2010. február 26., péntek

23. fejezet


Itt a megígért fejezet : D Az eleje nem lett túl kreatív, a közepe csak szimplán "nemnormális", a vége meg ismét függő... : D Kérlek, nézzétek ezt el nekem, kissé szét vagyok zuhanva mostanság... Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek!






(Bella szemszöge)
Nem tudtam, mi történik velem. Csak arra emlékeztem, hogy elkeseredetten küzdöttem a gyerekeimért, de elbuktam. Felvillant még pár kép, mintha Jacobot látnám magam előtt, könnyáztatta arccal. Nem értettem semmit. Vajon mi történt? Ha az emlékek nem is, de az érzések megmaradtak. A szívem meghasadt, annyira fájt, hogy elvesztettem Edwardot, Sundayt és Edent, a családomat. Fogalmam sem volt, hogyan élhetnék nélkülük tovább. 
Eddig jutottam el gondolatban, amikor valaki csókot lehelt a számra, majd semmi nem maradt, csak a lángolás. Mintha elevenen vetettek volna máglyára, a tűz felperzselte a testem. Gyorsan kúszott végig a tagjaimon, forrósággal árasztva el minden porcikámat. Most már meg akartam halni. Nem akartam ilyen szenvedésben tölteni a hátralévő időmet. De senki nem hallott meg, képtelen voltam megmozdulni. Fájt minden egyes lélegzetvétel, az oxigén éles késként szántott végig a mellkasomon, szívem erőtlenül vert, igyekezett életet lehelni fáradt testembe. Aludni szerettem volna, elmenekülni a fájdalom elől, de a tudatom kegyetlenül éber maradt. Hallottam mindent, ami körülöttem történt, minden egyes fájdalmas, bűnbánó, kérlelő és néha egy kicsit vidám megnyilvánulást. 


Edward itt volt velem. Végig itt volt, és a kezemet szorongatta, ahol hűvös bőre hozzáért az enyémhez, a lángolás egy kissé enyhülni látszott. Ki akartam fejezni a hálámat, el akartam mondani, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom a történteket, de némaságra voltam kárhoztatva. A hangom eltűnt, a testem lebénult. Ahogy mesélt nekem arról, hogy mi történik éppen a házban, igyekeztem kizárni az égető forróságot, próbáltam csak az ő hangjára figyelni. Vele együtt zokogtam, sírtam és nevettem, attól függően, ő milyen hangulatban volt. Nem tudtam, meddig kell még elviselnem ezt az iszonyú kínt, amikor Alice hangjára lettem figyelmes. Élénken ecsetelte Edwardnak, hogy szerinte milyen szép vagyok. Akkor talán mégsem hasonlítottam annyira egy rakás elszenesedett valamihez, mint ahogyan éreztem magam. 
Időközben rájöttem, hogy mit jelent a lángolás. Vámpírrá válok. Bármennyire is szerettem volna ezt elérni, nem tudtam felkészülni erre a szörnyű, mindent elemésztő fájdalomra. 


Aztán ezt is megváltozott, átalakult. Éreztem, ahogy a tűz lassan visszahúzódik előbb a lábaimból, majd a kezeimből, fokozatosan közeledve a szívemhez. Mindent megadtam volna, csak lett volna már vége. A szívem váratlanul őrült módon száguldani kezdett, majd lelassult, aztán újra vágtázott. Edward rémülten kiáltott fel mellettem.
- Carlisle! – a szavai tőrként hasítottak a csendbe.
Pár pillanat múlva éreztem, ahogy valaki óvatosan végigtapogat. Nem volt a megszokott, hűvös érintés. Zavaró volt ez a felfedezés.
- Mindjárt vége – hallottam Carlisle megnyugtató hangját.
Nem tudna konkrét időpontot mondani? Meddig kell még itt feküdnöm tehetetlenül? Meddig kell még elviselnem ezt?
- Mindjárt, mindjárt! – Alice hangja ezüst csengőként lengte be a szobát.


A szívem teljesen kikészült. A fájdalom elemésztette, a tűz a magáévá tette. Egyre gyorsuló iramban dobogott, úgy éreztem, menten kiszakad a mellkasomból. Esélytelen csatát vívott a lángolással, ami most még intenzívebben támadta meg. A rám törő eszméletlen erősségű kín miatt felordítottam, a hátam felemelkedett az ágyról. Mire a testem visszazuhant a párnák közé, a szívem már nem dobogott. A hirtelen támadt csend rémisztő volt. Semmi hasznát nem vettem hihetetlenül kiélesedett érzékeimnek, a környéken tökéletes némaság honolt. Nem bírtam tovább. Kinyitottam a szemem.


Az első dolog, amit megpillantottam, Edward féltő tekintete volt. Fölém hajolva figyelte minden rezdülésemet, szemeiben mély aggodalom honolt.
- Bella? Hogy érzed magad? – kérdezte tőlem csendesen.
Ahogy levegőt vettem, hogy beszélni tudjak, a torkom lángba borult. Rémülten kaptam oda a kezemmel, szemeim tágra nyíltak.
- Azt hiszem, vadásznia kellene – szólalt meg Carlisle, és küldött felém egy bíztató mosolyt.
- Igen, lehetőleg minél előbb – bólogatott Edward, majd ismét felém fordult. Felemeltem a kezem, és végig akartam simítani az arcán, de a mozdulat közben ijedten rántottam el a karomat. Nem volt hideg. Persze, ez teljesen normális most már, de még nem szoktam hozzá az ilyen apróságokhoz. Elkerekedő szemmel nyújtóztam felé ismét, most már megérintve a bőrét, és rámosolyogtam.
- Szeretlek – mindenféleképpen el akartam neki mondani a legfontosabbat. A vallomásom hatására megjelenő mosoly beragyogta az arcát, hófehér fogairól szikrázva tükröződött a ráeső fény.
- Én is szeretlek! Annyira vártam már, hogy felébredj! – magához húzott, így én is igyekeztem minél szorosabbá tenni az ölelésünket. Váratlanul fájdalmas nyögést hallatott. Azonnal elengedtem, és rémülten néztem rá.
- Edward? Valamit rosszul csináltam? – beharaptam az ajkamat.
- Nem, dehogy! De most még erősebb vagy, mint én. Ezentúl neked kell óvatosnak lenned – kacsintott rám, mire megnyugodtam.


- Ed? Hogy csinálja? – Jasper arca teljesen döbbent volt.
- Nem tudom – vágta rá szerelmem.
- Én? – néztem rájuk kérdőn.
- Igen. Hogy csinálod ezt? Olyan nyugodt vagy! Nem vagy szomjas? – Jazz még mindig töprengett.
Amíg nem említették, tulajdonképpen elviselhető volt a kaparás a torkomban. De most, hogy Jasper felhozta, az eddig cirógatásnak beillő érzés meghatványozódott bennem, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szomjúságra. Teljesen elvesztettem a fejem, önmagamból kifordulva ugrottam fel az ágyról. Azonnal mindenki körém gyűlt, szoros gyűrűt alkotva körülöttem. Hát persze. Most én voltam a rossz, a leggyengébb láncszem. Erősen koncentráltam arra, hogy lehiggadjak, hiszen senkit nem akartam bántani, főleg a családomat nem. Jasper fejcsóválva, kitágult szemekkel hátrált.
- Nem, ez nem lehet. Ilyen nincs! Hiszen újszülött, az Istenért! – most már szinte kiabált. Egy kicsit megijedtem.
- Jazz? Mi történt, édesem? – tette rá a kezét a karjára Alice.
- Szomjas volt. Őrülten kívánta a vért, de amikor látta, hogy köré állunk, lehiggadt, és összeszedte magát. De ez nem normális! Ne szabadna ilyennek lennie! – szemei rám tapadtak, úgy bámult, mintha földönkívüli lennék.
Vártam az égő érzést, ami a pirulásomat jelezte, de egy gyenge bizsergésen kívül nem éreztem semmit. Újabb felfedezést tettem: többé nem voltam képes elvörösödni. Rendkívül örültem ennek.
- Most meg boldog! Mi folyik itt? – Jasper már semmit sem értett – Nekem most… most el kell mennem. Elnézést – mondta zavartan, majd kivonult a szobából, Alice-szel a sarkában. Nem tudtam, mit csináltam rosszul.
- Edward? Valami rosszat tettem? Vagy mondtam valamit? – bánatosan néztem szerelmemre.
- Dehogy! Sőt… Túl jól csináltál mindent – eltöprengett az arcomra pillantva.
- Talán mégsem. Lehet, hogy Bellának ez amolyan veleszületett tulajdonsága – fejtette ki a véleményét Carlisle.
- Lehet. De nem tudhatjuk biztosan. Az elején akkor is oda kell rá figyelnünk – szólalt meg Esme, bocsánatkérően mosolyogva.
Nem tudtam rá haragudni, hiszen most valóban én voltam a veszélyes. Most még minden olyan új volt, az eddig ismert világom megszűnt létezni. Felsóhajtottam. Nagyon sokat kellett még tanulnom.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjetek. Bellának szüksége van a vadászatra – paskolta meg a karomat Carlisle.


Már indultam volna kifelé az ajtón, amikor az eszembe villant valami.
- Edward? A gyerekek? – a hangomban aggodalom és feszült várakozás keveredett.
- Édes, tudom, hogy szeretnéd őket látni, mégis jobban szeretném, ha majd a vadászat után találkoznátok – simított végig az arcomon. Még mindig furcsa volt érezni, hogy már nem hideg. Nekem nem.
- Persze, ahogy gondolod – tudtam, hogy igaza van, hiszen nekik ver a szívük, mégis, elképesztően hiányoztak.
- Hamarosan. Megígérem – suttogta az ajkaimra, majd lágyan végigsimított rajtuk. Vártam, hogy a szívem feldübörögjön, hogy elakadjon a lélegzetem, de semmi sem történt.
Sokkoló volt. Azt eddig is tudtam, hogy nagyon sok minden meg fog változni, de hogy ezek ennyire megrázkódtatóak lesznek, arra nem számítottam. Lassan fedeztem fel újra önmagamat. Örömmel állapítottam meg, hogy akármennyire is gyors, erős, és más vagyok, legbelül én voltam, Bella. Ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szerettem Edwardot, az ikreket és a Cullen családot, ugyanaz volt a véleményem a dolgokról, ugyanolyannak láttam magam, mint eddig. Én voltam. Mindez az eszmefuttatás a másodperc törtrésze alatt játszódott le bennem, senki nem figyelt fel rá. 
Kivéve Edwardot. Fürkészve meredt rám, arcán lassan csalódott kifejezés telepedett meg. Megijedtem, hogy talán most, hogy jobban szemügyre vett, már nem is tetszem neki annyira, mint amikor még ember voltam. Hiszen már nem voltam se meleg, se puha, és remélhetőleg ügyetlen sem. Nem volt már észveszejtő illatom se, se szívverésem. Ijedten néztem fel rá.
- Ugye már nem vagyok olyan érdekes? – kérdeztem kétségbeesetten, remegő hangon.
- Mi? Dehogynem! Honnan vetted ezt a butaságot? – bámult rám szájtátva.
- Ne is tagadd! Láttam az arcodon a csalódottságot! – támadtam rá, amit nem értettem. Sosem voltam valami harcias.
- Bella! Figyelj! Ha esetleg lehangolt voltam, az magamnak szólt, nem pedig neked – cirógatta meg az arcom.
- Miért lennél lehangolt? – nem értettem. Vámpírságomban sem lettem valami gyors észjárású. Remek.
- Én… Nos, én megpróbáltam olvasni a fejedben – vigyorodott el, én meg megijedtem. Mi van, ha hallotta az egész önmarcangolásomat? És rájön, hogy igazam van…
- És? – nyeltem egy nagyot, az idegeim pattanásig feszültek, ahogy a válaszra vártam.
- Semmi. Pedig már reménykedtem, hogyha jobban hasonlítasz hozzám, megtörik a jég. Tévedtem – vonta meg a vállát. Felszabadultan felnevettem.
- Szuper! Szóval akkor a gondolataim továbbra is biztonságban vannak? – néztem rá vidáman, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nem hittem, hogy ez ekkora örömet okoz neked – sandított rám, félig megbántódva.
- Ööö, nem is. Csak megszoktam, hogy úgymond, magam vagyok a fejemben – kerestem a kiutat ebből a kínos helyzetből. Emmett mentette meg a napot.
- Most biztos boldog vagy, Bella! Továbbra is gondolhatsz más fickókra, és Ed nem is sejthet semmit! – röhögött fel. Kivételesen, hálás voltam neki.
- Ugyan már! Edward mellett ki másra gondolnék? – adtam a felháborodottat, míg szerelmem csak fújtatott mellettem.
- Mondjuk arra a Mike gyerekre! Mindig is bejöttél neki! – aha, szóval innen fújt a szél.
Megérintettem Edward karját, majd köhécseltem is egyet, hogy végre rám figyeljen. Lassan fordította el a tekintetét Emmettről, hogy mélyen a szemembe nézhessen. A pillantása égetett, olyan tűz lobogott bennük, amilyet még sosem láttam nála. Nem értettem, mi váltotta ki ezt, elszántan kutattam az agyamban, végigfuttatva az előbbi beszélgetést, hátha rájövök a titok nyitjára. Nem sikerült. Edward tekintete visszatért a bátyjára, halkan morogva tett felé egy lépést. 


Két másodperc múlva Jasper robbant be az ajtón, egy vihogó Alice-szel a nyomában.
- Edward! Fejezd ezt be! Teljesen kiborulok tőletek! Amennyiben nem szeretnéd, hogy az összes hímnemű egyént lemészároljam ezer mérföldes körzetben, kérlek, felejtsd el ezt az ostoba féltékenységet! – dörrent rá kedvesemre, aki továbbra is összehúzott szemekkel méregette Emmettet. Kezdtem megijedni, mint később kiderült, nem is alaptalanul.
- Emmett! Azt ajánlom, ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből! – szűrte a szavakat a fogai közt Edward.
- Ne már! Hagyhatnád, hogy egy kicsit szárnyaljon a képzeletem! – durcáskodott a nagyra nőtt báty.
- Repkedjen másfelé! – kiáltott rá kedvesem.
- És ehhez mit szólsz? – vigyorodott el Em, de Edward már fel is csattant.
- Eszedbe ne jusson!
- Ugyan már! Hiszen vámpír! És újszülött! Mi baja történne, az Istenért! – adta az ártatlant Emmett. Semmit nem értettem az egészből, de láthatólag nem voltam vele egyedül. Mindenki értetlenül nézte a jelenetet. Mindenki, kivéve Alice-t, aki még mindig kuncogva állt Jasper mögött.
- Meg ne merd tenni, Emmett Cullen, különben… - fenyegette meg Edward, minden hatás nélkül.
- Különben mi lesz? Gyerünk, öcsi! Mutass is valamit! – Emmett vigyora letörölhetetlen volt.


A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy Edward nekirohan a bátyjának, majd mindketten eltűntek a szemem elől, a házfallal egyetemben. Sikítva rohantam az épületen tátongó lyukhoz. Ha még ember lettem volna, akkor biztos meghalok szívrohamban ott a helyszínen. A lábaim vészesen közel kerültek a rés széléhez, a remegésem miatt megingottam. Valószínűleg én is lezuhantam volna, ha Alice nem kapja el nevetve a derekamat. Nem értettem, mi olyan vicces abban, hogy a két testvére éppen most vitte ki a ház oldalát, ráadásul ki tudja, milyen állapotban vannak. Talán megsérültek… Annyira aggódtam értük, hogy teljesen elfelejtettem, hogy szinte sebezhetetlenek, hogy egy betonfal semmilyen kárt nem tud bennük okozni. Hisztérikus állapotban téptem ki magam Alice kezei közül, és szédítő gyorsasággal a földszint felé vettem az irányt. Zaklatott idegállapotom ellenére is feltűnt, hogy most egy cseppet sem lettem rosszul a sebességtől, sőt. Élveztem, hogy nyílként száguldozhatok. 


Abban a pillanatban értem le, amikor a két jómadár belépett az ajtón, egymás vállába kapaszkodva. és hangosan nevetve. Elborított a düh.
- Mégis, mi a fenét képzeltetek ti? El tudjátok képzelni, mit éreztem az előbb? – löktem meg Emmettet, de ő csak nevetett.
- Ugyan már, Bella! Minek húzod fel magad? Csak szórakoztunk! Legközelebb te is beszállhatsz – vigyorgott rám, mire a kezem önkéntelenül is elindult felé.
Nem volt elég gyors. Az öklöm óriási csattanással csapódott a mellkasába, amitől először csak megtántorodott, majd egyensúlyát vesztve elterült a földön. Edward röhögése felerősödött a hátam mögött, amihez hamarosan Alice csilingelő hangja is csatlakozott. Nem telt bele sok idő, és már mindannyian Emmett fölött állva nevettünk, aki csak bambán pislogott fel rám.
- Látod, ez történik, ha felbosszantasz egy nőt. Egy nőt, aki jelenleg sokkal erősebb nálad – kuncogott Alice mellettem. Emmett szemében fény csillant. Ajjaj….
- Hah! Ezt te sem gondoltad komolyan! Még, hogy erősebb! – hördült fel, majd lekicsinylően végignézett rajtam.
- Em, ne felejtsd el, hogy Bella most még újszülött! Ezerszer erősebb, mint te! – Alice fölényessége lassan engem is megfertőzött.
Kezdtem hinni abban, amit mondott. Hiszen milyen könnyen felborítottam a legnagyobb embert – bocsánat, vámpírt – akit valaha is ismertem! Egy csepp erőfeszítésembe se került. Meg kell, hogy mondjam, élvezni kezdem a vámpírléttel járó előnyöket. A mosoly az arcomon egyre nagyobbá vált, már úgy éreztem, abba sem tudom hagyni. Most már nem kellett eltűrnöm, ha Emmett rajtam köszörüli a nyelvét, teljes biztonsággal tudtam hárítani a kis beszólásait. Büszkén kihúztam magam.
- Gyere, tesó – nyújtottam ki a kezemet, hogy felsegítsem a földről. 


Több se kellett Emmettnek.
Villámgyorsan felpattant, azokba az erős karjaiba kapott, és rohanni kezdett velem kifelé. A lelkesedésem teljesen letört. Mert hiába voltam újszülött, és állítólag ezerszer erősebb, nem tudtam kiszabadulni a vaspántként szorító ölelésből. Amikor rájöttem, merre is tartunk, még inkább hadakoztam. Emmettet ez nem hatotta meg, töretlen lendülettel vágtázott a célja felé. Két másodperc múlva csak azt éreztem, hogy egyedül repülök a levegőben, majd hangos csattanással vágódtam a folyóba. Ahogy a sötét víztömeg összezáródott fölöttem, megbénultam a félelemtől. Annyira, kísértetiesen emlékeztetett ez a helyzet mindkét alkalomra, amikor zuhantam, mikor semmit nem tudtam tenni az ellen, hogy meghaljak. Rémülten néztem körbe, de csak a sötétség vett körül. A mindent elfedő, áthatolhatatlan sötétség. Rettegtem attól, hogy mindent csak álmodtam, és én valóban meghaltam aznap, mikor Tanya lelökött a szikláról. Hogy nincs Edward, nincsenek a gyerekek és a Cullen család, tényleg, valóban elvesztettem mindent. Nem tudtam értelmesen gondolkodni, teljesen pánikba estem. Már nem is próbáltam a felszínre jutni. Valószínűleg a folyó az ítéletnapig is elsodort volna, ha váratlanul nem kulcsolódik két kar a derekamra. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy Edward egyre feljebb és feljebb úszik, magával húzva engem is. 
Amikor a fejünk áttörte a csillogó víztükröt, odafent felharsant az éljenzés. Zavarodottan néztem körbe, majd szemeim megtalálták Edward arcát. Ha már nem lettem volna vámpír, biztos, hogy elvesztem az eszem a látványtól. Edward új értelmet adott a gyönyörű kifejezésnek. Bőre felszikrázott a napfényben, amit a megtelepedő vízcseppek csak még jobban felerősítettek. Kiélezett vámpírlátásomnak köszönhetően minden egyes apró szivárványt láttam, szemeim szomjasan itták a látványt.
- Édes? Mi történt, szerelmem? – nézett rám aggódva.
- Te… Ez hihetetlen! Lélegzetelállító… Varázslatosan gyönyörű vagy! – fakadtam ki, mire döbbenten meredt rám. Emmett ismét felröhögött a folyóparton.
- Bella, minden rendben? Miért nem úsztál a felszínre? Halálra aggódtam magam! – rázott meg a vállaimnál fogva.
- Én… Nem is tudom… Annyira… annyira ijesztő volt! Olyan volt, mint mikor… mikor Tanya… - elcsuklotta hangom a rám törő zokogástól.
Csiklandós érzés terjedt a szemeim körül. Ó, igen. Nem voltak többé könnyek sem. Ez lehangoló volt, mert a sírástól mindig megtisztultam, ki tudtam adni magamból a fájdalmamat. Ennek vége. Edward szorosan átölelt, és csak hagyta, hogy a víz ringasson minket. Egy idő után a láthatatlan könnyek elapadtak, szégyenkezve néztem fel férjem arcába. Nem értettem, hogy engedhettem el ennyire magam. Hiszen vámpír voltam már, nem okozott volna gondot, hogy kijöjjek a vízből egymagam is.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesem, én meg csak bólogattam.
- Sajnálom, Edward! Nem akartam, hogy ez legyen. Csak teljesen bepánikoltam odalent, nem tudtam mit tenni. Ne haragudj, kérlek! – néztem rá esdeklőn, mire ellágyult a tekintete.
- Bella, nem kell bocsánatot kérned! Sosem tudnék rád haragudni. Bár, amit Alice-szel műveltetek, amikor átszöktél a határon… Nos, arról majd még beszélünk – pillantott rám megrovón, én meg ismét a víz alá menekültem volna a legszívesebben.
- Edward, én… - kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Később, Bella. Mehetünk? – kérdezte, majd, miután beleegyezésem jeléül bólintottam, lassan a part felé kezdett tempózni.


Mikor újra szilárd talajt éreztem a lábaim alatt, kibontakoztam Edward karjai közül, és Emmett felé indultam. Elképesztően dühös voltam.
- Ezért még számolunk, Emmett Cullen! És ne hidd, hogy elfelejtem! – támadtam rá, majd minden maradék büszkeségemet összeszedve, cuppogó hangokat hallatva elindultam a ház felé.


A hátam mögött felharsant a röhögés.


Letörve bandukoltam tovább, amikor váratlanul égő érzés kezdett felkúszni a torkomba, teljesen elvéve a józan eszemet. A vörös köd rátelepedett a tudatomra, magamból kifordulva, eszelősen kerestem őrületem okozóját. Az az illat… Leírhatatlan sebességgel rohantam a célom felé, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra az észveszejtő vágyra, amelyet minél előbb ki kellett elégítenem. Szélsebesen suhantam át az erdőn, minden érzékszervemmel a körülöttem lévő tájat pásztázva. Szemeim rátaláltak az áldozatomra.
Egy magányos túrázó hevert eszméletlenül az egyik fa tövében. És vérzett.


Az Edward által oly sokszor emlegetett szörnyeteg feléledt bennem, hátborzongató vigyorra húzva a száját. Szomjas volt.

2010. február 23., kedd

Rossz hírek :(


Előre is bocsánatot kérek mindenkitől, aki már hozzá volt szokva ahhoz, hogy viszonylag gyorsan jönnek a fejik, de ez mostantól megváltozik. Egyrészt, elfogytak a kész fejezetek, és jelenleg krónikus ihlethiányban szenvedek, másrészt, április 9-ig meg kell írnom a szakdolgozatomat, ami nem egy kis feladat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fogom folytatni a történetet, de lényegesen lassabban fognak felkerülni az egyes fejezetek. Ráadásul én h.lye, jelentkeztem egy pályázatra is, és még azt is be kell fejeznem záros határidőn belül. Na, és hogy a suliba járásról ne is beszéljünk... Szóval, elég rendesen el vagyok havazva, rengeteg a dolgom, így egyenlőre fogalmam sincs, mi lesz. Mindenesetre a következő, tehát a 23. fejezetet még a héten felteszem, hogy pontosan mikor, azt még nem tudom, de szólok legalább egy nappal előre!
Tényleg nagyon sajnálom, hogy így történtek a dolgok, remélem, azért nincs nagy harag. Úgy szégyellem magam...
Örülnék a megértéseteknek, és továbbra is sok sok szeretettel várok ide mindenkit!
Őszinte bocsánatkéréssel,
Leander

2010. február 22., hétfő

Ajándék Tőlem - Nektek


Gondoltam, valahogy meg kell köszönnöm azt a sok örömet, amit kaptam - kapok tőletek. Íme! Remélem tetszik, és senkit nem hagytam le róla... Ha mégis, elnézést kérek! Továbbá örök hálám annak a sok "Névtelen" olvasónak, akik nem hagyták meg sajnos a nevüket...
Remélem, továbbra is visszajártok, és csak még boldogabbá tesztek a sok komival : D
Köszönöm nektek!!!
Millió csók,  Lea

2010. február 20., szombat

22. fejezet



(Edward szemszöge)
Megmerevedtem. Mi? Miről beszélnek? Hiszen Bella halott. És akármennyire is szeretném, ezen semmi és senki nem tud változtatni. Kivéve… Kivéve Danielle-t. Hát persze! Ez nekem miért nem jutott eszembe? Ha valóban meg tudja tenni, ha sikerül… A remény feléledt bennem, újjászületett, akár egy főnix. Remegtem az izgalomtól, egy percet sem voltam hajlandó tovább várni.
- Igen! Meg kell próbálnunk! Sikerülnie kell! Bella… - nem tudtam tovább beszélni, a hangom elcsuklott. 


Zavartan vettem észre, hogy Eden és Sunday még mindig ott állnak mellettem, értetlen pillantásokat vetve ránk.
- Edward – köszörülte meg a torkát Carlisle. Bólintva jeleztem, hogy tudom, mire gondolt.
- Kicsim, miért nem keresitek meg Esme-t? Biztos tart itthon valami finomságot nektek – mosolyogtam Sunday-re, aki döbbenten nézett rám.
- Apa? – Eden hitetlenkedése visszatükröződött az arcán.
- Kérlek, keressétek meg őt! Hagyjatok magunkra egy kicsit – Danielle lehajolt a gyerekekhez, és megsimogatta a fejüket. A kicsik méltatlankodva indultak a konyha felé.
- Hol vannak a többiek? Ők tudják már? – kérdeztem apámat.
- Nem, nem mondtunk nekik semmit. Nem akartunk hiábavaló reményt kelteni senkiben. Először meg szerettük volna kérdezni, te mit szólsz hozzá – Carlisle úgy nézett rám, mintha lenne más választásom.
- Szólnunk kell a család többi tagjának is. Tudniuk kell róla – feleltem.
- Rendben. Idehívom őket – mondta Carlisle, és eltűnt az emeleten.


- Edward? Én… én nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni… úgy értem, nem tudom, képes leszek-e rá… - hajtotta le a fejét Danielle.
- Danii, figyelj rám, kérlek! Ha a leghalványabb esélyem is van, hogy mindezt visszafordítsam, mindent el fogok követni, hogy sikerüljön. Jelenleg te vagy az egyetlen reményem, hogy az életem helyre rázódjon. Örökké a lekötelezetted leszek, ha ezt most megteszed értünk. Ha valamilyen oknál fogva nem sikerülne… Nos, én akkor sem hibáztatnálak téged. Már így is többet tettél, mint amire én valaha is képes lettem volna… - a mondandóm vége már suttogásba halt.
- Mindent megteszek, amit tudok, ezt megígérem. Csak nem tudom, elég lesz-e – a bizonytalansága nem ismert határokat.


Carlisle tért vissza Esme-vel, Alice-szel, és Rosalie-val, aki görcsösen kapaszkodott Emmett karjába.
„Edward! Jasper elnézést kért, de nem tudna most itt lenni. Nem bírja…” – suttogta gondolatban a húgom. Meg tudtam érteni, így csak bólintottam.
- Gondolom, Carlisle már tájékoztatott titeket, mit szándékozunk tenni – néztem végig a családomon, és egyöntetű beleegyezést kiabáltak felém gondolatban. Hálásan pillantottam rájuk.
- Akkor, azt hiszem, kezdhetnénk is… - csapta össze a tenyerét apám, látszott rajta, hogy élénken érdeklődik a dolog sikeressége felől.


Sorban, egymás után vonultunk fel a lépcsőn. Danielle belém karolt, mi vezettük a menetet. Mögöttünk Esme lépkedett Carlisle-ba kapaszkodva, aztán Rose és Emmett. Utolsónak maradt Alice, táncoló léptei megszűntek, agg néniként vonszolta fel magát az emeletre. Egy szót sem szóltak, de a gondolataik cseppet sem voltak némák. Volt ott remény, bizonytalanság, kétség, kíváncsiság, fájdalom. A teljes érzelmi palettát felsorakoztatták. Én csak egy dologra tudtam gondolni. Bella talán újra a régi lehet…
Elértük a háló ajtaját. Megtorpantam. Kezem elindult a kilincs felé, de képtelen voltam lenyomni. Nem akartam újra látni szerelmem sápadt arcát, nem akartam érezni, ahogy a teste jéghideg lett, nem akartam hallgatni a csendet, amit most már nem űzött el szívének dallama. Danielle óvatosan végigsimított a karomon.
- Hagyjunk magadra egy kicsit? – vetett rám egy megértő pillantást.
- Nem, szeretném, ha minél előbb túlesnénk ezen – ráztam meg a fejem.
- Akkor talán bemehetnénk – szólalt meg Carlisle a hátam mögött.


Kinyitottam az ajtót. Bella még mindig ugyanúgy feküdt, mint amikor elrohantam, még mindig kínzó csend vette körül. Arca hamvassága teljesen eltűnt, ajkai elkékültek. Szörnyű fájdalom gyötört, de talán tehetünk valamit… Ez tartotta bennem a lelket. Danielle fordult felém.
- Edward, nem hiszem, hogy képes leszek erre… Még sosem próbáltam meg életre kelteni egy ennyire bonyolult szerkezetű élőlényt. Már elnézést – nézett rám bocsánatkérően.
- Lehet, hogy igaza van, fiam – sóhajtott fel apám.
Kezdtem én is elbizonytalanodni, amikor Emmett gondolataiban meghallottam valami olyasmit, ami talán beválhat.
- Em, te egy zseni vagy! – csillant fel a szemem, de ő csak furcsán méregetett.
- Mi? Miért is? – húzódott a magasba a szemöldöke.
- Mire gondoltál az előbb? – próbáltam rávezetni.
- Hát… Hogy milyen kár, hogy nem változtattad át előbb. Akkor most nem kellene ezt végigcsinálnunk… - motyogta, de még mindig nem esett le neki.
- Edward! Ez tényleg sikerülhet! – Carlisle agya gyorsabban forgott, mint Emmetté.
- Elárulnátok végre nekünk is, hogy miről beszéltek? – fortyant fel Rosalie.
- Danielle! Figyelj, nem kell felélesztened Bellát! Mármint, nem teljesen – fogtam meg a nővérem vállát, és biztató mosoly küldtem felé.
- Mi? Akkor mit kell csinálnom? – az arca teljes értetlenséget tükrözött.
- Úgy gondolom, elég, ha csak az alapvető életfunkcióit hozod vissza. Légzés, keringés. Más nem kell. A többit elintézi a mérgem – egyre jobban belelovaltam magam az elképzelésbe.
- És ez elég lesz? Meg fog gyógyulni? – Alice kérdése furcsa volt, általában mindent tudott előre – Nem használom a képességem, mióta… - vonta meg a vállát a kérdő tekintetemre válaszolva.
- Esme és Emmett sem voltak éppen kitűnő formában, amikor átváltoztak. Igen, azt hiszem, menni fog – Carlisle rendületlen bizalommal állt a dolgokhoz.
- Készen állsz? – néztem Danielle-re, mire aprót bólintott.


Lassan odasétált Bella ágya mellé, és kezét finoman a homlokára tette. Lehunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett. Másik keze elindult szerelemem halott szíve felé, amikor elérte a célját, mély levegőt vett. Nagyon óvatosan felemelte mindkét tenyerét, amelyek alól, mint valami fényes takaró, egy különös anyag kezdett kiáramlani. A csillogó lepel lassan kúszott Bella testén, egyre nagyobb részét befedve annak. Amikor már az arcát is ellepte, a színe változni kezdett. Feketéből lassan bíborvörössé, majd fokozatosan fehérre, már-már áttetszővé vált. Megtelepedett szerelmem minden porcikáján, majd váratlanul eltűnt. Kissé értetlenül néztem végig a családomon, de az ő gondolataik is csak kérdéseket tükröztek. Aztán meghallottam a világ leggyönyörűbb hangját. Nagyon halkan, de ütemesen dobogott. 
Bella szíve éltre kelt.
Pár másodpercen belül a mellkasa felemelkedett, utat adva az éltető oxigénnek. Ezt szörnyű volt hallgatni. Zihálva, sípolva lélegzett, gondolom, komoly belső sérülései lehettek. Danielle is kapkodta a levegőt.
- Edward, gyerünk! Nem tudom, meddig bírom még – szűrte a fogai közt a szavakat.


Villámgyorsan az ágy mellett termettem, rápillantottam a nővéremre, majd Bellára. Olyan óvatosan hajoltam kedvesem fölé, mintha porcelánból lenne. Lágy csókot adtam az ajkára, majd a nyakára tapasztottam a számat. Borotvaéles fogaim könnyedén hasították fel hártyavékonyságú bőrét, utat találva gyengén lüktető vénájához. Ahogy először éreztem a nyelvemen vérének szédítően édes ízét, egy pillanatra elborított a mindent elsöprő vágy, hogy az utolsó cseppig élvezzem ki. A szörnyeteg, ami bennem élt, boldogan és telhetetlenül törte fel börtönének zárját, hogy végre kiélvezhesse a győzelmét. Nem hagyhattam. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy elszakítsam magam ettől a lélegzetelállító aromától, kényszerítettem a szörnyet, hogy adja meg magát. És győztem. Ajkaim elváltak Bella nyakától, fogaim helyén most gyengén szivárgott a vére. Óvatosan letöröltem a bőrét, amely mintha lángolt volna a harapás helyén. Ijedten néztem Carlisle-ra, de ő büszkeséggel pillantott rám.
- Carlisle… a bőre,… nagyon forró… - mondtam akadozva.
- Nyugalom, teljesen normális, ha ilyenkor egy kissé megemelkedik a testhőmérséklete. Pár óra múlva elmúlik a láz, aztán majd fokozatosan fog lehűlni. Minden rendben – mosolygott rám, mire elöntött a megkönnyebbülés.
- És most? – kérdezte Alice, mindannyiunk tétovaságát szavakba öntve.
- Az a legfontosabb, hogy fenntartsuk Bella mostani állapotát. Nem eshet vissza, különben minden hiábavaló volt. Oda kell figyelnünk rá – magyarázta apám, végig felém fordulva.
- Azt hiszem, ezzel nem lesz gond – mondtam teljes eltökéltséggel, amit mindenki tudomásul vett. Egy tapodtat sem voltam hajlandó elmozdulni Bella mellől.
- Edward? Ha bármire szükséged van, szólj nekem! Kérlek! – Esme anyai ösztönei sosem hunytak ki.
- Ígérem! De most… - nem kellett tovább mondanom, mindenki megértette, mit szeretnék tőlük.


Lassan elhagyták a szobát, csak Alice maradt bent. Tétovázva elindult felém, megállt, majd ismét elindult. Amikor végül odaért hozzánk, óvatosan megérintette Bella arcát.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Hogy nem találtam meg a kicsiket. Annyira sajnálom! – tört fel belőle a zokogás.
Egy ideig csendben figyeltem, de amikor a sírás nem akart csillapodni, átöleltem, és szorosan magamhoz húztam őt. Alice görcsösen kapaszkodott a karjaimba, egész testében remegett. Amikor a láthatatlan könnyek végre elapadni látszottak, zavartan bújt ki az ölelésemből. Máskor mindig vidáman csillogó szemei most tompa fénnyel néztek rám.
- Edward, én… Szeretnék tőled is bocsánatot kérni! Az egész az én hibám… - hangja mintha egy verem mélyéről szólt volna. Kongott az ürességtől.
- Nem, Alice! Mindannyian hibáztunk. Sosem gondoltam volna, hogy… hogy Tanya áll az egész mögött. Nem tulajdonítottam elég figyelmet sem a látomásodra, sem annak a bestiának a látogatására. Bella előérzeteiről nem is beszélve. Tudhattam volna, hogy képtelen lesz otthon várni. De annyira elkeseredett voltam a gyerekek miatt! – lehajtottam a fejem, a bűntudat elemi erővel tört fel bennem.
- Mi? Tanya nálatok járt? Miért nem szóltál? Mi történt? – Alice arca elnyúlt meglepetésében.
- Igen, meglátogatott. Nem tudom, mi volt a célja eredetileg, de egyszer csak felbukkant. És a nyakamba vetette magát. Bella végignézte az egészet, ahogy a kicsik is. Életemben nem voltam még olyan dühös senkire – újra elfogott a tehetetlen harag, szenvedtem attól. hogy nem torolhatom meg rajta a bűneit.
- És? Aztán? – húgom nem hagyta, hogy elmerüljek a gondolataimban.
- Aztán szörnyű igazságtalanságokat vágott Bella fejéhez. Azt mondta neki, hogy csak azért vagyok vele, mert itt vannak az ikrek. Hogy Bella csak amolyan tenyészállat. Kidobtam a házból, és megmondtam neki, hogy többé ne menjen a családom közelébe. Úgy látszik, ezzel csak felhergeltem – csóváltam meg a fejem. Még mindig nem tudtam elhinni, hogyan képzelhette, hogy valaha is elhagynám érte Bellát. Hiszen ő volt az én napsugaram. Egy fénycsík, ami bevilágítja a sötétséget, nappalt varázsol az éjszakámból.
- De miért nem említetted ezt nekünk? Tudnunk kellett volna! – támadott rám elkeseredetten, teljes joggal.
- Nem akartam, hogy ezen ússzon el a két család barátsága. Hiszen Carlisle-nak olyan sokat jelentenek a Denalik… - a védekezésem szánalmas volt, és ezt Alice ki is használta.
- Ugyan már! Te is nagyon jól tudod, hogy Carlisle mindig is első helyre tette a családot! És Bella ennek már nagyon régóta a tagja. Kétség sem férhet hozzá, hogyan döntött volna! – mondta felháborodottan.
- Igen, tudom. De abban a helyzetben nem mértem fel kellően a döntésem súlyát. Látod, nincs okod arra, hogy magadat hibáztasd – megeresztettem egy keserű mosolyt.
- De igen. Hiszen én vittem Bellát a határhoz! Ha akkor nemet mondok… – mindketten tudtuk, mi történt volna. A gyerekek nem élték volna túl…
- Nem, úgysem tudtál volna. Nehéz, szinte lehetetlen neki ellenállni – ellágyulva néztem rá szerelmemre, és megijedtem attól, amit láttam.
Bella sápadt arca eltorzult a fájdalomtól, majd kisimult, hogy aztán újra összeránduljon. Szégyenkezve, bűntudattal teli ültem le mellé, kezemet az arcára téve.
- Sajnálom szerelmem! Nem tudtam mit tenni, csak így létezhetsz tovább! Tudom, hogy most fáj, de hamarosan jobb lesz, meglátod! Csak tarts ki még egy kicsit, kérlek! – könyörögtem hiábavalóan. Bella tovább szenvedett, és vele együtt én is.
„Edward, megyek, megkeresem Jaspert. Vigyázz rá!” – üzente gondolatban Alice, majd egy pillanat alatt eltűnt. 


Letargikusan simítottam végig Bella arcán újra és újra, remélve, hogy legalább egy kis enyhülést hozok neki. Eszembe jutott egy emlék. Éppen költözködtünk be a házunkba, amikor az egyik dobozból egy tárgy került a kezeimbe. Meglepődve néztem az álomcsapdára. Bella kapta Jacobtól a tragikussá vált tizennyolcadik születésnapjára. Félig viccesen, félig komolyan mondtam akkor neki, hogy nem túl hatásos az igazi rémálmok ellen. Hiszen számára én voltam az örök lidércnyomás. Mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy inkább rémálmai lesznek velem, minthogy nélkülem töltse az ébrenlétet. Hihetetlen, de teljesen komolyan gondolta. És most teljesül a kívánsága. Alig három nap múlva már ő is egy lesz közülünk. Remegve gondoltam arra, hogy talán megbánja az egészet, amikor felébred, átkozni fogja a napot, amikor találkozott velem. A félelem bekúszott a csontjaimba, teljesen megbénítva ezzel. Fohászkodtam Istenhez, hogy Bella maradjon életben, hogy ismét minden olyan legyen, mint azelőtt. De ez már sosem fog megtörténni. A méreg lassan átjárja testének minden szegletét, örökre megváltozatva azt. Nem lesz már többé ember, közénk fog tartozni, vámpír lesz. Rettegtem attól, hogy elveszíti a lelkét, a méreg kiöli belőle azokat a tulajdonságokat, amelyek annyira egyedivé tették. Amint ez végigfutott bennem, már cáfoltam is meg. Hiszen akármennyire is megváltozik, ő Bella marad, az én Bellám, aki annyi gyönyörűséget hozott a világunkba. Csendben szemléltem tovább szerelmem egyre sápadtabb arcát.


-------o--o--o--o-------


Két napon és két éjszakán keresztül csak ültem ott, el-elrévedve a gondolatok tengerében. Bella továbbra is ijesztően mozdulatlan maradt, csupán halk, sípoló légzése, és gyenge szívverése adta hírül a világnak, hogy életben van. Néhány óránként mindig bejött valaki, hogy megnézze, mi a helyzet, ami egyelőre változatlan maradt. Alice töltötte itt a legtöbb időt. Többnyire csak ültünk Bella ágyának a két szélén, és némán őriztük az álmát. Máskor meg egymás szavába vágva meséltük el a legjobb emlékeinket erről a csodálatos lényről. 


Rendszerint azonban kettesben hagytak minket Bellával. Ilyenkor csak ültem ott, fogtam a kezét, és próbáltam elmesélni mindent, ami velünk történt az átalakulása alatt. Hogy Esme és Rosalie nagyban készülődnek a „fogadására”, hogy Carlisle-nak hogy telt a napja a kórházban, hogy Jasper és Emmett milyen fogadásokat kötöttek ellene. Nevetve meséltem el neki, hogy Alice feltöltötte a gardróbját mindenféle göncökkel, és hogy a gyerekek mennyire várják már vissza. Nem kellett kilépnem a szobából ahhoz, hogy tudjam, mi történik a házban. Naponta százszor is elmondtam neki, mennyire szeretem, és körülbelül ugyan ennyiszer kértem bocsánatot tőle, amiért ezt tettem vele. Állandóan azt hajtogattam, hogy ne aggódjon semmi miatt, minden rendben lesz, és hogy majd mi vigyázunk rá.
- Tisztára, mint valami pozitív gondolkodásra tanító tanfolyam – Alice fülig érő vigyorral az arcán lépett be.
- Próbálom minél könnyebbé tenni ezt a számára. Bár, nem tudom, hallja-e egyáltalán, mit is hordok itt össze – nagyot sóhajtva álltam fel.
- Biztos vagyok benne, hogy mindent megértett, és nagyon hálás érte. Hiszen ismered – vonta meg a vállát.
- Igen, lehet, hogy igazad van – most rajtam volt a sor a vállvonogatásban.
- Istenem, Edward… Nézz rá! – lágyult el a tekintete.
- Ezt úgy mondod, mintha az elmúlt két napban nem ezt csináltam volna! – vigyorogtam rá.
- Nem! Nézd meg jobban! Olyan gyönyörű! – súgta teljesen elalélva.
- Eddig is az volt! – fújtattam.
- Igen, tudom, de most… Egyszerűen tökéletes! – Alice-t már semmi nem tudta leállítani.


És igaza volt. Bella szebb volt, mint valaha. Sötét haja még jobban kiemelte bőrének fehérségét, amely a legnagyobb sajnálatomra már sosem fog kipirulni, telt ajkának csábító pirossága szinte kiemelkedett a sápadtságából. Hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. Mint egy angyal, aki leszállt a mennyből, hogy itt pihenje ki a fáradalmait. A mai napig nem tudtam felfogni, hogyan gondolhatta az az álszent, undorító kígyó, hogy elhagynám érte Bellát. Hiszen ő tökéletes volt, hibátlan. Tanya a nyomába sem érhetett. Senki és semmi nem tudna elszakítani tőle és az ikrektől. Miután a mérgem kedvesem szervezetébe jutott, megkértem Esme-t, hogy ne engedje ide a gyerekeket. Nem akartam, hogy így lássák az anyjukat, az is bőven elég volt nekik, hogy végignézték a halálát. Mert, bár Bella valóban lélegzetelállítóan festett most, ziháló légzése, és néha a felszínre törő fájdalmai egy kicsit rontottak ezen a képen. Ezen alkalmakkor még én is rémülten hajoltam fölé, hogy ellenőrizzem az állapotát. Danielle naponta bejött egyszer, hogy újabb adag „életet” sugározzon belé. Csak így tudtuk fenntartani az életfunkcióit. A nap minden percében imádkoztam azért, hogy sikerüljön a tervünk. Bella nélkül nem lett volna értelme a létezésemnek. Ő volt az állandóság a körülöttem lévő zűrzavarban, mozdulatlanul fénylett örökké a szívemben.
Boldoggá tett az a tény, hogy mellettem van és láthatom őt, de ha újra és újra csókolhatnám, átkarolhatnám, és ezzel összekuszálnám a dolgokat olyannyira, hogy ezzel mindent megkaphatok belőle, akármit, amit akarok, akkor boldogabb lennék. Az egy álomba illő pillanat lenne. Azt kívántam, bárcsak világosan el tudnám mondani neki, amit érzek. De ezt nem lehet olyan puszta szavakkal megmagyarázni, mint amilyenek léteznek. 


A bennem dúló érzelmi vihar az utolsó napon a tetőfokára hágott. Bella zihálása óriási mértéket öltött, a szíve ki akart szakadni a mellkasából. Őrülten féltem.
- Carlisle! – ordítottam. Tudtam, hogy a közelben van, ahogy mindenki más is. És valóban, kis idő múlva csendesen nyitotta ki az ajtót. Némán odalépett Ballához, és megvizsgálta.
- Mindjárt vége – mondta nyugodtan.
Nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem. Az előbbi mellett döntöttem, hiszen így végre megszűnnek Bella fájdalmai. De a másik oldalon ott volt az örökké tartó szomjúság, ami állandóan kínozni fogja. Lassan beleőrültem az aggódásba.
- Mindjárt, mindjárt! – Alice váratlanul bukkant fel mellettem, vigyorogva toporzékolt és tapsikolt.


Igyekeztem Bellára koncentrálni. Próbáltam minél többet hallani, szomjasan ittam hamarosan néma szívének minden dallamát. Az ütem egyre gyorsabbá vált, majd ismét elcsendesült, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a vágtázásba. Ritmustalanul vert össze-vissza, már nem lehetett úrrá lenni a száguldásán. Bella teste ívbe feszült az ágyon, ajkát szívszorító kiáltás hagyta el. Halálsikoly. Abban a pillanatban, ahogy a teste lezuhant, a szíve megszűnt dobogni. Rémisztő volt a csend, olyan érzés kerített a hatalmába, mint mikor megláttam élettelenül Jacob karjaiban. Remegtem. Teljes testemben reszkettem, ahogy angyalarca fölé hajoltam. Aztán megtörtént a csoda. 
Bella kinyitotta a szemét.

2010. február 19., péntek

Esküszöm, eldobom az agyam...

Szemembe könnyek gyűlnek,
Mikor a betűk a képernyőre vetülnek.
Nem tudok köpni- nyelni,
Ennek nem lehet így véget vetni.
Hogy halhat meg aki ilyen jó,
S itt marad utána ennyi igaz szó.
Ez a vers legyen véleményem jele,
Remélem nem bántottalak meg vele.



Adritól kaptam ezt a verset, majdnem szívrohamot kaptam tőle... Csak ennyit tudok mondani: KÖSZÖNÖM!

2010. február 18., csütörtök



Azta... Nem is tudom, mit mondjak... Ez egyszerűen hihetetlen! Jézusom... Nem térek magamhoz... Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is lesz, de komolyan mondom, hogy kicsordult a könnyem, miközben a megjegyzéseiteket olvastam. 1000 wattos vigyor ficeg az arcomon már két napja! El sem tudom mondani, mennyire (!!!!!!) boldoggá tesztek! Mintha megnyertem volna a lottó ötöst. Sőt, még annál is jobb! 
Anita! Köszönöm szépen, az eddigi legmeghatóbb kommentek között a tiéd dobogós! Örülök, hogy megtaláltad a történetben a kedvenceimet : D A nászúton például rengeteget gondolkodtam, újra és újra átírtam, hogy vissza tudjam adni azokat az érzéseket, amiket szerintem megtapasztaltak (remélem, sikerült :)). Na, meg hogy szalonképes formába öntsem : D A "mantrát" köszönöm, de már megírtam a következő fejezetet, mert előre szoktam dolgozni. Tehát én már tudom, mi fog történni :P
bOri: csak nyugi! Remélem, nem ment tönkre a billentyűzeted a nedvességtől, különben nem tudsz többet nekem ilyen szép komikat hagyni :P Csendben bevallom, hogy miközben íram, láttam magam előtt mindent, és (én is sírtam ). Na, ezek után megbeszélhetjük, ki a nemnormális kettőnk közül : D Egyébként életemben nem gondoltam volna, hogy  valaha is sírnak miattam az emberek. Max kétségbeesésükben, hogy milyen h.lye vagyok : D Eszméletlenül felemelő érzés látni, hogy mennyien itt vagytok napról napra, és szinte tapintani lehet a felém áradó...ööö...bizalmat(?) és szeretetet(????)! Szóval, nagyon hálás vagyok mindenkinek, egytől egyig imádlak titeket, lassan másfél hónapja teljes euróriában élek miattatok. Így, az "éteren" keresztül kívánok nektek legalább annyi boldogságot, amit én kaptam tőletek! KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!

2010. február 17., szerda

Ó, te jó ég... Hát, meg kell mondjam, én is majdnem elbőgtem magam, annyira meghatottak a szavaitok... Úristen, de remeg a kezem... Nagyon szépen köszönöm, hogy rendszeresen visszajártok, olvastok, és hogy ennyire... Hát, hogy ennyire itt vagytok, mellettem. El sem tudjátok képzelni, milyen csoda ez nekem... Jézusom... Soha nem hittem volna, hogy ennyire beindul ez a szekér... Szóval, nagyon szépen köszönöm, hogy megtiszteltek azzal, hogy érdeklődtök az én kis "világom" iránt, és hogy önbizalmat adtok a folytatáshoz.
Nóry, semmi gond a káromkodás miatt, néha én is elragadtatom magam : D A sok puszit meg tartogasd egy arra érdemesebb személynek... : D
Bianka, köszönöm, hogy itt vagy te is, és támogatsz. Nagyon sokat jelent ez nekem!
Zsóka! Sajnos semmit nem árulhatok el a folytatásról, mert lelőném a poént : D És én szeretném, hogy izguljatok egy kicsit : D
Mse07! Remélem, semmi komoly nincs, ami miatt szomorú lettél! ( a töri miatt meg főleg ne, hiszen ez csak fikció) Hálás vagyok, amiért tetszik az, amit csinálok : D ÓÓÓóóriási lendületet adtok nekem!!!
A következő fejezet várható megjelenési ideje egyébként szombat, de nem tudok megígérni semmit :S Majd úgyis szólok előtte való nap, hogy senkit ne érjen meglepetésként.
És végül, még egyszer szeretnélek mindannyiótokat átölelni (sajnos csak képletesen ), és belekiáltani a nagyvilágba, hogy KÖSZÖNÖM!!!
xoxo Lea
Ööö .... Most nézem, hogy félreértettem a dolgokat, és nem kellett volna feltennem most, csak később... Ooops :D Ha nagy baj, akkor le is szedhetem :D Bocsi! Nem akartam rosszat, csak hulla fáradt vagyok... Remélem, nincs nagy harag... Mindegy, most már, hogy elszúrtam, igyekezni fogok a következővel, megígérem! Még egyszer: Bocsánat!
Jacob/Edward vegyes szemszögű feji, úgy gondoltam, így érthetőbb.
Közkívánatra fent a 21. fejezet! A képek nem valami jók, de illenek a történethez:D Jó olvasást! És komikat kérnék! Köszönöm!

21. fejezet




(Jacob szemszöge)
- Nem tehetitek ezt! Át kell engednetek! – üvöltötte Edward az előtte álló Sam arcába.
Az erdő felől jöttem éppen, amikor megláttam őket. Nem értettem Edward viselkedését, mert eddig ő is mindenáron meg akarta óvni a szövetséget. Megőrült? Semmi esélye nincs nyolc farkas ellen, egyedül. Mikor közelebb értem, láttam rajt, hogy a végletekig feldúlt. Arca eltorzult, teste támadáshoz készülődött. Nem tudtam mire vélni ezt. Mi történhetett? Csak nem a gyerekek?


Szemei ekkor rám szegeződtek, tekintete már-már őrületet sugallt. Meg tud őrülni egy vámpír?
- Jacob! Jake, figyelj rám, kérlek! – tényleg nagy baj lehetett, mert ez volt az első, hogy segítséget kért tőlem. – A bolhafészek barátaid nem hajlandóak meghallgatni! Kérlek, Jake, Bella bajban van! – könyörgött.
Mi van Bellával? És miért itt keresi? Hiszen otthon van, nem a Pushban! Vagy mégsem?
- Mi a fene történik itt? Mondj el mindent! Gyerünk! – kiabáltam rá, akaratlanul.
- Bella… Bella egyedül jött ide… Rávette Alice-t, hogy hozza a rezervátumba… És a látomás… Alice nem látott azóta semmit, mert ti itt vagytok… Hogyhogy nem vettétek észre? – üvöltött rám, teljesen jogosan. Igen. Miért nem vettük észre?
- Nem tudom! Merre indult el? – egyre idegesebb lettem.
- A part felé, azt hiszem… Jake, keresd meg őt, kérlek! Hozd vissza nekem, könyörgöm! – lerogyott a földre, mint akinek a világ összes bánata a lelkére nehezedik.
- Megígérem, hogy megtalálom! Seth! – kiáltottam a srácnak, majd elrohantunk az erdő felé.


Menet közben átalakultam, így már négy erős mancs segítette az előrehaladásomat. Seth mögöttem loholt. Módszeresen átvizsgáltuk az erdőt, keresztül-kasul rohantunk a területen, de semmi nyomot nem találtunk. Közben egyre csak azon járt az agyam, hogy mi a csoda történhetett. Minek jött ide Bella? Hiszen a gyerekek nincsenek itt. Vagy tévednék?
Váratlanul egy kétségbeesett kiáltást fogtak érzékeny füleim. Egymásra néztünk Seth-tel, majd a hang irányába fordultunk. Az izmaim ki akartak szakadni, olyan erővel futottam. Nem lehet, hogy ismét elkéssek… Mint amikor Bella levetette magát a mélybe…


Amikor kiértünk a fák sűrűjéből, szörnyű látvány tárult a szemeim elé. Egy szőke vérszívó éppen a kicsiket próbálta lelökni a peremről, miközben Bella tehetetlenül figyelte az eseményeket. Nem volt időm gondolkodni. Habozás nélkül az ismeretlen vámpírra ugrottam, fogaim megtalálták nyakának érzékeny bőrét. A szemem sarkából láttam, ahogy Seth az erdő felé rohan a gyerekekkel. Hatalmas szemfogaim rákulcsolódtak a nő nyakára, próbáltam leküzdeni a rosszullétet, amit az illata váltott ki belőlem. Nem figyelhettem eléggé, mert váratlanul kitépte magát az állkapcsom fogságából, és Bella felé vetette magát. Egy pillanat múlva már a perem szélén álltak. Láttam, ahogy Bella megpróbál hátrálni, de ezzel csak közelebb került a szikla meredek oldalához. Tudtam, hogy valamit tennem kell. A harag az ismeretlen nő iránt meghatványozódott bennem, mellkasomból dühös, és egyszersmind aggódó hangok törtek elő. A vámpír rám nézett, én ugrottam. Mielőtt elkaptam volna a torkát, lelökte Bellát a szikláról. 


Egy pillanatra elborított a fájdalom, de a vérszívó még élt, és keményen küzdött. Minden erőmet beleadva próbáltam kicselezni a támadásait, eleinte sikerrel, majd végül hatalmas ütést mért a bordáimra. Lihegve terültem el a földön. A vámpír fölém magasodott, az utolsó csapást készült rám mérni. Abban a pillanatban, ahogy felemelte a kezét, alulról megragadtam, és letéptem a fejét. Az egész nem tartott tovább három másodpercnél, mégis életem legnehezebb harcának éreztem az előbbit. Feltápászkodtam, és a lehető legapróbb cafatokra cincáltam a testet. Seth lépett ki a fák közül, már emberként. Kapkodva tüzet gyújtott, és együttes erővel ráhordtuk a vámpír maradványait.
Sűrű füst lengte be a környéket.


- Jake? Hol van Bella? – nézett rám, mire a fejem önkéntelenül is a párkány felé fordult.
Seth odarohant, majd rémülten felkiáltott.
- Úristen! Bella! Várj, kihozunk onnan! – nem értettem, miért mondja ezt.
Hiszen Bella nem élhette túl a zuhanást. Hitetlenkedve cammogtam a szikla pereméhez. Bella úgy húsz métert zuhant, háttal érkezett egy kiszögellésre. 


És lélegzett. Szinte önkívületi állapotban másztam le hozzá, újra emberi alakomat használva. Óvatosan felemeltem a fejét a földről.
- Bella? Ne félj, most már minden rendben lesz! Hamarosan jobban leszel! – nem tudom, kit akartam ezzel meggyőzni. De annyira akartam, hogy megint olyan legyen, mint régen!
- Jake? Figyelj, én már nem megyek innen sehová – suttogta színtelen hangon.
- Miféle marhaság ez? Persze, hogy eljössz! Majd én elviszlek a Cullenekhez, és ők majd meggyógyítanak! – önző módon azt kívántam, szenvedjen még egy kicsit, csak addig, amíg a segítség ideér. Magamban átkoztam Sethet, hogy nem tudott gyorsabb lenni.
- Nem, tudom, hogy nem. Most járt le az időm, de nem bánok semmit – erőtlenül elmosolyodott, ajkai alig mozogtak.
- Bella… - kezdtem el, de nem hagyta.
- Jake, ugye Edward olvas a gondolataidban? – miután bólintottam, újra mosolygott. Mint egy haldokló angyal. – Akkor, kérlek, most nagyon figyelj rám! Szeretném, ha megmutatnád neki, amit most mondani fogok! – nézett rám könnyekben úszó szemekkel.
- Bella, majd te elmondod neki! – még mindig görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy nem lesz itt semmi baj. De ő már tudta. Talán az emberek megérzik az ilyesmit. Hogy itt a vég.
- Nem. Kérlek, Jake! Talán ez lesz az utolsó dolog, amit megtehetsz értem – hogy is tagadhattam volna meg tőle ezt? Lemondóan sóhajtottam.
- Figyelek.
- Kérlek, mondd meg Edwardnak, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy megajándékozott önmagával, és a gyermekeinkkel. Mondd el neki, hogy ne gyászoljon! Olyan helyre kerülök, ahol az idők végezetéig várhatok rá. Ha van valami, amit nem tudnék elviselni, az az, hogy a szomorúság romba dönti. Neki élnie kell! A családjáért. Sunday és Eden számítanak rá. Nevelje őket tisztességre, jóindulatra és szeretetre. Ez a legfontosabb. Örökké szeretni fogom őket! Szeressék egymást úgy, ahogy én szerettem őket, és vigyázzanak egymásra, mert a szívem egy darabját ott hagytam náluk. Ne hagyják meghasadni – az utolsó szavaira már nagyon kellett figyelnem, annyira csendesek voltak.
Bella feladta, nem akart már küzdeni az életéért. Mellkasa egyre lassuló ütemben mozgott fel s alá, szíve az utolsókat verte. Mikor eljátszotta legvégső dallamát, a könnyeim feltartóztathatatlanul áradni kezdtek. Vége volt, nem szenvedett többé. Tehetetlenségemben felüvöltöttem, minden fájdalmamat és gyászomat belesűrítve ebbe a kiáltásba.


- Jake? – Seth rémült kérdése belehasított a kifakadásom utáni mély csendbe. Zokogva néztem fel rá.
- Késő, elkéstünk – ennyit tudtam kinyögni, majd lerogytam életem első szerelmének holtteste mellé.
Egy erős kezet éreztem a vállamon. Homályos tekintettel néztem fel Sam arcába. Az egész falka mögötte állt, mind ledöbbenve az események tragikus kimenetelétől.
- Jacob, mennünk kell – ennyit mondott csak, de kiéreztem belőle az alfa akaratát.
Igaza volt. Hiszem megígértem Edwardnak, hogy visszaviszem őt hozzá. Nehézkesen feltérdeltem Bella mellé. Karjaimba vettem élettelen testét, és elindultam vele vissza, a határhoz. Most már nem siettem, nem volt értelme, Bella számára késő volt. Próbáltam visszafogni a zokogást, legalább addig, amíg egyedül lehetek. Lassan lépkedtem az évszázados fák alatt, Bella törékeny testét a magaméhoz szorítva. De nem halogathattam tovább az elkerülhetetlent. 


Kiértem a tisztásra. Ránéztem Edward arcára, amely most hitetlenséget, dühöt, de főleg mérhetetlen fájdalmat tükrözött.
- Ne! Nem! Ez nem lehet! Bella! – üvöltötte, és átrohant a határon. Senki nem állította meg.
Remegő karjaiba helyeztem szerelme testét, amelyben már nem volt élet. Lerogyott vele a földre, és keservesen, szívszaggatóan sírni kezdett.
- Bella, ne! Ezt nem teheted! Térj magadhoz, édesem! Szeretlek! – reményvesztetten simogatta az arcát, úgy könyörgött a lehetetlenért.
Tehetetlenül figyeltük, ahogy egy legyőzhetetlen vámpír összeroskad a fájdalom súlya alatt.


(Edward szemszöge)


Nem értettem, mi tart ennyi ideig. Jacob már fél órája elment Seth-tel. Az idegeim lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Nagyon dühös voltam Alice-re, mert kijátszott engem. Mégis, mit képzelt? Soha nem egyeztem volna bele ebbe a kis magánakciójukba…
Seth lépett ki a fák közül, a karjaiban cipelve a gyerekeket. Óriási kő esett le a szívemről. Vártam, hogy Bella is kilép a tisztásra, de nem jött.
- Seth! Hol van Bella? – utáltam, hogy most beszédre kell pazarolnom az időt, de kínosan ügyelt arra, hogy ne gondoljon a kedvesemre.
- Edward, ne aggódj! Jacobnak még van egy kis elintéznivalója azzal a vámpírral, aztán jönnek – felelte zavartan.
- Milyen vámpír? A rezervátumban? – hördült fel Sam, megelőzve engem.
Seth elméje megnyílt, mintha egy gát szakad volna fel benne. Bella rémülten küzd, Jacob odaugrik és elkapja a vámpír nyakát… Tanya… Nem akartam elhinni a vitathatatlant. Tanya?! Miért? A harag elborította az elmémet. Hogy merészeli? Hogy van bátorsága ahhoz, hogy kezet emeljen a családomra? Azonnal oda kellett mennem, de alighogy egy lépést tettem, Sam megállított.
- Nem! Nem jöhetsz be a falka területére! Majd mi elintézzük! Vigyázz a gyerekeidre! – kiáltotta oda nekem, mielőtt elrohant, nyomában a falkával.


- Apa? Apa, ugye nem lesz semmi baj? Visszahozzák nekünk anyát, ugye? – Sunday könnyektől maszatos arca bizalommal telve nézett fel rám. Eden a lábamba kapaszkodott.
- Persze, kincsem, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – simogattam meg a fejüket – Most pedig felhívjuk Rose nénit, hogy vigyen haza titeket, jó?
- Nem! Megvárjuk anyát! – Eden makacssága megközelítette az anyjáét.
- Eden, most az lesz a legjobb, ha elmentek! Anya is így akarná – súgtam neki, mire alábbhagyott az ellenkezése, majd végleg megszűnt.
- Oké – sóhajtott lemondóan.
- Helyes – biccentettem felé, még egy halvány mosolyt is megeresztettem.
Felhívtam Rosalie-t, aki néhány perc múltán meg is jelent, Emmett társaságában.
„Na, van már valami? Megvan már Bella?” – kérdezte a bátyám gondolatban, de csak ráztam a fejemet. Rose kitalálhatta, miről beszélgetünk némán, mert az arca eltorzult az aggodalomtól. Átöleltem az ikreket, majd Emmett kezeibe helyeztem az övékét. Ahogy távolodtak, vissza-visszanéztek, de engedelmesen haladtak tovább. Amikor már eltűntek a látóteremből, újra átadhattam magam a türelmetlenségnek. Fel-alá járkáltam a határ mentén, le sem vettem a tekintetem az erdőről. Minden apró neszre reménykedve fordultam a fák felé, de mindannyiszor csalódnom kellett. Hol vannak már? Percről percre nőtt bennem a feszültség, az aggodalom lassan felemésztett. 
És ekkor távoli léptek zaját hallottam. Meredten néztem a közeledő csapatot. Először nem figyeltem fel a legfontosabb részletre, majd a kép szinte beleégett a tudatomba. Bella nem a saját lábán jött. Elfogott a düh Tanya iránt, aki megsebezte a kedvesemet, de valami hiányzott. Nem hallottam a számomra a világ legszebb hangját játszó dallamot. Bella szíve nem dobogott. Nem! Nem késhettek el! Mi történt? Biztos voltam benne, hogy kedvesem él, csak a sokk miatt nem tudtam kivenni az életjeleit. Minden álmom összetört, ahogy Jacob arcára néztem. Egész testében remegett, tekintetében mély fájdalom ült.


- Ne! Nem! Ez nem lehet! Bella! – semmi nem érdekelt, csak hogy most a szerelmem mellett legyek.
Félőrülten átrohantam a határon, de senkinek volt ellenvetése. Jacob óvatosan a karjaimba helyezte az élettelen testet. Nem tudtam felfogni. Nem lehet, hogy így legyen vége!
- Bella, ne! Ezt nem teheted! Térj magadhoz, édesem! Szeretlek! – kétségbeesetten simogattam az arcát, hátha valami csoda folytán felébred.
De Bella mozdulatlan maradt. A sáros földön ülve éreztem, ahogy gyönyörű teste lassan kihűl. Bella halott volt, és én semmit nem tudtam tenni ez ellen. Nem értettem, miért élhettünk át ennyi boldogságot, ha most a sors elszakította tőlem őt. Reggel még a mennyekben jártam, egy angyallal az oldalamon, akinek a fénye beragyogott mindent. Most pedig csak a sötétség és a fájdalom ölelt körül. Fényes-szép mennybéli trónusomról hirtelen a pokol legmélyére lettem taszítva. 


Nem tudom, mennyi ideig dagonyáztam a bánatban, míg egyszer csak apám hangjára lettem figyelmes.
- Edward… Gyere fiam, mennünk kell – szólt lágyan, de az ő arca is eltorzult a bánattól.
- Carlisle, kérlek! Valamit tennünk kell! Nem lehet, hogy… - nem tudtam befejezni, a hangom beleveszett a sötétségbe.
- Sajnálom, Edward… - suttogta lehajtott fejjel.
Akkor értettem meg véglegesen. Bella már soha többé nem lesz az enyém, lelke átköltözött egy jobb világba, ahová én nem követhetem. Lassan felkeltem a földről, karjaimba vettem a mozdulatlan testet, és elindultam hazafelé. Jacob állított meg nemsokára.
- Edward, van itt valami… - mondta, majd visszaemlékezett Bella utolsó szavaira.
Végig az ő arcát figyeltem, miközben a farkas megmutatta nekem szerelmem kívánságát. Lassan peregtek a képek a szemeim előtt, minden egyes szó újabb szúrást okozott a halott szívemnek. Egy ponton már nem bírtam. Nem akartam látni, hogyan búcsúzik el tőlünk. Még, hogy ne gyászoljam! Mégis, mit gondolt? Hogy majd fütyörészve élem tovább az életem? Nevetséges…
- Jacob, elég. Köszönöm neked, hogy visszahoztad őt – súgtam bele a csendbe, majd összetörten haladtam a végzetem felé.


A házunk előtt a teljes család megtörten, sírva fogadott minket. Esme Alice karjában zokogott, akinek nem csak a gyásszal kellett megküzdenie, hanem a bűntudattal is. Emmett és Rose egymásba kapaszkodva álltak, egymást erősítve a fájdalomban. Jasper arca földöntúli szenvedést sugallt, hiszen neki nemcsak a saját, hanem mindannyiunk kínját el kellett viselnie. A gyerekek… Istenem, ők csak ledermedve figyeltek, tekintetük értetlenséget tükrözött.
- Apa? Mi van anyával? Mikor tér magához? – Eden reményteljesen nézett hol rám, hol Bellára. Nem tudtam, hogyan mondjam el nekik…
- Eden, Sunday, valamit meg kell tudnotok… Anya már nem… már nem fog felébredni többé. Elment, és nem is lesz már velünk soha – remegő hangom elhalt a rám törő görcsös zokogástól.
- Mi? Nem! Nem lehet! Te… Te megígérted nekem, hogy nem lesz semmi baj! Hazug vagy! Nem akarlak látni többé! – Sunday zokogva elrohant, míg Eden könnyes szemmel nézte Bellát, majd a húga után szaladt.
- Hagyd, majd én… - szólt rám Esme, mikor látta a hezitálásomat. Elsietett a gyerekek után.


Emberi sebességemhez képest is lassan mentem be a házba, fel a lépcsőm, a régi szobámba. Letettem Bella élettelen testét a közös ágyunkba, ahol megannyi szerelmes és szenvedélyes pillanatot éltünk át ketten. Ránéztem szerelmem halott-sápadt arcára, és akkor én is meghaltam. Kiveszett belőlem minden érzés, csak a mérhetetlen fájdalom maradt, ami belülről emésztett fel. Saját kezemmel akartam magam darabokra tépni és máglyára vetni, hogy megszüntessem ezt a mindent felperzselő gyászt. Magamban fohászkodtam Istenhez, hogy engem vigyen, hiszen a világnak szüksége van egy ilyen különleges lélekre, mint ő. Gondolataimba berágták magukat a családom elmélkedései, mint megannyi gonosz féreg, amik az én kínzásomra gyűltek össze. Nem bírtam tovább elviselni a szánakozó gondolatokat, több terhet már nem bírtak a vállaim. Kirohantam a házból. Kétségbeesetten kerestem a kiutat a szenvedéseimből. Újonnan felfedezett lelkem darabokra szakadt szilánkjai elkeseredetten küzdöttek a létezésért. Az erdő fái fekete hírnökökként szegélyezték az utamat, mint amolyan gyász-sorfal. Nem akartam mást, mint felejteni. Úgy éreztem, mintha váratlanul felhők takarnák el az eget. Aztán könnyű szellőként egy emlék libbent át az agyamon, láttam magam előtt az arcát, ahogy a meleg sugarak cirógatják hamvas bőrét. Bella hiánya újult erővel tört fel bennem. Bármit megadtam volna akkor egy sötét, csillagtalan éjszakáért, azért, hogy álmokba menekülhessek a valóság elől.
Hirtelen fellángolt bennem a düh. Hogy ki, vagy mi ellen, magam sem tudtam, de a gyilkolási vágy elképesztő intenzitással uralkodott el rajtam. Nem láttam semmit a tudatomra telepedett vörös ködtől, vakon pusztítottam a természetet magam körül. Fájdalmam nagyobb volt annál, mint amit el tudtam viselni. Csak rohantam az erdőben, óriási pusztulást hagyva magam mögött. Nem tudtam, hová megyek, teljesen céltalanul bolyongtam. A szél sírva rohant a fák között, mintha a lelkem dallamát játszaná. Halott szívem fájdalmasan sajgott, szemeimet soha meg nem születő könnyek égették. Egyszer csak elég volt. Megálltam, próbáltam gondolkodni, de semmi nem tudta elűzni az ürességet, az ő hiányát. Üvöltve rogytam le a földre. A gyász térdre kényszerített, és én megadtam magam.


A gyerekek arca szellemként kúszott be a tudatomba. Rájuk volt a legnagyobb szükségem, de szinte akaratom ellenére lépkedtem vissza a házhoz. Az eszem még mindig nem akarta elfogadni azt, amit a szívem már tudott. Hogy Bella mosolya soha többé nem fog felragyogni. Nem hallhatom, ahogy a szűk mellkasába szorult hatalmas szíve megakad egy pillanatra, hogy aztán végzetesen gyorsan dobogjon, amikor hozzáérek vagy megcsókolom. Nem hallhatom, ahogy elfúl a lélegzete, miközben porcelántestén végigsimítok. Nincs több nevetés, amely bearanyozza a napomat, nincsenek csendben elsuttogott vallomások. Felfoghatatlan, hogy ennyi szenvedés után így kellett ennek történnie. Bella nem halhat meg! Neki élnie kell! Tudtam, hogy nem tehetek semmit a végzet ellen, de a szívem nem akarta ilyen könnyen feladni.


Váratlanul két, könnyes arcocska bukkant fel előttem. Letérdeltem a gyerekek elé, és magamhoz húzva őket mélyen beszívtam az illatukat. Bella illatát… Ültünk hárman a földön, és zokogtunk.
- Apa… Apa, ne haragudj! Nem úgy gondoltam! De annyira fáj! – hüppögte Sunday.
- Tudom, kicsim, tudom. Most mindnyájunknak nagyon rossz. De majd az idő meggyógyít – én sem hittem abban, amit mondtam, de valamivel muszáj volt megnyugtatnom őket.
Döntöttem. El fogom rejteni szívemnek azt a részét, ami sírni és sikítani akar. Megacéloztam az akaratom, és felhúztam magunkat a nedves avarról. Teljes némaságban, egymásba kapaszkodva bandukoltunk a ház felé, ahol a számunkra legfontosabb személy élettelenül hevert. 


Az ajtóban Carlisle és Danielle fogadott.
- Edward, kitaláltunk valamit.

Demokrácia=szavazás

Hello mindenkinek! Nagyon remélem, hogy jó sokan ültetek tegnap a tv előtt, mindenki kedvenc Dr. Cullenét lesve : D Én végignéztem, és komolyan mondom, nekem nagyon bejött! Kicsit morbid és abszurd, de még élvezhető (sőt...)
Öhm, és lenne egy kérdésem.
Szóval, mi lenne jobb nektek:


  1. Ha most tenném fel a következő fejit, de akkor többet kellene várni a következő-következőre..
  2. Vagy pár nap múlva, viszont így aránylag egyenletes lenne az "elosztás"
Tessék dönteni, ha úgy jó, este felteszem a 21-et  Vagy nem : D
xoxo Lea

2010. február 16., kedd

2010. február 15., hétfő

20. fejezet





(Bella szemszöge)
Abban a pillanatban fel sem fogtam, mit mond Alice. Mi az, hogy eltűntek? Hiszen még csak apró gyerekek, és egy egész hadseregre való testőr vigyáz rájuk! Nem tűnhettek el csak úgy! A következő másodpercben Edward jelent meg mellettem. Meredten bámulta a húgát, arcán a legkülönbözőbb érzelmek suhantak tova. Értetlenség, düh, és végtelen fájdalom, ami megtelepedett azokban a gyönyörű, aranyszín szemekben. Egyre rémültebben vettem tudomásul, hogy minden szó igaz. A gyerekek, az én kicsi gyerekeim elvesztek. Jacob tért először észhez.
- Mikor tűntek el? – kérdezte tárgyilagosan. Edward és Alice úgy meredtek rá, mint valami marslakóra. Talán most vették észre, hogy ő is itt van.
- Úgy egy órája. Kikéretőztek a kertbe, hogy játszanak, és amikor nem jöttek vissza a megbeszélt időre, Rose-zal a keresésükre indultunk. Azt hittük, csak elcsavarogtak, de nem voltak sehol! Már mindent bejártunk, de még a nyomukat sem találjuk! Istenem, annyira sajnálom! – Alice zokogva rogyott a földre.
- Szólok a falkának. Nem lehetnek messze. Addig menjetek, hátha megtaláljátok őket! – kiáltotta Jake és elszáguldott.


Ránéztem Edwardra, akinek az arca merev maszkhoz hasonlított. A szemeiben égő gyűlölet, és mindent elárasztó aggodalom váltogatták egymást. Ránézett a húgára.
- Alice! Hagyd ezt abba! Mutasd meg, hol láttátok őket utoljára! – a hangja éles volt, tele szemrehányással. Alice még kisebbre húzta össze magát.
- Edward… - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Bella, az lesz a legjobb, ha te itt maradsz! Talán hazajönnek maguktól is… - hallottam, hogy ő maga sem hisz ebben.
- Mi? Üljek itt tétlenül? Nem! Nem fogok itt idegeskedni, amíg ti a környéken keresitek őket! – ráztam meg a fejem határozottan.
- Bella, kérlek! Nem akarok még miattad is aggódni, légy szíves! Kérlek, tedd meg a kedvemért! – két keze közé fogta az arcomat, és könyörögve nézett rám. Elvesztem, mint mindig.
- Rendben! De mindenről tudni akarok, érted? Mindenről! – a kiáltásom inkább sikításhoz hasonlított.
- Alice, gyerünk! Minél hamarabb kezdjük meg a keresést, annál hamarabb lesznek meg! – dörrent rá a kis örökmozgóra, aki most inkább egy élettelen rongybábura emlékeztetett. Odamentem hozzá, a karjaimat köré fontam, és megemeltem a felsőtestét.
- Alice, kérlek, találjátok meg nekem őket! Kérlek! – most már az én szavaim is zokogásba fulladtak. Rám nézett, a tekintetében lévő szomorúság elszántsággá változott.
- Megígérem, Bella, Az életemre esküszöm, hogy így lesz! – bólintott, majd felpattant a földről és csípőre tett kézzel Edward elé állt.
- Mehetünk? – lesett rá szerelemem, mire újabb bólintás volt a válasz.
Két másodpercen belül egyedül álltam az üres ház előtt, csak a kétségbeesés maradt velem.


Nem tudtam, remegő lábaim meddig bírnak el, így lassan besétáltam a kihalt kuckónkba. Odabent félelmetes erővel szakadt rám a csend. Szinte fizikai fájdalmat okozott a megszokott hangok hiánya. Eden és Sunday veszekednek odafönt, Edward halkan dúdolgat, miközben a teendőit intézi…
Felsétáltam az ikrek szobájába, leültem a hintaszékbe, és eszméletlenre sírtam magam.
Néhány órával később kábultan ébredtem. Először nem emlékeztem semmire, de mikor utolért a valóság, ijedten keresni kezdtem a mobilom. Edward nem hívott… Mi történhetett? Hogy lehet, hogy még nem találtak semmit? Vagy mégis? Csak annyira szörnyű, hogy… Nem, erre gondolnom sem szabad! Mindkét gyermekem él és jól vannak valahol.
Riasztó emlék tört rám. Az álmom… A nő a sziklán, mellette a kicsik… Magam sem tudtam, miért jutott ez most eszembe, de hátborzongatóan biztos voltam benne, hogy nem véletlenül álmodtam akkor ezt. 
Tudtam, kit kell hívnom.


Alice csak a sokadik csörgésre vette fel, amin meglepődtem, mert máskor azonnal felkapta a telefont. Gondolom, ő is ki volt készülve.
- Alice? Ide kell jönnöd! Azonnal! És Edward ne tudjon róla! – üvöltöttem, majd bontottam a vonalat.
Úgy tűnt, órákig kellett várnom, mire Alice végre megjelent.
- Bella! Ez nagyon nem jó ötlet! Emlékezz a látomásomra! Talán ez lesz az… - rázta fejét, de még sosem voltam ennyire biztosa dolgomban.
- Alice! Az ikreknek szükségük van rám! Oda kell vinned! – kiabáltam rá.
Tudtam, hogy szándékosan a halálba rohanok, de annyira szilárdan hittem az elméletemben, hogy senki nem tudott megingatni benne. Alice oda-vissza rohangált előttem, majd tehetetlenül felkiáltott, és a karjaiba kapva rohanni kezdett velem. 


Néhány perccel később a rezervátum határánál letett a lábaimra, és maga felé fordított.
- Bella, sietned kell! Nem voltam elég gyors… Edward erre tart! – zaklatottan rázott a vállaimnál fogva.
- Mi? Mikor? – nem volt időm a kérdésekre.
- Rohanj! A határon nem léphet át! Majd én visszatartom, te csak siess! Mentsd meg őket! – meglökött, mire majdnem hasra estem.
A félelem elborította az agyamat, de próbáltam küzdeni ellene. Kétségbeesett kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Bella! Ne! Ne csináld ezt! – Edward hangja megállásra kényszerített.
Lassan fordítottam a fejemet az irányába. Annyira szerettem volna vele lenni, megcsókolni és a karjába bújni, de ellen kellett állnom, a kicsikért, a jövőnkért. Könnyben úszó szemekkel súgtam egy „Bocsánatot”, majd elrohantam a fák felé.


 Az erdő félelmetes volt. Sokszor jártam erre Jacobbal, de akkor minden olyan fényes és meleg volt. Most az árnyékok hosszúra nyúltak, a fák fenyegetően tornyosultak fölém. Már nem is tudtam, merre megyek. A lábaim csak hajtottak egyre beljebb a sötétségbe. Csak futottam, minden erőmet megfeszítve. Rohantam száz sebből vérezve, ahogy a kinyúló ágak feltépték a bőrömet, ahogy az érdes talaj felhorzsolt, mikor elestem. De muszáj volt talpra állnom, mennem kellett előre, meg kellett mentenem a gyerekeket. Már a teljesítőképességem határán voltam, amikor megláttam, ahogy a késő délutáni napsugarak áttörik a lombokat. Kiértem a partra.


A meredek szikla szélén olyasvalakit pillantottam meg, akire egyáltalán nem számítottam.
- Tanya? Mit művelsz? – annyira ledöbbentem, hogy nem fogtam fel a nyilvánvalót.
- Nahát, csakhogy ideértél végre! Azt hittem, már sosem jössz! – végigfutott a hideg a hátamon a hangjától. Eszelős volt, őrült.
- Mit… mit keresel te itt? – próbáltam úrrá lenni a remegésemen.
- Szerinted? Mindig is tudtam, hogy nem vagy valami okos, de ez már mindenen túlmegy! – nevetett fel, engem meg a rosszullét környékezett.
Tanya oldalra mozdult, így megláthattam, mit rejtegetett eddig a háta mögött. A szívem leállt egy pillanatra, ahogy a félősen összekapaszkodó gyermekeimre esett a pillantásom. Reszketve álltak a sziklapárkányon, arcuk maszatos volt a könnyektől. Féktelen düh árasztott el Tanya iránt, amit már nem tudtam kordában tartani.
- Azonnal engedd el őket! Nincs jogod ezt tenni velük! – támadtam rá, mire gonoszul felnevetett.
- Mégis, mit tudnál te tenni? Te? Egy nyomorult, gyenge kis ember? Hiszen arra sem vagy képes, hogy magadat megvédd! Nézz magadra! Szánalmas vagy! Egy egész csapatnyi vámpírnak kell kísérgetni a nap minden percében! Fogalmam sincs, mit láttak benned Cullenék! – fröcsögte a szavakat, de ezzel csak még jobban feltüzelt.


Egész testemben remegve mentem közelebb hozzájuk, minden erőmet összeszedve próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, ha elveszítem a fejem, egyikünk sem éli túl. Így viszont volt egy halvány reményem, hogy Tanya csak engem akar, a kicsiket békén hagyja.
- Engedd el őket! Ők nem tehetnek semmiről! – kiáltottam rá. Már csak két méter választott el tőlük.
- Nem! Azt lesheted! Mikor végre mind itt vagytok! Nem szalasztok el egy ilyen remek alkalmat! – rázta a fejét.
Hirtelen odaugrottam, és lekevertem neki egy pofont. Meg sem rezdült. Nem tudom, honnan vettem hozzá a bátorságot és az erőt, de megtettem. Tanya arca először elnyúlt, majd szikrázó dühöt mutatott. Teleszívta a tüdejét levegővel, majd arcon csapott. Hatalmas csíkot húztam magam után, ahogy végigcsúsztam a nedves avaron.
- Mit képzelsz? Te… te undorító teremtmény! Nem érdemled meg az életet, te csak táplálék vagy! Örömmel töröm majd ki a nyakad, miután végignézted, hogyan pusztítom el ezeket a fattyúkat! – meglegyintette Eden tarkóját, mire ő sírva fakadt.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy Edward ezt szó nélkül hagyja? – tápászkodtam fel a földről, bár mindenem sajgott. Próbáltam a józan eszére hatni.
- Ó, Edward nem tehet semmit! Hiszen most sincs itt, hogy megvédjen titeket, nem igaz? És ha már nem lesztek az utamban, többé semmi sem állhat közénk! – teljesen esztelennek tűnt már.
- Tanya, te megőrültél! Ezt senki nem hagyná! Nem teheted ezt! – kiáltottam rá, bár tisztában voltam vele, hogy semmi haszna.
- Ne akard nekem megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! Visszataszító, gyenge ember vagy csupán! És most befejezzük ezt a kis játékot! – mondta, miközben a perem felé taszigálta az ikreket.
- Nem! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de váratlanul két farkas bukkant fel Tanya mellett. Jacob vadállati morgással vetette rá magát a vámpírra, míg Seth az erdőbe menekítette a kicsiket.
- Ne! – Tanya kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni az erős állkapcsok közül.


Szemei gyűlölettel teltek meg, ahogy rám nézett. Vicsorgott és hadakozott, és végre elérte a célját. Kirángatta magát Jacob alól, és villámgyorsan felém vetette magát. Megrémülni sem volt időm, és már a párkányon találtam magam, Tanya kezeinek szorításában. Jake felüvöltött mögöttünk. A vámpír megfordult, így ismét szabad voltam. Hátrálni kezdtem tőle, de ezzel egyre közelebb kerültem a szikla széléhez. Rájöttem, hogy nincs kiút, ezt a csatát elvesztettem. A szívem belesajdult, zokogtam belül, mikor eszembe jutott, hogy soha többé nem láthatom Edwardot, nem csókolhatom, nem figyelhetem az ikreket alvás közben, soha többé nem kapok tőlük ragadós puszikat, nem kiabálnak, hogy „Anyu!”, mikor feléjük közeledem. Nevetséges módon azon aggódtam, mondtam-e nekik ma, hogy mennyire szeretem őket. A vámpír ismét engem figyelt, márványarca teljesen érzelemmentes volt. Tudtam, hogy hamarosan vége ennek a rémálomnak, én innen nem kerülök ki épségben. Igazam volt.


Váratlanul dühös, mégis félelemmel teli morgást hallottam, Tanya is odakapta a fejét. Még mielőtt Jacob leszakította volna a fejét, egy utolsót lökött rajtam. Karjaim a semmibe markoltak, lábaim alól eltűnt a talaj. Végigpergett előttem az egész életem, mint valami tündérmese. Első nap az iskolában, Edward izzó, fekete szemei, amelyekben a gyilkolási ösztönt nagyon gyorsan felváltotta a vágy, a kórházban, James támadása után, a könnyes viszontlátás Volterrában, Victoria, az esküvőnk, a nászút, a szenvedély, a szerelem, a gyerekek születése, Edward földöntúli boldogsága. Nem akartam mindezt elveszíteni, de nem tudtam tenni ellene semmit. Tehetetlenül zuhantam a föld felé.


A becsapódás fájdalmát nem érzékeltem annyira, mint számítottam rá. Csekélység volt a családom elvesztéséhez képest. Nem tudom, meddig feküdtem ott, az eget vastag felhők takarták. Sosem hittem volna, hogy így fogok meghalni. Egyedül, kétségbeesetten, fájdalmakkal teli. Szemeimet az ég felé fordítottam, de semmit sem láttam a felhőtakaró miatt. Eltökélten szántottam az eget a tekintetemmel, és egyszerre megtaláltam azt, amit kerestem. Egy apró csillag. Egy magányos, fényesen ragyogó csillag pislogott át a felhőkön. Megnyugodtam. Most már ketten voltunk, a csillag és én. 
Nem kellett egyedül meghalnom.