16. fejezet

(Bella szemszöge)


- Jake? Mit keresel te itt? – valahogy most nem tudtam udvariasabb lenni.


Azóta nem láttam őt, mióta elbúcsúztam tőle Victoria támadása után. Nem jött el az esküvőmre se, így azt hittem, soha többé nem láthatom. Az elején rettenetesen fájt, hiszen a legjobb barátom volt, de lassanként beletörődtem az elkerülhetetlenbe. És most itt állt előttem, teljes életnagyságban, és vigyorogva nézett rám.


- Nahát, Bells! Hová tűnt a jó modorod? Így kell üdvözölni egy régi barátot? – mondta, majd a karjaiba zárt. Tűzforró volt.
- Jake, ne! Mit csinálsz, te bolond? – fel kellett kacagnom, mert Jacob felemelt és megforgatott.
- Hiányoztál, Bells! Nagyon! És amikor meghallottam, hogy várandós vagy egy vérsz…pardon, vámpírtól, haza kellett jönnöm, hogy lássam, rendben vagy-e.
- Jacob, csendesebben! Itt van Renée is, az isten szerelmére! – pirítottam rá, mire összehúzta magát.
- Sajnálom, nem tudtam! Majd halkan beszélek –suttogta, mire ismét nevetnem kellett.
- Nem kell, csak válogasd meg a szavaidat – tanácsoltam neki. – Szeretnéd látni az ikreket? – kérdeztem félig reménykedve.
- Hát, ha már itt vagyok, miért is ne? – kacagott, majd két apró játékfarkast húzott elő egy tasakból. Az egyiken kék, a másikon rózsaszín masni feszült. Meghatottan öleltem át, majd behúztam a házba.


Jake arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint mindenkién, aki először látta a kicsiket. Elragadtatás, rajongás. És akkor olyan történt, amit még a rémálmaimban sem képzeltem. Edward lépett be a nappaliban Josh-sal és Daniellel, a konyhából jöttek. Jacob lemerevedett, éles pillantást vetett a vámpírra, majd elfordult. Egész testében remegett. Josh is megérezte a farkas szagot, arcán iszonyú dühvel kereste a forrását. Mikor meglátta Jake-et, emberi szemmel követhetetlenül nekirontott, a lendülettől az üvegfallal együtt repültek az udvarra. Jake ösztönösen védte magát, és átalakult. A hátam mögött hallottam anyám sikolyát, de mire megfordultam, ő már ájultan hevert a padlón.


Emmett, Edward, Jasper és Carlisle gondolkodás nélkül odaugrottak a marakodó kettőshöz, míg mi Esmével feltettük anyát a kanapéra. Rose és Alice közben kimenekítették a gyerekeket. Azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni mindezt Renéenek. Nem csodálom, hogy elájult. Ha nem lettem volna ilyen „furcsa”, biztos én is padlót fogtam volna, mikor rájöttem a dolgokra. Elvégre nem mindennap találkozik az ember vámpírokkal és vérfarkasokkal. Nem haragudtam egyikre se. Hiszen Josh nem tudhatott a farkasokkal kötött szerződésről, Jake pedig csak ösztönösen védte magát. Nekem kellett volna gondolkodnom. Végül is, idegen vámpír volt a házban… Danielle ide-oda rohangált köztünk és a fiúk között. Hol Josht próbált lenyugtatni, hol értünk aggódott. Ha nem lett volna ilyen képtelen a helyzet, kacagnom kellett volna rajta. Tisztára, mint aki megbolondult…


Renée szemei megrebbentek, és rám tört a félelem. Most mit mondjak? Az igazságot? Vagy mégsem? Teljesen kétségbe voltam esve. Nem mondhatom neki, hogy „Figyelj, anyu, Cullenék vámpírok, Jake meg vérfarkas, és összekaptak egy kicsit, de minden oké”. Nem, ez egyenes úton vezetne a diliházba. Mindkettőnknek. Akkor most mi lesz? Alice oldotta meg a helyzetet.
- Gyertek, vigyük ki, és tegyük az ablak alá! – adta ki az utasítást.
Semmit nem értettem, de Alice olyan határozott volt, hogy nem mertem ellenkezni. Esme óvatosan felemelt anyám ájult testét, és letette a fűre.
- Nyugi, azt mondjuk neki, hogy megbotlott, és átesett az üvegen. Nem fog emlékezni semmire, láttam! – szorította meg a kezem Alice.


Bágyadtan ránéztem, majd bólintottam egyet. Nem akartam hazudni Renée-nek, de nem volt más választásom. Emmették közben szétszedték az acsarkodókat, akik most már csak fújtak egymásra. Jake hirtelen kitépte magát az őt lefogó kezekből, és elrohant az erdő felé. 
Pár perc múlva Edward elindult befelé a házba, és nemsokára ruhákkal megrakodva tért vissza. Kérdőn pillantottam rá.
- Nem volt ideje levetkőzni, mikor átváltozott, így tönkrementek a ruhái. Kért egy kis segítséget. Kínosan érezné magát előtted meztelenül – kuncogta bele a fülembe. Megértő mosolyra szaladt a szám.
Edward elkocogott arra, amerre Jake eltűnt, majd nemsokára mindketten visszatértek. 
Éppen időben. Anyám magához tért.
- Bella? Mi történt? Minden olyan zavaros… És fáj a fejem… - nyögött fel, majd megpróbált felállni. Odaugrottam segíteni neki.
- Semmi baj, anya! Megbotlottál, és kiestél az üvegen. Tényleg nem emlékszel? – utolsó árulónak éreztem magam, de nem tehettem mást. Betámogattam a nappaliba, és leültettem a kanapéra, ahonnan pár perce elcipeltük. Kábán nézett körül.
- A kicsik? Csak nem esett bajuk? – rémület tükröződött a szemeiben.
- Nem, anya, nincs semmi bajuk. Rose eteti őket a konyhában – próbáltam megnyugtatni, úgy tűnik, sikerrel, mert Renée ellazult.
- Sajnálom az üveget! Természetesen megtérítem a kárt! Nem értem, mi ütött belém… - anya elgondolkozva ücsörgött. Esme leült mellé, és átkarolta a vállát.
- Semmi szükség rá! Ilyesmi mindenkivel előfordulhat – Emmett felvihogott odakint. Mindenkivel, persze.
- Akkor is szörnyen érzem magam. Elrontottam ezt a csodás napot! – kesergett még mindig.
- Dehogy ,anya, dehogy! Mit szólnál, ha fognánk Edent és Sunday-t, és lemennénk a partra? – vetettem fel. Anya imádta a tengert.
- A Pushra? – kérdezte.
- Nem, oda nem mehettek! – meglepetten hátranéztem. Jacob állt az ajtóban, makacsul rázta a fejét.
- Miért? – kérdeztük egyszerre Renée-vel.
- Most nem lehet, mert… mert éppen kitakarítják. Igen, mindent belep a szemét. Nem valami felemelő látvány – hebegte Jake.


Hazudik. Biztos voltam benne, hogy hazudik, csak a miértjére nem tudtam a választ. Ránéztem Edwardra, aki összehúzott szemmel méregette Jacobot, majd mélyet sóhajtott. Nem értettem semmit. Miért nem mehetünk oda? A felismerés villámként futott rajtam végig. Hát persze. Hiszen négyen mentünk volna. Renée, én, Sunday és Eden. Ők pedig vámpírok, akik nem tehetik be a lábukat a rezervátum területére, akármilyen kicsik is. Szomorúan gondoltam vissza a régi időkre, amikor nem volt más, csak Jacob és én. Ketten voltunk a világ ellen, két kívülálló tinédzser, akik összefogtak. Rengeteget beszélgettünk azon a nyáron, most újra feltört bennem ennek a hiánya. Hiszen én sem mehetek akkor La Pushba többet. Nem mennék a gyerekeim nélkül. 


Nagyot sóhajtva fordultam anyám felé.
- Figyelj, nem gond, ha nem oda megyünk. Vannak még itt szép partok a Pushon kívül is. Majd keresünk egyet, jó? – a reménykedés tisztán kivehető volt a hangomból Mindenáron ki akartam juttatni anyu ebből a bolondokházából. Aprót bólintott. – Remek, akkor összeszedem a gyerekeket, és indulhatunk is – mosolyogtam rá. Meggyőző lehettem, mert szó nélkül felállt és követett.


Néhány perc múlva már négyesben sétáltunk a házunk felé, mert kölcsön akartam venni Edward Volvóját. Eden már pár méter után elaludt, míg Sunday jókedvűen tekintgetett ki anyám karjai közül.
- Bella? – szólított meg csendesen.
- Igen?
- Ezek a gyerekek… Nem is tudom, mit mondjak. Tényleg, mint a tündérek. Lehetetlenül szépek. És te is megváltoztál.
- Mi? Hogy én? – néztem rá elképedten.
- Nehogy félreérts, nem akartam rosszat mondani. Emlékszel, miről beszélgettünk egyszer Floridában? – jeleztem, hogy igen – Szóval, azóta ez az érzésem csak erősödött. Már te sem vagy olyan, mit egy műhold, aki ott kering Edward körül. Egyenlővé váltatok. Hogy maradjunk az ilyen példáknál, olyanok vagytok, mint egy kettős csillagrendszer. Egyikőtök sem tud létezni a másik nélkül. Ahogy ezt te is olyan ékesen bizonyítottad – utalt arra az időszakra, amikor Edward elhagyott. Még most is sajgott néha a szívem emiatt.
- De anya… - kezdtem volna, de nem hagyta.
- Várj még egy kicsit, kérlek. Szóval, mint mondtam, megváltoztál. Sokkal felelősségteljesebb vagy. Persze, azelőtt is inkább te voltál a felnőtt, és nem én, de ez most sokkal intenzívebb. Emellett ragyogsz. Kiteljesedtél az anyaságban. Ténylegesen felnőttél, és remekül csináltad – ennél a pontnál már a könnyeimmel küszködtem. Remegő kezekkel fogtam meg az övét, és a szemébe néztem.
- Köszönöm, anya.
- Ugyan már, édesem, ne csacsiskodj. Csak az igazat mondtam – mosolygott rám melegen, majd a kocsi felé tuszkolt. – Na? Mi lesz? Elindulunk még ma? – kérdezte nevetve.


Elhelyeztük az ikreket a hátsó ülésen, majd kacagva hajtottunk el. Igen tanulságos, és szép délutánt töltöttünk el négyesben a tengerparton. Soha nem beszélgettünk így és ennyit egymással. Végre megértettem anyám viselkedésének mozgatórugóit, és ő is figyelmesen hallgatott. Elmondtam neki az életünk minden pillanatát, persze, csak a cenzúrázott verziót. Mikor esteledett, teljes elégedettséggel indultunk haza.


Mikor átléptük a ház ajtaját, Edwardon és Alice-en kívül nem találtunk ott senkit. Kíváncsi voltam, hová tűntek a többiek, de a kérdéseimnek várniuk kellett. Edward elénk sietett, és kivette a kezemből Edent, míg Alice a lányomat orozta el. Nagy sóhajjal huppantam le a kanapéra.
- Na, milyen volt? – nézett ránk Alice. Mintha nem tudná…
- Remek! Soha nem volt még ennél szebb sétám – anyám szeretettel mosolygott rám.
- Igen, valóban nagyon szép volt – értettem egyet.
- Nekem viszont lassan készülnöm kell, ha el akarom érni a gépemet – tápászkodott fel Renée.
- Anya? Nem maradhatnál még egy kicsit? Pár napot? – még el sem ment, nekem mégis hiányzott már most.
- Sajnálom, szívem, de Phil-lel elutazunk holnap. Tudod, leszerződtették, és… - láttam rajta, hogy a lehetőségeket mérlegeli.
- Semmi gond, anya. Örülök, hogy eljöttél. Legközelebb majd hozd Phil-t is! – öleltem meg, majd kikísértem a ház elé. Alice már várta a Mercedesben.
- Vigyázzatok magatokra! Hamarosan látjuk egymást! – búcsúzkodott anyám.
- Ti is! És öleld meg Phil-t a nevemben is, kérlek!
- Úgy lesz! Sziasztok!
És már ott sem voltak. 


Nagy sóhajjal mentem be a házba. Edward hívogatóan tárta szét a karját, és én jólesően bújtam bele az ölelésbe. Nem bírtam tovább várni.
- Edward?
- Igen?
- Hol vannak a többiek?
- Ó, ez egy jó kérdés. Valahol az erdőben – válaszolta.
- Vadásznak? – kérdeztem.
- Nem, most nem. Kezdjük megérteni Danielle képességét.
- Hogy mi? És mi az? Hogy jöttetek rá? Mikor? – zúdítottam rá a kérdéseimet, de ő csak kacagott.
- Hé, hé, lassabban! Egyszerre csak egy kérdést, kérlek! – esdeklőn pillantott rám.
- Oké, szóval, mi a képessége?
- Azt hiszem, képes életet teremteni.
Itt vesztettem el a fonalat. Életet teremt? Akkor most ő lesz Isten? Vagy mi van?
- Elmagyaráznád ezt nekem? – kértem tőle.
- Persze. Nos, úgy hisszük, Danielle képes feléleszteni a halott sejteket, vagy valami ilyesmi. Tehát nem teremt semmit csak úgy. Kell lennie egy alapnak, amiből úgymond, dolgozhat.
- És hogy derült ez ki?
- Amikor Josh és Jake…szóval, amikor ők ketten összekaptak, jó nagy területen kipusztították az erdőt. Mikor Danielle arra sétált, egyszerre zöldülni kezdtek a halott fák. Önkéntelen reakció lehetett, talán a stressz váltotta ki nála. Carlisle rögtön lecsapott rá – vigyorodott el a végére.
- És most ezért mentek az erdőbe?
- Igen, ezért is. Nem akarták, hogy bárkinek is baja essen. Tudod, az újonnan felfedezett képességek veszélyesek is lehetnek.
- Aham – motyogtam, de addigra teljesen elmerültem a gondolataimban.


A jutott eszembe, hogy ha talán itt lett volna, amikor apu meghalt… De ezt már sosem fogom megtudni. Edward lágyan simogatta a karom, miközben beszélt. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig magyaráz, és én egy szót sem értettem belőle. Szégyelltem volna visszakérdezni, így inkább megpróbáltam összpontosítani.
- Szóval, most ez a helyzet. Meglátjuk, mi lesz – remek. Csak a végére tértem magamhoz.
- Aha, értem - próbáltam nagyon értelmes képet vágni, de nem jött össze. Edward szája megrándult.
- Semmit nem hallottál, ugye?
- Sajnálom, én csak… - elakadta a hangom.
- Ne sajnáld. Csak még mindig idegesítő, hogy nem látok a fejedbe. Hozzászokhattam volna már… - sóhajtott fel.
- Nem kell a fejembe látnod, mert úgyis elmondok neked mindent – felhúzta az egyik szemöldökét – Na, jó, majdnem mindent – adtam meg magam.


Zajt hallottam az ajtó felől és a következő pillanatban a nappali megtelt Cullenekkel. Mindenki egyszerre beszélt, sosem láttam még őket ilyennek. Elképedve néztem Edwardra, de ő csak fejcsóválva mosolygott. Biztos hozzászokott már.
Alice suhant el előttem, megragadtam a karját, mielőtt felszívódhatott volna.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Ó, semmi különös, csak Carlisle megint nem bírt magával – vigyorgott rám.
- Ezt hogy érted?
- Kíváncsi lett, mire képes Danielle, így levadásztak egy őzet. Jasper nem tudta türtőztetni magát. Ennyi – vonta meg a vállát és elszáguldott.
Megnyugodva dőltem hátra. Edward a fülemhez hajolt.
- Most, hogy itt vannak a többiek, nem akarsz egy kicsit elmenni? A gyerekeket nyugodtan rájuk bízhatjuk. Szeretnék mutatni valamit – súgta.
A tűz azonnal elöntötte a testemet. Csak arra volt erőm, hogy bólintsak egyet. Edward vigyorogva állt fel, engem is magával húzva.
- Esme, Rosalie! Vigyáznátok egy kicsit Sunday-re és Edenre? Bellával van egy kis dolgunk – kiáltott oda nekik, mire ők lelkesen bólogatni kezdtek.
- Van egy kis dolgotok, mi? El tudom képzelni… - vigyorgott Emmett, mire én fülig vörösödtem.
- Em, inkább törődj a saját dolgoddal! Mondjuk, kicserélhetnéd a törött üveget – Carlisle hangja szelíd volt, mégis parancsoló. Emmett hümmögve elvonult.


Edward, továbbra is a kezemet szorongatva, lassan a garázs felé húzott, majd beültetett bátyja dzsipjébe. Kérdőn bámultam rá.
- Ne légy türelmetlen, hamarosan úgyis megtudod – simított végig az arcomon.
Egyre messzebb kerültünk a várostól, már bőven a kietlen vidéket jártuk, mikor Edward megállt. Sajnálkozva fordult felém. Tudtam, hogy ez mit jelent, és nagyon nem akartam. Tagadólag ráztam a fejemet, mire bedobta a féloldalas mosolyát. Elvesztem. Még mindig kissé elkábulva vett ki z ülésről, és eszeveszett rohanásba kezdett. Szorosan összezártam a szemhéjaim, de az arcomba csapódó széltől semmi nem óvott meg. Csak azért imádkoztam, hogy legyen már vége. Imám meghallgatásra talált, mert tíz másodperc múlva Edward lassított, majd végül megállt. Óvatosan nyitottam ki a szemem. A látvány teljesen elkápráztatott, levegőt sem mertem venni, nehogy köddé váljon ez a tündérmese. Mintha maga a Paradicsom elevenedett volna meg. Az erdő közepén egy apró kunyhó állt, gondos kezek milliónyi virággal díszítették. Tágra nyílt szemmel bámultam hol Edwardra, hol erre az apró csodára. Ő csak mosolygott, és még mindig a karjaiban tartva engem, lassan a bejárat felé sétált. Odabent még nagyobb meglepetésben volt részem. A nyersfából ácsolt ágy előtt számtalan, puhábbnál puhább párna borította a padlót, mellettük, egy kis asztalkán mindenféle finomság rejtőzött. Edward óvatosan letett a párnákra, fölém hajolt, és lágy csókot lehelt az ajkaimra. Megremegtem. A vágy olyan erővel tört fel bennem, hogy elakadt a lélegzetem. Ezt Ő is észrevehette, mert eddig aranyszínű szemei pillanatok alatt elsötétedtek. Nem szóltunk egy szót sem, mióta elindultunk, de ismertük egymást annyira, hogy a testbeszédünkkel üzenjünk a másiknak. Edward megrázta a fejét, és elhúzódott. Felnyögtem kétségbeesetten. Mindennél jobban akartam most Őt. Úgy éreztem, ha nem kaphatom meg azonnal, abba belehalok. Tétován nyúltam utána. Amint a bőröm hozzáért az övéhez, nem volt megállás. A ruháink másodpercek alatt a padlón hevertek, úgy szerettük egymást, mintha nem lenne holnap. A szenvedélyes vágyakozás teljesen elvette az eszem, már nem tudtam, mit csinálok. Csak kapaszkodtam kedvesembe, miközben ő végigsimított a testemen, ajkával követve a keze útját. Nem bírtam tovább várni. Rekedt nyögés szakadt fel belőlem, és csípőmet hívogatóan toltam Edward felé. Azonnal reagált, és testünk végre egyesült. Kezdetben lassú, finom mozgásunk csakhamar őrjöngővé vált, majd lelassult, hogy aztán újra felgyorsuljon. Rohanó tempónk eredményeképpen a tűz, amit eddig éreztem, ki akart szabadulni belőlem, hogy feleméssze az életemet is. Aztán a világ megszűnt körülöttünk, csak ő volt, én, és a mindent elsöprő kéj. A gyönyör tetőpontján hangosan Edward nevét kiabáltam, míg ő felkiáltott. Edward rám nehezedett, de még ekkor is vigyázott, nehogy fájdalmat okozzon. Percek múlva, mikor a remegésünk csillapodott, boldog mosollyal néztem szerelmem szemébe. Csodálatot tükrözött, és igaza volt. Mert ez csak csoda lehet, hogy két ennyire különböző személy az eszméletlenségig szeresse egymást. Hálás voltam a sorsnak, hogy elém vezérelte ezt a tökéletes, szerető férfit, ezt a vámpírt, aki megajándékozott a világ minden gyönyörűségével. 
Végtelen szerelemmel a szívemben aludtam el, Edward ölelő karjai között.