44. fejezet

Hát szép jó napot mindenkinek! :)
Csak sikerült befejeznem. Óriási bocsánatkéréssel tartozom, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani :( Azért remélem, maradtatok még páran, és olvasás után megajándékoztok pár kommenttel :) A feji amolyan ide-oda kapkodós, majd meglátjátok, mire értem :) Úgy gondoltam, megmutatom, milyen lehet a szitu kívül-belül :) 
Jó szórakozást!
xxx
Lea




(Bella szemszöge)
Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Ez képtelenség, ez nem történhet meg…


(Edward szemszöge)
A mellkasom szét akart szakadni a fájdalomtól, és valami furcsa, rég nem tapasztalt érzés áradt szét a testemben. Pokolian rettegtem, és nem tudtam ellene semmit sem tenni…


(Bella szemszöge)
A tompa, szaggatott dübörgés lassan felgyorsult, majd újra elcsendesedett, ahogy Edward a hátára fordult. Amint megláttam az arcát, a sikolyom végigzengett az erdő fái között. Életemben nem döbbentem még meg ennyire…


(Edward szemszöge)
A fájdalommal küszködve a hátamra gurultam, miközben kissé megráztam a fejem. A látásom és a hallásom mintha felmondta volna a szolgálatot, valahogy mindent tompábban érzékeltem. És volt még valami. Tudtam, teljesen biztos voltam benne, hogy Bella mögöttem áll, hiszen hallottam a hangját néhány perccel ezelőtt, de nem éreztem őt, nem töltötte el a testemet és a lelkemet az illata. Az illat, amitől általában az eszemet vesztettem, eltűnt. Kétségbeesetten fordítottam felé a tekintetemet és ha lehet, még jobban megrémültem. Bella a szájára tapasztott kézzel, a csodálkozástól kerekre nyílt szemekkel bámult rám. Abban a pillanatban, mikor felsikoltott, valami meleg folyt végig a homlokomon, majd vörös tócsában összegyűlt mellettem az avaron…


(Bella szemszöge)
Edward feje vérzett. Vérzett?! A bársonypiros folyadék egyre terjeszkedve vörösre festette a talajt mellette, miközben ínycsiklandozó, bűnre csábító illatot hordott körbe a gyenge szél. Teltek a másodpercek, de még mindig nem voltam képes sem felfogni a dolgokat, sem tenni ellenük valamit. A döbbenet megfagyasztotta az érzékeimet, vékony, áttetsző páncélt vont a világ és én közém, se ki, se be nem engedve semmit. Csak üveges szemekkel bámultam a vértócsát Edward feje mellett és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogyan lehetséges ez.


(Edward szemszöge)
A mellkasomban ütemesen dobogott a szívem. Hátborzongató, sőt mi több, bizarr érzés volt újra élőnek lenni, érezni a vér áramlását az ereimben, kényszerből levegőt venni. Halvány fogalmam sem volt, hogy mindez hogy történhetett, és ez rettenetesen zavart. Aztán egy pillanatig, tényleg csak egy milliszekundumig örültem. Őrülten boldog voltam, hiszen ez volt az egyik legnagyobb álmom, eddigi létem egyik legelkeserítőbb vágyakozása: újra embernek lenni…


(Bella szemszöge)
Ahogy múlt az idő, egyre több minden jutott el a tudatomig. Lassan újra körülvettek a hangok, illatok és érzések, újra képes voltam látni magam körül mindent.
- Bella? Azt hiszem… azt hiszem, téged akar – Alice hangja kislányosan elvékonyodott a döbbenettől, miközben a bátyjára mutatott.
Edward engem nézett, hihetetlenül zöld szemekkel a lelkemet vizslatta az én aranyszínű íriszemen át. Megfordult a fejemben, hogy csinálok egy hátraarcot és elrohanok. Ő nem az én Edwardom… A gondolatok épphogy megszülettek az elmémben, már meg is róttam magam értük. Bármi történt és bármi is történjen ezután, Edward még mindig Edward volt, ahogy én is. Ezek a dolgok soha, semmilyen körülmények között nem változtak, a szerelmünk sziklaként állta az örökkévalóság próbáit. Lassan, leszegett fejjel és vad viharokkal a bensőmben elindultam felé, miközben folyamatosan emlékeztetnem kellett magam arra, hogy ő Edward. Ahogy már csak pár méter választott el tőle, és a vérének illata teljes intenzitással elérte a szaglósejtjeimet, mintha elektromos áram cikázott volna végig a testemen. Mélyet szippantottam az édes levegőből, hagytam, hogy megtapadjon a nyelvem hátulján. Megszédültem, mint akit fejbe vágtak. Az az illat… Keserédesen megtöltötte a tüdőmet, az agyamból kitörölt minden gondolatot, ugyanakkor a Pokolból felszállt tűzzel égette a bensőmet. Azt hittem, valóban kigyulladtam, így vetettem egy gyors pillantást a végtagjaimra, hogy aztán a kezem a tulajdon torkomnak szoruljon. A fejem szét akart hasadni, egyre csak egyetlen gondolat lüktetett benne: akartam a vérét, mindennél jobban.


(Edward szemszöge)
Csodálkozva a fejemhez emeltem a kezemet és megérintettem a homlokomat. Felszisszentem a hirtelen, kurtán-furcsán rám törő fájdalom miatt, mert ez nem olyan fájdalom volt, mint amit eddig valaha is éreztem, nem volt semmihez sem hasonlítható, sem Jane kis cirkuszi mutatványához, sem Bella képességének hatásához, de még a sokszor bennem élő kínra sem. Ez a fájdalom valós volt, szinte éreztem, ahogy a bőrömben lévő idegsejtek felháborodottan küldik a jeleket az agyamnak, tiltakozásul a sérülésre. Épp ilyen különös volt látni, ahogy az ujjaim végei vörösen megcsillannak. Véresek voltak. Nagyot nyeltem és úgy néztem a rám kenődött, a belőlem származó folyadékra, mint a tudós a mikroszkóp alatti tárgylemezre. Idegennek éreztem, nem a testemből valónak. Túl sokáig léteztem kívülállóként, élőholtként, soha nem változó mesebeli lényként, hogy egy ilyen dolgot, minthogy vérzem, könnyen el tudjak fogadni. Őszintén szólva, kétségbe voltam esve. Támogatást keresve Bella felé fordultam, és amikor megláttam, ahogy a kezeivel a torkát kaparássza, pontosan tudtam, mit érez. Cselekednem kellett, ha életben akartam maradni.


(Bella szemszöge)
Az illat rendületlenül kígyózott a tudatom körül, nem hagyva, hogy másra gondoljak. Csak azt sugallta, menjek és élvezzem ezt a csodát, amíg tart, ne törődjek semmivel, csak tegyek a magamévá annyit, amennyit lehet. A lábaim maguktól mozdultak, vittek a szenvedéseim végéhez.
- La tua cantante! Alice! Énekes! – Edward hirtelen felkiáltása eljutott ugyan hozzám is, de oly könnyen söpörte ki az éhség, mintha ott sem lett volna.
A váratlanul körém fonódó karokra azonban nagyon is felfigyeltem. Dühösen meredtem Emmettre és Jasperre, akik minden erejüket latba vetették, hogy megállítsanak. A vágy, hogy Edward vérét ontsam, éhes ragadozóként űzött, hajtott előre, soha meg nem nyugodva, soha fel ne adva. Tökéletesen megértettem, mit érzett akkor ő, mikor még nekem is dobogott a szívem. Összeszedtem minden maradék józan eszemet és arra gondoltam, hogy ő már az enyém. Igyekeztem nem aggodalmaskodni, nem gondolni a hiányára. Szinte megerőszakoltam a saját elmém, rákényszerítettem a tudatot, hogy nem kell nekem, nem vágyom rá, nincs rá szükségem. Mikor Emmett hátrafelé kezdett húzni, ellenállás nélkül hagytam magam. Mielőtt eltűntünk volna az erdőben, még rápillantottam Edwardra és megdöbbentem. Nem félelem volt az arcán, nem a mindent betöltő jogos rettenet, hanem megértés és szerelem. A következő lépésnél eltűnt a szemem elől. Megrémültem.


(Edward szemszöge)
Szinte még el sem haltak a szavak a levegőben, Emmett és Jasper karjai már át is fonták Bella törékenynek tűnő testét. Láttam az arcán a földöntúli szenvedést, az égető, sürgető fájdalmat, amit az illatom okozott. Nem haragudtam rá, nem féltem tőle, hisz hogy is tehettem volna? Ő még mindig Bella volt, az én Bellám, aki rajongó szeretettel vett körbe mindenkit, aki képes volt bennem felszítani a szenvedélyt a nap bármely percében, és aki életeken átívelő szerelemmel ajándékozott meg. Bár, elképzelhető, hogy ez most megváltozott… Amikor Bella és a fivéreim kikerültek a látóteremből, Alice és Carlisle arca furakodott a helyükre.
- Edward? Mi történt? Carlisle? Valaki? Akárki? Nyögjétek már ki! – Alice hisztérikusnak már nem is nevezhetően össze-vissza röpködött körülöttem, hol rám nézett aggodalmasan, hol Carlisle-t vizslatta, hol az erdőt figyelte remegve.
- Nem tudom biztosan… - apám esélyt sem kapott, hogy befejezze, amit elkezdett.
- Mi az, hogy nem tudod? Istenem, Carlisle, hát én töltöttem el évszázadokat kutatással? Ne mondd nekem, hogy még sosem találkoztál ilyesmivel! – láttam a húgomon, hogy nem sok hiányzik neki az idegösszeroppanáshoz, és mivel nem hittem, hogy egy agyilag zokni vámpír képes normális életet élni, muszáj volt leállítanom.
- Alice, elég! Kérlek, nem ülnél inkább le? Gyere, huppanj ide mellém – célzóan ütögettem a földet magam mellett. Alice vette a lapot és sűrű bocsánatkérések között leült és a kezébe fogta az enyémet.
- Nos? – türelmetlenül felsóhajtott és minket bámult.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, nem, még sosem hallottam ilyesmiről. Ez teljesen természetellenes, ellentmond mindennek, amiben valaha is hittem, amit valaha is tudtam. Képtelenségnek tűnt, lehetetlennek, egészen… - habozva rám nézett, nem tudta, folytathatja-e.
- Egészen mostanáig – könnyítettem a helyzetén.
- Igen. Szóval, nem tudom, mit tehetnénk. A legjobb lenne, ha először is bemennénk a házba és elvégeznék pár vizsgálatot. Talán megvilágosodna néhány sötét folt… - Carlisle oda-vissza mászkált előttünk, kibújt belőle az orvos, egyre-másra motyogott az orra alatt.
- Nem akarok akadékoskodni, de Bella… - Alice beleharapott a szájába, ezzel magába fojtva a kikívánkozó kérdést.
- Ne aggódj, ő rendben lesz – megpaskoltam a térdét és lassan feltápászkodtam. Ahogy a gerincem egyenesbe merevítette a testem, megszédültem. Alice villámgyorsan megtámasztott, hogy el ne essek. Hálásan pillantottam rá.
- Nem is az ő épsége miatt aggódom. Ha szeretné, ő aztán tényleg a lehető legjobban lenne – az aggodalma némileg érthető volt, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint Bella csúcsragadozó volt, míg én csak egy satnya préda. Pillanatok alatt, könnyűszerrel végezhetne velem, ha akarná. De a szerelmem, a mi szerelmünk erősebb volt ennél, és Bella volt a legelszántabb ember, akit valaha is ismertem. Tudtam, hittem benne, hogy nem bántana.
- Minden rendben lesz – bíztatónak gondolt mosollyal ajándékoztam meg a húgomat. A biztonság kedvéért a jövőre vonatkozó látomások után kezdtem kutatni az elméjében. Síri csend fogadott, a gondolatok eltűntek.


(Bella szemszöge)
Meggyötörten értünk el végre a házhoz. Mindhárman kifáradtunk, a fiúk a velem való küzdésben, míg én a saját magammal való harcban. Tízméterenként rám tört a vágy, hogy visszarohanjak és kielégítsem a szomjamat és ezen alkalmakkor a fivéreimnek igencsak össze kellett szedniük magukat. Ahogy azonban megpillantottam házat, mintha minden eddig szenvedést elszállt volna. A tornácon két, kissé rémült kis angyal várt ránk. Másfajta vágyak kerültek előtérbe, a szomjam sokadrangúvá vált a gyerekeim mögött.
- Elengedhettek. Jól vagyok – halkan szóltam Emmettnek és Jaspernek, nem akartam felizgatni a kicsiket. Kétkedő pillantásokat kaptam cserébe.
- Bella… - kezdte Jazz, de félbeszakítottam.
- Tényleg. Ne aggódjatok – talán láthatták a szememben az elszántságot, talán bíztak bennem, vagy talán csak próbára akartak tenni.
Mindenesetre előbb meglazult a szorításuk, majd lassan végleg elengedtek. Lehunytam a szemem és vettem néhány mély levegőt, a testemből végleg kiűzve a vér csábítását. Lecsillapítottam a bennem élő szörnyeteget. Készen álltam.


(Edward szemszöge)
Lenyűgözött s egyszersmind megrémített az a tökéletes csend, ami fogadott. Tulajdonképpen hallottam mindent, ami körülöttem volt, az erdő még mindig tele volt zajokkal, de amire a leginkább kíváncsi lettem volna, az elhallgatott. Összehúzott szemmel próbáltam áttörni Alice, majd Carlisle elméjét, de az erőfeszítéseimet nem koronázta siker.
- Alice, kérlek, gondolnál valamire? – ha tudtam volna, micsoda panaszáradatot indítok el ezzel az egyszerű kéréssel, inkább csendben maradok.
- Mi, miért? Ó, csak nem! Ne, ne, ne! A képességed! Jaj, miért történik ez? – Alice sipítozása még az én gyenge, emberi füleimnek is sok volt. Ahogy ide-oda szaladgált előttem, megfájdult a fejem.
- Nyugodj meg, és kérlek, gondolj valamire! Megteszed ezt nekem? – a látszólagos szelídségem úgy tűnt, hatni fog, mert Alice végre normálisan vette a levegőt és a cipői végzetes elkoptatását sem folytatta. Teljesen nyugodt arccal, villogó írisszel nézett a szemembe.
- Nos? Láttad? – a nyugalom kevesebb, mint egy percig tartott.
- Nem. Semmit – megráztam a fejem. Egyrészt örültem, hiszen nagyon sokszor kívántam, hogy ne halljam folyton mások legbelsőbb magánügyeit, másrészt viszont ürességet éreztem. A képességem az enyém volt, velem élt, velem lélegzett. Furcsa volt a némaságba burkolózott világot újra felfedezni. Bosszantóan gyenge volt mindenem, teljesen elfelejtettem már, mit is jelent embernek lenni.
- Menjünk haza – Carlisle szavai kizökkentettek a gondolatmenetemből. Ez volt a végszó.


(Bella szemszöge)
Teljes elragadtatással figyeltem ahogy a gyerekek bizonytalanul, de egyre szélesedő mosollyal az arcukon lenyargaltak a lépcsőn és felém szaladtak. Letérdeltem a földet takaró levelekre és hagytam, hogy az ikrek a kitárt karjaim közé rohanjanak. Amint megéreztem a kicsi testüket az enyémnek feszülni, összezártam a kezeimet és magamhoz szorítottam őket, mélyeket szippantva az illatukból. Édesek voltak, felháborítóan édesek, de másként, mint néhány perccel ezelőtt Edward. Tökéletes kisgyerek illatuk volt, ami balzsamként hatott a háborgó lelkemre. Zokogtam legbelül, örömkönnyeket hullattam, mert végre itt voltak, a karjaimban, épen és egészségesen átvészelték a szörnyűségeket.
- Anya! Anya, annyira hiányoztál! – Sunday is sírt, kipirult, könnyes arcát a nyakamba temette.
- Nekem is! Mi tartott ennyi ideig? – Eden ismét tanúbizonyságát adta annak, hogy a türelmetlen természetét tőlem örökölte. Felkacagtam.
- Sajnálom, kincsem, útközben… - eszembe jutott, hogy mi is történt és gyorsan elhallgattam. Tudtam, hogy fel kell készítenem őket mindarra, ami ránk várt, de abban nem voltam biztos, hogyan is tegyem ezt. Esme mentette meg a helyzetet.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok! Gyertek csak ide, hadd öleljelek meg titeket! – sietve odaszaladt Jasperhez és átkarolta. Jazz egy pillanatig elbizonytalanodott, de aztán viszonozta a gesztust. Emmett már jóval nagyobb intenzitással mutatta ki az örömét és lendületesen felkapva Esmét megpörgette őt a levegőben.
- Anya, a többiek hol vannak? Apa? – Sunday letörölgette a könnyektől maszatos arcát és kérdőn nézett a szemembe. A mondatra Esme is kíváncsian felénk indult. Megláthatta a tekintetembe költöző félelmet, mert felhúzott a földről és engem is megölelt, majd a ház felé tolt minket. Az ösztönei most is tökéletesen működtek.
- Ez engem is érdekelne, de azt hiszem, odabent jobban tudunk beszélgetni. Menjetek, mutassátok meg anyának, mit készítettetek neki, amíg odavolt – rákacsintott a gyerekre, akik felvidulva berohantak a házba. Lassan követtük őket.
- Nem kell aggódni, mindenki jól van. Vagyis… Áuuu! – Jasper fájdalmasan felszisszent, ahogy a könyököm a bordái közé vágódott.


Sértődötten elvonult mellettem, mire Emmett felröhögött. Vetettem rá egy éles pillantást, így a nevetés, amilyen gyorsan kezdődött, úgy el is halt. Esme kutatón ránk nézett, de nem szólt semmit, csak Jasper után indult. Amikor beléptem a ház ajtaján, egy csapásra megszállt valamiféle földöntúli nyugalom, amit részben a hazatérésnek, részben Jaspernek tulajdonítottam.
Csodálkozva néztem körbe, a házon már nyoma sem látszott annak a harcnak, ami a család elleni inzultuskor folyt. Minden épp úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna.
Automatikusan az ebédlő felé indultunk mind a négyen, és miután elfoglaltuk a megszokott helyünket, Esme várakozón összekulcsolta a kezeit és figyelmesen vizsgált minket.
- Szóval, Edwardnak akadt egy kis gondja. Aztán Bellának is – Emmett itt rám kacsintott, és folytatta volna, ha Jasper nem pisszegi le.
- Elég. Később – nem mondott többet és a kimondatlan kérdésre, hogy mi a gond, Sunday vékony gyerekhangja adta meg a választ.
- Apa? Mi történt apával? – nem volt igazán megijedve, inkább a kíváncsiság hajtotta.
- Gyertek ide – intettem magamhoz őket. Miután kényelmesen befészkelték magukat az ölembe, halkan mesélni kezdtem, a lehető legszelídebben tudatva velük azt, amit feltétlenül tudniuk kellett. – Apa kissé… kissé megváltozott. Nem a viselkedése, hiszen épp olyan nagyon szeret titeket, mint eddig, inkább a külseje. Apa most jobban hasonlít egy halandó emberre, mint ránk, de ez ne rémisszen meg benneteket, rendben? Ő még mindig Edward, csak kicsit más – annyi nyugalmat erőltettem magamra, hogy még a dalai láma is megirigyelte volna.
- Miért olyan, mint egy ember? – Eden kérdései általában lényegre törőek voltak, és most sem hazudtolta meg önmagát. Nem tudtam, mit válaszoljak, hiszen én magam sem voltam tisztában a miértekkel.
- Még mi sem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ígérem – Jazz bizalom gerjesztően rájuk mosolygott. Eden arcvonásai ellágyultak.
- Szóval ha olyan, mint egy ember, akkor dobog a szíve is? Igazán dobog? Vajon milyen lehet? Szerinted elmeséli? – a lányom fantáziáját valahogy ez a tény ragadta el, és ahogy hallgattam a csacsogását, valami szöget ütött a fejembe.
- Kicsim, vidd fel a húgodat pár percre, kérlek! Valamit meg kell beszélnem a nagyiékkal – letettem őket a földre és ők szó nélkül engedelmeskedtek. Büszke voltam rájuk. Lám, semmi hiszti és nyafogás!
- Nem hallgatózni! – kiabált utánuk Jasper.
- Ennyit az anyai büszkeségről… - motyogtam az orrom alatt, ami nálunk, vámpíréknál természetesen semmit nem ért. Emmett ismét felkacagott.
- Örülj neki, hogy nem rosszabbat találtak ki! Legutóbb az emeleti ablakból szedtem be őket, miközben Alice és Jazz tesó után kémkedtek – rötyögött jókedvűen, de elhallgatott, miután látta, hogy Jasper is és én is megrökönyödve nézünk rá.
- Mi az, hogy az ablakból? – kiabáltam én.
- Mi az, hogy kémkedtek? – ordított Jazz ugyanakkor. Emmett és Esme meglepve rezzentek össze, de aztán mindkettőjükből kibukott a nevetés.
- Én… én sajnálom, de annyira mulatságosak voltatok – Esme kedvesen nézett minket, rá nem is tudtam haragudni. Igazából Emmettre sem, csak valakin le kellett vezetnem a feszültséget.
- Semmi gond. De te… Emmett Cullen… - a kitörni készülő haragomat ajtócsapódás szakította félbe.


A hang még ott vibrált a levegőben, amikor újra elöntötte az agyamat a vörös köd. Edward belépett a házba, én felpattantam és a konyha falához simultam. Ahogy közeledtek a léptei, úgy távolodtam én. Mikor végre feltűnt a látóteremben és a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, hogy végzetes hibát fogok elkövetni.