28. fejezet

(Bella szemszöge)
Nem tudtam, mi tévő legyek, mert mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültem, úgymond összekapcsolódtam, képes voltam használni a képességét, még ha rövid időre is. Alice élvezte a helyzetet, rendszeresen mellém telepedett, és viccesebbnél viccesebb látomásokkal szórakoztatott. Láttam például, hogy Emmett hamarosan csúfos vereséget szenved egy fogadásban, vagy, hogy Jasper békésen tűri, hogy Sunday bálkirálynőt varázsoljon belőle, ruhával, sminkkel és mindennel együtt. Átéltem, hogy Carlisle és Eden íjászkodni tanulnak a ház mögötti réten, mert a kisfiam nagy rajongója lesz Robin Hoodnak, ahogy azt is, mikor Esme adventi ünnepséget szervez majd az árvaházban. Ezek a dolgok megkönnyítették kissé a helyzetemet, egy kis ideig képes voltam elszakadni attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit egyik-másik képesség birtoklása okozott. Jasperrel nem bírtunk meglenni egymás közelében, mert őt zavarta, hogy úgymond belelátok az érzelmeibe, én pedig a poklok poklát jártam végig, ahogy a képessége szinte szétfeszítette a bensőmet. Igyekeztem eltitkolni minden szenvedésemet, de Edward, miután egy percre sem volt hajlandó magamra hagyni, gyakran simított végig a hátamon, lehelt gyengéd csókot a számra, vagy egyszerűen csak fogta meg a kezem, mikor látta, hogy szenvedek. Egyedül az ő képessége nem mutatott többé hajlandóságot arra, hogy, ha képletesen is, de belém másszon, és én a végletekig hálás voltam emiatt. Nem bírtam volna elviselni a szánakozó gondolatokat, így is nehéz volt nem észrevenni néhány lopott pillantást, résztvevő összenézést.


Egy délutánon Alice-szel ücsörögtünk a nappaliban, újra csak magunkat szórakoztatva, mikor hangos kiáltásra lettünk figyelmesek odakintről. Alice és én, valamint – az Emmett által tréfásan csak pulinak becézett – Edward az ajtó felé indultunk, szinte egymást fellökve léptünk ki a ház elé.


 Meglepő látvány tárult a szemeim elé, de a döbbenetet nagyon gyorsan felváltotta a harsány nevetés. Emmett egy fához volt szegezve, az ingénél fogva egy hosszú nyílvessző tartotta fogságban, és bosszús képpel tekintgetett a ház mellé. Ahogy kilestem Edward mögül, megláttam Edent és Carlisle-t, a csöpp kis fiúcska, kezében egy nála kétszer nagyobb íjat tartva éppen belecsapott a nagyapja tenyerébe. Tehát elkezdődött a hős korszak… Még mindig mosolyogva léptem oda Emmetthez, és miközben kirántottam a nyilat a fából – az ing halk reccsenéssel végleg megadta magát – lábujjhegyre álltam, és odahajoltam a füléhez.
- Figyelj, hogy mit teszel vagy mondasz, Emmett Cullen. Ő csak egy kisfiú – súgtam neki gyorsan és csendesen, mire meglepetten nézett rám.
- Miért, mit gondolsz, mit teszek vele? Talán megeszem reggelire? – az utolsó mondatot már kiáltotta, és közben Eden felé rohant, aki boldog sikítozással igyekezett megmenekülni nagybátyja „félelmetes” bosszúja elől.
Pár pillanat múlva Sunday rohant ki a házból, és lelkesen csatlakozott a fiúkhoz. Sokadszorra állapítottam meg, hogy három gyereket nevel a Cullen család, hiszen Emmett a legtöbbször nem érte el még az ikrek szintjét sem. 


Mosolyogva néztem Edwardra, és akkor olyan történt, ami még a legrosszabb rémálmaimban sem fordult elő. A kedvesem, a szerelmem, az életem értelme fájdalomtól üvöltve rogyott le a földre, ahol tovább vonaglott a láthatatlan kínoktól. Rémülten pillantottam Alice-re, mire ő is összeesett, és most már ketten szenvedtek a ház előtt feküdve.
- Bella! Csukd be a szemed! Ne nézz rám! – hallottam, ahogy Carlisle kiabált nekem, de nem értettem, miért kéri ezt tőlem.
Azonban bíztam benne és a szakértelmében annyira, hogy szó nélkül teljesítsem a kérését. Szorosan összezártam a szemeim, mire a fájdalmas nyögések és sikoltozások abbamaradtak, csak fojtott zihálást hallottam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt, de a rémületem erősebb volt, így a szemhéjaim zárva maradtak. De, még ha a félelem vakká is tett, némává nem, így kétségbeesetten szólongattam a többieket.
- Edward? Alice? Carlisle? Edward! – csak kiáltoztam, miközben a szemeim égtek a képzeletbeli könnyektől. Tapogatózni kezdtem magam körül, de váratlanul egy ismerős kéz lefogta az enyémet, majd Edward az ölébe húzott, és úgy ringatott, mint egy gyereket.
- Bella, semmi baj, kicsim! Csak nyugodj meg kérlek, mert az őrületbe kergeted Jaspert – mondta halkan Edward, miközben a hajamat simogatta. Felemeltem a fejem, és már nyitottam volna a szememet, de Alice rám szólt valahonnan a háttérből.
- Bella, én a helyedben még egy kicsit úgy hagynám – szűrte a fogai között, és hamarosan azt is megértettem, hogy miért.
- Anya? Minden rendben? – hallottam Sunday vékony hangját a fejem mellől, ami mellé nemsokára Eden zihálása is betársult. Biztosan látták az előbbieket…
Hálát adtam az égnek Alice-ért, és a képességéért. Ha véletlenül ugyanazt tettem volna a gyerekekkel, mint Edwarddal és vele… Soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Vakon tapogatózva megkerestem a lányom arcát, és gyengéden végigsimítottam rajta.
- Semmi gond, édesem. Miért nem mentek be a házba? – bármennyire is szerettem őket, most igyekeztem minél távolabb kerülni tőlük.
- Dehogy megyünk! Miért nem nyitod ki a szemedet? – Eden makacssága máskor kiválóan elszórakoztatott, de most nem tudtam értékelni az önfejűségét.
- Mert nem lehet. És most nyomás befelé! – kicsit megtaszítottam Sundayt a vállánál fogva, és már hallottam, is, ahogy felháborodott hümmögések közepette elvonultak.


- Bella, kérlek, most légy velem nagyon őszinte! Rendben? – szólalt meg Carlisle, és én csak bólogattam. Bármit megtettem volna azért, hogy ez az egész szörnyűség elmúljon.
- Ne félj, kedves, minden rendben lesz – lehelte Edward a hajamba, majd csókot nyomott a számra. Tényleg sikerült ellazítania engem, már nem kapkodtam olyan hevesen az egyébként felesleges levegőt.
- Bella, el kell mondanod, mit éreztél az előbb, amikor… nos, amikor két vállra fektetted Alice-éket – Carlisle hangja olyan aggódó volt, mint még soha. Nagy baj lehetett, mert rendszerint ő volt a nyugalom mintaszobra.
- Én… nem is tudom. Féltem, igen, nagyon féltem – suttogtam, mert az említett érzelmek ismét kezdtek elborítani. Edward még mindig az ölében tartott, és csak ringatott, miközben egészen halkan az én dalomat dúdolta.
- Mitől? – kérdezte fogadott apám, mire majdnem felnevettem.
- Hát nem egyértelmű? – tettem fel a kérdést, még mindig a kacagás visszafojtásával küszködve.
- Gondolom, megijedtél attól, amit tettél – sóhajtott fel Carlisle.
- Én? De hiszen én nem is csináltam semmit! Pont akkor néztem oda… - amikor a felismerés tudatosult bennem, tudtam, hogy Carlisle-nak igaza van.
- Bella… - kezdett bele Edward valamibe, de a szavába vágtam.
- Én tettem… Én tettem! – már szinte sikítottam, a bűntudat elemésztő erővel tört fel bennem, és átvette az uralmat a józan eszem fölött.
- Bella, nyugalom! Nem te tehetsz róla, hanem Jane – szólalt meg Carlisle. Leesett az állam.
- Jane? Jane Volturi? Mi köze van neki ehhez? – kiáltottam fel döbbenten.
- Ugye azt megbeszéltük, hogy mi is történik veled? Emlékszel? – tette fel élete legostobább kérdését. Már hogy ne emlékeznék? Vámpír vagyok, az Istenért…
- Carlisle, szerintem tisztában van vele – nyögött fel Edward türelmetlenül, és mélységesen egyetértettem vele. Igazán kibökhetné már…
- Nos, úgy gondolom, hogy mivel a szervezeted már sorra vette a környékeden fellelhető összes képességet, most azok következnek, amelyeket használtak ellened – fejtette ki az elméletét Carlisle.
Nagyon megijedtem. Semmiképp sem szerettem volna, ha éppen Jane képessége kelljen a testemnek. Örökre vak maradnék, mert nem kockáztatnám meg, hogy bárkinek is ártsak.
- Nem tudom, Alice – szólalt meg Edward a hátam mögött.
- Mit nem tudsz? – bukott ki belőlem a kérdés, és önkéntelenül is résnyire nyitottam a szemem, de gyorsan be is csuktam. Reméltem, hogy senki nem vette észre, de ismét tévedtem.
- Bella, szerintem ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot – vetette közbe barátnőm, majd hangosan is kimondta azt, amit eddig csak Edward tudott – Mit gondoltok, elmúlt már nála ez a kínozósdi? – olyan volt a hangja, mintha félne. De az nem lehet… Alice sosem fél semmitől, ő a legbátrabb lány, akit ismerek…
- Már mondtam, hogy nem tudom! – csattant fel Edward, majd felállt, engem is talpra állítva.
- Miért nem próbáljuk ki? – meglepetten hallottam Emmett hangját, hirtelen be sem tudtam azonosítani, honnan jött.
- Még csak az kellene! Talán te is fetrengeni akarsz, mint a testvéreid? – szólalt meg Rosalie is, akihez még egy hang társult.
- Valahogy akkor is ki kell derítenünk… - morfondírozott Esme.


- Majd rajtam kipróbáljuk – Edward, az én hős, de sokszor oly ostoba Edwardom ismét megmutatta az áldozatkészségét, amit nem hagyhattam szó nélkül. És nem csak én.
- Elment az eszed? – kiáltott fel Jasper, csodálkoztam, hogy egyáltalán a közelembe jön.
- Szó sem lehet róla! – Carlisle erős hangja felülemelkedett a többiekén, az övé szólt a legtisztábban.
- Ezt nem kellene… - mondta Esme, szinte láttam magam előtt, ahogy a fejét rázza. De Edward hajthatatlan marad.
- Gyerünk, kicsim, nyisd ki a szemed! Nézz rám! – bíztatott, de a szemhéjaim mintha egymáshoz lettek volna ragasztva, egy centit sem mozdultak.
- Nem! Nem csinálom megint ezt! Mi lesz, ha még mindig tart ez a szörnyűség? – próbáltam meggyőzni a szerelmemet, de ez már az elején vesztett csata volt.
- Ne aggódj, édes, nem lesz semmi bajom! Csak nézz rám, kérlek – Edward hangja behízelgővé vált, utáltam, amikor ezt csinálta, mert nem tudtam neki ellenállni.
- Ne, ne tedd ezt velem – nyöszörögtem, és igyekeztem összeszedni az akaraterőm utolsó morzsáit ellene.
- Edw… - sikoltott fel Alice, de a következő pillanatban már egyáltalán nem érdekelt, hogy mit akart mondani. Edward felkiáltott.
- Eden, ne!


Eddig tartott az elhatározásom, miszerint, ha kell, örökké zárva maradnak a szemeim. Rémülten pillantottam fel, kerestem a bajba jutott gyerekeket, de csak Edward nyugodt tekintetével találkozott az enyém. Iszonyú dühös lettem, hogy képes volt rászedni csak azért, hogy megint neki legyen igaza. A szemeim résnyire szűkültek, hangosan zihálva vettem a levegőt, és mérgesen toppantottam egyet. Emmett felröhögött.
- Hűha, öcsi, most aztán nagy bajban vagy! – rikkantotta.
- Emmett, csend legyen! – rivallt rá Rosalie, majd egy nem túl finom vállba veregetéssel is a tudomására hozta az akaratát.
- Bella… - emelte fel a kezét védekezőn, de cseppet sem bocsánatkérően Edward. Egyre dühösebb lettem.
- Nem! Mégis, mi a fenét képzelsz te? Hogy voltál képes így becsapni? – egyszerre idegesített és fájt a tény, hogy tényleg ezt tette.
- Édes, kérlek… Másképp nem ment volna, sajnálom – vonta meg a vállát, majd közelebb lépett hozzám.
- Nehogy hozzám érj! Most aztán tényleg kihúztad a gyufát, Edward Cullen! – kiáltottam, majd szélsebesen megfordultam, és berohantam a házba. Senki nem követett.


Felmentem a szobánkba, és fel-alá járkáltam, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Oroszlán… Még mindig nem tudtam lehiggadni, a harag csak úgy fortyogott bennem. Volt képe becsapni, átejteni, átverni! Hogy gondolta, hogy a kicsiket használja fel ellenem? Fájt, kimondhatatlan nagy fájdalmat okozott, hogy hazudott nekem, még, ha jó szándékkal tette is. A lelkem zokogott a csalódottságtól. Persze szerettem, az életemnél is jobban, és soha nem lennék képes ártani neki, de amit művelt, az egyszerűen felháborító volt.


Nem tudom, meddig rágtam magam a szobánk mélyén bujkálva, de egyszer csak csendes kopogtatásra lettem figyelmes.
- Hagyj békén! – nem tudtam, ki volt az ajtó túloldalán, de senkit nem akartam látni.
- Bella, én vagyok! Légy szíves, és engedj be! – kérlelt Alice odakintről, mire megadóan felsóhajtottam. Addig úgysem hagy békén, amíg el nem mondja, amit akar…
- Gyere be! – invitáltam, és nem telt bele egy másodpercbe sem, és ott állt előttem, a szája szélét rágcsálva.
- Bella, én annyira sajnálom! Láttam előre, hogy ez lesz, de már nem volt időm, hogy megállítsam azt a tökkelütöttet – megvillant a szeme, bizonyítván a fellobbanó haragját.
- Semmi baj, Alice, nem te tehetsz róla – keserédesen elmosolyodtam, és átöleltem a csöppnyi tündért.
- De akkor is… Tehettem volna valamit, bármit! Legalább elgáncsolhattam volna, vagy valami… - húzta el a száját Alice.
- Mondtam már, hogy ne hibáztasd magad érte – simítottam végig az arcán, majd távolabb léptem. Egy hirtelen ötlet suhant keresztül az agyamon, megtaláltam a megoldást minden problémánkra. Alice megmerevedett mellettem.
- Bella?! Miért látom, hogy elmész? Ráadásul titokban? – kiáltott fel az apró vámpír, az arca elnyúlt meglepetésében.
- Ugyan Alice, rémeket látsz! Hová mennék? – sosem tudtam jól hazudni, de most az egyszer nagyon igyekeztem, hogy eltitkoljam az eredeti szándékomat. Alice pontosan beletrafált.
- Én… én nem tudom. Csak láttam, hogy egyedül rohansz az erdőben, és azt hittem… - tárta szét a karjait kissé tanácstalanul.
- Lehet, hogy csak vadásztam, nem igaz? – kacsintottam rá, remélve, hogy elterelem a gondolatait a témáról.
- De, lehet. Biztosan az volt, illetve lesz – Alice könnyen beadta a derekát. Túl könnyen. Gyanakodni kezdtem, de nem mertem újra felhozni a dolgot, hátha csak beképzeltem a dolgot.
- Edward? – kérdeztem rá félve, nem tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá most.
- Elment, de majd visszajön, ne aggódj – sóhajtott fel úgy, mint akinek elege van mindenből.
- Valóban. Hiszen sosem hagyna el újra, igaz? – a hangom kissé megremegett, mert egyszer már hittem ebben, de keservesen csalódtam.


Nem akartam újra átélni azt a mindent elemésztő fájdalmat, nem akartam, hogy ismét elveszítsem a magamba és a világba vetett hitemet. Még egyszer nem élném túl, hiába lettem azóta halhatatlan, a szívem és a lelkem a legnagyobb kínok között semmisülne meg. Bár a helyzet már most is fájdalmat okozott, hiszen épp azt készültem tenni a családommal, amit egykor ők tettek velem. Reméltem, egyszer majd megértik, mi vett rá erre az árulásra, merthogy az volt, azzal tökéletesen tisztába voltam. Mélyen legbelül zokogtam, nem állt szándékomban senkit sem bántani, de nem tehettem mást, ha meg akartam menteni őket. Alice-re emeltem a tekintetemet.
- Magamra hagynál egy kicsit? Át kell gondolnom néhány dolgot – néztem rá kérlelőn, és a legnagyobb szerencsémre vette a lapot.
- Persze, már itt sem vagyok – bólintott, és valóban eltűnt pillanatokon belül.


Amint az ajtó becsukódott mögötte, villámgyorsan a gardróbnál teremtem, egy hátizsákba annyi ruhát gyömöszölve, amennyi csak belefért. Sietnem kellett, nehogy Alice-nek mégiscsak eszébe jusson, hogy talán hazudtam neki. És ha Alice rájön, nem telik bele sok idő, hogy Edward is megtudja, aminek katasztrofális következményei lettek volna a tervemre nézve. Minden egyes mozdulatomnál éreztem, hogy az elválás fájdalma egyre nagyobb és nagyobb teret nyer bennem. Miután a ruháim egy részét sikeresen összecsomagoltam, Edward íróasztalához sétáltam, és a fiókból tollat és papírt vettem elő. A tervem legnehezebb része előtt álltam. A zokogással harcolva vetettem papírra a sorokat, amik lassan betöltötték az oldalt. Minden szó késszúrásként hasított a szívembe, de én csak írtam, mindent elmeséltem ebben a levélben, minden reményemet és félelmemet megosztottam azzal a tudattal, hogy megértik és elfogadják az indokaimat. Amikor végeztem, a levelet egy borítékba csúsztattam, és nekitámasztottam az asztalon álló fényképnek. Az esküvőnkön készült, lehetetlen volt, hogy Edward ne vegye észre, hiszen mindig, amikor belépett a szobába, az volt az első, hogy vetett rá egy pillantást.


Szerencsémre a házban csak a kicsik voltak, Esme-vel tortát sütöttek a konyhában. A legszívesebben elbúcsúztam volna tőlük személyesen is, átöleltem volna őket még egyszer, és elmondtam volna nekik, mennyire szeretem őket. De nem tehettem, így remegve bár, de kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a fénybe. 


Körbenéztem, de nem láttam senkit, így megacélozva az akaratomat, az erdő felé vettem az irányt, és rohanni kezdtem életem legnagyobb kihívása, Volterra felé.