


Nekem sem kellett több, kézen fogtam Bellát és felszáguldottam vele a lépcsőn – ami nekem túl lassúnak tűnt, lévén a fogadós előtt nem használhattam a természetes gyorsaságomat. Sietősen megkerestem a szobánk ajtaját, és amíg én a kulccsal bajlódtam – furcsa módon olyan zavarban voltam, mint egy kisiskolás az első randevún – éreztem, hogy Bella értetlenül figyel. 
Miután szánalmasan sokáig tartó próbálkozás után sikerült végre kinyitnom az ajtót, megtorpantam. Ott álltunk a szobával szemben, és hirtelen nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Persze, a dolog „technikai” részével tisztában voltam, de zavarba jöttem a saját hevességemtől. Mi lesz, ha Bella nem akarja most? Egy idiótának éreztem magam, mert ismét rá akartam kényszeríteni valamit anélkül, hogy megkérdeztem volna. A bennem élő önző szörnyeteg harsányan kiabált a beteljesülést követelve, de minden erőmet összeszedve, elnyomtam a hangját. Szorosan összezártam a szemeimet és igyekeztem nem gondolni az újra és újra az elmémbe toluló, érzéki képekre.
- Edward? Minden rendben? – Bella keze az enyémre simult.


A szemhéjaim felpattantak és a tekintetem megkereste a testünk közötti kapcsolódási pontot. Meglepetten érzékeltem, hogy a kezem ökölbe szorult, tisztán látszottak az erőlködétől az inak és izmok az egész karomon. És az én kemény, megfeszült kezemen ott volt Belláé, még mindig puhán és lágyan, tökéletes ellentétet képezve az enyém ellen. Akkor megértettem. Olyanok voltunk, mint egy ugyanazon érme két oldala, én voltam Jin és ő volt az én Jangom. Egyikünk sem létezhetett a másik nélkül, nem voltunk szétválaszthatók és csak együtt, egymás mellett élhettünk. Kettőnk kapcsolata állandó, folytonos, egymást kiegészítő, szoros egységet alkotva teremtett egy egészet. A szenvedély ismét eluralkodott rajtam, a vágy, hogy a lelkem egyesüljön az övével, hogy feloldódjak az ő tökéletességében.
- Nem, én csak… - zavartan elhallgattam és elfordítottam a fejem.
- Édes? Tudom. Most van rám szükséged. És nekem is szükségem van rád. Összeillünk. Ezt te is tudod. Pontosan kiegészítjük egymást, ahogy a nappal és az éjszaka. Te és én ugyanazok vagyunk – egyik kezét az államra téve felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, míg a másikkal, ami még mindig az enyémen nyugodott, húzni kezdett a szoba felé. Lassan körbeforogva, a tekintetünk egyesülését egy pillanatra sem megszakítva belökte az ajtót és újra beszélni kezdett – Ha közeledni látlak, a tekintetem elhomályosul és tűz perzseli a testemet. A hangod csaknem alélttá tesz, megráz, éget és borzongat, mintha jéggel érintenének. És remegés fut végig rajtam, valami észveszejtő delej jár át, a füleim zúgni kezdenek, és sosem tudom, mit tegyek. Sírni tudnék ilyenkor, de közben az öröm lejt táncot a bensőmben, kacagnék teljes szívből, és ha beszélni igyekszem, a hangom remeg, és nem akar engedelmeskedni. Képtelen vagyok szavakba önteni azt a mély és soha el nem múló szerelmet, amit irántad érzek. De azt tudom, hogy amikor veled vagyok, az maga az élet, és mikor távol jársz tőlem, az rosszabb a halálnál – Bella hangja elcsuklott, de a pillantása még mindig fogva tartotta az enyémet.


Miközben beszélt, a tokom összeszorult és nem kaptam levegőt a rám törő érzelmek súlyától. Éreztem a sosem megszülető könnyek izgatott csiklandozását a szemem sarkában, és kivételesen most nem zavart. Örültem nekik, mert a boldogság és hála könnycseppjei voltak ezek, annak a halhatatlan szerelemnek a jelei, amit őiránta éreztem, ami végérvényesen összekötötte kettőnk sorsát.
- Bella… - el akartam mondani, mennyire szeretem, de nem hagyta.
- Ne, most ne beszélj! Most a magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem! Csak légy velem. Erre van most szükségem. Látni akarom, ahogy a vágy felülkerekedik rajtad, hallani akarom a hangod zihált kapkodását, de legfőképp érezni akarlak: a szívemben és a testemben egyaránt – miközben beszélt, egészen az ágyig hátrált és mikor a lába nekiütközött, pillekönnyűen hátrazuhant, engem is magával rántva.
Most, hogy a testünk szorosan egymáshoz préselődött, még inkább éreztem, ahogy a szívem majd’ felrobban a túlcsorduló imádattól és vágytól. Bella apró csókot lehelt a számra, a kezei a nyakam köré fonódtak, ezzel még inkább feltüzelve engem. Földöntúli boldogsággal hajoltam fölé, hogy viszonozzam a csókot, de Bella váratlanul kimászott alólam és eltűnt a fürdőszobában. 


Enyhén sokkos állapotba kerültem, nem tudtam ilyen hirtelen visszatérni a normalitáshoz. Hallottam, ahogy Bella megengedi a vizet. Elképzeltem, amint a meztelen bőrén végigcsorog a víz, apró kis patakokat képezve a testén, és ettől szinte az eszemet vesztettem. Felpattantam az ágyról és fel-alá járkálva igyekeztem lehűteni a felkorbácsolódott érzékeimet. Már-már ott tartottam, hogy minden íratlan szabályt áthágva, vadállatként berontok a fürdőszobába és ott helyben elveszem azt, ami nekem kell, de váratlanul kinyílt az ajtó és Bella jelent meg a nyílásban, egy fekete selyemköntösbe burkolózva. A máskor oly érdektelen ruhadarab most megvadított. Tökéletesen kiemelte a nőiességét, puhán hullt alá a vállairól a telt keblén és a lágyan kerekülő csípőjén át a combjáig, hogy aztán végetérve csak sejtéseket adjon, mi lapulhat alatta. Ahogy ott állt, a tekintetében lángoló tűzzel, úgy éreztem, alig tudok uralkodni magamon.
- Nem mész zuhanyozni? – rekedt hangja csak még inkább elbódított. Ajkán halvány mosoly látszott, annak jeleként, hogy legalább annyira várja az elkerülhetetlent, mint én.
Egy szót sem bírtam kinyögni, így inkább csak villámgyorsan beszáguldottam mellette a fürdőbe, ledobtam magamról a ruháimat és a tus alá álltam. A helyiség telítve volt Bella illatával, és én mélyeket lélegezve tettem magamévá az aromákat. Mivel nem akartam csak ezzel kielégülni, még a saját sebességemhez képest is gyorsan végeztem a tisztálkodással. Először önnön pőreségemben akartam besétálni, de aztán végiggondoltam a dolgot. Ha Bellának még szüksége van egy kis időre, bizonyára nem díjazná a pucérságomat, ezért egy törülközőt tekertem a derekam mögé. 


Ahogy kinyújtottam a kezem, hogy kinyissam az ajtót, észrevettem, hogy remegek. Úgy kaptam el onnan, mintha tűz égetné. A karomat a testem mellé szorítva hol kinyújtottam az ujjaimat, hol ökölbe szorítottam őket. Furcsán zavart voltam. Tudtam, hogy életem szerelme vár rám odabent, mégis, a gyomrom diónyira zsugorodott, zúgott a fülem és szinte szédültem. Nem akartam neki csalódást okozni, mert bár megszámlálhatatlanul sokszor szerettük egymást, ekkora kihagyásunk még sosem volt. Ott voltam, szinte egy karnyújtásnyira a természetfeletti boldogságtól és mégis leblokkoltam. Az eszemben számtalan variáció futott végig, egyik szörnyűbb, mint a másik. Féltem. Rettegtem attól, hogy nem sikerül maradéktalanul eleget tennem a saját követelményeimnek. Miközben csendes magányomban gyötrődtem, meghallottam, ahogy Bella végigsimít az ágytakarón. Olyan hirtelen világosodtam meg, hogy a legszívesebben pofon ütöttem volna magam a hülyeségemért. Hiszen ő Bella volt, és én, én voltam. Ennyire egyszerű az egész. Egyutolsó, mély levegő után a kilincsre tettem a kezem és határozottan lenyomtam.


Bella ott állt az ablak előtt, a köntösét már egy székre tette, csupasz bőrét így akadálytalanul festették álomszerűre a lemenő nap utolsó sugarai. Nagyot nyelve közelebb léptem hozzá és a vállára tettem kezemet. Csak a fejével fordult hátra, elmosolyodott majd ismét kinézett a messzeségbe. Nem tudtam, mi a gond, és ez újabb rettenetes képeket vetített a lelki szemeim elé.
- Kissé túl vagy öltözve, nem gondolod? – most már teljesen felém fordult és ugyanazzal a mozdulattal letépte rólam a törülközőt. Fellángolt bennem a vágy, mindent meg akartam adni neki, amit csak akart.
- Most már nem – egészen közel hajoltam hozzá, annyira, hogy szemügyre vehettem a szemében táncoló arany szikrákat.
Ő is engem fürkészett, tekintetében láttam a saját képmásomat, láttam, ahogy a szemem feketébe hajlik a vágytól, ahogy mindent elborít bennem a szenvedély. Amilyen óvatosan csak tudtam megcsókoltam és finoman átöleltem. Bár nem volt már ember, nekem mindig is megmaradt törékeny, sebezhető holdsugárnak. Bella átkarolta a nyakamat, és egyetlen lendülettel a karjaim közé ugrott, lábait a derekam köré csavarva. A csókunkat egy pillanatra sem megszakítva lefektettem az ágyra és fölé térdeltem. 
A belső sürgetés ellenére kényelmesen végigsimítottam a testén, ujjaim minden porcikáját bejárták. Az ajkainkat elválasztottam egymástól, hogy a számmal kövessem a kezem útját. Lassan végigcsókoltam a nyakát, megtalálva a füle mögötti érzékeny területet is, amitől megborzongott, majd lefelé haladva őrjítő tempóban, épp hogy csak megérintve a bőrét, végigszárnyaltam a bordák lágy ívén, egészen a combja belső feléig. 
Mikor rátaláltam a nőiessége központjára, Bella hangosan felnyögött és összerándult. El akart húzódni, de a két kezemmel a lábai alá nyúlva szorosan tartottam. Mindent bevetettem, csak hogy neki jó legyen. A szerelemtől teljesen megrészegülve kényeztettem a drága testet, aláfestő zeneként pedig Bella elégedett, tüzes sikolyainak dallamát hallgattam. A kezeit leszorította maga mellé és az ujjai a lepedőt markolászták. Épp nekiálltam egy újabb ostromnak, mikor Bella tényleg kiszabadult az ölelésemből. 


Tiltakozva felhördültem, de ő villámgyorsan a hátamra fektetett és fölém kerekedett. Úgy gondoltam, elég áratlan a tekintetem, de ő másképp láthatta. Felvillant a szemében a kihívás öröme és csigalassúsággal végigsimította a mellkasomat, egyre közeledve ahhoz a testrészemhez, amely már mindennél jobban kívánta őt.
- Bella… - krákogtam, de az ujját a számra téve elhallgattatott. Tehetetlenül feküdve hagytam, hogy ugyanazt tegye velem, amit az imént én ővele. Bella egyre jobban belejött a dologba, én meg már dobáltam magam az ágyon.
- Élvezed? – huncutan csillogó szemekkel nézett fel rám, az ajka győztes mosolyba húzódott. Csak nyögdécselni tudtam.
- Bella, kérlek… - megakadt bennem a levegő, mert a kedvesem közben nem hagyta abba az édes kínzást.
- Mit szeretnél? – kérdezte két csapás között.
- Tég… ahhh… Bella! – döbbenten felkiáltottam, mert Bella váratlanul új módszert próbált ki.
- Igen? - szólalt meg. Mintha valahonnan a fejem hátsó részéből hangzott volna fel.
Nem tudtam már tisztán gondolkodni, a köd ellepte az agyamat, minden szabályt és erkölcsöt kitörölve onnan. Hevesen magamra húztam Bellát, majd magam alá fordítottam, lábaimmal a combjai közé térdelve. Elvesztem a gyönyörű, szenvedélytől csillogó tekintetében, elbódított a felhevült testének illata, megrészegített az a lázas kapkodás, ahogy a levegőt vette.
- Téged akarlak. Most és mindörökké – az eddig oly nehezen fenntartott önuralmam végleg összeroppant.
Egyetlen határozott mozdulattal összekapcsoltam a testünket, mindkettőnk legnagyobb megelégedésére. A testünk felett győzedelmeskedett az ösztön és az akarat, egyre vadabb ritmusban hajtott és űzött a végtelen felé. Bella átkulcsolta a derekamat a lábaival, és miközben már-már gátlástalanul hozzám simult, sikoltozva és nyögdécselve ösztönzött még féktelenebb mozgásra. Éreztem, ahogy a lázas szenvedély egyre magasabbra repít, fel a felhők fölé, ahol már nem volt semmi kétség, semmi megbánás vagy szemérmesség, csak a végtelen elragadtatás és a földöntúli boldogság. Akármennyire próbálkoztam, nem tudtam tovább visszafogni magam. 


Egy végső, mindent elsöprő erejű lökéssel a világ egyszerűen felrobbant körülöttem, megszűnt minden létezni, csak én voltam, Bella és a szerelmünk. Amint a testem viharosan a csúcsra jutott, éreztem, ahogy Bella is összerándul alattam. Arcát eltorzította a beteljesülés, torkából mély, kielégült kiáltás szakadt fel. Hogy a sajátomat elcsendesítsem, a szájára tapasztottam az enyémet, végtelen csókban forrasztva össze minket. Hangosan zihálva és remegve omlottam Bella karjaiba, aki finoman cirógatta a tarkómat és a hátamat. Jónéhány percnek el kellett telni ahhoz, hogy ismét szabályosan tudjak levegőt venni. Még mindig rajta fekve óvatosan felkönyököltem és belenéztem az angyalian ellenállhatatlan szemébe. Halvány mosoly játszadozott az ajkain, félig lehunyt pillák alól nézett fel rám.
- Igazi boszorkány vagy – súgtam a szájára, milliónyi apró csókot nyomva rá.
- Kezdek én is rájönni – vigyorgott önelégülten.
- Szeretlek – a hangom még mindig rekedt volt az iménti eseményektől, és ő elbűvölten hallgatta.
- Az hiszem, tudom, hogy érzel. Szeretlek – suttogta ő is, az ajkát az enyémre tapasztva.


Sokáig csókolóztunk elmélyülten, számtalanszor szerettük egymást aznap éjjel, soha meg nem unva ezt az édes gyötrődést, amit kettőnk szerelme keltett életre, és amit az a tűz táplált, amelyet egymás iránt éreztünk.

Sajnálom...

„A bocsánatkérésnek számtalan mérete és formája van. Adhatunk gyémántot, virágot, vagy csak egy belülről jövő, őszinte érzést.”

Sarah Dessen

A fenti idézet alapján szeretnék elmondani nektek valamit, mert úgy érzem, megérdemlitek, hogy kapjatok valamilyen magyarázatot arra, amit tenni készülök.


Az elmúlt néhány hétben-hónapban valahogy elvesztettem a hitemet. A hitemet önmagamban, az életben és az írásban is. Nem volt különösebb oka, nem történt tragédia, egyszerűen kiégtem és jelenleg fogalmam sincs, hogy valaha ki tudok-e keveredni ebből az állapotból. Olyan érzés ez, mintha víz alatt lennék, kétségbeeseve akarnék levegőhöz jutni, de valami miatt sosem tudnék feljönni a felszínre.


Nem tudok írni. Ezt nem úgy kell érteni, hogy hirtelen analfabéta lettem, csak egyszerűen képtelen vagyok papírra vetni mindazt, ami a fejemben már tökéletes egészként létezik és él. Kissé furcsán hangozhat, de teljesen őszintén mondom, hogy nem megy. Megpróbáltam, újra és újra nekifutottam, kínkeservesen összehoztam a fejezeteket, nem túl jó minőségben, de megírtam őket, és rettegve vártam, hogy mikor szóltok, hogy hagyjam abba, mert rettenetes lett. Ezek után szinte félájultan olvastam a szavaitokat, amikben kifejtettétek a tetszéseteket, és az izgalmas várakozást a következőre. Nem értem, nem tudom felfogni, mi ez a hihetetlen jószándék és bizalom, ami felém árad tőletek, mert én ezt nem érdemlem meg, főleg az elmúlt időszak silány írásai után. Ti mégis itt vagytok és támogattok, amiért sosem lehetek elég hálás nektek.


Éppen ezért akartam közölni veletek „személyesen”, hogy nehéz döntés előtt állok. Két részre szakadtam. Az önzőbbik felem azt akarja, hogy hagyjak fel az írással, ne folytassam, ne kínozzam magam és titeket se, mert nem éri meg az áldozatot az a néhány, szavakkal telefirkált oldal. A lelkem másik fele viszont a folytatásra ösztönöz, hinni próbál, nem adja fel a reményt, hogy egyszer még sikerülhet, visszatérhet a régi lendület.
Egyszóval, tanácstalan vagyok, össze vagyok zavarodva. Döntenem kell és akármelyik lehetőség is lesz a végleges, nehéz lesz. Ha írok tovább, ki tudja, meddig fogom bírni, és ha nem… nos, abba azt hiszem, belepusztulnék…


Néhány, számomra kedves emberrel már beszéltem erről, ők a folytatással bíztattak, és megígértem nekik, hogy próbálkozni fogok, mert én sem akarom ilyen egyszerűen feladni, de nem tudom, sikerülni fog-e. Minden erőmmel azon leszek, hogy ismét a régi legyek, ontani akarom magamból a fejezeteket.


Éppen ezért az elkövetkezendő napokban választanom kell, erre kérnék egy kis időt tőletek. Nem tudom, meddig fog tartani, de amint megszületett az elhatározás bennem, ti lesztek az elsők, akikkal tudatom a döntésemet. Egy fejezetet még mindenféleképpen felteszek valamikor a hét folyamán. Hogy azután mi lesz…


Elnézést, ha kissé zavartnak tűnt ez a rövid kifakadás. Senkit nem akarok megbántani, mert számomra ti vagytok a világmindenség, az éltető napfény.


Nem hisztizni akartam ezzel, csak úgy gondoltam, megérdemlitek a magyarázatot. Köszönök mindent, amit eddig tettetek értem.


Bocsánatot kérek mindenkitől,


Szívből jövő szeretettel,


Lea

39. fejezet

Halihó mindenkinek :D Mivel elég régen hoztam már frisst, amiért így, utólag is elnézést kérek, ezért úgy gondoltam, vigyünk egy kis izgalmat az egészbe :D 2 azaz kettő darab fejezetet hoztam, mindkettő a 39., csak másképp vannak megírva. Azt szeretném tőletek kérni, hogy miután alolvastátok mindkettőt, döntsétek el, hogy hogyan folytatódjon a történet. Azt hiszem, ezt nevezik interaktivitásnak :D Tehát, rajtatok áll, mi fog történni a kedvenc vámpírcsaládunkkal, de ne feledjétek, ha már megvan a döntés, akkor már mincs visszaút, a kieső fejezet soha nem fog folytatódni, szóval soha nem derül ki, hogy mi lett volna, ha... :D Kegyetlennek hangzik, sajnálom, de ez van :) Mától kezdve gy hétig szavazhattok a jobboldali panel segítségével, utána igyekszem minél gyorsabban megírni az általatok választott folytatást :)
Jó szórakozást, szavazást nektek és persze sok sok kommentet nekem :D:D
xoxo
Lea




A.)


(Bella szemszöge)
Aro meredten bámult rám, úgy nézett, mint egy prédára leső keselyű. Tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy miért. Ahogy végigsiklott a tekintetem rajta, megláttam, hogy a karja Edwardén van és ekkor már értettem mindent. Aro az érintés útján látta Edward minden, valaha-volt gondolatát és ezzel tudomást szerzett a féltve őrzött titkainkról is. Bár egyébként sem volt szükségem levegőre, a lélegzetem mégis elakadt és próbáltam kitalálni, mi lesz Aro következő lépése. Összehúzott szemekkel vizslattam, az arcán kerestem a választ, de az elködösülő tekintete rejtve tartotta a gondolatait.
- Felettébb érdekes… - szólalt meg végül töprengő hangon.
- Mester? Minden rendben? – Alec kivált a testőrök gyűrűjéből és mellé lépett.


Ahogy egy pillanatra rám villant a tekintete, eszembe jutott, amit Jane mondott róla. Nem vettem észre, hogy bármilyen érdeklődést mutatna irántam, de Edward halkan felmorogott és dühösen szikrázó szemekkel nézett rá. Alice felsikkantott mellettem, mire Edward rákapta a tekintetét és megrázta a fejét. Alice elernyedt. Kíváncsian néztem kettejükre, de nem ez volt a megfelelő idő a kérdezősködésre.
- A lehető legnagyobb rendben vagyunk – Aro elvigyorodott, a pillantását továbbra is rám függesztetve – Mégis, mikor akartátok elmondani? – tette fel azt a kérdést, amire úgyis tudta a választ. Soha.
- Aro, kérlek… - Carlisle közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.
- Carlisle, régi barátom! Még benned is csalódnom kell? Hová jut ez a világ…? – Aro színpadiasan felsóhajtott és végre elengedte Edward karját. A következő pillanatban már egy védelmező ölelésben találtam magam. Kedvesem egyetlen mozdulattal a háta mögé penderített, miközben a teste harcra készen megfeszült, és a mellkasából mély, fenyegető morgás hanzott fel.
- Ne is álmodj róla, bérenc! Sosem fogod őt megkapni! – sziszegte a fogai között, a szemeit végig a fiatal Volturin tartva.
- Majd az idő eldönti… - Alec megeresztett egy fölényeskedő mosolyt, már-már kárörvendően vigyorgott Edwardra. Ha az utolsó pillanatban nem tettem volna a kezemet az övére, biztos, hogy újra kitört volna a káosz.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Aro szinte gyermeki kíváncsisággal nézett végig a társaságon.
- A kis pártfogoltad túl sokat képzel magáról… ! - Edward még mindig rettentő dühös volt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Persze, volt egy sejtésem, de nem gondoltam volna, hogy ezen ennyire felhúzza magát. Hiszen tudhatná, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagynám el.
- Mint mondtam, majd kiderül – Alec változatlanul mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, mint amit szívesen lát az ember – ez esetben vámpír – a másik arcán. Nem, ez olyasfajta vicsorgás volt, amitől remegni kezdett a gyomrom a félelemtől.


- Miről beszéltek? Végül is, mindegy. Van egy sokkal fontosabb megbeszélnivalónk is – Aro tekintete végigsiklott rajtam, már-már őrülettel határos mohósággal pillantva rám. A gyomrom még kisebbre zsugorodott.
- Ne is számíts rá, hogy valaha is rábólintunk erre – Edward határozottan megrázta a fejét és előrelépett egyet.
- Ha meghallod az ajánlatomat, meggondolod magad, ígérem – a Volturi vezére áldozatra váró vigyorral nézett végig a családunkon, egy-egy pillanatig elidőzve Alice, Edward és az én arcomon. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.
- Beavatnátok minket is? – Emmett kissé zavarodottan meredt maga elé. Nem volt vele egyedül.
- Elmondod te, vagy tegyem meg én? – Edward a fogait csikorgatva bámult Aro-ra, aki még mindig mosolygott.
- Megtehetem neked ezt a szívességet, azt hiszem. Csak arról van szó, hogy a jövőbelátó kis tündér, a gondolatolvasó, fehér paripás herceg, valamint a fantasztikus képességekkel bíró párja csatlakoznak hozzánk. Ellenkező esetben… - Aro lényegtelen hatásszünetet tartott, közben élénken figyelve a reakciókat.
- Ellenkező esetben…? – Jasper idegessége csak fokozta a sajátunkat.
- Nos, akkor kénytelenek lennénk megtenni a megfelelő lépéseket a félvérekkel kapcsolatban – fejezte be nyájasan a mondandóját.
- Hogy mi? Ezt nem teheted! – Jasper döbbent felkiáltása késként szelte át a beálló csendet.
- Hogy mit tehetek és mit nem, azt egyedül én döntöm el! Örüljetek, hogy nem öllek meg titeket a titkolózásotokért! Megérdemelnétek, egytől-egyig, mert nagyon aljas húzás volt ez a részetekről! – Aro egy pillanatra elveszítette az önuralmát, de ugyanolyan gyorsan rendezte is a vonásait.
- Te csak ne fölényeskedj itt nekünk! Ha eddig nem esett volna le, mi végeztük el a te munkádat! – Rosalie dühe nagyon is nyilvánvaló és még inkább érthető volt, de nem engedhettem, hogy a Volturi is felidegesítse magát. Ha a gyerekek biztonságának az volt az ára, hogy csatlakozzam hozzájuk, kész voltam meghozni a döntést. Észrevétlenül kiléptem Edward mögül, és felemelt fejjel Aro elé álltam.
- Legyen, ahogy akarod. De cserében garantálnod kell a kicsik biztonságát – a szavaimra mindenki másképp reagált. Aro önelégülten kacagott, Edward és Alice tiltakozón felhördültek, míg a többiek csak döbbenten pislogtam rám.
- Bella, neked tényleg elment az eszed? – Alice volt az, aki kimondta mindenki véleményét.


Nem értették, és nem is érthették meg, miért mondtam azt, amit, hiszen nekik nem voltak gyermekeik, bármennyire is szerették volna. Nem tudták, milyen az, mikor az életet is feláldozná egy anya a gyermekeiért. Hiszen ők nem mások, mint kettőnk szerelmének beteljesülései. Amikor először a karjaimban tartottam őket, döbbenten néztem, és nem értettem, hogy lehetnek ilyen kicsik, és törékenyek. Éreztem az apró kis szívdobbanásaikat, és attól kezdve ők voltak a legfontosabbak a világon – Edwarddal együtt, természetesen. Megfogadtam, hogy mindig mellettük leszek és segítem őket, legyen szó akár jó, akár rossz dolgokról. Éppen ezért nem hagyhattam, hogy a Volturi rájuk tegye a kezét, nem engedhettem, hogy közéjük kerüljenek.
- Felejtsd el! Sosem egyezem ebbe bele! – Edward magából kikelve állt ismét elém, eltakarva ezzel Aro pillantása elől. Minden bátorságomat összeszedtem, és a hátára tettem a kezem.
- Edward, kérlek… Ez még nem minden – a hangom halk suttogás volt csupán, ő mégis villámgyorsan hátrafordult, és döbbenten nézett a szemembe.
- Miről beszélsz? Istenem, Bella, mi a fenéről beszélsz? – már-már önkívületi állapotban rázott meg a vállaimnál fogva. A szívembe méregként szivárgott be a fájdalom és a bűntudat, az önvád iszonyatos erővel támadt fel bennem. De tudtam, hogy bármilyen nehéz is lesz, nekem kell megtennem a következő lépést. Egyetlen mély levegő, egy utolsó, mély pillantás és egy végső érintés után eltoltam magam elől Edwardot, hogy farkasszemet nézzek a jövőmmel.
- Van még egy feltételem. Minden hiúságot nélkülözve, de mindketten tudjuk, hogy sokkal erősebb vagyok bármelyik vámpírnál, így én kellek neked, mindig is én kellettem. Csatlakozok hozzád, ha őket elengeded – körbemutattam a családon. Lélegzetvisszafolytva vártam a döntést.
- Bella, ne! – Jacob kétségbeesetten felkiáltott, és ha Emmett nem fogta volna le, minden bizonnyal felém is rohant volna. Magamban elrebegtem egy hálaimát, mert ha Jake a Volturi elé vetette volnam magát, ki tudja, mi történt volna... Nem túl valószínű, hogy Aro egyetlen szó nélkül figyelte volna az eseményeket.
- Ó! Nézzük csak: fiatalok, erősek és a szaguk… Ha nem tévedek, néhány rühes kutya is tartózkodik a teremben. Még egy rossz pont – Aro fejcsóválva sétálgatott előttünk, úgy nézve ránk, mint ahogy egykor a rabszolgák közül válogathattak.


Lopva a hátunk mögé pillantottam. Seth még mindig ájultan hevert Emmett lábainál, míg Jacob hangosan zihálva és remegve, összehúzott, dühtől csillogó szemekkel méregette Aro-t. Elkezdtem szuggerálni, azt akartam, hogy rám figyeljen, és szerencsére nemsokára a tekintete megtalálta az enyémet. Majd’ elvesztem az indulattól sötét, izzó szemekben, de összeszedtem magam és észrevétlenül megráztam a fejem. Jake és Edward egyszerre mordultak fel, előbbi a felháborodása, utóbbi a gondolatai miatt. Mindenkin látszott, hogy őrültnek tartanak, de nem értették az indokaimat és attól féltem, nem is lesz majd alkalmam elmagyarázni nekik. A szemükben csak mártírt játszottam, az áldozati bárány szerepében tetszelegtem, de sokkal több volt ez ennél. Kész voltam mindent feladni őértük.
- Bella, ezt nem teheted! Gondolj ránk, gondolj a gyerekekre! Mégis mit gondolsz, hogy lennének meg nélküled? – Rosalie elkeseredett kifakadása csak megerősítette a döntésemet.
- Éppen miattuk csinálom ezt, nem értitek? Nem érted? – bár minden szempár rám szegeződött, én csak eggyel törődtem.


Edward tekintete elsötétült az érzelmektől, a fájdalom, a hitetlenség, a düh és a kétségbeesés folytonosan váltakozva követték egymást, egymásba olvadtak, katarktikus keverékbe sűrűsödtek. Nagy, gomolygó felhőként telepedett ránk a reményvesztettség, a lemondás lehetősége Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett, minden pillanatban készen arra, hogy elválasszon minket. Igyekeztem minden okomat, érzelmemet és gondolatomat a pillantásomon keresztül átadni neki, tudatni akartam szavak nélkül, hogy a szívem halott lesz nélküle, de a gyerekek nélkül is az lenne. És bár a végtelen időkig ölelni tudtam volna, a karjaim lassan lehanyatlottak a testem mellé, ezzel végleg a családom tudtára adva a döntésem megmásíthatatlanságát. Edward még tett egy utolsó, elkeseredett mozdulatot, hogy maradásra bírjon, de a tekintetem keménysége megállította. Belül remegtem, mint a kocsonya és zokogott a lelkem, de a külcsín hideg és szívós volt, mint a gránit.
- Veled megyek, elhagyom őket, de a feltételeimnek teljesülniük kell – határozottan álltam a kíváncsiskodó tekinteteket.
- Ugye tudod, hogy te nekem semmit nem szabhatsz meg? De legyen, ahogy akarod. A te életed az övékért cserében – Aro fellengzősen előrenyújtotta a kezét.


Undorodtam tőle, de mivel más választásom nem volt, kezet fogtam vele. Amint a bőr hozzáért az enyémhez, résnyire szűkült szemmel vizslatni kezdett. Jó ideig próbálkozott, de a pajzsom most sem fedte fel az elmém titkait. Megkönnyebbülten néztem körbe. Alice Jasper karjába kapaszkodva sírt, Rose mérgesen fújtatva bámult a Volturira, míg Emmett csak bámult maga elé. És Edward… Ő csak állt ott, annyi szomorúsággal a tekintetében, hogy legszívesebben mindent visszacsináltam volna, csak hogy átkarolhassam és elkergethessem a bánatot a lelkéből. De tartanom kellett magamat. Pont olyan érzésem volt, mint mikor Tanya elvette az életemet. Tudtam, hogy nekem befellegzett, mégis mentem tovább, egyenesen előre, mert a gyerekek biztonsága volt a tét.
- Mester, indulnunk kell – Alec Aro karjára tette a kezét, és mivel ő még mindig az én kezemet szorongatta, valahogy láttam azt, amit ő.


Vámpírokat láttam, rengeteg vámpírt, mind a Volturi címerével ellátott köpönyegben közeledtek felénk és csak egy céljuk volt: elpusztítani mindenkit. Amint tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez, sikítani akartam, ki akartam kiabálni a világnak, hogy Aro rútul átvert mindannyiunkat, de váratlanul egy furcsa zsibbadság vett erőt rajtam. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy Aro kivezessen a teremből, ki a házból, nem észleltem semmit, sem azt, hogy Edward kétségbeesetten küzd értem, sem azt, hogy végül elbukik, mert legyőzik őt. Odakint aztán csökkent valamelyest ez a bénultság. 


Zavarodottan fordultam vissza, és iszonyodva néztem, ahogy a ház egy irtózatos robbanással a levegőbe repül – a bent rekedt családommal együtt.




B.)


(Bella szemszöge)
Aro meredten bámult rám, úgy nézett, mint egy prédára leső keselyű. Tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy miért. Ahogy végigsiklott a tekintetem rajta, megláttam, hogy a karja Edwardén van és ekkor már értettem mindent. Aro az érintés útján látta Edward minden, valaha-volt gondolatát és ezzel tudomást szerzett a féltve őrzött titkainkról is. Bár egyébként sem volt szükségem levegőre, a lélegzetem mégis elakadt és próbáltam kitalálni, mi lesz Aro következő lépése. Összehúzott szemekkel vizslattam, az arcán kerestem a választ, de az elködösülő tekintete rejtve tartotta a gondolatait.
- Felettébb érdekes… - szólalt meg végül töprengő hangon.
- Mester? Minden rendben? – Alec kivált a testőrök gyűrűjéből és mellé lépett.


Ahogy egy pillanatra rám villant a tekintete, eszembe jutott, amit Jane mondott róla. Nem vettem észre, hogy bármilyen érdeklődést mutatna irántam, de Edward halkan felmorogott és dühösen szikrázó szemekkel nézett rá. Alice felsikkantott mellettem, mire Edward rákapta a tekintetét és megrázta a fejét. Alice elernyedt. Kíváncsian néztem kettejükre, de nem ez volt a megfelelő idő a kérdezősködésre.
- A lehető legnagyobb rendben vagyunk – Aro elvigyorodott, a pillantását továbbra is rám függesztetve – Mégis, mikor akartátok elmondani? – tette fel azt a kérdést, amire úgyis tudta a választ. Soha.
- Aro, kérlek… - Carlisle közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.
- Carlisle, régi barátom! Még benned is csalódnom kell? Hová jut ez a világ…? – Aro színpadiasan felsóhajtott és végre elengedte Edward karját. A következő pillanatban már egy védelmező ölelésben találtam magam. Kedvesem egyetlen mozdulattal a háta mögé penderített, miközben a teste harcra készen megfeszült, és a mellkasából mély, fenyegető morgás hanzott fel.
- Ne is álmodj róla, bérenc! Sosem fogod őt megkapni! – sziszegte a fogai között, a szemeit végig a fiatal Volturin tartva.
- Majd az idő eldönti… - Alec megeresztett egy fölényeskedő mosolyt, már-már kárörvendően vigyorgott Edwardra. Ha az utolsó pillanatban nem tettem volna a kezemet az övére, biztos, hogy újra kitört volna a káosz.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Aro szinte gyermeki kíváncsisággal nézett végig a társaságon.
- A kis pártfogoltad túl sokat képzel magáról… ! - Edward még mindig rettentő dühös volt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Persze, volt egy sejtésem, de nem gondoltam volna, hogy ezen ennyire felhúzza magát. Hiszen tudhatná, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagynám el.
- Mint mondtam, majd kiderül – Alec változatlanul mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, mint amit szívesen lát az ember – ez esetben vámpír – a másik arcán. Nem, ez olyasfajta vicsorgás volt, amitől remegni kezdett a gyomrom a félelemtől.
- Miről beszéltek? Végül is, mindegy. Van egy sokkal fontosabb megbeszélnivalónk is – végigsiklott rajtam a tekintete, már-már őrülettel határos mohósággal pillantva rám. A gyomrom még kisebbre zsugorodott.
- Nem, Aro, tudod, hogy ebbe sosem mennék bele – Edward határozottan megrázta a fejét.
- Nos, előbb talán kérdezzük meg Isabellát is a dologról – Aro nyájasan elmosolyodott. Forgott a gyomrom tőle.
- Ugyanazt a nézetet vallja, mint mi mindnyájan – Edward még mindig makacsul előretolt állal nézett farkasszemet a Volturi vezérével. Kezdtem kíváncsi lenni.
- Mi az? – kérdeztem rá.
- Szeretném felajánlani a lehetőséget, hogy egy légy közülünk. Csatlakozz hozzánk! – Aro teljesen komolyan gondolta a dolgot, engem az első pillanatban mégis elkapott a nevetés. Kétségbeesetten próbáltam visszafojtani, nem akartam tiszteletlennek vagy ilyesminek tűnni. Megköszörültem a torkom, hogy legalább ne törjön ki belőlem, bár a szememben lévő vidámságot nem tudtam palástolni.
- Köszönöm, de nem élnék vele – eltöprengtem rajta, hogy vajon csak nekem tűnt-e úgy, hogy a hangom cincogóssá válta a benne bujkáló jókedvtől. Nevetséges volt a feltételezés is, hogy én valaha is Volturi katona lennék. Ezt Aronak is tudnia kellett.
- Most még elfogadom a döntésedet, de visszatérünk erre a kérdésre még, meglátjuk, akkor hogyan fogod látni a dolgokat – a kijelentésére Alec már-már szűkölni kezdett. Edwardból megint előtört egy dühödt morgás. A kezemet a hátára téve igyekeztem lecsillapítani. Más sem hiányzott volna még, mint két, feleslegesen kakaskodó vámpír.
- Mi lesz most Jane-nel? – Carlisle szemmel láthatólag nyugtalan volt, mint mi mindannyian, mert nem akartuk, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhessen.
- Ti már megtettétek, ami tőletek telt, innentől átvesszük a dolgok irányítását – az eddig háttérbe húzódó Caius most előrelépett és határozottan végignézett rajtunk.


Bár eddig csak egyszer találkoztam vele eddigi életem során, akkor nagyon félelmetes benyomást keltett. De most, ahogy lassan végigfuttattam rajta a pillantásom, nem éreztem mást, csak szánalmat. Szántam őt, mert bár az uralkodók egyike volt, mégis egész létezése során Aronak volt alárendelve, nem volt önálló döntési lehetősége. Szörnyű lehetett így élni, nem is értettem, miért tűri el a zsarnokságot. Amikor a tekintetünk találkozott, meg kellett kissé másítanom ezt a véleményemet. Hideg volt és kemény így el kellett gondolkodnom rajta, hogy csakugyan olyanok-e az erőviszonyok a családjukban, mint ahogy azt eddig hittem. Aro viselkedése lágy volt, már-már puhánynak nevezhető, Caius ezzel szemben csendes ragadozóra hasonlított, aki észrevétlenül lopódzik az áldozatához, hogy aztán a vérét ontsa. Már nem tudtam eldönteni, vajon ki „horhatja a nadrágot” Volterrában, kinek a kezében van a végső, legfőbb hatalom az egész vámpírvilág felett.


Töprengésemből Alice vékony hangja riasztott fel.
- Akkor végeztünk, ugye? Mert mi elmennénk – reménykedve nézett a két Volturira.
- Csak egy perc még, kérlek – Aro mosolyogva villantotta rá a borotvaéles fogait, és bár lehet, hogy nem annak szánta, de fenyegető érzést keltett.
- Többet szeretnénk tudni az ikrekről. Na meg erről a különös szövetségről a vérfarkasokkal – Caius még mindig úgy állt a testvére mellett, mint a cövek. Egy milimétert sem mozdult.
- Azt hiszem, mindent tudtok. Eden és Sunday természetes úton fogantak és születtek meg, mivel Bella akkor még ember volt – miközben Carlisle mesélt, az arcom a már jól ismert módon bizseregni kezdett a láthatatlan pirulás jeleként.


Eszembe jutottak a szigeten töltött hetek, mialatt a kicsik… nos, hát, mialatt megfogantak. Élénken emlékeztem minden egyes apró simogatásra, csókra és érintésre, amit egymásnak adtunk, amivel elhalmoztuk a másikat. Váratlanul feltámadt bennem a vágy, akartam Edwardot, szenvedélyesen akartam, hogy a teste ismét az enyénmnek feszüljön, hogy ismét elmerülhessünk az érzékiségben. Egyre jobban ziháltam, oldalról oda-odapillantottam Edwardra, aki látszólag az egészből nem vett észre semmit. Nem úgy, mint Jasper.
- Bella, kérlek! Ha nem akarunk Emmettnek egy nagyon jó napot szerezni, akkor kérlek, fogd vissza magad még egy kis ideig – sziszegte a fogai között, de a keze már neki is Alice feneke felé kalandozott, aki csak döbbenten nézett rá.
- Jazz, mi a…? – kezdte volna, de egy pillanatra elködösült a tekintete, hogy azután kuncogva tolja el magától Jaspert.


És mivel Alice valószínűleg azt látta, hogy mi lenne, ha nem tudnám lecsillapítani az érzelmeimet, Edward kínlódva felnyögött és vágytól sötét szemekkel rám nézett. Nagyot nyeltem, az izzó szenvedélye egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetemet, sőt. Igyekeztem távolabb kerülni tőle, de mintha csak keresztbe akarna nekem tenni, hátulról átkarolt és szorosan magához húzott. Már épp nyitottam volna a szám, hogy szemrehányást tegyek neki, mikor megéreztem az okot, amiért maga elé állított. Kezdtem belátni, hogy csakugyan szüksége volt a testem által létrehozott álcára, amennyiben nem akart kényelmetlen helyzetbe kerülni a család és a Volturi előtt. Biztosan nem díjazták volna, ha egy ilyen fontos beszélgetés közepette rájönnének, hogy kedvesem szemmel láthatólag mással volt elfoglalva. Próbáltam nem megnehezíteni a helyzetünket és nem ficeregni, de a kisördög valamiért éppen akkor bújt elő belőlem. Halvány, visszafogott mosollyal sóhajtottam fel és egyik lábamról a másikra álltam, mintha csak unnám már az egészet, közben pedig a testemet az övéhez préseltem majd eltávolodtam kissé, újra és újra végigjátszva ezt a játékot. Edward alig hallhatóan felmorgott mögöttem, az arcát a hajamba temette és megcsókolat a fülem mögötti érzékeny területet. 
Már bántam, hogy elkezdtem a játékot, ugyanis percről percre egyre nehezebb volt kontollálnom magam. Lelki szemeim előtt már jóval előrébb tartottam az eseményekben, Edward pedig egyre jobban tűzben égve látta ezeket Alice-en keresztül. Amikor belegondoltam, hogy a húga tulajdonképpen látja, mikor mi… khmm, szerelmeskedünk, zavartan kibontakoztam az ölelésből és lassan a szoba másik felére sétáltam. Aro kissé furcsán nézett végig rajtam, de aztán újra a továbbra is mesélő Carlisle-ra figyelt. Ahogy elhaladtam Emmett mellett, észrevettem a huncut csillogást a szemében, de inkább nem törődtem vele. Elég volt egyetlen kínos élmény egy nap alatt…


Megálltam a fal mellett és csak onnan váltottunk lázas pillantásokat Edwarddal. Alig vártam már, hogy végre eltűnjünk innen, magamhoz szoríthassam a gyerekeimet és aztán elmerülhessünk egymás tekintetében és lelkében egy ideig. Mivel ez még egy darabig biztosan nem következhetett be, így a lábammal türelmetlenül dobolva ácsorogtam Emmett és Rose mellett.


Míg Carlilse tovább beszélt, elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet Esmével és a kicsikkel. Bíztam, hittem benne, hogy sikerült még a csata előtt épségben elmenekülniük innen. Elképzeltem, ahogy békésen, talán játszadozva várnank ránk valahol, nem sejtve semmit ebből a borzalomból. Ahogy a szenvedély lassan visszahúzódott a tudatomról, megéreztem a füst cspős szagát. A tűz nem lángolt fel újra szerencsére, de a szaga még mindig ott keringett körülöttünk, emlékeztetve a saját gyengeségeinkre és korlátainkra. Fintorogva húztam fel az orrom, mire Emmett elnevette magát.
- Ne légy ilyen finnyás, Bella! Még lesz egy kis takarítanivalónk, mielőtt elmegyünk – gúnyolódva nézett rám és közben a szemöldökét húzogatta. Lemondóan felsóhajtottam. Nem akartam látni, ahogy ezek az érző – és kegyetlen, az igaz, de akkor is – lények lassan felemésztődnek a lángok között. Legnagyobb meglepetésemre Alec húzott ki a csávából.
- Nektek már semmi dolgotok itt. Majd mi elintézzük – már-már gyengéden, lágyan nézett a szemeimbe, ami annyira zavarba hozott, hogy lesütöttem őket.


Beleharaptam a számba és Edward felé fordultam. Ő nem nézett rám, egy pillantásra sem méltatott. Alec-et fürkészte összehúzott szemekkel, és láthatóan nagyon nem tetszettek neki a fiatal vámpír gondolatai, mert egyszercsak elindult felé, a kezeit ökölbe szorítva. Villámgyorsan ott termettem mellette, és igyekeztem visszafelé húzni. Először rám is düjösen morgott egyet, de aztán hagyta, hogy elvezessem.
- Azt hiszem, most már tényleg végeztünk – Rose türelmetlenül ellökte magát a faltól és az ajtó felé indult.
- Igen, most már mehettek. De ne feledjétek, még korántsem végeztünk – Aro lehetetlenül kedvesen mondta ezt, a hangjából mégis kiérezhető volt egyfajta ígéret a folytatásra.
Beleborzongtam, de engedelmesen én is a kijárat felé vonszoltam a még mindig acsarkodó Edwardot. 


Odakint aztán mély levegőt vettünk mindketten és egymásba karolva figyeltük, ahogy a családunk tagjai sorban kilépnek a szikrázó napsütésbe. Jacob a vállán hozta ki Seth-et, aki talán a szabadság frisseségére magához tért végre és kissé kábán nézett körbe.
- Mi történt? – tette fel zavartan a kérdést.


Talán az eddig felgyülemlett feszültségtől, talán a közeledő béke mámorától, de mindannyian szinte egyszerre nevettünk fel, vidáman csillogó tekintettel néztünk a gyerekfarkasra, lelkünk minden mozaikjával reménykedve egy boldogabb élet lehetőségében. 


Elégedetten beszélgetve és nevetgélve indultunk neki az erdőnek, hogy újra magunkhoz ölelhessük a talán még mindig menekülőfélben lévő szeretteinket.

A következő rész tartalmából...

"- Felejtsd el! Sosem egyezem ebbe bele! – Edward magából kikelve állt ismét elém, eltakarva ezzel Aro pillantása elől. Minden bátorságomat összeszedtem, és a hátára tettem a kezem.
- Edward, kérlek… Ez még nem minden – a hangom halk suttogás volt csupán, ő mégis villámgyorsan hátrafordult, és döbbenten nézett a szemembe.
- Miről beszélsz? Istenem, Bella, mi a fenéről beszélsz? – már-már önkívületi állapotban rázott meg a vállaimnál fogva. A szívembe méregként szivárgott be a fájdalom és a bűntudat, az önvád iszonyatos erővel támadt fel bennem. De tudtam, hogy bármilyen nehéz is lesz, nekem kell megtennem a következő lépést. Egyetlen mély levegő, egy utolsó, mély pillantás és egy végső érintés után eltoltam magam elől Edwardot, hogy farkasszemet nézzek a jövőmmel."