14. fejezet

(Bella szemszöge)
Az elmúlt öt hónapot teljes kábulatban töltöttem. Csak sodródtam az eseményekkel. Először is, Alice átvette a parancsnokságot, Esme-vel és Rosalie-val az oldalán. Nem csinálhattam semmit, mindent elintéztek helyettem. Hiába mondtam nekik, hogy terhes vagyok és nem beteg, nem hallgattak rám. Másodszor, nem volt egy átlagos terhességem. A babák gyorsabban fejlődtek, mint az átlag. Az egyrészt betudható volt annak, hogy ketten vannak, másrészt az sem volt elhanyagolható szempont, hogy nem voltak teljesen emberek. Így az átlagos kilenc hónap nálam besűrűsödött körülbelül hatba. Szerettem volna természetes szülést, de Carlisle és Edward együttes erővel lebeszéltek róla, így maradt a császármetszés. Férjemmel egyébként csodálatos nappalokat és – miután szégyenlősen rákérdeztem Carlisle-nál, hogy lehet-e – éjszakákat töltöttünk el. 


Lelkesen jártuk az üzleteket, igazi, boldog szülőkként válogattunk a babaszobába. Már megvoltak a kiságyak, a tapéta és a pelenkázó. Alice átlagosan háromszor rabolt el egy héten, hogy aztán a térdünkig lejárjuk a lábunkat, mire mindent végigvizslatott, keresve a „tökéletes” berendezéseket és egyéb holmikat. Még mindig nem tudtuk, milyen neműek lesznek a babák, így mindenből kétfélét vettünk. Kéket és rózsaszínt. Én már mindenféle lehetőséget elképzeltem. Két kisfiú, bronzbarna hajuk százfelé áll, miközben pajkosan mosolyogva kekszet lopnak a konyhából, két kislány, szoknyájukat hátrafújja a szél, mikor kergetőznek a ház előtt, egy kislány, aki bizalommal simítja kezét a bátyjáéba… Alice nem látott semmit, vagy csak nem akarta elárulni, így mindhárom lehetőséget szem előtt tartva igyekeztünk tervezni. Már kezdtem elveszteni a fejem a sokféle kínálattól. Persze, mindenki igyekezett megnyugtatni, hogy majd ők megoldják, de szerettem volna én is aktív tagja lenni a „csapatnak”. Így az én feladatom maradt a dolgok könnyebb felének való elintézése. Függönyöket, takarókat, különböző egyéb textíliákat válogattam a kanapén ülve egy katalógusból. A közben esetlen kiskamasszá fejlődött Venus elégedetten heverészett mellettem, hűséges szemeit rajtam tartva. Meg tudtam volna esküdni rá, hogy összebeszélt Edwarddal. Ő is állandóan attól tartott, hogy valami bajom esik. Ez az előéletemet ismerve nem volt lehetetlen, de mióta megtudtam, hogy állapotos vagyok, nagyon vigyáztam magamra. Hiszen már nem csak magamért voltam felelős. 
Még csak az ötödik hónapban jártam, de simán elmehettem volna nyolcnak is. A pocakom napról napra csak nőtt, és nem tudtam, vége lesz-e egyszer ennek. Féltem, hogy így már nem tetszem Edwardnak, de ő minden nap elmondta, hogy számára én vagyok a tökéletes. Na persze. Úgy néztem ki, mintha görögdinnyét dugtam volna a pólóm alá.


Meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, majd két másodperccel később Edward lépett be a nappaliba. Sugárzó mosolyt küldtem felé. Lehajolt hozzám, és csókot adott a számra, amit készségesen viszonoztam. Nem tudom, mi volt velem, de állandóan vágytam rá. Persze, ez azelőtt is így volt, de mostanában sírni tudtam volna, ha nem volt mellettem. Biztos a hormonok…


- Kedvesem, nyugalom – tolt el magától vigyorogva. – Nem kérsz valamit?
- Hideg zuhanyt… - mormoltam, mire felkacagott.
- Azt hiszem, egy pohár víz is megteszi, nemde? – kacsintott rám, majd eltűnt a konyhában.


Álmodozva ücsörögtem tovább, amikor kis rúgást éreztem a hasamban. Majd még egyet.
- Ó! Te jó ég! Edward! – kiabáltam neki, kérdő tekintettel tért vissza.
Nem szóltam semmit, csak megfogtam a kezét, és a pocakomra tettem. Tudta, mit akarok, hiszen sokszor előfordult már ez. De nem lehetett megszokni.
Sokáig nem történt semmi. Már azt hittem, csak képzelődtem az előbb, amikor egy minden eddiginél erősebb ütést éreztem. Edward ragyogó arccal nézett rám, majd a hasamhoz hajolt.
- Jók legyetek, gyerekek, ne veszekedjetek. Nagyon várunk már titeket. Csak viselkedjetek rendesen – búgta bele a bőrömbe, majd az ajkaimra hajolt és megcsókolt.
Karjaim ösztönösen mozdultak a nyaka felé, hogy aztán szorosan ráfonódva magamhoz húzzam őt. Újabb rúgás. Hangosan felnevettünk, kacagtunk a boldogságtól. 
Edward a karjaiba kapott, betakart egy takaróval, és a mögöttünk ugráló Venus-szal a nyomunkban a nagy ház felé vette az irányt. Vidáman lépett be az ajtón, mindenkit a nevén szólítva hívott. miután kényelmesen elhelyezkedtünk, az apák büszke mosolyával kijelentette:
- Megmozdultak! – és a vigyor elterült az arcán.
- Már megint? Mennyire volt erős? – kérdezte Emmett.
- Eléggé – feleltem neki.
- Akkor már tuti, hogy az egyik srác lesz! – kiáltott fel boldogan. Az elmúlt hónapokban számtalanszor ecsetelte, hogy mi mindent akar megtanítani majd az unokaöccsének. Ezeken többnyire elborzadtam, de volt olyan is, amin nevetnem kellett.


Mindenki körém gyűlt, egymás sarkát taposva igyekeztek rátenni a kezüket a hasamra. Olyanok voltak, mint valami felbolydult méhkas. Kuncogva tűrtem a tapogatózásukat. A kicsik viszont csendben voltak, nem mozdultak. Úgy látszik, csak nekünk tartogatták magukat. Túlcsordultak bennem az érzelmek, szerelmes pillantásokat vetettem Edwardra. Olyan volt, mintha lenne egy közös titkunk. Egymásra mosolyogtunk, miközben Alice már azt ecsetelte, hogy ezt meg kell ünnepelnünk egy kiadós vásárlással. Felnyögtem.


- Alice, muszáj? Nem voltunk már eleget? – reménykedtem, bár tudtam, hogy hiába. Igazam lett.
- Nem, nem! Mostanában sokat változtál, ezért szükséged van új ruhákra! Te leszel a legsikkesebb kismama az egész államban! – lehengerlő mosollyal fordult Edward felé – Ugye, eljöhet velem? Nagyon fogok rá vigyázni, megígérem! Légyszi! – könyörgött a bátyjának, aki csak megvonta a vállát, és felém bökött a fejével.
- Rendben, Alice! De ne legyünk ott egész délután, kérlek! – adtam be a derekam.
- Ó, úgyis csak pár üzletbe akarok benézni! – derült fel az arca, és már húzott is kifelé. Hátralestem a vállam fölött, Edward arcán bocsánatkérő mosoly látszott.
Négy órával később és egy vagyonnal könnyebben megkönnyebbülten rogytam le a Porsche ülésére. Alice bepattant mellém és tövig nyomta a gázt. Nagyon elfáradtam, ezért lehunytam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Kikerültük a belvárost, mert rengeteg lezárás volt, és én szerettem volna minél hamarabb hazaérni. 


Hirtelen egy erős rántást éreztem, és bevertem a fejem a műszerfalba. Nem tudtam, mi történt. Alice is döbbenten pislogott rám.
- Úristen, Bella! Jól vagy? Nem vettem észre! Nem értem, miért nem! – hadarta ijedten. Valami meleg folyt végig az arcomon. Odakaptam a kezemmel és meglepetten vettem észre a vért.
- Alice! Ne lélegezz! Vérzem! – mondtam neki, majd láttam, hogy megdermed. A kezével jelezte, hogy maradjak a kocsiban. Bólintottam, mire kiszállt és előkapta a telefonját. Gondoltam, a mentőket hívja, vagy valami ilyesmi. Mikor körülnéztem, láttam, hogy egy másik autó áll mögöttünk, az eleje teljesen összetörve. Vajon mi lehet velük? Eltöprengtem, hogy kiszálljak-e én is, de Alice megállított.


- Csak a kocsi mellé gyere, ne mászkálj el! – szólt rám, és én engedelmesen megálltam az említett helyen.
Váratlanul elkezdtem szédülni, úgyhogy leültem a padkára. Valószínűleg akkor jött ki rajtam a sokk. Azon imádkoztam, hogy a babáknak ne legyen semmi baja. Azt nem éltem volna túl..


Meglepetésszerűen bukkant fel egy arc az enyém mellett. Edward… Zokogva omlottam a karjaiba, nem bírtam abbahagyni. A hátamat simogatva csitítgatott, közben halkan a fülembe suttogott.
- Semmi baj, édes, most már minden rendben lesz. Nyugodj meg, kérlek. Szeretlek, édesem – lágy hangja lassan kiűzte belőlem a rettegést. Mikor körülnéztem, meglepetten tapasztaltam, hogy Carlisle éppen a másik kocsiból kihúzott fiút vizsgálja. Látszólag jól volt, de biztosra akartam menni.
- Ő hogy van? – intettem a fejemmel feléjük.
- Semmi baja. Egyenlőre – Edward nagyon ideges volt, egész testében remegett. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, ezért most én vettem át Edward szerepét, és nyugtatgattam.
- Figyelj, nem tehet róla! Baleset volt! – próbáltam magyarázni, de meg se hallgatott.
- Dehogy! Figyelhetett volna jobban az útra és nem a kesztyűtartóban kellett volna rágó után kutatnia! – egyre feldúltabb volt.


És akkor megéreztem azt, amire már hónapok óta vártam. Furcsa volt, olyan, mintha bepisiltem volna. Megrángattam Edward karját.
- Édes…
- Ne most, Bella, előbb lerendezem ezt a kis… - nagyobb erővel rántottam meg.
- Edward, most! Itt az idő! – felkiáltottam egy hirtelen rám jövő fájástól.
- De minek az ideje? Ó, te jó ég! Carlisle! – fogta fel végre a dolgokat.
Fogadott apám villámgyorsan mellénk lépett.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Jönnek! Most! Be kell vinnünk a kórházba! – Edward kezdett pánikba esni.
- Inkább haza vigyük. Nem akarok felesleges kérdéseket – Carlisle már felvette az orvosi szerepét, és szakszerűen intézkedni kezdett – El tudsz jönni a kocsiig? – kérdezte tőlem. Bizonytalanul bólogattam.
- Alice! Gyerünk, nyisd az ajtót! – kiáltotta szerelmem Alice-nek, aki izgatottan toporgott a Mercedes mellett.
Edward felkapott és a hátsó ülésre ültetett. Fejemet az ölébe tette és nyugtatólag simogatta az arcomat.
- Carlisle, hogy lehet ez? Hiszen még hátralenne neki egy csomó idő! – Edward választ várt a kérdéseire, tisztán látszott rajta.
- Nem tudom biztosan. Talán a sokk válthatta ki. De ikrek esetében egyébként is gyakoribb a koraszülés. Ne aggódj, minden rendben lesz!


Gyorsan száguldottunk az otthonom felé, miközben engem újabb és erősebb fájások gyötörtek. Azt hittem, szétszakadok. Alice csikorgó kerekekkel fékezett le a ház előtt. Esme ijedten rohant ki a házból.
- Mi történt? Mi ez a nagy sietség? – kérdezte felindultan.
- Jönnek! Jönnek a babák! – Alice arca egy óriási vigyor volt.
- Hogy mi? Most? Jézusom! – Esme kiesett a nyugodt szerepéből és rajta is erőt vett az izgatottság.


Edward felvitt a szülőszobának kinevezett dolgozóba, és letett az odakészített ágyra. Elöntött a félelem. Mi lesz, ha valami gond adódik? Ha valami balul sül el? Istenem, add, hogy minden rendben menjen!
- Edward! Én félek! Rettegek! – szorítottam meg a kezét.
- Nyugodj meg, édesem! Vegyél mély levegőt! Carlisle most beköt egy infúziót, hogy lassítsa a folyamatot és ellátja a fejedet. Kell egy kis idő még! Elő kell készülnie a műtétre, segíts neki egy kicsit! – kérte, mire hangosan felnevettem. Fürkésző szemmel nézett rám.
- Ezt úgy mondod, mintha bármi befolyásom lenne a dolgokra! – kacagtam még mindig, amikor újabb fájdalom futott végig a testemen. Remegve szorítottam Edwardot. Ha ember lenne, biztos, hogy már eltörtem volna pár csontját. Carlisle közben elkészült az infúzióval meg a kötéssel, és egy kis mikrofont helyezett a hasamra. A szobát betöltötték a babák szívhangjai.
- Bella, most egy kicsit várunk, hogy hasson a szer. Utána lesz még elég időnk. Fel is állhatsz majd, van, aki szeret ilyenkor sétálgatni. Edward majd segít – mosolyodott el a végére, és magunkra hagyott minket.
A fájdalmak valóban csökkentek, majd meg is szűntek. 
Teljes csendben hallgattuk a kicsi szívek dallamát, amikor halkan kopogtattak.
- Gyere be, Alice – mondta Edward, mire egy fekete fej jelent meg az ajtóban.
- Na, hogy van a kismama? Mindenki izgatottan vár a nappaliban, nem bírtunk magunkkal. Gondoltam, megnézem, mi a helyzet – mosolygott rám melegen.
- Semmi, most várunk. Carlisle-nak meg kell tennie bizonyos előkészületeket – felelte Edward.
- És? Hogy érzed magad? – kíváncsiskodott.
- Sosem voltam még boldogabb és rémültebb – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
- Te most csak pihenj! Ne törődj semmivel! Majd mi mindent elintézünk! Ja, Edward! Emmett kérdezi, hogy felveheti-e videóra, amikor elájulsz! – kacagott fel Alice, majd kitáncolt a szobából. Edward csak hümmögött. Olyasmit tudtam kivenni belőle, hogy „majd adok én neki”, meg hogy „én sosem ájulok el”. Felnevettem.
- Szerelmem, ne törődj vele! Emmett már csak Emmett… - vigyorogtam rá.
- Hah, igazad van. Mint mindig – lehelte az ajkaimra.


A következő három órában nem történt semmi. Egy kicsit felálltam, és sétálgattam, de hamar kifáradtam, így inkább csak feküdtem és hallgattam a szívveréseiket, amik ütemesen lüktettek egy hangszóróból. Néha ránéztem Edwardra, aki feszülten várakozott mellettem, a kezemet szorongatva. Mikor már kezdtem azt hinni, ma már nem lesz semmi, váratlanul újra belém hasított a fájdalom. Erősebben, mint valaha. Edward felugrott.
- Carlisle! – ordibálta. Ha nem lettem volna olyan állapotban, nevetnem kellett volna ezen. Minek kiabál? Húsz mérföldes körzetben még a suttogást is meghallják…


A családfő belépett az ajtón, szemügyre vette a monitort, aztán felsóhajtott.
- Nincs több időnk, most kell megcsinálnunk. Készen állsz? – nézett rám. Én már bármit megtettem volna, csak lett volna már vége. Erőtlenül bólintottam.
- Mit csináljak? - kérdezte Edward az apjára nézve.
- Beadok neki egy érzéstelenítőt, így magánál lesz, de nem fog semmit érezni. Figyelhetnéd az adagolót – javasolta.
- Oké, azt hiszem, ez még menni fog – bizonygatta még magának is szerelmem.
- Bella, el kellene fordulnod az oldaladra – kérte Carlisle.


Nyögdécselve, kínlódva elfordultam, nagyon nehéznek éreztem a testemet. Carlisle közben matatott valamit a hátamon, majd éreztem, ahogy egy tű fúródik a csigolyáim közé. Kicsordultak a könnyeim. Edward gyengéden visszafordított, és egy paravánszerűséget feszített ki a hasam fölé, így nem láttam semmit.
- Bella, bármit is érzel, ne nyomj! Ez a legfontosabb! És most… érzed ezt? – kérdezte, de csak ráztam a fejem – Remek, akkor kezdhetjük! Esme! – kiabált ő is. Nevetséges…


- Itt vagyok már! – Fogadott anyám boldog mosollyal az arcán libbent be, teljesen steril ruhában, mint a sebészek – Elkezdődött? – érdeklődött.
- Igen. Segítened kell majd a babáknál – válaszolta a férje.
- Ez csak természetes – a mosoly letörölhetetlen volt.
Éreztem, ahogy a szike végigszántja a bőrömet, de a várt fájdalom elmaradt. Carlisle dobálózott a szavakkal.
- Szikét! Törlést! Kettes érszorítót! – semmi érzelem nem volt a hangjában, ami megrémisztett.


Utáltam a paravánt, ami megakadályozta, hogy lássak valamit. Mi történik? Baj van? – akartam kérdezni, de a következő pillanatban a torkomra forrtak a szavak.
- Itt az első! – mondta Carlisle, és egy apró, véres csomagot adott Esme-nek, aki kirohant vele.
- Bella, nyugi. Csak megtisztítja, és hozza is vissza – nyugtatgatott Edward, de nem volt időm pánikba esni. Kint volt a második is.
- Esme! Hol vagy már? – kiáltott Carlisle.
- Add csak, majd én elintézem – meglepetten fordultam a hang irányába. Rosalie állt az ajtóban, szeme könyörgő volt. Apja habozott egy kicsit, majd átadta neki a gyermekemet. A következő pillanatban már ott sem voltak.


Néhány perc múlva Carlisle összevarrta a sebet, bekötötte, és eltávolította a paravánt. Lenéztem a lapos hasamra. Szörnyen üresnek éreztem magam. Edward megcsókolta a homlokom, majd hirtelen felkiáltott.


- Ne! Nem! – elszáguldott, magamra hagyva engem.
Mi történt? Csak nem a kicsikkel van valami? Nem, az nem lehet! A könnyeim megállíthatatlanul folytak, egész testemben remegtem. Tehetetlenül feküdtem az ágyon, miközben rettenetes képek tódultak a szemeim elé. Csak két szó járt az agyamban. Baj van, baj van! De micsoda? Azt hittem, megőrülök a bizonytalanságtól. 
Alice toppant be a szobába, Jasperbe karolva. Azonnal megnyugodtam, gondolom, Jazz hathatós segítségének köszönhetően.
- Bella, most már semmi baj! Minden rendben van! – pátyolgatott Alice.
- Mi történt? – csak suttogni tudtam.
- A kislánynak leállt a szíve – ennél a mondatnál az enyém is – de Rosalie újraélesztette. Lélegeztetőn van, betették az inkubátorba – magyarázta Jasper. Alice csak szipogott mellettem.


Hatalmas erővel támadt fel bennem a hála Rose iránt. Hiszen az ösztöneivel dacolva megmentette a lányom életét. Sosem tudom ezt megköszönni neki eléggé.
- Kérlek, látnom kell őket! – könyörögtem. Egy percig sem tudtam tovább ott ülni.
- Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, most estél át egy műtéten – bizonytalanodott el Jasper.
- Alice! – kiabáltam rá barátnőmre, aki kettőnk között hezitált. Lemondóan sóhajtott.
- Sajnálom, Jazz – motyogta, majd segített felülni. Egy kicsit zavarban voltam, hiszen csak egy kórházi hálóinget viseltem. Bár, ez többet takart, mint múltkor a törülköző… 
Alice kerített nekem valahonnan egy köntöst, majd lassan Edward szobája felé sétáltunk. Kérdőn néztem Alice-re.
- Úgy gondoltuk, mivel úgysem laktok itt, átalakítjuk a szobát amolyan gyerekmegőrzőnek – vont vállat.


Mikor kinyitotta az ajtót, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Edward ott állt az inkubátor mellett, karjában egy tökéletes kisfiúval, és halkan beszélt hozzá.
- Ne aggódj, kicsim, a húgod rendbe fog jönni. Hiszen pont olyan erős és bátor, mint az édesanyátok. És pontosan olyan gyönyörű is – nézett ellágyulva a törékeny kis rózsaszín csomagra.


Közelebb léptem hozzájuk, felemeltem a kezeim. Edward kitalálta, mit szeretnék, mert gyengéden a karjaimba helyezte a fiunkat. Hibátlan gyermek volt. Hosszú, bronzszínű hajjal látta meg a napvilágot, akárcsak a húga. Lelkesen fedeztem fel benne Edward jellegzetes tulajdonságait, majd találtam rajta olyat is, ami az enyém volt. A szemöldöke, az álla. Könnyektől csillogó szemekkel néztem fel Edwardra, aki áhítattal nézett minket. Egymásra mosolyogtunk.
A világ egyszerre csodás hellyé változott.