29. fejezet

Annyira sajnálom, hogy kifutottam az időből... Délután valahogy sikerült eltüntetnem a fejezetet, s eddig tartott, amíg újraírtam. Az eleje nem lett túl jó (sőt, szerintem az egész nem jó...), ezért is bocsánatot kérek :( És nem is lett olyan hosszú, mint szokott... Mekkora egy lúzer vagyok...
Mindenesetre remélem, nem lett olyan szörnyű, és elszórakoztok vele pár percre ;)
Előre is köszönöm a komikat! : D
xoxo
Lea

(Edward szemszöge)


Miután Bella olyan szenvedélyesen kifakadt és berohant a házba, úgy döntöttem, hogy adok neki egy kis időt, hogy lehiggadjon. Céltalanul bolyongtam az erdőben, a bűntudat és a bizonyosság felváltva uralta az érzéseimet. Szégyeltem magam, mert tudtam, hogy Bella semminél nem utálja jobban, ha hazudnak neki, de biztos is voltam a döntésemben, hiszen másképp nem lehetett volna rábírni arra, hogy kinyissa a szemét. Mégis úgy éreztem, hogy valahogy ki kell engesztelnem. 
Miközben szédületes tempóban cikáztak a gondolataim, váratlanul megcsapott egy ismerős illat. Bella… A szám boldog mosolyra húzódott, azt hittem, lecsillapodott és most engem keres. Elindultam felé, hogy minél előbb a karjaimba zárhassam ezt a tökéletes lényt, de ahogy közeledtem felé, az illata gyengülni kezdett, majd végül teljesen eltűnt. Zavarodottan forgattam a fejem ide-oda, próbáltam ismét rátalálni, de nem volt körülöttem semmi, csak néma fák rengetege. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem, hogy annyira vágytam rá, hogy valóságnak hittem az álmokat. Felsóhajtottam, de a szemeim továbbra is Őt keresték, kutatták a fák között. 


Annyira belemerültem ebbe a tevékenységbe, hogy teljesen váratlanul ért, mikor Alice felbukkant mellettem.
- Alice! Muszáj így settenkedned? – dörrentem rá, de ő csak elmosolyodott.
- Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt hinném, hogy megijedtél! – kacagott fel.
Nem volt kedvem a létezésem végéig a gúnyos megjegyzéseit hallgatni, így bölcsen elhallgattam azt az apró tényt, hogy tényleg rám hozta a frászt.
- Mi járatban? – gondoltam, elterelem a figyelmét, de a következő mondatai helyett inkább kiálltam volna a gúnyolódást.
- Aggódom Belláért – csak ennyit mondott, de a szívem már kiugrott volna a helyéből, ha még élne.
- Mi? Mi van Bellával? – megfogtam és megrángattam a vállánál fogva.
- Hé, hé, nyugi! csak annyit mondtam, hogy aggódom érte! Olyan furcsa volt, mikor eljöttem tőle… - morfondírozott szinte magában a húgom, és megmutatta nekem, mi történt alig fél órája a szobánkban. 


Fájt látnom, hogy haragszik rám, és tudtam, hogy teljesen jogosan. Arcátlan volt, amit tettem, gondolhattam volna, hogy Bella zokon veszi, hiszen hazudtam neki. Ez csak apró horzsolás volt a szerelmünkön, de pontosan ezek a kicsi sérülések tudják a legnagyobb fájdalmat okozni. És Bella szenvedett, tisztán látszódott a gyönyörű arcán, hogy igazán megbántódott. Aztán változott a kép, és vele együtt Bella arca is, amely most titokzatosságba mélyült, nemcsak a gondolatait rejtve el előlem, hanem az érzéseit is. Miközben Alice emlékeit néztem, észre sem vettem, hogy az én arcom is fájdalmasan össze – összerándul, csak a húgom kezének érintésére tértem magamhoz.
- Mit mondtál neki? – támadtam rá, mire védekezőn összehúzta magát.
- Semmi olyasmit, ami miatt rosszul érezhetné magát! Különben is, ne nekem magyarázz, hanem nézz inkább magadba! Hogy tehetted ezt vele? – támadt rám, és ököllel a mellkasomba ütött. Bár sokkal kisebb volt, mint én, azt azért nem állíthatnám, hogy meg sem éreztem.
- Valamit tennem kellett! Vagy talán hagynom kellett volna, hogy örök időkig vakon járkáljon? Csak mert félt? És különben is, nem értem, miért kell ennyire felfújni ezt a dolgot! Végül is jól sült el, nem igaz? – széttártam a kezeimet tehetetlenségemben, de Alice-t ez nem hatotta meg. Villámló szemekkel lépett felém egyet, még sosem láttam ennyire dühösnek.
- Jól sült el? Szerinted ez jól sült el? Komolyan mondom Edward, ha létezne elmegyógyintézet vámpírok számára, most rögtön bedugnálak oda! Te tényleg nem fogod fel, mekkora sebet ejtettél a feleségeden? Pont őneki okozol fájdalmat, aki mindent feladott érted és a gyerekekért? Soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de te egyszerűen ostoba vagy, Edward Cullen! – Alice mérgesen toppantott egyet, majd felsóhajtott.
Valahol mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van, de a harag ott munkálkodott bennem is, és nem engedte, hogy helyeseljek.
- Alice, ha még egyszer…- eddig jutottam, de a végét már sosem sikerült elmondanom, mert valaki közbeszólt, és nem volt éppen nyugodt.
- Azt ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, Edward. És csak hogy tudd, Alice-nek teljes mértékben igaza van – Jasper lépett ki a fák közül, és miután odaért a húgomhoz, átkarolta a vállát.


Nem szóltak egy szót sem, csak álltak ott, és úgy néztek rám, mintha várnának valamire. Nem kellett sokáig. Hirtelen ellenszegülhetetlenül elöntött a bűntudat, mérhetetlenül szégyelltem magam mind Bella, mind Alice miatt. Lehajtottam a fejem, és hirtelen nagyon érdekesnek kezdtem találni a cipőm orrát. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, de nem találtam a megfelelő szavakat.
- Ugyan már Edward, semmi baj! Én megbocsátok! De azt hiszem, elsősorban nem tőlem kellene elnézést kérned – nyomta meg a szavakat célzóan. Nem kellett sokáig töprengnem, hogy mire értette. Hálásan mosolyogtam rájuk, míg végül Jasper is felengedett, és egy apró vigyort is kipréselt magából.
- Na, gyerünk, vigasztald meg azt a szerencsétlen lányt! – bökött a fejével a ház irányába.


Nem kellett többször mondania, én már szélsebesen rohantam a szerelmem felé. Útközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat, valami nagyon jót kellett kitalálnom, hogy Bella megbocsásson nekem. Amikor odaértem a házhoz, köszönés nélkül elszáguldottam a megdöbbent Emmett és Rosalie előtt, akik a nappaliban élvezték egymás társaságát. Még elcsíptem a bátyám egy obszcén gondolatát, miszerint biztos a libidómmal nem bírok, de egyszerűen képtelen voltam ezzel foglalkozni. Minél előbb látni akartam a kedvesemet, legyen bármilyen kimenetele is az elkövetkezendő beszélgetésünknek. 


Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor odaértem az ajtó elé, és semmit nem hallottam odabentről. Néma csend volt. Egy furcsa reszketéssel a gyomromban nyomtam le a kilincset, és szembetaláltam magam… a semmivel. Döbbenten vágtattam át a szobán, benéztem a fürdőbe, még a gardróbot is átkutattam, amikor észrevettem, hogy Bellával együtt eltűnt a hátizsákja is. 
A szívem még nem értette meg rögtön, milyen mértéktelenül szenvedtem. Inkább zavart voltam, mint felindult. De ahogy az öntudatom elkezdett megvilágosodni, feltárult a saját szerencsétlenségemnek a mélysége is. Hirtelen az élet minden öröme meghalt bennem, csak azt az éles fájdalmat éreztem, amit a kétségbeesés táplált belém. Teljesen süket, vak és néma lettem, nem tudtam a körülöttem lévő világra koncentrálni, mert ez a világ megszűnt számomra. Aztán a szemei rátaláltak az esküvői képünknek támasztott borítékra. Valahol az agyam egy hátsó zugában tudtam, hogy fel kellene vennem, és elolvasnom, de abban a pillanatban képtelen voltam megmozdulni. Egyre csak az kattogott bennem, hogy Bella elhagyott. Valahogy nem is érdekelt akkor az oka, a tény mindennél többet elmondott. 
Rájöttem, hogy nem a halál a legrosszabb, hanem a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat, hogy mi már sosem élhetünk békésen és boldogan. Olyan felismerés volt ez, amivel valahogy mindig is tisztában voltam, de makacsul tagadtam az egészet. És most, hogy szinte árvízként zúdult rám, megfulladtam a fájdalomban, és nem találtam az életet jelentő partot. Az egyetlen mentőövet a levél jelentette, így már-már öregembereket is megszégyenítő lassúsággal odamentem az asztalhoz, és felvettem a borítékot. De még nem akartam kinyitni, nem akartam, hogy a bennem élő valóság tényleg megszülessen, és elárasszon mindent. Mégis, az ujjaim megtalálták a boríték zárját, és könnyedén széttépték a gyenge ragasztást. Lassan kicsúsztattam a vékony papírlapot, és kihajtottam. Úgy néztem erre az egyszerű, mindennapi dologra, mintha a pokol kapuját látnám, mintha az örök szenvedést hozná el. Mert valóban így volt. 


Amint Bella reszketeg soraira esett a pillantásom, eljött az az idő, amikor minden kijárat lezárult, és én ott ragadtam a szenvedésben. Csak álltam ott, éreztem a testemben azt a szúró fájdalmat, ami összeszorította a torkomat, és ami kellemetlen viszketést okozta a szememben. Egy szó, egyetlen szó, amit ő a papírra vetett, elég volt, hogy mindaz, ami felgyülemlett bennem – elmérgesedett harag, tomboló féltés és teljesíthetetlen vágyak – kirobbanjon egyetlen kétségbeesett kiáltásban, és dühös, szűnni nem akaró, tehetetlen zokogásban. És nem volt egy kar, hogy átöleljen, nem volt egy hang, amely azt suttogta volna a fülembe, hogy ne félj, minden rendben lesz, nem volt egy pillantás, ami megnyugtasson. Nem és nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben csak a veszedelmes, intő fájdalmat éreztem, a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellenem rakták és a halom egyre csak nőtt. Ahogy a szemeim falták a sorokat, megtapasztaltam azt a kínt, amelynek okozója voltam, osztoztam a magam keltette bánatban. Bella szavain keresztül szinte beléptem a lelkébe és átéreztem a szenvedését. Elhagyott és védtelen voltam, be voltam zárva az önvádam jól megérdemelt poklába, a bűntudatba. Hiszem Bella miattam ment el, én okoztam ezt az egész zűrzavart, és nekem is kellett jóvátennem. 


Gondolkodás nélkül leszáguldottam a nappaliba, és megálltam a közepén.
- Idejönne mindenki? – kiáltottam rekedt és ijesztően gyenge hangon, de pár másodpercen belül mégis körém gyűltek a többiek.
- Mi a gond? – pillantott rám Carlisle kíváncsian. El kellett mondanom nekik.
- Bella elment – két szó. Két szó elég volt, hogy a családom felbolyduljon, mint a megzavart méhkas. Mindenki egyszerre beszélt, a gondolataik is kuszák voltak, egyetlen átláthatatlan masszává folytak össze.
- Mi az, hogy elment? – Esme teljesen értetlenül állt az egészhez, és nem volt vele egyedül.
- Hová ment? – Emmett felkiáltásából csak úgy sütött a zavartság.
- Miért ment el? – Rosalie megtalálta azt a kérdést, amit a legszívesebben soha nem hallottam volna.
- Apa? Hol van anya? – Sunday vékony hangja áthasított a zűrzavaron.


Az egész család egy emberként fordult meg, és döbbenten néztünk a konyhaajtóban álló gyerekekre. Nem akartam még elmondani nekik, nem akartam, hogy tudják, mekkora bajban van Bella. Egyedül szembeszállni a Volturival… ez volt a legnagyobb őrültség, amit valaha is átéltem. Tudtam, hogy meg kell állítanom, de arra még nem jöttem rá, hogyan is kezdjek hozzá. Eden oldotta meg a problémámat.
- Ugye utánamész és visszahozod? – rám nézett azokkal a nagy szemeivel, aki tele voltak könyörgéssel.
- Persze. Most rögtön indulok – letérdeltem eléjük és átkaroltam őket, erőt merítettem belőlük a rám váró feladathoz.
- Edward? Hová is mész pontosan? – Jasper kérdése rádöbbentett, hogy még nem mondtam nekik semmit. Sóhajtva álltam fel, és feléjük fordultam.
- Bella egyedül ment a Volturi elé, és mivel egy szál magában nem fog neki sikerülni, ezért követem őt, és segítek neki, ahol tudok – hadartam egy szuszra, és vártam a reakciókat.
- Én is veled mehetek, ugye? – Emmett tekintet felcsillant, ő már nemcsak egy szabadítási akciót látott az egészben, hanem egy kiváló lehetőséget egy kis összetűzésre is. A gondolatai is ezt sugallták, egyfolytában hallottam, amint azt tervezgeti, hogy tekeri ki egyik-másik Volturi katona nyakát. A legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hogyan képes ilyenekre gondolni most, de Alice megakadályozott ebben.
- Én is megyek! Én is megyek! - szinte már tapsikolt. Megpróbáltam kerülő úton megtudni ennek a hirtelen örömnek az okát, de a kis rafinált rájött, és elrejtette előlem a gondolatait.
- És természetesen én is – jelentette ki Jasper pókerarccal, de némán is elmondta, miért is teszi ezt.
„ Ne nézz rám ilyen ütődötten! Csak nem gondolod, hogy elengedem Alice-t egyedül?”
Erre csak beleegyezően bólintani tudtam, nem volt hozzá erőm, hogy vitába szálljak velük. Minél előbb útnak akartam indulni, hiszen nem tudtam, mekkora lehet Bella előnye. És azt nem akartam megkockáztatni, hogy előttem érjen Volterrába. 


Alice egyszer csak fogta magát, csókot nyomott Jasper szájára, majd felszáguldott az emeletre. Megbeszélni sem volt időnk a dolgokat, és már jött is vissza, hatalmas mosollyal az arcán.
- Repülőjegyek elintézve! Volt egy kis protekcióm – rám kacsintott, mire odamentem hozzá, és a levegőbe emelve megforgattam.
- Köszönöm – súgtam a fülébe, de ő csak legyintett.
- Ugyan már! Hiszen Belláról van szó! És a családtagjainkért bármit, igaz? - a mosoly finommá szelídült, abban a pillanatban mintha Esme bölcsességét és határtalan anyai szeretetét láttam volna magam előtt. Meghatottan tettem le a földre, majd ismét az ikrek felé fordultam.
- Ne aggódjatok, ezúttal minden rendben lesz – igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, pedig fogalmam sem volt, mi lesz ezután.
- Megígéred? Most igazán megígéred? – Sunday szemei megteltek könnyekkel és határtalan bizalommal, ezért nem tehettem mást, kimondtam azt, amit hallani akartak.
- Esküszöm nektek – és nagyon reméltem, hogy be is tudom tartani.
- Akkor? Indulhatunk? – csapta össze a tenyerét Emmett, képzeletben már javában tervezgette a nagy csatákat. Tehetetlenül megráztam a fejem, majd bólintottam egyet.
- Igen, mehetünk – jelentette ki Alice, és már indult is a garázsba a kocsiért.


Reméltem, hogy sikerrel járunk. Nem is reméltem, inkább hittem benne, annyira erősen hittem, hogy úgy éreztem, már túl is estünk az egészen, és Bella mindjárt belép az ajtón, megcsókol és átölel, és elmondja, hogy minden rendben van, nem kell már aggódnom semmiért. De Bella nem jött, és tudtam, nekem kell újra felépíteni az életünket, nekem kell leszámolnom a vélt és valós ellenségekkel, nekem kell újra helyreállítanom a világunkat. Mert Belláért bármire képes lettem volna, nekem ő volt a csoda. A csoda, ami egészen egyszerűen csak van, létezik és él, fenntartja a boldogság látszatát még akkor is, amikor az egész világ nyomorúságba süllyed körülöttem. Ezért a csodáért érdemes harcolni, amíg van bennem erő és akarat, a vágy, hogy ez a tünemény ott legyen mellettem, és az önzés, hogy senkinek ne adjam át. És bár nem tudtam, mi vár rám, de a szívem és a lelkem felkészülten állt a leggyilkosabb kihívás elé is, mert tudtam, éreztem és hittem, hogy Bella nélkül az életem újra sötét és céltalan lenne.


Utoljára még átöleltem a gyerekeinket, kaptam pár biztató és reménykedő mosolyt a családtagjaimtól, majd egy mély sóhaj után belevetettem magam az ismeretlenbe.