20. fejezet

(Bella szemszöge)
Abban a pillanatban fel sem fogtam, mit mond Alice. Mi az, hogy eltűntek? Hiszen még csak apró gyerekek, és egy egész hadseregre való testőr vigyáz rájuk! Nem tűnhettek el csak úgy! A következő másodpercben Edward jelent meg mellettem. Meredten bámulta a húgát, arcán a legkülönbözőbb érzelmek suhantak tova. Értetlenség, düh, és végtelen fájdalom, ami megtelepedett azokban a gyönyörű, aranyszín szemekben. Egyre rémültebben vettem tudomásul, hogy minden szó igaz. A gyerekek, az én kicsi gyerekeim elvesztek. Jacob tért először észhez.
- Mikor tűntek el? – kérdezte tárgyilagosan. Edward és Alice úgy meredtek rá, mint valami marslakóra. Talán most vették észre, hogy ő is itt van.
- Úgy egy órája. Kikéretőztek a kertbe, hogy játszanak, és amikor nem jöttek vissza a megbeszélt időre, Rose-zal a keresésükre indultunk. Azt hittük, csak elcsavarogtak, de nem voltak sehol! Már mindent bejártunk, de még a nyomukat sem találjuk! Istenem, annyira sajnálom! – Alice zokogva rogyott a földre.
- Szólok a falkának. Nem lehetnek messze. Addig menjetek, hátha megtaláljátok őket! – kiáltotta Jake és elszáguldott.


Ránéztem Edwardra, akinek az arca merev maszkhoz hasonlított. A szemeiben égő gyűlölet, és mindent elárasztó aggodalom váltogatták egymást. Ránézett a húgára.
- Alice! Hagyd ezt abba! Mutasd meg, hol láttátok őket utoljára! – a hangja éles volt, tele szemrehányással. Alice még kisebbre húzta össze magát.
- Edward… - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Bella, az lesz a legjobb, ha te itt maradsz! Talán hazajönnek maguktól is… - hallottam, hogy ő maga sem hisz ebben.
- Mi? Üljek itt tétlenül? Nem! Nem fogok itt idegeskedni, amíg ti a környéken keresitek őket! – ráztam meg a fejem határozottan.
- Bella, kérlek! Nem akarok még miattad is aggódni, légy szíves! Kérlek, tedd meg a kedvemért! – két keze közé fogta az arcomat, és könyörögve nézett rám. Elvesztem, mint mindig.
- Rendben! De mindenről tudni akarok, érted? Mindenről! – a kiáltásom inkább sikításhoz hasonlított.
- Alice, gyerünk! Minél hamarabb kezdjük meg a keresést, annál hamarabb lesznek meg! – dörrent rá a kis örökmozgóra, aki most inkább egy élettelen rongybábura emlékeztetett. Odamentem hozzá, a karjaimat köré fontam, és megemeltem a felsőtestét.
- Alice, kérlek, találjátok meg nekem őket! Kérlek! – most már az én szavaim is zokogásba fulladtak. Rám nézett, a tekintetében lévő szomorúság elszántsággá változott.
- Megígérem, Bella, Az életemre esküszöm, hogy így lesz! – bólintott, majd felpattant a földről és csípőre tett kézzel Edward elé állt.
- Mehetünk? – lesett rá szerelemem, mire újabb bólintás volt a válasz.
Két másodpercen belül egyedül álltam az üres ház előtt, csak a kétségbeesés maradt velem.


Nem tudtam, remegő lábaim meddig bírnak el, így lassan besétáltam a kihalt kuckónkba. Odabent félelmetes erővel szakadt rám a csend. Szinte fizikai fájdalmat okozott a megszokott hangok hiánya. Eden és Sunday veszekednek odafönt, Edward halkan dúdolgat, miközben a teendőit intézi…
Felsétáltam az ikrek szobájába, leültem a hintaszékbe, és eszméletlenre sírtam magam.
Néhány órával később kábultan ébredtem. Először nem emlékeztem semmire, de mikor utolért a valóság, ijedten keresni kezdtem a mobilom. Edward nem hívott… Mi történhetett? Hogy lehet, hogy még nem találtak semmit? Vagy mégis? Csak annyira szörnyű, hogy… Nem, erre gondolnom sem szabad! Mindkét gyermekem él és jól vannak valahol.
Riasztó emlék tört rám. Az álmom… A nő a sziklán, mellette a kicsik… Magam sem tudtam, miért jutott ez most eszembe, de hátborzongatóan biztos voltam benne, hogy nem véletlenül álmodtam akkor ezt. 
Tudtam, kit kell hívnom.


Alice csak a sokadik csörgésre vette fel, amin meglepődtem, mert máskor azonnal felkapta a telefont. Gondolom, ő is ki volt készülve.
- Alice? Ide kell jönnöd! Azonnal! És Edward ne tudjon róla! – üvöltöttem, majd bontottam a vonalat.
Úgy tűnt, órákig kellett várnom, mire Alice végre megjelent.
- Bella! Ez nagyon nem jó ötlet! Emlékezz a látomásomra! Talán ez lesz az… - rázta fejét, de még sosem voltam ennyire biztosa dolgomban.
- Alice! Az ikreknek szükségük van rám! Oda kell vinned! – kiabáltam rá.
Tudtam, hogy szándékosan a halálba rohanok, de annyira szilárdan hittem az elméletemben, hogy senki nem tudott megingatni benne. Alice oda-vissza rohangált előttem, majd tehetetlenül felkiáltott, és a karjaiba kapva rohanni kezdett velem. 


Néhány perccel később a rezervátum határánál letett a lábaimra, és maga felé fordított.
- Bella, sietned kell! Nem voltam elég gyors… Edward erre tart! – zaklatottan rázott a vállaimnál fogva.
- Mi? Mikor? – nem volt időm a kérdésekre.
- Rohanj! A határon nem léphet át! Majd én visszatartom, te csak siess! Mentsd meg őket! – meglökött, mire majdnem hasra estem.
A félelem elborította az agyamat, de próbáltam küzdeni ellene. Kétségbeesett kiáltást hallottam a hátam mögül.
- Bella! Ne! Ne csináld ezt! – Edward hangja megállásra kényszerített.
Lassan fordítottam a fejemet az irányába. Annyira szerettem volna vele lenni, megcsókolni és a karjába bújni, de ellen kellett állnom, a kicsikért, a jövőnkért. Könnyben úszó szemekkel súgtam egy „Bocsánatot”, majd elrohantam a fák felé.


 Az erdő félelmetes volt. Sokszor jártam erre Jacobbal, de akkor minden olyan fényes és meleg volt. Most az árnyékok hosszúra nyúltak, a fák fenyegetően tornyosultak fölém. Már nem is tudtam, merre megyek. A lábaim csak hajtottak egyre beljebb a sötétségbe. Csak futottam, minden erőmet megfeszítve. Rohantam száz sebből vérezve, ahogy a kinyúló ágak feltépték a bőrömet, ahogy az érdes talaj felhorzsolt, mikor elestem. De muszáj volt talpra állnom, mennem kellett előre, meg kellett mentenem a gyerekeket. Már a teljesítőképességem határán voltam, amikor megláttam, ahogy a késő délutáni napsugarak áttörik a lombokat. Kiértem a partra.


A meredek szikla szélén olyasvalakit pillantottam meg, akire egyáltalán nem számítottam.
- Tanya? Mit művelsz? – annyira ledöbbentem, hogy nem fogtam fel a nyilvánvalót.
- Nahát, csakhogy ideértél végre! Azt hittem, már sosem jössz! – végigfutott a hideg a hátamon a hangjától. Eszelős volt, őrült.
- Mit… mit keresel te itt? – próbáltam úrrá lenni a remegésemen.
- Szerinted? Mindig is tudtam, hogy nem vagy valami okos, de ez már mindenen túlmegy! – nevetett fel, engem meg a rosszullét környékezett.
Tanya oldalra mozdult, így megláthattam, mit rejtegetett eddig a háta mögött. A szívem leállt egy pillanatra, ahogy a félősen összekapaszkodó gyermekeimre esett a pillantásom. Reszketve álltak a sziklapárkányon, arcuk maszatos volt a könnyektől. Féktelen düh árasztott el Tanya iránt, amit már nem tudtam kordában tartani.
- Azonnal engedd el őket! Nincs jogod ezt tenni velük! – támadtam rá, mire gonoszul felnevetett.
- Mégis, mit tudnál te tenni? Te? Egy nyomorult, gyenge kis ember? Hiszen arra sem vagy képes, hogy magadat megvédd! Nézz magadra! Szánalmas vagy! Egy egész csapatnyi vámpírnak kell kísérgetni a nap minden percében! Fogalmam sincs, mit láttak benned Cullenék! – fröcsögte a szavakat, de ezzel csak még jobban feltüzelt.


Egész testemben remegve mentem közelebb hozzájuk, minden erőmet összeszedve próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, ha elveszítem a fejem, egyikünk sem éli túl. Így viszont volt egy halvány reményem, hogy Tanya csak engem akar, a kicsiket békén hagyja.
- Engedd el őket! Ők nem tehetnek semmiről! – kiáltottam rá. Már csak két méter választott el tőlük.
- Nem! Azt lesheted! Mikor végre mind itt vagytok! Nem szalasztok el egy ilyen remek alkalmat! – rázta a fejét.
Hirtelen odaugrottam, és lekevertem neki egy pofont. Meg sem rezdült. Nem tudom, honnan vettem hozzá a bátorságot és az erőt, de megtettem. Tanya arca először elnyúlt, majd szikrázó dühöt mutatott. Teleszívta a tüdejét levegővel, majd arcon csapott. Hatalmas csíkot húztam magam után, ahogy végigcsúsztam a nedves avaron.
- Mit képzelsz? Te… te undorító teremtmény! Nem érdemled meg az életet, te csak táplálék vagy! Örömmel töröm majd ki a nyakad, miután végignézted, hogyan pusztítom el ezeket a fattyúkat! – meglegyintette Eden tarkóját, mire ő sírva fakadt.
- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy Edward ezt szó nélkül hagyja? – tápászkodtam fel a földről, bár mindenem sajgott. Próbáltam a józan eszére hatni.
- Ó, Edward nem tehet semmit! Hiszen most sincs itt, hogy megvédjen titeket, nem igaz? És ha már nem lesztek az utamban, többé semmi sem állhat közénk! – teljesen esztelennek tűnt már.
- Tanya, te megőrültél! Ezt senki nem hagyná! Nem teheted ezt! – kiáltottam rá, bár tisztában voltam vele, hogy semmi haszna.
- Ne akard nekem megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! Visszataszító, gyenge ember vagy csupán! És most befejezzük ezt a kis játékot! – mondta, miközben a perem felé taszigálta az ikreket.
- Nem! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de váratlanul két farkas bukkant fel Tanya mellett. Jacob vadállati morgással vetette rá magát a vámpírra, míg Seth az erdőbe menekítette a kicsiket.
- Ne! – Tanya kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni az erős állkapcsok közül.


Szemei gyűlölettel teltek meg, ahogy rám nézett. Vicsorgott és hadakozott, és végre elérte a célját. Kirángatta magát Jacob alól, és villámgyorsan felém vetette magát. Megrémülni sem volt időm, és már a párkányon találtam magam, Tanya kezeinek szorításában. Jake felüvöltött mögöttünk. A vámpír megfordult, így ismét szabad voltam. Hátrálni kezdtem tőle, de ezzel egyre közelebb kerültem a szikla széléhez. Rájöttem, hogy nincs kiút, ezt a csatát elvesztettem. A szívem belesajdult, zokogtam belül, mikor eszembe jutott, hogy soha többé nem láthatom Edwardot, nem csókolhatom, nem figyelhetem az ikreket alvás közben, soha többé nem kapok tőlük ragadós puszikat, nem kiabálnak, hogy „Anyu!”, mikor feléjük közeledem. Nevetséges módon azon aggódtam, mondtam-e nekik ma, hogy mennyire szeretem őket. A vámpír ismét engem figyelt, márványarca teljesen érzelemmentes volt. Tudtam, hogy hamarosan vége ennek a rémálomnak, én innen nem kerülök ki épségben. Igazam volt.


Váratlanul dühös, mégis félelemmel teli morgást hallottam, Tanya is odakapta a fejét. Még mielőtt Jacob leszakította volna a fejét, egy utolsót lökött rajtam. Karjaim a semmibe markoltak, lábaim alól eltűnt a talaj. Végigpergett előttem az egész életem, mint valami tündérmese. Első nap az iskolában, Edward izzó, fekete szemei, amelyekben a gyilkolási ösztönt nagyon gyorsan felváltotta a vágy, a kórházban, James támadása után, a könnyes viszontlátás Volterrában, Victoria, az esküvőnk, a nászút, a szenvedély, a szerelem, a gyerekek születése, Edward földöntúli boldogsága. Nem akartam mindezt elveszíteni, de nem tudtam tenni ellene semmit. Tehetetlenül zuhantam a föld felé.


A becsapódás fájdalmát nem érzékeltem annyira, mint számítottam rá. Csekélység volt a családom elvesztéséhez képest. Nem tudom, meddig feküdtem ott, az eget vastag felhők takarták. Sosem hittem volna, hogy így fogok meghalni. Egyedül, kétségbeesetten, fájdalmakkal teli. Szemeimet az ég felé fordítottam, de semmit sem láttam a felhőtakaró miatt. Eltökélten szántottam az eget a tekintetemmel, és egyszerre megtaláltam azt, amit kerestem. Egy apró csillag. Egy magányos, fényesen ragyogó csillag pislogott át a felhőkön. Megnyugodtam. Most már ketten voltunk, a csillag és én. 
Nem kellett egyedül meghalnom.