2010. február 20., szombat

22. fejezet



(Edward szemszöge)
Megmerevedtem. Mi? Miről beszélnek? Hiszen Bella halott. És akármennyire is szeretném, ezen semmi és senki nem tud változtatni. Kivéve… Kivéve Danielle-t. Hát persze! Ez nekem miért nem jutott eszembe? Ha valóban meg tudja tenni, ha sikerül… A remény feléledt bennem, újjászületett, akár egy főnix. Remegtem az izgalomtól, egy percet sem voltam hajlandó tovább várni.
- Igen! Meg kell próbálnunk! Sikerülnie kell! Bella… - nem tudtam tovább beszélni, a hangom elcsuklott. 


Zavartan vettem észre, hogy Eden és Sunday még mindig ott állnak mellettem, értetlen pillantásokat vetve ránk.
- Edward – köszörülte meg a torkát Carlisle. Bólintva jeleztem, hogy tudom, mire gondolt.
- Kicsim, miért nem keresitek meg Esme-t? Biztos tart itthon valami finomságot nektek – mosolyogtam Sunday-re, aki döbbenten nézett rám.
- Apa? – Eden hitetlenkedése visszatükröződött az arcán.
- Kérlek, keressétek meg őt! Hagyjatok magunkra egy kicsit – Danielle lehajolt a gyerekekhez, és megsimogatta a fejüket. A kicsik méltatlankodva indultak a konyha felé.
- Hol vannak a többiek? Ők tudják már? – kérdeztem apámat.
- Nem, nem mondtunk nekik semmit. Nem akartunk hiábavaló reményt kelteni senkiben. Először meg szerettük volna kérdezni, te mit szólsz hozzá – Carlisle úgy nézett rám, mintha lenne más választásom.
- Szólnunk kell a család többi tagjának is. Tudniuk kell róla – feleltem.
- Rendben. Idehívom őket – mondta Carlisle, és eltűnt az emeleten.


- Edward? Én… én nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni… úgy értem, nem tudom, képes leszek-e rá… - hajtotta le a fejét Danielle.
- Danii, figyelj rám, kérlek! Ha a leghalványabb esélyem is van, hogy mindezt visszafordítsam, mindent el fogok követni, hogy sikerüljön. Jelenleg te vagy az egyetlen reményem, hogy az életem helyre rázódjon. Örökké a lekötelezetted leszek, ha ezt most megteszed értünk. Ha valamilyen oknál fogva nem sikerülne… Nos, én akkor sem hibáztatnálak téged. Már így is többet tettél, mint amire én valaha is képes lettem volna… - a mondandóm vége már suttogásba halt.
- Mindent megteszek, amit tudok, ezt megígérem. Csak nem tudom, elég lesz-e – a bizonytalansága nem ismert határokat.


Carlisle tért vissza Esme-vel, Alice-szel, és Rosalie-val, aki görcsösen kapaszkodott Emmett karjába.
„Edward! Jasper elnézést kért, de nem tudna most itt lenni. Nem bírja…” – suttogta gondolatban a húgom. Meg tudtam érteni, így csak bólintottam.
- Gondolom, Carlisle már tájékoztatott titeket, mit szándékozunk tenni – néztem végig a családomon, és egyöntetű beleegyezést kiabáltak felém gondolatban. Hálásan pillantottam rájuk.
- Akkor, azt hiszem, kezdhetnénk is… - csapta össze a tenyerét apám, látszott rajta, hogy élénken érdeklődik a dolog sikeressége felől.


Sorban, egymás után vonultunk fel a lépcsőn. Danielle belém karolt, mi vezettük a menetet. Mögöttünk Esme lépkedett Carlisle-ba kapaszkodva, aztán Rose és Emmett. Utolsónak maradt Alice, táncoló léptei megszűntek, agg néniként vonszolta fel magát az emeletre. Egy szót sem szóltak, de a gondolataik cseppet sem voltak némák. Volt ott remény, bizonytalanság, kétség, kíváncsiság, fájdalom. A teljes érzelmi palettát felsorakoztatták. Én csak egy dologra tudtam gondolni. Bella talán újra a régi lehet…
Elértük a háló ajtaját. Megtorpantam. Kezem elindult a kilincs felé, de képtelen voltam lenyomni. Nem akartam újra látni szerelmem sápadt arcát, nem akartam érezni, ahogy a teste jéghideg lett, nem akartam hallgatni a csendet, amit most már nem űzött el szívének dallama. Danielle óvatosan végigsimított a karomon.
- Hagyjunk magadra egy kicsit? – vetett rám egy megértő pillantást.
- Nem, szeretném, ha minél előbb túlesnénk ezen – ráztam meg a fejem.
- Akkor talán bemehetnénk – szólalt meg Carlisle a hátam mögött.


Kinyitottam az ajtót. Bella még mindig ugyanúgy feküdt, mint amikor elrohantam, még mindig kínzó csend vette körül. Arca hamvassága teljesen eltűnt, ajkai elkékültek. Szörnyű fájdalom gyötört, de talán tehetünk valamit… Ez tartotta bennem a lelket. Danielle fordult felém.
- Edward, nem hiszem, hogy képes leszek erre… Még sosem próbáltam meg életre kelteni egy ennyire bonyolult szerkezetű élőlényt. Már elnézést – nézett rám bocsánatkérően.
- Lehet, hogy igaza van, fiam – sóhajtott fel apám.
Kezdtem én is elbizonytalanodni, amikor Emmett gondolataiban meghallottam valami olyasmit, ami talán beválhat.
- Em, te egy zseni vagy! – csillant fel a szemem, de ő csak furcsán méregetett.
- Mi? Miért is? – húzódott a magasba a szemöldöke.
- Mire gondoltál az előbb? – próbáltam rávezetni.
- Hát… Hogy milyen kár, hogy nem változtattad át előbb. Akkor most nem kellene ezt végigcsinálnunk… - motyogta, de még mindig nem esett le neki.
- Edward! Ez tényleg sikerülhet! – Carlisle agya gyorsabban forgott, mint Emmetté.
- Elárulnátok végre nekünk is, hogy miről beszéltek? – fortyant fel Rosalie.
- Danielle! Figyelj, nem kell felélesztened Bellát! Mármint, nem teljesen – fogtam meg a nővérem vállát, és biztató mosoly küldtem felé.
- Mi? Akkor mit kell csinálnom? – az arca teljes értetlenséget tükrözött.
- Úgy gondolom, elég, ha csak az alapvető életfunkcióit hozod vissza. Légzés, keringés. Más nem kell. A többit elintézi a mérgem – egyre jobban belelovaltam magam az elképzelésbe.
- És ez elég lesz? Meg fog gyógyulni? – Alice kérdése furcsa volt, általában mindent tudott előre – Nem használom a képességem, mióta… - vonta meg a vállát a kérdő tekintetemre válaszolva.
- Esme és Emmett sem voltak éppen kitűnő formában, amikor átváltoztak. Igen, azt hiszem, menni fog – Carlisle rendületlen bizalommal állt a dolgokhoz.
- Készen állsz? – néztem Danielle-re, mire aprót bólintott.


Lassan odasétált Bella ágya mellé, és kezét finoman a homlokára tette. Lehunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett. Másik keze elindult szerelemem halott szíve felé, amikor elérte a célját, mély levegőt vett. Nagyon óvatosan felemelte mindkét tenyerét, amelyek alól, mint valami fényes takaró, egy különös anyag kezdett kiáramlani. A csillogó lepel lassan kúszott Bella testén, egyre nagyobb részét befedve annak. Amikor már az arcát is ellepte, a színe változni kezdett. Feketéből lassan bíborvörössé, majd fokozatosan fehérre, már-már áttetszővé vált. Megtelepedett szerelmem minden porcikáján, majd váratlanul eltűnt. Kissé értetlenül néztem végig a családomon, de az ő gondolataik is csak kérdéseket tükröztek. Aztán meghallottam a világ leggyönyörűbb hangját. Nagyon halkan, de ütemesen dobogott. 
Bella szíve éltre kelt.
Pár másodpercen belül a mellkasa felemelkedett, utat adva az éltető oxigénnek. Ezt szörnyű volt hallgatni. Zihálva, sípolva lélegzett, gondolom, komoly belső sérülései lehettek. Danielle is kapkodta a levegőt.
- Edward, gyerünk! Nem tudom, meddig bírom még – szűrte a fogai közt a szavakat.


Villámgyorsan az ágy mellett termettem, rápillantottam a nővéremre, majd Bellára. Olyan óvatosan hajoltam kedvesem fölé, mintha porcelánból lenne. Lágy csókot adtam az ajkára, majd a nyakára tapasztottam a számat. Borotvaéles fogaim könnyedén hasították fel hártyavékonyságú bőrét, utat találva gyengén lüktető vénájához. Ahogy először éreztem a nyelvemen vérének szédítően édes ízét, egy pillanatra elborított a mindent elsöprő vágy, hogy az utolsó cseppig élvezzem ki. A szörnyeteg, ami bennem élt, boldogan és telhetetlenül törte fel börtönének zárját, hogy végre kiélvezhesse a győzelmét. Nem hagyhattam. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy elszakítsam magam ettől a lélegzetelállító aromától, kényszerítettem a szörnyet, hogy adja meg magát. És győztem. Ajkaim elváltak Bella nyakától, fogaim helyén most gyengén szivárgott a vére. Óvatosan letöröltem a bőrét, amely mintha lángolt volna a harapás helyén. Ijedten néztem Carlisle-ra, de ő büszkeséggel pillantott rám.
- Carlisle… a bőre,… nagyon forró… - mondtam akadozva.
- Nyugalom, teljesen normális, ha ilyenkor egy kissé megemelkedik a testhőmérséklete. Pár óra múlva elmúlik a láz, aztán majd fokozatosan fog lehűlni. Minden rendben – mosolygott rám, mire elöntött a megkönnyebbülés.
- És most? – kérdezte Alice, mindannyiunk tétovaságát szavakba öntve.
- Az a legfontosabb, hogy fenntartsuk Bella mostani állapotát. Nem eshet vissza, különben minden hiábavaló volt. Oda kell figyelnünk rá – magyarázta apám, végig felém fordulva.
- Azt hiszem, ezzel nem lesz gond – mondtam teljes eltökéltséggel, amit mindenki tudomásul vett. Egy tapodtat sem voltam hajlandó elmozdulni Bella mellől.
- Edward? Ha bármire szükséged van, szólj nekem! Kérlek! – Esme anyai ösztönei sosem hunytak ki.
- Ígérem! De most… - nem kellett tovább mondanom, mindenki megértette, mit szeretnék tőlük.


Lassan elhagyták a szobát, csak Alice maradt bent. Tétovázva elindult felém, megállt, majd ismét elindult. Amikor végül odaért hozzánk, óvatosan megérintette Bella arcát.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Hogy nem találtam meg a kicsiket. Annyira sajnálom! – tört fel belőle a zokogás.
Egy ideig csendben figyeltem, de amikor a sírás nem akart csillapodni, átöleltem, és szorosan magamhoz húztam őt. Alice görcsösen kapaszkodott a karjaimba, egész testében remegett. Amikor a láthatatlan könnyek végre elapadni látszottak, zavartan bújt ki az ölelésemből. Máskor mindig vidáman csillogó szemei most tompa fénnyel néztek rám.
- Edward, én… Szeretnék tőled is bocsánatot kérni! Az egész az én hibám… - hangja mintha egy verem mélyéről szólt volna. Kongott az ürességtől.
- Nem, Alice! Mindannyian hibáztunk. Sosem gondoltam volna, hogy… hogy Tanya áll az egész mögött. Nem tulajdonítottam elég figyelmet sem a látomásodra, sem annak a bestiának a látogatására. Bella előérzeteiről nem is beszélve. Tudhattam volna, hogy képtelen lesz otthon várni. De annyira elkeseredett voltam a gyerekek miatt! – lehajtottam a fejem, a bűntudat elemi erővel tört fel bennem.
- Mi? Tanya nálatok járt? Miért nem szóltál? Mi történt? – Alice arca elnyúlt meglepetésében.
- Igen, meglátogatott. Nem tudom, mi volt a célja eredetileg, de egyszer csak felbukkant. És a nyakamba vetette magát. Bella végignézte az egészet, ahogy a kicsik is. Életemben nem voltam még olyan dühös senkire – újra elfogott a tehetetlen harag, szenvedtem attól. hogy nem torolhatom meg rajta a bűneit.
- És? Aztán? – húgom nem hagyta, hogy elmerüljek a gondolataimban.
- Aztán szörnyű igazságtalanságokat vágott Bella fejéhez. Azt mondta neki, hogy csak azért vagyok vele, mert itt vannak az ikrek. Hogy Bella csak amolyan tenyészállat. Kidobtam a házból, és megmondtam neki, hogy többé ne menjen a családom közelébe. Úgy látszik, ezzel csak felhergeltem – csóváltam meg a fejem. Még mindig nem tudtam elhinni, hogyan képzelhette, hogy valaha is elhagynám érte Bellát. Hiszen ő volt az én napsugaram. Egy fénycsík, ami bevilágítja a sötétséget, nappalt varázsol az éjszakámból.
- De miért nem említetted ezt nekünk? Tudnunk kellett volna! – támadott rám elkeseredetten, teljes joggal.
- Nem akartam, hogy ezen ússzon el a két család barátsága. Hiszen Carlisle-nak olyan sokat jelentenek a Denalik… - a védekezésem szánalmas volt, és ezt Alice ki is használta.
- Ugyan már! Te is nagyon jól tudod, hogy Carlisle mindig is első helyre tette a családot! És Bella ennek már nagyon régóta a tagja. Kétség sem férhet hozzá, hogyan döntött volna! – mondta felháborodottan.
- Igen, tudom. De abban a helyzetben nem mértem fel kellően a döntésem súlyát. Látod, nincs okod arra, hogy magadat hibáztasd – megeresztettem egy keserű mosolyt.
- De igen. Hiszen én vittem Bellát a határhoz! Ha akkor nemet mondok… – mindketten tudtuk, mi történt volna. A gyerekek nem élték volna túl…
- Nem, úgysem tudtál volna. Nehéz, szinte lehetetlen neki ellenállni – ellágyulva néztem rá szerelmemre, és megijedtem attól, amit láttam.
Bella sápadt arca eltorzult a fájdalomtól, majd kisimult, hogy aztán újra összeránduljon. Szégyenkezve, bűntudattal teli ültem le mellé, kezemet az arcára téve.
- Sajnálom szerelmem! Nem tudtam mit tenni, csak így létezhetsz tovább! Tudom, hogy most fáj, de hamarosan jobb lesz, meglátod! Csak tarts ki még egy kicsit, kérlek! – könyörögtem hiábavalóan. Bella tovább szenvedett, és vele együtt én is.
„Edward, megyek, megkeresem Jaspert. Vigyázz rá!” – üzente gondolatban Alice, majd egy pillanat alatt eltűnt. 


Letargikusan simítottam végig Bella arcán újra és újra, remélve, hogy legalább egy kis enyhülést hozok neki. Eszembe jutott egy emlék. Éppen költözködtünk be a házunkba, amikor az egyik dobozból egy tárgy került a kezeimbe. Meglepődve néztem az álomcsapdára. Bella kapta Jacobtól a tragikussá vált tizennyolcadik születésnapjára. Félig viccesen, félig komolyan mondtam akkor neki, hogy nem túl hatásos az igazi rémálmok ellen. Hiszen számára én voltam az örök lidércnyomás. Mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy inkább rémálmai lesznek velem, minthogy nélkülem töltse az ébrenlétet. Hihetetlen, de teljesen komolyan gondolta. És most teljesül a kívánsága. Alig három nap múlva már ő is egy lesz közülünk. Remegve gondoltam arra, hogy talán megbánja az egészet, amikor felébred, átkozni fogja a napot, amikor találkozott velem. A félelem bekúszott a csontjaimba, teljesen megbénítva ezzel. Fohászkodtam Istenhez, hogy Bella maradjon életben, hogy ismét minden olyan legyen, mint azelőtt. De ez már sosem fog megtörténni. A méreg lassan átjárja testének minden szegletét, örökre megváltozatva azt. Nem lesz már többé ember, közénk fog tartozni, vámpír lesz. Rettegtem attól, hogy elveszíti a lelkét, a méreg kiöli belőle azokat a tulajdonságokat, amelyek annyira egyedivé tették. Amint ez végigfutott bennem, már cáfoltam is meg. Hiszen akármennyire is megváltozik, ő Bella marad, az én Bellám, aki annyi gyönyörűséget hozott a világunkba. Csendben szemléltem tovább szerelmem egyre sápadtabb arcát.


-------o--o--o--o-------


Két napon és két éjszakán keresztül csak ültem ott, el-elrévedve a gondolatok tengerében. Bella továbbra is ijesztően mozdulatlan maradt, csupán halk, sípoló légzése, és gyenge szívverése adta hírül a világnak, hogy életben van. Néhány óránként mindig bejött valaki, hogy megnézze, mi a helyzet, ami egyelőre változatlan maradt. Alice töltötte itt a legtöbb időt. Többnyire csak ültünk Bella ágyának a két szélén, és némán őriztük az álmát. Máskor meg egymás szavába vágva meséltük el a legjobb emlékeinket erről a csodálatos lényről. 


Rendszerint azonban kettesben hagytak minket Bellával. Ilyenkor csak ültem ott, fogtam a kezét, és próbáltam elmesélni mindent, ami velünk történt az átalakulása alatt. Hogy Esme és Rosalie nagyban készülődnek a „fogadására”, hogy Carlisle-nak hogy telt a napja a kórházban, hogy Jasper és Emmett milyen fogadásokat kötöttek ellene. Nevetve meséltem el neki, hogy Alice feltöltötte a gardróbját mindenféle göncökkel, és hogy a gyerekek mennyire várják már vissza. Nem kellett kilépnem a szobából ahhoz, hogy tudjam, mi történik a házban. Naponta százszor is elmondtam neki, mennyire szeretem, és körülbelül ugyan ennyiszer kértem bocsánatot tőle, amiért ezt tettem vele. Állandóan azt hajtogattam, hogy ne aggódjon semmi miatt, minden rendben lesz, és hogy majd mi vigyázunk rá.
- Tisztára, mint valami pozitív gondolkodásra tanító tanfolyam – Alice fülig érő vigyorral az arcán lépett be.
- Próbálom minél könnyebbé tenni ezt a számára. Bár, nem tudom, hallja-e egyáltalán, mit is hordok itt össze – nagyot sóhajtva álltam fel.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent megértett, és nagyon hálás érte. Hiszen ismered – vonta meg a vállát.
- Igen, lehet, hogy igazad van – most rajtam volt a sor a vállvonogatásban.
- Istenem, Edward… Nézz rá! – lágyult el a tekintete.
- Ezt úgy mondod, mintha az elmúlt két napban nem ezt csináltam volna! – vigyorogtam rá.
- Nem! Nézd meg jobban! Olyan gyönyörű! – súgta teljesen elalélva.
- Eddig is az volt! – fújtattam.
- Igen, tudom, de most… Egyszerűen tökéletes! – Alice-t már semmi nem tudta leállítani.


És igaza volt. Bella szebb volt, mint valaha. Sötét haja még jobban kiemelte bőrének fehérségét, amely a legnagyobb sajnálatomra már sosem fog kipirulni, telt ajkának csábító pirossága szinte kiemelkedett a sápadtságából. Hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. Mint egy angyal, aki leszállt a mennyből, hogy itt pihenje ki a fáradalmait. A mai napig nem tudtam felfogni, hogyan gondolhatta az az álszent, undorító kígyó, hogy elhagynám érte Bellát. Hiszen ő tökéletes volt, hibátlan. Tanya a nyomába sem érhetett. Senki és semmi nem tudna elszakítani tőle és az ikrektől. Miután a mérgem kedvesem szervezetébe jutott, megkértem Esme-t, hogy ne engedje ide a gyerekeket. Nem akartam, hogy így lássák az anyjukat, az is bőven elég volt nekik, hogy végignézték a halálát. Mert, bár Bella valóban lélegzetelállítóan festett most, ziháló légzése, és néha a felszínre törő fájdalmai egy kicsit rontottak ezen a képen. Ezen alkalmakkor még én is rémülten hajoltam fölé, hogy ellenőrizzem az állapotát. Danielle naponta bejött egyszer, hogy újabb adag „életet” sugározzon belé. Csak így tudtuk fenntartani az életfunkcióit. A nap minden percében imádkoztam azért, hogy sikerüljön a tervünk. Bella nélkül nem lett volna értelme a létezésemnek. Ő volt az állandóság a körülöttem lévő zűrzavarban, mozdulatlanul fénylett örökké a szívemben.
Boldoggá tett az a tény, hogy mellettem van és láthatom őt, de ha újra és újra csókolhatnám, átkarolhatnám, és ezzel összekuszálnám a dolgokat olyannyira, hogy ezzel mindent megkaphatok belőle, akármit, amit akarok, akkor boldogabb lennék. Az egy álomba illő pillanat lenne. Azt kívántam, bárcsak világosan el tudnám mondani neki, amit érzek. De ezt nem lehet olyan puszta szavakkal megmagyarázni, mint amilyenek léteznek. 


A bennem dúló érzelmi vihar az utolsó napon a tetőfokára hágott. Bella zihálása óriási mértéket öltött, a szíve ki akart szakadni a mellkasából. Őrülten féltem.
- Carlisle! – ordítottam. Tudtam, hogy a közelben van, ahogy mindenki más is. És valóban, kis idő múlva csendesen nyitotta ki az ajtót. Némán odalépett Ballához, és megvizsgálta.
- Mindjárt vége – mondta nyugodtan.
Nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem. Az előbbi mellett döntöttem, hiszen így végre megszűnnek Bella fájdalmai. De a másik oldalon ott volt az örökké tartó szomjúság, ami állandóan kínozni fogja. Lassan beleőrültem az aggódásba.
- Mindjárt, mindjárt! – Alice váratlanul bukkant fel mellettem, vigyorogva toporzékolt és tapsikolt.


Igyekeztem Bellára koncentrálni. Próbáltam minél többet hallani, szomjasan ittam hamarosan néma szívének minden dallamát. Az ütem egyre gyorsabbá vált, majd ismét elcsendesült, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a vágtázásba. Ritmustalanul vert össze-vissza, már nem lehetett úrrá lenni a száguldásán. Bella teste ívbe feszült az ágyon, ajkát szívszorító kiáltás hagyta el. Halálsikoly. Abban a pillanatban, ahogy a teste lezuhant, a szíve megszűnt dobogni. Rémisztő volt a csend, olyan érzés kerített a hatalmába, mint mikor megláttam élettelenül Jacob karjaiban. Remegtem. Teljes testemben reszkettem, ahogy angyalarca fölé hajoltam. Aztán megtörtént a csoda. 
Bella kinyitotta a szemét.

15 megjegyzés:

csillus. írta...

wííííí. el sem hiszem. ááááh.
annyira ügyes vagy h visszahoztad és h így. áhh
kom mondom majdnem tapsikoltam:D
annyira jól le tudod írni látszik h teljesen beleéled magad!!
várom a kövi részt!!!
pusziii.xoxo

Nóry írta...

Tudtam hogy visszajön! de ahogy visszahoztad az fantasztikus! ahogy olvastam az egész a szemem előtt zajlott le! nagyon-nagyon várom a következő fejezetet!


jó nagy ölelés hű rajongódtól Nórytól

Morgina írta...

Szia
Gina vagyok ismét fantasztikusat alkottál. Tökéletesen lehet érzékelni Edward fájdalmát kétségbe esését és a vívódását, amihez természetesen egy kis önmarcangolás is társult. De ha nem ezt tette volna akkor nem is ő lenne hisz egy tökéletes úriember veszett el benne.
Remekül megoldottad Bella vissza hozatalát. Ez a gyors vámpírizálás remek ötlet volt így nem tűnt teljesen hihetetlennek. Egyszóval csodálatos lett. Már Most Várom a folytatást Gina

Névtelen írta...

gyönyörű!

Névtelen írta...

ááááááááááááááááááááááááááááááá!!!!
De jóóó.:D
Újra él!Újra él!Újra él!Újra él!Újra él!Újra él!Újra él!Újra él!:D
Tök jó lett.:)
Várom már hogy, folytasd.;)
Marha jól tudsz írni!!:)
Puszííííí

zsóka írta...

ez az ötleted egyszerűen szuper, így visszahozni őt. nagyon ügyi vagy. de azért remélem nem lesz egy amnéziás tomboló "őrült" bellából. nagyon várom a kövit.

Anita írta...

nagyon jó! minél hamarabb folytit!!!!

kinguci írta...

szia...most olvastam el csak a fejit de nagyon jo lett....tudtam,hogy bella vissza jon...de azert nem gondoltam volna,hogy at is alakul...de igy sokkal jobb....mar alig varom,hogy lassam mi tortenik tovabbra is.....remelem hammar lesz fojti...

Mse07 írta...

hali:D:D:D:D:
ájjj!!!
el se hiszem!!!!
wow!wow!wow!wow!wow!
szinte tökéletes:D:D:D:D
annyira jóóóól megcsináltad!!!
én biztosan nem tudtam volna ilyen jóóól megoldani ezt az egész helyzetet:D:D:D:D
tényleg!!!
lehidalok!!!
ahogy a tesóm mondaná:"Mindjá' magam alá pisilek!"
húúú...már azt se tudom hogy mit írjak!!!
fenomenális!!!
sok-sok puszi,es millio oleles:D:D:D
mar nagyon varom a kovetkezo reszt:D:D:X:X:X
hűűűű olvasód:Mse07

Anita írta...

Szia!
wwwíííííííííí! tudtam én, hogy így nem lehet vége egy ilyen sz szerelemnek....áááááááááááááá
A vgén már az ujjaimat törgeltem és csak ezt hajtogattam: Kelj mát fel! Léccy kelj fel!
Aztán mikor teljeül a kívánságom...vége lett! Hát ennek annyira nem örültem, mert már most megőrülök, hogyan lesz a folytatás
Rem nem akarsz halálra kínoznia várakoztatással és hamar hozod a frisst :D:D

pusz
Anita

Névtelen írta...

Szia!

HÁt ez naon jó lett. Edwar megint önsanyargatást végez, de tetszet ahogy leírtad az ő szemszögéből az átváltozást.Gratula

bOri írta...

Itt az ígért komment! :D
Istenem ez nagyon jó!!!! :D Úh mama!Nem tudok mit mondani annyira jó, hogy Bella él! :D Kíváncsi vagyok a folyttatásra!! :D:D Nagyon érdekel i lesz ezután vadászatok etc :D Wááá :D

Iwett írta...

Szijjjjjjjjjjjjja!Ez is nagyon nagyon nagyon jóóó lett.
Várom a kövi részt !!!!!!!!! :D

Pusz Iwett

adri írta...

Könnyeim elapadtak,
Szavaim elakadtak.
Bella talán újra a régi lehet,
S talán minden a régi lehet.
Hisz egy boldog családnál nincs is jobb,
Mert akkor mindenki mosolyog.


u.i: lehet ezentúl minden komim egy rövid vers lesz ha nem bánod:)

Leander88 írta...

Adri!dehogy bánom!!! Annnnnnyira örülök neki:D:D:D Jeeeeeeep:D:D:D
Imádlak!