Azt jutott eszembe a minap, hogy amíg nem vagyok készen az új fejezettel, ismerkedhetnénk egy kicsit :)
Nem kell semmi komolyra gondolni, csak felajánlom a lehetőséget, hogy kérdezzetek. Bármi jöhet, bármilyen téma. Szólhatnak a kérdések a történetről (annyit azért megemlítenék, hogy semmilyen jövőbeni titkot nem árulok el, sajnálom), rólam, egymásról, a világról, még a töltött káposztáról is :D :D Szóval, amihez csak kedvetek van :)
A kérdéseket várom, mondjuk vasárnap este 8ig (nov.31.) és akkor hétfőn kiposztolom őket :)
Jó fejtörést :)
xoxo
Lea
2010. október 28., csütörtök
2010. október 24., vasárnap
45. fejezet
Nos, jóval előbb, mint mostanában, és kicsit hosszabban, mint szokott, de itt a friss :)
Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvassa, hogy írjon nekem, mert én csak ezekből tudom leszűrni, hogy éppen hogy teljesítettem. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, még a jövőbelátást is gyakorolnom kell, szóval kérlek (igen, kérlek, nincs semmi hiszti vagy fenyegetőzés), hogy firkantsatok már le pár szót a kedvemért :( Levettem a szóellenőrzést, külön, felnyíló ablakban jelenik meg a kommentes box, szóval arra sem kell várni, hogy újratöltődjön az oldal. Én igazán mindent elkövetek annak érdekében, hogy olyan dolgokat hozzak nektek, amiket szeretném, ha szeretnétek, és csak meg akarom érteni, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett miért kapok ennyire kevés hozzászólást. Nem követelőzök, nincs komihatár, nincs erőszak, csak kérlek titeket. Sajnálom, hogy meg kellett említenem ezt, de már nem tudok mit kitalálni.
A fejezetről annyit, hogy kissé 18 karikás, szóval aki még nem nagykorú, csak sunyiba olvassa :)
Jó szórakozást hozzá :)
xoxo Lea
(Bella szemszöge)
A tekintetem valószínűleg tisztán tükrözte mindazt a megrázkódtatást, félelmet és bizonytalanságot, amit éreztem, mert Edward egyre kétségbeesetten nézett rám. Képtelen voltam nem a bőre alatt száguldozó vérre gondolni, de a kínzó szomjúság mellé társul szegődött a vágy is. Annyira más volt, annyi emberi, mégis hátborzongatóan tökéletesen állt előttem. A léleklátó zöld szemekben lángoló szerelem és bizalom lassan felemésztette minden ellenállásomat, mégsem akartam kitenni őt semmilyen veszélynek. Így, amikor Edward határozottan felém indult, én hátrálni kezdtem.
- Mit művelsz? Azonnal állj meg! Ne, Edward, ne tedd ezt! – Jasper és én egyszerre kiáltottunk fel, és a duónkhoz csatlakozott az éppen betoppanó Alice is.
Megfagyott a levegő a szobában, senki nem mert megmozdulni, féltünk a lehetséges következményektől. Szerettem Edwardot, mindennél jobban imádtam őt, de a vére… Olyan mértékű vágyódást váltott ki belőlem, hogy nem voltam biztos abban, hogy uralni tudom az ösztöneimet. Csalogatva hívott, ínycsiklandozó édességként csábított egyre közelebb és közelebb, nem akarva mást, csak hogy a meleg, éltető vér végigcsorogjon a torkomon és kitöröljön mindent belőlem.
Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Edward kinyújtotta a karját.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta.
Senki nem mozdult továbbra sem, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy minden rajtam múlik. Edward kész lett volna feláldozni magát, csak hogy bebizonyítsa, a belém vetett bizalma nem hiábavaló. Harcoltam, igazán harcoltam minden természetesnek hitt, állati ösztönnel, bevetettem minden emberi tulajdonságomat, hogy felül tudjak kerekedni rajtuk. A fogaim már szinte karcolták a bőrét, a tüdőm ki akart szakadni a zihálástól, az agyamban egymást kergették a gondolatok, amikor fogtam magam, egy szó nélkül ellöktem magamtól Edwardot és kiszáguldottam a házból.
Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, az erdő zöldes barna csíkként csak elfolyt mellettem. Csak futottam, egyre messzebb kerülve a háztól, egyre távolodva Edwardtól és a bizonyosan bekövetkező tragédiától. Szenvedtem, gyűlöltem magam mindazokért a gondolatokért és vágyakért, amik miatt csaknem kioltottam az életét annak az embernek, akiért a világon bármit megtettem volna.
Akkor eszméltem csak fel, mikor rájöttem, hogy a lábaim a tengerpart felé visznek. Nem volt olyan gyönyörű, mint La Push, de megtette. Vágytam az óceánra, a sötét, hideg vízre. Azt reméltem, majd lekoptatja az elmémről mindazt a bűnt, mindazt az idegességet és feszült nyugtalanságot, ami rám telepedett, reméltem, hogy a hullámok lemossák a szívembe fúródó éles, fájdalmat okozó szilánkokat. Felejteni akartam, kitörölni minden gondolatot a fejemből és csak sodródni az áramlattal, míg már csak én maradok, a lágyan ringatózó tenger és a felettünk szikrázó csillagok.
Meg sem torpantam, mikor elértem a szárazföld végét, ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodtam és előrevetettem magam a mélységbe. A testem nyílként fúródott a haragos hullámok közé, nesztelenül siklottam a tengerfenék felé. Reménytelenül elveszítettem mindent, az önmagamba vetett hitemet, minden illúziómat önmagammal kapcsolatban. Kételkedtem magában a világban is, annyira mély volt az a szakadék, amibe zuhantam. Gondolatban kerestem a kivezető utat, kutattam utána, de inkább csak még jobban belegabalyodtam a zsákutcák útvesztőjébe. Nem tudtam, halvány elképzelésem sem volt afelől, hogy Edward hogy bírta ki évekig ezt a mérhetetlen szenvedést, amit akkor az én illatom okozott őneki. Találkoztam emberekkel, rengeteg emberrel, mégsem éreztem soha ilyen vágyódást, ilyen lehetetlen kívánságot, mint nála. Két részre szakadtam, a skizofrénia tankönyvi példája lettem. Egyrészt sosem bántottam volna őt, sosem ártottam volna neki, annál kedvesebb volt a számomra, minthogy ilyen bűnös, kegyetlen és fájdalmas dolgot véghez vigyek. Másrészt minden porcikám azt sugallta, azt suttogta a fülembe, hogy igenis, tegyem meg, mert ennél szebb és felemelőbb pillanatom nem lesz még egyszer. Csupán annyit kellett volna tennem, hogy mellé lépek, a kezemet a dereka köré fonom és belemélyesztem a méreggel átitatott fogaimat hártyavékonyságú bőrébe, magamévá téve ezzel annyi éltető, észveszejtő vért, amennyit csak tudok. Kettéhasadtam és fogalmam sem volt, hogy valaha is össze tudom-e majd rakni magam. Azt mondják, ritka dolog, ha valaki megtalálja az énekesét. A mi esetünk különösen hátborzongató volt, hiszen egymás énekesei voltunk anélkül, hogy tudtunk volna róla. Valóban mi voltunk a történelem egyik legfurcsább párja.
Amint leértem a fenékig, hagytam, hogy az áramlatok lassan felvigyenek a felszínre. Ahogy megpillantottam a sötét égen ragyogó csillagokat, eszembe jutott a halálom napja, ami új életem első napja is volt egyben. Akkor azt hittem, egyedül kell eltávoznom a messzeségbe, de aztán Jake megjelent, mint afféle Végzet Angyala és mellettem maradt a legvégsőkig. De most nem volt itt sem Jacob, se más, egymagamnak kellett megbirkóznom a helyzettel. A fájdalom tolvajként osont körülöttem, csendes, kitartó és igazságtalan módon csent el minden jót, amit valaha is szerettem. Gyűlöltem az érzést, amit kiváltott belőlem.
A hullámok lustán csapódtak a testemnek, a felkelő hold fénye szinte eggyé tett a víz szelíd csillogásával. Elkápráztatva figyeltem a sugarak játékát, a szemem követte azt egészen a partvonalig, ahol sokkoló látványban volt részem. Edward a peremen állt.
Mielőtt szólhattam volna vagy tehettem volna bármit is, a mélybe vetette magát.
Egy pillanatra lefagytam, de aztán olyan gyorsan úszni kezdetem felé, ahogy csak tudtam. Miközben sebesen tapostam a vizet, egyre az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, és hogy nem számít, milyen kínokat kell átélnem a közelében. Imádkoztam, hogy ne essen baja, azt nem éltem volna túl. Ahogy elértem a sziklákat, felmentem a felszínre és kiabálva hívogatni kezdtem. Nem érkezett válasz, és már attól tartottam, hogy minden rémálmom, minden sötét, pokoli gondolatom valóra vált. Elszántam merültem le, végigpásztáztam a medret, minden kiszögellés és szikla mögé benéztem, de nem találtam őt. Egyre kétségbeesetten róttam a hiábavaló köröket, a torkom összeszorult a félelemtől és attól a dühödt tehetetlenségtől, ami megbénította a világot körülöttem. A vég nélküli boldogságot halotti csend váltotta fel, a hangos dübörgésen kívül, amit a víz szikláknak rohanása okozott, néma volt a táj.
Aztán felfigyeltem valamire. Gyenge, erőtlen kis dobbanások sorozata ringott a víztükör felett, olyasmi, mint amit akkor érzel, ha kismadarat szorítasz a tenyeredben és érzed a bőrödön a szív ritmikus dallamát. Nem hallod, érzed.
A füleim érzékenyen vették a jeleket, és ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, már azt is meg tudtam állapítani, hogy mire számíthatok. Edward egy kiálló sziklába kapaszkodott, a fejéből ömlő vér vörösre festette körülötte a tengert. Egy pillanatig elszabadultak az ösztöneim, de villámgyorsan moderáltam magam és csak a célra összpontosítottam: kijuttatni őt innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- Bella? - egy átlagos ember meg sem hallotta volna a hangját, olyan erőtlen volt, hogy a víz felett örökké süvítő szél pilleként sodorta tova.
- Mégis, mi a fenét képzeltél? Csak így leugrani…! – hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben odaúsztam mellé és a kezét a saját vállamra tettem és átkaroltam őt.
- Én… én csak megfeledkeztem egy apró tényről – motyogta maga elé.
- Apró tény? Szerintem épp elég hatalmas az emberi mivoltod! Istenem, Edward, te nem tudod, mit álltam ki, miközben téged kerestelek! – a feszültség harag formájában tört ki belőlem, pedig épp az imént fogadtam meg magamnak, hogy nem bántom őt.
- Azt hiszem, el tudom képzelni – rám villantotta gyönyörű, léleklátó zöld szemeit és én elszégyelltem magam.
- Igazad van, ne haragudj... Nem is értem, miért szenvedsz még mindig velem – nem sértésnek vagy valamiféle rosszul értelmezett önsajnálatnak szántam, mégis úgy hangzott. Elhúztam a számat.
- Bella, figyelj, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam hallani, hogy igen, igazam van, veszélyes vagyok és ezt meg ő nem akarja.
- Mindegy. Gyere, felviszlek – kérdés nélkül megragadtam és a lehető legóvatosabban, mégis gyorsan felmásztam vele a meredek sziklafalon. Amint biztonságban átértünk a párkányon, elengedtem és távolabbról figyeltem, ahogy leül a földre és a fejét tapogatja.
- Azt hiszem, az egyensúlyérzékem még rosszabb, mint a tiéd volt – igyekezett viccet csinálni az egészből, halványan mosolyogva nézett rám.
- Ez egyáltalán nem humoros, Edward. Meg is halhattál volna! Arra nem gondoltál, hogy milyen sebezhető is vagy most? – dörrentem rá. Összehúzta magát, mint a kisgyerek, akire rápirítanak.
- Őszintén? Nem. Csak nem tudtam elviselni a gondolatot sem, hogy egyedül vagy idekint, és mivel saját tapasztalatból tudom, hogy milyen érzések kavaroghattak benned, úgy éreztem, nem hagyhatlak egyedül. Amikor megláttam, hogy a vízben vagy… nekem…nos, nekem segítenem kellett. Az már nem jutott el az agyamig, hogy éppen nekem lesz szükségem a te segítségedre. Sajnálom – végzetesen elhalkult a hangja, erőltetnem kellett magam, hogy meghalljam.
- Edward… - nem voltam többre képes, csak gyengén elsuttogni a nevét, de nála tetszést arathatott, mert felállt és felém indult.
- Tudom, hogy képes vagy rá, Bella. Mi ketten túléltünk mindent, ami képtelenség lett volna. Annyi baj, annyi szenvedés ért már minket, mi mégis itt vagyunk, egymásnak rendelve az idők végezetéig. Ne hagyd, hogy a vágyaid uralkodjanak rajtad! Szeretlek, és ezen semmi sem tud változtatni. Szeretlek, és ez nem csak azt jelenti, hogy csak a szép, boldog dolgok miatt maradok melletted. Itt vagyok, ne félj tőlem, kérlek! - lehunyt szemmel hallgattam őt, de éles érzékeim lelkesen tudósítottak minden lépéséről.
Már azelőtt tudtam, hogy megérintett volna, hogy pont előttem állt. Az illata gonosz csábítóként udvarolt körbe, de a szívem erősebbnek találtatott a mélyben megbúvó vadállatnál. Ahogy felnéztem rá, a szemei felragyogtak, zöld gyémántokként szikráztak az üregükben, míg az ajka elnyílt és lassan az enyémhez közelített. Tudtam, mit szeretne, mi az, amire vágyik, de nem adhattam meg neki. A mellkasára tettem a kezem és finoman, de határozottan eltoltam magamtól.
- Edward, állj! Nem lehet! Mi nem… nem, amíg… - a szavak értelmetlen masszaként bukkantak elő a számból, nem hitem volna, hogy valamit is megért belőle. Tévedtem.
- Miért ne? Te nő vagy, én férfi, házasok vagyunk, szeretjük egymást… Ennél természetesebb dolog nincs a Földön – bevetette minden kis piszkos trükkjét a csábításhoz, a féloldalas mosolytól kedve a megvillanó tekinteten át egészem a várakozó, hívogató ölelésig. A testem szenvedett, mindennél jobban akarta őt, mindenestől, mindenhogy, akárhogy.
- De te most… nem lehet, értsd meg! Bántani foglak – elfordítottam a fejem, és közben úrrá lett rajtam a deja vu érzés. Ugyanezeket a köröket futottuk annak idején, mikor én ragaszkodtam a dologhoz és ő nem akarta, ugyanezzel az indokkal. Akkor megegyeztünk, hogy ha összeházasodunk, megpróbáljuk. Az egész nem is történhetett volna tökéletesebben, nem volt semmi gond. Tudtam, hogy a helyzet a visszájára fordult, és azt is tudtam, mit fog mondani.
- Azt hittem, hogy ezen már túlvagyunk. Azelőtt sem történt semmi - egy-null neki.
- De az más volt! Edward, te akkor már több, mint egy évszázada vámpírként éltél, tudtad, hogyan kontrolláld magad. De én… nézz rám! Megérzem az illatod, meg akarlak harapni és aztán elrohanok! Hát milyen feleség, milyen szerelmes az ilyen? – zaklatottan kapkodtam a levegőt, bár semmi szükségem nem volt rá.
Edward ismét közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és a szemembe nézett, gyönyörű, könnyektől csillogó pillantást vetve rám. Meghasadt a szívem, a testem lángolt, mégsem engedhettem a szenvedélynek. Túl kockázatos lett volna. Tökéletesen megértettem már, hogy ő mit érzett, mikor fordított volt a helyzet. A felelősségérzet, a bűntudat, a vágy, a düh és a szerelem egyetlen, véget nem érő csatában harcoltak, ahonnan kétes volt a kijutás.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád – súgta a számra, mire hangosan felkacagtam.
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne mondanom – mosolyogtam rá. Melegen viszonozta, aztán a szája lecsapott az enyémre. Abban a pillanatban minden, ami körül eddig jártam a gondolatataim, megszűnt, átlényegült valami mássá, valami sokkal személyesebbé, sokkal intenzívebbé. De még nem akartam feladni.
- Légy türelmes, kérlek! Találunk megoldást, és akkor… - belém fojtotta a szót egy jól irányzott csókkal.
- A türelem sosem tartozott az erényeim közé – mormolta a számra, miközben a vizes felsőmet igyekezett lehámozni rólam.
- Ó, persze, hogy nem. Nem is tudom, ki volt az, aki nem akart ilyesmiket csinálni az esküvő előtt – krákognom kellett, hogy a hangom ne hagyjon cserben. Edward megszabadított a zavaró anyagtól és már a saját ingjével bajlódott. Képtelen voltam levenni a szemem a szabaddá váló mellkasáról. A holdfény varázslatos, meseszerű színekbe burkolta sápadt bőrét, még inkább kihangsúlyozva annak tökéletességét.
- Az más volt. Akkor még ember voltál, nagyon körültekintőnek kellett lennem – már csak suttogott a nyakamba, a hangja rekedtté vált.
- A felállás azóta változott. Most nekem kell észnél lennem – az én hangomat is mélyebbé festette a vágy. Edward megtalálta a fülem mögötti érzékeny területet és kíméletet nem ismerve ostromolni kezdte.
- Nem akarom, hogy emiatt aggódj, nagyfiú vagyok már. Sőt, egyáltalán ne is gondolkozz! Csak érezd, amit én! – parancsolta, miközben a kezei már a csupasz felsőtestemen kalandoztak. Azt hittem, elemészt a tűz, amit ő korbácsolt fel bennem.
- Ez kész őrület, Edward! – kiáltottam fel, összeszedve minden apró önérzetmorzsát.
- Sajnálom. Idétlenül viselkedtem, ne haragudj! De ettől függetlenül… - nem folytatta, szavak helyett leheletfinom csókokkal fejezte be, amit akart.
- Egyetértek. Minden idióta, meggondolatlan tetted közül ez a…
- Sajnálom! Sajnálom és szeretlek! – ujjai megtalálták a nadrágom gombját. Tehetetlenségre ítélve hagytam, hogy kibontakozzon.
- Ez mindenen túltesz. Ez még annál is rosszabb volt, mikor… Hogyan? – értetlenül meredtem rá.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. Mi ezen olyan meglepő? – felvillantott egy gyors, lehengerlő mosolyt majd visszatért az előző elfoglaltságához, miközben olyanokat motyogott, hogy „átkozott gombok” és „milyen egyszerű volna csak letépni” meg ilyesmik.
- De… azok után, hogy én… hogyan szerethetnél? – elkerekedett szemmel vártam a választ. Nem szóban érkezett.
Edward egy határozott mozdulattal a hátamra fektetett és megcsókolt, de igazán. Mélyen és szerelemittasan. Elkábultam tőle, már nem érdekelt semmi, az életem a carpe diem jegyében folyt tovább.
- Akarsz még vitatkozni, Mrs. Cullen? – pajkosan rám pillantott, de a jókedv mellet megbújt a sötéten lobogó, minden mást elűző, hatalmat akaró vágy. Elszorult a torkom ennyi érzelem láttán.
- Nem, azt hiszem nem. Nem könnyű valakivel veszekedni, aki épp az imént mondta, hogy szeret – rebegtem a szavakat inkább csak magamnak. Felkuncogott.
- Helyes válasz. A többire meg ráérünk holnap – minden szót csókkal elválasztva súgott a számra. Elolvadtam.
Végtelenül lassan siklott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, minden útjába kerülő akadályt elhárítva becézgetett. A kezei egy úriember tapintatával suhantak végig a bőrömön, törődéssel, szeretettel. Végigzongorázott a bordáimon és birtokba vette azt, ami mindig is az övé volt.
Nyöszörögve igyekeztem hozzá simulni ott, ahol a leginkább vágytam már rá, de Edward nem hagyta. A testem követelte a vad kibontakozást, annyira akartam már az eggyé olvadást, hogy már fájt. A gyönyör szinte az eszemet vette, hallottam, ahogy távoli hangon Edward nevét kiáltozom, ami azután végtelen sikollyá változott. Edward elérte a célját és pihenést nem engedélyezve cirógatott tovább. Sosem éreztem még magam ennyire gyengének és tehetetlennek, mégsem voltam még sosem ennél boldogabb. A szavak feleslegessé lettek, nem volt kifejezés, ami hűen tükrözte volna mindazt, ami bennem zajlott. Edward nem így gondolhatta, mert miközben egyre magasabb szintre tornázta fel a lángokat a bensőmben, édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Megőrültem a hangjától, a matató, kényeztető kezeitől a testemen és egyáltalán, attól a földöntúli, megmagyarázhatatlan szerelemtől, ami kitöltötte a lelkemet.
Edward egy pillanatig eltűnt a közelemből, de csak azért, hogy ő is megszabaduljon a ruháitól. Meztelenül simultunk egymáshoz, minden idegvégződésünk a másikkal volt átitatva. Az illata továbbra is marón égette a torkomat, de ezt a fájdalmat hozzácsaptam a szenvedélyhez, és így már nem is tűnt elviselhetetlennek, sőt. Arra gondoltam, titkon talán vágytam erre, meg akartam tapasztalni, milyen érzés úgy ölelkezni vele, hogy kivételesen nem én vagyok a gyengébb, a törékenyebb. Óvatosan simogattam őt, nagyon figyeltem minden mozdulatomra. Lágyan végighúztam az ujjaimat a gerince mentén, vadállatias morgást kicsikarva belőle. Elmosolyodtam női hatalmam teljes tudatában és egyetlen lendülettel a hátára fordítottam, hogy aztán a derekát a két lábam közé szorítva végre megadjam magunknak azt, amire a legjobban vágytunk. Edward felkiáltott, de a hangja gyorsan zihálttá vált, ahogy lassan mozogni kezdtem rajta. Az arca megfeszült az izgalom hevében, tökéletesen megmutatva, micsoda erők bujkáltak benne. Előrehajoltam, hogy csókot lopjak, de ő gyorsabb volt és anélkül, hogy akár egy centit is elmozdultunk volna egymástól, fordított a helyzetünkön, így most alatta pihegtem, míg ő fentről nézett le rám győzelemittas, átszellemült tekintettel. Egy cseppet sem bántam a hirtelen váltást, mert Edward gyorsított a tempón, eltörölve még a bosszankodás legapróbb szikráját is. A lábaim ösztönösen a dereka köré fonódtak, ezzel még inkább egymáshoz szorítva a testünket. Elképzelhetetlenül furcsa és egyszersmind leírhatatlanul gyönyörű volt megtapasztalni, ahogy a szíve olyan hevesen vert a szűkké vált mellkasában, mint egy túlfeszített metronóm, ahogy a homloka izzadságtól gyöngyözött, ahogy a levegő sietve távozott a tüdejéből minden egyes mozdulat után. Az ütemünk egyre féktelenebbé vált, lassan elmosódott a határ köztem és közte, nem létezett különbség tegnap és holnap között, csak a gyönyörnek éltünk. Edward hevesen magához szorított és felkiáltott, épp abban a pillanatban, mikor megnyílt előttem a mennyország kapuja és színes, szikrázó tűzijátékkal üdvözölte az érkezésemet. Megszűntem létezni és velem együtt minden más is elveszett.
Zihálva kapaszkodtunk egymásba, megőrizve a valódiság illúzióját, amely már akkor eltűnt végleg a képből, mikor először megcsókolt. Szó szerint elakadt a szavam, ezek után úgy éreztem, nincs semmi, amit mondhatnék. Nem így Edward.
- Szeretlek – súgta az ajkaimra. Nos, igen, talán volt valami, amit mondhattam.
- Szeretlek – suttogtam vissza én is, viszonozva a csókot. Tökéletes harmóniában feküdtünk, azt hittem, a világ már nem is lehetne szebb, amikor Edward elkezdett reszketni. Villámgyorsan észbe kaptam és elhúzódtam tőle. Teljesen kiment a fejemből az előbbiek után, hogy én számára most jéghideg vagyok. Elszégyelltem magam.
- Mit csinálsz? – felháborodott kiáltása csak olaj volt a tűzre.
- Fázol. Azt hiszem, fel kellene öltöznöd – mutattam a ruháira.
- És te pucéran fogsz velem hazajönni? – pajkosan rám kacsintott.
- Dehogy! Úgy értettem, hogy én is felöltözöm – nyúltam a nadrágomért, de félúton akadályba ütköztem. Az akadály Edward volt.
- Ne tedd ezt! Ne rontsd el, kérlek – szelíden magához vont és végigsimított a hajamon.
- Edward, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni – mormogtam az orrom alatt.
- Nem számít. Különben is – megfogta a kezem és a mellkasára tette – nem érzed, hogy tüzel minden porcikám? Nem érzed a szerelem égető lángját, ami felmelegít? Nem érzed mindazt az őszinte, végtelen vágyódást, amit irántad érzek? Ez immunissá tesz a világ összes vírusával szemben. Te vagy az én személyre szabott védőoltásom – rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amitől mindig az eszemet vesztettem.
Feladtam a harcot anélkül, hogy igazán küzdöttem volna. Túlságosan meg voltam érte őrülve ahhoz, hogy ellentmondjak neki.
A felhők mögül előbújó Hold meseszerűvé varázsolta sápadt, összefonódó testünket, amelyek mélyről jövő, néma melódiára ringtak a szerelem táncparkettjén.
Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvassa, hogy írjon nekem, mert én csak ezekből tudom leszűrni, hogy éppen hogy teljesítettem. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, még a jövőbelátást is gyakorolnom kell, szóval kérlek (igen, kérlek, nincs semmi hiszti vagy fenyegetőzés), hogy firkantsatok már le pár szót a kedvemért :( Levettem a szóellenőrzést, külön, felnyíló ablakban jelenik meg a kommentes box, szóval arra sem kell várni, hogy újratöltődjön az oldal. Én igazán mindent elkövetek annak érdekében, hogy olyan dolgokat hozzak nektek, amiket szeretném, ha szeretnétek, és csak meg akarom érteni, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett miért kapok ennyire kevés hozzászólást. Nem követelőzök, nincs komihatár, nincs erőszak, csak kérlek titeket. Sajnálom, hogy meg kellett említenem ezt, de már nem tudok mit kitalálni.
A fejezetről annyit, hogy kissé 18 karikás, szóval aki még nem nagykorú, csak sunyiba olvassa :)
Jó szórakozást hozzá :)
xoxo Lea
(Bella szemszöge)
A tekintetem valószínűleg tisztán tükrözte mindazt a megrázkódtatást, félelmet és bizonytalanságot, amit éreztem, mert Edward egyre kétségbeesetten nézett rám. Képtelen voltam nem a bőre alatt száguldozó vérre gondolni, de a kínzó szomjúság mellé társul szegődött a vágy is. Annyira más volt, annyi emberi, mégis hátborzongatóan tökéletesen állt előttem. A léleklátó zöld szemekben lángoló szerelem és bizalom lassan felemésztette minden ellenállásomat, mégsem akartam kitenni őt semmilyen veszélynek. Így, amikor Edward határozottan felém indult, én hátrálni kezdtem.
- Mit művelsz? Azonnal állj meg! Ne, Edward, ne tedd ezt! – Jasper és én egyszerre kiáltottunk fel, és a duónkhoz csatlakozott az éppen betoppanó Alice is.
Megfagyott a levegő a szobában, senki nem mert megmozdulni, féltünk a lehetséges következményektől. Szerettem Edwardot, mindennél jobban imádtam őt, de a vére… Olyan mértékű vágyódást váltott ki belőlem, hogy nem voltam biztos abban, hogy uralni tudom az ösztöneimet. Csalogatva hívott, ínycsiklandozó édességként csábított egyre közelebb és közelebb, nem akarva mást, csak hogy a meleg, éltető vér végigcsorogjon a torkomon és kitöröljön mindent belőlem.
Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Edward kinyújtotta a karját.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta.
Senki nem mozdult továbbra sem, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy minden rajtam múlik. Edward kész lett volna feláldozni magát, csak hogy bebizonyítsa, a belém vetett bizalma nem hiábavaló. Harcoltam, igazán harcoltam minden természetesnek hitt, állati ösztönnel, bevetettem minden emberi tulajdonságomat, hogy felül tudjak kerekedni rajtuk. A fogaim már szinte karcolták a bőrét, a tüdőm ki akart szakadni a zihálástól, az agyamban egymást kergették a gondolatok, amikor fogtam magam, egy szó nélkül ellöktem magamtól Edwardot és kiszáguldottam a házból.
Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, az erdő zöldes barna csíkként csak elfolyt mellettem. Csak futottam, egyre messzebb kerülve a háztól, egyre távolodva Edwardtól és a bizonyosan bekövetkező tragédiától. Szenvedtem, gyűlöltem magam mindazokért a gondolatokért és vágyakért, amik miatt csaknem kioltottam az életét annak az embernek, akiért a világon bármit megtettem volna.
Akkor eszméltem csak fel, mikor rájöttem, hogy a lábaim a tengerpart felé visznek. Nem volt olyan gyönyörű, mint La Push, de megtette. Vágytam az óceánra, a sötét, hideg vízre. Azt reméltem, majd lekoptatja az elmémről mindazt a bűnt, mindazt az idegességet és feszült nyugtalanságot, ami rám telepedett, reméltem, hogy a hullámok lemossák a szívembe fúródó éles, fájdalmat okozó szilánkokat. Felejteni akartam, kitörölni minden gondolatot a fejemből és csak sodródni az áramlattal, míg már csak én maradok, a lágyan ringatózó tenger és a felettünk szikrázó csillagok.
Meg sem torpantam, mikor elértem a szárazföld végét, ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodtam és előrevetettem magam a mélységbe. A testem nyílként fúródott a haragos hullámok közé, nesztelenül siklottam a tengerfenék felé. Reménytelenül elveszítettem mindent, az önmagamba vetett hitemet, minden illúziómat önmagammal kapcsolatban. Kételkedtem magában a világban is, annyira mély volt az a szakadék, amibe zuhantam. Gondolatban kerestem a kivezető utat, kutattam utána, de inkább csak még jobban belegabalyodtam a zsákutcák útvesztőjébe. Nem tudtam, halvány elképzelésem sem volt afelől, hogy Edward hogy bírta ki évekig ezt a mérhetetlen szenvedést, amit akkor az én illatom okozott őneki. Találkoztam emberekkel, rengeteg emberrel, mégsem éreztem soha ilyen vágyódást, ilyen lehetetlen kívánságot, mint nála. Két részre szakadtam, a skizofrénia tankönyvi példája lettem. Egyrészt sosem bántottam volna őt, sosem ártottam volna neki, annál kedvesebb volt a számomra, minthogy ilyen bűnös, kegyetlen és fájdalmas dolgot véghez vigyek. Másrészt minden porcikám azt sugallta, azt suttogta a fülembe, hogy igenis, tegyem meg, mert ennél szebb és felemelőbb pillanatom nem lesz még egyszer. Csupán annyit kellett volna tennem, hogy mellé lépek, a kezemet a dereka köré fonom és belemélyesztem a méreggel átitatott fogaimat hártyavékonyságú bőrébe, magamévá téve ezzel annyi éltető, észveszejtő vért, amennyit csak tudok. Kettéhasadtam és fogalmam sem volt, hogy valaha is össze tudom-e majd rakni magam. Azt mondják, ritka dolog, ha valaki megtalálja az énekesét. A mi esetünk különösen hátborzongató volt, hiszen egymás énekesei voltunk anélkül, hogy tudtunk volna róla. Valóban mi voltunk a történelem egyik legfurcsább párja.
Amint leértem a fenékig, hagytam, hogy az áramlatok lassan felvigyenek a felszínre. Ahogy megpillantottam a sötét égen ragyogó csillagokat, eszembe jutott a halálom napja, ami új életem első napja is volt egyben. Akkor azt hittem, egyedül kell eltávoznom a messzeségbe, de aztán Jake megjelent, mint afféle Végzet Angyala és mellettem maradt a legvégsőkig. De most nem volt itt sem Jacob, se más, egymagamnak kellett megbirkóznom a helyzettel. A fájdalom tolvajként osont körülöttem, csendes, kitartó és igazságtalan módon csent el minden jót, amit valaha is szerettem. Gyűlöltem az érzést, amit kiváltott belőlem.
A hullámok lustán csapódtak a testemnek, a felkelő hold fénye szinte eggyé tett a víz szelíd csillogásával. Elkápráztatva figyeltem a sugarak játékát, a szemem követte azt egészen a partvonalig, ahol sokkoló látványban volt részem. Edward a peremen állt.
Mielőtt szólhattam volna vagy tehettem volna bármit is, a mélybe vetette magát.
Egy pillanatra lefagytam, de aztán olyan gyorsan úszni kezdetem felé, ahogy csak tudtam. Miközben sebesen tapostam a vizet, egyre az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, és hogy nem számít, milyen kínokat kell átélnem a közelében. Imádkoztam, hogy ne essen baja, azt nem éltem volna túl. Ahogy elértem a sziklákat, felmentem a felszínre és kiabálva hívogatni kezdtem. Nem érkezett válasz, és már attól tartottam, hogy minden rémálmom, minden sötét, pokoli gondolatom valóra vált. Elszántam merültem le, végigpásztáztam a medret, minden kiszögellés és szikla mögé benéztem, de nem találtam őt. Egyre kétségbeesetten róttam a hiábavaló köröket, a torkom összeszorult a félelemtől és attól a dühödt tehetetlenségtől, ami megbénította a világot körülöttem. A vég nélküli boldogságot halotti csend váltotta fel, a hangos dübörgésen kívül, amit a víz szikláknak rohanása okozott, néma volt a táj.
Aztán felfigyeltem valamire. Gyenge, erőtlen kis dobbanások sorozata ringott a víztükör felett, olyasmi, mint amit akkor érzel, ha kismadarat szorítasz a tenyeredben és érzed a bőrödön a szív ritmikus dallamát. Nem hallod, érzed.
A füleim érzékenyen vették a jeleket, és ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, már azt is meg tudtam állapítani, hogy mire számíthatok. Edward egy kiálló sziklába kapaszkodott, a fejéből ömlő vér vörösre festette körülötte a tengert. Egy pillanatig elszabadultak az ösztöneim, de villámgyorsan moderáltam magam és csak a célra összpontosítottam: kijuttatni őt innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- Bella? - egy átlagos ember meg sem hallotta volna a hangját, olyan erőtlen volt, hogy a víz felett örökké süvítő szél pilleként sodorta tova.
- Mégis, mi a fenét képzeltél? Csak így leugrani…! – hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben odaúsztam mellé és a kezét a saját vállamra tettem és átkaroltam őt.
- Én… én csak megfeledkeztem egy apró tényről – motyogta maga elé.
- Apró tény? Szerintem épp elég hatalmas az emberi mivoltod! Istenem, Edward, te nem tudod, mit álltam ki, miközben téged kerestelek! – a feszültség harag formájában tört ki belőlem, pedig épp az imént fogadtam meg magamnak, hogy nem bántom őt.
- Azt hiszem, el tudom képzelni – rám villantotta gyönyörű, léleklátó zöld szemeit és én elszégyelltem magam.
- Igazad van, ne haragudj... Nem is értem, miért szenvedsz még mindig velem – nem sértésnek vagy valamiféle rosszul értelmezett önsajnálatnak szántam, mégis úgy hangzott. Elhúztam a számat.
- Bella, figyelj, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam hallani, hogy igen, igazam van, veszélyes vagyok és ezt meg ő nem akarja.
- Mindegy. Gyere, felviszlek – kérdés nélkül megragadtam és a lehető legóvatosabban, mégis gyorsan felmásztam vele a meredek sziklafalon. Amint biztonságban átértünk a párkányon, elengedtem és távolabbról figyeltem, ahogy leül a földre és a fejét tapogatja.
- Azt hiszem, az egyensúlyérzékem még rosszabb, mint a tiéd volt – igyekezett viccet csinálni az egészből, halványan mosolyogva nézett rám.
- Ez egyáltalán nem humoros, Edward. Meg is halhattál volna! Arra nem gondoltál, hogy milyen sebezhető is vagy most? – dörrentem rá. Összehúzta magát, mint a kisgyerek, akire rápirítanak.
- Őszintén? Nem. Csak nem tudtam elviselni a gondolatot sem, hogy egyedül vagy idekint, és mivel saját tapasztalatból tudom, hogy milyen érzések kavaroghattak benned, úgy éreztem, nem hagyhatlak egyedül. Amikor megláttam, hogy a vízben vagy… nekem…nos, nekem segítenem kellett. Az már nem jutott el az agyamig, hogy éppen nekem lesz szükségem a te segítségedre. Sajnálom – végzetesen elhalkult a hangja, erőltetnem kellett magam, hogy meghalljam.
- Edward… - nem voltam többre képes, csak gyengén elsuttogni a nevét, de nála tetszést arathatott, mert felállt és felém indult.
- Tudom, hogy képes vagy rá, Bella. Mi ketten túléltünk mindent, ami képtelenség lett volna. Annyi baj, annyi szenvedés ért már minket, mi mégis itt vagyunk, egymásnak rendelve az idők végezetéig. Ne hagyd, hogy a vágyaid uralkodjanak rajtad! Szeretlek, és ezen semmi sem tud változtatni. Szeretlek, és ez nem csak azt jelenti, hogy csak a szép, boldog dolgok miatt maradok melletted. Itt vagyok, ne félj tőlem, kérlek! - lehunyt szemmel hallgattam őt, de éles érzékeim lelkesen tudósítottak minden lépéséről.
Már azelőtt tudtam, hogy megérintett volna, hogy pont előttem állt. Az illata gonosz csábítóként udvarolt körbe, de a szívem erősebbnek találtatott a mélyben megbúvó vadállatnál. Ahogy felnéztem rá, a szemei felragyogtak, zöld gyémántokként szikráztak az üregükben, míg az ajka elnyílt és lassan az enyémhez közelített. Tudtam, mit szeretne, mi az, amire vágyik, de nem adhattam meg neki. A mellkasára tettem a kezem és finoman, de határozottan eltoltam magamtól.
- Edward, állj! Nem lehet! Mi nem… nem, amíg… - a szavak értelmetlen masszaként bukkantak elő a számból, nem hitem volna, hogy valamit is megért belőle. Tévedtem.
- Miért ne? Te nő vagy, én férfi, házasok vagyunk, szeretjük egymást… Ennél természetesebb dolog nincs a Földön – bevetette minden kis piszkos trükkjét a csábításhoz, a féloldalas mosolytól kedve a megvillanó tekinteten át egészem a várakozó, hívogató ölelésig. A testem szenvedett, mindennél jobban akarta őt, mindenestől, mindenhogy, akárhogy.
- De te most… nem lehet, értsd meg! Bántani foglak – elfordítottam a fejem, és közben úrrá lett rajtam a deja vu érzés. Ugyanezeket a köröket futottuk annak idején, mikor én ragaszkodtam a dologhoz és ő nem akarta, ugyanezzel az indokkal. Akkor megegyeztünk, hogy ha összeházasodunk, megpróbáljuk. Az egész nem is történhetett volna tökéletesebben, nem volt semmi gond. Tudtam, hogy a helyzet a visszájára fordult, és azt is tudtam, mit fog mondani.
- Azt hittem, hogy ezen már túlvagyunk. Azelőtt sem történt semmi - egy-null neki.
- De az más volt! Edward, te akkor már több, mint egy évszázada vámpírként éltél, tudtad, hogyan kontrolláld magad. De én… nézz rám! Megérzem az illatod, meg akarlak harapni és aztán elrohanok! Hát milyen feleség, milyen szerelmes az ilyen? – zaklatottan kapkodtam a levegőt, bár semmi szükségem nem volt rá.
Edward ismét közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és a szemembe nézett, gyönyörű, könnyektől csillogó pillantást vetve rám. Meghasadt a szívem, a testem lángolt, mégsem engedhettem a szenvedélynek. Túl kockázatos lett volna. Tökéletesen megértettem már, hogy ő mit érzett, mikor fordított volt a helyzet. A felelősségérzet, a bűntudat, a vágy, a düh és a szerelem egyetlen, véget nem érő csatában harcoltak, ahonnan kétes volt a kijutás.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád – súgta a számra, mire hangosan felkacagtam.
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne mondanom – mosolyogtam rá. Melegen viszonozta, aztán a szája lecsapott az enyémre. Abban a pillanatban minden, ami körül eddig jártam a gondolatataim, megszűnt, átlényegült valami mássá, valami sokkal személyesebbé, sokkal intenzívebbé. De még nem akartam feladni.
- Légy türelmes, kérlek! Találunk megoldást, és akkor… - belém fojtotta a szót egy jól irányzott csókkal.
- A türelem sosem tartozott az erényeim közé – mormolta a számra, miközben a vizes felsőmet igyekezett lehámozni rólam.
- Ó, persze, hogy nem. Nem is tudom, ki volt az, aki nem akart ilyesmiket csinálni az esküvő előtt – krákognom kellett, hogy a hangom ne hagyjon cserben. Edward megszabadított a zavaró anyagtól és már a saját ingjével bajlódott. Képtelen voltam levenni a szemem a szabaddá váló mellkasáról. A holdfény varázslatos, meseszerű színekbe burkolta sápadt bőrét, még inkább kihangsúlyozva annak tökéletességét.
- Az más volt. Akkor még ember voltál, nagyon körültekintőnek kellett lennem – már csak suttogott a nyakamba, a hangja rekedtté vált.
- A felállás azóta változott. Most nekem kell észnél lennem – az én hangomat is mélyebbé festette a vágy. Edward megtalálta a fülem mögötti érzékeny területet és kíméletet nem ismerve ostromolni kezdte.
- Nem akarom, hogy emiatt aggódj, nagyfiú vagyok már. Sőt, egyáltalán ne is gondolkozz! Csak érezd, amit én! – parancsolta, miközben a kezei már a csupasz felsőtestemen kalandoztak. Azt hittem, elemészt a tűz, amit ő korbácsolt fel bennem.
- Ez kész őrület, Edward! – kiáltottam fel, összeszedve minden apró önérzetmorzsát.
- Sajnálom. Idétlenül viselkedtem, ne haragudj! De ettől függetlenül… - nem folytatta, szavak helyett leheletfinom csókokkal fejezte be, amit akart.
- Egyetértek. Minden idióta, meggondolatlan tetted közül ez a…
- Sajnálom! Sajnálom és szeretlek! – ujjai megtalálták a nadrágom gombját. Tehetetlenségre ítélve hagytam, hogy kibontakozzon.
- Ez mindenen túltesz. Ez még annál is rosszabb volt, mikor… Hogyan? – értetlenül meredtem rá.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. Mi ezen olyan meglepő? – felvillantott egy gyors, lehengerlő mosolyt majd visszatért az előző elfoglaltságához, miközben olyanokat motyogott, hogy „átkozott gombok” és „milyen egyszerű volna csak letépni” meg ilyesmik.
- De… azok után, hogy én… hogyan szerethetnél? – elkerekedett szemmel vártam a választ. Nem szóban érkezett.
Edward egy határozott mozdulattal a hátamra fektetett és megcsókolt, de igazán. Mélyen és szerelemittasan. Elkábultam tőle, már nem érdekelt semmi, az életem a carpe diem jegyében folyt tovább.
- Akarsz még vitatkozni, Mrs. Cullen? – pajkosan rám pillantott, de a jókedv mellet megbújt a sötéten lobogó, minden mást elűző, hatalmat akaró vágy. Elszorult a torkom ennyi érzelem láttán.
- Nem, azt hiszem nem. Nem könnyű valakivel veszekedni, aki épp az imént mondta, hogy szeret – rebegtem a szavakat inkább csak magamnak. Felkuncogott.
- Helyes válasz. A többire meg ráérünk holnap – minden szót csókkal elválasztva súgott a számra. Elolvadtam.
Végtelenül lassan siklott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, minden útjába kerülő akadályt elhárítva becézgetett. A kezei egy úriember tapintatával suhantak végig a bőrömön, törődéssel, szeretettel. Végigzongorázott a bordáimon és birtokba vette azt, ami mindig is az övé volt.
Nyöszörögve igyekeztem hozzá simulni ott, ahol a leginkább vágytam már rá, de Edward nem hagyta. A testem követelte a vad kibontakozást, annyira akartam már az eggyé olvadást, hogy már fájt. A gyönyör szinte az eszemet vette, hallottam, ahogy távoli hangon Edward nevét kiáltozom, ami azután végtelen sikollyá változott. Edward elérte a célját és pihenést nem engedélyezve cirógatott tovább. Sosem éreztem még magam ennyire gyengének és tehetetlennek, mégsem voltam még sosem ennél boldogabb. A szavak feleslegessé lettek, nem volt kifejezés, ami hűen tükrözte volna mindazt, ami bennem zajlott. Edward nem így gondolhatta, mert miközben egyre magasabb szintre tornázta fel a lángokat a bensőmben, édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Megőrültem a hangjától, a matató, kényeztető kezeitől a testemen és egyáltalán, attól a földöntúli, megmagyarázhatatlan szerelemtől, ami kitöltötte a lelkemet.
Edward egy pillanatig eltűnt a közelemből, de csak azért, hogy ő is megszabaduljon a ruháitól. Meztelenül simultunk egymáshoz, minden idegvégződésünk a másikkal volt átitatva. Az illata továbbra is marón égette a torkomat, de ezt a fájdalmat hozzácsaptam a szenvedélyhez, és így már nem is tűnt elviselhetetlennek, sőt. Arra gondoltam, titkon talán vágytam erre, meg akartam tapasztalni, milyen érzés úgy ölelkezni vele, hogy kivételesen nem én vagyok a gyengébb, a törékenyebb. Óvatosan simogattam őt, nagyon figyeltem minden mozdulatomra. Lágyan végighúztam az ujjaimat a gerince mentén, vadállatias morgást kicsikarva belőle. Elmosolyodtam női hatalmam teljes tudatában és egyetlen lendülettel a hátára fordítottam, hogy aztán a derekát a két lábam közé szorítva végre megadjam magunknak azt, amire a legjobban vágytunk. Edward felkiáltott, de a hangja gyorsan zihálttá vált, ahogy lassan mozogni kezdtem rajta. Az arca megfeszült az izgalom hevében, tökéletesen megmutatva, micsoda erők bujkáltak benne. Előrehajoltam, hogy csókot lopjak, de ő gyorsabb volt és anélkül, hogy akár egy centit is elmozdultunk volna egymástól, fordított a helyzetünkön, így most alatta pihegtem, míg ő fentről nézett le rám győzelemittas, átszellemült tekintettel. Egy cseppet sem bántam a hirtelen váltást, mert Edward gyorsított a tempón, eltörölve még a bosszankodás legapróbb szikráját is. A lábaim ösztönösen a dereka köré fonódtak, ezzel még inkább egymáshoz szorítva a testünket. Elképzelhetetlenül furcsa és egyszersmind leírhatatlanul gyönyörű volt megtapasztalni, ahogy a szíve olyan hevesen vert a szűkké vált mellkasában, mint egy túlfeszített metronóm, ahogy a homloka izzadságtól gyöngyözött, ahogy a levegő sietve távozott a tüdejéből minden egyes mozdulat után. Az ütemünk egyre féktelenebbé vált, lassan elmosódott a határ köztem és közte, nem létezett különbség tegnap és holnap között, csak a gyönyörnek éltünk. Edward hevesen magához szorított és felkiáltott, épp abban a pillanatban, mikor megnyílt előttem a mennyország kapuja és színes, szikrázó tűzijátékkal üdvözölte az érkezésemet. Megszűntem létezni és velem együtt minden más is elveszett.
Zihálva kapaszkodtunk egymásba, megőrizve a valódiság illúzióját, amely már akkor eltűnt végleg a képből, mikor először megcsókolt. Szó szerint elakadt a szavam, ezek után úgy éreztem, nincs semmi, amit mondhatnék. Nem így Edward.
- Szeretlek – súgta az ajkaimra. Nos, igen, talán volt valami, amit mondhattam.
- Szeretlek – suttogtam vissza én is, viszonozva a csókot. Tökéletes harmóniában feküdtünk, azt hittem, a világ már nem is lehetne szebb, amikor Edward elkezdett reszketni. Villámgyorsan észbe kaptam és elhúzódtam tőle. Teljesen kiment a fejemből az előbbiek után, hogy én számára most jéghideg vagyok. Elszégyelltem magam.
- Mit csinálsz? – felháborodott kiáltása csak olaj volt a tűzre.
- Fázol. Azt hiszem, fel kellene öltöznöd – mutattam a ruháira.
- És te pucéran fogsz velem hazajönni? – pajkosan rám kacsintott.
- Dehogy! Úgy értettem, hogy én is felöltözöm – nyúltam a nadrágomért, de félúton akadályba ütköztem. Az akadály Edward volt.
- Ne tedd ezt! Ne rontsd el, kérlek – szelíden magához vont és végigsimított a hajamon.
- Edward, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni – mormogtam az orrom alatt.
- Nem számít. Különben is – megfogta a kezem és a mellkasára tette – nem érzed, hogy tüzel minden porcikám? Nem érzed a szerelem égető lángját, ami felmelegít? Nem érzed mindazt az őszinte, végtelen vágyódást, amit irántad érzek? Ez immunissá tesz a világ összes vírusával szemben. Te vagy az én személyre szabott védőoltásom – rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amitől mindig az eszemet vesztettem.
Feladtam a harcot anélkül, hogy igazán küzdöttem volna. Túlságosan meg voltam érte őrülve ahhoz, hogy ellentmondjak neki.
A felhők mögül előbújó Hold meseszerűvé varázsolta sápadt, összefonódó testünket, amelyek mélyről jövő, néma melódiára ringtak a szerelem táncparkettjén.
2010. október 21., csütörtök
Előleg a következő részből
Valamiért most rám jött az írhatnék, szóval, ha továbbra is megmarad ez a lendület, néhány napon belül fent lesz a következő rész is :) Addig hoztam nektek belőle pár sort :) Vélemény? : D
xoxo
Lea
"Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Edward kinyújtotta a karját.xoxo
Lea
"Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta…"
2010. október 19., kedd
44. fejezet
Hát szép jó napot mindenkinek! :)
Csak sikerült befejeznem. Óriási bocsánatkéréssel tartozom, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani :( Azért remélem, maradtatok még páran, és olvasás után megajándékoztok pár kommenttel :) A feji amolyan ide-oda kapkodós, majd meglátjátok, mire értem :) Úgy gondoltam, megmutatom, milyen lehet a szitu kívül-belül :)
Jó szórakozást!
xxx
Lea
(Bella szemszöge)
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem történhet meg…
(Edward szemszöge)
A mellkasom szét akart szakadni a fájdalomtól, és valami furcsa, rég nem tapasztalt érzés áradt szét a testemben. Pokolian rettegtem, és nem tudtam ellene semmit sem tenni…
(Bella szemszöge)
A tompa, szaggatott dübörgés lassan felgyorsult, majd újra elcsendesedett, ahogy Edward a hátára fordult. Amint megláttam az arcát, a sikolyom végigzengett az erdő fái között. Életemben nem döbbentem még meg ennyire…
(Edward szemszöge)
A fájdalommal küszködve a hátamra gurultam, miközben kissé megráztam a fejem. A látásom és a hallásom mintha felmondta volna a szolgálatot, valahogy mindent tompábban érzékeltem. És volt még valami. Tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy Bella mögöttem áll, hiszen hallottam a hangját néhány perccel ezelőtt, de nem éreztem őt, nem töltötte el a testemet és a lelkemet az illata. Az illat, amitől általában az eszemet vesztettem, eltűnt. Kétségbeesetten fordítottam felé a tekintetemet és ha lehet, még jobban megrémültem. Bella a szájára tapasztott kézzel, a csodálkozástól kerekre nyílt szemekkel bámult rám. Abban a pillanatban, mikor felsikoltott, valami meleg folyt végig a homlokomon, majd vörös tócsában összegyűlt mellettem az avaron…
(Bella szemszöge)
Edward feje vérzett. Vérzett?! A bársonypiros folyadék egyre terjeszkedve vörösre festette a talajt mellette, miközben ínycsiklandozó, bűnre csábító illatot hordott körbe a gyenge szél. Teltek a másodpercek, de még mindig nem voltam képes sem felfogni a dolgokat, sem tenni ellenük valamit. A döbbenet megfagyasztotta az érzékeimet, vékony, áttetsző páncélt vont a világ és én közém, se ki, se be nem engedve semmit. Csak üveges szemekkel bámultam a vértócsát Edward feje mellett és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogyan lehetséges ez.
(Edward szemszöge)
A mellkasomban ütemesen dobogott a szívem. Hátborzongató, sőt mi több, bizarr érzés volt újra élőnek lenni, érezni a vér áramlását az ereimben, kényszerből levegőt venni. Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…
(Bella szemszöge)
Ahogy múlt az idő, egyre több minden jutott el a tudatomig. Lassan újra körülvettek a hangok, illatok és érzések, újra képes voltam látni magam körül mindent.
- Bella? Azt hiszem… azt hiszem, téged akar – Alice hangja kislányosan elvékonyodott a döbbenettől, miközben a bátyjára mutatott.
Edward engem nézett, hihetetlenül zöld szemekkel a lelkemet vizslatta az én aranyszínű íriszemen át. Megfordult a fejemben, hogy csinálok egy hátraarcot és elrohanok. Ő nem az én Edwardom… A gondolatok épphogy megszülettek az elmémben, már meg is róttam magam értük. Bármi történt és bármi is történjen ezután, Edward még mindig Edward volt, ahogy én is. Ezek a dolgok soha, semmilyen körülmények között nem változtak, a szerelmünk sziklaként állta az örökkévalóság próbáit. Lassan, leszegett fejjel és vad viharokkal a bensőmben elindultam felé, miközben folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Edward. Ahogy már csak pár méter választott el tőle, és a vérének illata teljes intenzitással elérte a szaglósejtjeimet, mintha elektromos áram cikázott volna végig a testemen. Mélyet szippantottam az édes levegőből, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátulján. Megszédültem, mint akit fejbe vágtak. Az az illat… Keserédesen megtöltötte a tüdőmet, az agyamból kitörölt minden gondolatot, ugyanakkor a Pokolból felszállt tűzzel égette a bensőmet. Azt hittem, valóban kigyulladtam, így vetettem egy gyors pillantást a végtagjaimra, hogy aztán a kezem a tulajdon torkomnak szoruljon. A fejem szét akart hasadni, egyre csak egyetlen gondolat lüktetett benne: akartam a vérét, mindennél jobban.
(Edward szemszöge)
Csodálkozva a fejemhez emeltem a kezemet és megérintettem a homlokomat. Felszisszentem a hirtelen, kurtán-furcsán rám törő fájdalom miatt, mert ez nem olyan fájdalom volt, mint amit eddig valaha is éreztem, nem volt semmihez sem hasonlítható, sem Jane kis cirkuszi mutatványához, sem Bella képességének hatásához, de még a sokszor bennem élő kínra sem. Ez a fájdalom valós volt, szinte éreztem, ahogy a bőrömben lévő idegsejtek felháborodottan küldik a jeleket az agyamnak, tiltakozásul a sérülésre. Épp ilyen különös volt látni, ahogy az ujjaim végei vörösen megcsillannak. Véresek voltak. Nagyot nyeltem és úgy néztem a rám kenődött, a belőlem származó folyadékra, mint a tudós a mikroszkóp alatti tárgylemezre. Idegennek éreztem, nem a testemből valónak. Túl sokáig léteztem kívülállóként, élőholtként, soha nem változó mesebeli lényként, hogy egy ilyen dolgot, minthogy vérzem, könnyen el tudjak fogadni. Őszintén szólva, kétségbe voltam esve. Támogatást keresve Bella felé fordultam, és amikor megláttam, ahogy a kezeivel a torkát kaparássza, pontosan tudtam, mit érez. Cselekednem kellett, ha életben akartam maradni.
(Bella szemszöge)
Az illat rendületlenül kígyózott a tudatom körül, nem hagyva, hogy másra gondoljak. Csak azt sugallta, menjek és élvezzem ezt a csodát, amíg tart, ne törődjek semmivel, csak tegyek a magamévá annyit, amennyit lehet. A lábaim maguktól mozdultak, vittek a szenvedéseim végéhez.
- La tua cantante! Alice! Énekes! – Edward hirtelen felkiáltása eljutott ugyan hozzám is, de oly könnyen söpörte ki az éhség, mintha ott sem lett volna.
A váratlanul körém fonódó karokra azonban nagyon is felfigyeltem. Dühösen meredtem Emmettre és Jasperre, akik minden erejüket latba vetették, hogy megállítsanak. A vágy, hogy Edward vérét ontsam, éhes ragadozóként űzött, hajtott előre, soha meg nem nyugodva, soha fel ne adva. Tökéletesen megértettem, mit érzett akkor ő, mikor még nekem is dobogott a szívem. Összeszedtem minden maradék józan eszemet és arra gondoltam, hogy ő már az enyém. Igyekeztem nem aggodalmaskodni, nem gondolni a hiányára. Szinte megerőszakoltam a saját elmém, rákényszerítettem a tudatot, hogy nem kell nekem, nem vágyom rá, nincs rá szükségem. Mikor Emmett hátrafelé kezdett húzni, ellenállás nélkül hagytam magam. Mielőtt eltűntünk volna az erdőben, még rápillantottam Edwardra és megdöbbentem. Nem félelem volt az arcán, nem a mindent betöltő jogos rettenet, hanem megértés és szerelem. A következő lépésnél eltűnt a szemem elől. Megrémültem.
(Edward szemszöge)
Szinte még el sem haltak a szavak a levegőben, Emmett és Jasper karjai már át is fonták Bella törékenynek tűnő testét. Láttam az arcán a földöntúli szenvedést, az égető, sürgető fájdalmat, amit az illatom okozott. Nem haragudtam rá, nem féltem tőle, hisz hogy is tehettem volna? Ő még mindig Bella volt, az én Bellám, aki rajongó szeretettel vett körbe mindenkit, aki képes volt bennem felszítani a szenvedélyt a nap bármely percében, és aki életeken átívelő szerelemmel ajándékozott meg. Bár, elképzelhető, hogy ez most megváltozott… Amikor Bella és a fivéreim kikerültek a látóteremből, Alice és Carlisle arca furakodott a helyükre.
- Edward? Mi történt? Carlisle? Valaki? Akárki? Nyögjétek már ki! – Alice hisztérikusnak már nem is nevezhetően össze-vissza röpködött körülöttem, hol rám nézett aggodalmasan, hol Carlisle-t vizslatta, hol az erdőt figyelte remegve.
- Nem tudom biztosan… - apám esélyt sem kapott, hogy befejezze, amit elkezdett.
- Mi az, hogy nem tudod? Istenem, Carlisle, hát én töltöttem el évszázadokat kutatással? Ne mondd nekem, hogy még sosem találkoztál ilyesmivel! – láttam a húgomon, hogy nem sok hiányzik neki az idegösszeroppanáshoz, és mivel nem hittem, hogy egy agyilag zokni vámpír képes normális életet élni, muszáj volt leállítanom.
- Alice, elég! Kérlek, nem ülnél inkább le? Gyere, huppanj ide mellém – célzóan ütögettem a földet magam mellett. Alice vette a lapot és sűrű bocsánatkérések között leült és a kezébe fogta az enyémet.
- Nos? – türelmetlenül felsóhajtott és minket bámult.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még sosem hallottam ilyesmiről. Ez teljesen természetellenes, ellentmond mindennek, amiben valaha is hittem, amit valaha is tudtam. Képtelenségnek tűnt, lehetetlennek, egészen… - habozva rám nézett, nem tudta, folytathatja-e.
- Egészen mostanáig – könnyítettem a helyzetén.
- Igen. Szóval, nem tudom, mit tehetnénk. A legjobb lenne, ha először is bemennénk a házba és elvégeznék pár vizsgálatot. Talán megvilágosodna néhány sötét folt… - Carlisle oda-vissza mászkált előttünk, kibújt belőle az orvos, egyre-másra motyogott az orra alatt.
- Nem akarok akadékoskodni, de Bella… - Alice beleharapott a szájába, ezzel magába fojtva a kikívánkozó kérdést.
- Ne aggódj, ő rendben lesz – megpaskoltam a térdét és lassan feltápászkodtam. Ahogy a gerincem egyenesbe merevítette a testem, megszédültem. Alice villámgyorsan megtámasztott, hogy el ne essek. Hálásan pillantottam rá.
- Nem is az ő épsége miatt aggódom. Ha szeretné, ő aztán tényleg a lehető legjobban lenne – az aggodalma némileg érthető volt, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint Bella csúcsragadozó volt, míg én csak egy satnya préda. Pillanatok alatt, könnyűszerrel végezhetne velem, ha akarná. De a szerelmem, a mi szerelmünk erősebb volt ennél, és Bella volt a legelszántabb ember, akit valaha is ismertem. Tudtam, hittem benne, hogy nem bántana.
- Minden rendben lesz – bíztatónak gondolt mosollyal ajándékoztam meg a húgomat. A biztonság kedvéért a jövőre vonatkozó látomások után kezdtem kutatni az elméjében. Síri csend fogadott, a gondolatok eltűntek.
(Bella szemszöge)
Meggyötörten értünk el végre a házhoz. Mindhárman kifáradtunk, a fiúk a velem való küzdésben, míg én a saját magammal való harcban. Tízméterenként rám tört a vágy, hogy visszarohanjak és kielégítsem a szomjamat és ezen alkalmakkor a fivéreimnek igencsak össze kellett szedniük magukat. Ahogy azonban megpillantottam házat, mintha minden eddig szenvedést elszállt volna. A tornácon két, kissé rémült kis angyal várt ránk. Másfajta vágyak kerültek előtérbe, a szomjam sokadrangúvá vált a gyerekeim mögött.
- Elengedhettek. Jól vagyok – halkan szóltam Emmettnek és Jaspernek, nem akartam felizgatni a kicsiket. Kétkedő pillantásokat kaptam cserébe.
- Bella… - kezdte Jazz, de félbeszakítottam.
- Tényleg. Ne aggódjatok – talán láthatták a szememben az elszántságot, talán bíztak bennem, vagy talán csak próbára akartak tenni.
Mindenesetre előbb meglazult a szorításuk, majd lassan végleg elengedtek. Lehunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt, a testemből végleg kiűzve a vér csábítását. Lecsillapítottam a bennem élő szörnyeteget. Készen álltam.
(Edward szemszöge)
Lenyűgözött s egyszersmind megrémített az a tökéletes csend, ami fogadott. Tulajdonképpen hallottam mindent, ami körülöttem volt, az erdő még mindig tele volt zajokkal, de amire a leginkább kíváncsi lettem volna, az elhallgatott. Összehúzott szemmel próbáltam áttörni Alice, majd Carlisle elméjét, de az erőfeszítéseimet nem koronázta siker.
- Alice, kérlek, gondolnál valamire? – ha tudtam volna, micsoda panaszáradatot indítok el ezzel az egyszerű kéréssel, inkább csendben maradok.
- Mi, miért? Ó, csak nem! Ne, ne, ne! A képességed! Jaj, miért történik ez? – Alice sipítozása még az én gyenge, emberi füleimnek is sok volt. Ahogy ide-oda szaladgált előttem, megfájdult a fejem.
- Nyugodj meg, és kérlek, gondolj valamire! Megteszed ezt nekem? – a látszólagos szelídségem úgy tűnt, hatni fog, mert Alice végre normálisan vette a levegőt és a cipői végzetes elkoptatását sem folytatta. Teljesen nyugodt arccal, villogó írisszel nézett a szemembe.
- Nos? Láttad? – a nyugalom kevesebb, mint egy percig tartott.
- Nem. Semmit – megráztam a fejem. Egyrészt örültem, hiszen nagyon sokszor kívántam, hogy ne halljam folyton mások legbelsőbb magánügyeit, másrészt viszont ürességet éreztem. A képességem az enyém volt, velem élt, velem lélegzett. Furcsa volt a némaságba burkolózott világot újra felfedezni. Bosszantóan gyenge volt mindenem, teljesen elfelejtettem már, mit is jelent embernek lenni.
- Menjünk haza – Carlisle szavai kizökkentettek a gondolatmenetemből. Ez volt a végszó.
(Bella szemszöge)
Teljes elragadtatással figyeltem ahogy a gyerekek bizonytalanul, de egyre szélesedő mosollyal az arcukon lenyargaltak a lépcsőn és felém szaladtak. Letérdeltem a földet takaró levelekre és hagytam, hogy az ikrek a kitárt karjaim közé rohanjanak. Amint megéreztem a kicsi testüket az enyémnek feszülni, összezártam a kezeimet és magamhoz szorítottam őket, mélyeket szippantva az illatukból. Édesek voltak, felháborítóan édesek, de másként, mint néhány perccel ezelőtt Edward. Tökéletes kisgyerek illatuk volt, ami balzsamként hatott a háborgó lelkemre. Zokogtam legbelül, örömkönnyeket hullattam, mert végre itt voltak, a karjaimban, épen és egészségesen átvészelték a szörnyűségeket.
- Anya! Anya, annyira hiányoztál! – Sunday is sírt, kipirult, könnyes arcát a nyakamba temette.
- Nekem is! Mi tartott ennyi ideig? – Eden ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy a türelmetlen természetét tőlem örökölte. Felkacagtam.
- Sajnálom, kincsem, útközben… - eszembe jutott, hogy mi is történt és gyorsan elhallgattam. Tudtam, hogy fel kell készítenem őket mindarra, ami ránk várt, de abban nem voltam biztos, hogyan is tegyem ezt. Esme mentette meg a helyzetet.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok! Gyertek csak ide, hadd öleljelek meg titeket! – sietve odaszaladt Jasperhez és átkarolta. Jazz egy pillanatig elbizonytalanodott, de aztán viszonozta a gesztust. Emmett már jóval nagyobb intenzitással mutatta ki az örömét és lendületesen felkapva Esmét megpörgette őt a levegőben.
- Anya, a többiek hol vannak? Apa? – Sunday letörölgette a könnyektől maszatos arcát és kérdőn nézett a szemembe. A mondatra Esme is kíváncsian felénk indult. Megláthatta a tekintetembe költöző félelmet, mert felhúzott a földről és engem is megölelt, majd a ház felé tolt minket. Az ösztönei most is tökéletesen működtek.
- Ez engem is érdekelne, de azt hiszem, odabent jobban tudunk beszélgetni. Menjetek, mutassátok meg anyának, mit készítettetek neki, amíg odavolt – rákacsintott a gyerekre, akik felvidulva berohantak a házba. Lassan követtük őket.
- Nem kell aggódni, mindenki jól van. Vagyis… Áuuu! – Jasper fájdalmasan felszisszent, ahogy a könyököm a bordái közé vágódott.
Sértődötten elvonult mellettem, mire Emmett felröhögött. Vetettem rá egy éles pillantást, így a nevetés, amilyen gyorsan kezdődött, úgy el is halt. Esme kutatón ránk nézett, de nem szólt semmit, csak Jasper után indult. Amikor beléptem a ház ajtaján, egy csapásra megszállt valamiféle földöntúli nyugalom, amit részben a hazatérésnek, részben Jaspernek tulajdonítottam.
Csodálkozva néztem körbe, a házon már nyoma sem látszott annak a harcnak, ami a család elleni inzultuskor folyt. Minden épp úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
Automatikusan az ebédlő felé indultunk mind a négyen, és miután elfoglaltuk a megszokott helyünket, Esme várakozón összekulcsolta a kezeit és figyelmesen vizsgált minket.
- Szóval, Edwardnak akadt egy kis gondja. Aztán Bellának is – Emmett itt rám kacsintott, és folytatta volna, ha Jasper nem pisszegi le.
- Elég. Később – nem mondott többet és a kimondatlan kérdésre, hogy mi a gond, Sunday vékony gyerekhangja adta meg a választ.
- Apa? Mi történt apával? – nem volt igazán megijedve, inkább a kíváncsiság hajtotta.
- Gyertek ide – intettem magamhoz őket. Miután kényelmesen befészkelték magukat az ölembe, halkan mesélni kezdtem, a lehető legszelídebben tudatva velük azt, amit feltétlenül tudniuk kellett. – Apa kissé… kissé megváltozott. Nem a viselkedése, hiszen épp olyan nagyon szeret titeket, mint eddig, inkább a külseje. Apa most jobban hasonlít egy halandó emberre, mint ránk, de ez ne rémisszen meg benneteket, rendben? Ő még mindig Edward, csak kicsit más – annyi nyugalmat erőltettem magamra, hogy még a dalai láma is megirigyelte volna.
- Miért olyan, mint egy ember? – Eden kérdései általában lényegre törőek voltak, és most sem hazudtolta meg önmagát. Nem tudtam, mit válaszoljak, hiszen én magam sem voltam tisztában a miértekkel.
- Még mi sem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ígérem – Jazz bizalom gerjesztően rájuk mosolygott. Eden arcvonásai ellágyultak.
- Szóval ha olyan, mint egy ember, akkor dobog a szíve is? Igazán dobog? Vajon milyen lehet? Szerinted elmeséli? – a lányom fantáziáját valahogy ez a tény ragadta el, és ahogy hallgattam a csacsogását, valami szöget ütött a fejembe.
- Kicsim, vidd fel a húgodat pár percre, kérlek! Valamit meg kell beszélnem a nagyiékkal – letettem őket a földre és ők szó nélkül engedelmeskedtek. Büszke voltam rájuk. Lám, semmi hiszti és nyafogás!
- Nem hallgatózni! – kiabált utánuk Jasper.
- Ennyit az anyai büszkeségről… - motyogtam az orrom alatt, ami nálunk, vámpíréknál természetesen semmit nem ért. Emmett ismét felkacagott.
- Örülj neki, hogy nem rosszabbat találtak ki! Legutóbb az emeleti ablakból szedtem be őket, miközben Alice és Jazz tesó után kémkedtek – rötyögött jókedvűen, de elhallgatott, miután látta, hogy Jasper is és én is megrökönyödve nézünk rá.
- Mi az, hogy az ablakból? – kiabáltam én.
- Mi az, hogy kémkedtek? – ordított Jazz ugyanakkor. Emmett és Esme meglepve rezzentek össze, de aztán mindkettőjükből kibukott a nevetés.
- Én… én sajnálom, de annyira mulatságosak voltatok – Esme kedvesen nézett minket, rá nem is tudtam haragudni. Igazából Emmettre sem, csak valakin le kellett vezetnem a feszültséget.
- Semmi gond. De te… Emmett Cullen… - a kitörni készülő haragomat ajtócsapódás szakította félbe.
A hang még ott vibrált a levegőben, amikor újra elöntötte az agyamat a vörös köd. Edward belépett a házba, én felpattantam és a konyha falához simultam. Ahogy közeledtek a léptei, úgy távolodtam én. Mikor végre feltűnt a látóteremben és a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, hogy végzetes hibát fogok elkövetni.
Csak sikerült befejeznem. Óriási bocsánatkéréssel tartozom, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani :( Azért remélem, maradtatok még páran, és olvasás után megajándékoztok pár kommenttel :) A feji amolyan ide-oda kapkodós, majd meglátjátok, mire értem :) Úgy gondoltam, megmutatom, milyen lehet a szitu kívül-belül :)
Jó szórakozást!
xxx
Lea
(Bella szemszöge)
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem történhet meg…
(Edward szemszöge)
A mellkasom szét akart szakadni a fájdalomtól, és valami furcsa, rég nem tapasztalt érzés áradt szét a testemben. Pokolian rettegtem, és nem tudtam ellene semmit sem tenni…
(Bella szemszöge)
A tompa, szaggatott dübörgés lassan felgyorsult, majd újra elcsendesedett, ahogy Edward a hátára fordult. Amint megláttam az arcát, a sikolyom végigzengett az erdő fái között. Életemben nem döbbentem még meg ennyire…
(Edward szemszöge)
A fájdalommal küszködve a hátamra gurultam, miközben kissé megráztam a fejem. A látásom és a hallásom mintha felmondta volna a szolgálatot, valahogy mindent tompábban érzékeltem. És volt még valami. Tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy Bella mögöttem áll, hiszen hallottam a hangját néhány perccel ezelőtt, de nem éreztem őt, nem töltötte el a testemet és a lelkemet az illata. Az illat, amitől általában az eszemet vesztettem, eltűnt. Kétségbeesetten fordítottam felé a tekintetemet és ha lehet, még jobban megrémültem. Bella a szájára tapasztott kézzel, a csodálkozástól kerekre nyílt szemekkel bámult rám. Abban a pillanatban, mikor felsikoltott, valami meleg folyt végig a homlokomon, majd vörös tócsában összegyűlt mellettem az avaron…
(Bella szemszöge)
Edward feje vérzett. Vérzett?! A bársonypiros folyadék egyre terjeszkedve vörösre festette a talajt mellette, miközben ínycsiklandozó, bűnre csábító illatot hordott körbe a gyenge szél. Teltek a másodpercek, de még mindig nem voltam képes sem felfogni a dolgokat, sem tenni ellenük valamit. A döbbenet megfagyasztotta az érzékeimet, vékony, áttetsző páncélt vont a világ és én közém, se ki, se be nem engedve semmit. Csak üveges szemekkel bámultam a vértócsát Edward feje mellett és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogyan lehetséges ez.
(Edward szemszöge)
A mellkasomban ütemesen dobogott a szívem. Hátborzongató, sőt mi több, bizarr érzés volt újra élőnek lenni, érezni a vér áramlását az ereimben, kényszerből levegőt venni. Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…
(Bella szemszöge)
Ahogy múlt az idő, egyre több minden jutott el a tudatomig. Lassan újra körülvettek a hangok, illatok és érzések, újra képes voltam látni magam körül mindent.
- Bella? Azt hiszem… azt hiszem, téged akar – Alice hangja kislányosan elvékonyodott a döbbenettől, miközben a bátyjára mutatott.
Edward engem nézett, hihetetlenül zöld szemekkel a lelkemet vizslatta az én aranyszínű íriszemen át. Megfordult a fejemben, hogy csinálok egy hátraarcot és elrohanok. Ő nem az én Edwardom… A gondolatok épphogy megszülettek az elmémben, már meg is róttam magam értük. Bármi történt és bármi is történjen ezután, Edward még mindig Edward volt, ahogy én is. Ezek a dolgok soha, semmilyen körülmények között nem változtak, a szerelmünk sziklaként állta az örökkévalóság próbáit. Lassan, leszegett fejjel és vad viharokkal a bensőmben elindultam felé, miközben folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Edward. Ahogy már csak pár méter választott el tőle, és a vérének illata teljes intenzitással elérte a szaglósejtjeimet, mintha elektromos áram cikázott volna végig a testemen. Mélyet szippantottam az édes levegőből, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátulján. Megszédültem, mint akit fejbe vágtak. Az az illat… Keserédesen megtöltötte a tüdőmet, az agyamból kitörölt minden gondolatot, ugyanakkor a Pokolból felszállt tűzzel égette a bensőmet. Azt hittem, valóban kigyulladtam, így vetettem egy gyors pillantást a végtagjaimra, hogy aztán a kezem a tulajdon torkomnak szoruljon. A fejem szét akart hasadni, egyre csak egyetlen gondolat lüktetett benne: akartam a vérét, mindennél jobban.
(Edward szemszöge)
Csodálkozva a fejemhez emeltem a kezemet és megérintettem a homlokomat. Felszisszentem a hirtelen, kurtán-furcsán rám törő fájdalom miatt, mert ez nem olyan fájdalom volt, mint amit eddig valaha is éreztem, nem volt semmihez sem hasonlítható, sem Jane kis cirkuszi mutatványához, sem Bella képességének hatásához, de még a sokszor bennem élő kínra sem. Ez a fájdalom valós volt, szinte éreztem, ahogy a bőrömben lévő idegsejtek felháborodottan küldik a jeleket az agyamnak, tiltakozásul a sérülésre. Épp ilyen különös volt látni, ahogy az ujjaim végei vörösen megcsillannak. Véresek voltak. Nagyot nyeltem és úgy néztem a rám kenődött, a belőlem származó folyadékra, mint a tudós a mikroszkóp alatti tárgylemezre. Idegennek éreztem, nem a testemből valónak. Túl sokáig léteztem kívülállóként, élőholtként, soha nem változó mesebeli lényként, hogy egy ilyen dolgot, minthogy vérzem, könnyen el tudjak fogadni. Őszintén szólva, kétségbe voltam esve. Támogatást keresve Bella felé fordultam, és amikor megláttam, ahogy a kezeivel a torkát kaparássza, pontosan tudtam, mit érez. Cselekednem kellett, ha életben akartam maradni.
(Bella szemszöge)
Az illat rendületlenül kígyózott a tudatom körül, nem hagyva, hogy másra gondoljak. Csak azt sugallta, menjek és élvezzem ezt a csodát, amíg tart, ne törődjek semmivel, csak tegyek a magamévá annyit, amennyit lehet. A lábaim maguktól mozdultak, vittek a szenvedéseim végéhez.
- La tua cantante! Alice! Énekes! – Edward hirtelen felkiáltása eljutott ugyan hozzám is, de oly könnyen söpörte ki az éhség, mintha ott sem lett volna.
A váratlanul körém fonódó karokra azonban nagyon is felfigyeltem. Dühösen meredtem Emmettre és Jasperre, akik minden erejüket latba vetették, hogy megállítsanak. A vágy, hogy Edward vérét ontsam, éhes ragadozóként űzött, hajtott előre, soha meg nem nyugodva, soha fel ne adva. Tökéletesen megértettem, mit érzett akkor ő, mikor még nekem is dobogott a szívem. Összeszedtem minden maradék józan eszemet és arra gondoltam, hogy ő már az enyém. Igyekeztem nem aggodalmaskodni, nem gondolni a hiányára. Szinte megerőszakoltam a saját elmém, rákényszerítettem a tudatot, hogy nem kell nekem, nem vágyom rá, nincs rá szükségem. Mikor Emmett hátrafelé kezdett húzni, ellenállás nélkül hagytam magam. Mielőtt eltűntünk volna az erdőben, még rápillantottam Edwardra és megdöbbentem. Nem félelem volt az arcán, nem a mindent betöltő jogos rettenet, hanem megértés és szerelem. A következő lépésnél eltűnt a szemem elől. Megrémültem.
(Edward szemszöge)
Szinte még el sem haltak a szavak a levegőben, Emmett és Jasper karjai már át is fonták Bella törékenynek tűnő testét. Láttam az arcán a földöntúli szenvedést, az égető, sürgető fájdalmat, amit az illatom okozott. Nem haragudtam rá, nem féltem tőle, hisz hogy is tehettem volna? Ő még mindig Bella volt, az én Bellám, aki rajongó szeretettel vett körbe mindenkit, aki képes volt bennem felszítani a szenvedélyt a nap bármely percében, és aki életeken átívelő szerelemmel ajándékozott meg. Bár, elképzelhető, hogy ez most megváltozott… Amikor Bella és a fivéreim kikerültek a látóteremből, Alice és Carlisle arca furakodott a helyükre.
- Edward? Mi történt? Carlisle? Valaki? Akárki? Nyögjétek már ki! – Alice hisztérikusnak már nem is nevezhetően össze-vissza röpködött körülöttem, hol rám nézett aggodalmasan, hol Carlisle-t vizslatta, hol az erdőt figyelte remegve.
- Nem tudom biztosan… - apám esélyt sem kapott, hogy befejezze, amit elkezdett.
- Mi az, hogy nem tudod? Istenem, Carlisle, hát én töltöttem el évszázadokat kutatással? Ne mondd nekem, hogy még sosem találkoztál ilyesmivel! – láttam a húgomon, hogy nem sok hiányzik neki az idegösszeroppanáshoz, és mivel nem hittem, hogy egy agyilag zokni vámpír képes normális életet élni, muszáj volt leállítanom.
- Alice, elég! Kérlek, nem ülnél inkább le? Gyere, huppanj ide mellém – célzóan ütögettem a földet magam mellett. Alice vette a lapot és sűrű bocsánatkérések között leült és a kezébe fogta az enyémet.
- Nos? – türelmetlenül felsóhajtott és minket bámult.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még sosem hallottam ilyesmiről. Ez teljesen természetellenes, ellentmond mindennek, amiben valaha is hittem, amit valaha is tudtam. Képtelenségnek tűnt, lehetetlennek, egészen… - habozva rám nézett, nem tudta, folytathatja-e.
- Egészen mostanáig – könnyítettem a helyzetén.
- Igen. Szóval, nem tudom, mit tehetnénk. A legjobb lenne, ha először is bemennénk a házba és elvégeznék pár vizsgálatot. Talán megvilágosodna néhány sötét folt… - Carlisle oda-vissza mászkált előttünk, kibújt belőle az orvos, egyre-másra motyogott az orra alatt.
- Nem akarok akadékoskodni, de Bella… - Alice beleharapott a szájába, ezzel magába fojtva a kikívánkozó kérdést.
- Ne aggódj, ő rendben lesz – megpaskoltam a térdét és lassan feltápászkodtam. Ahogy a gerincem egyenesbe merevítette a testem, megszédültem. Alice villámgyorsan megtámasztott, hogy el ne essek. Hálásan pillantottam rá.
- Nem is az ő épsége miatt aggódom. Ha szeretné, ő aztán tényleg a lehető legjobban lenne – az aggodalma némileg érthető volt, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint Bella csúcsragadozó volt, míg én csak egy satnya préda. Pillanatok alatt, könnyűszerrel végezhetne velem, ha akarná. De a szerelmem, a mi szerelmünk erősebb volt ennél, és Bella volt a legelszántabb ember, akit valaha is ismertem. Tudtam, hittem benne, hogy nem bántana.
- Minden rendben lesz – bíztatónak gondolt mosollyal ajándékoztam meg a húgomat. A biztonság kedvéért a jövőre vonatkozó látomások után kezdtem kutatni az elméjében. Síri csend fogadott, a gondolatok eltűntek.
(Bella szemszöge)
Meggyötörten értünk el végre a házhoz. Mindhárman kifáradtunk, a fiúk a velem való küzdésben, míg én a saját magammal való harcban. Tízméterenként rám tört a vágy, hogy visszarohanjak és kielégítsem a szomjamat és ezen alkalmakkor a fivéreimnek igencsak össze kellett szedniük magukat. Ahogy azonban megpillantottam házat, mintha minden eddig szenvedést elszállt volna. A tornácon két, kissé rémült kis angyal várt ránk. Másfajta vágyak kerültek előtérbe, a szomjam sokadrangúvá vált a gyerekeim mögött.
- Elengedhettek. Jól vagyok – halkan szóltam Emmettnek és Jaspernek, nem akartam felizgatni a kicsiket. Kétkedő pillantásokat kaptam cserébe.
- Bella… - kezdte Jazz, de félbeszakítottam.
- Tényleg. Ne aggódjatok – talán láthatták a szememben az elszántságot, talán bíztak bennem, vagy talán csak próbára akartak tenni.
Mindenesetre előbb meglazult a szorításuk, majd lassan végleg elengedtek. Lehunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt, a testemből végleg kiűzve a vér csábítását. Lecsillapítottam a bennem élő szörnyeteget. Készen álltam.
(Edward szemszöge)
Lenyűgözött s egyszersmind megrémített az a tökéletes csend, ami fogadott. Tulajdonképpen hallottam mindent, ami körülöttem volt, az erdő még mindig tele volt zajokkal, de amire a leginkább kíváncsi lettem volna, az elhallgatott. Összehúzott szemmel próbáltam áttörni Alice, majd Carlisle elméjét, de az erőfeszítéseimet nem koronázta siker.
- Alice, kérlek, gondolnál valamire? – ha tudtam volna, micsoda panaszáradatot indítok el ezzel az egyszerű kéréssel, inkább csendben maradok.
- Mi, miért? Ó, csak nem! Ne, ne, ne! A képességed! Jaj, miért történik ez? – Alice sipítozása még az én gyenge, emberi füleimnek is sok volt. Ahogy ide-oda szaladgált előttem, megfájdult a fejem.
- Nyugodj meg, és kérlek, gondolj valamire! Megteszed ezt nekem? – a látszólagos szelídségem úgy tűnt, hatni fog, mert Alice végre normálisan vette a levegőt és a cipői végzetes elkoptatását sem folytatta. Teljesen nyugodt arccal, villogó írisszel nézett a szemembe.
- Nos? Láttad? – a nyugalom kevesebb, mint egy percig tartott.
- Nem. Semmit – megráztam a fejem. Egyrészt örültem, hiszen nagyon sokszor kívántam, hogy ne halljam folyton mások legbelsőbb magánügyeit, másrészt viszont ürességet éreztem. A képességem az enyém volt, velem élt, velem lélegzett. Furcsa volt a némaságba burkolózott világot újra felfedezni. Bosszantóan gyenge volt mindenem, teljesen elfelejtettem már, mit is jelent embernek lenni.
- Menjünk haza – Carlisle szavai kizökkentettek a gondolatmenetemből. Ez volt a végszó.
(Bella szemszöge)
Teljes elragadtatással figyeltem ahogy a gyerekek bizonytalanul, de egyre szélesedő mosollyal az arcukon lenyargaltak a lépcsőn és felém szaladtak. Letérdeltem a földet takaró levelekre és hagytam, hogy az ikrek a kitárt karjaim közé rohanjanak. Amint megéreztem a kicsi testüket az enyémnek feszülni, összezártam a kezeimet és magamhoz szorítottam őket, mélyeket szippantva az illatukból. Édesek voltak, felháborítóan édesek, de másként, mint néhány perccel ezelőtt Edward. Tökéletes kisgyerek illatuk volt, ami balzsamként hatott a háborgó lelkemre. Zokogtam legbelül, örömkönnyeket hullattam, mert végre itt voltak, a karjaimban, épen és egészségesen átvészelték a szörnyűségeket.
- Anya! Anya, annyira hiányoztál! – Sunday is sírt, kipirult, könnyes arcát a nyakamba temette.
- Nekem is! Mi tartott ennyi ideig? – Eden ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy a türelmetlen természetét tőlem örökölte. Felkacagtam.
- Sajnálom, kincsem, útközben… - eszembe jutott, hogy mi is történt és gyorsan elhallgattam. Tudtam, hogy fel kell készítenem őket mindarra, ami ránk várt, de abban nem voltam biztos, hogyan is tegyem ezt. Esme mentette meg a helyzetet.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok! Gyertek csak ide, hadd öleljelek meg titeket! – sietve odaszaladt Jasperhez és átkarolta. Jazz egy pillanatig elbizonytalanodott, de aztán viszonozta a gesztust. Emmett már jóval nagyobb intenzitással mutatta ki az örömét és lendületesen felkapva Esmét megpörgette őt a levegőben.
- Anya, a többiek hol vannak? Apa? – Sunday letörölgette a könnyektől maszatos arcát és kérdőn nézett a szemembe. A mondatra Esme is kíváncsian felénk indult. Megláthatta a tekintetembe költöző félelmet, mert felhúzott a földről és engem is megölelt, majd a ház felé tolt minket. Az ösztönei most is tökéletesen működtek.
- Ez engem is érdekelne, de azt hiszem, odabent jobban tudunk beszélgetni. Menjetek, mutassátok meg anyának, mit készítettetek neki, amíg odavolt – rákacsintott a gyerekre, akik felvidulva berohantak a házba. Lassan követtük őket.
- Nem kell aggódni, mindenki jól van. Vagyis… Áuuu! – Jasper fájdalmasan felszisszent, ahogy a könyököm a bordái közé vágódott.
Sértődötten elvonult mellettem, mire Emmett felröhögött. Vetettem rá egy éles pillantást, így a nevetés, amilyen gyorsan kezdődött, úgy el is halt. Esme kutatón ránk nézett, de nem szólt semmit, csak Jasper után indult. Amikor beléptem a ház ajtaján, egy csapásra megszállt valamiféle földöntúli nyugalom, amit részben a hazatérésnek, részben Jaspernek tulajdonítottam.
Csodálkozva néztem körbe, a házon már nyoma sem látszott annak a harcnak, ami a család elleni inzultuskor folyt. Minden épp úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
Automatikusan az ebédlő felé indultunk mind a négyen, és miután elfoglaltuk a megszokott helyünket, Esme várakozón összekulcsolta a kezeit és figyelmesen vizsgált minket.
- Szóval, Edwardnak akadt egy kis gondja. Aztán Bellának is – Emmett itt rám kacsintott, és folytatta volna, ha Jasper nem pisszegi le.
- Elég. Később – nem mondott többet és a kimondatlan kérdésre, hogy mi a gond, Sunday vékony gyerekhangja adta meg a választ.
- Apa? Mi történt apával? – nem volt igazán megijedve, inkább a kíváncsiság hajtotta.
- Gyertek ide – intettem magamhoz őket. Miután kényelmesen befészkelték magukat az ölembe, halkan mesélni kezdtem, a lehető legszelídebben tudatva velük azt, amit feltétlenül tudniuk kellett. – Apa kissé… kissé megváltozott. Nem a viselkedése, hiszen épp olyan nagyon szeret titeket, mint eddig, inkább a külseje. Apa most jobban hasonlít egy halandó emberre, mint ránk, de ez ne rémisszen meg benneteket, rendben? Ő még mindig Edward, csak kicsit más – annyi nyugalmat erőltettem magamra, hogy még a dalai láma is megirigyelte volna.
- Miért olyan, mint egy ember? – Eden kérdései általában lényegre törőek voltak, és most sem hazudtolta meg önmagát. Nem tudtam, mit válaszoljak, hiszen én magam sem voltam tisztában a miértekkel.
- Még mi sem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ígérem – Jazz bizalom gerjesztően rájuk mosolygott. Eden arcvonásai ellágyultak.
- Szóval ha olyan, mint egy ember, akkor dobog a szíve is? Igazán dobog? Vajon milyen lehet? Szerinted elmeséli? – a lányom fantáziáját valahogy ez a tény ragadta el, és ahogy hallgattam a csacsogását, valami szöget ütött a fejembe.
- Kicsim, vidd fel a húgodat pár percre, kérlek! Valamit meg kell beszélnem a nagyiékkal – letettem őket a földre és ők szó nélkül engedelmeskedtek. Büszke voltam rájuk. Lám, semmi hiszti és nyafogás!
- Nem hallgatózni! – kiabált utánuk Jasper.
- Ennyit az anyai büszkeségről… - motyogtam az orrom alatt, ami nálunk, vámpíréknál természetesen semmit nem ért. Emmett ismét felkacagott.
- Örülj neki, hogy nem rosszabbat találtak ki! Legutóbb az emeleti ablakból szedtem be őket, miközben Alice és Jazz tesó után kémkedtek – rötyögött jókedvűen, de elhallgatott, miután látta, hogy Jasper is és én is megrökönyödve nézünk rá.
- Mi az, hogy az ablakból? – kiabáltam én.
- Mi az, hogy kémkedtek? – ordított Jazz ugyanakkor. Emmett és Esme meglepve rezzentek össze, de aztán mindkettőjükből kibukott a nevetés.
- Én… én sajnálom, de annyira mulatságosak voltatok – Esme kedvesen nézett minket, rá nem is tudtam haragudni. Igazából Emmettre sem, csak valakin le kellett vezetnem a feszültséget.
- Semmi gond. De te… Emmett Cullen… - a kitörni készülő haragomat ajtócsapódás szakította félbe.
A hang még ott vibrált a levegőben, amikor újra elöntötte az agyamat a vörös köd. Edward belépett a házba, én felpattantam és a konyha falához simultam. Ahogy közeledtek a léptei, úgy távolodtam én. Mikor végre feltűnt a látóteremben és a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, hogy végzetes hibát fogok elkövetni.
2010. október 18., hétfő
A következő rész tartalmából...
Nos, tudom, hogy lassan egy hónapja nem írtam nektek semmit, amit rettenetesen sajnálok, de ez most nem csak rajtam múlt :( A részletekkel nem untatok senkit, csak annyit tennék még hozzá, hogy nagyon igyekszem, de sajna nem mindig úgy jönnek össze a dolgok, ahogy azt én szeretném. Szóval, elnézést ismét, és holnapra megpróbálom hozni az új fejezetet. Addig kaptok egy kis részletet belőle :)
"Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…"
xoxo
Lea
"Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…"
xoxo
Lea
2010. október 6., szerda
Hiba....
Az Msnem bemondta az unalmast, amiért írtam egy szép, hosszú levelet az illetékeseknek... Szóval, az a helyzet, hogy új fiókot kellett csinálnom, és ezért, aki eddig a partnerlistámon volt, az most eltűnt... Ezért kérek szépen mindenkit, aki eddig az ismerőseim között volt, hogy vegyen fel még egyszer a fanaticwriter@hotmail.com-on!
Köszi szépen és bocs :$xxx
Lea
2010. október 4., hétfő
Újabb Tweeter szavazás :D
Nos, elérkezett ez is :D A Tweeter-Faxo oldalán lehet szavazni, hogy ki legyen a világ legnagyobb Breaking Dawn rajongója :D Jelenleg 2.ak vagyunk, Izrael van előttünk, akik elég rendesen nekiálltak mocskolódni : S Szóval, kérek szépen minden IGAZI RAJONGÓT, menjen fel a fenti linkkel az oldira és szavazzon :) Mi, a kemény mag, 20 percenként szavazunk, de nektek elég, ha néha, mikor eszetekbe jut, dobtok egy vote-ot :D
Am, Twitterfiókkal tudtok szavazni, ha az nincs, elég, ha megnyomjátok az "I'm a human" gombot és már regelte is a voksot :D
Köszi szépen mindenkinek!!
GO HUNGARY!!!
xxx
Lea
Am, Twitterfiókkal tudtok szavazni, ha az nincs, elég, ha megnyomjátok az "I'm a human" gombot és már regelte is a voksot :D
Köszi szépen mindenkinek!!
GO HUNGARY!!!
xxx
Lea
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
