7. fejezet

(Bella szemszöge)
A nappaliban ültem, percről percre idegesebben, Alice természetesen sehol. Míg a fürdőben pepecseltem, azon agyaltam, miről feledkeztem meg. Az ötletek a fejemben egymás után rohantak, de ugyanolyan gyorsan el is vetettem őket. Semminek nem volt értelme. Arra gondoltam, talán most nem a jövő lesz a téma, hanem a múlt. Gondolatban végigpörgettem magamban az elmúlt pár nap történéseit, hátha meglelem a megoldás kulcsát. A fejemhez kaptam. Hogyhogy e nem jutott eszembe hamarabb? A lány! Hát persze! Vajon ki ő, mit akar? A kórházban sajnos nem kaptam választ a kérdéseimre, mert pont a legrosszabb pillanatban toppant be Edward. És a lány miatta jött. De miért? Újabb ötletrohamom támadt, szintén semmi eredménnyel. Úgy döntöttem, megvárom Alice-t. Nem ültem ott sokáig egyedül.


Váratlanul egy erős kéz ragadott meg hátulról, gazdája pedig csókot lehelt a nyakamra. Végigfutott rajtam a borzongás, a szívem felgyorsul, légzésem kapkodóvá vált. Szembefordultam a „támadómmal”.


- Szeretlek. Hiányoztál. Örülök, hogy végre itt vagy – mondtam, minden szót csókkal választva el.
Edward mosolygott, majd őrjítően lassan hajolt ajkaimra. Gyengéden becézgetett, karjaival a csípőmön közelebb húzott magához. Éreztem, ahogy a vágy felébred bennem, és tudtam, hogy csak pillanatok kérdése, hogy eluralkodjon rajtam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Ő mindjárt elhúzódik. Igazam lett. Belemosolygott a csókunkba, majd lefejtette a karjaimat a nyakáról.
- Kicsim, nem biztos, hogy ezt itt kéne – ajjaj, most meg már vigyorbombákkal támad. Ez nem ér.
- Aham. Szerintem se. Nem megyünk fel? – amint kimondtam, rájöttem a szavak értelmére. Három másodperc alatt olyan vörös lettem, mint a paradicsom. Edward először megdöbbent, de amikor látta rajtam, hogy ezek a gondolatok nem éppen számára lettek megfogalmazva, tekintetébe szerelem és nem kis mennyiségű büszkeség költözött.
- Most nem lehet, édes. De ígérem, bepótoljuk – suttogta a fülembe. Hideg lehelete égette a bőröm. „Bepótoljuk”. Csak ez járt az agyamban, és ismét áldottam az eget, hogy nem lát a gondolataim közé. Érdekes képekkel voltam elfoglalva…
- Bella, beszélnünk kell – kezdte el, visszavéve a komoly arcot. Remélem, nem valami szörnyűség fog jönni.
- Kicsim, emlékszel Danielle-re? Tudod, ő volt ott a kórházban, amikor mi… - zavartan elhallgatott. Atyaég! Edward zavarban? De mégis, miért?
- Szerettük egymást? – siettem a segítségére. Hálás mosoly volt a jutalmam.
- Pontosan. Szóval, emlékszel?
- Igen. Mi van vele? Jól van? – nem tudom, miért, de úgy éreztem, ez a lány egyszer még fontos lesz nekem.
- Persze, semmi baja. Most nem is ez a lényeg. Megtudtam, ki ő, és hogy miért keresett.
- És? – annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam ennél udvariasabb lenni.
- Ő az én… nos, ő a testvérem – felelte ragyogó arccal.
- Oh, szóval, most már ő is Cullen? – kérdeztem kissé lelombozva. Ennél nagyobb hírre számítottam.
- Nem, szerelmem, nem érted. Ő tényleg a testvérem. vér szerint.


Hogy mi? Az mégis hogy lehet? Edward azt mondta, teljesen egyedül volt, amikor Carlisle rátalált. Már semmit sem értettem.
- De… mégis, hogyan? – le kellett ülnöm. Azonnal. A lábaim felmondták a szolgálatot.
- Én sem értem egészen. Úgy tűnik, édesanyámnak nem apám volt az első szerelme – mosolygott. – Ebből a kapcsolatból született Danielle. Anyám apja irtózatos haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy az egyetlen lánya állapotos, ráadásul esküvő nélkül, egy rang nélküli embertől. Danielle születése után rögtön elvették őt anyámtól és gyermekotthonba adták. Mikor elég idős lett, kiadták őt szolgalánynak egy gazdag családhoz. Itt összebarátkozott a „gazdái” lányával, aki nagyjából vele egyidős volt. Később Danielle kíváncsi lett, hogy ki is ő, honnan jött, így kutatásba kezdett, amiben segítségére volt a barátnője is. Kiderítette anyánk nevét, de már későn érkezett. Addigra már meghalt, és én sem voltam már éppen az élők sorában. Danielle szeretett volna minket illendően eltemetni, de mikor csak anyám testét találták, megpróbálta kideríteni, hogy mi lett velem. Elkezdett kutatni utánam, míg végül megtalált. – Edward hangja tele lett érzelemmel.
- De… Már elnézést, de ha ő a testvéred, akkor miért van még életben? – tudtam, hogy ezt nem így kellett volna feltennem, de égtem a kíváncsiságtól.
- Tudod, mikor Chicago-ban hűlt helyemet találta, és elkezdett keresni, eljutott Kanadába is. Toronto mellett élt egy kisvárosban, élte az életét. Egyik nap három férfi lépett be a boltba, ahol dolgozott. Vámpírok voltak. Vegák. Mégis megtörtént a baj. Egyikük elveszítette az önuralmát és megharapta. Nem mélyen, de ahhoz eléggé, hogy a méreg a testébe jusson. A bolt tulajdonosa talált rá nem sokkal ezután. Hazavitte, és gondoskodott róla, amíg magához nem tért. Azt hitte, csak beteg. Tehát Danielle felébredt és nem tudta, mi történt vele. A főnöke rendes volt, szabadságot adott neki, amíg helyrejön. Éppen a kertben heverészett, amikor megjelent a vámpír, aki megharapta. Elmondott neki mindent, bocsánatot kért, amiért nem bírta visszafogni magát. Danielle nem értette, hogy miért nevezi őt a férfi vámpírnak, hiszen nem vett észre magán változást. Ezen a férfi, akit Joshnak hívtak, szintén meglepődött. Egész délután ezen gondolkoztak, mígnem arra a megállapításra jutottak, hogy Danielle szervezete valahogy felvette a harcot a méreg ellen, és, ha nem is teljesen, de meggátolta az átalakulást. Ezért ver még a szíve, emberi ételt eszik és a szeme is ezért maradt zöld. Mint anyának – merengett el Edward.
- Hogy érted azt, hogy a szervezete nem tudta teljesen meggátolni az átalakulást? – kérdésem kizökkentette Edwardot az álmodozásból.
- Hát, gyorsabb és erősebb, mint az átlagemberek, de nem annyira, mint mi. Nem öregszik, és van valamilyen rejtett képessége is, de még nem jöttünk rá, mi az.
- Hol van most? – kérdeztem, mert hirtelen sürgető vágyat éreztem, hogy minél előbb megismerjem.
- Carlisle irodájában. Tudod, milyen. Megpróbálja kifaggatni – vigyorodott el.
- Oh, szegény lány. De Carlisle-t is meg lehet érteni. Nem mindennapi teremtés a testvéred – feleltem.


Edward tűnődve nézett rám, majd magával húzott a kanapéra és az ölébe ültetett.
- Bella, lenne itt még valami, amiről beszélnünk kell – komolyodott el. Kezdtem megijedni.
- Miről? – próbáltam visszafogni a hangom remegését.
- Rólunk – ennyi. Se több, se kevesebb. Mos akkor ez jó vagy rossz?
- Igen? – merő egy görcs voltam.
- Tudod, arra gondoltam, hogy ha nem bánod, és már teljesen jól vagy, szerét ejthetnénk egy esküvőnek. Persze, csak ha még mindig akarod – mondta bizonytalanul.
Először nem is értettem. Milyen esküvő? Aztán…
- Igen, igen, igen! Én olyan boldog vagyok! Ha tudnád, mit érzek most! – borultam kedvesem nyakába és csókokkal hintettem be arcának minden szegletét. Utoljára hagytam az ajkait, igaz, itt valamivel több időt töltöttem el. Nagy nehezen elszakadtam tőle, mert már kezdtem szédülni az oxigénhiánytól.
- És te? Biztos, hogy akarod? – néztem rá.
- Édesem! Ezt úgy mondod, mintha nem tudnád! Te vagy létezésem értelme, szívem minden szeretete téged éltet, melletted érzem igazán, mennyi szépet rejt a világ. Nélküled minden olyan sötét és hideg volt, de te melegséget, fényt és szerelemet adtál nekem. Nem is tudod, mennyire szeretlek! Gyönyörű vagy, mint a tenger vizén játszadozó holdsugár, amikor fénye elűzi az éjszaka sötétjét. Nekem most már te vagy a világ! – fakadt ki szenvedélyesen, majd hozzám hajolt és száját az enyémre nyomta.
Nem volt ebben a csókban semmi vadság, szája gyengéden mozgott az enyém ellen. Finom, mély, és nagyon, nagyon édes csók volt. A szívem meglódult és egy könnycsepp gördült le lassan az arcomon.
- Bella, mi történt? Valami rosszat mondtam? – kérdezett Ő aggódva.
- Ne…nem. Csak…csak meghatódtam. Ennyi az egész – mosolyogtam rá a könnyeimen keresztül.
- Szeretlek. Ennyi az egész – nézett mélyen a szemeimbe. Elvesztem. Ismét.
- Igazad van. Én is szeretlek. Valóban ennyi az egész.
- Akkor megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
- Igen! És ezerszer is, igen! – már majdnem kiabáltam.


Erre ő a karjaiba kapott, és hangosan nevetve szaladt velem körbe a házban. Végig engem figyelt boldog mosollyal az arcán, majd a nappaliban lerakott, megfogta a kezem és letérdelt elém. Kezdtem zavarba jönni.
- Edward, mit művelsz? Kelj már fel!
De ő csak magában mosolyogva megvárta, amíg a nappali megtelik a Cullenekkel. Mindenki ott volt. Alice hatalmas vigyorral az arcán nézett minket, gondolom, látta előre, mi is lesz most. Mellette Jasper is hasonló arckifejezéssel álldogált. Esme és Rosalie a konyha felől érkeztek, mindkettőjüknek kissé értetlen, de boldog volt a tekintete. Carlisle és Danielle a dolgozószobából léptek ki, kíváncsian várakoztak. Emmett a lépcső tetejéről poénkodott.
- Mi történt Ed? Fáj a hasad és Bella gyógyítgat? – röhögött fel hangosan. Edward morgott felé egyet csendesen, mire Emmett is felfogta, hogy most nincs helye a humornak.
Mikor mindenki a „helyén” volt, Edward rám nézett, és megszólalt.
- Bella! A neved csak négy betű, számomra mégis az egész világot jelenti. Nélküled nem tudnám már elképzelni az életem. Nekem te vagy minden és esküszöm mindenre, ami valaha is fontos volt nekem, hogy boldoggá teszlek majd és jó férjed leszek. A családom előtt szerettem volna neked megköszönni azt a végtelen szerelmet és bizalmat, amit nekem adtál. Köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy szeretsz engem és a családomat. Köszönöm, hogy megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel. Mindennél jobban szeretlek – a végére eleredtek a könnyeim. Úgy látszik, ez egy ilyen nap.
Nem bírtam tovább ott állni, így letérdeltem kedvesem mellé, kezeim közé fogtam a fejét és ennyit mondtam:
- Szeretlek!


Lecsapott az ajkaimra, egymásba feledkezve csókolóztunk a földön ülve. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, így mikor zavart köhécselést hallottam, pipacspirosan emeltem fel a fejem. Mindenki a kettősünket nézte. Esme könnyek nélkül sírt a meghatottságtól, Alice Emmettel karöltve vigyorgott, Rose finoman mosolygott, Carlisle pedig büszkén tekintett a fiára. Jasper arca hol boldog volt, hol elkínzott, gondolom, elég erős érzelmeket kellett elviselnie. Edward nővére, Danielle kíváncsian nézett rám. Lassan felkeltem a földről, ami nem volt szép látvány, tekintve, hogy még mindig remegtem.


Kiszámított léptekkel, Edward kezét fogva közeledtem felé, majd megálltam előtte.
- Danielle? Hadd mutassam be a menyasszonyomat, Isabella Marie Swant – mondta Edward.
- Kérlek, szólíts csak Bellának – motyogtam zavartan. Te jó ég, mit gondolhat most rólam? Nem voltunk éppen szemérmesek az előbb a padlón…
- Szóval, te vagy az az emberlány, aki ilyenné tette az öcsémet – jegyezte meg. - Meg tudom érteni a rajongásodat – fordult most Edward felé, akinek az arcán óriási vigyor jelent meg.
Erre a mondatra mindenki hangos nevetésbe kezdett. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
- Remélem, jóban leszünk egymással! – mondta és már húzott is a kanapé felé. – És most mesélj! Hogy ismerkedtetek meg? Edward azt mondta, hogy majd te elmeséled – szemei égtek a kíváncsiságtól.
- Rendben – halványan elmosolyodtam, és felidéztem azt a pillanatot, ami örökre megváltoztatta az életemet.


A délután hátralévő részében csak beszéltem és beszéltem, elmondtam mindent, ami velünk történt az elmúlt három évben. Danielle pedig nagyon jó hallgatóságnak bizonyult. Átérzett velem mindent. Értetlenséget, amikor először találkoztam Edwarddal. Örömöt, mikor a réten voltunk. Félelmet és felháborodást James miatt. Fájdalmat és ürességet, mikor Edward elhagyott. Kétségbeesést és rémületet Victoria támadásakor. És azt a féktelen boldogságot is, amit most kitöltötte a napjaimat. Életemben nem beszéltem még ennyit egyszerre, így mikor észrevettem, hogy beesteledett, zavartan elhallgattam. Edward egész nap mosolyogva figyelt minket, természetesen most sem kerülte el a figyelmét az ásításom, amit pedig nagy buzgalommal igyekeztem elfojtani. Felkelt a zongoraszékről, ahol eddig ült és odajött hozzánk.
- Azt hiszem, mára elég lesz. Fáradtnak látszol – simított végig az arcomon.
Jólesően simultam bele a karjaiba, mikor felemelt a kanapéról. Emberi tempóhoz képest is lassan sétált az emelet felé, közben az altatómat dúdolta. Mire a szobájába értünk, elaludtam.


(Edward szemszöge)
Csak néztem, ahogy alszik. Olyan gyönyörű ilyenkor. Persze, máskor sem kevésbé szép, de mikor alszik, olyan nyugodt és békés. Karjaim közé bújva szenderült el, egyik kezem a hátát simította végig, a másik az arcán pihent. Elgondolkoztam a mai napon. Úgy tűnik, Danii és Bella tényleg őszintén megkedvelték egymást. Ennek én csak örülni tudok. Igaz, Bella mindenkit levesz a lábáról. Még Rose-nak is sikerült a szívébe lopóznia. Bellát nem lehet nem szeretni. Ő egy angyal. Az én angyalom.


Közös emlékeink felidézése számomra is egyszerre volt végtelen boldogság és maró fájdalom, bűntudat. A balett-terem, a nélküle eltöltött hosszú hónapok, a Volterrában történtek, Victoria támadása. Csupa olyan dolog, amit szívem szerint örökre elfelejtenék. Aztán ott voltak azok a pillanatok is, amelyeket a világ minden kincséért sem cserélnék el. A rét, az első csókunk… Nagyon vissza kellett fognom magam, nehogy felkeltsem most, és ott folytassuk, ahol a nappaliban abbahagytuk. Bár még mindig égetően fájt az illata, most már más vágyak kerültek előtérbe. Örökké tudnám szeretni Őt. Betoppant az életembe és felforgatta azt, megmutatta a világ szebbik oldalát. Olyan érzéseket keltett bennem, amit eddig igaznak sem hittem. Mindig a képzelet szülöttének gondoltam ezeket az érzelmeket. Szerelem, féltés, rajongás. Csupa mély és őszinte szándék. Bella mellett úgy éreztem, talán mégsem vagyok olyan szörnyű, mellette majdnem ember tudtam lenni.


Erről eszembe jutott, hogy beszélnem kell egy másik, majdnem-emberrel. Óvatosan lefejtettem magamról Bella karjait, és betakartam. Gyengéd csókot adtam a homlokára, majd elhagytam a szobát, hogy felkeressem a testvéremet. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy mindez lehetséges. Van egy élő vérrokonom. Már, ha az élőt tágabban értelmezzük. Hihetetlen érzés. Persze, ettől még nem szeretem kevésbé a többi testvéremet, de ez mégiscsak más.
Nővéremre a konyhában találtam rá, éppen egy szendvicset majszolt. Fel nem tudtam fogni, hogy vámpír létére – még ha nem is volt teljesen az – hogy tudja megenni azokat a förtelmes, ételnek nevezett dolgokat. Danielle még nem vette észre a jelenlétem. A gondolataiba merült, éppen Bellán töprengett. Tetszettek a meglátásai. Bella milyen szép, kedves, bátor, mekkora szíve van és mennyire szeret minket. Főleg engem. Erre a gondolatra egy halk kuncogás hagyta el a számat, mire Danii felkapta a fejét, és rám nézett.
- Helló öcskös! Mi újság? – kérdezte.
- Semmi különös. Bella alszik, így gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit. Persze, csak ha nem vagy fáradt – tettem hozzá.
- Nem, dehogy! Igazad van, beszélnünk kellene. Szeretnék bocsánatot kérni – sütötte le a szemét.
- Miért? – kérdeztem, mert nem láttam a fejében semmit, ami az okra utalt volna.
- Hát Bella miatt. Miattam sérült meg. Szörnyen restellem magam. Jobban odafigyelhettem volna - miközben beszélt, arca egyre sötétebb lett.
Az állánál fogva megemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
- Ne ostorozd magad! Nem tudhattad. Legközelebb majd jobban vigyázol. Bellára egyébként is oda kell figyelni, mert száz mérföldes körzetben vonzza a bajt. Állandóan megsérül. Hiába vagyok neki én itt – mutattam magamra nevetve, mire Danii is elmosolyodott.
- Tudod, eszméletlen, mennyire kiegészítitek egymást, mennyire szükségetek van egymásra. Mint virágnak a napfényre. Ti ketten együtt váltok egésszé. Elképesztő – tátotta el a száját.
- Amint látom, megkedvelted az én Bellámat – mosolyom letörölhetetlen volt.
- Határozottan. Olyan, mintha mindig is ismertem volna. Igen, mondhatom, hogy szeretem a te Belládat – vigyorgott rám.
Hirtelen hátborzongató sikítás rázta meg a házat.