26. fejezet

Nem túl hosszú, a vége érdekes, de ez az ára annak, ha siet az ember, bocsi... Azért jó szórakozást!  És elnézést, hogy késtem vele!

(Bella szemszöge)

Amikor Edward lehunyta a szemét, igyekeztem a magam javára fordítani a helyzetet, így, szinte észrevétlenül, leheletfinoman gombolni kezdtem az ingét. Valahol a józan eszem leghátsó zugában tudtam, hogy valami nincs rendben, hogy mindenki minket néz és lenne más dolgom is, de egyszerűen csak az érdekelt, hogy akkor és ott Edwardé legyek, akár a világ szeme láttára is. Soha nem éreztem még ilyen mértékű vágyat, az édes kín felemésztette a bennem rejtőző ésszerűség utolsó morzsáját is, helyét lelkesen foglalta el a sóvárgás a férjem iránt. Csillapíthatatlan volt ez a fajta éhség; egyszer belekóstoltam, és a létezésem végéig ízlelni szerettem volna. 

Edward váratlanul kinyitotta a szemeit, és felismerés futott keresztül gyönyörű arcán, miközben kibámult az ablakon. Egy pillanatra elöntött a kíváncsiság, de hősisen legyőztem magamban, hogy újra csak rá és az érzelmeinkre koncentrálhassak. Két kezemben fogtam az arcát és lassan az enyém felé fordítottam. A tekintete másodpercek alatt elsötétült a vágytól, ősi, fekete tűz izzott benne. Kissé lehajtotta a fejét, és végre találkozott az ajkunk. 

Két színnel égő tűz lobbant fel, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév volt: ez kék tűz volt, amely hirtelen lepi be a tudatot, és mindent felperzselve maga után, ugyanolyan hirtelen ki is huny. Teljesen abszurd módon és váratlanul, de azt kívántam, bárcsak még ember lehetnék, hogy hallja, lássa és érezze, milyen őrült módon akartam őt, mennyire nem törődtem a körülöttünk lévő, akkor nagyon is felzaklatott világgal. 

Ajkaink egyre szenvedélyesebben mozogtak egymás ellen, már ő sem volt tétlen, passzív fél, az ő kezei is elindultak saját vándorútjukra. Végigbarangolt a hátamon, lágyan simított le a csigolyáim kiemelkedésein, ujjaival zongorázva haladt a derekamon át a csípőmig, hogy megragadjon, és szorosan magához vonjon. Ha nem lettem volna olyan felhevült, nevetnem kellett volna az állapotán. Egyértelműen éreztem, hogy ő mit érzett, ha akarta volna, se tudta volna letagadni a vágyát. Egy jóleső nyögés szakadt fel a torkomból, és még jobban hozzá préseltem a testem. 

A kezeim a nyakáról lesiklottak a vállára, és ekkor, váratlanul már egyedül álltam a falhoz préselve, Emmett kaján pillantásainak kereszttüzében. Zavarodottan néztem körbe. Edward a lépcső tetején állt, ugyanolyan meglepődötten, mint én. Előtte Jasper tárta ki a karját, megakadályozva ezzel abban a kedvesemet, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Köszönöm fiúk, még épp időben! – vigyorgott rám Alice, aki most a szememben csak egy idegesítő, bosszantó kis törpe volt, lévén elválasztott a vágyaim tárgyától.

- Alice! Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? – igyekeztem minél fenyegetőbbnek hatni, de a mosoly csak szélesebb lett a tündérarcán.

- Dehogynem! Ha tovább szeretgetitek itt egymást, még a végén Emmett nyerte volna a fogadást Jazzel szemben. Azt pedig ugye nem hagyhattam… - lágy tekintettel nézet fel Jasperre, aki már laza testtartással támaszkodott a lépcsőkorlátnak.

- Milyen fogadás? – a hír úgy hatott rám, mint egy vödörnyi jég, teljesen lehűtötte a felkorbácsolódott érzelmeimet. 

Most, hogy újra én voltam, a legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Te jó ég, mi a fenét műveltünk mi az előbb? Mindenki szeme láttára el akartam csábítani Edwardot… és ő sem tiltakozott túl hevesen… Éreztem, ahogy az arcom egyre nagyobb része kezd el bizseregni, a láthatatlan pirulás jeleként. Leírhatatlan szégyen özönlötte el a bensőmet, lehajtott fejjel a cipőm orrát mustrálgatva próbáltam én magam is láthatatlanná válni.

- Bella, kérlek, nem hagynád abba? Egy kissé frusztráló átélni az érzésidet mostanság – Jasper már-már kétségbeesett hangjára úgy csapódtam vissza a valóságba, mint egy meteor.

- Ó, sajnálom, én csak… - igyekeztem összeszedni magam, lélekben és testileg egyaránt. Cseppet sem kecses mozdulattal félrelöktem az utamból a még mindig vigyorgó Emmettet, és a kanapéra huppantam.

- Tudom. Nem kell kimondanod, ha nem akarod – mosolygott megértően Jazz, és abban a pillanatban jobban szerettem őt, mint bármikor. 

Hálásan viszonoztam a mosolyt, majd a tekintetem Edwardra siklott, aki merev arccal nézet hol engem, hol a mellette álló testvérét. Halkan megköszörültem a torkom, mire végre teljes mértékben hajlandó volt rám figyelni. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és megpaskoltam magam mellett a kanapét, jelezve a kívánságomat. Nem kellett több neki se, hanyagul lesöpörte Jasper kezét a korlátról, hogy elférjen, és hozzám sietett. Jólesően bújtam a karjai közé, bár már korántsem olyan égető szenvedéllyel, mint az imént. Edward a hajamba temette az arcát és mélyet sóhajtva teljesen ellazult. Imádtam ilyenkor, mert olyan mértékű nyugalmat és békességet árasztott magából, amit egy ember sosem lenne képes elérni. Persze, nem szándékosan tette ezt, ilyen volt a természetéből adódóan, és ezért még inkább szerettem. 

Carlisle került a látóterembe, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy maradjon komoly, vagy nevesse el magát az előzőeken. Roppant kínosan éreztem magam, de Jasper megköszörülte a torkát, mire megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy ne akarjak mindenáron elbujdosni. A kíváncsiságom lassan felülkerekedett a zavaromon, és egyre égetőbben akartam tudni, hogy mi is történt az előbb.

- Elárulná végre valaki, hogy mi folyik itt? – körbenéztem a szobában, szemeimmel végigpásztázva a családomon.

Végül Carlisle aranyszínű tekinteténél állapodtam meg, és kérdőn pillantottam rá. Felsóhajtott, és egy jellegzetes „Edward-mozdulattal” a hajába túrt. Végre rájöttem, honnan szedte ezt össze a kedvesem…

- Emlékszel még a Volturi felderítőjére, igaz? – kérdezte tőlem, majd miután beleegyezően bólintottam, folytatta – Szóval, annyit már sikerült kiderítenünk róla, hogy William-nek hívják, és a testőrséghez tartozik. Valamint, mint ahogy azt már bizonyára sejted, hasonló a képessége, mint Jaspernek, csak az övé sokkal fejlettebb. Sajnálom, fiam, de ez az igazság – mosolygott bocsánatkérően Jasperre, aki csak rázta a fejét.

- Carlisle, hogy érted azt, hogy fejlettebb a képessége? – fordultam a fogadott apám felé, de helyette Edward válaszolt.

- Jasper csak akkor képes közvetíteni az érzelmeket, ha ő maga is átéli ezeket, Williamnek ezzel szemben elég csak rágondolnia. És nem is kell, hogy közel legyen a célpontjához. Ezért olyan veszélyes – a karjaiból álló gyűrű összeszűkült körülöttem, ahogy elöntötte az indulat. 

Lágyan végigsimítottam a bőrén, hogy megnyugtassam, de nem értem el vele sok mindent, csupán azt, hogy az érintésem nyomán összerázkódott kissé. Elmosolyodtam, szinte csak magamban, mert Emmett még mindig engem figyelt, gondolom, újabb kompromittáló jelenetre számítva. Már előre remegett a gyomrom, ha arra gondoltam, mit fogok én kapni ettől a jómadártól, ha ez az egész végre a hátunk mögött lesz. Bármennyire is nem szerettem volna átélni az elkövetkezendő megaláztatásokat, mégis, szinte betegesen vágytam már rájuk, mert az azt jelentené, hogy végre nyugalom van körülöttünk. 

Semmi mást nem szerettem volna, csak pár békés napot, azt, hogy végre Edwarddal és a gyerekekkel élvezzem az életet, ha csak néhány órára is. Ez a vágyam egyenlőre lehetetlennek bizonyult, addig legalábbis igen, amíg vissza nem tértem Volterrából. Nem vallottam be senkinek, bár Jasper valószínűleg érezte, de nagyon féltem az előttem álló feladattól. Rengeteget hallottam már Aro-ról, a művészetek és, nem mellesleg, a tehetséges vámpírok nagy patrónusáról, de ezekből a történetekből az is világosan kitűnt, hogy nem foglalkozik holmi érzelmekkel vagy családi kapcsolatokkal. A sajátján kívül, természetesen. Mert számára mindennél fontosabb volt a Volturi klán egyben tartása, bármi áron. Ezzel kapcsolatban gondoltam ki a tervemet, reméltem, hogy ilyen téren sikerül hatnom rá, sikerül meggyőznöm arról, hogy nekem éppen olyan fontosak a családtagjaim, mint neki. Bár egyenlőre semmiben sem lehettem biztos, csupán abban, hogy mindent el fogok követni azért, hogy békén hagyják a Culleneket. Az már szinte mellékesnek tűnt, hogy én hazatérjek. Ha kell, magamat ajánlom cserébe… Bele sem mertem gondolni, mit szólt volna Edward, ha megtudta volna, mit forgattam a fejemben. Az első reakciója valószínűleg a végtelen harag lett volna, hogy a dühe aztán lecsillapodva, átadja a helyét a makacsságnak és az aggodalomnak. Hiába, úgy ismertem már, mint a tenyeremet, ahogyan ő is engem. Éppen ezért volt rendkívül nehéz, már-már lehetetlen, hogy eltitkoljak előle dolgokat. És a félelmemet mindennél jobban el szerettem volna rejteni, mert olyan volt, mint egy cápa; ha megérezte volna , nem szállt volna le rólam, nem engedett volna el.

Így hát igyekeztem a lehető legbékésebben ücsörögni a mellkasának dőlve, és érdeklődve figyeltem, ahogy Carlisle és Alice azon vitatkozott, hogy mit tegyenek az újdonsült, nem várt vendéggel. Váratlanul valódi nyugalmat éreztem, és tudtam, hol keressem a forrását. Jasper tekintete rám tapadt, arcán kérdések és megértés váltogatták egymást. Óvatosan megráztam a fejem, a pillantásomba annyi könyörgést sűrítettem, amennyire csak képes voltam. Láthatóan megértette és elfogadta, mert csendesen felsóhajtott, és kivonult a konyhába. Edward összehúzott szemekkel meredt utána, láthatóan azon töprengett, hogy utána menjen-e és kifaggassa, de végül nem mozdult, tovább ücsörgött mellettem, szorosan magához húzva. Más helyzetben mindennél jobban élveztem volna ezt a helyzetet, de akkor majd’ szétvetett az idegesség. Minél előbb beszélnem kellett Jasperrel és Alice-szel, de nem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni azt, hogy titokban tegyem mindezt. Nem akartam, hogy Edward aggódjon, azt még inkább nem, hogy valamilyen módon megakadályozzon a tervem végrehajtásában. 

Imáim meghallgatásra találtak, és megoldásként felhangzott egy panaszos kiáltás az emelet felől, élénken ábrázolva Sunday nemtetszését valami iránt. Szinte boldogan pattantam fel a kanapéról, és egy sugárzó mosollyal az arcomon Edward felé fordultam.

- Hagyd csak, majd én megnézem őket! Úgyis régen gyakoroltam, mint anyuka – igyekeztem minél derűsebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszani, igazán reménykedtem benne, hogy sikerült.

Edward fürkészőn bámult rám még egy ideig, de végül csak halványan elmosolyodott, és a fejével intett az emelet felé. 

Lelkesen szaladtam fel az ikrek szobájához, megálltam az ajtó előtt, és, némi lelkiismeret furdalással küzdve, az ajtólaphoz tapasztottam a fülem, hogy hallgatózzam.

- Sunny, értsd meg, hogy anya nem akarta, hogy tudjunk erről! Nem mehetsz le csak azért, hogy nekiállj hisztizni! – mondta fojtott hangon Eden a húgának, Igazából nem is lepődtem meg annyira, mert ismertem őket, tudtam, hogy mire képesek.

- Nem értem, miért ne tudhatnák a felnőttek – Sunday hangja itt nyávogósan elvékonyodott, ahogy a gúny felülkerekedett rajta – hogy tudunk mindent, és nem hagyjuk! – kiáltott fel a végén.

- Nem értesz te semmit! Ne légy már ilyen naiv! Mégis, mit gondolsz, mit tehetnénk? Zárjuk anyát a pincébe és dobjuk el a kulcsot? Különben is, hallottad, hogy még apa is mellé állt, pedig tőle vártam ezt a legkevésbé – szinte láttam magam előtt, ahogy Eden csóválja a fejét.

A szívem meghasadt, annyira szomorúvá tett ez a kis közjáték. Nem akartam továbbra is visszaélni a bizalmukkal, így vettem egy mély levegőt, és egy rövid kopogtatást követően beléptem a szobába. A kicsik ijedten ugrottak fel a padlóról, tekintetüket rám szegezve nyeltek egy nagyot. Vicces jelenet volt, egy halvány mosolyt még én is megeresztettem.

- Sziasztok, édeseim, mi a helyzet? – leültem a földre, és kitártam a karon, hogy egyszerre ölelhessem át őket. Egy határozottan megkönnyebbültnek hallatszó sóhaj után mindketten az ölembe fészkelték magukat, és elterültek az anyai szeretetben.

- Semmi különös, anya. Csak beszélgettünk – Sunday kis köröket rajzolt az ujjával a szőnyegre, ékesen bizonyítva, hogy zavarban van. Igyekeztem nem elvigyorodni ezen, nem akartam lerombolni a hitüket.

- A nappaliból nem egészen így hallatszott – most a másik csemetémet vettem górcső alá, de Eden is inkább a padló bámulását választotta helyettem.

Tudtam, hogy nem kertelhetek tovább, valamilyen magyarázatot kell adnom nekik. Felsóhajtottam, miközben végigsimítottam a puha hajukon.

- Anya? Történt valami? – úgy nézett ki, Eden sem hajlandó tovább várni.

- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnotok kellene. Azt nyugodtan rábízhatjátok apátokra – megeresztettem egy kesernyés mosolyt, de nem vették a lapot.

- Anya, hallottuk, hogy el akarsz menni, mert veszély leselkedik ránk. De nem kell félned, mert majd én vigyázok rád – magyarázta nagyon komolyan Eden, és ettől úgy éreztem, a szívem ismét életre kel, és ki akar szabadulni a mellkasomból. Persze, ez nem volt lehetséges, de annyira meghatódtam, hogy egy szó sem jött ki a számon.

- Nem csak te! Én is itt vagyok! – tiltakozott fennhangon Sunday, mire Eden felkacagott.

- Ugyan már, te lány vagy! A lányok nem képesek ilyesmire! – nevetett bele a húga arcába.

- Mit beszélsz? Majd én megmutatom neked! – ugrott fel az ölemből a lányom, és mint egy harci kakas, csípőre tett kézzel megállt a bátyja előtt. 

Neki sem kellett több, felpattant, és tükörképként beállt Sunday elé.

Villogó szemmel méregették egymást, de igazán egyik sem akarta bántani a másikat. Az anyai kötelességem azt kívánta volna, hogy rájuk szóljak, de annyira élveztem, hogy végre egy kis élet van körülöttem, hogy csak ültem ott szótlanul, és néztem őket.

- Akármit is akarsz tenni velem, akkor sem tudod megvédeni anyát! Ez a férfiak dolga! – jelentette ki Eden, miközben peckesen kihúzta magát. Most Sunday-en volt a sor a nevetésben.

- Férfi? Még csak gyerek vagy, te tökkelütött! – kacagott a csöpp lány, és meglökte Edent. Itt kaptam észbe, és még mielőtt nagyobb baj lett volna, közéjük álltam.

- Elég legyen! Eden, nagyon szépen köszönöm, hogy óvni akarsz, de semmi szükség rá, hidd el. És ha szükségem lenne védelemre, amire nincs, Sunday is képes lenne megcsinálni, mert őt nem az vinné előre, hogy férfi, hanem az esze – végigsimítottam a lányom arcán, és melegen rámosolyogtam, amit hálásan viszonzott is. Edennél azonban nem értem el a kívánt hatást, mert felháborodottan felkiáltott.

- Akkor én most buta vagyok?! – kerekedtek el a szemei.

- Nem, dehogy! Csak te másban vagy tehetséges. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy buta vagy, sőt! – kétségbeesetten igyekeztem lehűteni a szobában uralkodó hangulatot. Sikerrel, mert Eden némi rosszalló bámulás után a nyakamba ugrott, és szorosan átölelt. 

Néhány pillanat múlva Sunday követte a bátyja példáját, és már hárman kapaszkodtunk egymásba. Annyi melegség öntötte el a lelkem, hogy elakadt a lélegzetem. Meghatottsággal teljesen átitatva lassan az egyik ágy felé vettem az irány, és a gyerekekkel a karjaimban leültem rá. Végre úgy éreztem, valóban minden rendbe jön, hiszen ilyen méretű szeretetet senki és semmi nem pusztíthat el. Magamban hálát rebegtem Istennek, hogy megadta nekem azt, amiről más még csak álmodni sem mer; egy férjet, aki szeret, és akit én is az őrületig imádhatok, egy családot, aminél még nem látott összetartóbbat a világ, és ezt a két kis tündért, akik most oly elégedetten szuszognak az ölemben. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy világ tökéletes, és megtaláltam benne a helyem.