27. fejezet

(Bella szemszöge)
Eltelt egy hét azóta a kínos incidens óta, mikor is Edwarddal előadtuk a magánszámunkat a nappaliban. Csodák csodájára, Emmett egyszer sem köszörülte rajtam a nyelvét, amiben – legalábbis a sejtéseim szerint – volt némi szerepe a férjemnek is. Tehát egyelőre úgy tűnt, megszabadultam a sógorom csípős és bosszantó humorától, amit hálásan vettem tudomásul, mert rengeteg dolgom lett hirtelen, nem tudtam volna még vele is foglalkozni.


Először is, újra átbeszéltük, hogy mit fogunk tenni. Nagyjából mindenki elfogadta a döntésemet, bár Alice és Edward néha még hümmögött egy kicsit, de már nem akartak mindenáron lebeszélni a tervemről. Abban mindenki egyetértett, – rajtam kívül – hogy nem mehetek egyedül, így hosszas viták után úgy határoztak, hogy Emmett és Jasper kísérnek el Olaszországba. És természetesen Edward, pedig igazán nem szerettem volna, ha velünk tart. Nem arról volt szó, hogy feleslegesnek vagy idegesítőnek éreztem volna a jelenlétét, csak nem akartam még miatta is aggódni. Hiszen Aro mindennél jobban meg akarta őt szerezni magának, és így szinte tálcán kínáltuk volna. De Edward hajthatatlan maradt, egy tapodtat sem volt hajlandó változtatni a döntésén. Újra és újra összekaptunk ezen a dolgon, sokszor csak egy hajszál választott el minket a veszekedéstől. Az egész helyzet frusztráló volt, lassan felőrölte a maradék józanságunkat és türelmünket. Egyre gyakrabban hangzottak fel éles vagy éppen panaszos kiáltások a házban. Mindenki ideges volt, és egymáson vezettük le a feszültséget, ami nem tett jót a házban uralkodó hangulatnak.
 Egy közös döntés eredményeképpen átmenetileg a kicsikkel visszaköltöztünk a nagy házba, mert biztonságosabbnak ítéltük, ha együtt vagyunk éjjel-nappal. Így most mi Edwarddal a régi szobájában laktunk, míg a gyerekek megkapták az egyik első emeleti vendégszobát. Ők voltak az egyetlenek, akik élvezték ezt az egészet, mert a család minden tagja, tekintettel a kialakult helyzetre, igyekezett a kedvükben járni. 


Így fordulhatott elő az is, hogy az egyik délután éktelen nagy kacagás rázta fel a ház súlyos csendjét. Kérdőn néztem fel az éppen becsomagolni váró bőröndről férjemre, akinek arcán egy hatalmas, szívből jövő mosoly jelent meg. Elöntött a végtelen szeretet a mosoly okozója iránt, mert amióta kipattant ez a helyzet, Edward egyszer sem mutatott örömre utaló jeleket. Lassan odaléptem hozzá, és az ujjammal végigsimítottam az ajkán, mire egy apró csókot lehelt rá, majd megfogta a kezemet, és a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Gyere, ezt látnod kell – súgta, majd kivezetett a szobából, le a lépcsőn, hogy a nappaliban álljon meg.
Amit láttam, könnyeket csalt a szemembe. Persze, csak képletesen, mert egy esetet leszámítva – amikor a Volturihoz való elmenetelemről vitatkoztunk – nem voltam képes sírni, legalábbis nem láthatóan. De a szemem elé táruló látvány lerombolta bennem a meghatottság gátját. 


Emmett éppen Edent emelte a magasba, hogy egy jól irányzott lendülettel Rosalie karjaiba dobja, aki vidáman kacagott, miközben a haját hátrafújta a „menetszél”, és olyan szeretettel szorította magához a fiamat, amilyenre csak az képes, aki valóban szeret. Sunday közben Jasper, az örökké komoly és aggódó Jasper hátán lovagolt, miközben Alice parádésan lépkedett előttük, és egy pálcával adta ki a parancsokat „ló és lovasa” számára. 


Annyira hálás voltam nekik, amiért képesek voltak egy pár percre elfeledtetni a kicsikkel a ránk váró bonyodalmakat, hogy legszívesebben egyszerre öleltem volna át őket. Egyre szélesedő mosollyal az arcomon néztem rá Edwardra, aki szintén vigyorogva figyelte a jelenetet. 


Váratlanul Alice megmerevedett, egy pillanattal később Edward is, majd egymásra nevettek, és kiszáguldottak az ajtón. Bambán néztem utánuk, de a kíváncsiság nagyon hamar úrrá lett rajtam, és utánuk iramodtam. A ház előtt találtam rájuk, mindketten a bekötőútra szegezték a tekintetüket. Lágyan érintettem meg Edward karját, mert annyira elmerült a szemlélődésben, hogy talán még meg is ijesztem, ha nem vagyok ilyen óvatos. Felpillantott rám, a szemei tele voltak boldog izgalommal és várakozással.
- Mi történt? – szinte suttogtam, valamiért nem akaródzott hangosabban megszólalnom.
- Nemsokára viszontlátunk valakit, aki már nagyon hiányzott! – felelt Alice a bátyja helyett, az arcán ugyanolyan kifejezéssel. Végigfuttattam magamban a neveket, é a felismerés villámként hasított belém.
- Csak nem Danielle? – kiáltottam fel, mire Alice boldogan bólogatni kezdett.


Már értettem, mi volt ez a nagy izgalom. Danielle és Josh már régen jártak mifelénk, a maguk útját járták. Amikor elmentek, Edward, Alice és Esme próbálták meggyőzni őket, hogy velünk maradjanak, de aztán belátták, hogy nekik arra van szükségük, hogy kettesben legyenek egy ideig. Emmett és Rosalie tökéletesen megértették őket, hiszen ők is el szoktak tűnni rövidebb-hosszabb időre. Kellett nekik egy kis magány, hogy csak egymással foglalkozhassanak. Megütötte a fülemet egy csendes zúgás, és azonnal tudtam, hogy ez mit jelent. Most már én is izgatott voltam, nagyon vártam már, hogy végre ideérjenek. Amikor feltűnt egy apró fekete pont a láthatáron, Alice felsikkantott mellettem, és beszáguldott a házba, hogy szóljon a többieknek. Néhány pillanat múlva már mindenki ott állt, és mosolyogva nézett az egyre közeledő autóra. 


Még le sem állították a motort, Alice már fel is tépte az ajtót, és kirángatta Danielle-t a kocsiból, hogy a nyakába ugorjon. Kísértetiesen emlékeztetett ez a jelenet egy másikra. Alice akkor is így viselkedett, amikor mi hazatértünk a nászutunkról. Váratlanul furcsa érzés tört rám, és meglepődve észleltem, hogy féltékeny vagyok. Nem nagyon, de az érzést tisztán éreztem. Igyekeztem tudomást sem venni róla, de valahogy befészkelte magát az agyam hátsó zugába, és nem tudtam tőle szabadulni. Nem értettem, mi van velem, mert soha nem voltam igazán féltékeny, még az Edwardot csodáló nőkre sem, nem ám még Danielle-re, csak mert Alice átöleli… Óvatosan körbenéztem, remélve, hogy senki nem vette észre az előbbi döbbenetemet. Esme és Carlisle egymást átölelve mosolyogtak békésen az újonnan érkezettekre, Emmett és Rose pedig egymással voltak elfoglalva. Edward éppen kezet fogott a kocsiból kiszálló Josh-sal, így nem nagyon törődött velem. És Jasper… Fojtott kiáltás hagyta el a számat, mert ugyanazt láttam tükröződni az arcán, mint ami az előbb engem is beterített. Féltékenységet. Nem értettem, miért van ez. Persze Jasper, a képességéből adódóan képes volt mások felé az érzéseit, de csak akkor, ha azt ő is akarta. Soha nem fordult még elő, hogy önkéntelenül ruházta át volna valakire az érzelmeit. Csak álltam ott, bámultam Jazzre és ráztam a fejemet. 


Nem, ez nem lehetséges, ilyen nincs! A bennem bujkáló zöld szemű szörny hirtelen tombolni kezdett. Mivel nem akartam senkiben kárt tenni, vagy megbántani valakit, sarkon fordultam, és elrohantam.
Nem jutottam sokáig, mert Edward elkapott a derekamnál fogva, és megállított.
- Bella, édesem, mi történt? Miért szaladtál el? – nézett rám döbbenten, a szemei kérdéseket tükröztek.
„Vajon mi történhetett? Istenem, de zaklatott! Életem, mi lehet veled?”
Hallottam Edward hangját, de volt valami különös az egészben. Nem mozgott a szája! Tisztán hallottam, mire gondolt éppen, és ez annyira megrémített, hogy kitéptem magam a karjai közül, és zihálva hátrébb léptem. A hangok a fejemben elhallgattak.
- Bella? Mi…? – hebegett Edward értetlenül, de csak a fejemet tudtam rázni.
- Ne érj hozzám, kérlek! Valami nincs rendben velem… - a fejem erősen fájt, de ez nem volt lehetséges, hiszen vámpír voltam!
Egyre erősebben éreztem a fájdalmat, szédültem, a lábaim kicsúsztak alólam. Mire az elernyedt testem a földre ér, már nem voltam magamnál.




Amikor kinyitottam a szemeimet, a szobánkban találtam magam. Edward ott ült az ágy mellett, a kezemet fogta, és összegörnyedve, a szemeit a padlóra szegezve meredt maga elé.
- Edward… - a hangom félelmetesen gyenge és rekedt volt, csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallotta.
- Bella? Hál’ Istennek! Hogy vagy, szerelmem? – simított végig az arcomon, és én jólesően felnyögtem. Elvigyorodott a reakciómon.
- Mi történt? – kérdeztem, mert voltak ugyan emlékeim, de nagyon homályosak és zavarosak.
- Először elrohantál, eltaszítottál magadtól, aztán ájultan estél össze. Tényleg nem emlékszel? – pillantott rám aggódóan, de csak megvontam a vállam.
- Nem igazán. Valami rémlik, de nem túl tiszta… Sajnálom – lehajtottam a fejem, és a takarót babráló kezemet néztem.
Minden mozdulatomnál megcsillant a jegygyűrűm, milliónyi apró szivárványt rajzolva a kezemre. Minden egyes alkalommal lenyűgözött ez a látvány, soha nem tudtam hozzászokni.
- Bella, nem bánod, ha Carlisle feltesz néhány kérdést? – kérdezte, majd miután némán bólintottam, kinyitotta az ajtót. 


Mindenki ott állt, komoly és aggódó képpel lestek be a szobába. Miután látták, hogy ismét magamnál vagyok, elözönlötték az ágyam környékét, és egymás szavába vágva beszélni kezdtek. Felnevettem az igyekezetüktől, majd felemeltem a kezem, hogy leállítsam őket.
- Elég, elég! Egyszerre csak egyet, kérlek! – kacagtam, de hirtelen elhagyott az erőm, és lehunytam a szemem.
- Bella? Bella! – éreztem, ahogy Edward gyengéden megrázza a vállam, mire egy halvány mosollyal felemelkedtek a szemhéjaim.
- Nyugalom, még élek! Vagy legalábbis valami olyasmi – a mosoly keserédessé vált, mert tudtam, hogy Edward nem szereti, ha felhozom ezt a témát.
- Mi van veled, édesem? Rosszul vagy? – a tekintete szinte izzott az aggodalomtól. Felnyögtem ennyi féltés láttán.
- Nem is tudom… Olyan gyengének érzem magam, de ez nem lehetséges, igaz? – kutatva néztem körbe, a szemem megakadt Carlisle elgondolkodó ábrázatán. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, egyenesen a szemembe nézett.
- Bella, van egy elméletem, de tényleg csak elmélet – kezdett bel, én meg már tűkön ültem az izgalomtól.
- Mi az? – kérdeztem rá, mert valahogy nem akarta folytatni.
- Nagyon ritka ez az egész, ami veled történik, de nem egyedülálló. Amikor Volterrában éltem, találkoztam egy vámpírral, akinek ugyanilyen tünetei voltak – magyarázta, majd elhallgatott.
- És? Mi lett azzal a másikkal? – szólalt meg Alice a sarokból, ahol eddig álldogált.
- Tudtommal túlélte, de ez, ha lehet, még ritkább, mint maga az eset – az arca eltorzult a fájdalomtól, nem tudott a szemembe nézni többé, így elfordította a fejét.
- Akkor most mi is van velem? – lassan hisztériázni kezdtem, akármennyire is igyekeztem legyűrni a késztetést, hogy sikítsak és tomboljak.
- Szerelmem, mostantól mindig lesz veled valaki, érted? Nem lesz semmi baj, csak egy kis odafigyelésre van szükség. Tehát, csak semmi ellenvetés, ha esetleg valami olyasmit kérek tőled, amit nem szeretnél, rendben? – Edward a kezei közé fogta a fejem és maga felé fordítva a tekintetembe fúrta az övét.


Elkábultam tőle, annyira komoly volt, mint mikor megkérte a kezem, vagy mikor köszönetet mondott a kicsikért.
- Rendben… Érted bármit… Szeretlek… - motyogtam nem teljesen tiszta állapotban, de Edwardot látszólag meggyőztem, mert egy sóhajjal egybekötött kézcsókot ajándékozott nekem.
- Carlisle? Elárulnád nekünk is, amit Edward már megint előbb tud? – kérdezte Emmett kissé sértődötten.
- Hogyne, persze, csak… - vetett rám egy gyors pillantást, majd támogatásra várva a feleségére nézett.
Esme végigsimított a mellkasán, mielőtt belekarolt volna, és kihúzta magát mellette. Mindenben támogatta a férjét, és ezt egyértelműen a világ tudomására is hozta.
- Gyerünk, bökd már ki! – csattant fel Rosalie, mire Carlisle megköszörülte a torkát, és sajnálkozva rám nézett.
- Bella, úgy gondolom, hogy a képességed akar kitörni belőled – mondta.
- Képességem? De hiszen ha lenne képességem, annak már előbb mutatkoznia kellett volna, nem? – néztem rá kérdőn. Teljesen összezavarodtam.
- Normális esetben ez így is van, de az összetett, bonyolult képességeknél a folyamat jócskán el is húzódhat. Mint ahogy nálad is – magyarázta, de én még mindig nem hittem el, hogy ez állhat a dolog hátterében.
- Más, bonyolult képesség? Talán erősebb lesz? – csillant fel Emmett szeme, gondolom, máris vad csatározásokról ábrándozott.
- Nem tudom. Nem tapasztaltál furcsaságokat, mielőtt összeestél? – kérdezte nagyon komolyan.
- Hát… nem is tudom – elfordítottam a fejem, nem voltam biztos abban, mit is mondhatnék. Nem fognak őrültnek nézni?
- Bella, bármi is nyomaszt, szerintem el kellene mondanod – jelentette ki Jasper, és határozottan biccentett egyet felém.
- Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz! Nem kell titkolóznod – szorította meg gyengéden a kezemet Edward, és biztatóan rám mosolygott.
- Nos… mielőtt… szóval… éreztem Jazz érzelmeit és hallottam Edward gondolatait – hadartam gyorsan és halkan, majd ismét lehajtottam a fejem, az arcom égett a láthatatlan szégyentől. 


Mindjárt elkezdenek röhögni… Természetesen ez nem történt meg, csak döbbent felkiáltások hangzottak fel.
- Mi? Már te is az agyamban fogsz turkálni? – nyögött fel kétségbeesetten Emmett.
- Mit éreztél? – Jasper hangja inkább kétségbeesett volt, gondolom, nem akarta senkivel megosztani a privát érzéseit.
- Nyugalom! – emelte fel a hangját Carlisle, mire tökéletes csend lett.
Egy ideig még bámultam magam elé, de miután jó darabig egy hangot sem hallottam, félve felnéztem. Mindenki engem nézett, ki döbbenten, ki megértően, Alice egyenesen le volt sokkolva.
- És akkor most mi lesz? – kérdeztem csendesen, beletörődőn.
- Nem lesz semmi gond, de, mint ahogy Edward már elmondta, mostantól állandóan felügyelet alatt kell lenned. Amit elmondtál, tökéletesen beleillik az elméletembe. A szervezeted igyekszik rájönni, milyen képességeket szívjon magába, melyiket alakítsa hozzád. Ez egy nagyon bonyolult és néha fájdalmas folyamat, úgyhogy készülj fel erre – csóválta meg sajnálkozón a fejét Carlisle.
- Nem tudunk tenni valamit? Bármit? – kérdezte Edward kétségbeesetten.
- Sajnálom. Ezen Bellának egyedül kell átjutnia – rám mosolygott, majd kiment a szobából, Esme-vel az oldalán.


Nagyot sóhajtva dőltem ismét hátra, és próbáltam végiggondolni az elkövetkezendő borzalmakat, amik még rám vártak, lelkileg felvérteztem magam a sorsom ellen.