Amint azt már sokszor, sok helyen elmondtam, már-már mániákus szavazóvá váltam a Tweeter-féle A hónap Eclipse nemzete szavazáson, és ennek kapcsán jutott eszembe a következő dolog:
2010. 07. 04 -én (vasárnap), este 6tól lesz "nálam" egy kis beszélgetés, ahová sok sok szeretettel várok ismételten mindenkit! Nem csak az Eclipseről lesz szó, bár a fő irányvonalat ez adja majd, de ahogy ismerem magunkat, 5 perc után el fogunk tévelyedni a témától XD
Tehát, várok mindenkit, (nem csak a szavazókat!) egy jó kis csajos msnpartira! : D: D
Cím jobboldalon, az elérhetőségek között, bárki vegyen fel nyugodtan :)
xoxo
Lea
2010. június 30., szerda
2010. június 29., kedd
Kérés
Tudom, mondtam már, de mivel sok reakció nem érkezett hozzá, ezért megismételném, ha nem baj :$ Nagyon nagyon kérlek titeket, hogy nézzétek meg Anna vámpírokkal (nem csak a Twilight Sagaval!) foglalkozó oldalát, mert elkeserítő azt látnom, hogy egy ilyen precízen összeállított oldal csak azért fog a tönk szélére jutni, mert nem kommentelnek. Szóval, óriási hálával tartoznék érte, ha kicsit beleolvasnátok abba, amit Ő csinál és írnátok neki egy-két szót. Nagyon sokan közületek, hozzám hasonlóan, írtok és gondolom, tudjátok, milyen, ha megjegyzést hagynak nálatok arról, amit a munkátokról gondolnak. Pontosan ezért kérem tőletek ezt a kis szívességet, nagyon remélem, hogy páran megteszitek ezt értem, Annáért és az oldaláért :$
Kérlek, kérlek, kérlek!!!
Köszönöm :)
xoxo
Lea
2010. június 25., péntek
Álom és valóság - Join pályázatára
Szóval, lezárult Join pályázata, így felteszem ide nektek az én kis művemet :) A pályázat címe Álom és valóság, Bella szemszögéből íródot, azután,
hogy Edward elhagyta. Jó szórakozást és pár megjegyzést ehhez is megköszönnék :)
xoxo
Lea
ui: Köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott! Love you so much! (K)
És egyszer csak felrobbant a világ, a detonáció mindenféle színpompás fényvirágot festett az ég mélykék palettájára. Lenyűgözve figyeltem a szemem elé táruló látványt, nem voltam képes elszakadni ettől a varázslatos égi háborútól, amely oly gyönyörűvé tette az életemet, ha csak néhány percre is.
Váratlanul meghallottam egy halk hangot a hátam mögül. Ahogy megfordultam, hogy körülnézzek, úgy változott a táj is körülöttem. Mire megcsináltam a hátraarcot, már nem volt több fényes csokor, nem durrantak a virágok éppen kinyíló bimbói és nem kápráztattak el a fénylő sötétségen át hulló ragyogó szirmok. Egy erdőben voltam, a fák fenyegetően hajoltak fölém és ettől a félelem úgy kúszott fel a tagjaimon, mint a borostyán a régi téglafalra. Ide-oda forgattam a fejem, próbáltam megkeresni a kiutat ebből a rengetegből, de a sötétség miatt még az előrenyújtott kezemet sem láttam.
„Bella…”
Csupán halk suttogás volt, mégis azonnal ráismertem a hangra. A hangra, amely egykor mindennél többet jelentett nekem, és amely végül tönkretette az életemet. A hang, ami oly bársonyosan szólt, mint a legszebb dallamok finom összecsengése, és ami életem legsötétebb félelmeit engedte szabadon. Ez a hang kísértett már több mint egy éve és én nem voltam képes megszabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy már nem is lesz nyugtom tőle egész életemben. Nappal még úgy, ahogy el tudtam palástolni az érzelmeimet, mondhattam, hogy leráztam magamról minden bánatot és gyötrelmet, de éjszakánként minden addig tagadott és félve rejtegetett kis titkom új életre kell, rám vadászó szörnyetegként lapult meg az ágyam alatt és én minden egyes lélegzetvétellel az ő lihegését véltem hallani, azt a fajta hörgést, amitől borsódzik az ember bőre. Nem tudtam legyőzni vagy akár csak elrejteni többé.
Mert a nappali világosságnál még könnyűnek tetszett a szökés a valóság elől, de az éjszakában nem volt kiút az álmaim óriási ketrecéből. Az emlékek és a fantázia mindig összekeveredtek ebben az eszelős univerzumban, soha nem hagyva éles határvonalat, így sosem tudtam az álmaimban, hogy éppen álmodom. Hiszen képekből álltak, emlékekből, megaláztatásokból és elveszített reményekből, amik annyira meghatározták az elmúlt időszakát az életemnek, hogy a fantáziám szülte dolgok minden átmenet nélkül simultak bele a valóság apró kis mozaikjai közé. Sokszor ébredtem levegő után kapkodva és verítékben úszva egy-egy ilyen álom után, néhány pillanatig azt képzeltem, nem is álmodtam, minden valóságos volt és ez a vitatott bizonyosság rányomta a bélyegét az egész napomra.
„Szeretlek Bella”
Újra a hang. Semmi más, semmi alakot öltött, kézzelfogható dolog, csak a hang. Egy olyan végtelen szerelem hangja, amely egykor kitöltötte a létezésem minden percét, ezzel a szerelemmel volt átitatva mindenem, ezért a szerelemért adtam volna fel bármit. És ez a szerelem hagyott cserben. De már nem fájt, illetve másképpen fájt, mint az elején. Már nem volt az a mindent betöltő fájdalom, amitől úgy éreztem, menten szétszakad a lelkem. Nem, ez a típusú szenvedés megszűnt létezni, kiszikkasztotta a bensőmet, elvett tőlem minden lehetőséget a boldogságra. Komor és kietlen voltam, hiányzott belőlem minden cél, amiért érdemes volt élni: a tüzek, a simogatások, a csókok, a viták, a szerelem és a vágy forró lángja.
Rájöttem, hogy a tündérmesék, a szerelmes regények és a szappanoperák mind hazudnak. A szerelem nem győz le mindent, nem lehet olyan erős, hogy bármin átsegítse az embert, hogy elfeledtessen vele minden rosszat. Nem, mert ez a földöntúli érzés okozza a legnagyobb szenvedést, olyat, amit nem tudtam lerázni magamról. Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Egy kék felső, egy cetli a nevemmel, az érzés, hogy valaki a derekamra teszi a kezét és magához húz.
Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem gondolok rá, örökre kitörlöm az emlékezetemből a vele töltött időt és még a nevét sem említem soha. De nem szállt meg a remélt békesség és nyugalom, amit éreznem kellett volna. Másnap újult erővel tért vissza belém a keserűség, a szenvedés és a félelem, olyan erővel, hogy attól féltem, az életem a saját súlyánál fogva esik darabokra.
Mert ez történt, amikor megpróbáltam elmenekülni a múlt elől: nemcsak, hogy felzárkózott, de jócskán le is hagyott. Eltakarta a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem maradt más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta. Az egyetlen, amelyen valaha is hazajuthattam, megtalálhattam önmagam.
Így hát sajgó szívvel, de minden nap ráléptem az emlékek ösvényére és minden nap újra átéltem azt a fajta gyötrelmet, amiből nemhogy nem tudtam kikecmeregni, de még annyit sem értem el, hogy eltompuljon. Ezért én tompultam el, érzéketlen lettem a körülöttem lévő világra, nem fogtam fel, hogy itt és most egyedül én tehetek bármit is azért, hogy minden a helyére kerüljön. Csak szenvedtem a magam keltette bánatban, a kezeimmel átkulcsoltam magam, de ez az ölelés nem volt képes pótolni az Ő hűvös ölelését, amelyben kiteljesedtem. Néha megpróbálkoztam a felszínre emelkedni, de mintha vékony, mégis kemény jégpáncél borította volna a testem. Karcoltam, egyre csak karcoltam, de soha meg nem repedt Úgy éreztem, mintha lesüllyedtem volna egy tóba és csak lebegnék a víz felszíne alatt élő, nyitott szemekkel.
Az álombeli táj ismét változott, de nem sokat, csupán felfénylett felettem a Hold, ezüstösen belengve a körülöttem fekvő világot. Most már rájöttem, hogy hol vagyok, a környék ennél ismerősebb már nem is lehetett volna. És a rét, a mi rétünk közepén ott állt Ő, nem változott semmit, olyan volt, mintha sosem ment volna el, sosem hagyott volna magamra. Csendben állt, a fejét lehajtotta, örökké kusza tincsein lágyan csillant meg a puha holdfény. Döbbenten néztem rá, nem voltam képes megszólalni, így teljes némaságban tettem felé egy lépést, majd még egyet és még egyet, egészen addig, amíg oda nem értem elé. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de féltem attól, hogy ha hozzáérek, köddé válik és én ismét egyedül maradok az éjszakában.
De ő lassan felemelte a fejét és rám nézett. Olvadt aranyszín szemei felszikráztak, ajkain megjelent az olyannyira hiányolt féloldalas mosoly. A szívem őrült tempóban vergődött a bordáim között, úgy éreztem, ki akar szabadulni a szűkké vált mellkasomból. Annyira szerettem, hogy erőtlen voltam védekezni ellene. Ha ránéztem, ugyanazt éreztem, mint mikor először láttam. Minden porcikámmal őrá vágytam.
- Szeretlek – mondtam neki csendesen és most rajtam volt a sor, hogy lehajtsam a fejem. A mosolya szélesebbé vált, de még mindig nem mondott semmit.
- Nem tudom, miért szeretlek, de így van – folytattam. – És azokon a nyálas, csöpögős beceneveken akarlak szólítani, amiket a szerelmesek használnak. És nem érdekel, hogy mennyire ostobán hangzik, csak mert vámpír vagy, nem érdekel, hogy sületlenségeket beszélek, csak mert te nem akarsz engem. Az én szívem, a lelkem, az életem minden apró érzése a tiéd. A tiéd azóta, amióta csak betoppantál az életembe és teljesen felforgattad azt. Szeretlek már az első pillanattól fogva és bár nem mondtam sosem, de te tartottál életben akkor is, amikor nem voltál velem. Szeretlek – súgtam elakadó hangon.
Nem volt bátorságom felnézni, nem akartam újra csak az elutasítást látni azokban a gyönyörű szemekben, nem akartam újra elmerülni a fájdalomban. Többé nem lennék képes kimászni belőle.
Aztán hallottam, ahogy felemelte a kezét, hallottam az anyag súrlódását, miközben felém nyúlt. És megéreztem. Újra a bőrömön éreztem a hűvös bőrét, lágyan simított végig az arcomon. Forró könnyek csordultak ki a szememből, amitől pár pillanatig elhomályosodott minden. Dühösen töröltem le a sós cseppeket, nem akartam elvesztegetni egyetlen pillanatot sem, amit az ő nézésével tölthettem. Felpillantottam és szembetaláltam magam egy finom mosollyal. Edward lassan a tarkómra csúsztatta a kezét és fölém hajolt.
Amikor az ajkaink találkoztak, elöntött a megnyugvás. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, hiszen itt volt ő és ezzel véget ért az életem gyötrelmes része. A szája gyengéden mozgott az enyém ellen, a kezei most már a csípőmet ölelték körül és egymáshoz préseltük magunkat, minden érzésünket, szerelmünket és keserűségünket beleöntöttük ebbe a csókba. Sok-sok mérföld mélyig süllyedtünk ebbe a csókba, ami gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, mint amit eddig fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit cirógat, ölel; a saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét és összecsendültek a lelkeink. A nem sokkal ezelőtt látott különös tűzijáték újfent támadott: kékezüst és jéglila szikrák pattogtak a testünkön. Nem bántam az általuk keltett szúró-csípő fájdalmat, meg se hallottam a sercegést, minden idegszálamon a vágy zsarnokoskodott. Csupán egy csók volt, az érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtemet megrázó delej járt át, még nem halálos, de az ahhoz közeli fajtából. És az illat, amelyet annyira szerettem, áradt a bőréből, a pórusaiból és még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem és tovább részegültem, abba a mámoros állapotba, ahonnan már nem lehet csak úgy kiszállni.
Edward belenyögött a csókunkba és még jobban magához húzott. Az agyam kezdett leállni az érzelmek és a levegőhiány miatt, de nem törődtem vele. Élveztem minden egyes érintést, ahogy a keze gyengéden végigsiklott a testemen, ahogy a lehelete cirógatta az ajkamat, ahogy a csókja egyre felszabadultabb s egyszersmind vágyakozóbb lett. Karjaimmal a nyakát fontam körbe, és felemésztődtem ebben az édes gyötrelemben. Végre boldog voltam, az átélt borzalmak könnyű szellőként libbentek ki a tudatomból, nem létezett már más, csak ő és én. Igen, szerelmes voltam, vele volt átitatva minden porcikám és ő is így érzett, éreztem.
Az óra fájdalmasan hamar rángatott ki az álmomból. Kótyagos fejjel csaptam le a gombot és végre csend lett körülöttem. És magány. Lassan kezdett kitisztulni a fejem, és minden egyes józan gondolatommal visszatértek a valós emlékek is. Ő nincs itt, elment és nem tért vissza. Nem akartam elhinni, hogy mindaz, amit átéltem, csak álom volt.
Újra lehunytam a szemem és féléberen őriztem a meseszép álmomat.
2010. június 20., vasárnap
38. fejezet
Olyan lett, amilyen, nem fűzök hozzá véleményt :)
Esme szemszögét későbbre halasztottam, valahogy nem volt meg bennem az a plusz, amitől meg tudtam volna írni :S Így Edward szemszög lett, remélem, nem baj :)
Jó szórakozást mindenkinek, a komikat megköszönném :)
xoxo
Lea
(Edward szemszöge)
Bella váratlanul megmerevedett a karomban és fintorogva szimatolt körbe. Először furcsán néztem rá, de aztán rájöttem, mi váltotta ki nála ezt a reakciót. A füst szaga láthatatlan szellemként lopózott be a terembe, egy idő után már nem volt kétséges, hogy baj van, nem is kicsi. A családom tagjai egymás után kapták fel a fejüket, arcukon ádáz harcot vívott az értetlenség és a félelem. Hiszen egy vámpír számára kevés olyan dolog volt, ami fenyegetőbbnek találtatott a tűznél, elpusztításunk egyetlen lehetséges eszközénél. Bár a szoba miatt a gondolataikat nem hallhattam, mégis minden érzelem világosan kirajzolódott rajtuk.
- Ez most tényleg az, amire gondolok? – húzta fel az orrát Emmett és végignézett rajtunk, megerősítést keresve.
- Attól tartok, igen – felelte Carlisle, a feszültségtől enyhén remegő hangon. És ha már ő is félt, akkor tényleg nem kellett félvállról venni a helyzetet.
- Tűz? Ez most komoly? El kell tűnnünk innen! – visított Rose már-már önkívületi állapotban.
- Nyugalom! A tűz még elég messze van, van még időnk arra, hogy kitaláljunk valamit – Jasper, Alice-t el nem engedve felállt a földről és hozzánk sétált.
- Mit gondolsz, mennyire rossz a helyzet? – fordultam Jazz felé, mire Emmett döbbenten felnyögött, majd a körülményekhez egyáltalán nem illően felkuncogott.
- Azt a mindenit! Sosem mertem igazán hinni abban, hogy egyszer te ilyet fogsz kérdezni! Elvégre normális esetben tolvaj módjára csened el a gondolatainkat! – vigyorgott önelégülten. Éreztem, ahogy a düh kezdi elborítani az agyamat, de Bella egyetlen érintésének segítségével sikerült úrrá lennem az őrületen. Lehunytam a szemeimet és venni akartam egy mély levegőt, de a füst csípős szaga savként marta a torkomat, így letettem az ötletről, és inkább körülnéztem.
Rosalie-n kívül nagyjából mindenki próbált uralkodni magán, amiért nagyon hálás voltam, mert nem hittem, hogy a kétségbeesett menekülés segített volna a helyzetünkön.
- Nem gondolnám, hogy egy darabig elér idáig. Az egész ház dohos és nyirkos, a nedvesség feltartja egy darabig a lángokat – válaszolt Jasper az előző kérdésemre magabiztosan.
- Akkor is jobb lesz, ha igyekszünk – szólalt meg Emmett, szerencsére a humoros oldalát már mélyen elrejtve.
- Tudom – helyeseltem, aztán körbementem a szobában, hátha találok valamilyen kiutat.
A kezeimmel végigtapogattam a falat, de a kövek olyan egyenletesen simultak egymásba, hogy egy apró rést sem tudtam kitapogatni az ujjaimmal.
Már majdnem körbeértem, mikor Bellának ütköztem. Annyira belemerültünk mindketten a gondolkodásba, hogy nem vettük észre egymást. Utánakaptam – csak ösztönből, hiszen tudtam, hogy semmi baja nem eshet – és magamhoz szorítottam.
- Min töprengsz? – simítottam ki a haját az arcából és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Aranyszínű írisze elsötétült, az éjszaka árnyai kavarogtak benne, és enyhén megremegett a karjaimban.
- Csak azon gondolkodtam, hogy remélem, Esme és az ikrek jól vannak, hogy sikerült kijutniuk – a hangja kongott az aggodalom szülte ürességtől.
- Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk – az arcomat a hajába temettem, és ringatni kezdtem magunkat, nyugtatva ezzel mind őt, mind saját magamat.
- De honnan tudhatnánk? Hiszen semmit sem tudunk, az Isten szerelmére! – csattant fel Bella és kitépte magát az ölelésemből.
- Bella? Édesem, nyugodj meg! – döbbenten figyeltem, ahogy szerelmem gyönyörű arca eltorzul a dühtől, a kezei ökölbe szorítva remegtek a teste mellett.
- Nem akarok megnyugodni! Ki akarok menni innen, magamhoz akarom ölelni Sundayt és Edent, és egyáltalán, békét akarok végre! – kiabált. Erre már a többiek is felénk fordultak és kíváncsian nézték, mi történik.
- Bella, vegyél mély levegőt! – sietett hozzá Alice, de a kedvesem csak vetett rá egy szúrós pillantást és elhajtotta.
- Ne kezd már te is! Rose-nak igaza van! – bökött az ujjával az említettre, aki csak tátogni tudott meglepetésében.
- Miben is? – kérdezte döbbenten.
- Nem hagyhatjuk, hogy ők parancsoljanak! Hát ennek már sosem lesz vége? Nekünk mindig félnünk kell valamitől? Egyszerűen elegem van! - Bella teljesen kikelt magából, a szemei szikrákat szórtak, ahogy körbepásztázta a termet.
Aztán különös dolog történt. Bella egyre jobban belelovallta magát a haragba, teljes testében remegett és a falak is vele remegtek. Minden rázkódott körülöttünk, a plafonról óriási darabok szakadtak le, úgy tűnt, az egész épület együtt vibrál és mozog Bellával. Kedvesem felordított, ahogy egyre újabb és újabb hullámokban tört rá az indulat.
„ Mi a fene történik?”
„ Mi folyik itt?”
„ Azta… Nem semmi a kiscsaj!”
„ Jaj, csak baja ne essen!”
A gondolatok olyan váratlanul özönlöttek a fejembe, hogy először nem is vettem észre, hogy nem hangosan beszélnek. De amikor Jasper kínokkal teli kiáltással összeesett, már tudtam mindent. Bella Jazzel együtt kiabált, és ahogy nőtt a hangerő, úgy nőtt bennem a rémület is.
Oda akartam rohanni hozzá, át akartam ölelni és egyszerűen el akartam törölni minden fájdalmat. De épphogy tehettem volna egy lépést, hátulról valaki lefogott és nem eresztett.
Villámló szemekkel néztem vissza a vállam fölött és apám csendes, sajnálkozó tekintetével találkozott a pillantásom.
- Carlisle! Mit művelsz? Engedj el! – hadakoztam, de már Emmett is apám segítségére sietett, így esélyem sem volt kiszabadulni.
- Edward, nem mehetsz most hozzá! A képessége… - Carlisle szorosan tartott, míg a bátyám előttem állva zárta el az utat.
- Istenem, állítsátok le! – ordított Jasper a földön fetrengve, nem tudta kontrollálni magát, ezért mindenkire kivetítette Bella érzelmeit.
Szenvedett és vele együtt szenvedtünk mi is. Az élet minden öröme meghalt a számunkra, csak azt az éles fájdalmat éreztük, amit a kétségbeesés mart belé. Minden lélegzetvétel tőrszúrásként égette a testét, miközben a kínszenvedés végigfutott rajta, újra és újra.
- Segítenünk kell neki! – kiáltott fel Alice, Jasper mellett térdelve.
- Nem, hagynunk kell, hogy végigcsinálja! – válaszolt Rose.
- Akkor osztogass tanácsokat, ha te leszel ilyen helyzetben! – kiabáltam rá, szinte köptem a szavakat. Haragosan felmordultam, igyekeztem egy rést találni Emmett és Carlisle védelmi rendszerén, de nem voltam képes kiszabadulni a vaspántként szorító karok fogságából.
- Edward, ezzel nem oldasz meg semmit! Higgadj le, és akkor elengedlek! – apám bölcs hangja máskor megnyugtatott, de most csak még jobban felszította bennem a dühöt.
- Gyerünk, öcsi, nyugalom! Inkább segíts nekünk, hogy lebonthassuk ezt a kócerájt, amíg a kedves nejed még elemében van – Emmett a fejével Bella felé bökött, aki már-már a földre rogyott.
Nagyon ki volt merülve, de amikor a tekintetünk összekapcsolódott, láttam benne, hogy helyesli Emmett ötletét. Ki akart tartani, értünk tette mindezt, még ha az elején nem is volt teljesen a tudatában annak, hogy mit csinál. Egy néma ’nem’-et küldtem felé és megráztam a fejemet, de ő elmosolyodott, ami inkább absztrakt vicsorgássá torzult a szenvedés miatt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, valahogy éreztem, hogy elvesztem. Mintha minden önállóságomat elvették volna, nem voltam többé ura önmagamnak. Bábuként hagytam, hogy irányítson, feladtam az ellenállásomat, alázatos szolgává váltam. A karjaim erőtlenül estek a testem mellé. Észrevettem, mikor Carlisle és Emmett elengedtek, ennek ellenére nem rohantam fejvesztve Bellához, inkább nekiálltam újra a kiutat keresni. Az eszem belül sikított, menni akartam, szükségem volt arra, hogy magamhoz öleljem és megcsókoljam, de nem volt saját akaratom, a testem nem engedelmeskedett az agyamnak.
Néhány percen belül Emmettel sikerült találnunk egy gyengébb részt a kőfalban, és együttes erővel sikerült egy akkora lyukat ütnünk rajta, amin egy gyerek átfért. Lévén, hogy csak egy ilyen apró teremtmény volt köztünk, várakozón fordultunk Alice felé.
- Alice? Neked kell menned! – kiáltott oda neki Emmett, de a húgunk csak a fejét rázta.
- Nem hagyhatom itt őt! – hajolt ismét Jasper fölé, aki már csak nyögdécselni tudott a padlón fekve.
- Alice, kérlek! Nem lesz semmi baja, megígérem! – Rosalie leguggolt mellé és a vállára tette a kezét. Alice fájdalmas tekintettel ránézett, egy pillanatra még visszafordult a férje felé, de aztán megadóan felsóhajtott.
- Mit kell tennem? – pillantott rám.
- Csak menj és nyisd ki az ajtót! – a karjánál fogva a réshez ráncigáltam és figyeltem, ahogy eltűnik benne.
Bella ismét felkiáltott mögöttem, mire megfordultam és felé indultam. Már csak pár méterre voltam tőle, mikor felkiáltott.
- Nem! – rám meresztette a fekete szemeit.
Nem ijedtem meg tőle, így tovább meneteltem, de nemsokára megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem tudok közelebb férkőzni hozzá. Mintha falba ütköztem volna, amit nem voltam képes lebontani. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Bella egyre csak koncentrált, de látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. Egy végső, elkeseredett kiáltást követően óriási erejű energiahullám söpört végig a szobán, mindenkit ledöntve a lábáról.
Zúgó fejjel próbáltam talpra állni, furcsa módon szédültem, ami vérkeringés hiányában nem kis meglepetést okozott. Mikor sikerült úgy-ahogy magamhoz térnem, azonnal Bellát kerestem a tekintetemmel.
A földön feküdt, teljes némaságban, egy árva mozdulatot sem tett. Mint aki lebénult, úgy álltam ott, majd lassan, öregembereket megszégyenítő sebességgel léptem felé egyet. Nem akartam elhinni, hogy bármi baja eshetett. De olyan valóság volt ez, amivel már szembe kellett néznem néhányszor, és az ez miatt érzett fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Óvatosan tettem az egyik lábamat a másik elé, féltem, hogy ha gyorsabban mozgok, akkor Bella esetleg rosszul lesz, vagy köddé válik, vagy bármi más. Nem voltam képes tisztán gondolkodni, az aggodalom és a rémület kikapcsolta a józanabbik felemet.
De aztán csoda történt, mert Bella nyöszörögve megmozdul. Sutba dobtam minden eddigi kétségemet és szélvészként rohantam hozzá. Leültem mellé a földre, óvatosan az ölembe vontam, és miközben a haját simítottam ki az arcából, zokogtam, akár egy gyerek. Sírtam az előbbi félelem utóhatásaként, de főleg azért, mert hálás voltam. Magamban imákat rebegtem a mindenhatónak, hogy megőrizte ezt a csodás lényt, ezt a nemes szívű angyalt és nem hagyta, hogy az életem ismét darabokra hulljon. A megkönnyebbülés és a boldogság láthatatlan könnyeinek ezrei záporoztak a szemeimből és nem szégyelltem.
- Bella, Istenem, Bella! Annyira szeretlek, kicsim! Végtelenül szeretlek! – suttogtam remegő hangon, miközben ringattam magunkat.
- Edward…? – lassan nyitotta ki a szemeit, kissé kábának tűnt, de ahogy láttam, nem esett komolyabb bántódása.
- Itt vagyok! Pihenj még egy kicsit – mondtam neki el-elakadó hangon.
- Mi történt? – a fejét fogva próbált felülni, meg visszahanyatlott a karomba. Nagyon aggódtam érte, nem tudtam, milyen hatással volt rá az előbbi kirohanása. Amilyen gyengéden csak tudtam, végigtapogattam rejtett sérülések után kutatva.
- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok – dünnyögte tiltakozón. Elmosolyodtam azon, hogy még ilyenkor is „független” akart maradni, nem hagyta, hogy gondoskodjak róla.
- Jobb szeretném, ha egy darabig mégis fekve maradnál, jó? – végigsimítottam az arcát, de ő megmakacsolta magát és újra igyekezett lábra állni.
- Mondtam, hogy semmi bajom, inkább segíts! – miután ülő helyzetbe tornázta magát, átfogtam a derekánál és felemeltem. Nem állt teljesen stabilan, de láthatóan jól volt. Azért a kezemet a csípője köré fonva elé álltam és átöleltem.
- Nagyon rám ijesztettél, ugye tudod? – megkerestem a tekintetemmel az övét és mélyen a szemébe néztem.
- Sajnálom – egy ideig állta a pillantásom, de aztán félrenézett.
- Édes, elmondanád, hogy mi volt ez az egész? – muszáj volt megkérdeznem, mert őszintén szólva, nem sok mindent értettem a történésekből.
- Én… én nem is tudom. Egyszer csak éreztem, hogy egyre dühösebb és dühösebb leszek, aztán… kicsúszott a kezemből a dolgok irányítása – megrázta a fejét, mintha így akart volna rendet teremteni odabent.
- Bella, lehetőleg többé ne csinálj ilyet, amikor a közeledben vagyok – nyögött fel Jasper, miután sikerült feltápászkodnia a padlóról. Épp olyan megviselnek tűnt, mint a kedvesem, kissé megremegett, mikor talpra állt.
- Oh… én… bocs, Jasper – Bella zavartan harapott a szájába.
- Most már mindegy, de semmi baj – vigyorodott el Jazz, de a mosoly lelohadt az arcáról, mikor észrevette, hogy valaki hiányzik.
- Nyugi, mindjárt jön – mondtam neki, de nem értem célt.
- Hol van Alice? – kiáltott fel, és körberohanta a termet, minden oszlop mögé benézett, de ugyanolyan csalódottan tért vissza, mint mikor elindult.
- Higgadj már le! Lassan kezdesz olyan idegbeteg lenni, mint Ed volt az előbb – csóválta meg a fejét Emmett, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
- Úgy hallottam, valaki keresett! – Alice vigyorogva mászott át a falba vájt lyukon, és rögtön Jasper-hez sietett, hogy forró csókot váltsanak.
- Azt hittem, bajod esett… - súgta csendesen Jazz a húgomnak – amit természetesen mindenki hallott – mire Alice újfent elvigyorodott.
- Ugyan már, te kis butus! Nem vagyok cukorból, nem kell engem annyira félteni – búgta vissza, de a gondolatai teli voltak hálával és szerelemmel.
- Mi a helyzet odakint? – érdeklődött Carlisle.
- El nem tudjátok képzelni, mennyire megijedtem, mikor mindenki összeesett körülöttem! Csendesen osontam a folyosón, mikor Bella felkiáltott, és bumm! A falhoz csapódtam, a többiek meg elterültek a padlón. Innentől kezdve gyerekjáték volt elintézni őket, köszi, Bella – felénk fordult, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, miközben beszélt.
- Sikerült kinyitni az ajtót? – kérdezte Rosalie türelmetlenül. Semmi másra nem vágyott, csak egy alapos fürdőre és a kedvenc ruháira. Jellemző…
- Ó, persze! Nem vettétek észre? – Alice értetlenül nézett végig rajtunk, de aztán csak megvonta a vállát és a bejárathoz táncolt, sarkig kitárva azt.
- Sajnos túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy összekaparjuk magunkat Bella kis akciója után – kuncogott Emmett, és halkan ugyan, de lassacskán mindenki csatlakozott hozzá. Jó volt végre nevetni egy kicsit, még ha nem is voltunk még kint a csávából.
Felszabadultan mosolyogtunk egymásra, mikor Alice megdermedt és üveges szemekkel nézett maga elé. Láttam minden egyes képkockát, amit a látomása vetített elé, és nagyon nem örültem annak, amit mutatott.
- Ez biztos? – kérdeztem rá reménykedve, hátha a történések megzavarták a vízióit.
- Szerintem igen. Ritkán szokott ilyen tiszta látomásom lenni, nem látom okát, hogy kételkedjek benne – vonta meg a vállát.
- Egyáltalán nem vagy ideges emiatt? – a hangom vibrált a feszültségtől, minden idegszálam megfeszült.
- Nem hinném, hogy aggódnunk kellene, elvégre, mit tehetnének? Elsősorban nem miattunk jönnek – Alice továbbra sem mutatta semmilyen jelét a nyugtalanságnak és a gondolatai is békések voltak.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de pokolian feszített valami odabent, mintha valami ki akarná rágni magát a mellkasomból. Feldúltan fordultam Bella felé, kezét a kezembe véve néztem a szemébe, és igyekeztem olyan nyugodtan beszélni, ahogy csak tudtam.
- Édesem, figyelj rám, kérlek! Hamarosan társaságunk lesz, de ne aggódj, nem engedem, hogy bármi is történjen, rendben? – mialatt beszéltem, végig a tekintetét figyeltem. Egy pillanatra elborította a rémület, de aztán a kíváncsiság szikrája feléledt benne, és kiszorította a félelmet. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben sem félt igazán. Ámulva csóváltam a fejem.
- Elárulnátok, hogy kik jönnek? – Carlisle hangja tökéletes harmóniában állt az arckifejezésével. Kicsit izgatott, de, csakúgy, mint Bella, inkább kíváncsi.
- Jaj, persze! A Volturi jön. Már, ami megmaradt belőle – Alice úgy jelentette be a hírt, mintha csak az esti híreket mondta volna fel.
- Más sem hiányzott! Nem akar még csatlakozni valaki? Boszorkányok, tündérek, varázslók? Esetleg egy újabb rakás büdös farkas? – csattant fel Rosalie, de nem igazán figyeltünk rá, mert egyvalami kötötte le a gondolatainkat.
- Jake?!
- Seth?!
Egyszerre kiáltottunk fel Bellával, majd villámgyorsan körülnéztünk a teremben. Jacob az egyik oszlop tövében hevert, ájultan, de élve. Seth sokkal rosszabb állapotban volt. A szíve alig vert és a légzése is felszínes volt. Gondolom, nekik nagyobb megterhelést jelentett Bella képessége, hiszen, akárhogyan is nézzük, mégis csak emberek. Ráadásul nem voltak átalakulva, így éppoly sérülékenyek voltak, mint bármely más halandó.
Bella igyekezett magához téríteni Jacobot, szerencsére egy kis idő múlva sikerrel is járt. A nagyobbik farkas kóvályogva ült fel, kezét a vérző homlokára szorítva próbált ebben a testhelyzetben maradni.
- Mi a fene történt? – nyögte fájdalmas hangon.
- Azt hiszem… azt hiszem, én. Én történtem – motyogta Bella szégyenkezve. Jake döbbenten nézett rá, de aztán meglátta a mellettem fekvő Seth-et és felmordult.
Már épp elkezdtem volna megmagyarázni neki a dolgokat, mikor meghallottam a közeledő lépteket. A kezemmel intettem a családomnak, hogy nem vagyunk többé egyedül. A fiú ernyedt testét óvatosan visszafektettem a földre és Bella mellé álltam. Mindenki felsorakozott mellettünk, így viszonylag felkészülve vártuk őket.
Pár másodpercen belül a nyitott ajtóban megjelent Caius, és Aro, valamint a testőrség több tagja. Összesen nyolcan álltak velünk szemben, tehát, ha harcra került volna sor, a mi végletekig kimerült, elcsigázott csoportunknak esélye sem lett volna.
- Carlisle, drága barátom! Mi dolgod van neked és a családodnak ezen az istenverte helyen? – Aro előrelépett és vállon veregette apámat.
- Volt egy kis nézeteltérésünk Jane-nel – válaszolta, miközben próbált távolabb húzódni.
- Ó, igen, Jane… vele lesz egy kis elszámolnivalóm, ha megtalálom… Nem tudjátok véletlenül, hogy merre bujkál? – a Volturi nagyura mosolyogva nézett körül, de ez a mosoly nem volt szívből jövő, ó nem. Ez a prédára leső vadász eszelős vicsora volt. Ha nem tudtam volna, hogy milyen aljas Jane, még sajnáltam is volna azért, amiben részesülni fog.
- Azt hiszem, elmenekült. De te megtalálod – Carlisle kijelentése félig kérdésként hangzott és ezt Aro is észrevette.
- Persze, hogy megtalálom! Még ha létem végéig is kell keresnem… De hagyjuk most Jane-t, vele ráérek később is foglalkozni! Inkább meséljetek, mit művelt az a lány! – Aro kíváncsian nézett egyikükről a másikunkra, míg végül Alice villámgyorsan ledarálta neki a történteket, gondosan kihagyva egy-két apróságot.
Aro érdeklődve hallgatta, miközben ide-oda sétált előttünk, a gondolatait is csak a figyelem hatotta át.
Talán ezért sem vigyáztam jobban, mert történt valami, aminek soha nem lett volna szabad megesnie. Mikor Aro elhaladt előttem, egy pillanatra a karomra tette a kezét. Amint a bőre hozzáért az enyémhez, megdermedt és tágra nyílt szemmel olvasta ki a gondolataimat. Hibáztam és ennek következtében óriási veszélybe került a családom boldogsága – ismét. Láttam a fejében, ahogy az információk alakot öltenek, láttam a farkasokkal kötött egyezségünket, az ikreket, Bella képességeit, mindent.
Aro már tudott a titkokról és ádáz vigyora semmi jóval nem kecsegtetett.
Esme szemszögét későbbre halasztottam, valahogy nem volt meg bennem az a plusz, amitől meg tudtam volna írni :S Így Edward szemszög lett, remélem, nem baj :)
Jó szórakozást mindenkinek, a komikat megköszönném :)
xoxo
Lea
(Edward szemszöge)
Bella váratlanul megmerevedett a karomban és fintorogva szimatolt körbe. Először furcsán néztem rá, de aztán rájöttem, mi váltotta ki nála ezt a reakciót. A füst szaga láthatatlan szellemként lopózott be a terembe, egy idő után már nem volt kétséges, hogy baj van, nem is kicsi. A családom tagjai egymás után kapták fel a fejüket, arcukon ádáz harcot vívott az értetlenség és a félelem. Hiszen egy vámpír számára kevés olyan dolog volt, ami fenyegetőbbnek találtatott a tűznél, elpusztításunk egyetlen lehetséges eszközénél. Bár a szoba miatt a gondolataikat nem hallhattam, mégis minden érzelem világosan kirajzolódott rajtuk.
- Ez most tényleg az, amire gondolok? – húzta fel az orrát Emmett és végignézett rajtunk, megerősítést keresve.
- Attól tartok, igen – felelte Carlisle, a feszültségtől enyhén remegő hangon. És ha már ő is félt, akkor tényleg nem kellett félvállról venni a helyzetet.
- Tűz? Ez most komoly? El kell tűnnünk innen! – visított Rose már-már önkívületi állapotban.
- Nyugalom! A tűz még elég messze van, van még időnk arra, hogy kitaláljunk valamit – Jasper, Alice-t el nem engedve felállt a földről és hozzánk sétált.
- Mit gondolsz, mennyire rossz a helyzet? – fordultam Jazz felé, mire Emmett döbbenten felnyögött, majd a körülményekhez egyáltalán nem illően felkuncogott.
- Azt a mindenit! Sosem mertem igazán hinni abban, hogy egyszer te ilyet fogsz kérdezni! Elvégre normális esetben tolvaj módjára csened el a gondolatainkat! – vigyorgott önelégülten. Éreztem, ahogy a düh kezdi elborítani az agyamat, de Bella egyetlen érintésének segítségével sikerült úrrá lennem az őrületen. Lehunytam a szemeimet és venni akartam egy mély levegőt, de a füst csípős szaga savként marta a torkomat, így letettem az ötletről, és inkább körülnéztem.
Rosalie-n kívül nagyjából mindenki próbált uralkodni magán, amiért nagyon hálás voltam, mert nem hittem, hogy a kétségbeesett menekülés segített volna a helyzetünkön.
- Nem gondolnám, hogy egy darabig elér idáig. Az egész ház dohos és nyirkos, a nedvesség feltartja egy darabig a lángokat – válaszolt Jasper az előző kérdésemre magabiztosan.
- Akkor is jobb lesz, ha igyekszünk – szólalt meg Emmett, szerencsére a humoros oldalát már mélyen elrejtve.
- Tudom – helyeseltem, aztán körbementem a szobában, hátha találok valamilyen kiutat.
A kezeimmel végigtapogattam a falat, de a kövek olyan egyenletesen simultak egymásba, hogy egy apró rést sem tudtam kitapogatni az ujjaimmal.
Már majdnem körbeértem, mikor Bellának ütköztem. Annyira belemerültünk mindketten a gondolkodásba, hogy nem vettük észre egymást. Utánakaptam – csak ösztönből, hiszen tudtam, hogy semmi baja nem eshet – és magamhoz szorítottam.
- Min töprengsz? – simítottam ki a haját az arcából és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Aranyszínű írisze elsötétült, az éjszaka árnyai kavarogtak benne, és enyhén megremegett a karjaimban.
- Csak azon gondolkodtam, hogy remélem, Esme és az ikrek jól vannak, hogy sikerült kijutniuk – a hangja kongott az aggodalom szülte ürességtől.
- Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk – az arcomat a hajába temettem, és ringatni kezdtem magunkat, nyugtatva ezzel mind őt, mind saját magamat.
- De honnan tudhatnánk? Hiszen semmit sem tudunk, az Isten szerelmére! – csattant fel Bella és kitépte magát az ölelésemből.
- Bella? Édesem, nyugodj meg! – döbbenten figyeltem, ahogy szerelmem gyönyörű arca eltorzul a dühtől, a kezei ökölbe szorítva remegtek a teste mellett.
- Nem akarok megnyugodni! Ki akarok menni innen, magamhoz akarom ölelni Sundayt és Edent, és egyáltalán, békét akarok végre! – kiabált. Erre már a többiek is felénk fordultak és kíváncsian nézték, mi történik.
- Bella, vegyél mély levegőt! – sietett hozzá Alice, de a kedvesem csak vetett rá egy szúrós pillantást és elhajtotta.
- Ne kezd már te is! Rose-nak igaza van! – bökött az ujjával az említettre, aki csak tátogni tudott meglepetésében.
- Miben is? – kérdezte döbbenten.
- Nem hagyhatjuk, hogy ők parancsoljanak! Hát ennek már sosem lesz vége? Nekünk mindig félnünk kell valamitől? Egyszerűen elegem van! - Bella teljesen kikelt magából, a szemei szikrákat szórtak, ahogy körbepásztázta a termet.
Aztán különös dolog történt. Bella egyre jobban belelovallta magát a haragba, teljes testében remegett és a falak is vele remegtek. Minden rázkódott körülöttünk, a plafonról óriási darabok szakadtak le, úgy tűnt, az egész épület együtt vibrál és mozog Bellával. Kedvesem felordított, ahogy egyre újabb és újabb hullámokban tört rá az indulat.
„ Mi a fene történik?”
„ Mi folyik itt?”
„ Azta… Nem semmi a kiscsaj!”
„ Jaj, csak baja ne essen!”
A gondolatok olyan váratlanul özönlöttek a fejembe, hogy először nem is vettem észre, hogy nem hangosan beszélnek. De amikor Jasper kínokkal teli kiáltással összeesett, már tudtam mindent. Bella Jazzel együtt kiabált, és ahogy nőtt a hangerő, úgy nőtt bennem a rémület is.
Oda akartam rohanni hozzá, át akartam ölelni és egyszerűen el akartam törölni minden fájdalmat. De épphogy tehettem volna egy lépést, hátulról valaki lefogott és nem eresztett.
Villámló szemekkel néztem vissza a vállam fölött és apám csendes, sajnálkozó tekintetével találkozott a pillantásom.
- Carlisle! Mit művelsz? Engedj el! – hadakoztam, de már Emmett is apám segítségére sietett, így esélyem sem volt kiszabadulni.
- Edward, nem mehetsz most hozzá! A képessége… - Carlisle szorosan tartott, míg a bátyám előttem állva zárta el az utat.
- Istenem, állítsátok le! – ordított Jasper a földön fetrengve, nem tudta kontrollálni magát, ezért mindenkire kivetítette Bella érzelmeit.
Szenvedett és vele együtt szenvedtünk mi is. Az élet minden öröme meghalt a számunkra, csak azt az éles fájdalmat éreztük, amit a kétségbeesés mart belé. Minden lélegzetvétel tőrszúrásként égette a testét, miközben a kínszenvedés végigfutott rajta, újra és újra.
- Segítenünk kell neki! – kiáltott fel Alice, Jasper mellett térdelve.
- Nem, hagynunk kell, hogy végigcsinálja! – válaszolt Rose.
- Akkor osztogass tanácsokat, ha te leszel ilyen helyzetben! – kiabáltam rá, szinte köptem a szavakat. Haragosan felmordultam, igyekeztem egy rést találni Emmett és Carlisle védelmi rendszerén, de nem voltam képes kiszabadulni a vaspántként szorító karok fogságából.
- Edward, ezzel nem oldasz meg semmit! Higgadj le, és akkor elengedlek! – apám bölcs hangja máskor megnyugtatott, de most csak még jobban felszította bennem a dühöt.
- Gyerünk, öcsi, nyugalom! Inkább segíts nekünk, hogy lebonthassuk ezt a kócerájt, amíg a kedves nejed még elemében van – Emmett a fejével Bella felé bökött, aki már-már a földre rogyott.
Nagyon ki volt merülve, de amikor a tekintetünk összekapcsolódott, láttam benne, hogy helyesli Emmett ötletét. Ki akart tartani, értünk tette mindezt, még ha az elején nem is volt teljesen a tudatában annak, hogy mit csinál. Egy néma ’nem’-et küldtem felé és megráztam a fejemet, de ő elmosolyodott, ami inkább absztrakt vicsorgássá torzult a szenvedés miatt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, valahogy éreztem, hogy elvesztem. Mintha minden önállóságomat elvették volna, nem voltam többé ura önmagamnak. Bábuként hagytam, hogy irányítson, feladtam az ellenállásomat, alázatos szolgává váltam. A karjaim erőtlenül estek a testem mellé. Észrevettem, mikor Carlisle és Emmett elengedtek, ennek ellenére nem rohantam fejvesztve Bellához, inkább nekiálltam újra a kiutat keresni. Az eszem belül sikított, menni akartam, szükségem volt arra, hogy magamhoz öleljem és megcsókoljam, de nem volt saját akaratom, a testem nem engedelmeskedett az agyamnak.
Néhány percen belül Emmettel sikerült találnunk egy gyengébb részt a kőfalban, és együttes erővel sikerült egy akkora lyukat ütnünk rajta, amin egy gyerek átfért. Lévén, hogy csak egy ilyen apró teremtmény volt köztünk, várakozón fordultunk Alice felé.
- Alice? Neked kell menned! – kiáltott oda neki Emmett, de a húgunk csak a fejét rázta.
- Nem hagyhatom itt őt! – hajolt ismét Jasper fölé, aki már csak nyögdécselni tudott a padlón fekve.
- Alice, kérlek! Nem lesz semmi baja, megígérem! – Rosalie leguggolt mellé és a vállára tette a kezét. Alice fájdalmas tekintettel ránézett, egy pillanatra még visszafordult a férje felé, de aztán megadóan felsóhajtott.
- Mit kell tennem? – pillantott rám.
- Csak menj és nyisd ki az ajtót! – a karjánál fogva a réshez ráncigáltam és figyeltem, ahogy eltűnik benne.
Bella ismét felkiáltott mögöttem, mire megfordultam és felé indultam. Már csak pár méterre voltam tőle, mikor felkiáltott.
- Nem! – rám meresztette a fekete szemeit.
Nem ijedtem meg tőle, így tovább meneteltem, de nemsokára megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem tudok közelebb férkőzni hozzá. Mintha falba ütköztem volna, amit nem voltam képes lebontani. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Bella egyre csak koncentrált, de látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. Egy végső, elkeseredett kiáltást követően óriási erejű energiahullám söpört végig a szobán, mindenkit ledöntve a lábáról.
Zúgó fejjel próbáltam talpra állni, furcsa módon szédültem, ami vérkeringés hiányában nem kis meglepetést okozott. Mikor sikerült úgy-ahogy magamhoz térnem, azonnal Bellát kerestem a tekintetemmel.
A földön feküdt, teljes némaságban, egy árva mozdulatot sem tett. Mint aki lebénult, úgy álltam ott, majd lassan, öregembereket megszégyenítő sebességgel léptem felé egyet. Nem akartam elhinni, hogy bármi baja eshetett. De olyan valóság volt ez, amivel már szembe kellett néznem néhányszor, és az ez miatt érzett fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Óvatosan tettem az egyik lábamat a másik elé, féltem, hogy ha gyorsabban mozgok, akkor Bella esetleg rosszul lesz, vagy köddé válik, vagy bármi más. Nem voltam képes tisztán gondolkodni, az aggodalom és a rémület kikapcsolta a józanabbik felemet.
De aztán csoda történt, mert Bella nyöszörögve megmozdul. Sutba dobtam minden eddigi kétségemet és szélvészként rohantam hozzá. Leültem mellé a földre, óvatosan az ölembe vontam, és miközben a haját simítottam ki az arcából, zokogtam, akár egy gyerek. Sírtam az előbbi félelem utóhatásaként, de főleg azért, mert hálás voltam. Magamban imákat rebegtem a mindenhatónak, hogy megőrizte ezt a csodás lényt, ezt a nemes szívű angyalt és nem hagyta, hogy az életem ismét darabokra hulljon. A megkönnyebbülés és a boldogság láthatatlan könnyeinek ezrei záporoztak a szemeimből és nem szégyelltem.
- Bella, Istenem, Bella! Annyira szeretlek, kicsim! Végtelenül szeretlek! – suttogtam remegő hangon, miközben ringattam magunkat.
- Edward…? – lassan nyitotta ki a szemeit, kissé kábának tűnt, de ahogy láttam, nem esett komolyabb bántódása.
- Itt vagyok! Pihenj még egy kicsit – mondtam neki el-elakadó hangon.
- Mi történt? – a fejét fogva próbált felülni, meg visszahanyatlott a karomba. Nagyon aggódtam érte, nem tudtam, milyen hatással volt rá az előbbi kirohanása. Amilyen gyengéden csak tudtam, végigtapogattam rejtett sérülések után kutatva.
- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok – dünnyögte tiltakozón. Elmosolyodtam azon, hogy még ilyenkor is „független” akart maradni, nem hagyta, hogy gondoskodjak róla.
- Jobb szeretném, ha egy darabig mégis fekve maradnál, jó? – végigsimítottam az arcát, de ő megmakacsolta magát és újra igyekezett lábra állni.
- Mondtam, hogy semmi bajom, inkább segíts! – miután ülő helyzetbe tornázta magát, átfogtam a derekánál és felemeltem. Nem állt teljesen stabilan, de láthatóan jól volt. Azért a kezemet a csípője köré fonva elé álltam és átöleltem.
- Nagyon rám ijesztettél, ugye tudod? – megkerestem a tekintetemmel az övét és mélyen a szemébe néztem.
- Sajnálom – egy ideig állta a pillantásom, de aztán félrenézett.
- Édes, elmondanád, hogy mi volt ez az egész? – muszáj volt megkérdeznem, mert őszintén szólva, nem sok mindent értettem a történésekből.
- Én… én nem is tudom. Egyszer csak éreztem, hogy egyre dühösebb és dühösebb leszek, aztán… kicsúszott a kezemből a dolgok irányítása – megrázta a fejét, mintha így akart volna rendet teremteni odabent.
- Bella, lehetőleg többé ne csinálj ilyet, amikor a közeledben vagyok – nyögött fel Jasper, miután sikerült feltápászkodnia a padlóról. Épp olyan megviselnek tűnt, mint a kedvesem, kissé megremegett, mikor talpra állt.
- Oh… én… bocs, Jasper – Bella zavartan harapott a szájába.
- Most már mindegy, de semmi baj – vigyorodott el Jazz, de a mosoly lelohadt az arcáról, mikor észrevette, hogy valaki hiányzik.
- Nyugi, mindjárt jön – mondtam neki, de nem értem célt.
- Hol van Alice? – kiáltott fel, és körberohanta a termet, minden oszlop mögé benézett, de ugyanolyan csalódottan tért vissza, mint mikor elindult.
- Higgadj már le! Lassan kezdesz olyan idegbeteg lenni, mint Ed volt az előbb – csóválta meg a fejét Emmett, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
- Úgy hallottam, valaki keresett! – Alice vigyorogva mászott át a falba vájt lyukon, és rögtön Jasper-hez sietett, hogy forró csókot váltsanak.
- Azt hittem, bajod esett… - súgta csendesen Jazz a húgomnak – amit természetesen mindenki hallott – mire Alice újfent elvigyorodott.
- Ugyan már, te kis butus! Nem vagyok cukorból, nem kell engem annyira félteni – búgta vissza, de a gondolatai teli voltak hálával és szerelemmel.
- Mi a helyzet odakint? – érdeklődött Carlisle.
- El nem tudjátok képzelni, mennyire megijedtem, mikor mindenki összeesett körülöttem! Csendesen osontam a folyosón, mikor Bella felkiáltott, és bumm! A falhoz csapódtam, a többiek meg elterültek a padlón. Innentől kezdve gyerekjáték volt elintézni őket, köszi, Bella – felénk fordult, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, miközben beszélt.
- Sikerült kinyitni az ajtót? – kérdezte Rosalie türelmetlenül. Semmi másra nem vágyott, csak egy alapos fürdőre és a kedvenc ruháira. Jellemző…
- Ó, persze! Nem vettétek észre? – Alice értetlenül nézett végig rajtunk, de aztán csak megvonta a vállát és a bejárathoz táncolt, sarkig kitárva azt.
- Sajnos túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy összekaparjuk magunkat Bella kis akciója után – kuncogott Emmett, és halkan ugyan, de lassacskán mindenki csatlakozott hozzá. Jó volt végre nevetni egy kicsit, még ha nem is voltunk még kint a csávából.
Felszabadultan mosolyogtunk egymásra, mikor Alice megdermedt és üveges szemekkel nézett maga elé. Láttam minden egyes képkockát, amit a látomása vetített elé, és nagyon nem örültem annak, amit mutatott.
- Ez biztos? – kérdeztem rá reménykedve, hátha a történések megzavarták a vízióit.
- Szerintem igen. Ritkán szokott ilyen tiszta látomásom lenni, nem látom okát, hogy kételkedjek benne – vonta meg a vállát.
- Egyáltalán nem vagy ideges emiatt? – a hangom vibrált a feszültségtől, minden idegszálam megfeszült.
- Nem hinném, hogy aggódnunk kellene, elvégre, mit tehetnének? Elsősorban nem miattunk jönnek – Alice továbbra sem mutatta semmilyen jelét a nyugtalanságnak és a gondolatai is békések voltak.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de pokolian feszített valami odabent, mintha valami ki akarná rágni magát a mellkasomból. Feldúltan fordultam Bella felé, kezét a kezembe véve néztem a szemébe, és igyekeztem olyan nyugodtan beszélni, ahogy csak tudtam.
- Édesem, figyelj rám, kérlek! Hamarosan társaságunk lesz, de ne aggódj, nem engedem, hogy bármi is történjen, rendben? – mialatt beszéltem, végig a tekintetét figyeltem. Egy pillanatra elborította a rémület, de aztán a kíváncsiság szikrája feléledt benne, és kiszorította a félelmet. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben sem félt igazán. Ámulva csóváltam a fejem.
- Elárulnátok, hogy kik jönnek? – Carlisle hangja tökéletes harmóniában állt az arckifejezésével. Kicsit izgatott, de, csakúgy, mint Bella, inkább kíváncsi.
- Jaj, persze! A Volturi jön. Már, ami megmaradt belőle – Alice úgy jelentette be a hírt, mintha csak az esti híreket mondta volna fel.
- Más sem hiányzott! Nem akar még csatlakozni valaki? Boszorkányok, tündérek, varázslók? Esetleg egy újabb rakás büdös farkas? – csattant fel Rosalie, de nem igazán figyeltünk rá, mert egyvalami kötötte le a gondolatainkat.
- Jake?!
- Seth?!
Egyszerre kiáltottunk fel Bellával, majd villámgyorsan körülnéztünk a teremben. Jacob az egyik oszlop tövében hevert, ájultan, de élve. Seth sokkal rosszabb állapotban volt. A szíve alig vert és a légzése is felszínes volt. Gondolom, nekik nagyobb megterhelést jelentett Bella képessége, hiszen, akárhogyan is nézzük, mégis csak emberek. Ráadásul nem voltak átalakulva, így éppoly sérülékenyek voltak, mint bármely más halandó.
Bella igyekezett magához téríteni Jacobot, szerencsére egy kis idő múlva sikerrel is járt. A nagyobbik farkas kóvályogva ült fel, kezét a vérző homlokára szorítva próbált ebben a testhelyzetben maradni.
- Mi a fene történt? – nyögte fájdalmas hangon.
- Azt hiszem… azt hiszem, én. Én történtem – motyogta Bella szégyenkezve. Jake döbbenten nézett rá, de aztán meglátta a mellettem fekvő Seth-et és felmordult.
Már épp elkezdtem volna megmagyarázni neki a dolgokat, mikor meghallottam a közeledő lépteket. A kezemmel intettem a családomnak, hogy nem vagyunk többé egyedül. A fiú ernyedt testét óvatosan visszafektettem a földre és Bella mellé álltam. Mindenki felsorakozott mellettünk, így viszonylag felkészülve vártuk őket.
Pár másodpercen belül a nyitott ajtóban megjelent Caius, és Aro, valamint a testőrség több tagja. Összesen nyolcan álltak velünk szemben, tehát, ha harcra került volna sor, a mi végletekig kimerült, elcsigázott csoportunknak esélye sem lett volna.
- Carlisle, drága barátom! Mi dolgod van neked és a családodnak ezen az istenverte helyen? – Aro előrelépett és vállon veregette apámat.
- Volt egy kis nézeteltérésünk Jane-nel – válaszolta, miközben próbált távolabb húzódni.
- Ó, igen, Jane… vele lesz egy kis elszámolnivalóm, ha megtalálom… Nem tudjátok véletlenül, hogy merre bujkál? – a Volturi nagyura mosolyogva nézett körül, de ez a mosoly nem volt szívből jövő, ó nem. Ez a prédára leső vadász eszelős vicsora volt. Ha nem tudtam volna, hogy milyen aljas Jane, még sajnáltam is volna azért, amiben részesülni fog.
- Azt hiszem, elmenekült. De te megtalálod – Carlisle kijelentése félig kérdésként hangzott és ezt Aro is észrevette.
- Persze, hogy megtalálom! Még ha létem végéig is kell keresnem… De hagyjuk most Jane-t, vele ráérek később is foglalkozni! Inkább meséljetek, mit művelt az a lány! – Aro kíváncsian nézett egyikükről a másikunkra, míg végül Alice villámgyorsan ledarálta neki a történteket, gondosan kihagyva egy-két apróságot.
Aro érdeklődve hallgatta, miközben ide-oda sétált előttünk, a gondolatait is csak a figyelem hatotta át.
Talán ezért sem vigyáztam jobban, mert történt valami, aminek soha nem lett volna szabad megesnie. Mikor Aro elhaladt előttem, egy pillanatra a karomra tette a kezét. Amint a bőre hozzáért az enyémhez, megdermedt és tágra nyílt szemmel olvasta ki a gondolataimat. Hibáztam és ennek következtében óriási veszélybe került a családom boldogsága – ismét. Láttam a fejében, ahogy az információk alakot öltenek, láttam a farkasokkal kötött egyezségünket, az ikreket, Bella képességeit, mindent.
Aro már tudott a titkokról és ádáz vigyora semmi jóval nem kecsegtetett.
Happy BDay! :D
Boldog születésnapot a mi kis Rómeónknak! XD Edward Cullen ezen a napon látta meg a napvilágot, 109 évvel ezelőtt. Azért ennyi idősen én is szeretnék így kinézni XD XD
Jaj, imádom ezt a képet :D Hogy mosolyog...! XD XD
2010. június 19., szombat
Nézzetek be, megéri :)
Nemrég találtam rá Anna oldalára, és meg kell, hogy mondjam, régen láttam ilyen jól megszerkesztett site-ot. Ő nem fanfictiont ír, mégcsak nem is kizárólag az Alkonyattal foglalkozik, mégis, aki egyszer feltéved hozzá, egy jó darabig nem akar majd eljönni tőle :)
Vámpírokról, az őket körülvevő misztikumról és a rájuk épülő iparról állít össze nagyon igényes cikkeket, könyv-és filmajánlókat.
Az oldal is épp ilyen: letisztult, minden ott van, ahol lennie kell, a szövegek érdekfeszítőek és olvastatják magukat :)
Egy szó mint száz, szívből tudom nektek ajánlani, mert sok izgalmas témával találkozhattok Anna oldalán, és ki tudja, talán ti is beleszerettek a munkásságába :)
Jó szórakozást nektek!
Vámpírokról, az őket körülvevő misztikumról és a rájuk épülő iparról állít össze nagyon igényes cikkeket, könyv-és filmajánlókat.
Az oldal is épp ilyen: letisztult, minden ott van, ahol lennie kell, a szövegek érdekfeszítőek és olvastatják magukat :)
Egy szó mint száz, szívből tudom nektek ajánlani, mert sok izgalmas témával találkozhattok Anna oldalán, és ki tudja, talán ti is beleszerettek a munkásságába :)
Jó szórakozást nektek!
2010. június 18., péntek
Thank you all!
Nos, hoztam nektek egy… nem új fejezetet sajnos, mert azzal valahogy nem haladok, hanem az ígért köszönöm-novellát :) Kicsit kiragadtam magam az eddigi történésekből, hiszen itt Bella még ember, de remélem, azért még tetszeni fog :) A végére belecsempésztem a hálámat és köszönetemet, hiszen ez a novella a tiétek, miattatok íródott, ezzel szeretném leróni a tiszteletemet minden egyes olvasóm előtt, aki volt olyan kitartó, hogy megvárta, amíg lett időm megírni egy-egy fejezetet :) Jó olvasást, és ehhez is megköszönnék pár megjegyzést :)
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy itt voltatok, és kitartottatok mellettem!
xoxo
Lea
A nyár forgószélként söpört végig a városon, minden szegletébe bekukkantott és megtöltötte azokat a színeivel, a melegségével, az illatával. Forks se perc alatt felbolydult, a mindig komor és esőtől csillogó utcákat ellepték a rövidnadrágos, pólós és napszemüveges emberek, a fiatalok autóiból dobhártyaszaggatóan szóltak a szezon legújabb slágerei, a boltok kirakatait megtöltötték a szalmakalapok, a fürdőruhák és az utazásra felszólító prospektusok. Felszabadító érzés volt végigsétálni a városon, végre nem kellett félméterenként pocsolyákat kerülgetni és állandóan készenlétben tartani az esőkabátot, mert a nap fényesen és forrón mosolygott le a földre, mindent beterítve a nyári életérzéssel. Valóban az volt, egyfajta életérzés, az ember ilyenkor elfeledkezett arról, hogy mennyi befizetetlen számla lapul a konyhai fiókban, hogy a kocsi hűtőjét meg kellene nézetni, hogy a gyereknek új cipő kell majd a télre. Hacsak néhány órára is, de mindenki újra fiatal tinédzsernek érezhette magát, esetleg gondtalan főiskolásnak, így bátran ehetett egy jégkrémet a párjával, leülhetett a verandára a barátaival vagy csak vehetett egy mély levegőt és teleszívhatta a tüdejét friss, új életre keltő oxigénnel és elmerülhetett a nyárban.
Imádtam ezt az időszakot, még itt, Forksban is, ahol még a nyár is furcsa módon nyirkos volt, nem úgy, mint Phoenixben, a forróság igazi városában. Halvány mosollyal lépkedtem a kocsim felé, igyekeztem minden apró kis napsugarat kihasználni és elraktározni mélyen a sejtjeimben, felkészülve a hideg, borongós és kegyetlen télre.
Mert a nyár nemcsak a gondtalanságot hordozta magában, hanem az elmúlás veszélyét is, hiszen ahogyan azt már oly sok, nálam sokkal bölcsebb ember elmondta, a boldogság rövid életű, kivéve, ha nem teszünk ez ellen valamit. És bár az időjárásra nem voltam képes hatással lenni, a boldogságomat én magam alakítottam.
Ezért is vágtam be magam a kocsiba, hajtottam át a városon, végig a régi erdei úton, egészen egy csupa üveg, lenyűgöző palotáig, ahol már várt rám az én személyes csodám, minden boldogságom megtestesítője. Féloldalas mosollyal az arcán támaszkodott a falnak, majd amikor leállítottam a motort, ellökte magát és felém sietett. Eleinte lassú léptei a kocsim orrához érve villámgyorsra váltottak, így, mire kinyitottam az ajtót, már az Ő hűvös kezére támaszkodva szállhattam ki. Elvigyorodtam.
- Roppant romantikus! – nevettem Rá.
- És a legjobbat még nem is láttad – a hangja bűnös ígéreteket hordozott magában, felsejlett benne az adni akarás vágya, amitől jólesően megborsództam.
- Alig várom, hogy láthassam – súgtam az ajkára, mikor gyengéden az enyémre hajolt, hogy csókot adjon.
Amint megéreztem a száját az enyémen, mintha elvágták volna a filmet, semmire és senkire nem figyeltem, csak rá, magamra és a kettőnkből életre kelt vágyra. Az ő karjai a csípőmre fonódtak, míg az enyémek a nyakára, így húzva egymást még közelebb, mert a legcsekélyebb távolság is kínszenvedést okozott mindkettőnknek. Ajkaink szorosan egymáshoz préselődtek, nyelve játékosan végigtáncolt az enyémen, majd édesen belesóhajtott a csókba és elengedett. Szívem szerint azonnal utánakaptam volna, de tudtam, mit gondol a közöttünk lévő testi kapcsolatról, így inkább kissé csalódottan hagytam, hogy Ő irányítson.
- Bella… - suttogta a hajamba, miközben a keze a hátamat simogatta.
- Hmm? – értelmesebb válaszra nem futotta tőlem, mert még mindig az előbbi gyengédség hatása alatt álltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Aham… - motyogtam, de már volt bennem egy rejtett sejtés, hogy valamit akar tőlem. Akkor szokott ilyen hízelgő lenni, ha kérni akart valamit, amit valószínűleg magamtól sosem tennék meg.
- És ugye azt is tudod, hogy a családom is imád?
- Igen – nem akartam én rákérdezni, kíváncsi voltam, mi a célja ezzel az egésszel.
- És te is szereted őket, igaz?
- Persze – láttam rajta, hogy a nem túl eredeti, egyszavas válaszaim kissé elbizonytalanítják, de aztán vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett.
- Na, jó, figyelj, elmondom, mi a terv, aztán megbeszéljük, mennyire értesz egyet vele, rendben? – a szemei olyan könyörgőn néztek rám, hogy nem bírtam megállni és vigyorogni kezdtem.
- Oké – bólintottam.
- Szóval, Alice kitalálta, hogy mivel egy darabig számunkra nem túl megfelelő az idő, ezért elutaznánk úgymond nyaralni, ahol senki nem láthat meg minket és élveznénk kicsit az életet, és… szóval arra gondoltam, talán te is szívesen velünk tartanál, mármint, ha nincs egyéb dolgod természetesen, mert akkor én itt maradok, és nem megyek sehová. Nos, mit szólsz? – olyan gyorsan hadart, hogy nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán megértsek belőle valamit. De amint a szavak mondatokká és gondolatokká álltak össze a fejemben, már tapsikoni tudtam volna örömömben.
- Ez egy fantasztikus ötlet! – a nyakába ugrottam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Meglepődhetett a reakciómon, mert már éppen csúsztam volna lefelé róla, mikor megtartott a derekamnál fogva és magához ölelt.
- Tényleg? Biztos vagy benne? – valamiért állandóan egyfajta megfelelési kényszerben szenvedett, így mindig megerősítést várt minden kérdésénél.
- Igen, tényleg, biztos vagyok benne. Mi lehetne jobb elfoglaltság, mint, hogy téged nézhesselek a szikrázó napsütésben? – mosolyogtam rá.
- Nem is tudom. Talán piknikezni mehetnél a Newton gyerekkel – apró csókot lehelt az arcomra, de rögön utána elhúzta a száját.
- Mi az? Rossz ízem lett hirtelen? – csak félig volt tréfás a kijelentésem. Az Ő megfelelési kényszere párjaként bennem az önbizalomhiány létezett még mindig.
- Bella, ez egyáltalán nem volt vicces, sőt… Még ha a dolog lehetetlenségét figyelmen kívül is hagyjuk, ne felejtsd el, hogy én még mindig veszélyes vagyok rád nézve – az arca elkomorult, de nem akartam, hogy felhők takarják el a napot.
- Ugyan már, hiszem minden egyes perccel, amit veled töltök, bebizonyítod, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő dolog a világon – végigsimítottam az arcán, mire játékosan kivillantotta a fogait.
- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, két perc múlva hogy vélekedsz erről a dologról! – fenyegetően felmordult, az egyik keze elindult az oldalam felé, és csiklandozni kezdett.
Kacagva igyekeztem eltávolodni tőle, de szorosan tartott, egyetlen centimétert sem engedve a köztünk lévő távolságból. Már-már sikítottam, amikor végre elengedett és én nemes egyszerűséggel a földre pottyantam. Kimerülten terültem el az avaron, becsuktam a szememet és élveztem a fák levelei közt átkandikáló napsugarakat. Éreztem, ahogy Edward lefekszik mellém, hallottam a levelek súrlódását, de nem akartam kinyitni a szemeimet.
Egy idő után Edward valószínűleg elunhatta magát, mert lehelet-gyengéden végigsimított a karomon, egyre feljebb haladva. A nyakamnál az ujjai rátaláltak a vénámra, néhány pillanatig elidőztek ott, majd tovább siklottak az arcom felé. Az államon keresztülhaladva elértek a számig, gyengéden körberajzolták, majd egyszer csak eltűntek, hogy a szájának adják át a helyüket. Az első, óvatos érintések után az ajkai egyre mohóbban és vágyakozóbban tapadtak az enyémre, teljesen kisöpörve belőlem mindent, amire eddig gondolni akartam. Átadtam magam az ösztöneimnek, beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz. Edward egyetlen mozdulattal fölém kerekedett, márványtestét az enyémhez préselte, és bár nem engedte el magát teljesen, ő is élvezte ezt az elbűvölő gyötrődést. A testünk tökéletesen kiegészítette egymást, mintha Isten, vagy bármilyen más, feljebbvaló hatalom tényleg csak egymásnak teremtett volna bennünket.
Mint mindig, Edward most is túl korán visszanyerte a józanságát, és egy utolsó, nagyon édes csókot követően sóhajtva legurult rólam. Zihálva próbáltam meg én is magamhoz térni, még mindig nem szoktam hozzá ezekhez a gyakorlatozásokhoz, ahogy Ő nevezte, bár a véleményem szerint soha nem is tudnék hozzászokni. Néhány mélyebb levegővétel után már úgy gondoltam, képes leszek mindenféle csábítási hadművelet nélkül is megmaradni a közelében, így jólesően a karjaiba fészkeltem magam.
- Mire gondoltál az előbb? – talán egy kicsit pontosabban is fogalmazhattam volna, de szerencsére értette így is.
- Csak eszembe jutott, miket szokott rólad Mike fantáziálgatni. És én még a kezére is játszottalak volna… - sóhajtott fel reménytelenül. Megint rám tört a kacaghatnék.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kuncogtam csendesen.
- Végül is, nem elképzelhetetlen, hogy te és ő… - nem hagyhattam, hogy befejezze, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Soha nem létezett olyan, hogy ő és én, és soha nem is fog. Én téged szeretlek, nem Mike Newtont, nem Tyler Crowley-t, még csak nem is Mr. Berty-t, oké? Soha nem fogsz tudni lerázni – vigyorogtam rá, de véresen komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- De…
- Nincs de! T-é-g-e-d sz-e-r-e-t-l-e-k – sűrű tagolással nyomatékosítottam a mondanivalómat. mire végre kisimultak a ráncok a homlokán és csókot nyomott az enyémre.
- Tudod, a mai napig nem értem, miért nem rohantál el sikítozva, mikor rájöttél, ki is vagyok én valójában – merengő tekintete ellágyult, arany színe folyékonnyá vált, ahogy a szemembe nézett. Elmerültem a parázsló csillogásban, még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ez… ez roppant egyszerű! Már akkor megbabonáztál, mikor először láttalak, pedig dühösen villogó szemekkel néztél rám. Mégsem tudtam megszabadulni attól a végtelen szerelemtől, amit irántad éreztem és érzek a mai napig. Nem, mintha akartam volna… - számtalanszor végigrágtuk már magunkat ezen a témán, de úgy látszott, sosem elég neki a bizonyításból.
- Ó, igen… az első nap… emlékezetesre sikeredett, az már biztos – vigyorodott el végre, amit hálásan ittak a szemeim. Gyönyörű volt.
- Visszatérve a nyaralásra, hová akartok menni? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Őszintén? Magam sem tudom, Alice találta ki az egészet, így rábíztam a döntést. De ha akarod, megkérdezhetjük tőle, most azonnal – válaszolta mosolyogva.
- Ráér… - dünnyögtem, mire felnevetett.
- Azt hiszem, nem lesz más választásod! – rázkódott a nevetéstől, én meg nem tudtam mire vélni ezt.
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor óriási csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és az előbb emlegetett, apró kis tündér kiszáguldott rajta.
- Bella! Miért nem jöttél be? Már úgy vártalak! Sosem találod ki, mit találtam ki! – nevetett a saját viccén, majd felrángatott a földről és magához ölelt.
- Ne is mondd… Fogadjunk, hogy a tengerhez készülődsz! – igazából nem tudtam, hová akart pontosan menni, de az arckifejezéséből ítélve beletrafáltam a dologba. Döbbenten pislogott rám, de aztán Edwardra sandított és ál-mérgesen toppantott egyet.
- Te áruló! Mondtam, hogy meglepetés! – nyafogott, mire Edward elnevette magát.
- Szerinted hogy állt volna a dolgokhoz, ha holnap reggel beállítasz, és kérdés nélkül elcipeled a Bermudákra? – szerelmem gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Holnap? A Bermudákra? – tátogtam a meglepetéstől.
- Nos, azt hiszem, nem mondtam el minden részletet… - Edward bűnbánatosan pillantott rám.
- Én is úgy látom! – vigyorodott el Alice, tetszett neki, hogy a bátyja kellemetlen helyzetbe került.
- Elmondaná valaki, hogy akkor miről is van szó tulajdonképpen? – nyögtem fel kissé zavarodottan.
- Semmi különösre nem kell gondolni! Csak kirándulunk egyet – mosolygott töretlenül a kis kobold, és a karomba csimpaszkodva a ház felé kezdett húzni.
- Kirándulunk? A Bermudákra? Én azt hittem, maximum Tahola-ig megyünk, nem a kontinens túlsó felére! – valahol mélyen belül éreztem, hogy minden tiltakozás hiábavaló, mert ha egyszer Edward elbűvölő s egyszersmind néha kínosan bosszantó húga a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie. Nem tévedtem.
- Ugyan, Bella, légy rugalmasabb! Igazán nem megyünk messze – türelmetlen sóhajából egy kis csalódás is kiérződött, így kérdőn néztem Edwardra, aki mellettünk sétált.
- Eredetileg Santa Cruzba akart menni… - ennyi nekem elég is volt.
- Képes lettél volna átcipelni a fél világon? – leesett az állam.
- De csak mert láttam, mennyire élvezted volna! Jaj, Bella, el sem tudod képzelni, milyen gyönyörű szigetek vannak arrafelé – Alice tekintete elködösült, teljes erővel belevetette magát az álmodozásba.
- És persze az sem elhanyagolható, hogy Tokió, mint a világ egyik divat fővárosa csupán pár órányi repülőútra van onnan – miután Edward „lefordította” nekem Alice ábrándjainak fő tárgyát, már mindent értettem.
- Jól van, elég legyen! Nem kell állandóan rajtam élcelődni! – Alice Edwardra nyújtotta a nyelvét, majd engem még mindig maga után húzva a ház felé menetelt.
Amikor beértünk a nappaliba, csodálkozva húztam fel a szemöldököm, ugyanis a máskor hangos helyiség most kongott az ürességtől.
- A többiek? – kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki a holnapi útra készülődik. És mivel a ti kis magánszámotok miatt jócskán le vagyunk maradva, ideje nekünk is elkezdeni! – adta ki az utasítást Alice.
- Van értelme tiltakoznom? – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
- Nincs, úgyhogy gyerünk! - kacsintott rám és felvonszolt a szobájába.
Pár perccel később már nem értettem, mire volt jó ez a nagy sietség, hiszen pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját. Forgószélként rohant a gardróbjától az ágyon terpeszkedő hatalmas bőröndökig és olyan gyorsan pakolta beléjük a különböző ruhadarabokat, hogy szinte a színüket sem volt időm megállapítani. Miután az utolsó szoknya is a halom tetejére került és nagy nehézségek árán sikerült lecsuknia a degeszre tömött bőrönd tetejét, egyet szusszantva lehuppant mellém.
- Na, ezzel megvolnánk, most a tiéd jön! – vigyorgott rám, bennem meg meghűlt a vér.
- Ó, nem, Alice! Ezt velem te nem csinálod meg! – bőszen ráztam a fejem, de a hadakozásom süket fülekre talált.
- Először is, be kell szereznünk neked néhány pompás nyári cuccot, aztán naptejet, olvasnivalót, utazási gyógyszert, ellenőrizni kell az útleveledet, meg kell kapnod a védőoltásokat – Alice egyre csak sorolta, mi mindent kell még elintéznem, de én már az elején leragadtam.
- Alice! Oltás? Nem hiszem, hogy én… - nem hagyta, hogy befejezzem.
- Gyerünk, Bella, csak egy apró szúrás! Nem is fogod érezni! – paskolta meg a karomat.
Amikor elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, elkapott a hányinger. A kezemet a számra szorítva pattantam fel, és még épp időben értem el a fürdőszobába. Nyögve könnyítettem magamon, amíg meg nem éreztem, ahogy valaki gyengéden hátra nem fogja a hajamat.
- Tűnj el! – nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban lásson, de az én kívánságom szokás szerint a háttérbe lett szorítva.
- Jobban vagy? – Edward hangja tele volt féltéssel és aggodalommal.
Csak bólogatni tudtam, miközben a mosdóhoz támolyogtam és megmostam az arcomat. Mindkét kezemmel a kagylóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és készen álltam arra, hogy szembenézzek magammal és Edwarddal egyaránt. Ahogy felemeltem a fejem és felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott a tükörben.
- Gyere, menjünk vissza – karolt át és a szoba felé húzott. Alice idegesen toporgott az ajtó előtt, láthatóan nem tudta, mitől lettem rosszul.
- Mit mondtál neki? – támadt rá Edward a húgára, de az csak tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudom! Arról beszélgettünk, hogy milyen sok mindent kell még elintézni elutazás előtt, elmondtam neki, hogy ellenőrizni kell az útlevelét, meg hogy meg kell kapnia az oltásokat… - ennél a szónál ismét forogni kezdett körülöttem a szoba és minden bizonnyal össze is estem volna, ha Edward nem kap el olyan gyorsan.
- Azt hiszem, megvan az ok – mormolta az orra alatt, a hangjában bujkált egy kis jókedv is.
- Bella, megint zöld lettél. Lehet, hogy már késő beadni az oltásokat… - morfondírozott Edward húga.
- Alice! Kérlek! – nyögtem fel.
- Az oltá… - a kis kotnyeles pillanatokon belül elhallgatott, miután rájött, mi a bajom. Ő is elkezdett vigyorogni. Szép… igazán hálás voltam nekik az együttérzésért, mondhatom. Hát már egy kis sajnálatot sem várhat el az ember?
- Alice, Carlisle dolgozószobájában van hányinger elleni gyógyszer, idehoznád? – kérte Edward, mire Alice egy bólintás után kiviharzott.
- Köszi… - motyogtam, majd becsuktam a szemem és az oldalamra fordultam.
- Jól vagy? – Edward gyengéden végigsimította a homlokomat.
- Aham… - dünnyögtem és visszatettem a kezét a fejemre. Határozottan jólesett most a hűvössége a rosszullétemnek. Egy idő után teljesen ellazultam, megszűntek a hangok és fények is. Elaludtam.
Mire magamhoz tértem, már sötétség terült el a tájon. Bambán pislogva próbáltam kiűzni az álom utolsó morzsáit is a szememből, mikor megláttam, hogy Edward mellettem feküdve, a fejét a tenyerére támasztva figyeli minden rezzenésemet. Zavartan simítottam le a hajam, de a mozdulat közepén lefogta a kezem és a mellkasára tette.
- Hagyd, így nagyon csábos vagy – megajándékozott egy féloldalassal, mire kihagyott a szívem pár ütemet.
- Na, persze! Kócosan és gyűrötten – beletemettem az arcomat a párnába.
- Nem hazudok. Imádnivalón, az tény, de bűnre csábítod az embert. Vagy ez esetben vámpírt – kuncogott csendesen.
- Nincs valami dolgod, amíg én rendbe szedem magam? – kérdeztem reménykedve.
- Ami azt illeti, már mindent elintéztem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Mindent? – kissé felemeltem a fejem és hitetlenkedve rásandítottam.
- Igen, mindent. Még azt is, amitől annyira féltél néhány órával ezelőtt – mosolygott lehengerlően.
- Mi? De azt… hogy? – mintha elpattant volna bennem egy rugó, úgy ugrottam fel az ágyon, és leültem vele szemben.
- Gondoltam, amíg alszol, nem veszed észre. Bajt okoztam? Haragszol? – a rémület egy pillanatra felvillant a szemében, de mikor látta, hogy rázom a fejemet, megnyugodott.
- Nem, dehogy, sőt… De tényleg nem éreztem semmit… Talán ezentúl is így kellene átesnem az ilyen dolgokon – most már én is mosolyogtam.
- Megoldható – suttogta épp azelőtt, hogy megcsókolt volna.
A legszívesebben az örökkévalóságig merültem volna ebbe a csókba, de a sorsnak más terve lehetett, mert végrehajtóként a nyakamra küldte Alice-t.
- Ó, nem! Most nem fogunk miattatok kiesni az ütemből! Gyerünk, Bellának még zuhanyoznia kell és felöltöznie, mielőtt a müzlije még felázik a tejben odalent! Szóval igyekezz! – pattogott a szoba közepén, miután kegyesen ránk tört.
Vetettem rá egy szúrós pillantást, de engedelmesen bevonultam a fürdőbe és elvégeztem az emberi teendőimet. Szinte még ki sem nyitottam az ajtót, Alice már kézen is fogott és száguldott le velem a konyhába. Aznap ismét üresnek tűnt a ház, de ha a többieknek is Alice osztotta ki a feladatokat, nem csodálkoztam volna rajta, ha akár hónapokig se kerültek volna elő.
- Nyomás, Bella, lapátold be, aztán indulás! Hosszú lesz az út! – mondta, majd kiment a konyhából.
Tehetetlenül rogytam le az asztal mellé és szófogadóan megettem a reggelimet. Miután végeztem és senki nem jött értem, úgy döntöttem, magam indulok a keresésükre. A garázsban találtam meg őket. Mindenki lázasan pakolta be az újabb és újabb bőröndöket a kocsikba, csak Jasper álldogált a fal mellett, így odamentem hozzá.
- Látom, nem csak nekem vannak ellenérzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Igazad van. Félre ne érts, mindennél jobban szeretem Alice-t, de amikor ennyire beindul, kissé nehéz elviselnem az érzelmeit – vigyorgott.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – kacagtam fel én is.
Az emlegetett ránk pillantott, lőtt felénk egy gúnyos vigyort, majd folytatta a parancsolgatást, egyik autótól a másikig száguldva osztogatta a parancsokat. Ennek következtében nem telt bele fél óra sem, és már suhantunk is a reptér felé, ahonnan egy végtelennek ígérkező repülőút után végre megérkeztünk Hamiltonba, Bermuda fővárosába. Mivel a gép éjszaka érkezett meg, ezért nem kellett aggódnunk az itt folyton hét ágra tűző nap miatt. Alice elintézte, hogy még aznap átvigyenek minket az egyik közeli, magánkézben lévő, egyébként teljesen lakatlan szigetre, így, mire volt alkalmam ágyba kerülni, már jócskán elfáradtam a sok utazástól.
Mikor másnap felébredtem, a nap már ragyogóan sütött be az ablakon. Nyújtózkodva igyekeztem összeszedni magam. Valahonnan a házból íncsiklandozó illatok szálltak felém, hangos korgásra késztetve ezzel a gyomromat. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, és miután úgy-ahogy rendbe tettem magam, a konyha keresésére indultam. Amikor megtaláltam, muszáj volt mosolyognom amiatt, ami odabent várt rám.
Edward serényen rohangált a pult és a tűzhely között, mindenféle dolgokat dobált egy serpenyőbe és közben próbálta lerázni Alice-t, aki az asztalnál ülve éppen kéretlen tanácsokkal látta el őt.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál? Látod, mondtam én, hogy a tojásokat kell először megsütni és nem a szalonnát! Talán akkor nem késted volna le a reggeli ágyba vitelét! – szúrta oda Edwardnak, aki csak rosszallóan mormogott.
- Nahát, reggelit csináltál nekem? – osontam közelebb és hátulról átölelve Edwardot, a válla fölött belenéztem a serpenyőbe. Annyira gusztusosan nézett ki, hogy összefutott a nyál a számban, a gyomrom pedig ismét hangosan tiltakozni kezdett az „éhezés” ellen.
- Ahogy hallom, éhes vagy – mosolyodott el Edward, majd megfordult és egy gyors csókot követően lenyomott az egyik székre és egy tányérra halmozta az ételt.
- Hmm… isteni illata van! Mi ez? – kérdeztem, miközben már tömtem is magamba a reggelimet.
- Sonkás-gombás omlett friss paradicsommal és salátával á la Edward Cullen. Remélem, ízlik a hölgynek – mókásan meghajolt előttem, majd leült velem szemben, és nézte, ahogy eszek. Bár egy cseppet zavart, hogy végig bámult, de az éhségem nagyobb volt, így jóízűen elfogyasztottam mindent.
- Jézus… egy falatot sem bírnék már lenyelni – hátradőltem a széken, és bizonyítékként megmutattam a látszólag még mindig lapos hasamat.
- Majd később még csinálok neked valamit – ígérte és leszedte előlem a terítéket.
- Mi a terv mára ? – érdeklődtem.
- Édesem, nyaralunk, ide nem kellenek tervek! Azt csinálunk, amit csak akarunk – megfogta a kezemet és felhúzott a székről.
- Akkor a partra is lemehetünk? – kérdeztem izgatottan. A la pushi tengerparton kívül nem mostanában láttam igazit, így már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a meleg hullámokban, úgy, mint odahaza, Phoenixben.
- Nem kellene várnod egy kicsit? Csak most ébredtél fel – mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Ugyan! Mire én elkészülök, dél is elmúlik, szóval nem kell aggódnod – vigyorodtam el én is, majd kifordultam a karjaiból és a szobánk felé indultam.
Mikor kinyitottam a szekrényt, lázasan keresni kezdtem a fürdőruhámat, de nem találtam. Nem hittem el, hogy Alice pont a legfontosabb dolgot hagyta volna otthon, ezért tovább kutakodtam, egészen addig, amíg egy apró csomag nem akadt a kezembe.
Kíváncsian forgattam a kezeim között a dobozkát és már épp azon voltam, hogy kinyitom, mikor Alice robbant be a szobába.
- Bella, ne! Tedd vissza, de gyorsan! - kikapta a kezemből és már rejtette is el a ruhák alatt.
- Alice, mi a… - kérdeztem volna, de leállított.
- Remélem, nem veszi észre! Bella, miért kell neked olyan helyeken turkálnod, ahol nem kellene? – fordult felém, a tekintetében a ijedtség helyét lassan átvette a bosszúság.
- Én sajnálom, Alice, nem tudtam, hogy titkokat is cipeltek magatokkal – dobbantottam én is mérgesen. Minek kellett akkor ide tenniük, ha én nem tudhatok róla? Egyáltalán, mi van abban a dobozban?
- Szerencsére nem történt katasztrófa, mert ha Edward megtudta volna, hogy meglátod idő előtt, akkor… - Alice beleharapott a szájába, ezzel jelezve, hogy már így is többet mondott a kelleténél. Őszintén szólva, ezzel csak még inkább felcsigázott, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nos, miután meg lettek húzva a határok, elárulnád nekem, hová tetted a fürdőruhámat? – tereltem másra a témát.
- De hát itt vannak! Legalább ötváltásnyit vettem neked, nem vetted észre? – sarkig kitárta a szekrény ajtaját, és egymás után szedte ki belőle az apróbbnál apróbb bikiniket. És persze az én régi, kényelmes egyrészesem nem volt sehol…
- Alice, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezek közül én bármelyiket is felveszem? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem! Nem értem, mi bajod van velük, ezek a legújabb modellek! – nézett rám értetlenül.
- Csak annyi bajom van, hogy szerintem rám sem jönnek, annyira kicsik! – háborogtam, természetesen minden eredmény nélkül.
- Ne viccelj! Menj, és próbáld fel, mondjuk… ezt! – beletúrt az ágyon fekvő halomba, és előhalászott egy kék darabot.
- Alice… - kezdtem, de a kezembe nyomta a ruhadarabot és a fürdő felé taszigált.
- Nincs ellenkezés! Csodaszép és veszettül dögös leszel benne, hidd el! Láttam! – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót, magamra hagyva a kínosan parányi bikinivel.
- De én nem akarok dögös lenni! – kiáltottam a zárt ajtónak, mire kintről felhangzott a nevetés.
Dohogva bújtam bele a bikinibe, majd anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe, kimasíroztam a fürdőből. Alice időközben eltűnt, így fogtam a laptopomat – Edward ajándéka a lassú asztalim helyett -, egy kalapot meg a naptejet és elindultam a partra. Odalent már mindenki belevetette magát a szórakozásba, Emmett éppen Alice-t próbálta a vízbe lökni, aki folyton kicselezte őt, Jasper Edwarddal rohangált a víz szélén, míg Rosalie Esmével és Carlisle-al heverészett a homokban. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak mindnyájan, ahogy ragyogtak a fényben, hogy kénytelen voltam leülni és úgy bámulni őket. Nem akartam megzavarni a játékukat, így bekapcsoltam a gépemet és olvasgatni kezdtem a nagyvilág híreit.
Annyira belemerültem a tevékenységembe, hogy nem vettem észre a hátam mögé osonó Edwardot, csak akkor, amikor a kezével elkezdte simogatni a vállamat. Mikor hátranéztem, rájöttem, hogy éppen naptejjel keni be a bőrömet. Hálásan mosolyogtam rá.
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezte érdeklődőn, mire összecsuktam a laptopot és szembe fordultam vele.
- Semmi olyat, ami nálad érdekesebb lenne – motyogtam a szájára, mielőtt megcsókoltam volna.
- Nem hinném, hogy példátlan lennék – súgta a torkom üregébe.
- Ami azt illeti, találtam valamit – kacérkodtam vele.
- Mi az? – duruzsolta.
- Van egy lány… történetet ír egy ember és egy vámpír szerelméről… nem ismerős? – somolyogtam, mire elvigyorodott.
- Hmm… várj, hadd gondolkozzak – mókásan az égre nézett, mire oldalba böktem.
- Hé! – kiáltottam fel mű-felháborodással, mire gyöngyözően felkacagott.
- Most mi van? Már viccelni sem lehet? – nevetett rám.
- Dehogynem, csak nem ezzel! – csípőre tettem a kezem, de a jókedv bennem is ott bujkált.
- Igaz. Szóval, mitől is olyan érdekes ez a történet? – kérdezte.
- Nem is maga a történet, csak… nem is tudom. Annyira átérződik az egészen, hogy hálás azoknak az embereknek, akik olvassák őt. Látszik rajta, hogy nekik ír, nekik akar örömet szerezni és ez szerintem fantasztikus. Mindent elkövet csak azért, hogy másoknak, idegeneknek becsempésszen egy csipetnyi varázslatot a szürke hétköznapokba… Megértem őt, tudod? Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint valami olyasmiért köszönetet kapni, amit szívből csinál az ember – magyaráztam neki teljes átéléssel, ő meg csak mosolygott.
- Te is épp ilyen vagy. Egy csupaszív, önzetlen leányzó, aki a fejébe vette, hogy még ma az őrületbe kerget ezzel a bikinivel – célzóan és fokozatosan elsötétülő szemekkel végignézet rajtam, annyi vággyal a tekintetében, hogy belepirultam.
- Ne engem hibáztass! Alice csomagolt – vontam meg a vállam, és lassan hátradőltem, ahogy Edward fölém hajolt.
- Akkor neki kell majd köszönetet mondanom – suttogta, és végtelenül lágyan megcsókolt.
Arra gondoltam, miközben a homokban elterülve csókolóztunk, hogy bizony, nehéz lesz ez a két hét, ilyen önmegtartóztatás mellett. De aztán rájöttem, hogy annak kell örülnöm, amim van, így boldogan vetettem bele magam életem legfenomenálisabb nyaralásába.
És ki tudja, talán nemsokára azt is megtudom, mi lapul a rejtélyes, apró dobozban…
(Egy kis reklám a végére: Chinty pályázatára beérkezett az összes mű, így már lehet szavazni! Ezen az oldalon meg tudjátok nézni a pályaműveket és az általatok legjobbnak ítéltre /itt nem kell feltétlenül rám gondolni XD/ leadhatjátok a voksotokat! Nagyon sok remek alkotás érkezett, érdemes elolvasni őket ;))
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy itt voltatok, és kitartottatok mellettem!
xoxo
Lea
A nyár forgószélként söpört végig a városon, minden szegletébe bekukkantott és megtöltötte azokat a színeivel, a melegségével, az illatával. Forks se perc alatt felbolydult, a mindig komor és esőtől csillogó utcákat ellepték a rövidnadrágos, pólós és napszemüveges emberek, a fiatalok autóiból dobhártyaszaggatóan szóltak a szezon legújabb slágerei, a boltok kirakatait megtöltötték a szalmakalapok, a fürdőruhák és az utazásra felszólító prospektusok. Felszabadító érzés volt végigsétálni a városon, végre nem kellett félméterenként pocsolyákat kerülgetni és állandóan készenlétben tartani az esőkabátot, mert a nap fényesen és forrón mosolygott le a földre, mindent beterítve a nyári életérzéssel. Valóban az volt, egyfajta életérzés, az ember ilyenkor elfeledkezett arról, hogy mennyi befizetetlen számla lapul a konyhai fiókban, hogy a kocsi hűtőjét meg kellene nézetni, hogy a gyereknek új cipő kell majd a télre. Hacsak néhány órára is, de mindenki újra fiatal tinédzsernek érezhette magát, esetleg gondtalan főiskolásnak, így bátran ehetett egy jégkrémet a párjával, leülhetett a verandára a barátaival vagy csak vehetett egy mély levegőt és teleszívhatta a tüdejét friss, új életre keltő oxigénnel és elmerülhetett a nyárban.
Imádtam ezt az időszakot, még itt, Forksban is, ahol még a nyár is furcsa módon nyirkos volt, nem úgy, mint Phoenixben, a forróság igazi városában. Halvány mosollyal lépkedtem a kocsim felé, igyekeztem minden apró kis napsugarat kihasználni és elraktározni mélyen a sejtjeimben, felkészülve a hideg, borongós és kegyetlen télre.
Mert a nyár nemcsak a gondtalanságot hordozta magában, hanem az elmúlás veszélyét is, hiszen ahogyan azt már oly sok, nálam sokkal bölcsebb ember elmondta, a boldogság rövid életű, kivéve, ha nem teszünk ez ellen valamit. És bár az időjárásra nem voltam képes hatással lenni, a boldogságomat én magam alakítottam.
Ezért is vágtam be magam a kocsiba, hajtottam át a városon, végig a régi erdei úton, egészen egy csupa üveg, lenyűgöző palotáig, ahol már várt rám az én személyes csodám, minden boldogságom megtestesítője. Féloldalas mosollyal az arcán támaszkodott a falnak, majd amikor leállítottam a motort, ellökte magát és felém sietett. Eleinte lassú léptei a kocsim orrához érve villámgyorsra váltottak, így, mire kinyitottam az ajtót, már az Ő hűvös kezére támaszkodva szállhattam ki. Elvigyorodtam.
- Roppant romantikus! – nevettem Rá.
- És a legjobbat még nem is láttad – a hangja bűnös ígéreteket hordozott magában, felsejlett benne az adni akarás vágya, amitől jólesően megborsództam.
- Alig várom, hogy láthassam – súgtam az ajkára, mikor gyengéden az enyémre hajolt, hogy csókot adjon.
Amint megéreztem a száját az enyémen, mintha elvágták volna a filmet, semmire és senkire nem figyeltem, csak rá, magamra és a kettőnkből életre kelt vágyra. Az ő karjai a csípőmre fonódtak, míg az enyémek a nyakára, így húzva egymást még közelebb, mert a legcsekélyebb távolság is kínszenvedést okozott mindkettőnknek. Ajkaink szorosan egymáshoz préselődtek, nyelve játékosan végigtáncolt az enyémen, majd édesen belesóhajtott a csókba és elengedett. Szívem szerint azonnal utánakaptam volna, de tudtam, mit gondol a közöttünk lévő testi kapcsolatról, így inkább kissé csalódottan hagytam, hogy Ő irányítson.
- Bella… - suttogta a hajamba, miközben a keze a hátamat simogatta.
- Hmm? – értelmesebb válaszra nem futotta tőlem, mert még mindig az előbbi gyengédség hatása alatt álltam.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?
- Aham… - motyogtam, de már volt bennem egy rejtett sejtés, hogy valamit akar tőlem. Akkor szokott ilyen hízelgő lenni, ha kérni akart valamit, amit valószínűleg magamtól sosem tennék meg.
- És ugye azt is tudod, hogy a családom is imád?
- Igen – nem akartam én rákérdezni, kíváncsi voltam, mi a célja ezzel az egésszel.
- És te is szereted őket, igaz?
- Persze – láttam rajta, hogy a nem túl eredeti, egyszavas válaszaim kissé elbizonytalanítják, de aztán vett egy mély levegőt, és a szemembe nézett.
- Na, jó, figyelj, elmondom, mi a terv, aztán megbeszéljük, mennyire értesz egyet vele, rendben? – a szemei olyan könyörgőn néztek rám, hogy nem bírtam megállni és vigyorogni kezdtem.
- Oké – bólintottam.
- Szóval, Alice kitalálta, hogy mivel egy darabig számunkra nem túl megfelelő az idő, ezért elutaznánk úgymond nyaralni, ahol senki nem láthat meg minket és élveznénk kicsit az életet, és… szóval arra gondoltam, talán te is szívesen velünk tartanál, mármint, ha nincs egyéb dolgod természetesen, mert akkor én itt maradok, és nem megyek sehová. Nos, mit szólsz? – olyan gyorsan hadart, hogy nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy egyáltalán megértsek belőle valamit. De amint a szavak mondatokká és gondolatokká álltak össze a fejemben, már tapsikoni tudtam volna örömömben.
- Ez egy fantasztikus ötlet! – a nyakába ugrottam, és szorosan átkaroltam a nyakát. Meglepődhetett a reakciómon, mert már éppen csúsztam volna lefelé róla, mikor megtartott a derekamnál fogva és magához ölelt.
- Tényleg? Biztos vagy benne? – valamiért állandóan egyfajta megfelelési kényszerben szenvedett, így mindig megerősítést várt minden kérdésénél.
- Igen, tényleg, biztos vagyok benne. Mi lehetne jobb elfoglaltság, mint, hogy téged nézhesselek a szikrázó napsütésben? – mosolyogtam rá.
- Nem is tudom. Talán piknikezni mehetnél a Newton gyerekkel – apró csókot lehelt az arcomra, de rögön utána elhúzta a száját.
- Mi az? Rossz ízem lett hirtelen? – csak félig volt tréfás a kijelentésem. Az Ő megfelelési kényszere párjaként bennem az önbizalomhiány létezett még mindig.
- Bella, ez egyáltalán nem volt vicces, sőt… Még ha a dolog lehetetlenségét figyelmen kívül is hagyjuk, ne felejtsd el, hogy én még mindig veszélyes vagyok rád nézve – az arca elkomorult, de nem akartam, hogy felhők takarják el a napot.
- Ugyan már, hiszem minden egyes perccel, amit veled töltök, bebizonyítod, hogy te vagy a legkevésbé ijesztő dolog a világon – végigsimítottam az arcán, mire játékosan kivillantotta a fogait.
- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, két perc múlva hogy vélekedsz erről a dologról! – fenyegetően felmordult, az egyik keze elindult az oldalam felé, és csiklandozni kezdett.
Kacagva igyekeztem eltávolodni tőle, de szorosan tartott, egyetlen centimétert sem engedve a köztünk lévő távolságból. Már-már sikítottam, amikor végre elengedett és én nemes egyszerűséggel a földre pottyantam. Kimerülten terültem el az avaron, becsuktam a szememet és élveztem a fák levelei közt átkandikáló napsugarakat. Éreztem, ahogy Edward lefekszik mellém, hallottam a levelek súrlódását, de nem akartam kinyitni a szemeimet.
Egy idő után Edward valószínűleg elunhatta magát, mert lehelet-gyengéden végigsimított a karomon, egyre feljebb haladva. A nyakamnál az ujjai rátaláltak a vénámra, néhány pillanatig elidőztek ott, majd tovább siklottak az arcom felé. Az államon keresztülhaladva elértek a számig, gyengéden körberajzolták, majd egyszer csak eltűntek, hogy a szájának adják át a helyüket. Az első, óvatos érintések után az ajkai egyre mohóbban és vágyakozóbban tapadtak az enyémre, teljesen kisöpörve belőlem mindent, amire eddig gondolni akartam. Átadtam magam az ösztöneimnek, beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz. Edward egyetlen mozdulattal fölém kerekedett, márványtestét az enyémhez préselte, és bár nem engedte el magát teljesen, ő is élvezte ezt az elbűvölő gyötrődést. A testünk tökéletesen kiegészítette egymást, mintha Isten, vagy bármilyen más, feljebbvaló hatalom tényleg csak egymásnak teremtett volna bennünket.
Mint mindig, Edward most is túl korán visszanyerte a józanságát, és egy utolsó, nagyon édes csókot követően sóhajtva legurult rólam. Zihálva próbáltam meg én is magamhoz térni, még mindig nem szoktam hozzá ezekhez a gyakorlatozásokhoz, ahogy Ő nevezte, bár a véleményem szerint soha nem is tudnék hozzászokni. Néhány mélyebb levegővétel után már úgy gondoltam, képes leszek mindenféle csábítási hadművelet nélkül is megmaradni a közelében, így jólesően a karjaiba fészkeltem magam.
- Mire gondoltál az előbb? – talán egy kicsit pontosabban is fogalmazhattam volna, de szerencsére értette így is.
- Csak eszembe jutott, miket szokott rólad Mike fantáziálgatni. És én még a kezére is játszottalak volna… - sóhajtott fel reménytelenül. Megint rám tört a kacaghatnék.
- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? – kuncogtam csendesen.
- Végül is, nem elképzelhetetlen, hogy te és ő… - nem hagyhattam, hogy befejezze, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Soha nem létezett olyan, hogy ő és én, és soha nem is fog. Én téged szeretlek, nem Mike Newtont, nem Tyler Crowley-t, még csak nem is Mr. Berty-t, oké? Soha nem fogsz tudni lerázni – vigyorogtam rá, de véresen komolyan gondoltam minden egyes szavamat.
- De…
- Nincs de! T-é-g-e-d sz-e-r-e-t-l-e-k – sűrű tagolással nyomatékosítottam a mondanivalómat. mire végre kisimultak a ráncok a homlokán és csókot nyomott az enyémre.
- Tudod, a mai napig nem értem, miért nem rohantál el sikítozva, mikor rájöttél, ki is vagyok én valójában – merengő tekintete ellágyult, arany színe folyékonnyá vált, ahogy a szemembe nézett. Elmerültem a parázsló csillogásban, még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ez… ez roppant egyszerű! Már akkor megbabonáztál, mikor először láttalak, pedig dühösen villogó szemekkel néztél rám. Mégsem tudtam megszabadulni attól a végtelen szerelemtől, amit irántad éreztem és érzek a mai napig. Nem, mintha akartam volna… - számtalanszor végigrágtuk már magunkat ezen a témán, de úgy látszott, sosem elég neki a bizonyításból.
- Ó, igen… az első nap… emlékezetesre sikeredett, az már biztos – vigyorodott el végre, amit hálásan ittak a szemeim. Gyönyörű volt.
- Visszatérve a nyaralásra, hová akartok menni? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Őszintén? Magam sem tudom, Alice találta ki az egészet, így rábíztam a döntést. De ha akarod, megkérdezhetjük tőle, most azonnal – válaszolta mosolyogva.
- Ráér… - dünnyögtem, mire felnevetett.
- Azt hiszem, nem lesz más választásod! – rázkódott a nevetéstől, én meg nem tudtam mire vélni ezt.
Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem, amikor óriási csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és az előbb emlegetett, apró kis tündér kiszáguldott rajta.
- Bella! Miért nem jöttél be? Már úgy vártalak! Sosem találod ki, mit találtam ki! – nevetett a saját viccén, majd felrángatott a földről és magához ölelt.
- Ne is mondd… Fogadjunk, hogy a tengerhez készülődsz! – igazából nem tudtam, hová akart pontosan menni, de az arckifejezéséből ítélve beletrafáltam a dologba. Döbbenten pislogott rám, de aztán Edwardra sandított és ál-mérgesen toppantott egyet.
- Te áruló! Mondtam, hogy meglepetés! – nyafogott, mire Edward elnevette magát.
- Szerinted hogy állt volna a dolgokhoz, ha holnap reggel beállítasz, és kérdés nélkül elcipeled a Bermudákra? – szerelmem gúnyosan felhúzta a szemöldökét.
- Holnap? A Bermudákra? – tátogtam a meglepetéstől.
- Nos, azt hiszem, nem mondtam el minden részletet… - Edward bűnbánatosan pillantott rám.
- Én is úgy látom! – vigyorodott el Alice, tetszett neki, hogy a bátyja kellemetlen helyzetbe került.
- Elmondaná valaki, hogy akkor miről is van szó tulajdonképpen? – nyögtem fel kissé zavarodottan.
- Semmi különösre nem kell gondolni! Csak kirándulunk egyet – mosolygott töretlenül a kis kobold, és a karomba csimpaszkodva a ház felé kezdett húzni.
- Kirándulunk? A Bermudákra? Én azt hittem, maximum Tahola-ig megyünk, nem a kontinens túlsó felére! – valahol mélyen belül éreztem, hogy minden tiltakozás hiábavaló, mert ha egyszer Edward elbűvölő s egyszersmind néha kínosan bosszantó húga a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy is kell történnie. Nem tévedtem.
- Ugyan, Bella, légy rugalmasabb! Igazán nem megyünk messze – türelmetlen sóhajából egy kis csalódás is kiérződött, így kérdőn néztem Edwardra, aki mellettünk sétált.
- Eredetileg Santa Cruzba akart menni… - ennyi nekem elég is volt.
- Képes lettél volna átcipelni a fél világon? – leesett az állam.
- De csak mert láttam, mennyire élvezted volna! Jaj, Bella, el sem tudod képzelni, milyen gyönyörű szigetek vannak arrafelé – Alice tekintete elködösült, teljes erővel belevetette magát az álmodozásba.
- És persze az sem elhanyagolható, hogy Tokió, mint a világ egyik divat fővárosa csupán pár órányi repülőútra van onnan – miután Edward „lefordította” nekem Alice ábrándjainak fő tárgyát, már mindent értettem.
- Jól van, elég legyen! Nem kell állandóan rajtam élcelődni! – Alice Edwardra nyújtotta a nyelvét, majd engem még mindig maga után húzva a ház felé menetelt.
Amikor beértünk a nappaliba, csodálkozva húztam fel a szemöldököm, ugyanis a máskor hangos helyiség most kongott az ürességtől.
- A többiek? – kérdeztem kíváncsian.
- Mindenki a holnapi útra készülődik. És mivel a ti kis magánszámotok miatt jócskán le vagyunk maradva, ideje nekünk is elkezdeni! – adta ki az utasítást Alice.
- Van értelme tiltakoznom? – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
- Nincs, úgyhogy gyerünk! - kacsintott rám és felvonszolt a szobájába.
Pár perccel később már nem értettem, mire volt jó ez a nagy sietség, hiszen pillanatok alatt összecsomagolta a holmiját. Forgószélként rohant a gardróbjától az ágyon terpeszkedő hatalmas bőröndökig és olyan gyorsan pakolta beléjük a különböző ruhadarabokat, hogy szinte a színüket sem volt időm megállapítani. Miután az utolsó szoknya is a halom tetejére került és nagy nehézségek árán sikerült lecsuknia a degeszre tömött bőrönd tetejét, egyet szusszantva lehuppant mellém.
- Na, ezzel megvolnánk, most a tiéd jön! – vigyorgott rám, bennem meg meghűlt a vér.
- Ó, nem, Alice! Ezt velem te nem csinálod meg! – bőszen ráztam a fejem, de a hadakozásom süket fülekre talált.
- Először is, be kell szereznünk neked néhány pompás nyári cuccot, aztán naptejet, olvasnivalót, utazási gyógyszert, ellenőrizni kell az útleveledet, meg kell kapnod a védőoltásokat – Alice egyre csak sorolta, mi mindent kell még elintéznem, de én már az elején leragadtam.
- Alice! Oltás? Nem hiszem, hogy én… - nem hagyta, hogy befejezzem.
- Gyerünk, Bella, csak egy apró szúrás! Nem is fogod érezni! – paskolta meg a karomat.
Amikor elképzeltem, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, elkapott a hányinger. A kezemet a számra szorítva pattantam fel, és még épp időben értem el a fürdőszobába. Nyögve könnyítettem magamon, amíg meg nem éreztem, ahogy valaki gyengéden hátra nem fogja a hajamat.
- Tűnj el! – nem akartam, hogy bárki ilyen állapotban lásson, de az én kívánságom szokás szerint a háttérbe lett szorítva.
- Jobban vagy? – Edward hangja tele volt féltéssel és aggodalommal.
Csak bólogatni tudtam, miközben a mosdóhoz támolyogtam és megmostam az arcomat. Mindkét kezemmel a kagylóra támaszkodva vettem pár mély levegőt és készen álltam arra, hogy szembenézzek magammal és Edwarddal egyaránt. Ahogy felemeltem a fejem és felnéztem, a tekintetünk összekapcsolódott a tükörben.
- Gyere, menjünk vissza – karolt át és a szoba felé húzott. Alice idegesen toporgott az ajtó előtt, láthatóan nem tudta, mitől lettem rosszul.
- Mit mondtál neki? – támadt rá Edward a húgára, de az csak tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudom! Arról beszélgettünk, hogy milyen sok mindent kell még elintézni elutazás előtt, elmondtam neki, hogy ellenőrizni kell az útlevelét, meg hogy meg kell kapnia az oltásokat… - ennél a szónál ismét forogni kezdett körülöttem a szoba és minden bizonnyal össze is estem volna, ha Edward nem kap el olyan gyorsan.
- Azt hiszem, megvan az ok – mormolta az orra alatt, a hangjában bujkált egy kis jókedv is.
- Bella, megint zöld lettél. Lehet, hogy már késő beadni az oltásokat… - morfondírozott Edward húga.
- Alice! Kérlek! – nyögtem fel.
- Az oltá… - a kis kotnyeles pillanatokon belül elhallgatott, miután rájött, mi a bajom. Ő is elkezdett vigyorogni. Szép… igazán hálás voltam nekik az együttérzésért, mondhatom. Hát már egy kis sajnálatot sem várhat el az ember?
- Alice, Carlisle dolgozószobájában van hányinger elleni gyógyszer, idehoznád? – kérte Edward, mire Alice egy bólintás után kiviharzott.
- Köszi… - motyogtam, majd becsuktam a szemem és az oldalamra fordultam.
- Jól vagy? – Edward gyengéden végigsimította a homlokomat.
- Aham… - dünnyögtem és visszatettem a kezét a fejemre. Határozottan jólesett most a hűvössége a rosszullétemnek. Egy idő után teljesen ellazultam, megszűntek a hangok és fények is. Elaludtam.
Mire magamhoz tértem, már sötétség terült el a tájon. Bambán pislogva próbáltam kiűzni az álom utolsó morzsáit is a szememből, mikor megláttam, hogy Edward mellettem feküdve, a fejét a tenyerére támasztva figyeli minden rezzenésemet. Zavartan simítottam le a hajam, de a mozdulat közepén lefogta a kezem és a mellkasára tette.
- Hagyd, így nagyon csábos vagy – megajándékozott egy féloldalassal, mire kihagyott a szívem pár ütemet.
- Na, persze! Kócosan és gyűrötten – beletemettem az arcomat a párnába.
- Nem hazudok. Imádnivalón, az tény, de bűnre csábítod az embert. Vagy ez esetben vámpírt – kuncogott csendesen.
- Nincs valami dolgod, amíg én rendbe szedem magam? – kérdeztem reménykedve.
- Ami azt illeti, már mindent elintéztem – mondta nem kis büszkeséggel a hangjában.
- Mindent? – kissé felemeltem a fejem és hitetlenkedve rásandítottam.
- Igen, mindent. Még azt is, amitől annyira féltél néhány órával ezelőtt – mosolygott lehengerlően.
- Mi? De azt… hogy? – mintha elpattant volna bennem egy rugó, úgy ugrottam fel az ágyon, és leültem vele szemben.
- Gondoltam, amíg alszol, nem veszed észre. Bajt okoztam? Haragszol? – a rémület egy pillanatra felvillant a szemében, de mikor látta, hogy rázom a fejemet, megnyugodott.
- Nem, dehogy, sőt… De tényleg nem éreztem semmit… Talán ezentúl is így kellene átesnem az ilyen dolgokon – most már én is mosolyogtam.
- Megoldható – suttogta épp azelőtt, hogy megcsókolt volna.
A legszívesebben az örökkévalóságig merültem volna ebbe a csókba, de a sorsnak más terve lehetett, mert végrehajtóként a nyakamra küldte Alice-t.
- Ó, nem! Most nem fogunk miattatok kiesni az ütemből! Gyerünk, Bellának még zuhanyoznia kell és felöltöznie, mielőtt a müzlije még felázik a tejben odalent! Szóval igyekezz! – pattogott a szoba közepén, miután kegyesen ránk tört.
Vetettem rá egy szúrós pillantást, de engedelmesen bevonultam a fürdőbe és elvégeztem az emberi teendőimet. Szinte még ki sem nyitottam az ajtót, Alice már kézen is fogott és száguldott le velem a konyhába. Aznap ismét üresnek tűnt a ház, de ha a többieknek is Alice osztotta ki a feladatokat, nem csodálkoztam volna rajta, ha akár hónapokig se kerültek volna elő.
- Nyomás, Bella, lapátold be, aztán indulás! Hosszú lesz az út! – mondta, majd kiment a konyhából.
Tehetetlenül rogytam le az asztal mellé és szófogadóan megettem a reggelimet. Miután végeztem és senki nem jött értem, úgy döntöttem, magam indulok a keresésükre. A garázsban találtam meg őket. Mindenki lázasan pakolta be az újabb és újabb bőröndöket a kocsikba, csak Jasper álldogált a fal mellett, így odamentem hozzá.
- Látom, nem csak nekem vannak ellenérzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban – mondtam neki, mire elmosolyodott.
- Igazad van. Félre ne érts, mindennél jobban szeretem Alice-t, de amikor ennyire beindul, kissé nehéz elviselnem az érzelmeit – vigyorgott.
- Azt hiszem, tudom, miről beszélsz – kacagtam fel én is.
Az emlegetett ránk pillantott, lőtt felénk egy gúnyos vigyort, majd folytatta a parancsolgatást, egyik autótól a másikig száguldva osztogatta a parancsokat. Ennek következtében nem telt bele fél óra sem, és már suhantunk is a reptér felé, ahonnan egy végtelennek ígérkező repülőút után végre megérkeztünk Hamiltonba, Bermuda fővárosába. Mivel a gép éjszaka érkezett meg, ezért nem kellett aggódnunk az itt folyton hét ágra tűző nap miatt. Alice elintézte, hogy még aznap átvigyenek minket az egyik közeli, magánkézben lévő, egyébként teljesen lakatlan szigetre, így, mire volt alkalmam ágyba kerülni, már jócskán elfáradtam a sok utazástól.
Mikor másnap felébredtem, a nap már ragyogóan sütött be az ablakon. Nyújtózkodva igyekeztem összeszedni magam. Valahonnan a házból íncsiklandozó illatok szálltak felém, hangos korgásra késztetve ezzel a gyomromat. Villámgyorsan kipattantam az ágyból, és miután úgy-ahogy rendbe tettem magam, a konyha keresésére indultam. Amikor megtaláltam, muszáj volt mosolyognom amiatt, ami odabent várt rám.
Edward serényen rohangált a pult és a tűzhely között, mindenféle dolgokat dobált egy serpenyőbe és közben próbálta lerázni Alice-t, aki az asztalnál ülve éppen kéretlen tanácsokkal látta el őt.
- Jó reggelt, Bella! Hogy aludtál? Látod, mondtam én, hogy a tojásokat kell először megsütni és nem a szalonnát! Talán akkor nem késted volna le a reggeli ágyba vitelét! – szúrta oda Edwardnak, aki csak rosszallóan mormogott.
- Nahát, reggelit csináltál nekem? – osontam közelebb és hátulról átölelve Edwardot, a válla fölött belenéztem a serpenyőbe. Annyira gusztusosan nézett ki, hogy összefutott a nyál a számban, a gyomrom pedig ismét hangosan tiltakozni kezdett az „éhezés” ellen.
- Ahogy hallom, éhes vagy – mosolyodott el Edward, majd megfordult és egy gyors csókot követően lenyomott az egyik székre és egy tányérra halmozta az ételt.
- Hmm… isteni illata van! Mi ez? – kérdeztem, miközben már tömtem is magamba a reggelimet.
- Sonkás-gombás omlett friss paradicsommal és salátával á la Edward Cullen. Remélem, ízlik a hölgynek – mókásan meghajolt előttem, majd leült velem szemben, és nézte, ahogy eszek. Bár egy cseppet zavart, hogy végig bámult, de az éhségem nagyobb volt, így jóízűen elfogyasztottam mindent.
- Jézus… egy falatot sem bírnék már lenyelni – hátradőltem a széken, és bizonyítékként megmutattam a látszólag még mindig lapos hasamat.
- Majd később még csinálok neked valamit – ígérte és leszedte előlem a terítéket.
- Mi a terv mára ? – érdeklődtem.
- Édesem, nyaralunk, ide nem kellenek tervek! Azt csinálunk, amit csak akarunk – megfogta a kezemet és felhúzott a székről.
- Akkor a partra is lemehetünk? – kérdeztem izgatottan. A la pushi tengerparton kívül nem mostanában láttam igazit, így már nagyon vártam, hogy elmerülhessek a meleg hullámokban, úgy, mint odahaza, Phoenixben.
- Nem kellene várnod egy kicsit? Csak most ébredtél fel – mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Ugyan! Mire én elkészülök, dél is elmúlik, szóval nem kell aggódnod – vigyorodtam el én is, majd kifordultam a karjaiból és a szobánk felé indultam.
Mikor kinyitottam a szekrényt, lázasan keresni kezdtem a fürdőruhámat, de nem találtam. Nem hittem el, hogy Alice pont a legfontosabb dolgot hagyta volna otthon, ezért tovább kutakodtam, egészen addig, amíg egy apró csomag nem akadt a kezembe.
Kíváncsian forgattam a kezeim között a dobozkát és már épp azon voltam, hogy kinyitom, mikor Alice robbant be a szobába.
- Bella, ne! Tedd vissza, de gyorsan! - kikapta a kezemből és már rejtette is el a ruhák alatt.
- Alice, mi a… - kérdeztem volna, de leállított.
- Remélem, nem veszi észre! Bella, miért kell neked olyan helyeken turkálnod, ahol nem kellene? – fordult felém, a tekintetében a ijedtség helyét lassan átvette a bosszúság.
- Én sajnálom, Alice, nem tudtam, hogy titkokat is cipeltek magatokkal – dobbantottam én is mérgesen. Minek kellett akkor ide tenniük, ha én nem tudhatok róla? Egyáltalán, mi van abban a dobozban?
- Szerencsére nem történt katasztrófa, mert ha Edward megtudta volna, hogy meglátod idő előtt, akkor… - Alice beleharapott a szájába, ezzel jelezve, hogy már így is többet mondott a kelleténél. Őszintén szólva, ezzel csak még inkább felcsigázott, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.
- Nos, miután meg lettek húzva a határok, elárulnád nekem, hová tetted a fürdőruhámat? – tereltem másra a témát.
- De hát itt vannak! Legalább ötváltásnyit vettem neked, nem vetted észre? – sarkig kitárta a szekrény ajtaját, és egymás után szedte ki belőle az apróbbnál apróbb bikiniket. És persze az én régi, kényelmes egyrészesem nem volt sehol…
- Alice, ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezek közül én bármelyiket is felveszem? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogynem! Nem értem, mi bajod van velük, ezek a legújabb modellek! – nézett rám értetlenül.
- Csak annyi bajom van, hogy szerintem rám sem jönnek, annyira kicsik! – háborogtam, természetesen minden eredmény nélkül.
- Ne viccelj! Menj, és próbáld fel, mondjuk… ezt! – beletúrt az ágyon fekvő halomba, és előhalászott egy kék darabot.
- Alice… - kezdtem, de a kezembe nyomta a ruhadarabot és a fürdő felé taszigált.
- Nincs ellenkezés! Csodaszép és veszettül dögös leszel benne, hidd el! Láttam! – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót, magamra hagyva a kínosan parányi bikinivel.
- De én nem akarok dögös lenni! – kiáltottam a zárt ajtónak, mire kintről felhangzott a nevetés.
Dohogva bújtam bele a bikinibe, majd anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe, kimasíroztam a fürdőből. Alice időközben eltűnt, így fogtam a laptopomat – Edward ajándéka a lassú asztalim helyett -, egy kalapot meg a naptejet és elindultam a partra. Odalent már mindenki belevetette magát a szórakozásba, Emmett éppen Alice-t próbálta a vízbe lökni, aki folyton kicselezte őt, Jasper Edwarddal rohangált a víz szélén, míg Rosalie Esmével és Carlisle-al heverészett a homokban. Annyira lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak mindnyájan, ahogy ragyogtak a fényben, hogy kénytelen voltam leülni és úgy bámulni őket. Nem akartam megzavarni a játékukat, így bekapcsoltam a gépemet és olvasgatni kezdtem a nagyvilág híreit.
Annyira belemerültem a tevékenységembe, hogy nem vettem észre a hátam mögé osonó Edwardot, csak akkor, amikor a kezével elkezdte simogatni a vállamat. Mikor hátranéztem, rájöttem, hogy éppen naptejjel keni be a bőrömet. Hálásan mosolyogtam rá.
- Találtál valami izgalmasat? – kérdezte érdeklődőn, mire összecsuktam a laptopot és szembe fordultam vele.
- Semmi olyat, ami nálad érdekesebb lenne – motyogtam a szájára, mielőtt megcsókoltam volna.
- Nem hinném, hogy példátlan lennék – súgta a torkom üregébe.
- Ami azt illeti, találtam valamit – kacérkodtam vele.
- Mi az? – duruzsolta.
- Van egy lány… történetet ír egy ember és egy vámpír szerelméről… nem ismerős? – somolyogtam, mire elvigyorodott.
- Hmm… várj, hadd gondolkozzak – mókásan az égre nézett, mire oldalba böktem.
- Hé! – kiáltottam fel mű-felháborodással, mire gyöngyözően felkacagott.
- Most mi van? Már viccelni sem lehet? – nevetett rám.
- Dehogynem, csak nem ezzel! – csípőre tettem a kezem, de a jókedv bennem is ott bujkált.
- Igaz. Szóval, mitől is olyan érdekes ez a történet? – kérdezte.
- Nem is maga a történet, csak… nem is tudom. Annyira átérződik az egészen, hogy hálás azoknak az embereknek, akik olvassák őt. Látszik rajta, hogy nekik ír, nekik akar örömet szerezni és ez szerintem fantasztikus. Mindent elkövet csak azért, hogy másoknak, idegeneknek becsempésszen egy csipetnyi varázslatot a szürke hétköznapokba… Megértem őt, tudod? Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint valami olyasmiért köszönetet kapni, amit szívből csinál az ember – magyaráztam neki teljes átéléssel, ő meg csak mosolygott.
- Te is épp ilyen vagy. Egy csupaszív, önzetlen leányzó, aki a fejébe vette, hogy még ma az őrületbe kerget ezzel a bikinivel – célzóan és fokozatosan elsötétülő szemekkel végignézet rajtam, annyi vággyal a tekintetében, hogy belepirultam.
- Ne engem hibáztass! Alice csomagolt – vontam meg a vállam, és lassan hátradőltem, ahogy Edward fölém hajolt.
- Akkor neki kell majd köszönetet mondanom – suttogta, és végtelenül lágyan megcsókolt.
Arra gondoltam, miközben a homokban elterülve csókolóztunk, hogy bizony, nehéz lesz ez a két hét, ilyen önmegtartóztatás mellett. De aztán rájöttem, hogy annak kell örülnöm, amim van, így boldogan vetettem bele magam életem legfenomenálisabb nyaralásába.
És ki tudja, talán nemsokára azt is megtudom, mi lapul a rejtélyes, apró dobozban…
(Egy kis reklám a végére: Chinty pályázatára beérkezett az összes mű, így már lehet szavazni! Ezen az oldalon meg tudjátok nézni a pályaműveket és az általatok legjobbnak ítéltre /itt nem kell feltétlenül rám gondolni XD/ leadhatjátok a voksotokat! Nagyon sok remek alkotás érkezett, érdemes elolvasni őket ;))
2010. június 17., csütörtök
Spirit Bliss - egy legenda születése :)
Mint ahogyan azt bizonyára már jó néhányan tudjátok, egyik blogtársunk fantasztikus tehetségét végre felfedezte egy kiadó, így hamarosan kézbe vehetjük Spirit Bliss (alias Hujder Adrienn) Árnyékvilág című remekművét! Személy szerint már nagyon várom, mert az eddigi alkotásai alapján meggyőződtem róla, milyen hihetetlenül fantasztikusan ír Ő, mennyire sokszínű fantáziával van megáldva. Emlékszem, mikor elkezdtem fanfiction-öket olvasni, az Övé volt az első, amit a kedvencek közé mentettem és már ott is marad az idők végezetéig. Részben miatta kezdtem bele magam is az írásba, mert bár soha nem beszéltünk személyesen, mégis, inspirálóan tudott hatni rám, megigézett a történetével, olyannyira, hogy egy-egy fejezet után csak ültem a gép előtt, és másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy "még! még többet akarok!". Na, és azért az sem volt elhanyagolható, hogy úgymond a "földim", mert én is baranyai vagyok, akárcsak Ő. :)
A nemsokára megjelenő Árnyékvilág szintén roppant ígéretesnek találtatott, olyannyira, hogy bár még meg sem jelent, én máris teljesen beleszerettem :)
Bemásolom ide nektek Spirit Bliss ajánlóját a könyvéről:
"A regény egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi, amely alá egy kívülálló nem láthat be. Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Azt hiszik, hogy az élete a lehető legboldogabb, és nem is tudják, milyen távol állnak a valóságtól.
Aztán feltűnik egy lány, akinek semmi köze az árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét valami miatt, ami a múltban történt vele. Camilla boldog az ő szürke kis világában, egészen addig, míg meg nem ismeri Adamet.
Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi démonjaival kell megküzdeniük.
A regény egy romantikus történet, mely tele van humorral, szenvedéllyel, feszültséggel és meg van fűszerezve némi kis akcióval is. "
(forrás:http://twilightfic.blogspot.com/2009/05/arnyekvilag-sajat-regenyem.html)
A rajongásom azt hiszem teljesen egyértelmű, szóval nem lesz meglepő, ha ott találtok az elsők között, akik megveszik a könyvet :)
További érdekességek, kulisszatitkok és információk Adriról és az Árnyékvilágról:
Valamint nyomom követhetitek az eseményeket a Facebookon is! (a link elérhető az oldalsávban elhelyezett banneren keresztül is!)
Nagyon remélem, hogy minél többen támogatjuk majd Őt, mert nagyon megérdemli!
Adri, mérhetetlenül büszke vagyok Rád és szorítok neked!
xoxo
Lea
A nemsokára megjelenő Árnyékvilág szintén roppant ígéretesnek találtatott, olyannyira, hogy bár még meg sem jelent, én máris teljesen beleszerettem :)
Bemásolom ide nektek Spirit Bliss ajánlóját a könyvéről:
"A regény egy olyan világot próbál bemutatni, amely kívülről csillogónak, izgalmasnak, boldognak tűnik, de valójában árnyék fedi, amely alá egy kívülálló nem láthat be. Adam Swanson egész életében az árnyék közelében élt, de az egyik pillanatról a másikra kebelezte be őt. Az újságok, a rajongói, de még a környezetében élők nagy része sem ismeri igazán. Azt hiszik, hogy az élete a lehető legboldogabb, és nem is tudják, milyen távol állnak a valóságtól.
Aztán feltűnik egy lány, akinek semmi köze az árnyékvilághoz, mégis bezárkózva, napfény nélkül éli az életét valami miatt, ami a múltban történt vele. Camilla boldog az ő szürke kis világában, egészen addig, míg meg nem ismeri Adamet.
Egymást segítik ki a világosságra hosszú és nehéz küzdelmek árán, melyek során önmaguk kétségeivel, bizonytalanságával és a külvilág emberi démonjaival kell megküzdeniük.
A regény egy romantikus történet, mely tele van humorral, szenvedéllyel, feszültséggel és meg van fűszerezve némi kis akcióval is. "
(forrás:http://twilightfic.blogspot.com/2009/05/arnyekvilag-sajat-regenyem.html)
A rajongásom azt hiszem teljesen egyértelmű, szóval nem lesz meglepő, ha ott találtok az elsők között, akik megveszik a könyvet :)
További érdekességek, kulisszatitkok és információk Adriról és az Árnyékvilágról:
Nagyon remélem, hogy minél többen támogatjuk majd Őt, mert nagyon megérdemli!
Adri, mérhetetlenül büszke vagyok Rád és szorítok neked!
xoxo
Lea
2010. június 15., kedd
Bejelentés
SIKERÜLT!!!! XD ma ezeket a szavakat hallhattam, és majdnem elsírtam magam örömömben : "Gratulálok a sikeres szakvizsgájához!"Hűű, el sem tudjátok képzelni, mennyire megkönnyebbültem, hogy igen, végre van valami, amit én csináltam, teljesen egyedül hoztam össze, és megérte ez a 2 évig tartó iszonyat, amit általában csak iskolának neveznek XD
Szóval, most nagyon boldog vagyok, ezért ha a következő fejezetben nem is lesz minden ilyen heppi, azt hiszem, írok nektek egy kis novellaszerűséget, feltéve, ha sikerül majd kijózanodnom XD Ma lesz este egy kis ünneplés a csoporttársaimmal, szal nem ígérem, hogy holnapra készen lesz XD
Ezzel szeretném majd megköszönni nektek a kitartást, amiért vártatok az elhúzódó fejezetekre, az ennek ellenére fennmaradó töretlen bizalmat és a sok bíztatást, amit Tőletek kaptam. Szóval, köszönöm mindenkinek, aki mellettem állt ezekben a "viharos időkben" is :D
Bocs, hogy ezt a sok hülyeséget most így rátok zúdítottam, de nem bírtam magamban tartani XD
Sok sok sok sok szeretettel,
Lea
2010. június 12., szombat
Feliratos videók
Feliratoztam még egy videót, ITT megnézheti, aki akarja :) Nemsokára majd érkezik még egy, csak annál szenvedek a fordítással, mert néhol rohadt gyorsan beszélnek XD
2010. június 10., csütörtök
Hűűűha XD
Egyáltalán nem tartozik ide, de muszáj volt bemásolnom, mert szakadtam a röhögéstől, mikor olvastam XD Kaptam pár tanácsot, hogy nézegessek horoszkópokat a vizsgám előtt, és az egyikben ezt találtam:
"Népszerűséged eddig is volt, most hirtelen mégis megugrik. Nagyszerű ötleteiddel másoknál igen nagy sikert arathatsz. Főleg akkor vonatkozik ez rád, ha író vagy költő vagy. Találkozókra, megbeszélésekre is sor kerül, fellépésed a régi, el is kápráztatsz mindenkit, mint mindig. Jó alkalom kínálkozik arra is, hogy most megtalálhasd az igazit, ha netán keresnéd. Ez valószínűleg megtörténik egy másik nembelivel, akár akarod, akár nem. Ne bánd, hiszen aki most beköltözik az életedbe, olyanok vagytok egymásnak, mint hal és a víz, szinte nem is tudtok egymás nélkül létezni. Romantikus hétre számíthatsz." Na, ezért érdemes élni XD XD XD |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
