43. fejezet

Nos, itt a friss :) Előszónak csak annyit, hogy kicsit hosszabb lett, mint eddig, remélem, nem gond :) A fejit kivételesen most ajánlom, méghozzá minyuunak :) Jobbulást, drága!
A komikat most is szívesen fogadom ;)
Kellemes szórakozást!
xxx
Lea

(Bella szemszöge)


Edward jóformán arra sem hagyott időt, hogy átbeszéljük a dolgokat. Szó nélkül kézen fogott, felszáguldott velem a szobánkba, az ágyra ültetett és fel-alá járkálni kezdett előttem. Egy kicsit megijedtem.
- Edward? Nem higgadnál le egy kicsit? Szédülni fogok tőled – elnyomtam az önkéntelenül is a számra kúszó mosolyt, de nem voltam elég gyors.
- Szánalmas vagyok, igaz? – Edward lemondón felsóhajtott, ledobta magát mellém és a kezemet az övébe vette.
- Nem, dehogy. Teljesen jogosan vagy ideges, hidd el, én is az vagyok. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy minél nyugodtabban kezeljük ezt az egészet. Ha most mindenki elveszítené a fejét, nem biztos, hogy jól jönnénk ki ebből a helyzetből – végigsimítottam az arcán a szabad kezemmel. Edward tekintete megváltozott, fürkészőn nézett rám, amit nem tudtam hová tenni.
- Bella… - rásúgta a nevemet a számra és közvetlenül ezután megajándékozott ez finom csókkal.
- Mi az? – krákogtam két érintés között. Edward még utoljára hozzám hajolt, majd elhúzódott. Az ajkaim bizseregve követelték a folytatást.
- Minden nappal egyre jobban és jobban szeretem Önt, Mrs. Cullen – rám mosolygott és most ő cirógatta meg az arcomat.


Elmosolyodtam én is. Csak ültünk egymással szemben az ágyon, fogtuk egymás kezét és a szemeinkkel fejeztünk ki mindent, amit nem lehetett szavakba önteni. Nagyon bensőséges pillanat volt – ami sajnos gyorsan véget is ért.


- Mennünk kell. Alice magához tért – halkan beszélt és higgadtan, mégis zihálni kezdtem. Nyugtalanított a tény, hogy valami térdre kényszerítette Alice-t. És talán mindnyájunkat, csak még nem tudtunk róla.
- Rendben – olyan határozottan álltam fel és indultam az ajtó felé, ahogy csak tudtam, de Edwardot nem téveszthettem meg. mielőtt lenyomhattam volna a kilincset, utolért és maga felé fordított.
- Bella? Emlékszel? Hidegvér. Te mondtad – tudtam, hogy igaza van, ezért mélyen magamba szívtam az oxigént. Az oxigénnel magamévá tettem az illatát is és ez jobb volt bármelyik nyugtatónál is. Lecsillapodtam.
- Mehetünk – most már sokkal kiegyensúlyozottabban viselkedtem és ezért hálás voltam neki. Ő csak bólintott és kivezetett a szobából, le a sötét lépcsőkön át a hallba. Mindenki ott volt már. Alice a kanapén ült, mellette Jasper figyelte őt árgus szemekkel. Carlisle az ablakon bámult kifelé, az ujjával az állát ütögetve gondolkodott valamin. Rosalie Emmett térdén ücsörögve piszkálta a haját, míg a férje minket nézett szokatlanul komoly szemekkel.
- Hogy állunk? – kérdezte Edward, amint a lépcső aljára értünk. Carlisle megfordult.
- Ha ti is készen vagytok, akkor mehetünk – sivár volt a hangja, teli gondokkal és félelemmel, amit nem tudott palástolni.
- Alice…? – nagyon csendesen beszéltem, és csak Edward válla mögül mertem kikukucskálni. Féltem attól, mi fog fogadni.


A valóság jócskán meghaladta a legvadabb elképzeléseimet is. Egy ijedt, reszkető és letört Alice-re számítottam, ehelyett ő fogta magát, felpattant Jasper mellől és villámgyorsan a nyakamba ugrott. Annyira meglepődtem, hogy csaknem vele együtt hátraestem. Ahogy az agyam felfogta, mi történik, a karjaim átkulcsolták a testét és megszorították. Alice elkezdett rázkódni, ezért végigsimítottam a hátán.
- Alice, ne sírj, kérlek! Megoldjuk ezt is – vigasztalni akartam, mindennél jobban azt szerettem volna, hogy újra a régi önmaga legyen: az örökké mosolygós, lecsaphatatlan Alice, akinek senki nem tud ellentmondani és aki néha az őrületbe kerget az ötleteivel.
- Bella, ő most nem… - Jasper mondani akart valamit, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Alice, figyelj rám! Remélem tudod, milyen hihetetlenül szeretlek és hogy rám mindenben számíthatsz! Testvérek vagyunk, még ha nem is vér szerint, de ha nem lennénk azok, akkor is bármit megtennék érted, mert te vagy az egyik leggyönyörűbb lelkű személy, akit valaha is ismertem. Csak… csak bízz bennem, bennünk! – beleharaptam a számba, mert Alice még mindig csak remegett a karjaimban és én meg már nem tudtam, mit mondhatnék. Kétségbeesetten néztem fel Edwardra, támogatást és segítséget keresve, de megdöbbentő látvány fogadott. Edward nevetett. Értetlenül ráncoltam a homlokom, de a vigyora csak szélesebb lett.
- Bella, ha még egy szót szólsz, tényleg elbőgöm magam! – Alice kibontakozott az ölelésből és kacagva nézett rám. Leesett az állam a meglepetéstől.
- Te… te végig… rajtam röhögtél?! – a levegő szakaszosan távozott a tüdőmből az elképedéstől.
- Nem, dehogy! Annyira édes voltál! Én is szeretlek! – viharosan újfent megölelt majd távolabb lépett. Még mindig nem értettem semmit, de egyedül voltam ezzel. Mindenki vigyorogva figyelt hol engem, hol a pöttömnyi vámpírt. Mintha egyedül én nem értettem volna egy vicc csattanóját. Bosszantó érzés volt.
- Elmagyarázná szegény, szerencsétlen Bellának is, hogy mi folyik itt? – elhúztam a számat. Igazából nem tudtam, hogy dühös legyek-e vagy poénkodjam el a dolgot.
- Alice hozza önmagát, ennyi – nevetett fel Emmett.
- Bővebben? – Edwardra néztem, tudtam, hogy tőle normális választ kapok. Nem tévedtem.
- Nos, úgy tűnik, hogy mi kis rendíthetetlen húgocskánk úgy döntött, hogy felveszi a kesztyűt és nem hagyja megát ilyen könnyen a sárba tiporni. Jól mondom? – fürgén Alice-re pillantott, aki még mindig bőszen vigyorogva bólogatott.
- Ez remek, de ezen mulattatok ennyire? – egyre zavarosabbá vált az egész.
- Azt hiszem, ez is elég jó hír, de inkább te voltál a vicc tárgya, sajnálom – Jasper rám kacsintott és megvonta a vállát egyidőben.
- Ti rajtam röhögtetek? De az előbb Alice azt mondta… - megráztam a fejem és gondosan felidéztem minden egyes szót, ami az elmúlt pár percben elhangzott. Határozottan emlékeztem rá, hogy Alice nem rajtam kuncogott. Vagy mégis?
- De nem kárörvendésből. Ahogy Alice megemlítette, roppant bájos voltál, ahogy vigasztalni próbáltad. Még az én szemeimet is csípték a könnyek! – Emmett megértő kijelentésével szöges ellentétben állt az arca. Vigyorgott, mint valami tökkelütött.
- Aha, így most sokkal jobb… - sóhajtottam egyet és igyekeztem nem tudomást venni az arcomat elborító kellemetlen bizsergésről.
- Gyerünk, Bella! Örülj velünk! – Alice felvillantotta mind a harminckét hófehér fogát és várakozón nézett rám. Megeresztettem egy mosolyfélét – Nem az igazi, de kivételesen elfogadom – ő is elkezdett kacsintgatni. Mi van ma velük? Talán porvihar volt?! Ahogy néztem őt, miközben hatalmas, tágra nyílt aranyszemekkel bámult és csak vigyorgott, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, szinte észre sem vettem, nem úgy Alice. Tapsikolva ugrott megint a nyakamba, mire nem bírtam tovább és én is felnevettem.
- Jól van, elég lesz már! Megfojtasz! – kacagtam és lehámoztam magamról az erős kis kezeket.
- Bajban lennénk, ha ennyitől megfulladnánk – Edward észrevétlenül a hátam mögé lopódzott és a fülembe suttogott.
- Sajnálom, fiatalok, de most nem érünk rá arra, hogy végignézzük az „Edward és Bella – Jelenetek egy házasságból” következő epizódját. Bár, ha jobban meggondolom, pár perc igazán nem számít – Emmett kaján vigyorát Rose markáns nyaklevese szüntette meg – Na de édes! Ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi, mit művelnek ezek ketten, amikor …
- Emmett, ha jót akarsz, most fogod be! Vagy talán megint „nyaralni” akarsz menni? Adhatok pár nap szabadságot a házaséletből, hogy fantáziálgathass… - Rosalie félrebillentette a fejét, mintha komolyan ajánlatot tett volna. Emmett szemei kitágultak és rázni kezdte a fejét.
- Ó, nem! Ezt nem teheted meg velem még egyszer! Tudod, milyen rosszul szoktam lenni, mikor nem vagy velem. Rosie cicám, ugye nem gondoltad komolyan? - vicces volt látni, ahogy ez a nagy mamlasz hű ölebként pitizett a feleségének. Jó volt látni, hogy neki is van gyengepontja. Rosalie közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott, aminek nem sok értelme volt egy szuperhallással megáldott vámpírokkal teli teremben.
- Nemrég találtam egy remek kis skóciai várost. Ott sokat esik, biztos nem lennék egy percig sem egyedül…
- Azt már nem! Az én feleségemre nem is nézhet más, nem ám még együtt is töltse vele az időt! Ha Skóciába akarsz menni, velem jössz és punktum! - Emmett villámgyorsan felpattant a kanapéról, magával rántva a párját is.


Rose átölelte őt, de a háta mögött felmutatta a hüvelykujját a győzelem jeleként. Mindnyájan halkan felkuncogtunk, de mikor Emmett gyanakodva körbenézett, olyan ártatlan arcokkal találta szembe magát, mintha a mennybe került volna.
- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy boldogok vagytok, de azt hiszem, lassan tényleg indulnunk kellene. Bella, szólnál Jacobnak és Sethnek, kérlek? – Carlisle is végre felengedett kicsit, legalábbis nem volt már olyan feszült, mint fél órája.
- Hogyne, azonnal – ellenvetés nélkül sarkon fordultam és felsiettem az emeletre. A farkasok szobájánál lefékeztem, kopogtam és miután felhangzott egy „Szabad!”, beléptem. Jake az ablaknál állt és kifelé bámult, Seth az ágyon heverészett. Látszólag rendben volt, de azért rákérdeztem:
- Hogy vagy? Csak mert indulnánk haza, de ha szükséged van még egy kis időre, mehetünk később is – nem beszéltem meg a többiekkel, de biztos voltam benne, hogy nem lenne ellenvetésük, ha maradnunk kellene még egy kicsit.
- Nem, remekül vagyok! Egy perccel sem maradok tovább. Alig várom, hogy végre otthon legyek! Már hiányzik a falka, az erdő, anya főztje és Sund… - Seth elharapta a mondat végét, mégis nagyon jól tudtam, mire célzott.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok megszokni. Tudom, hogy veled a lehető legnagyobb biztonságban van a lányom, csak tudod… Ő még olyan kicsi és ez… - tanácstalanul megvontam a vállam.
- Bella, én értem, illetve nem teljesen, de ez lényegtelen. Ő a gyermeked, és jogosan aggódsz érte. Esküszöm neked, hogy soha nem bántanám Őt – a fiatal farkas felállt és elém lépve átölelt. Furcsa volt, a teste csak úgy tüzelt, égette a bőröm, azt hittem, kigyulladok tőle. De bármennyire is szerettem őt, az ösztöneim működésbe léptek, így eltoltam magamtól.
- Tudom és köszönöm. De most már menjünk – rájuk mosolyogtam. Seth vigyorogva indult kifelé. Követtem volna, de Jacob megállított.
- Bella, várj egy kicsit! Szeretnék kérdezni valamit. Ugye emlékszel, mikor elmeséltem, hogy az utódlás szerint nekem kellene az Alfának lennem? – Jake szokatlanul bizonytalan volt.
- Persze – nem akartam többet mondani, még elveszítette volna azt a kevés bátorságát is, ami volt neki.
- Szuper. Nos, talán még nem meséltem, de Sam Chicagoba akar költözni az esküvő után. Meg akarja tapasztalni, milyen nem-falkatagnak lenni. Emily egyetért vele. És ha ők elmennek, akkor nekem kell átvennem a vezetést. És mivel még mindig te vagy a legjobb barátom, ki akartam kérni a véleményed… - elhallgatott és szégyellősen lehajtotta a fejét. Repestem az örömtől.
- Jake? Te leszel a legjobb Alfa, akit csak látott a világ! Jobb kezekbe nem is kerülhetne a falka és a törzs sorsa. Tudom, hogy remekül helytállsz majd – az előbbi kényelmetlen érzésemet sutba dobva szorosan átöleltem őt, mígnem Jake panaszosan felnyögött.
- Bella, köszi mindent, de ahhoz, hogy át tudjam venni a vezetést, életben is kellene maradnom – Jacob somolyogva nyafogott.
- Ó, de kis törékeny lettél hirtelen! – nevettem fel, mire egy barackot nyomott a fejemre.
- Na, gyere tökmag, az urad már epekedve vár! És ha jól hallom, a fogai hamarosan kitörnek a csikorgatástól, bármilyen kemények is – átkarolta a vállamat és nevetve levezetett az emeletről.


Edward már valóban a korlátnál várt, némi rosszallással a tekintetében. Fejcsóválva kiszabadítottam magam Jake karja alól, odamentem hozzá és csókot leheltem a szájára. Valamiért úgy gondolta, hogy bizonyítania kell, ezért magához húzott, a kezét a tarkómra tette és ő is megcsókolt, de úgy igazán. Mire végzett, levegőért kapkodtam. Bár a legtöbb esetben igyekeztem gátat szabni a tesztoszteron túltengésének, most cseppet sem bántam a kirohanását. Elkápráztatva néztem fel rá.
- Így már sokkal jobb – súgta a fülembe és győzelemittasan elmosolyodott. Újabb fejcsóválással fejeztem ki a véleményemet.
- Bella! Akadjatok le egymásról, mert indulunk! – Alice parancsnoki hangja végleg magamhoz térített.


Szó nélkül csatlakoztam az ajtóban toporgó családomhoz. Ahogy Carlisle kinyitotta a bejáratot, megcsapott a friss levegő illata. És bár pokolian hideg volt, ronda, felhős éggel és szállingózó hópelyhekkel, éreztem a meleg napfényt is. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki van mögöttem. Edward összekulcsolta a kezeinket és elindult velem a repülőtér felé. Mivel elég messze voltunk a árostól, még a mi sebességünkkel is jó egy órába telt, mire odaértünk, ráadásul Seth-ék miatt nem is haladhattunk gyorsabb tempóban. A fiú még gyenge volt az átalakuláshoz, bármennyire is bizonygatta az ellenkezőjét. Mindenesetre megérkeztünk és ahogy megpillantottam a hangárokat, boldog türelmetlenség költözött a szívembe. Alig vártam már, hogy végre otthon legyünk, hogy végre átölelhessem a kicsiket. Kimondhatatlanul hiányoztak, még sosem töltöttünk el ilyen sok időt egymástól távol. Alice Jasperrel az oldalán eltáncolt a jegyekért, amíg mi bevonultunk a terminálba. Az emberek összesúgtak a hátunk mögött, amin nem igazán csodálkoztam. Számukra mérhetetlenül különösek voltunk, gyönyörűek és veszélyesek. Ennek ellenére igyekeztünk észrevétlenek maradni, a lehető legtermészetesebben viselkedni. Rose elráncigálta Emmettet az üzletsorra, Carlisle a hírlapos felé indult, míg a farkasok korgó gyomorral az étkező felé vették az irányt.
- Szeretnél valamit? – kérdezte Edward, és miután megráztam a fejem, az egyik pad felé kormányzott. Türelmetlenül doboltam a lábammal a padlón, egyre jobban vártam a beszállást. Edward egész végig simogatta a kézfejemet, engem és önmagát egyaránt nyugtatva. Nemsokára megjelent Alice és Jasper, aki ott szorongatta a kezében a repülőjegyeket. Végre kezdett kézzelfoghatóvá válni a hazautazás. Miközben összeszedtük a többieket, megszólalt a hangosbemondó. A beszállókapunál villámgyorsan ellenőrizték a jegyeinket és mire feleszméltem, már a gépen ültünk. Nem aggódtam kifejezetten az út miatt, bár a legutóbbi élményem hagyott bennem némi feszültséget. A tekintetem ide-oda cikázott az osztályon, minden utast alaposan végigmértem, nem vámpír-e az illető. Amikor mindent rendben találtam, megnyugodtam kissé. Ahogy a gép a levegőbe emelkedett, Emmett szórakoztatni kezdte a társaságot. Két percenként magához hívatta a légikisasszonyt, csakhogy a csábítási tudományát igazolván mindenféle olyan dolgot rendeljen, amire semmi szüksége nem volt. A stewardess nem bánta az ugráltatást, elragadott mosollyal teljesítette a leglehetetlenebb kéréseket is. Mikor már a tejszínhabos epernél járt, Rosalie finoman megérintette a karját és a fülébe suttogott:
- Skócia, édes, Skócia – biztos volt magában, és a hatás nem is maradt el. Emmett kínosan vigyorogva visszaküldetett mindent, amit megrendelt, és közben igyekezett nem ránk nézni. Alice, aki előttünk ült, hátrafordult az ülésben és ránk nevetett. Fogtam a fejem.
*
Az út viszonylag hamar eltelt, bár így is azt éreztem, egy évszázada repülünk már. A gép kerekei még szinte nem is érintették a Seattle-i reptér betoncsíkját, én már álltam is fel és az ajtó felé indultam, Edwarddal a sarkamban. Mindenki türelmetlenül várta már, hogy láthassa Esmét és a gyerekeket. A gyomrom remegett a boldogságtól, amikor elképzeltem, hogyan kapom fel és szorítom magamhoz őket. Edwardnak is hasonló gondolatai lehettek, mert szó nélkül átnavigált a vámvizsgálaton és a parkoló felé húzott. Hirtelen lefékeztem, mert eszembe jutott valami.
- Várj, mi lesz Jake-el és Seth-el? Nem kellene előbb őket… - nem jutottam tovább.
- Ne aggódj, Alice-ék elviszik őket. Holnap átugranak hozzánk. Seth lehet, hogy még ma – Edward somolygott az orra alatt. Bámulatos volt figyelni, hogy a kezdeti ellenségeskedése után milyen könnyen elfogadta, hogy Sunday számára egy farkas az igazi. Én még nem tudtam ilyen gyorsan napirendre térni a dolog felett, de próbálkoztam. Tisztában voltam vele, hogy a lenyomat ellen nem lehet mit tenni, ha fejre állok, akkor sem szüntethetem meg. Igazából már én magam se tudtam, hogy érzek ezzel kapcsolatban, hol örültem neki, hogy a lányom biztonságban van, hol elfogott a félelem a jövőjük miatt. Hiszen milyen kapcsolata lehet egy félvér kislánynak és egy alakváltónak?
Nyomasztó gondolataimnak Edward érintése vetett véget.
- Valami baj van? Olyan feszült vagy – óvatosan átfogta a kezeivel az arcomat és a szemembe nézett.
- Nem, dehogy, csak… Tudod, olyan zavart vagyok ezzel a bevésődéssel kapcsolatban – megvontam a vállamat és a kocsi felé indultam, de Edward nem hagyott.
- Édes, te tudod a legjobban, mennyire nem akartam ezt az egészet, de aztán beláttam, hogy nincs mit tenni ellene. És még mindig jobb, hogy egy olyan ember lesz Sunday párja, aki képes őt megvédeni, mintha egy pattanásos, esetlen kamasszal állítana haza valamikor, nem igaz? – elvigyorodott és ahogy jobban belegondoltam, igazat kellett adnom neki. Lehetne rosszabb is…
- De, igaz. Menjünk haza – behuppantam az első ülésre.


Még be sem csuktam magam mögött az ajtót, Edward már indított is és csikorgó gumikkal elhagytuk a parkolót. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy Carlisle fekete szedánja mögénk sorol, de ahogy elértük Port Angelest,elkanyarodott. Először szólni akartam ,de aztán eszembe jutott, hogy hazaviszik a fiúkat. Egyre izgatottabban figyeltem az út menti kilométerköveket, amik jelezték, milyen közel vagyunk már. Pár kanyar hiányzott csak már, hogy meglássuk a házat, amikor Edward váratlanul beletaposott a fékbe. A meglepetéstől előrecsapódtam az ülésben és lefejeltem a műszerfalat. Kissé kótyagosan néztem körbe. Egyedül voltam az autóban. A kormány felőli ajtó nyitva volt, de Edwardnak se híre, se hamva sem volt. Kiszálltam a kocsiból és kiáltozni kezdtem, hangosan hívtam őt, de nem érkezett válasz. Egyre nagyobb félelemmel róttam a köröket a kocsi körül, nem mertem messzebb menni, reméltem, hogy visszajön hozzám. A rémület összeszorította a torkomat, már csak nyöszörögni voltam képes. Hirtelen meghallottam a hangját, de azt kívántam, bár ne tettem volna. Edward hangja tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel, az üvöltése lyukat égetett a mellkasomba, ami parázslón nőtt egyre nagyobbra, ahogy felé futottam.


Egy kisebb tisztáson feküdt az oldalára fordulva, a ruhái megtépve lógtak rajta. Gondolkodás nélkül rohantam volna hozzá, de valaki megállított. Döbbenten néztem hátra Alice arcába, de ő nem engem nézett. Tágra nyílt szemmel figyelte a bátyját, a szája elnyílt meglepetésében. Észre sem vettem, hogy időközben a család utolért minket. Ki akartam tépni a kezemet Alice-éből, de nem hagyta. Felháborodottan rákiáltottam, de befogta a számat. Nem értettem semmit, de aztán leesett, mitől viselkedtek ilyen furcsán. Egy nagyon halk, tompa dübörgés szállt a levegőben, olyasmi, mint amikor egy ketrecbe zárt vadállat szabadulni akar. Az ütemes lüktetés hátborzongatóan ismerős volt, de egy pillanatig nem tudtam hová tenni. Zaklatottan fordultam vissza Edward felé és nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem lehetséges…
Furcsa volt és hihetetlen, mégis mindannyian tudtuk, hogy nem tévedünk. Elképzelni sem tudtuk, hogy mi történt, de egy biztos volt:


A hang Edward felől jött.