13. fejezet

(Bella szemszöge)
Lefagytam. Teljesen és mélyen. Nem tudtam felfogni a szavakat. Hallottam őket, de az agyam képtelen volt feldolgozni az információkat. Terhes vagy, babák, ikrek… A szavak visszhangoztak a fejemben. Nem értettem, hogyan történhetett ez meg. Hiszen Edward vámpír! És neki nem lehet gyereke, nem? Úgy tűnik, megint én lettem a kivétel a szabály alól. Mert teljesen biztos, hogy gyereket várok. Kettőt is. 
Váratlanul elöntött egy érzés. Egy felemelő, mindent elsöprő szeretet, amit a szívem alatt hordott babák iránt éreztem. Ez az érzés kitöltötte a bensőmet, akaratosan helyet kérve a szívemben, Edward mellett. A lelkem örömtáncot járt. Miután a testem életre kelt, könnyes szemmel meredtem szerelmemre, aki megrökönyödve bámulta hol a képernyőt, hol a hasamat. Megszorítottam a kezét, erre magához tért a kábulatból. Rám emelte a tekintetét, amelyben érzelmek sokaságát láttam kavarogni. Aggodalmat, rémületet, döbbenetet, szerelemet, és egy kis boldogságot is láttam benne megcsillanni. Ez utóbbi késztetett végül arra, hogy megszólaljak.


- Edward? – szólítottam meg. – Nem lesz semmi baj, meglátod! Rendben leszünk – muszáj volt mosolyognom a többes szám miatt. Hiszen már négyen voltunk egy család.
- Ez egyszerűen hihetetlen, ilyesmi nem történhet meg! – kiáltott fel, én meg ismét összerándultam. Felpattant mellőlem, és ide-oda kezdett mászkálni a szobában.


Kérdőn ránéztem Carlisle-ra, aki bólintott, így letöröltem magamról a zselét és felálltam. Megfontoltan lépkedtem az egyetlen személy felé, aki számított. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de rátettem a kezem az övére. Megállt, hirtelen és váratlanul. Rám nézett, és végre olyasmit láttam az arcán, amire a kezdetektől fogva vártam. Sugárzó örömöt. Felkapott és nevetve pörgetett körbe-körbe.


- Babáink lesznek! Ez olyan… olyan csodálatos érzés! Köszönöm, köszönöm neked, életem! Megajándékoztál a leggyönyörűbb lehetetlennel, ami csak létezik! – én már rég sírtam a meghatottságtól, de most az ő szemei is homályosak tűntek. Persze, tudtam, hogy nem lehetséges, hogy könnyezzen, mégis olyan volt, mintha zokogna – Fel sem tudom fogni! Gyerekek! – kiáltotta, majd hirtelen lerohant velem a nappaliba.


Mindenki kérdő tekintettel nézett ránk. Edward nem szólt egy szót sem, csak eszelősen vigyorogva odament Esme-hez, lerakott a földre, és átkarolta a vállamat.
- Új címed van a családban, anyám. Mostantól maminak fogunk hívni! – Esme értetlenül nézett Edwardra, aki csak kacagott és kacagott - Nagymaminak! – nevetett bele Esme arcába, amin először döbbenet, majd végtelen öröm látszódott.
- Most komolyan? Lesz egy kisbabád? – kérdezte Emmett ámulva.
- Nem egy. Kettő! – rikkantotta Edward és odaugrott a testvéreihez.
- Húha! Gratulálunk, öcsi! – Emmett szája már a füléig ért, közben Jasper-rel és Edwarddal egymás hátát csapkodták.


Alice szélvészként termett ott előttem és a nyakamba csimpaszkodott.
- Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! Ez a legszuperebb dolog, ami valaha is történt velem! – Jazz vetett rá egy „már-elnézést” pillantást, mire Alice kijavította magát – Természetesen csak utánad, édesem! – nevetett fel – Sőt, dupla nagynéni leszek! Akkor ezt hogy hívják? Nagy-nagynéni? Esme! Gyere, menjük babaruhákat venni! És még egy csomó mindent be kell szereznünk!
- Alice, kérlek! Nyugalom! Még csak most derült ki, hogy bővülni fog a családunk! Nem kell elkapkodni semmit – szólt rá Carlisle. Alice szája lekonyult, és duzzogva ment a kanapéhoz.
- Édesem, belegondoltál már, hogy ha én nagymama leszek, akkor te mi? – böködte meg Esme a férjét. Carlisle először értetlenül nézett a feleségére, majd kiült az arcára a meglepetés. Tátott szájjal rogyott le Alice mellé.
- Úgy van, szívem. Üdvözöllek a családban, nagypapa! – kacagott Esme.
- Bella? – a hang irányába fordítottam a fejem és Rosalie visszafogottan mosolygó arcával találtam magam szembe.


Tudtam, hogyan érez Rose az ilyen dolgokkal kapcsolatban, így az ő reakciójától féltem a legjobban. Haragot vártam, féktelen dühöt, irigységet és felháborodást. Ehhez képest Rose meglehetősen szelídnek tűnt, lassan közeledett felém.
- Előre szólok, hogy ha az elkövetkezendő hónapokban esetleg másképp néznék rád, mint eddig, ne is foglalkozz velem. Őszintén örülök a boldogságotoknak. Remélem, én is meg fogok majd felelni, mint nagynéni – nézett a szemembe kérlelőn. Nevetve karoltam át.
- Hát persze, hogy megfelelsz! Nálatok jobb nagynéniket el sem tudnék képzelni. A kicsik a lehető legjobb családot kapják a személyetekben.


Rose pislogott egy párat, majd meghatottan indult Emmett felé.
- Jól van, gyerekek, most hagyjuk őket, hadd menjenek haza. A kismamának sok pihenésre van szüksége – mosolygott rám Esme.


Edward rám adta a kabátomat, majd kézen fogott, és hazafelé vette az irányt. Otthon aztán elszabadult a pokol. Alig tettem be a lábam a házba, máris elvesztette a fejét. Levette a kabátom, ölbe kapott és a kanapéra ültetett.
- Nem kérsz valamit? Nem vagy éhes? Vagy szomjas? Hozzak egy könyvet? Esetleg kapcsoljam be a tévét? – csak úgy záporoztak rám a kérdések. Nevetve ráztam a fejem.
- Edward, állj! Köszönöm, de nem vagyok éhes, se szomjas. Olvasni sem akarok és a tévé sem tudna most lekötni. Egyetlen dolgot szeretnék most, de azt nagyon.
- Mit? Mondd már! – türelmetlenkedett.
- Téged, itt, magam mellett –paskoltam meg a kanapét.
- Azt hiszem, ez egy könnyen teljesíthető kérés – mosolyodott el végre, és lehuppant mellém.
- Edward?
- Igen?
- Te mit szeretnél?
- Nem értem. Hogyhogy mit szeretnék?
- Úgy értem, kisfiúkat, kislányokat, vagy vegyes csoportot? – sandítottam rá félszemmel.
- Oh, hát, nem is tudom. Azt hiszem, teljesen lényegtelen, hogy kék vagy rózsaszín kis zoknikat veszek. Esetleg mindkettőt. A legfontosabb, hogy ezek a babák a mieink, kettőnkből lettek, a mi szerelmünkből. Ezt kell szem előtt tartanunk. És azt, hogy számomra te vagy a legnélkülözhetetlenebb személy a világon. Mindent meg fogok tenni, hogy semmi gond ne adódjon. Vigyázok rátok, megígérem.


Még a lelkem is zokogott a meghatottságtól. Edward óvatosan simított végig az arcomon, majd a karjaiban cipelt a hálószobáig. Az üvegfalig sétált, ott letett a lábaimra és hátulról átölelt. Elkezdett havazni. Együtt néztük a szálingózó hópelyheket, amelyek lassan fehérré varázsolták a tájat. Elmélyülten simogatta a hasamat, amin egyenlőre még nem látszott semmi.
- Mire gondolsz? – kérdeztem, kizökkentve őt a merengésből.
- Arra, hogy mindjárt itt a karácsony. És te a lehető legszebb ajándékot adtad nekem, amit egy nő egy férfinak adhat.


Úgy tűnt, ma mindenki meg akar ríkatni. Edward szavaira akaratom ellenére ömleni kezdtek a könnyeim. Nem tudom, mi volt velem. Talán a hormonok, talán az érzelmek súlya, talán valami más. Nem tudtam, és abban a pillanatban nem is akartam tudni. Élveztem Edward közelségét, végre a boldog helyemen voltam. Csak mi és a kicsik a méhemben. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Őrültem szerelemes voltam a férjembe, aki viszontszeretett, és útban voltak a kis trónörökösök is. A világ kezdett helyrerázódni körülöttem.


Másnap reggel ismét ágyba kaptam a reggelimet. Ha nem vigyázok, lassan zuhanyozni se hagy egyedül. Bár ezt élvezném… Aztán eszembe jutott valami.
- Edward! Anyát még fel sem hívtuk! – kiáltottam fel, és már el is kezdtem magamban összeállítani egy „védőbeszédet”.


Imádtam anyámat, de a véleményét is ismertem az ilyen dolgokról. Neki nem volt szerencséje a korai házassággal és gyerekvállalással, így némi rosszallással vett tudomást az én férjhezmenetelemről is. Ha most megtudja, hogy terhes vagyok, ráadásul egyszerre kettővel… Edward lépett be a hálóba, miután elvitte a tálcámat. Hívogatóan felhajtottam a takarót, és miután leheveredett mellém, jólesően bújtam bele az ölelésébe.
- Azt hiszem, nem kell aggódnunk anyukád miatt. Az esküvőt is remekül viselte. Tetszettünk neki – vigyorodott el.
- Akkor ideje lenne beszélnem vele – sóhajtottam egyet, és a telefon felé nyúltam, hogy tárcsázzak. Sokáig vártam, mire anyám felvette.
- Dwyer lakás, itt Renée beszél – szólt bele kissé lihegve.
- Anyu? Bella vagyok! Miért zihálsz? – reméltem, nem zavartam meg semmit…
- Ó, semmiség! Tudod, itt, Jacksonvilleben is telepítettem egy kis konyhakertet, és amikor meghallottam, hogy csörög a telefon, rohantam be. Édesem! Olyan gyönyörű voltál az esküvődön! Mint egy igazi hercegnő! És Cullenék! Nagyon szimpatikus család! Bár az a nagydarab fiú elég félelmetesen nézett ki – ó, ha ezt Emmett hallaná – És a ruhád! Álomszép volt!
- Anya, figyelj rám egy kicsit, mondanom kell valamit! – próbáltam gátat vetni Renée szóáradatának, kevés sikerrel.
- Mi? Mi a gond? Beteg vagy? Vagy Edwarddal van valami? Mesélj már! – követelőzött, mire felnevettem.
- Anya, pont most szeretném elmondani. Figyelsz?
- Persze, kicsikém, mondjad csak!
- Anya, én… - nem bírtam tovább folytatni. Hogy mondja el az ilyesmit az ember az anyjának?
Kétségbeesetten pillantottam Edwardra, aki eddig csendesen figyelt. Ellágyult a tekintete és kivette a kezemből a telefont.
- Renée? Itt Edward. Nagy újságunk van! Bella várandós! Gondoltuk, megosztjuk veled is az örömhírt – mondta lassan a kagylóba.
- Mi? Micsoda? Bella terhes? Mikor? Hogyan? Nem várhatott volna még egy kicsit? – hallottam, ahogy anyám levegő után kapkodik. Visszavettem a telefont.
- Anya, jól vagy? – kérdeztem aggódva.
- Persze, csak meglepődtem. Ilyen fiatalon… - fúlt el a hangja.
- Te sem voltál idősebb… - próbálkoztam.
- Hát pont ezért! Istenem Bella, egy kisbaba… - még mindig nem tudta felfogni. Nos, jöjjön a ráadás.
- Anya, nem egy. Kettő. Ikrek lesznek. – a hangom kissé megremegett.
- Micsoda?! Ikrek? Ó, te jó ég! Azonnal foglaltatok helyet az első gépre! Holnap ott vagyok! – hadarta, mire én elsápadtam.
- Ne, anya! Ne gyere ezért ide! Jól vagyok! Persze örülnék neked, de ezért nem kell annyit utaznod. Csak közölni szerettem volna veled, hogy ne érjen meglepetésként. Végül is, nagymama leszel – a végén már kacagtam, mert anyám nem volt egy nagymama-típus. Hiszen még negyven sincs…
- Rendben, van szívecském, de ha kell valami, szólj azonnal! Úristen, ha ezt Phil megtudja…
Tudtam, hogy anyám most már elfogadta a tényt, miszerint az ő kicsi lánya is anya lesz nemsokára, és épp azon agyal, mit is kellene most tennie. Igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést.
- Anya, nekem most mennem kell! Örülök, hogy beszélgettünk egy kicsit!
- Én is, Bella, én is. Vigyázz magadra! És a babákra! – tette hozzá
- Meglesz. Szia, anya! – köszöntem el.
- Jó légy! Szia! – anyám letette a telefont.


Úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratonit. Fáradtan dőltem hátra, a szemeimet lehunytam. Végtelen nyugalom és béke áradt szét a lelkemben. Tudtam, hogy két apró élet növekszik bennem, és hogy mindent meg fogok tenni, hogy boldognak lássam őket. Csendesen Edwardhoz bújtam, és hallgattam a kint süvítő szelet.
- Bella?
- Igen?
- Arra gondoltam, talán ki kellene jelölnünk a babaszobát – suttogta bele Edward a csendbe.
- Nem korai még? – kérdeztem vissza én is suttogva. Beszélhettünk volna hangosabban is, de ez most pont illett a hangulathoz.
- De, lehet. Én mégis szeretném tudni. Csak hogy legyen időm felkészülni. Tudod, sejtelmem sincs, mi kell egy babának. Hát, még kettőnek! – sóhajtott fel.
- Szerintem ráérünk még ilyeneken gondolkodni, de ha annyira szeretnéd… - mondtam, majd felálltam az ágyról, magammal húzva őt a folyosó felé.


Két-két szoba volt egymással szemben, és még egy a főfalon. Mintha tudták volna, mikor építették. Hátborzongató. Mosolyogva léptem be az első szobába, amely közvetlenül a miénkkel szemben volt. Azonnal tudtam, hogy nem is kell tovább keresnünk. A helyiség pont megfelelő volt két babának. Lelkesen néztem Edwardra, látszott rajta, hogy egyre gondoltunk. Ennél tökéletesebbet nem találtunk volna. A karjai közé bújtam, és fojtott hangon tervezgettük az elkövetkezendő életünket.