46. fejezet

Nos, végül is, sikerült megírnom a fejezetet. Sajnálom, hogy eddig tartott, de nagyjából semmi ötletem nem volt hozzá : / Aztán bammm!! beütött az ihletmeteor : D Köszönet illeti érte Mr. Kávét, éjszakáim örök társát, Mrs. Kukoricapelyhet, mert nem kell vele sokat szórakozni, mire megcsinálom, de legfőképp, köszönöm szépen a 100Monkeysnak : D A mi házi Jasperünk, akit ugye Jackson Rathbone alakít, illetve az ő hangja lényeges eleme volt a mindent elsöprő múzsaáradatnak! : D : D 
Majd meglátjátok, miért mondtam ^^
Egy kis "műhelytitok": A következő fejezetben megcsillantok néhány lehetőséget arra vonatkozóan, hogyan lett Edward újra ember :)
És még valami, ami bár utoljára maradt, mégsem utolsó :)

KÖSZÖNÖM A 100 RENDSZERES OLVASÓT!!!

Komolyan, ez óriási megtiszteltetés nekem, és iszonyatosan hálás vagyok érte :) ♥♥♥
Jó szórakozást, és komit ne felejtsetek el írni ^^
xoxo
Lea


(Bella szemszöge)
Nem sokáig időzhettünk a sápadt holdfényben, csak egymásra hangolódva. Odahaza már vártak ránk, Edward sérülését is rendbe kellett tenni és azt sem akartam, hogy a végén tényleg összeszedjen valamit. Furcsa volt azon aggódni, hogy beteg lehet, valahogy nem fért össze azzal a róla alkotott képpel, amit már letisztáztam magamban. Mindig ő volt az erősebb, ő volt a férfi, aki fehér paripán – vagyis villámgyors autókkal – száguldva siet a hercegnő – vámpírnő? – megmentésére. Ehhez képest elképzelhetetlenül gyengének és elesettnek tűnt, miközben megpróbáltam rábeszélni a futásra.
- Gyerünk már, Edward! Így érünk vissza a leggyorsabban! - nem is tudtam, mióta játszottuk ezt a játékot, de ő hajthatatlan maradt.
- Ó, nem, nem, nem! Nem veszel rá, hogy a hátadon utazzak! Csorba esne az önbecsülésemen – megrázta a fejét és gyalog indult neki az erdőnek.
- Bezzeg nekem mindig el kellett viselnem! – prüszköltem.
- Az más volt. Te nő vagy, neked elnézik, sőt elvárják tőled – vigyorgott rám féloldalasan. Közel álltam ahhoz, hogy feladjam.
- Nem csináld ezt, kérlek! Ha akarod, leteszlek majd a ház közelében és akkor senki nem látja, ha már ennyire aggódsz a büszkeséged miatt – gúnyolódva felhúztam a szemöldököm. Egy sértett tekintet volt a válaszom.
- Nem csak a büszkeségemről szól, Bella. Több mint egy évszázadig halhatatlanként, vámpírként éltem és ez most megváltozott. Kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt. Ha most még azt a parányi kegyet is elveszed tőlem, hogy a saját lábamon térjek vissza az otthonunkba, úgy fogom érezni, teljesen kudarcot vallottam. Legalább ebben a kis dologban engedd meg, hogy független legyek – csenddé halt a hangja, ahogy a fejét lehajtva, lassan cirkált előttem.
- Én… én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom – az én fejem is előrebicsaklott, mintha a szégyen a nyakamra telepedve tolta volna lefelé.
- Nem, Bella, nincs miért bocsánatot kérned. A javaslatod teljesen logikus, én vagyok abnormális mostanság. Vagy inkább túl normális. Nem is tudom – néma lett, mintha elvágták volna, így félősen kisandítottam a hajam mögül.


Edward keresztbe fonta a karjait maga előtt és révetegen nézett a messzeségbe. Annyira elveszettnek, magányosnak látszott, hogy félredobtam minden szégyenérzetet és mellé léptem. A kezemet az övére téve igyekeztem magamra vonni a figyelmét. Ahogy a bőrünk összeért, Edward megrezzent egy kicsit, ezért én is ijedten elugrottam.
- Ne! Sajnálom, csak még nem szoktam hozzá teljesen, hogy más a testhőmérsékletünk. Ne hagyj magamra, kérlek – utánam nyúlt és magához szorított. Összefacsarodott a szívem.
- Hogy is hagyhatnálak el? Még egyszer nem lennék rá képes. Életem végéig átkozni fogom magam azért az elsietett, meggondolatlan döntésért – most az én hangom mondta fel a szolgálatot.
- Ssss… Semmi gond. Mindenki követ el hibákat, de úgy gondolom, ez talán nem is minősül annak. Hiszen nézd, mennyi mindent sikerült kiderítenünk! Még mindig sötétben tapogatóznánk, ha nem hibáztál volna – végtelenül óvatosan végigsimított a hajamon, mintha én lennék porcelántörékeny, és nem ő. Egy lerázhatatlan mosoly erőszakolta fel magát az arcomra erre a gondolatra.
- Mit gondolsz, keresnek már minket? – kérdeztem csendesen. Edward egy pillanatra lefagyott és értetlenül nézett rám, de aztán elmosolyodott ő is.
- Nagyon ügyes, Mrs. Cullen – kuncogott csendesen. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Ezt most nem értem – adtam hangot az elégedetlenségemnek.
- Majdnem sikerült elterelnie a figyelmemet, hölgyem. Már értem, miről beszéltél régen. Valóban nehéz összpontosítani, ha egy ilyen természetfelettien gyönyörű teremtmény áll az … az ember előtt – a bók közben beálló szünetre más talán nem figyelt volna fel, de nekem feltűnt az a kis tétovázás.
- Nem volt szándékos, de örülök, ha kicsit elfelejted a gondokat – együttérzőn végigsimítottam az arcán és ő szavak nélkül is tudta, hogy tudom, mi játszódik le benne. Így működtünk mi, szerelmesek. Nem volt szükségünk szavakra, csendes egyetértésben jártuk a kijelölt ösvényünket, soha nem tévesztve egymást szem elől.
- Nem felejtettem el, csak átcsoportosítottam a fejemben a dolgok sorrendjét. Mindennek eljön a maga ideje – rám mosolygott, olyan gyengéden, hogy a szívem, ha tudott volna, biztos meglódult volna erre a gesztusra.
- Igen, lehet, hogy igazad van – adtam igazat neki félig-meddig.
- Tudom, hogy igazam van. Ne vitatkozz, Mrs. Cullen – a mosoly letörölhetetlenül ott pompázott az arcán. Néha komolyan elgondolkoztam rajta, hogy tényleg ennyire optimista-e vagy csak az én kedvemért teszi ezt.
- Eszembe sem jutna, Mr. Cullen – meghajoltam előtte, mire gyöngyözően felnevetett, ezzel egyidejűleg megkordult a gyomra.
- Mi az… ennem kellene valamit, igaz? – a szemei kitágultak a meglepetéstől.
- Határozottan éhes vagy – vigyorogtam rá, de ő most nem nevetett velem. Lefagyott a mosoly az arcomról, miközben aggódva tettem a kezem az övére. Edward felkapta a tekintetét, és a szemembe nézve, némán mesélt nekem minden félelméről, kérdéséről, bizonytalanságáról. Felsóhajtottam.
- Bella… - nem tudtam, mit akart mondani, de nem is törődtem vele. Haza kellett juttatnom.
- Ne most. Gyere, menjünk – összefűztem az ujjainkat, és magam után húztam olyan óvatosan, olyan gyengéden, amennyire csak tudtam.


Egész úton éreztem magamon a pillantását, de nem voltam képes ránézni. Ha megtettem volna, átszakadt volna a gát bennem és kibukott volna belőlem minden gondolatom, amit egyenlőre meg akartam tartani magamnak. Zsibongtak a fejemben a kérdések, ide-oda csapkodtak a koponyámban, annyi helyet sem hagyva maguk között, hogy egyáltalán elgondolkozhassak a válaszokon.
A sors vagy valamilyen más felsőbb hatalom kénye-kedve szerint játszott velünk, és képtelenek voltunk kitérni előle. Újra és újra megpróbáltatások elé állított minket, folytonos izgalomban és rettegésben tartotta a családunkat. Talán így volt megírva, talán ez volt az ár, amit a boldogságunkért és a halhatatlanságunkért fizetnünk kellett.
- Bella, talán le kellene higgadnod, mielőtt bemegyünk. A gyerekek nem biztos, hogy megértenék – Edward hangja döbbentett rá a tényre, hogy hangosan zihálva meredtem magam elé, miközben a kínzó gondolatok cseppet sem kíméltek.
- Sajnálom… - nyögtem fel és stabilizáltam a légzésem ritmusát.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nehéz dolgokon mentél keresztül, mindenki megérti, ha néha ez túl sokká válik számodra – gyengéden végigsimított az arcomon.


Mint könnyű szellő, úgy söpört végig a lelkemben a nyugalom, egy időre a töprengés helyére tuszkolva a reményt. Edward felemelte a fejemet és miközben az ajkaimra hajolt, mélyen a szemembe nézve fogva tartotta a figyelmemet. A csókja nem volt sürgető vagy akaratos, lágyan cirógatta a számat, amitől jólesően borsódzott a bőröm. Csiklandós érzés szaladt végig a gerincemen, jótékonyan emlékeztetve mindarra, amit egymásnak jelentettünk. Elégedetlenül sóhajtva vettem tudomásul, amikor Edward eltávolodott. A szemei felszikráztak és egy árnyalatnyival sötétebbre festette őket a hirtelen fellobbanó vágy, de gyorsan összeszedte magát és kézen fogva bevezetett a házba. Őszintén meglepődtem a fogadtatáson. Arra számítottam, hogy mindenki távolságtartó lesz, vagy legalábbis hűvösebb a megszokottnál, de az felém forduló arcokon a büszkeségen és a megértésen kívül nem láttam semmi mást. Beleharaptam a számba és igyekeztem elfojtani a kitörni készülő hálaimákat. Vicces volt igazából, mert az ő véleményük szöges ellentétben állt az enyémmel, és ha belegondoltam, mostanában így ment ez közöttünk. Sokszor elpattant az a bizonyos cérna valamelyikünknél, bár a parázs vitákig sosem jutottunk el, ahhoz túlságosan is tiszteltük és szerettük egymást. Furcsa család volt a miénk.


Esme bűntudatos arccal sietett elénk és szorosan átölelt.
- Ne haragudj, Bella. Ez nagyon buta hiba volt – suttogta inkább csak magának.
- De hát… Nem, Esme, ez… - esélyem sem volt, hogy befejezzem, mert Esme előbbi bocsánatkéréséhez Carlisle is csatlakozott.
- Bella, igaza van. Annyira jól viselkedtél az elmúlt időszakban, hogy megfeledkeztünk arról a tényről, hogy még mindig újszülöttnek számítasz. Figyelnünk kellett volna – összekulcsolta maga előtt a kezeit és visszaült a kanapéra Alice mellé.
- Én is sajnálom. Nem mértem fel kellőképpen a helyzetet – Jasper csendes véleménynyilvánítása jobban meglepett, mint bármi. Miért érez ő sajnálatot? Nevetséges.
- Ugyan, hagyjátok már abba! Nem lett volna semmi baj! Látjátok, most is jól van mind a kettő – mutatott ránk Alice, vidám mosollyal az arcán.
- De…
- Semmi de, Carlisle! Bízzatok már bennem! Bízzatok Bellában! – a vigyor letörölhetetlen volt és én azt kívántam, bárcsak olyan biztos lennék a dologban, mint Alice.
- Egyetértek! Szerintem Bella meg tud birkózni ezzel. Ha mégsem, maximum Denali-ig kergetjük! – Emmett hangosan felröhögött a mondat végére és mi tagadás, a többieknek is megrándult a szája. Hősiesen legyűrtem az arcomra kívánkozó jókedvet és szúrós szemmel Emmettre néztem, aki csak továbbra is vigyorogva Rose mellé lépett.
- Anya! Megint elmész? – Sunday izgatott kiáltása végigsüvített a szobán. A szemeim könnyen rátaláltak, a lépcsőn állt elnyúlt arccal, Eden kezét szorongatva, aki nem kevésbé volt rémült. A másodperc törtrésze alatt mellettük termettem és megnyugtatóan átöleltem őket.
- Dehogy megyek! Em bácsi ismét meg akarta csillogtatni vitatható humorát, de nem sikerült neki – az említett felháborodottan szusszant egyet, de szerencséjére nem szólalt meg.
- Miért hiszi, hogy el kell téged kergetni? – miután lehiggadt, Eden kíváncsian nézett körbe, egy-egy pillanatra elidőzve minden családtagján.
- Csacsi vagy! Emmett bácsi azt mondta, anya bántani fogja apát. Hát ennyit sem jegyeztél meg, mikor megmutattam, hogy kell hallgatózni? – Sunday a szája elé kapta a kezét és ijedten bámult rám.
Képtelen lettem volna haragudni rá, de az anyai szigor megkövetelt tőlem egy megrovó pillantást. A gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, a szájukba haraptak és szégyellősen meghúzták a vállukat. Annyira édesek voltak, olyan ártatlan kis csínytevők, hogy leráztam magamról minden kényszerített szokást és szorosan a karjaimba zártam őket. Miután rádöbbentek a hangulat gyors változására, ugyanolyan lelkesedéssel fonták a kezeiket a nyakam köré, mint ahogy én öleltem őket. Eden a hajam alá fúrta a fejét és a fülembe suttogott:
- Anya, azt hiszem, Em bácsinak elment kissé az esze… - hiába volt a nagy körültekintés, a szobában mindenki hallotta a fiam csendes elmélkedését, aminek meg is lett a következménye.
Alice Rosalie-val karöltve hisztérikusan felnevetett és az arcát a mellette kuncogó Jasper vállába temette. Esme és Carlisle szerényen mosolyogtak, míg Edward hangosan hahotázva nézett a megrökönyödött Emmettre. Mint az omladozó gát, úgy áramlott körbe a szobában a jókedv, ha valaki megkísérelte abbahagyni a nevetést, elég volt vetnie egy pillantást egy családtagjára és az érzelmek újra elszabadultak. Percekig kacagtunk egymásba kapaszkodva, csak Emmett állt az egész közepén enyhén rosszalló kifejezéssel az arcán, de ahogy a hangulat egyre emelkedett, úgy erőszakolta fel magát egy mosoly az ő szájára is. Jó volt látni, hogy ha csak néhány pillanatra is, de sikerült elűzni a sötét felhőket a családom körül, újra megcsillogtatva a boldogság játékos napsugarát. Olyan állhatatosan cirógatta végig a lelkemet, hogy már-már hinni kezdtem abban, hogy végül minden jóra fordul majd. Képtelenség, hogy ennyi feltétel nélküli szeretet és ilyen tántoríthatatlan összetartás csak úgy a feledés homályába vesszen. Ez ellentmondana minden természeti törvénynek.


Lassan lenyugodtak a kedélyek, így Edward hozzánk sétált, felnyalábolta a gyerekeket és a kanapéra telepedett velük. Ahogy követtem őket a tekintetemmel, belém nyilallt a felismerés. Nem létezett a nagy boldogság, hiába is kerestem egész életemben, a kifogástalan, szemkápráztató megelégedettség egyszerű illúzió volt. Az igazi boldogság kicsi darabokból állt, mint a kirakós, aprólékos gondossággal egybeolvadva, és így kiadva a teljes képet. Néhol befúrta magát egy-két sötétebb darab is, de ezek adták meg a világító színek igazi mélységét, kiemelték a fontos pillanatok tökéletességét, egyensúlyban tartva minden részletet. Szinte viszketett a bőröm a körülöttem áramló szeretettől, a legszívesebben hangosan ujjongva ugrottam volna mindenki nyakába, hogy megköszönjem nekik mindazt, amit tőlük kaptam. Ehelyett csendes örömmel a bensőmben néztem a családomra, a tekintetem befogta mindnyájukat és ezt a boldog képet mélyen elraktároztam magamban, tartalékul a ránk váró nehézségek idejére.
- Én is – nézett fel rám Edward halvány mosollyal.
- Micsoda? – döbbenten suttogtam magam elé, a szám elnyílt a csodálkozástól.
- Én is szeretném megőrizni az ilyen pillanatokat, de ez miért baj? – az én értetlenségem tükröződött a szemeiben, aztán lassan összefonódott a sajátjával.
- Edward, én nem mondtam semmit – megráztam a fejem, hogy nyomatékosítsam a kijelentésemet.
- De hát én hallottam, hogy… - a megoldás, mint egy meteor, úgy csapódott be közénk. Váratlanul szikrázott fel és felvilágosította az eddig sötétben tapogatózó elménket.
- Hallottad a gondolataimat – még csak arra sem volt erőm, hogy kérdezzem, tökéletesen tisztában voltam a válasszal.
- Visszatért? A képességed megint működik? – Carlisle-ból előbújt a tudós, mohó arckifejezéssel vizslatta a fiát.
- Nem. Mármint, titeket továbbra sem hallak. Nem értem… - Edward rám nézett, majd az apjára, majd megint rám. A szemei szélesek voltak, tele kérdésekkel, válaszok nélküli feltevésekkel.
- Én sem. Miért nem hallasz minket, ha Bellát… - Carlisle szemei is kitágultak, a teste mozdulatlanságba dermedt. Értetlenül meredtem rá.
- Szívem, minden rendben? – ahogy Esme hozzáért a bőréhez, mintha elektromos áram cikázott volna át rajta. Megrázta magát és beszélni kezdett.
- Van egy elméletem, ami tökéletesen lefedi a helyzetet. Ugye Edward képessége a gondolatolvasás, Bellának pedig van egyfajta mentális pajzsa – elhallgatott és maga elé meredve motyogott. Türelmetlenül vártam a folytatást.
- Igen, ezt tudjuk! Szóval…? – Jasper is kezdte elveszíteni a fonalat. Legalább nem voltam egyedül.
- Szóval, mi van, ha Bella pajzsa valahogy felerősítette Edward képességét? Mint amikor abban a szobában voltunk bezárva. Akkor Jasper érzelmeit kapcsolta a sajátjaihoz és ezzel sikerült a végén kiszabadulnunk. Talán most a gondolatolvasás férkőzött át valahogy a pajzsán. Talán nem is hallottad őt, illetve nem magadtól. Bella küldte feléd a gondolatait, még ha nem is szándékosan. Igen, valami ilyesmi történhetett – bólogatni kezdett, továbbra is minket bámulva ráncolta a homlokát.
- De ez csak egy feltevés, nem? Mármint, lehet, hogy egyszerűen csak kezd visszatérni a képessége, nem? – Alice a szájába harapott és én nem tudtam eldönteni, hogy egy vigyort próbál elfojtani vagy csak szimplán tanácstalan.
- Próbáljuk ki mással is – meglepődtem, mikor a saját hangomat meghallottam. Most komolyan be akarok engedni valakit a fejembe?! De nem volt visszaút.
- Egyetértek. Csak így lehetünk biztosak benne – Carlisle helyeslőn bólintott – Esme és Rosalie kiesnek a körből, az ő képességük nem ilyen kézzelfogható. Ahogy Emmett is.
- Mi? Na ne már! Most tényleg kihagytok a buliból? – Emmett duzzogva huppant le Edward mellé a kanapéra, a karjait összefonta a mellkasa előtt és igyekezett nagyon dühösen nézni.
- Nem hiszem, hogy a testi erőd hasznos lenne ebben az esetben. Azt tartogasd a fáknak – Jasper ránevetett, de Emmett nem vette a lapot. Felsóhajtottam.
- Ugyan már! Ne hisztizz! Majd lejátsszuk ezt máskor, rendben? – a javaslat szerencsére termékeny talajra talált, mert Emmett szeme felcsillant egy jó kis bunyó reményében. Néha arra kellett gondolnom, hogy ő mindig gyerek marad…
- Nos, miután Emmett megkapta a játékát, folytathatjuk? Én sem leszek jó alany. A látomásaimat nem tudom kikényszeríteni. Szóval, csak Jasper marad – Alice vetett egy gyors, szerelemes pillantást a férjére, aztán előretolta felénk. Jasper meglepődött kissé, de szinte azonnal felülkerekedett rajta a harci kedv. Elszántan rám nézett, a szemei összeszűkültek, a homloka ráncba szaladt a koncentrálástól.
- Um, Carlisle? Szerintem ezt odakint kellene letesztelni. Valahogy a szívemhez nőtt ez a ház és gondolom, Esme sem örülne, ha tönkremenne. Márpedig, ha Bella ugyanazt fogja csinálni, mint Oroszországban, akkor kevés rá az esély, hogy épségben átvészeli – Alice csilingelő hangja rátapintott egy nagyon érdekes kérdésre.


Carlisle töprengett egy másodpercig, de végül megadta magát és kiterelt minket a ház mögötti területre. Balról a ház, jobbról az erdő szegélyezte a kertet, valamiféle középkori pástot képezve, ami csak arra várt, hogy a két harcos – Jasper és én – rálépjünk. Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha Alice-nek igaza volt, és csakugyan képes vagyok újra eget-földet megrengetni – szó szerint – akkor nem voltam biztos benne, hogy próbálkoznunk kellene. Vagy legalább kevésbé feltűnő helyre kellene mennünk. Nem mintha a Cullen ház a belváros közepén terpeszkedett volna, de sosem lehetett tudni, ki jár éppen errefelé. Már szóltam volna, már fordultam az elmélyülten, kéztördelősen rám néző Edward felé, amikor megéreztem. Gyenge kis lökés volt, épp hogy csak megcirógatott, de nem lehetett letagadni a létezését. Az aggodalmam egy szempillantás alatt elszállt. Villámgyorsan visszaálltam az előző pozíciómba, még időben, hogy elcsíphessem Jasper Alice-nek szánt kacsintását. Felforrt bennem a düh.
- Ez így nem fair! Fel sem tudtam készülni! – mérgesen dobbantottam a lábammal és pengeélesen néztem a bátyámra.
- Csak egy kis nyugalmat kaptál, Bella, ne húzd fel magad – Jasper vigyorgott, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
- Nem úgy tűnik, hogy használt! – röhögött fel Emmett. Cserébe ő is kapott egy szúrós pillantást, de úgy rázta le magáról, mint kölyökkutya a vizet.
- Jasper, tényleg fogd vissza magad – Edward hangja rekedtté, méllyé vált az aggodalomtól.


Hátrapillantottam a vállam felett és rámosolyogtam… volna, ha Jasper nem dönt úgy, hogy nincs szünet. A fejem majd’ szét robbant, mikor megcélzott egy bivalyerős hangulatcsapással. A mellkasom égett, ahogy zihálva igyekeztem kizárni őt a fejemből, ellökni magamtól az érzelmeit. Halkan felkuncogott és közelebb lépett. Úgy éreztem, mintha hangyák mászkáltak volna a hátamon. Az eszem hiába tudta, hogy ez képtelenség, a testem, az idegvégződéseim megbolondultak a hatásától. A kezeim görcsbe rándultak, mikor merevséggel próbáltam legyűrni a vakarózási ingert. Hallottam Edward és Carlisle csendes vitáját, Alice szurkolását és Emmett nevetését, de ezek a hangok mintha egy másik életből szóltak volna. Lehetetlenség volt küzdeni Jasper ellen, nem is értettem, hogy juthatott ilyesmi eszembe. Aztán… aztán minden megszűnt. A viszketés elmúlt, és bár még mindig tisztán éreztem Jasper erejét, már nem volt hatással rám. Az elmém bezárult, valahogy úgy, mint a dimenziók közötti átjáró a régi filmekben. Nem maradt rés, ahol Jazz képessége áthatolhatott volna. 
Egy vigyor mászott fel az arcomra, miközben az övé még a szokásosnál is sápadtabb lett. Léptem egyet felé, ő hátrálni kezdett, de aztán valami bekattanhatott a fejében, mert lecövekelt, míg én kitartóan mentem felé. Amikor már nem volt hová lépnem, megálltam, farkasszemet nézve vele. A szemei olvadt topázfénnyel ragyogtak rám, kavargott bennük indulat, határozottság, ámulat és talán egy kis félsz is. Tökéletesen ki tudtam venni minden egyes apró szikrát, minden érzelem tisztán látszódott a szemeiben. Furcsán éreztem magam, különös gondolatok szivárogtak felém, a hangulatom egy csapásra megváltozott. Lágyan hullámzottak körülöttünk az érzések, szinte tapintható volt a feszültség.
Abban a pillanatban, ahogy Edward Alice-szel felkiáltott a hátam mögött, az ajkam az övéhez ért.


Megcsókoltam Jaspert.