18. fejezet

(Edward szemszöge)
Bella végre hazaért. Hallottam a szapora szívverését, olyan volt, mint egy kismadáré. Ki akart szabadulni a mellkasából. Mitől lett ilyen izgatott? Körbenéztem Jacob fejében, de csak aggódást tudtam kiolvasni. És dühöt. De mi történhetett? Lassan kisétáltam a házból, az ikrek a nyomomban voltak. Amikor megláttam Bellát, elfogott a félelem. Mi a fene folyik itt? Mit csinált ez a korcs?
- Mit műveltél vele? – támadtam rá Jacobra, miközben szerelmem mellé siettem.
- Én? Inkább ti! Ki van készülve, mert mindenki csak titkolózik előtte! – fröcsögte.
- Hogy mi? Senki nem titkol semmit! – legalábbis, ahogy én tudtam. Vagy mégis? Semmit nem értettem. Mit titkolnánk?
- Persze, hogy nem! Ezt a drágalátos testvéreidnek is elmondtad? Akik csak rejtet utalásokat tudnak elejteni? Nézz rá! Szerinted jókedvében lett ilyen? – Jacob már teljesen ki volt kelve önmagából.
Odahajoltam Bellához, aki valóban ijesztően festett. Arca sápadtsága megközelítette az enyémét, egész testében remegett, a könnyei megállíthatatlanul folytak. Felemeltem a földről, és a ház felé indultam. 


Egyszer csak csend lett. Rémülten néztem rá. Elvesztette az eszméletét. A nappaliba siettem, anyám és apám épp egy árvaházi ünnepséget szerveztek.
- Carlisle! Kérlek! Bella… - a hangom nem akart engedelmeskedni. Apám odasietett hozzánk, Esme kíséretében.
- Mi történt?
- Nem tudom! Elment a rezervátumba, és már így jött vissza! Egyszer csak elájult a karomban. Előtte meg zokogott, és remegett. Nem értem, mi történhetett?
- Gyere, vigyük fel, azonnal megvizsgálom! – Carlisle elindult az emeletre, én szorosan mögötte voltam. Lefektettem Bellát az ágyra, apám sztetoszkópot vett elő, majd módszeresen átvizsgálta szerelmem halottsápadt testét. Gondolatban mondta nekem a diagnózist.
„Nem értem, mi válthatta ki ezt nála. Semmilyen szervi elváltozása nincs. Talán valamiféle idegkimerültség lehet. Veszek egy kis vért, hátha attól okosabbak leszünk.” Kiszáguldott a szobából. Percekig csak ültem némán az ágy mellett, Bella kezét szorongatva, és remegtem. Eddig legalább tudtuk, ha valami baja volt. De most… Teljesen tanácstalan voltam. Mi történhetett? 


Váratlanul kicsapódott az ajtó, és Alice lépett be rajta.
- Én mondtam neki! Előre szóltam, hogy ne menjen oda! Miért nem hallgatott rám? – húgom kétségbeesett felkiáltására elpattant bennem valami. Vészjósló nyugalommal álltam fel, és megálltam előtte.
- Mit mondtatok neki? Mitől lett ilyen? – mutattam Bella ernyedt teste felé.
- Edward, én… én nem akartam, hogy ez legyen! Én csak… - Alice védekezése még jobban felbőszített.
- Akkor mégis, mit akartál? Mit mondtál neki? – vállainál fogva a falhoz szorítottam.
- Volt egy látomásom… Bella elmegy a rezervátumba, a jövője eltűnik…
- Ez eddig is így volt! A farkasok mellett… - nem jutottam tovább, mert Alice a szavamba vágott.
- Nem! Nem érted! Bella eltűnt, mi meg… Semmi nem maradt utána, csak gyász és szomorúság! Láttam, Edward! De nem tudom, mikor fog megtörténni! Ezért mondtam neki, hogy ne menjen oda!


Már semmit nem értettem. Mi baja történhet La Pushban? Hiszen ott a falka. Megráztam a fejem, felemeltem Alice-t, és kiraktam az ajtón. Gondolkodni akartam, de az agyam valahogy leblokkolt. Semmi mást nem éreztem, csak fájdalmat, és dühöt. Fájt látnom Bellát ilyen állapotban, és dühös voltam a családomra, amiért eltitkolták előlem mindezt. Hiszen reggel beszéltem Alice-szel, miért nem említette? És vajon ki tudott még erről? Leültem Bella mellé az ágyra, egyik kezembe fogtam az övét, a másikkal fakó arcát cirógattam. Olyan volt, mintha csak aludna. Reméltem, valami csodás helyen jár, ahol nincs fájdalom és szenvedés, ahol nincs ármánykodás, ahol minden szép, színes, és fénnyel teli. Hiszen ő mindenből a legjobbat érdemli. Nem is sejti, micsoda változást okozott az életemben, mennyire ember tudtam lenni mellette. A bennem lakozó szörny újra és újra előtörni készült, de ő egy mosolyával, a hangjával visszaparancsolta. Boldogan zárta magára ketrecének ajtaját, mert tudta, sokkal jobb dolgok is léteznek, mint a gyilkolási vágy. Bella életre keltett, megajándékozott az érzelmekkel, nekem adta a világmindenséget. És a gyerekek… Amikor megtudtam, hogy várandós, nem akartam felfogni. Lassan hinni kezdtem, hogy talán mégsem vagyok velejéig romlott, ha ilyen ajándékot kaphatok a sorstól, mit ők. Kitártam a szívemet, hogy magamba fogadhassak minden érzést, minden tapasztalatot. Hinni kezdtem, hogy van lelkem. Hiszen anélkül nem létezhet ekkora szerelem, ilyen mértékű imádat és rajongás, amit a családom iránt éreztem. Nem tudnék tovább élni nélkülük.


Alice… Megnézhettem volna, mit látott. De abban a pillanatban csak azzal voltam eltelve, hogy mi lehet Bellával. Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy meg kellene keresnem a húgomat, de nem voltam képes felkelni, és itt hagyni a szerelmemet. Szíve csendesen, nyugodtan dobogott, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Arca kisimult, ajkán halvány mosoly játszott. Gyönyörű volt. 
Halk kopogtatás zavarta meg az elmélkedésemet. kinyílt az ajtó, és két bronzszínű fejecske bukkant elő.
- Apa? Bejöhetünk? – Sunday rémültnek látszott, kezét a bátyjáéba simította.
- Persze, gyertek csak – invitáltam be őket. Lassan az ágy felé lépkedtek, még mindig egymás kezét szorongatva.
- Anya! – Eden sírva borult Bella ágya mellé, Sunday pedig felmászott mellé, átkarolta a nyakát, és úgy zokogott.
- Ugye nem fog meghalni? – mindketten rémülten néztek hol rám, hol az anyjukra.
- Nem, dehogy. Csak kimerült, és most aludnia kell. Nem lesz semmi baj, megígérem – simogattam meg a fejüket, de belül én is szenvedtem és sírtam.
- Anya, ne aggódj! Mi vigyázunk rád! – suttogta Eden Bella fülébe, Sunday pedig bőszen bólogatott egyetértése jeléül. Lassan mindketten felmásztak mellé, a karjaiba bújtak, és csendesen szipogtak. Pár perc múlva már három szuszogást hallottam csak. A kicsik elaludtak. Annyira angyaliak voltak most, mindhárman.


Halkan felálltam, és lementem a földszintre. Alice gondolatai szinte mellbe vágtak.
„ Edward, én annyira sajnálom! Nem gondoltam, hogy ennyire a lelkére veszi. Csak meg akartam óvni, és most tessék…”
- Alice, nem csak te tehetsz erről. Mindannyian követtünk el hibákat – suttogtam. A dühöm már elpárolgott.
- Akkor is… Olyan bűnösnek érzem magam… - elsírta magát, könnyek nélkül.
- Hagyjuk ezt most. Már nem fontos. Kérlek, szólj a többieknek, hogy jöjjenek az ebédlőbe! És Jacobnak is! – kértem.
- Biztos vagy benne? Mármint tudod, milyen lesz Rosalie, ha vérfarkasokról van szó… - bizonytalanodott el.
- Egyáltalán nem érdekelnek most Rose érzései! Szólj nekik, kérlek! – mordultam rá, mire elsietett.
Néhány percen belül mindenki jelen volt, kivéve Jacobot. Gondolom, már visszament a rezervátumba. Mégis szükséges volt, hogy itt legyen.
- Kezdhetjük? – nézett körbe Carlisle.
- Még nem – a hangom félelmetesen megremegett. Esme kíváncsian nézett rám.
- Várunk még valakit? – tette fel a nyilvánvaló kérdést.
- Jacob is idejön.
- Mi? Minek kell ide az a kutya? Nincs elég bajunk? – Rosalie kifakadása várható volt, de nem tudtam most törődni vele.
- Azért, mert talán ő tud többet arról, mi történt Bellával! – csattantam fel. Rose hümmögve ment Emmetthez.


Meghallottam a kerekek csikorgását, amint az útról lefordult Jake autója. Pár perc múlva csengettek, Alice sietett ajtót nyitni. Jacob kissé meghökkent, amikor az egész családdal találta szembe magát, de gyorsan helyre rázódott.
- Akkor talán kezdhetnénk is. Mivel kezdődött ez az egész? – Carlisle arca maga volt a megtestesült nyugalom.
- Azt hiszem, velem… - kezdte Alice csendesen, lehajtott fejjel.
- Mi? Veled? – Jasper értetlenül nézett a feleségére.
- Igen. Volt egy látomásom, amiben Bella a Pushba megy, és nem jön vissza, mi meg… - elhallgatott, de láttam a fejében a vízióját. Fájdalom, bánat, gyász. Mi fog itt még történni?
- Mi lesz velünk? – noszogatta Jazz.
- Gyászolunk. És nem tudom, miért, vagy, hogy mikor. Kétségbeejtő ez a helyzet! – két kezébe temette az arcát, és megrázta a fejét.
- Még mindig nem értem, mi baja eshetne Bellának a rezervátumban! Ez teljesen abszurd! Hiszen ott a falka, és…- Jacob széttárta a karját.
- Jake! Kérlek, mesélj el mindent, ami ma történt! Nagyon fontos lenne! – fordultam felé.
- Bella felhívott reggel, hogy ráérek-e, mert beszélni akar velem. Találkoztunk a határnál, és elmesélte, hogy valamit titkoltok előle, amit nem értett, és ami nagyon fájt neki. Fájt neki, mert úgy érezte, nem bíztok benne. Megkérdezte, tudok-e valamiről, hogy miért nem jöhet a rezervátumba. Mikor mondtam neki, hogy semmit, teljesen kiborult. Leült a földre, és csak zokogott. Hazahoztam, a többit meg tudjátok – vonta meg a vállát.
- Ki beszélt vele Alice-en kívül? – még be sem fejeztem a mondatot, már tudtam a választ. Emmett bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Figyelj, öcsi, én nem akartam ezt! Egyszer csak ott termett előttem, és faggatózni kezdett. Mit tehettem volna?
- Egyáltalán, honnan tudtál erről a látomásról?
- Én találtam rá Alice-re, a garázs mögött sírt. Megkérdeztem, mi baja, és ő elmondta. Ennyi – Emmett nem tudta pontosan, hogyan is viselkedjen. Meg tudtam érteni.


Váratlanul Eden felkiáltott az emeleten. Három másodpercen belül mindannyian a szobámban termettünk. Bella dobálta magát az ágyon, verítékben úszott, és hangosan zihált. Rémálmai lehettek. De mitől?
- Anya? Anya, térj magadhoz, kérlek! – Sunday kétségbeesetten rázta Bellát, könnyei végigcsorogtak az angyalarcán.
- Ne! Edward, ne! A kicsik! – kiabált szerelmem, közben a rángatózás sem maradt abba.
Alice odament az ágyhoz, és finoman elhúzta onnan az ikreket. Leültem Bella mellé az ágyra, és lefogtam a kezeit, nehogy kárt tegyen magában.
- Esme, Alice, kivinnétek a gyerekeket? Nem kell ezt feltétlenül látniuk – súgtam oda nekik, mire összevillantották a tekintetüket, és kiterelték az kicsiket.
Egész éjszaka ott ültem az ágy szélén, és Bellát nyugtatgattam. Hol hevesen hadakozott velem, hol kiabált, de az idő nagy részében ijesztően csendben maradt, mozdulatlanul feküdt. Néha már kénytelen voltam kitapintani a pulzusát, annyira gyengén vert a szíve. 


A nap már magasan járt az égen, amikor végre kinyitotta a szemét. Körbepásztázta a szobát, tekintete rátalált az enyémre, és nem is engedte el azt. Amit akkor a szemeiben láttam, felért egy kínzással. Tele volt szenvedéssel, félelemmel, és amit nem értettem, bűntudattal.
- Bella? Édesem, hogy érzed magad? – simogattam meg az arcát, de mintha pofon vágtam volna. Elhúzódott. Megrökönyödtem. Most mi baja? Eddig még sosem csinált ilyet…
- Edward, én… - felzokogott, szívet tépően sírt, így nem bírtam tovább, és az ölembe vontam. Eleinte vonakodott egy kicsit, de aztán jólesően bújt a karjaim közé.
- Bella, mi történt? Azt már tudom, mit mondtak neked, de te miért nem szóltál? – kérdeztem halkan, egy csepp hibáztatás nélkül.
- Én… én nem is tudom. Hirtelen minden olyan sok lett… nem bírtam tovább! Túl fájdalmas volt, nem ment, sajnálom! – a zokogás lassan csitulni látszott, majd a könnyek végleg elapadtak.
- Kicsim, semmi baj, nyugodj meg! – még mindig remegett, de legalább már nem taszított el magától.
- Edward, ne hagyj el, kérlek! Azt nem élném túl! – görcsösen kapaszkodott a karomba.
- Mi? Miért hagynálak el? Hiszen te vagy az életem! Bella! Honnan vetted ezt a butaságot? – meglepettségem határtalan volt. Még, hogy elhagyom…
- Én… nem is tudom. Olyan furcsa álmaim voltak, azt hittem, minden igaz, és… én nem tudom, összezavarodtam – ingatta a fejét.
- Mit álmodtál? – muszáj volt közelebb jutnom a megoldáshoz.
- Egy erdőben voltam, egyedül. Kerestem az ösvényt, ami kivezet onnan, de csak egye beljebb kerültem. Esteledett, az égen villámok cikáztak. Váratlanul sírást hallottam, és rádöbbentem, hogy az ikrek azok. Bajban voltak. Rohantam a hang irányába, ahogy csak tudtam, mégse kerültem közelebb hozzájuk. Állandóan elestem, már csupa seb voltam, de a kegyelemért könyörgő hangjuk tovább hajtott. És akkor egyszer csak ott voltam. Egy nő állt egy sziklaperem szélén, éppen megpróbálta őket ledobni. Minden erőmet beleadva szaladtam neki, de még csak észre sem vette. Tehetetlenül néztem végig, ahogy a kicsik… - újabb zokogás rázta meg a testét.
Nem tudtam, mivel nyugtathatnám meg, hiszen én is elég zaklatott voltam. Így csak ültünk ott, és zokogtunk. Én könnyek nélkül, míg ő már átáztatta az ingemet. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne, ha valóban… Nem. Ez nem történhet meg. Mindannyian az életünket is feláldoznánk értük. Nem eshet bajuk. Ezt Bellának is tudnia kellene.
- Édes, tudod, hogy ez lehetetlen. Hiszen nézd, hányan vigyáznak rájuk!
- Igen, valóban. De rám is vigyáztatok, James mégis csőbe húzott. Mindenkit. Ezért sem lehetek teljesen nyugodt. Edward, annyira valóságos volt! És nem tudtam mit tenni!
- Tudom, kedvesem, tudom. Elég nyilvánvaló jelekkel adtad a tudtomra az éjjel, hogy nem akarod, hogy itt legyek – próbáltam elterelni a figyelmét, szerencsére sikerült is.
- Mi? Mit csináltam? – rémült meg.
- Hát, ha nem lennék ilyen strapabíró, mostanra számos, kisebb-nagyobb zúzódással lennék tele – vigyorodtam el, mire az ő arcán is megjelent a várva várt mosoly.
- Sajnálom, nem akartam… - kezdte, de rátettem a kezemet a szájára.
- Tudom, édes, hiszen nem voltál magadnál. És most… Mit szólnál, ha behívnánk a kicsiket?
- Várj, Edward, várj egy kicsit! Kérdeznem kell valamit! – kapaszkodott a karomba, majd elpirult.
- Bella, tudod, hogy tőlem bármit megkaphatsz! Amit csak akarsz – apró csókot nyomtam a szájára, amolyan bátorítás-félét.
- Jó. Akkor csak kibököm, rendben? – ebben a pillanatban mindennél jobban akartam, hogy bezárkózott elméje megnyíljon. Mivel ez most sem jött össze, tehetetlenül néztem, ahogy vívódik önmagával.
- Gyerünk, édes! Nem lehet olyan borzasztó! – noszogattam.
- Edward, te… te tudtál erről? Erről a borzalomról? – felnézett rám, szemei ismét tele voltak könnyekkel.
- Nem. Nem sokkal ezelőtt szereztem tudomást a dologról. Nagyon megijedtem, amikor összeestél a ház előtt. Ne csinálj ilyet többé, kérlek! Fogalmad sincs, micsoda éjszakám volt…
- Ne haragudj… Én csak… Nem is tudom, mit gondoltam pontosan… Nem akartam elhinni, hogy te is hazudnál nekem, de muszáj volt a te szádból hallanom… Teljesen kikészültem – az utolsó szavakat egy ember már nem is hallotta volna, annyira csendesek voltak.
- Édes, neked nem kell bocsánatot kérned semmiért. Nem te hibáztál. Alice-nek tartania kellett volna a száját. És nekem is oda kellett volna figyelnem. Hiszen megígértem, hogy vigyázok rátok… - a bűntudat szökőárként sodort el.
- Nem! Ezt fejezd be! Hagyd abba, Edward! Nem te vagy mindig mindenért a felelős! Elég ebből! – törékeny kezeivel elkapta az arcomat, és szenvedélyesen megcsókolt.
A vágy erősebben tört fel bennem, mint valaha. Magam sem tudom, honnan vettem az erőt, de sikerült óvatosan eltolnom őt. Tekintete homályos volt még az előbb átéltektől, légzése felszínessé vált. Még mindig elképedtem, milyen hatást tudunk egymásra gyakorolni. Elég volt, ha megjelent valahol, és felszikrázott körülötte a levegő. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá. Lassan lehiggadtunk, Bella szíve sem vert már úgy, mintha ki akarna szakadni.
- Edward? Szólnál a gyerekeknek? – kérdezte csendesen. Elmosolyodtam, adtam egy apró csókot, majd kimentem a szobából.


Mindenki a nappaliban ült, Eden és Sunday eldőltek a kanapén, és szuszogtak. Halkan odaléptem hozzájuk, és óvatosan megráztam a vállukat. Álmosan néztek körbe, és mikor meglátták a mosolyt az arcomon, az övéké is felvillant.
- Anya? – kérdezte reménykedve Sunday.
- Felébredt, és látni szeretne titeket – még be sem fejeztem a mondatot, mindketten száguldottak már fel a lépcsőn.


Sóhajtva rogytam le a helyükre. Nem tudtam, mennyi csapást tudok még elviselni, de az, hogy ők itt vannak nekem, újra és újra erővel töltött fel. Olyan volt, mintha amolyan energia utánpótlást kaptam volna tőlük.
- Edward? – Alice közelebb csúszott hozzám.
- Most már minden rendben lesz – nem tudom, kit is akartam ezzel meggyőzni. Magamat, vagy őket?
- Ed, én akkor is aggódom. A látomásom… - elhallgatott, de csak szóban.
„A látomásomban Bella nem tért vissza! Nem tudom mikor fog történni. Lehet, hogy a tegnapi volt az. Talán ezt láttam, de a jövő megváltozott. Tudod, hogy nem mindig jön be, amit látok…” Igen, tudtam. Amikor mindenki azt hitte, hogy Bella meghalt azon a sziklán… Az emiatt érzett fájdalom sosem szűnt meg, csupán tompábban sajgott. De túl kellett tennem magam rajta, mert Bella élt, és hamarosan az örök időkig együtt leszünk. Beszélnem kell vele ez ügyben…
- Alice, én is tudom! Minden eddiginél jobban kell rá figyelnünk, akár tetszik neki, akár nem. Hamarosan rátérek majd az átváltozására is. Csak most hagyjuk egy kicsit leülepedni a dolgokat, jó? Szeretném, ha helyre rázódnának a dolgok. Mindnyájunknak szüksége van egy kis nyugalomra…
Bele sem mertem gondolni, mit fog Bella szólni a megerősített védelemhez. Mindig annyira önálló volt, nem szívesen viselte, ha gyámkodnak fölötte. De be kell látnia, hogy ez az ő érdekét szolgálja. Nem hagyhatom, hogy bármi baja essen. Nagyot sóhajtva keltem fel a kanapéról, és az emeletre indultam.
Odafent szívmelengető látvány fogadott. Az ikrek közrefogták Bellát, mindhárman mélyen aludtak, szerelmem ajkán halvány mosoly játszott. Gyönyörűek voltak. Három angyal, akik azért szálltak le a mennyből, hogy engem boldoggá tegyenek. Visszagondoltam az életemre. Sötétségben és bűnben éltem, aztán egyszer csak felbukkant egy törékeny lány, és elrabolta a szívem, hogy a magáét adja helyette. Hányszor álltam mellette némán, próbálva rájönni, mi járhat a fejében, mindannyiszor eredménytelenül. Furcsa elméje hallgatag és rejtett maradt, bármennyire is frusztráló volt ez nekem. Tudtam, hogy nincs a világon annyi szó, amivel elmondhatnám neki, mennyire szeretem, mennyire hálás vagyok érte, és a bátorságáért. Hiszen, ha az elején nem lett volna már az őrültséggel határosan vakmerő, most nem lehetne az enyém ez a csoda. A csoda, amely most már minden napom minden percét kitöltötte. Az őiránta érzett szerelemmel volt átitatva mindenem, amely csak halmozódott, mikor megajándékozott a gyermekeinkkel. Annyira rá hasonlítottak! Főleg Sunday. Ugyanazok a meleg csokoládébarna szemek, ugyanaz a törékeny testalkat, ugyanaz megrendíthetetlen bizalom és makacsság. Mint egy apró Bella. Pontosan ilyen lehetett kiskorában. Egy akaratos, imádnivaló tündér, akire akkor sem lehet haragudni, ha rossz fát tett a tűzre. Egy apró kislány, aki tágra nyílt szemmel bámul a világra.


Leültem az ágy végére, és csendes elégedettséggel figyeltem a szemem elé táruló látványt.