38. fejezet

Olyan lett, amilyen, nem fűzök hozzá véleményt :)
Esme szemszögét későbbre halasztottam, valahogy nem volt meg bennem az a plusz, amitől meg tudtam volna írni :S Így Edward szemszög lett, remélem, nem baj :)
Jó szórakozást mindenkinek, a komikat megköszönném :)
xoxo
Lea


(Edward szemszöge)


Bella váratlanul megmerevedett a karomban és fintorogva szimatolt körbe. Először furcsán néztem rá, de aztán rájöttem, mi váltotta ki nála ezt a reakciót. A füst szaga láthatatlan szellemként lopózott be a terembe, egy idő után már nem volt kétséges, hogy baj van, nem is kicsi. A családom tagjai egymás után kapták fel a fejüket, arcukon ádáz harcot vívott az értetlenség és a félelem. Hiszen egy vámpír számára kevés olyan dolog volt, ami fenyegetőbbnek találtatott a tűznél, elpusztításunk egyetlen lehetséges eszközénél. Bár a szoba miatt a gondolataikat nem hallhattam, mégis minden érzelem világosan kirajzolódott rajtuk.


- Ez most tényleg az, amire gondolok? – húzta fel az orrát Emmett és végignézett rajtunk, megerősítést keresve.
- Attól tartok, igen – felelte Carlisle, a feszültségtől enyhén remegő hangon. És ha már ő is félt, akkor tényleg nem kellett félvállról venni a helyzetet.
- Tűz? Ez most komoly? El kell tűnnünk innen! – visított Rose már-már önkívületi állapotban.
- Nyugalom! A tűz még elég messze van, van még időnk arra, hogy kitaláljunk valamit – Jasper, Alice-t el nem engedve felállt a földről és hozzánk sétált.
- Mit gondolsz, mennyire rossz a helyzet? – fordultam Jazz felé, mire Emmett döbbenten felnyögött, majd a körülményekhez egyáltalán nem illően felkuncogott.
- Azt a mindenit! Sosem mertem igazán hinni abban, hogy egyszer te ilyet fogsz kérdezni! Elvégre normális esetben tolvaj módjára csened el a gondolatainkat! – vigyorgott önelégülten. Éreztem, ahogy a düh kezdi elborítani az agyamat, de Bella egyetlen érintésének segítségével sikerült úrrá lennem az őrületen. Lehunytam a szemeimet és venni akartam egy mély levegőt, de a füst csípős szaga savként marta a torkomat, így letettem az ötletről, és inkább körülnéztem. 


Rosalie-n kívül nagyjából mindenki próbált uralkodni magán, amiért nagyon hálás voltam, mert nem hittem, hogy a kétségbeesett menekülés segített volna a helyzetünkön.
- Nem gondolnám, hogy egy darabig elér idáig. Az egész ház dohos és nyirkos, a nedvesség feltartja egy darabig a lángokat – válaszolt Jasper az előző kérdésemre magabiztosan.
- Akkor is jobb lesz, ha igyekszünk – szólalt meg Emmett, szerencsére a humoros oldalát már mélyen elrejtve.
- Tudom – helyeseltem, aztán körbementem a szobában, hátha találok valamilyen kiutat.
A kezeimmel végigtapogattam a falat, de a kövek olyan egyenletesen simultak egymásba, hogy egy apró rést sem tudtam kitapogatni az ujjaimmal. 


Már majdnem körbeértem, mikor Bellának ütköztem. Annyira belemerültünk mindketten a gondolkodásba, hogy nem vettük észre egymást. Utánakaptam – csak ösztönből, hiszen tudtam, hogy semmi baja nem eshet – és magamhoz szorítottam.
- Min töprengsz? – simítottam ki a haját az arcából és magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Aranyszínű írisze elsötétült, az éjszaka árnyai kavarogtak benne, és enyhén megremegett a karjaimban.
- Csak azon gondolkodtam, hogy remélem, Esme és az ikrek jól vannak, hogy sikerült kijutniuk – a hangja kongott az aggodalom szülte ürességtől.
- Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk – az arcomat a hajába temettem, és ringatni kezdtem magunkat, nyugtatva ezzel mind őt, mind saját magamat.
- De honnan tudhatnánk? Hiszen semmit sem tudunk, az Isten szerelmére! – csattant fel Bella és kitépte magát az ölelésemből.
- Bella? Édesem, nyugodj meg! – döbbenten figyeltem, ahogy szerelmem gyönyörű arca eltorzul a dühtől, a kezei ökölbe szorítva remegtek a teste mellett.
- Nem akarok megnyugodni! Ki akarok menni innen, magamhoz akarom ölelni Sundayt és Edent, és egyáltalán, békét akarok végre! – kiabált. Erre már a többiek is felénk fordultak és kíváncsian nézték, mi történik.
- Bella, vegyél mély levegőt! – sietett hozzá Alice, de a kedvesem csak vetett rá egy szúrós pillantást és elhajtotta.
- Ne kezd már te is! Rose-nak igaza van! – bökött az ujjával az említettre, aki csak tátogni tudott meglepetésében.
- Miben is? – kérdezte döbbenten.
- Nem hagyhatjuk, hogy ők parancsoljanak! Hát ennek már sosem lesz vége? Nekünk mindig félnünk kell valamitől? Egyszerűen elegem van! - Bella teljesen kikelt magából, a szemei szikrákat szórtak, ahogy körbepásztázta a termet.


Aztán különös dolog történt. Bella egyre jobban belelovallta magát a haragba, teljes testében remegett és a falak is vele remegtek. Minden rázkódott körülöttünk, a plafonról óriási darabok szakadtak le, úgy tűnt, az egész épület együtt vibrál és mozog Bellával. Kedvesem felordított, ahogy egyre újabb és újabb hullámokban tört rá az indulat.
„ Mi a fene történik?”
„ Mi folyik itt?”
„ Azta… Nem semmi a kiscsaj!”
„ Jaj, csak baja ne essen!”
A gondolatok olyan váratlanul özönlöttek a fejembe, hogy először nem is vettem észre, hogy nem hangosan beszélnek. De amikor Jasper kínokkal teli kiáltással összeesett, már tudtam mindent. Bella Jazzel együtt kiabált, és ahogy nőtt a hangerő, úgy nőtt bennem a rémület is. 


Oda akartam rohanni hozzá, át akartam ölelni és egyszerűen el akartam törölni minden fájdalmat. De épphogy tehettem volna egy lépést, hátulról valaki lefogott és nem eresztett.
Villámló szemekkel néztem vissza a vállam fölött és apám csendes, sajnálkozó tekintetével találkozott a pillantásom.
- Carlisle! Mit művelsz? Engedj el! – hadakoztam, de már Emmett is apám segítségére sietett, így esélyem sem volt kiszabadulni.
- Edward, nem mehetsz most hozzá! A képessége… - Carlisle szorosan tartott, míg a bátyám előttem állva zárta el az utat.
- Istenem, állítsátok le! – ordított Jasper a földön fetrengve, nem tudta kontrollálni magát, ezért mindenkire kivetítette Bella érzelmeit.
Szenvedett és vele együtt szenvedtünk mi is. Az élet minden öröme meghalt a számunkra, csak azt az éles fájdalmat éreztük, amit a kétségbeesés mart belé. Minden lélegzetvétel tőrszúrásként égette a testét, miközben a kínszenvedés végigfutott rajta, újra és újra.
- Segítenünk kell neki! – kiáltott fel Alice, Jasper mellett térdelve.
- Nem, hagynunk kell, hogy végigcsinálja! – válaszolt Rose.
- Akkor osztogass tanácsokat, ha te leszel ilyen helyzetben! – kiabáltam rá, szinte köptem a szavakat. Haragosan felmordultam, igyekeztem egy rést találni Emmett és Carlisle védelmi rendszerén, de nem voltam képes kiszabadulni a vaspántként szorító karok fogságából.
- Edward, ezzel nem oldasz meg semmit! Higgadj le, és akkor elengedlek! – apám bölcs hangja máskor megnyugtatott, de most csak még jobban felszította bennem a dühöt.
- Gyerünk, öcsi, nyugalom! Inkább segíts nekünk, hogy lebonthassuk ezt a kócerájt, amíg a kedves nejed még elemében van – Emmett a fejével Bella felé bökött, aki már-már a földre rogyott.


Nagyon ki volt merülve, de amikor a tekintetünk összekapcsolódott, láttam benne, hogy helyesli Emmett ötletét. Ki akart tartani, értünk tette mindezt, még ha az elején nem is volt teljesen a tudatában annak, hogy mit csinál. Egy néma ’nem’-et küldtem felé és megráztam a fejemet, de ő elmosolyodott, ami inkább absztrakt vicsorgássá torzult a szenvedés miatt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, valahogy éreztem, hogy elvesztem. Mintha minden önállóságomat elvették volna, nem voltam többé ura önmagamnak. Bábuként hagytam, hogy irányítson, feladtam az ellenállásomat, alázatos szolgává váltam. A karjaim erőtlenül estek a testem mellé. Észrevettem, mikor Carlisle és Emmett elengedtek, ennek ellenére nem rohantam fejvesztve Bellához, inkább nekiálltam újra a kiutat keresni. Az eszem belül sikított, menni akartam, szükségem volt arra, hogy magamhoz öleljem és megcsókoljam, de nem volt saját akaratom, a testem nem engedelmeskedett az agyamnak.


Néhány percen belül Emmettel sikerült találnunk egy gyengébb részt a kőfalban, és együttes erővel sikerült egy akkora lyukat ütnünk rajta, amin egy gyerek átfért. Lévén, hogy csak egy ilyen apró teremtmény volt köztünk, várakozón fordultunk Alice felé.
- Alice? Neked kell menned! – kiáltott oda neki Emmett, de a húgunk csak a fejét rázta.
- Nem hagyhatom itt őt! – hajolt ismét Jasper fölé, aki már csak nyögdécselni tudott a padlón fekve.
- Alice, kérlek! Nem lesz semmi baja, megígérem! – Rosalie leguggolt mellé és a vállára tette a kezét. Alice fájdalmas tekintettel ránézett, egy pillanatra még visszafordult a férje felé, de aztán megadóan felsóhajtott.
- Mit kell tennem? – pillantott rám.
- Csak menj és nyisd ki az ajtót! – a karjánál fogva a réshez ráncigáltam és figyeltem, ahogy eltűnik benne.
Bella ismét felkiáltott mögöttem, mire megfordultam és felé indultam. Már csak pár méterre voltam tőle, mikor felkiáltott.
- Nem! – rám meresztette a fekete szemeit.
Nem ijedtem meg tőle, így tovább meneteltem, de nemsokára megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem tudok közelebb férkőzni hozzá. Mintha falba ütköztem volna, amit nem voltam képes lebontani. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Bella egyre csak koncentrált, de látszott rajta, hogy nem bírja sokáig. Egy végső, elkeseredett kiáltást követően óriási erejű energiahullám söpört végig a szobán, mindenkit ledöntve a lábáról. 


Zúgó fejjel próbáltam talpra állni, furcsa módon szédültem, ami vérkeringés hiányában nem kis meglepetést okozott. Mikor sikerült úgy-ahogy magamhoz térnem, azonnal Bellát kerestem a tekintetemmel.
A földön feküdt, teljes némaságban, egy árva mozdulatot sem tett. Mint aki lebénult, úgy álltam ott, majd lassan, öregembereket megszégyenítő sebességgel léptem felé egyet. Nem akartam elhinni, hogy bármi baja eshetett. De olyan valóság volt ez, amivel már szembe kellett néznem néhányszor, és az ez miatt érzett fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Óvatosan tettem az egyik lábamat a másik elé, féltem, hogy ha gyorsabban mozgok, akkor Bella esetleg rosszul lesz, vagy köddé válik, vagy bármi más. Nem voltam képes tisztán gondolkodni, az aggodalom és a rémület kikapcsolta a józanabbik felemet.


De aztán csoda történt, mert Bella nyöszörögve megmozdul. Sutba dobtam minden eddigi kétségemet és szélvészként rohantam hozzá. Leültem mellé a földre, óvatosan az ölembe vontam, és miközben a haját simítottam ki az arcából, zokogtam, akár egy gyerek. Sírtam az előbbi félelem utóhatásaként, de főleg azért, mert hálás voltam. Magamban imákat rebegtem a mindenhatónak, hogy megőrizte ezt a csodás lényt, ezt a nemes szívű angyalt és nem hagyta, hogy az életem ismét darabokra hulljon. A megkönnyebbülés és a boldogság láthatatlan könnyeinek ezrei záporoztak a szemeimből és nem szégyelltem.
- Bella, Istenem, Bella! Annyira szeretlek, kicsim! Végtelenül szeretlek! – suttogtam remegő hangon, miközben ringattam magunkat.
- Edward…? – lassan nyitotta ki a szemeit, kissé kábának tűnt, de ahogy láttam, nem esett komolyabb bántódása.
- Itt vagyok! Pihenj még egy kicsit – mondtam neki el-elakadó hangon.
- Mi történt? – a fejét fogva próbált felülni, meg visszahanyatlott a karomba. Nagyon aggódtam érte, nem tudtam, milyen hatással volt rá az előbbi kirohanása. Amilyen gyengéden csak tudtam, végigtapogattam rejtett sérülések után kutatva.
- Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok – dünnyögte tiltakozón. Elmosolyodtam azon, hogy még ilyenkor is „független” akart maradni, nem hagyta, hogy gondoskodjak róla.
- Jobb szeretném, ha egy darabig mégis fekve maradnál, jó? – végigsimítottam az arcát, de ő megmakacsolta magát és újra igyekezett lábra állni.
- Mondtam, hogy semmi bajom, inkább segíts! – miután ülő helyzetbe tornázta magát, átfogtam a derekánál és felemeltem. Nem állt teljesen stabilan, de láthatóan jól volt. Azért a kezemet a csípője köré fonva elé álltam és átöleltem.
- Nagyon rám ijesztettél, ugye tudod? – megkerestem a tekintetemmel az övét és mélyen a szemébe néztem.
- Sajnálom – egy ideig állta a pillantásom, de aztán félrenézett.
- Édes, elmondanád, hogy mi volt ez az egész? – muszáj volt megkérdeznem, mert őszintén szólva, nem sok mindent értettem a történésekből.
- Én… én nem is tudom. Egyszer csak éreztem, hogy egyre dühösebb és dühösebb leszek, aztán… kicsúszott a kezemből a dolgok irányítása – megrázta a fejét, mintha így akart volna rendet teremteni odabent.
- Bella, lehetőleg többé ne csinálj ilyet, amikor a közeledben vagyok – nyögött fel Jasper, miután sikerült feltápászkodnia a padlóról. Épp olyan megviselnek tűnt, mint a kedvesem, kissé megremegett, mikor talpra állt.
- Oh… én… bocs, Jasper – Bella zavartan harapott a szájába.
- Most már mindegy, de semmi baj – vigyorodott el Jazz, de a mosoly lelohadt az arcáról, mikor észrevette, hogy valaki hiányzik.
- Nyugi, mindjárt jön – mondtam neki, de nem értem célt.
- Hol van Alice? – kiáltott fel, és körberohanta a termet, minden oszlop mögé benézett, de ugyanolyan csalódottan tért vissza, mint mikor elindult.
- Higgadj már le! Lassan kezdesz olyan idegbeteg lenni, mint Ed volt az előbb – csóválta meg a fejét Emmett, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
- Úgy hallottam, valaki keresett! – Alice vigyorogva mászott át a falba vájt lyukon, és rögtön Jasper-hez sietett, hogy forró csókot váltsanak.
- Azt hittem, bajod esett… - súgta csendesen Jazz a húgomnak – amit természetesen mindenki hallott – mire Alice újfent elvigyorodott.
- Ugyan már, te kis butus! Nem vagyok cukorból, nem kell engem annyira félteni – búgta vissza, de a gondolatai teli voltak hálával és szerelemmel.
- Mi a helyzet odakint? – érdeklődött Carlisle.
- El nem tudjátok képzelni, mennyire megijedtem, mikor mindenki összeesett körülöttem! Csendesen osontam a folyosón, mikor Bella felkiáltott, és bumm! A falhoz csapódtam, a többiek meg elterültek a padlón. Innentől kezdve gyerekjáték volt elintézni őket, köszi, Bella – felénk fordult, az arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, miközben beszélt.
- Sikerült kinyitni az ajtót? – kérdezte Rosalie türelmetlenül. Semmi másra nem vágyott, csak egy alapos fürdőre és a kedvenc ruháira. Jellemző…
- Ó, persze! Nem vettétek észre? – Alice értetlenül nézett végig rajtunk, de aztán csak megvonta a vállát és a bejárathoz táncolt, sarkig kitárva azt.
- Sajnos túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy összekaparjuk magunkat Bella kis akciója után – kuncogott Emmett, és halkan ugyan, de lassacskán mindenki csatlakozott hozzá. Jó volt végre nevetni egy kicsit, még ha nem is voltunk még kint a csávából. 


Felszabadultan mosolyogtunk egymásra, mikor Alice megdermedt és üveges szemekkel nézett maga elé. Láttam minden egyes képkockát, amit a látomása vetített elé, és nagyon nem örültem annak, amit mutatott.
- Ez biztos? – kérdeztem rá reménykedve, hátha a történések megzavarták a vízióit.
- Szerintem igen. Ritkán szokott ilyen tiszta látomásom lenni, nem látom okát, hogy kételkedjek benne – vonta meg a vállát.
- Egyáltalán nem vagy ideges emiatt? – a hangom vibrált a feszültségtől, minden idegszálam megfeszült.
- Nem hinném, hogy aggódnunk kellene, elvégre, mit tehetnének? Elsősorban nem miattunk jönnek – Alice továbbra sem mutatta semmilyen jelét a nyugtalanságnak és a gondolatai is békések voltak.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, de pokolian feszített valami odabent, mintha valami ki akarná rágni magát a mellkasomból. Feldúltan fordultam Bella felé, kezét a kezembe véve néztem a szemébe, és igyekeztem olyan nyugodtan beszélni, ahogy csak tudtam.
- Édesem, figyelj rám, kérlek! Hamarosan társaságunk lesz, de ne aggódj, nem engedem, hogy bármi is történjen, rendben? – mialatt beszéltem, végig a tekintetét figyeltem. Egy pillanatra elborította a rémület, de aztán a kíváncsiság szikrája feléledt benne, és kiszorította a félelmet. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben sem félt igazán. Ámulva csóváltam a fejem.
- Elárulnátok, hogy kik jönnek? – Carlisle hangja tökéletes harmóniában állt az arckifejezésével. Kicsit izgatott, de, csakúgy, mint Bella, inkább kíváncsi.
- Jaj, persze! A Volturi jön. Már, ami megmaradt belőle – Alice úgy jelentette be a hírt, mintha csak az esti híreket mondta volna fel.
- Más sem hiányzott! Nem akar még csatlakozni valaki? Boszorkányok, tündérek, varázslók? Esetleg egy újabb rakás büdös farkas? – csattant fel Rosalie, de nem igazán figyeltünk rá, mert egyvalami kötötte le a gondolatainkat.
- Jake?!
- Seth?!


Egyszerre kiáltottunk fel Bellával, majd villámgyorsan körülnéztünk a teremben. Jacob az egyik oszlop tövében hevert, ájultan, de élve. Seth sokkal rosszabb állapotban volt. A szíve alig vert és a légzése is felszínes volt. Gondolom, nekik nagyobb megterhelést jelentett Bella képessége, hiszen, akárhogyan is nézzük, mégis csak emberek. Ráadásul nem voltak átalakulva, így éppoly sérülékenyek voltak, mint bármely más halandó.
Bella igyekezett magához téríteni Jacobot, szerencsére egy kis idő múlva sikerrel is járt. A nagyobbik farkas kóvályogva ült fel, kezét a vérző homlokára szorítva próbált ebben a testhelyzetben maradni.
- Mi a fene történt? – nyögte fájdalmas hangon.
- Azt hiszem… azt hiszem, én. Én történtem – motyogta Bella szégyenkezve. Jake döbbenten nézett rá, de aztán meglátta a mellettem fekvő Seth-et és felmordult. 


Már épp elkezdtem volna megmagyarázni neki a dolgokat, mikor meghallottam a közeledő lépteket. A kezemmel intettem a családomnak, hogy nem vagyunk többé egyedül. A fiú ernyedt testét óvatosan visszafektettem a földre és Bella mellé álltam. Mindenki felsorakozott mellettünk, így viszonylag felkészülve vártuk őket.


Pár másodpercen belül a nyitott ajtóban megjelent Caius, és Aro, valamint a testőrség több tagja. Összesen nyolcan álltak velünk szemben, tehát, ha harcra került volna sor, a mi végletekig kimerült, elcsigázott csoportunknak esélye sem lett volna.
- Carlisle, drága barátom! Mi dolgod van neked és a családodnak ezen az istenverte helyen? – Aro előrelépett és vállon veregette apámat.
- Volt egy kis nézeteltérésünk Jane-nel – válaszolta, miközben próbált távolabb húzódni.
- Ó, igen, Jane… vele lesz egy kis elszámolnivalóm, ha megtalálom… Nem tudjátok véletlenül, hogy merre bujkál? – a Volturi nagyura mosolyogva nézett körül, de ez a mosoly nem volt szívből jövő, ó nem. Ez a prédára leső vadász eszelős vicsora volt. Ha nem tudtam volna, hogy milyen aljas Jane, még sajnáltam is volna azért, amiben részesülni fog.
- Azt hiszem, elmenekült. De te megtalálod – Carlisle kijelentése félig kérdésként hangzott és ezt Aro is észrevette.
- Persze, hogy megtalálom! Még ha létem végéig is kell keresnem… De hagyjuk most Jane-t, vele ráérek később is foglalkozni! Inkább meséljetek, mit művelt az a lány! – Aro kíváncsian nézett egyikükről a másikunkra, míg végül Alice villámgyorsan ledarálta neki a történteket, gondosan kihagyva egy-két apróságot.
Aro érdeklődve hallgatta, miközben ide-oda sétált előttünk, a gondolatait is csak a figyelem hatotta át. 


Talán ezért sem vigyáztam jobban, mert történt valami, aminek soha nem lett volna szabad megesnie. Mikor Aro elhaladt előttem, egy pillanatra a karomra tette a kezét. Amint a bőre hozzáért az enyémhez, megdermedt és tágra nyílt szemmel olvasta ki a gondolataimat. Hibáztam és ennek következtében óriási veszélybe került a családom boldogsága – ismét. Láttam a fejében, ahogy az információk alakot öltenek, láttam a farkasokkal kötött egyezségünket, az ikreket, Bella képességeit, mindent.


Aro már tudott a titkokról és ádáz vigyora semmi jóval nem kecsegtetett.