41. fejezet

Először is, elnézést kérek, hogy nem hoztam időben a fejezetet :( Sok-sok gond van most itthon és ezek teljesen lekötötték az időmet és az energiámat egyaránt. A következő pár hónap ilyen lesz, szóval a fejik rendszertelensége még inkább rendszertelen lesz (hűű, de frappáns megfogalmazás :P). Bocsánat érte előre is.
Másodszor: eredetileg nem akartam függőt, de egyszer csak bekattantam, és muszáj volt leírni. :) Ezzel kpacsolatban pedig szeretnék kihirdetni egy amolyan kis házi játékot. Szeretném, ha a kommentjeitekben leírnátok, kire gondoltatok a végén :) Kíváncsi vagyok, kitaláljátok-e :) Díjként maximum annyit tudok felajánlani, hogy az első helyes megfejtő megkapja egy kicsit előbb a következő fejezetet. Nem nagy ajándék, de másra sajna most nem futja :)
Harmadik dolog: ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, az év végén szó szerint emigrálok és külföldön fogok dolgozni egy-két évig. Ennek kapcsán nem tudom, mennyire fogok tudni írni, de igyekszem majd. Nem akarom bezárni a blogokat, de tényleg nem tudom, lesz-e bennem annyi erő, hogy tudjak frisselni... Hát, majd kiderül :) Fő az optimizmus :)
Ezek után csak jó szórakozást kívánok és pár kommentnek ismét örülnék :)
Köszi a figylemet,
Lea


(Bella szemszöge)


Figyelmesen szemléltem a plafon apró repedéseit, szabályos mintákat kerestem a vakolatot keresztül-kasul átszelő, halvány vonalak között. Edward gyengéden átölelve tartott, a hátamat a mellkasának döntöttem, így feküdtünk a keskeny ágyon, igyekeztünk lecsillapítani a még mindig bennünk tomboló szenvedélyt. Edward a nyakamba fúrta a fejét és vett egy mély levegőt.
- Mire gondolsz? – kérdeztem tőle kíváncsian. Egyikünk sem látott a másik gondolataiba, így köztünk már megszokottnak tűntek az ilyesfajta kérdések.
- Arra, hogy milyen hatalmas, kimeríthetetlen szerelmet érzek irántad. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem, neked köszönhetek minden jót, minden csodát. És arra, hogy az elmúlt éjszaka felkerült a top tízes listámra – rám kacsintott, nyomott egy csókot a hajamra, majd kimászott mögülem és eltűnt a fürdőszobában.


Hümmögve beletemettem magam a párnák és takarók halmába, az arcomra húztam őket és mélyeket szippantottam Edward illatából, amit még mindig őriztek az anyagok. A lelkemet elöntötte a megnyugvás, valahol mélyen legbelül éreztem, hogy innentől kezdve simán visz tovább az utunk. Belemosolyogtam a párnába, azt képzeltem, a kicsiket ölelem magamhoz, őket szorítom a karomba, soha többé nem engedve, hogy bármi is elválasszon minket egymástól. Minden porcikámat átjárta az irántuk érzett végtelen, elpusztíthatatlan szeretet, isteni imádat. Fájón vágytam őket magam mellett, minden megadtam volna azért, ha végre együtt lehettünk volna. Megingathatatlanul hittem abban, hogy ők is épp olyan jól vannak, mint mi, az ösztöneim azt sugallták, nem esett bajuk. Jól esett elképzelnem, ahogy odahaza sütit sütnek Esmével a konyhában, láttam magam előtt, ahogy már mindhárman sűrű, fehér lisztköpenybe burkolóznak, miközben kacagva formázzák meg az alaktalanabbnál alaktalanabb süteményeket. Esetleg a ház előtt vidáman futkosva, az első őszi faleveleket a magasba dobva és alattuk fogócskázva múlatják az időt. Sunday hosszú, selymes, bronzszínű haja szabadon lobog a szélben, amíg csak Eden le nem dönti a lábáról és már mindketten az illatos avarban hemperegnek nevetve. Esme a verandán állva, karba tett kézzel, mosolyogva figyeli őket, aztán betereli őket a házba. Az ikrek pillanatok alatt árvizet okoznak a fürdőszobában, visítva fröcskölik le a „szigorú” nagyit, és pucéran kimenekülnek mellette a folyosóra. Annyira beleéltem magam az álmodozásba, hogy szinte hallottam a vizes, meztelen talpacskáik csattogását a padlón, már-már éreztem, ahogy a meleg kis karok átölelik a nyakam, ragadós kis gyerekpuszikkal elhalmozva az arcom.


Valóban éreztem egy lágy csókot a nyakamon, így kissé kábán, még jócskán az előbbi „álmom” hatása alatt kinyitottam a szemem és Edward mosolygós szemébe néztem. Elmélyülten figyelt, arany íriszének apró csillámai kutakodón lesték az arcomat, végigsiklottak a bőrömön, aztán megállapodtak a számon. Edward ajkai elnyíltak, és a sóhaja nyomán kipréselődő levegő forrón égette a testemet. Váratlanul ismét a tekintetembe fúrta az övét, miközben lehajolt és egy apró csókot nyomott a számra. Nem volt vad vagy sürgető, inkább csiklandozott, mint vágyat keltett, de ez így volt tökéletes. Különleges, nagyon édes csók volt. Edward lágyan elszakította kettőnk testét, az ajka halvány mosolyba szaladt.


- Min nevetsz? – kérdeztem rá halkan. Nem kellett volna suttogva beszélnem, de úgy éreztem, a helyzet valahogy megkívánja az ilyesfajta ünnepélyességet.
- Nem nevetek. Boldog vagyok. Szeretlek – súgta ő is, csak milliméterekkel a szám előtt. A tekintetem a szájára tapadt, szerettem volna még egy kicsit elmerülni kettőnkben, még ha csak pár másodpercre is.


Edward azonban váratlanul felegyenesedett, ezzel újabb elégedetlen dünnyögést kiváltva belőlem. Most tényleg felkacagott, mosolyogva megrázta a fejét, majd ismét fölém hajolt, az ajka egyre közelebb ért az enyémhez, amikor… egyszerűen a karjaim és lábaim alá nyúlt, könnyedén felemelt és bevitt a fürdőszobába. Odabent az előre megengedett, illatos fürdővízbe eresztett és lepkeszárny finoman fürdetni kezdett. Életemben nem volt még ilyen törékenyen becsomagolt, bújtatott, csak nyomokban erotikus élményem. Ahogy a csókunkban, ebben sem volt semmi fékevesztett, elvakult szenvedély, inkább hamu alatt parázsló érzékiség, az egymás iránt érzett szerelmünk és tiszteletünk megnyilvánulása. Csiklandós érzés költözött a szemeim sarkába, és végre nem a fájdalom és kín könnyei voltak ezek, hanem a felszabadult, szilaj örömé, ami végigperzselte a lelkemet, minden rosszat felégetett és felcsiholta bennem a boldogság szikráját. A hirtelen támadt jókedvem hatására belém bújt a kisördög és sólyomtekintettel vizslattam Edward minden mozdulatát, minden arcrezdülését, várva a megfelelő pillanatot. Ahogy azt vártam, a tekintete elkalandozott a testemen. Nem várhattam tovább. Villámgyorsan megragadtam a karjánál fogva és berántottam magam mellé a vízbe. Az első pillanatban mintha megfagyott volna, tágra nyílt szemekkel köpködte ki a szájába került habos vizet és döbbenten simítgatta ki az arcába hulló nedves tincseket. Aztán ráeszmélt, hogy mi is történt és ördögi vigyor jelent meg az arcán.


- Te bestia! Várj, megbánod te még ezt! – fenyegetett meg játékosan és közelebb húzódott hozzám.
- Aham… - dünnyögtem a szájára, loptam egy gyors csókot, majd olyan sebesen, ahogy csak tudtam, kiugrottam mellőle és a szobába rohantam.


Mire kettőt pisloghattam volna, már előttem is állt, kitárta a karjait, elvágva ezzel minden menekülési utamat. Játszadozó kölyöknek éreztem magam, de akkor nem tudtam törődni semmilyen méltósággal vagy bármi ilyesféle, „felnőtt” dologgal. Edward csiklandozni kezdett, én meg hangosan kacagva igyekeztem kibújni az öleléséből. De kegyetlen volt, szorosan tartott és nem engedett, egészen addig, míg a kezemet a mellkasán végighúzva másfelé nem tereltem a gondolatait. Amint a tekintete elsötétült a vágytól, gonosz módon kisiklottam a karjai közül és az ajtót feltépve a folyosóra ugrottam.


- Bella, várj…! – kiáltott utánam Edward, de nem igazán törődtem vele, azt hittem, csak egy újabb cselt akar bevetni.


Ahogy meghallottam a hátam mögül felhangzó füttyöt, majd az utána következő döbbent felkiáltást, már tudtam, hogy végzetes hibát vétettem. Elkerülte a figyelmemet az az apró tény, hogy a fürdőkádból kiugorva nem vettem fel semmit, ennek következtében a pucér hátsóm teljes valójában közszemlére került. Az arcom rettenetesen bizsergett, mikor visszaiszkoltam a szobába, mielőtt még Emmett öblös nevetése felhangzott volna mögöttem. Hangosan becsaptam az ajtót, és miközben válogatott átkokat szórtam a fejemre, lecsúsztam az ajtó mentén a földre. Nem értettem, hogy lehettem ilyen ostoba. És miért pont Emmett? Meg Carlisle? Hogy fogok ezek után a szemükbe nézni?


A két kezem közé fogtam a fejemet és felnyögtem. Hihetetlenül szégyelltem magam, még sosem történt velem ilyesmi és eddig azt hittem, nem is fog. Szellemként kígyózott körülöttem a megaláztatás, folyton a fülembe suttogta Emmett nevetését és Carlisle rettenetét, állandóan a szemeim elé vetítette a képet, amint pőrén álldogálok a folyosón a bátyám és az apám előtt. Mintha csak kívülről láttam volna magamat. A lábaimat felhúztam a mellkasomig, rátámaszkodtam a kezemmel a térdeimre és a fejemet előrehajtva eltemettem magam a hajamban. Nem akartam, hogy bárki is lásson, kicsivé akartam válni, egyáltalán, meg akartam szűnni, csakhogy ne kelljen emlékeznem az elmúlt néhány percre.
Nem tudom, meddig ülhettem ott magamat sajnáltatva, de váratlanul egy kéz simított végig gyengéden a hajamon. Képtelen lettem volna Edward szemébe nézni, így szorosan összezárt szemhéjakkal a karjai közé bújtam és elsírtam magam. Már nem csak magam miatt voltam szörnyű zavarban, hanem azért is, mert ezzel a kis mutatványommal Edwardot is kellemetlen helyzetbe hoztam. Hiszen sosem hallottam és szerencsére nem is láttam, hogy bármelyik másik Cullen ilyeneket művelt volna. Ha valamilyen csoda folytán mondjuk Rosalie, esetleg Jasper, ne adj Isten, Esme vagy Carlisle perdült volna elém egy szál semmiben, valószínűleg kifutottam volna a világból is.
- Bella, édesem… Ne haragudj, én próbáltalak figyelmeztetni… - Edward befészkelte magát a hajam alá és a fülembe suttogott.
- Nehogy már te érezd felelősnek magad! Nem, Edward, ez az egész az én hibám… Hogy is felejthettem el egy ilyen alapvető dolgot, mint a ruha?! Hiszen vámpír vagyok, az Istenért! Elvileg a memóriámnak tökéletesnek kellene lennie, nem? Talán nem is tévedtem akkorát, mikor azt mondtam, baj van a fejemmel… - szenvedélyes kifakadásom süket fülekre talált.
- Nem, édes, figyelj! Ilyesmi mindenkivel előfordulhat! Ne hibáztasd magad. Kissé elvetettük a sulykot mindketten, de azok után, amit mi ketten túléltünk, ez a kis malőr meg se kottyan – Edward hangja furcsán elvékonyodott a végére.


Kíváncsian felpillantottam az arcára. Nem vette észre időben, hogy őt nézem, így a nehezen visszafojtott nevetés látható nyomokat hagyott az arcán. Amint tudatosult benne, hogy őt vizslatom, villámgyorsan rendezte a vonásait és nagyon, nagyon komolyan nézett rám. Illetve csak próbálkozott, de a huncut szikrákat nem rejthette el a tekintetéből. Ahogy jobban belegondoltam, igazat kellett adnom neki. Valóban földön-fetrengősen nevetséges volt a helyzet, ezt nem tagadhattam. Éreztem, ahogy a jókedv újjászületik a bensőmben, egyre feljebb kúszik a torkomon. Görcsösen igyekeztem uralkodni a rám törő nevetés ellen, de nem bírtam sokáig. Edward hősiesen tartotta magát, de amikor észrevette, hogy elnevetem magam, belőle is kitört a kacagás. Csak ültünk egymással szemben, átkarolva a másikat és nevettünk, és kacagtunk, ki tudja, meddig. Mikor a légzésünk úgy, ahogy lecsillapodott, csillogó szemekkel néztünk egymásra és somolyogtunk. Edward lelkes mosolya elsöpört minden rosszat, minden kínt, fájdalmat és reménytelenséget. Végre a boldog helyemen voltam.


- Nos, készen állsz arra, hogy szembenézz a világ legveszedelmesebb teremtményével? – kérdezte tőlem még mindig enyhén kacarászva. Egy pillanatig nem jutott el a tudatomig, hogy kiről beszél, de aztán leesett a tantusz.
- Nem szökhetnénk meg csak úgy? – elhúztam a számat és igyekeztem nem arra a szörnyű megaláztatásra gondolni, ami rám várt.
- Nem hiszem, hogy Emmett ilyen könnyen feladná – sajnálkozón megvonta a vállát, felállt és engem is magával húzott.
- Talán mégis – a hiú remény lassan búcsút intett nekem és szép lassan eloldalgott.
- Gyerünk, szedd elő a bátor, mindenre elszánt Bellát és nézz szembe vele. Minél előbb túljutsz ezen, annál jobb lesz, hidd el – megfordított és finoman az ágy mellé dobált ruháim felé taszigált. Miközben magamra kapkodtam a nadrágomat és a felsőmet, egyre csak az Emmett által kitalált kínzások alóli kibújási lehetőségeken rágódtam.
- De most komolyan, gondolj bele! Nem lenne jó csak úgy kiugrani az ablakon, hazaszaladni, fogni a gyerekeket és eltűnni valahová egy kis időre? Nem gondoltam sokra, pár év talán elég is lenne… - kislányokat megszégyenítő módon tágra nyílt szemmel és lelkes szempilla rebegtetéssel igyekeztem hatni Edward örökké adni akaró énjére, de ezúttal nem értem el a célomat.
- Édesem, nincs nagyobb vágyam, minthogy veletek legyek, de több szempontból is sántít az elképzelésed. Először is, innen nem olyan könnyű csak úgy hazaszaladni, ahogy fogalmaztál, másrészt nem hiszem, hogy szívesen itt hagynád a családot szó nélkül. Arról nem is beszélve, hogy Emmett úgysem hagyná magát. Ha kellene, a világ végére is követne, csakhogy az orrod alá dörgölhesse az egészet – egy pillanatra megfeszült és az ajtóra kapta a fejét, mintha szólították volna, de aztán finoman elmosolyodott és ismét rám figyelt.
- Mi az? – kérdeztem tőle enyhén rémülten.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha összekapod magad. Emmett kezdi kiszínezni a történetet. Már ott tart, hogy te pucéran, korbáccsal a kezedben estél ki az ajtón, miközben én egy pórázzal próbáltalak visszaterelni a szobába – Edward a végére hangosan, a hasát fogva felnevetett.
- Hogy mi?! Ezt nem hiszem el! Na várj csak, Emmett Cullen, átkozni fogod még a napot is, amikor megszülettél! – a harag féktelenül száguldozott az ereimben, mikor kiabálva feltéptem az ajtót és Rosaliék szobája felé indultam. 


Annyi jólneveltség még szorult belém, hogy kopogjak, de szinte meg sem vártam, hogy felcsendüljön egy „Szabad!”, már bent is voltam. Emmett az ágyon heverészett, a karjait a feje mögött összekulcsolva, vigyorogva figyelt, míg Rose kissé döbbenten és – furcsa módon – ijedten nézett rám.
- Korbács? Meg póráz?! Neked teljesen elment az eszed? – hisztérikusan felkiáltottam és közelebb léptem az ágyhoz.
- Üdv, Bella! Sikerült megtalálnod a ruháidat? Már azt hittem kölcsön kell adnom az ingemet, csak mert Eddy fiú túl heves volt – Emmett önelégült és kárörvendő nevetése előhozta belőlem a legrosszabbat. A haragtól hajtott ösztöneim vadászguggolásba kényszerítették a testemet, ajkaim hátrahúzódtak a fogaimról és mély, fenyegető morgás szakadt fel a mellkasomból.
- Azonnal vond vissza a hazugságaidat! Nem volt ott semmiféle korbács és póráz! – felcsattantam, a bennem élő vadállat támadni készült, de igyekeztem visszafogni. Minden ellenére nem akartam harcolni a testvéremmel, nem akartam, hogy megsérüljön bármelyikünk is.
- Ó, ugyan már, Bella! Csak gondolj bele! Vinne egy kis színt az intim életetekbe! És még így is el lennétek maradva a miénktől, ugye, Rose bébi? – rákacsintott a feleségére, aki erre zavartan elfordította a fejét.
- Kikérjük magunknak! A házasságunk tökéletes, nem szorul semmilyen színezgetésre! – bár hittem abban, amit mondtam, egy pillanatra elbizonytalanodtam.


Mi van, ha Edwardnak tényleg szüksége van egy kis – bizarrul mondva – vérfrissítésre? Nem az Emmett által javasolt eszközökre gondoltam, hiszen már maga az elképzelés is röhejes volt. Felrémlett egy vad és hajthatatlan, korbáccsal a kezében fenyegetőző Edward képe a fejemben, és annyira mulatságos volt, hogy kis híján hangosan felröhögtem rajta. A felvetés azonban bogarat ültetett a fülembe. Talán ki kell majd találnom valamit, hogy vonzó maradjak a továbbiakban is a számára… Magam miatt nem aggódtam, mert ha egy karja és lába, valamint fél feje lenne, akkor is csak ő tudná felkorbácsolni bennem a vágyat. Korbács… Valamiért folyton belebotlottam ebbe a szóba, még ha csak gondolatban is. Nem bántam túlzottan, mert segített életben tartani a haragomat. Villámló szemekkel néztem ismét Emmettre, de ő továbbra is rezzenéstelenül állta a tekintetemet.


- Na, csinálsz is végre valamit, vagy csak állsz ott? – gúnyosan felhúzta a szemöldökét, ami cselekvésre késztetett.


Villámgyorsan az ágy mellett termettem, de ő már készülhetett erre, mert egy pillanattal előbb leugrott róla és megállt a másik oldalán. A szemeimmel ide-oda pásztázva próbáltam felmérni a helyzetet. Emmett látszólagos nyugalma elbizonytalanított, nem várt csapdára, cselre számítottam. Ő még mindig nem volt ellenséges, meleg aranyszín szemei inkább kíváncsian, mintsem haragosan meredtek rám, mégis, egyfajta idegességgel keveredő türelmetlenség vibrált a levegőben. Óvatosan léptem egyet oldalra, de Emmett ugyanabban a pillanatban lépett egyet a másik irányba. Egy ideig folytattuk ezt a jobbra-balra táncot, de aztán eluntam az egészet és egyszerűen felugrottam az ágyra. Emmett sem habozott, ugyanazzal a lendülettel lökött egyet rajtam, amitől a falig repültem, hangosan becsapódva a vakolatba. Mire felkapartam magam a padlóról, Emmett már a ház mögötti kertben várt. Szélvészként elszáguldottam a döbbenettől szájtátott Rose mellett és egy szempillantás alatt lent voltam az udvaron. Emmett rötyögött az erőlködésemet látva, ami még inkább feltüzelte a dühömet.
Teljes erőmből nekiszaladtam, a lendületem az erdő széléig sodort bennünket. A bátyám cipői keskeny sávban felmarták a porhanyós talajt, tökéletes nyomvonalat létrehozva. Ahogy a háta nekicsattant a fának, milliónyi kéregdarabot hullatva ezzel ránk, a kezeim máris fogást kerestek a testén. De ő sem volt rest, villámgyorsan megragadott a derekamnál fogva, és játszadozó gyerekekhez méltó harci kiáltásokat hallatva elhajított. Az oldalamon értem földet, a bordáim és a csípőm fájdalmasan nyikorogva tiltakoztak a további küzdelem ellen. Összeszorítottam a fogaimat és felálltam. Zihálva indultam meg ismét Emmett felé, de mivel neki sokkal nagyobb tapasztalata volt a harc terén, ügyesen kivédte a támadásaimat. Egyre kétségbeesettebben igyekeztem átvenni a vezetést, hol sikeresen, hol nem. Kölcsönösen osztogattuk az ütéseket, bár Emmetten nem látszott, hogy bevetette volna az összes erejét ebben a harcban. Szánalmasan gyengének éreztem magam, aki még arra sem képes, hogy ellássa egy ekkora mamlasz baját. 


Dühösen csaptam felé még egy utolsót, majd legyőzötten felkiáltottam és elrohantam az erdő felé, hogy nyalogassam az önbecsülésemen keletkezett sebeimet. Nem igazán figyeltem, hogy merre futok, a lábaim ösztönösen vittek előre. Ahogy a fák között cikáztam, megéreztem egy idegen vámpír illatát. A bizalmatlanságom csúfos vereséget szenvedett a kíváncsiságommal szemben, így az illatfolyosón haladva a vámpír felé futottam.
Nem kellett messzire mennem, a következő tisztáson már rá is találtam. Alacsony, karcsú nő volt, csodaszép fekete hajjal és alabástromszínű bőrrel. Tökéletesnek is lehetett volna mondani, mert talán még Rosalie-nál is szebb volt, de az összkép egy helyen hibádzott. A szemei bársonyvörösen izzottak, ahogy fürkészőn végignézett rajtam. Már nyitottam a számat, hogy megszólítsam, amikor kiáltásokra lettem figyelmes.


- Bella! Várj meg, hallod? – Alice kissé bosszús ezüsthangja mellé betársult Edward aggódó dallama is.


Nem kellett válaszolnom, mert egy pillanattal később már ott álltak mellettem. Amikor meglátták a velünk szemben álló nőt, mindketten lefagytak. Furcsállva figyeltem a jelenetet. Arra sikerült rájönnöm, hogy ők ketten valószínűleg ismerik a vámpírt és a reakciójuk alapján nem igazán örülhettek a felbukkanásának. Már-már ott tartottam, hogy oldalba bököm valamelyiküket, vagy legalább megköszörülöm a torkom, de Alice megelőzött. Az előbbi döbbenetemet lassanként felváltotta a rémület, mert az örökké vidám és pozitív Alice arca eltorzult a dühtől, a szemei ellenségesen, gyilkos indulatokkal telve meredtek az idegenre, az állkapcsa megfeszült és az izmai remegve várták az ugrást. Az ámulatom csak tovább nőtt, amikor megszólalt, vékony és éles hangon.


- Te mit keresel itt?!