2010. január 21., csütörtök

8. fejezet

(Edward szemszöge)
Villámgyorsan száguldottam az emeletre vezető lépcsőkön. A szobám ajtaját kinyitva egy furcsa kép tárult a szemeim elé. Bella az íróasztalom tetején állt, karjait szorosan maga köré csavarta és halálra vált tekintette figyelt valamit az ágyon.


- Bella! Mi a baj, kicsim? – közelebb léptem hozzá, ha esetleg le kívánna esni onnan.
- Edward! Tűntesd el azt ott! Kérlek! Vidd el innen! – kérlelt szerelmem.
- De mit? Nincs ott semmi – mondtam, miután szemügyre vettem az ágyat. Nem akartam eltávolodni tőle, nehogy tényleg lepottyanjon.
- Dehogy nincs! Undorító volt! Rámászott az arcomra és megcsípett. Ó, te jó ég, ez nagyon ég! – dörzsölte meg az arccsontját. Most vettem észre a két apró szúrásnyomot a bal szeme alatt.
- Bella, jól vagy? Mi csípett meg? Nem szédülsz? Gyere le onnan, kérlek! Gyere, majd Carlisle megnézi az arcod! – kérleltem, de ő még mindig az ágyat szuggerálta.
- Nem is tudom. Valamilyen pók lehetett, azt hiszem - bizonytalanodott el. Elé léptem, levettem az asztalról és elindultam vele Carlisle irodájába. Feltűnt, hogy az én egyik pólómat viseli. Elmosolyodtam.


- Mi olyan vicces? És mi lesz azzal a döggel? – kérdezte.
- Lélegzetelállítóan festesz az új öltözékedben – incselkedtem vele.
Reakciója a várt volt. Fülig vörösödött.
- Öhm. Sajnálom. Felébredtem valamikor és nem voltál mellettem. Azt hittem, vadászni mentél és egy darabig nem jössz vissza. Szükségem volt egy kis részedre. Ez volt az első, amit megláttam, gondoltam, nem bánod, ha kölcsönveszem – felelte még tovább vörösödve.
- Ha szeretnéd, minden pólómat neked adom.
- Hmm. És mit szeretnél cserébe? Az én felsőim, nem biztos, hogy megfelelőek lennének rád – a pirosság nem szűnt meg, de már a visszatartott nevetés táplálta.
- Nincs szükségem a ruháidra. Nekem te kellesz – néztem a szemébe.
- Akkor fordulás vissza. Nem vagyok hajlandó osztozkodni – az elfojtott nevetés most a felszínre tört. Lenyűgözve hallgattam a csilingelő hangját.
- Sajnos, lehetetlen. Carlisle meg kell, hogy vizsgáljon, nekem pedig el kell intéznem a támadódat.
- Nem lehetne, hogy te velem maradsz, és mondjuk Emmett kergeti el azt a dögöt? – nézett rám könyörgően.
- Mit kell elkergetnem? Talán valami nagy és félelmetes dolgot? – szólalt meg a bátyám a hátam mögött. Hangja kifejezetten reménykedő volt.
- Hát persze! Szerintem még te sem mersz vele kiállni! – húztam egy kicsit.
- Ne félts te engem! Bármivel szembeszállok!
- Akkor jó. A szobámban van. Mindjárt jövök én is – ígértem neki. Már előre örültem a fejének, amikor kiderül a „szörny” kiléte.


Odaléptem apám ajtajához és bekopogtam, Bellát még mindig a karjaimban tartva.
- Tessék! – hallatszódott bentről. Benyitottam.
- Carlisle, megnéznéd Bellát? Megcsípte valami – kértem.
- Persze, hogyne. Gyere, mutasd magad – mosolygott Bellára.
Letettem Bellát egy székre, majd egy gyors csókot követően visszamentem a szobámba.
Ahogy vártam, Emmett kissé tanácstalanul ácsorgott a helyiség közepén. Vigyorogva odaléptem az ágyhoz és felhajtottam a takarót. Színpadias mozdulattal mutattam az alig 5 centiméteres „bestiára”. Emmett először szóhoz sem jutott, majd kirobbant belőle a röhögés.


- Ó, dicső lovag, ugye megmentesz minket ettől az ádáz szörnyetegtől? – kérdeztem megjátszott rémülettel és a szívemre szorítottam a kezem.
- Azt hiszem, ez még nekem is túl nagy falat lenne – rázta a fejét mű-sajnálkozással.
- Akkor, azt hiszem, nincs más hátra, nekem kell elintéznem.
- Igen, én is azt hiszem. De vigyázz magadra, ó, én hősöm! – röhögött még mindig, majd kiment a szobából.


A tenyerembe fogtam az aprócska élőlényt, hogy meg tudjam mutatni Carlise-nak. Mikor visszaértem, elakadt a lélegzetem. Bella szörnyen nézett ki. A csípés helye megdagadt és kékeslila színben pompázott. Szegényem, biztos nagyon fájhat neki. Közelebb mentem.


- Edward, menj innen! – kiáltott rám Bella.
- Mi? Miért?
- Borzasztóan festek! Ezen már a pólód sem segít – fakadt ki.
- Kicsim, nekem most is ugyanolyan gyönyörű vagy, mit reggel, ne aggódj. Majd elmúlik – próbáltam egy kicsit megnyugtatni.
Óvatosan hozzáérintettem a számat az övéhez. Éreztem, ahogy a vágy feléled bennem, többet akartam, sokkal többet. Lassan elhúzódtam tőle, mielőtt meggondoltam volna magam. Bella kicsit csalódottan nézett rám.
- Ne hagyj itt, kérlek! Nem akarok most egyedül lenni – kissé meglepődtem a hirtelen váltásom, de eszem ágában sem volt elmenni.
- Nem megyek sehová. Csak túl nagy a kísértés – felvillantottam egy mosolyt, hátha megnyugszik tőle. Aha. Meg, ahogy én azt képzeltem…
- Ez az! Gúnyolódj csak! – duzzogott, majd sértődötten elfordult.
Nagy sóhajjal mentem oda hozzá, magamhoz húztam és felemeltem a fejét.
- Szerelmem, mondtam már, hogy nekem te mindig tökéletes vagy. Nálad csodásabb embert még nem láttam. Ez a kis duzzanat semmin nem változtat. Ezért mentem arrébb az előbb. Igazat mondtam, túl csábító vagy. Szeretlek – mormoltam a szemébe nézve.
Nem mondott semmit, csak belebújt az ölelésembe, és a kezemet cirógatta. Halkan dúdolni kezdtem, a dallamok közé rejtettem az érzéseimet, remélve, hogy ő kihallja őket belőle. Egy idő után a simogatás abbamaradt és én az alvó Bellával a karjaimban lépkedtem a szobám felé. Odabent letettem az ágyra, betakartam, és mellé bújva egész éjszaka dúdoltam.


(Bella szemszöge)
Reggel iszonyatos fájdalomra ébredtem, mintha leszakították volna a fejem egy részét. Rémülten tapogatóztam az arcom irányába, amikor egy jéghideg kéz lefogta az enyémet. Felpattantak a szemeim és Edward aggódó tekintetét láttam magam előtt.


- Ne bántsd, kicsim. Esme bekente valamivel, amitől hamarabb elmúlik a duzzanat – magyarázta nekem.
Eszembe jutott a tegnapi incidens. Remélem, senki más nem tud róla. Így is elég kínos, hogy még a pókok sem hagynak békén. Az én szerencsémmel akár valamiféle mutáns pók is lehetett volna, aztán mostanra háztetőkön ugrálnék. A gondolat annyira képtelen volt, hogy hangosan kuncognom kellett rajta. Még a könnyem is kicsordult. Edward kérdőn nézett rám.
- Semmi, semmi, csak eszembe jutott valami – magyaráztam, még mindig könnyes szemmel. – Arra gondoltam, hogy ha olyanná váltam volna a pókcsípéstől, mint Peter Parker, tuti romba dönteném a várost – felvillant az a bizonyos félmosoly, nekem meg leállt a szívem, képletesen szólva, persze.
- Én azért megnéznélek Pókember jelmezben – húzta fel az egyik szemöldökét, miközben még mindig vigyorgott.


Annyira ellenállhatatlan volt, hogy nem tudtam visszafogni magam. Elfelejtettem mindent. A fejfájást, az időt, a teret, talán még a saját nevemet is. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Rá. Egy mosoly erőltettem az arcomra, lassan közelebb húzódtam hozzá és a nyakára kulcsoltam a kezeimet. Apró csókot nyomtam a szájára. Vártam a reakcióját. Miután nem tiltakozott, megcsókoltam. Egy ideig hagyta, majd elvesztette azt a magabiztos kontrollját, amit eddig magára erőltetett. Felmordult és hátradöntött az ágyon, hogy fölém gördüljön. Kezeimet a fejem fölé tette, lába becsúszott az enyéim közé. Elképesztően szenvedélyesen, sürgetően csókolni kezdett. Miután rájöttem, hogy oxigén nélkül nem sokáig élvezhetem a közelségét, elfordítottam a fejem. Szája most a nyakamat vették célba, hogy aztán továbbvándoroljon a kulcscsontom irányába. Légzésem zihálásba csapott, a szívem épp készült kiugrani a helyéről. Ajkai visszatértek az enyémekhez, úgy csókolt, mintha nem lenne holnap. Aztán megállt, tétovázott egy kicsit, végül gyengéddé vált. Tudtam, hogy most már nem megyünk tovább, mára eleget feszegettük a határainkat. Egy utolsó, mindennél édesebb érintést követően felemelte a fejét és rám nézett. Tekintete sötéten izzott a vágytól. Nem tette könnyebbé a helyzetet, hogy valószínűleg az enyém is ugyanezt mutatta. Sóhajtott egyet, majd mellém heveredett. Ahogy helyreálltak az életfunkcióim, visszatért a fejfájás is. Nagyot nyögve fordítottam a fejem az övé felé.


- Edward? Carlisle elment már dolgozni?
- Nem, még nem. Fáj valamid? – kérdezte aggódva, mire megcsóváltam a fejem.
- Nem vészes, csak mintha zsibbadna az arcom bal fele.
- Hátha tudok segíteni egy kicsit – lepkeszárny-finoman simított végig tönkrement arcomon, ajkával követve a keze útját.
- Hmm. Nagyon jó – mondtam a valóságnak megfelelően. Azt már nem tettem hozzá, hogy nemcsak a bőrömön enyhítette az égő érzést. Valahogy úgy éreztem, ezzel kicsit meghosszabbíthatom az előző csodás perceket. – Tényleg kellene kérnem valami fájdalomcsillapítót – Suttogtam a fülébe.
- Mindjárt szólok neki, te csak maradj. Szeretlek – tűnt el az ajtó mögött.


Visszahanyatlottam az ágyra és a plafonra meredtem. Próbáltam magamban csitítani az érzelmeket. Eddig még sosem vesztette el ennyire a fejét. Nem tűnt haragosnak miatta, de nála nem lehetett tudni. Alice robbant be tornádóként a szobába.
- Bella, úgy sajnálom! Láttam tegnap este, hogy mi fog történni, de már későn – tekintete bűntudattól csillogott.
- Semmi baj, nem haltam bele. Majd helyrejövök – mosolyogtam rá fáradtan.
- Tudod, Bella, most, hogy egy ideig úgysem mehetsz ki az utcára… - kezdett bele, de elakadt.
- Alice! Csak bökd ki! – noszogattam.
- Szóval, ha már úgyis itthon maradunk, mi lenne, ha újra nekifutnánk az esküvőnek?
- Hát… Ezt meg kell még beszélnem Edwarddal is.
- Ne aggódj, én már letárgyaltam vele! Ő szólt, hogy azért kérdezzelek meg téged is – ragyogott fel a szeme.
- Akkor a részemről rendben van.
- Szuper! Megyek is, és…
- Alice, várj! Csak semmi puccparádé, oké? Kérlek! – próbáltam bevetni a legkönyörgőbb arcomat.
- Semmi nem puccos, amit én csinálok! – kiáltott fel sértetten.
- Jó, jó, de akkor se legyen nagy felhajtás! – ezt már Edwardnak kiabáltam, mert Alice közben felszívódott, és ő lépett a helyére.
- Miből ne legyen nagy felhajtás? – kérdezte Edward.
- Az esküvőből. Tudod, hogy imádom a húgodat, de néha kezelhetetlenebb, mint egy gyerek. Gondoltam, előre szólok neki.
Kedvenc féloldalas mosolyomat kaptam válaszul, meg egy pohár vizet egy tabletta kíséretében.
- Köszönöm, életet mentettél – nyögtem ki.


Lenyeltem a gyógyszert egy kevés vízzel, és visszafeküdtem. Egy idő után csillapodott a fájdalom, amiért hálás lehetek Edward hűvös kezének is, amellyel a homlokomat simogatta. Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy találkozzam a többiekkel.
- Nem mehetnénk le egy kicsit? Már rám dőlnek a falak – kérleltem Őt.
- Dehogynem. Már úgyis aggódnak érted odalent – mondta, majd felkapott és a lépcső felé indult. Váratlanul megállt és elkezdett remegni. Csodálkozva néztem rá, amikor megláttam, hogy a nevetést próbálja visszafojtani. Lepillantott az arcomra és a kérdő tekintetemet látva magyarázni kezdett.


 - Sajnálom, de nem csak neked jutott eszedbe a mutáns pók elmélete.
Ajjaj. Ez csak egyet jelenthetett; Emmett. Félve néztem az alsó szintre, és valóban, Edward nagyra nőtt bátyja már ott állt a lépcső alján és kajánul vigyorogva figyelt minket.
- Na, mi történt? Odaragadtál? Még nem nagyon megy a hálószövés, mi? – röhögött fel.
- Emmett, kérlek. Hagyd őket egy kicsit. Bőven kijutott nekik a bajból az elmúlt időkben. Hadd élvezzék egymás társaságát – legyintette tarkón Esme, majd finoman mosolyogva visszament a konyhába.
- Hogy már viccelni sem lehet! – hördült fel Emmett.


Edward a kanapéhoz cipelt, leült és úgy igazított el magán, hogy a mellkasához bújhattam. Nyílt a bejárati ajtó, Alice és Jasper lépett be rajta. Hirtelen erős vágyat éreztem, hogy odalépjek Jazzhez és átöleljem. Felpattantam Edward öléből és hozzájuk rohantam. Alice kissé furcsán nézett, amikor szerelme nyakába vetettem magam.


- Jaj, Jazz, én úgy szeretlek téged! Annyira jó, hogy itt vagy! – szinte már sikítottam az izgalomtól. Tudtam, hogy valami nem stimmel, mégsem akartam tudomást venni az agyamban villogó figyelmeztetésről.
A hátam mögül Edward értetlen kiáltását hallottam, velem szemben pedig Alice állt lefagyva.
- Bella, mit művelsz? – kérdezte Jasper, majd megpróbált kibújni alólam, mire én még szorosabban öleltem.
- Ó, Jasper, ne már! Csak egy kicsit maradjunk így, kérlek! – könyörögtem neki.
- Bella! Engedd el! Neki sem határtalan az önuralma! – most már Alice is engem fejtegetett élete párjáról.
- Kicsim, minden rendben? – Edward arca aggódást sugallt, szemeiben hitetlenség honolt.
- Persze, hiszen már itt van Jazz! – nem értettem, miért olyan nagy baj ez. Hiszen én csak örülök neki!
A konyhából Esme sétált ki Emmett társaságában. Mindketten ledöbbenve nézték a jelenetet.
- Na, mi van? Lecseréltek? – vágta hátba Emmett Edwardot. – Mindig mondtam, hogy ne kezdj idősebb nővel! Vagy most Jasper a célpontja a hálókészítésnek? – már szinte fuldoklott a röhögéstől.
Edward idegesen morgott egyet felé, de bátyja csak nem hagyta abba. Rájöttem, hogy igaza van. Leszálltam Jazz-ről, odasétáltam hozzá, majd vele együtt nevettem. De nem sokáig. Emmett hirtelen elhallgatott, és kigúvadt szemekkel figyelt engem.


- Te! Valami tényleg nincs rendben a csajjal! – mondta, de a feléledő kuncogás már ott volt a hangjában.
Edward elkeseredetten nézett hol rám, hol a családtagjaira. Esme oldotta meg a helyzetet.
- Bella, drágám, nem jönnél velem egy kicsit? – kérdezte kedvesen.
- Dehogynem! Hová megyünk? A konyhába? Én olyan éhes vagyok! Egy egész ökröt fel tudnék falni! A múltkor is, mikor Seattle-ben voltunk, láttam egy tündéri kiskutyát egy kislánynál. Én úgy szeretnék egy kiskutyát! Kaphatok egyet? Édes, mondd, hogy kaphatok kiskutyát! Csak nem nyuvasztom ki, mint a halaimat… Ígérem, nagyon vigyázni fogok rá! Kérlek, kérlek! Én annyira szeretlek titeket! Ti vagytok a világ legrendesebb vámpírcsaládja! Kár, hogy senki nem tudja, mennyire nagyszerűek vagytok! Adjunk fel egy hirdetést! De ne a forks-i újságba! Nem, nem! Még valaki rátok találna ismerni, és akkor… - eddig jutottam, mert valaki befogta a számat. Mérgesen néztem Edward szemébe, aki csak a fejét csóválta. Most meg mi baja van? Talán nem szereti a kutyákat?


- Édes, talán pihenned kellene egy kicsit, nem gondolod? – szinte már könyörgött, hogy álljak le.
- Nem! – akartam mondani, de mivel Edward keze még mindig fogva tartotta a számat, csak rázni tudtam a fejem.
- Esme! Felhívnád Carlisle-t, hogy jöjjön haza? Gyorsan, ha lehet – sziszegte szerelmem az anyjának.
Esme már el is indult, hogy telefonáljon. Jasper még mindig az ajtóban állt, sápadt arcára ráfagyott a döbbenet. Mikor Alice megérintette a karját, magához tért és összehúzott szemekkel engem kezdett el vizslatni.
- Tudod, teljesen komolyan gondol mindet. Ezt ne értem. Mi lehet vele? – töprengett. Aha, elemezte az érzelmeimet.


Elkezdtem mocorogni Edward karjaiban, ki akartam szabadulni. Kedvesem sóhajtott egyet, majd bólintott Jasper felé. Éreztem, amikor megcélzott egy nyugalomhullámmal. Próbáltam küzdeni ellene, de hirtelen ólmos fáradtság tört rám és elaludtam.

4 megjegyzés:

kinguci írta...

egy kicsit fura de jó....várom a köv részt ....a legjóbb az,hogy nem kell sokat várni es már olvashatód is...

csakk igy tovább..

Klaudia írta...

Szia engem is meglepett Bella változása,de
bizti hamar kiderül miért kattant be szegényke...v nem??:D
Már várom a kövit...

Névtelen írta...

Szia! tök jó nagyon tetszik lécci minél elöbb folytasd:D

Fruzsiinah írta...

Sziaa :D itt lennék megint.Ejhaa :D Belluska bekattant?!:OO xD Biztos a pókcsípés játszik közre..:D Ezen a fejezeten basszus annyit röhögtem xd Nagyon-nagyon jó lett.Látom humorérzéked is van.Abból nekem is van bőven ;D xd Ez szinte az eddigi legjobb fejezet.Az viszont biztos, hogy a kedvenceim közt van.Bár melyik ne lenne?:PP Az írásaidat nem lehet nem szeretni..Már megint csak annyit tudok mondani, hogy FANTASZTIKUS lett :))
U.i.:Emnek is nagyon bírom a fejét, olyan vicces xD
Puszóókah: Fruzsiinah