15. fejezet

(Bella szemszöge)
Már hónapokkal a születésük előtt megállapodtunk Edwarddal a kicsik nevét illetően, de most kértem tőle egy apró változtatást. Miután meghallgatta az érveimet, szorosan átölelt, és meghatódva beleegyezett. Most mindannyian a nagy Cullen-ház nappalijában ültünk, Edwardnak és nekem is a karjainkban egy-egy újdonsült Cullennel. Keresztelőt tartottunk. Igaz, még csak három naposak voltak, de szerettem volna minél előbb átesni ezen. Carlisle vállalta magára a pap szerepét. Tegnap egyeztetett velünk a neveket illetően. Ő is helyeselte a választásomat. 


Lassan odaléptünk a keresztelőmedencéhez, fogadott apám pedig pár csepp vizet hintett az újszülöttek fejére.
- Sunday Rose Cullen és Eden Anthony Cullen, legyetek üdvözölve a családban Isten és ember, valamint vámpír által! – ezt a másik módosítást szintén én javasoltam.
A két kicsi hangosan felsírt, mire Emmett elnevette magát.
- Mondtam én, hogy igazi Cullenek! Ha valami nem tetszik, nosza, ordítsunk! – mindenki száján ott bujkált a mosoly.


- Bella? – megfordultam, Rosalie nézett velem szembe meglepetten.
- Igen? – tudtam, mit akar.
- Miért? Mármint, úgy értem… Nem értem. – rázta meg a fejét hitetlenül.
Lassan a karjába tettem Sunday-t, és mosolyogva simítottam végig az arcát.
- Azért, mert ha te nem lennél, most ő sem lenne. Megmentetted a lányom életét, amiért soha nem lehetek neked eléggé hálás. És azt akarom, hogy ezt majd ő is tudja. Tudja meg, hogy neked köszönheti az életét – biccentettem egyet, majd magukra hagytam őket.
Esme hálásan mosolygott rám, muszáj volt nekem is vigyorognom. Minden olyan csodás volt, békés. Nem is akartam elhinni, hogy ez itt mind az enyém. A családom szeretete, Edward szerelme, és most ez a két kis tündér.


Tegnap megtudtam, hogy amíg én a kicsikkel voltam a nagy házban, addig Esme és a másik két lány befejezték a babaszobát. Gyönyörű lett. A falakat halványsárga tapéta borította, egy csíkban apró oroszlánok és bárányok díszítették. Nagyon jó ötletnek tartottam ezt az utalást. Az ajtóval szemben álltak a kiságyak, egy kék Edennek, és egy rózsaszín Sunday-nek, a hozzájuk illő baldachinnal együtt. A padlót krémszínű, süppedős szőnyeg takarta, a pelenkázót a sarokba tették. A legnagyobb meglepetést és örömet egy olyan bútor okozta, amihez nagyon sok kellemes emlékem fűződött. Az ablak alatti fülkében ott feszített a hintaszékem, amit áthoztak a hálóból. Odamentem hozzá, és finoman végigsimítottam a régi fán. Anyám annak idején itt ringatózott velem, és most már én is ezt fogom tenni az ikrekkel.


Mérhetetlen szeretettel gondoltam a gyermekeimre, akik most ide-oda vándoroltak egyik családtagjuk karjából a másikba. Emmett, tőle szokatlan módon, rendkívül óvatosan fogta meg Sunday-t, és a fülébe suttogott.
- Néhány év múlva te leszel a legjobb csaj a környéken! – nevetett rá a lányomra, majd körbenézett, hogy hallotta-e valaki a kijelentését. Jasper felhúzott szemöldökkel, visszafojtott nevetéssel nézett rá. Közelebb ment a testvéréhez, és a gúnyos vigyor eltűnt az arcáról. Ugyanolyan áhítattal nézte a kicsit, mint Emmett.
- Igazad van. Még jó, hogy mi itt vagyunk. Elkergetjük majd a mihaszna kölyköket! – súgta oda Emnek, majd mind a ketten kihúzták magukat.
Felnevettem. Mindketten odakapták a fejüket, mire feltartottam nekik a hüvelykujjamat. Vigyorogva vonultak el, újabbnál újabb terveket kovácsolva a lányom védelmére. Eden Alice karjaiban szunyókált, Esme és Rosalie rajongó tekintete alatt. Carlisle nem tudta eldönteni, melyik csoporthoz csatlakozzon, így leült a kanapéra, és büszke mosollyal figyelte mindkét „unokáját”. 
A csöppségek mindenkit elkápráztattak. Tényleg tökéletes babák voltak. Az elején aggódtunk egy kicsit Edwarddal, hogy mégis, milyen arányban keverednek bennük a vámpír és ember gének, de Carlisle megnyugtatott minket. Azt mondta, hogy egyenlőre felesleges ilyeneken rágódnunk, minden kialakul magától. Bár gyorsabban nőttek, mint az átlag csecsemők, és nem csak emberi dolgokat produkáltak – Eden tegnap nekiállt gügyögni -, de mégiscsak kisgyerekek voltak. Ettek, mosolyogtak, aludtak. Ez töltötte ki a napjaikat, és úgy tűnt, teljesen elégedettek vele.


Edwarddal boldogabbak voltunk, mint valaha. Eden és Sunday tették teljessé az életünket. Úgy éreztem, valaki nagyon szerethet ott fent, ha ilyen ajándékot kaphattam. Apu… Még mindig hiányzott, és ez már sosem fog változni, de ahogy telt az idő, egyre kevésbé fájt. Erről eszembe jutott, hogy holnap érkezik meg anyu és Danielle is. Sógornőm nemrég megtalálta a vámpírt, akit keresett, és idehozza. Remélem, nem lesz semmi gond.


Edwarddal úgy voltunk, mint az esküvőnk előtt. Mivel Carlisle még nem vette ki a varratokat, önmegtartóztató életmódra lettünk ítélve. Esténként együtt fektettük le a kicsiket, majd befeküdtünk az ágyunkba. Szerelmem magához húzott, és én az altatóm dallamára aludtam el. Ma is ez volt a menetrend. Csendesen ballagtunk a „kuckónk” felé, egymásban és a gyerekekben gyönyörködve. Mire beléptünk az ajtón, már mindketten aludtak. Óvatosan vettük le róluk a vastag ruhákat, és kényelmes rugdalózókba bújtattuk őket. Edward mögém állt, hátulról átkarolta a derekam, és közel húzott a testéhez. Eszméletlenül kívántam őt. Az érzés kölcsönös volt, de nem engedhettünk a vágyainknak. Halkan hajtottuk be a gyerekszoba ajtaját, csak egy kis éjszakai irányfényt hagyva magunk mögött. Szelíden mosolyogva léptünk be a hálóba, majd Edward elment, hogy előkészítse nekem a fürdőt. Sosem hallottam még ilyen figyelmes férjről. Magamban mosolyogva léptem a gardrób elé, hogy előszedjem a pizsamámat. 


Váratlanul két kéz kulcsolódott a csípőmre, és a fürdő felé kezdett húzni. Teljesen elkábultam. Az óriási márványkád mellett Edward lassan lecsúsztatta rólam a ruháimat, és beleeresztett az illatos fürdővízbe. Félig lehunyt pillák alól lestem, mit csinál. Villámgyorsan telepakolta a kád szélét és a polcokat gyertyákkal, meggyújtotta őket, a villanyt pedig leoltotta. Becsusszant mögém, csókot lehelt a nyakamra, majd végtelenül óvatosan masszírozni kezdett. Csukott szemmel élveztem a kényeztetést. Edward lassan végigsimított a karjaimon, és az előttem lévő tubus felé nyúlt. Eperillat árasztotta el a levegőt. Ugyanolyan megfontolt mozdulatokkal megmosta a hajam és a testem. Végül kiszállt mögülem, kihúzott a vízből és egy puha törülközővel szárazra dörgölt. A karjaiban vitt a hálóba, rám adta a pizsamámat, megcsókolt, majd velem együtt bebújt a takaró alá. Életem legromantikusabb estéje volt.


Másnap reggel elaludtam, így Edwardra maradt az etetés. A kicsik vegyesen étkeztek. Vért és emberi táplálékot is kellett kapniuk, hogy egészségesen fejlődjenek. Kipattantam az ágyból, magamra kaptam a köntösöm, és a konyha felé indultam. Mosolyogva dőltem neki az ajtófélfának. Sunday és Eden egy-egy hordozóban ültek az asztalon, Edward mindkettőjüknek cumisüveget dugott a szájába, és közben lelkesen magyarázott.


- Na, itt az ideje, hogy megbeszéljünk valamit! A mami nagyon kimerült és fáradt, ezért mindent meg kell tennünk, hogy kipihenje magát. Tehát, a terv a következő: holnap, miután a nagyi visszament Jacksonville-be, ti itt maradtok szépen Alice nénivel és Rosalie nénivel. Anyu és én meg elmegyünk egy kicsit, mert mutatni szeretnék neki valamit. De meg kell ígérnetek, hogy jók lesztek! Én is ezen leszek, ne okozzunk csalódást a maminak, rendben? Tudjátok, édesanyátok a legönfeláldozóbb ember, aki ismerek. De ő sem bírja a végtelenségig, ezért kérlek meg titeket erre a kis szívességre. Megegyeztünk? – várakozón nézett a gyerekekre. Eden befejezte az evést, és egy hatalmas büfivel fejezte ki az elégedettségét. Edward kacagva pillantott rá. – Nagyon helyes!
- Attól tartok, ebbe a többieknek is bele kell egyezniük – szólaltam meg. Edward végignézett rajtam, végül szeme megpihent az arcomon.
- Semmi kifogásuk nem lesz, hiszen imádják a gyerekeinket. A lányok majd’ kiugranak a bőrükből, amikor átmegyünk. Ne feledd, én mindent tudok róluk – vigyorogva pöccintette meg a halántékát. Muszáj volt elmosolyodnom.
- Rendben, de akkor is szeretném őket megkérdezni erről. Elvégre két csecsemő nem mindig marad nyugton…
- Ne aggódj, mondtam már. De most fel kellene öltöznötök, mert Renée hamarosan megérkezik – amint kimondta, már ott sem voltam.


Bár már az esküvő óta nem láttam anyámat, és nagyon hiányzott, féltem ettől a találkozástól. Nem tudtam, hogyan fogunk viselkedni ezentúl egymással. Hiszen nem voltam már kislány, hanem családanya. Nem lesz könnyű neki megszokni…


Miután felöltöztem, és a kicsiket is rendbe raktam, Edwarddal elsétáltunk a nagy házhoz. Úgy gondoltuk, itt jobban elférünk, mint a kuckónkban. Egyre idegesebb lettem, már Jasper is kezdett kiakadni tőlem.
- Bella, ne már! Csak anyukád jön, nem a Volturi! – kiáltott fel Emmett, mire Edwarddal rémülten összenéztünk. Egyre gondoltunk. Ha a Volturi tudomást szerez az ikrekről… Lázasan kutattam az agyamban, van-e valami, ami esetleg felkeltheti a figyelmüket. Edward higgadt le először.
- Nyugodj meg, édes. Semmi okuk idejönni, szaglászni. Nem lesz semmi gond! Hiszen megígértem, hogy vigyázok rátok, nem? – karolta át a vállamat. Csak bólintani tudtam.
- Megjöttek! – kiáltott Alice hatalmas mosollyal az arcán, majd felpattant, hogy ajtót nyisson anyámnak és Carlisle-nak, aki érte ment a reptérre.
Kezdődik. Úgy éreztem magam, mintha valami rossz darabban játszanék. Én is színleltem. 


Anyám lépett be elsőként, szemeivel kutatva vizslatta végig a szobát. Tekintete találkozott az enyémmel, arca felragyogott.
- Bella! Istenem, de megváltoztál! Kész felnőtt lettél! – mosolygott rám, majd karjai körém fonódtak. Sután visszaöleltem.
- Isten hozott, Renée. Érezd otthon magad, kérlek – Esme tökéletes háziasszony volt, mint mindig.
- Hol vannak? Már alig vártam, hogy lássam őket! – céltudatosan menetelt a kanapé felé, ahol Emmett és Rosalie dajkálta a kicsiket. Anyám arca elnyúlt, szemébe meglepettség költözött.


- Bella, ők nem is emberek! – a szívem kihagyott egy ütemet. Lebuktunk – Ők angyalok! Méghozzá tökéletesek! – a megkönnyebbülés érezhető volt a levegőben.
Renée kérlelve nézett Rosalire-ra, aki elnéző mosollyal nyújtotta át Sunday-t. Anyám tekintete rajongással telt meg.
- Istenem, mennyire hasonlít rád! Eden pedig kiköpött apja! Eszméletlenül szépek vagytok – gügyögte az ikreknek.


Nagy kő esett le a szívemről. Túl voltunk a dolgok nehezebbik felén. 
Edward váratlanul megdermedt mellettem, majd boldog vigyorral az ajtó felé sietett, és szélesre tárta azt. Danielle és egy férfi bukkant fel a látóteremben. Szerelmem határtalan örömmel ölelte át a nővérét. Amíg Danielle itt volt, nagyon közel kerültek egymáshoz. Szemügyre vettem a sógornőm mellett álló vámpírt. Mert, hogy az volt, ahhoz semmi kétség nem fért. Lélegzetelállító tökéletessége és aranyszínű szeme elárulta. Magas volt, és izmos, bár nem annyira, mint Emmett. Barna haja belelógott a homlokába. A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy védelmezőn átölelte Danielle vállát. Elmosolyodtam. Hát ők is felfedezték a csodát, a szerelmet. Edward karon ragadta, és felém vonszolta őket. A férfi egy pillanatra megfeszült, aztán elernyedtek az izmai. Gondolom, megérezte az emberi illatokat.


- Bella? Szeretném neked bemutatni Josht. Őt kerestem idáig. És végre meg is találtam – Danielle ellágyulva nézett a párjára.
- Szia! Josh Benett vagyok. Danielle már sokat beszélt rólad, Isabella – mosolygott rám lehengerlően.
- Öhm, szia. Örülök, hogy megismerhetlek. Egyébként, maradjunk a Bellánál, rendben? – kérdeztem tőle, mire még jobban vigyorgott.
- Hogyne, természetesen.
- Danielle! Isten hozott újra itthon! – Esme repült a karjaiba – És téged is, Josh – mosolygott rá finoman.
- Köszönjük Esme, de nem maradunk sokáig. Csak az unokatesóimat jöttünk köszönteni – hárított Danielle.
- De egy pár napig biztosan maradtok, nem? – Esme olyan volt, mint egy tyúkanyó; szerette maga mellett tartani a „csibéit”. Danielle fáradtan bólogatott.
- Azt hiszem, annyit maradhatunk.
- Helyes! Már elő is készítettem nektek a vendégszobákat! Bár, úgy látom, csak egyre lesz szükségünk… - töprengve elvonult, hogy intézkedhessen.
- És? Merre vannak a lurkók? – kérdezte vigyorogva Danielle.
- Bella édesanyjával. Ő is nemrég érkezett – magyarázta Edward.


A fejemmel intettem, hogy kövessenek. Anyám a kanapé előtt ült, az ikrek kacagva figyelték a mókázását.
- Anya? Ők itt Danielle, Edward nővére, és a… - haboztam, nem tudtam mit mondani – a párja, Josh. Most jöttek Európából, és szeretnék megismerni az új családtagokat.
Renée letörölhetetlen mosollyal fordult az újonnan érkezők felé, és kezet nyújtott.
- Sziasztok, Renée vagyok, Bella anyukája – és már meg is ragadta Josh kezét, hogy aztán döbbenten elengedje. Ajjaj, ő nincs hozzászokva a hőmérsékletükhöz.
- Asszonyom… - hajtott fejet a férfi, de közben lázasan kereste a kiutat a szorult helyzetből.
- Huh, ilyen hideg lenne már? – célzott anyám az előbbire.
- Nem, nem, csak sokat vezettem, így nem jutott elég vér a kezembe – vágta ki magát Josh. Anyám megnyugodott, ahogy mindenki más is.


Csengettek. Alice szaladt ajtót nyitni. Pár másodperc múlva visszajött, és a fülembe suttogott.
- Bella, gyere, vendéged van.


Nekem? Itt? Míg azon töprengtem, hogy vajon ki kereshet engem, elértem az ajtóig, és a döbbenettől leesett az állam. 
Nem más várt odakint, mint Jacob Black.