1.fejezet

(Bella szemszöge)
Felébredtem. Nem akartam, de a tudatom megmakacsolta magát. Nem akartam, mert tudtam, hogy még egy őrjítően lassú nap vár rám Edward nélkül. Már két napja nem láttam. Alice, az én drága, minden lében kanál barátnőm – és hamarosan testvérem – elintézte, hogy a fiúk ünnepi vadászatra menjenek. Ugyanis holnap lesz a z esküvőnk. Ezt el sem hiszem. Még mindig úgy érzem, mintha valamiféle álomvilágban élnék, gyakran elkap a kétségbeesés, hogy mi lesz, ha felébredek, és én ismét Phoenix-ben találom magam, egyedül és magányosan. Ilyenkor általában Edward itt van mellettem, és ha kell, százszor is elmondja, mennyire szeret, és hogy soha többé senki és semmi nem választhat el minket egymástól. Na persze. Senki, kivéve Alice-t.


 Mikor ez eszembe jutott, rájöttem, hogy lassan ki kellene kászálódnom az ágyból, ugyanis a már előbb említett elbűvölő bajkeverő tervbe vette, hogy mi ketten, valamint Esme és Rosalie, szóval a Cullen család „gyengébbik” fele ma egy igazi csajos napot tart – mindennel, ami ehhez tartozik. Már előre féltem. Rosalie-val egyébként az elmúlt időkben egész jóban lettünk. Talán sosem leszünk szoros kapcsolatban, de végre felengedett a jég. Furcsa módon ezt Victoriának köszönhetem. Rose szavaiból úgy vettem ki, hogy amikor Victoria és a serege ránk támadt, számára is érthetetlen módon aggódni kezdett értem. Mivel ez nála nem sűrűn fordult elő eddig, kissé meglepve hallgattam a vallomását. Megkért, hadd kezdjünk tiszta lappal. Természetesen azonnal beleegyeztem. Nálam talán csak Edward örült ennek jobban. Mikor meghallotta Rose gondolatai között, hogy miről beszélgettünk, egyszerűen felkapott, az ölébe ültetett és ennyit mondott: „Köszönöm, hogy nem adtad fel!” Mondanom sem kell, csaknem könnyekig meghatódtam. Vágyakozva gondoltam most Rá. Ő volt az, aki boldogsággal, szerelemmel, nevetéssel és fénnyel halmozott el, megkaptam tőle a mindenséget.

Eddig jutottam gondolatban, amikor türelmetlen kopogás rázott fel. Ránéztem az éjjeliszekrényemen álló órára. Úristen! Annyira belefeledkeztem az emlékeimbe, hogy teljesen kiment a fejemből a „Cullen-különítmény”, akik szent céljuknak tekinteték, hogy teljesen elrontsák a napomat. Ijedten pattantam ki az ágyból, és rohantam le a lépcsőn, hogy ajtót nyissak. Illetve csak rohantam volna, ha meg nem botlok a lépcső tetején. Már vártam a becsapódást, de ekkor két erős és jéghideg kar elkapott. Felnéztem és Alice vigyorgó képét láttam magam előtt.
- Na, ennyire várod már a vásárlást? – kuncogott. -  Láttam, hogy megbotlasz, ezért beengedtem magam, ugye nem baj?
- Nem dehogy – feleltem kissé még remegve.
- Egyébként hogyhogy még nem vagy kész? Tegnap világosan megmondtam, hogy legyél pontos, mert rengeteg dolgunk van ma! – mondta enyhe rosszallással a hangjában, mire én fülig vörösödtem.
- Tudom Alice, ne haragudj. Én felkeltem időben, csak közben egy kicsit… - itt elakadtam, nem tudtam, pontosan mit is kéne mondanom.
- Tudom, tudom. Már megint Edwardra gondoltál a fontos dolgok helyett – felelte egy beletörődő mosoly kíséretében.
- Edward mindennél fontosabb! – fakadtam ki.
- Persze, persze. De nem Ma! – a kárörvendő mosoly ismét előtűnt.
- Rendben! Adjatok tíz percet, és összeszedem magam! – mondtam.
- Oké. De igyekezz! A ruhád az ágyon vár! – újabb vigyor.
Csendes beletörődéssel indultam a szobám felé, de ekkor eszembe jutott valami és visszafordultam.
- Alice! – kiáltottam neki. Jól gondoltam, két másodperc múlva már előttem állt, kérdő tekintettel.
- Na, mi az? Valami gond van? – ráncolta a homlokát.
- Nem, nem, én csak… Szeretném megköszönni, hogy az előbb megmentettél.
- Ugyan, semmiség! Mi, Cullenek, megvédjük a családtagjainkat – mondta.
Gyorsan megöleltem, majd szaladtam készülődni. Amikor megláttam a ruhát, amit Alice szerint viselnem kell, majdnem elájultam. Kék volt, ami Edward ízlését tekintve nem volt meglepő, de itt be is fejezhettem a pozitív dolgokat. A ruha nagyon kihívó volt és nagyon-nagyon rövid. A hátamat csak pár leheletvékony pánt takarta, és elölről sem volt éppen szolid.
- Alice! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én ebben a göncben kiteszem a lábamat a házból? Mit hittél? Ilyen ruha? Forksban? – már szinte kiabáltam.
- Na de Bella, mi bajod van? Hiszen azt a ruhát mintha neked álmodták volna meg! – az értetlenkedés kiült az arcára.
- Márpedig én ezt nem veszem fel! – feleltem.
- Kérlek Bella! Az én kedvemért! Kérlek, kérlek, kérlek! – utáltam, amikor bevetette ezt. Tudta, hogy úgy sem tudok neki nemet mondani. Újabb beletörődő sóhajjal fordítottam hátat, és indultam vissza. A szobámban kissé idegenkedve és idegesen bújtam bele a kelmébe, majd miután az ágyamon ráleltem a hozzá való cipőre is – magas sarkú (Aliiiiiice!!!!!) – felhúztam a lábamra. A tükörbe nem mertem belenézni, különben biztos, hogy megjön a józanabbik eszem, és inkább farmer - póló - tornacipő összeállításban megyek el. Bizonytalan léptekkel indultam meg a lépcsőn, végig a lábaim elé nézve.


 Mikor leértem, már el is felejtettem a ruhát, a mérgemet, Alice-t, sőt, az egész napi terveit is. Elfelejtettem, mert ott állt előttem az én személyes csodám, az az ember (már bocsánat), akiért mindent feladtam volna. Szemeibe nézve láttam a szerelemet, és mindenek felett csodálatot, amire én újabb rekordpirulással válaszoltam. Talán mégsem volt akkora hiba ez a ruha…
- Egyszerűen gyönyörű vagy! – suttogta rekedt hangon Edward.
- Öhmm. Köszi – remek. Ennél értelmesebb választ ki sem nyöghettem volna.
Válaszul Ő felém sietett, és lágyan hozzáérintette az ajkait az enyémekhez. Szívverésem felgyorsult, légzésem kapkodóvá vált abban a pillanatban és megpróbáltam magam még közelebb préselni tökéletes testéhez. Egy pár másodpercig sürgetőbbé vált a csókja, majd lassan elhúzódott. Egy ellenállhatatlan féloldalas mosoly kíséretében kissé eltolt magától.
- Bella, szerelmem, nyugalom. Holnapig bírd ki.
- Hah! Neked ennyire könnyű? – horkantam fel.
- Nem, nem könnyű. Sőt, te napról napra egyre nehezebbé teszed ezt számomra. De ha már száz évet vártam rád, egy napot kibírok – felelte még mindig mosolyogva, mélyen a szemembe nézve.
Én ennél a pontnál vesztettem el a fonalat. Aranybarna szemei foglyul ejtettek, és többé nem eresztettek. Emlékszem, mikor először találkoztunk, tekintete sötét volt, mint a csillagtalan éjszaka, mégis elképesztő tűz lobogott benne. Már akkor elvesztem. Később persze megtudtam a háttértörténetet, hogy mekkora erőfeszítésbe került neki akkor nem megölni engem, hiszen a vérem énekelt neki. De azóta már annyi mindenen keresztülmentünk mi ketten, hogy tudtam, fekete szemei már nem csak a vérem utáni sóvárgást fejezik ki. Tekintetében benne volt minden, amit én is éreztem. Szerelem, odaadás, féltés, hála. Sosem tudtam, mivel érdemeltem ki Őt, de Ő is állandóan ezt kérdezgette magától.

- Egyébként mit keresel te itt? – kérdeztem Tőle, mire csak egy meglepett pillantást vetett rám.
- Ha szeretnéd, elmegyek – suttogta egy kis megbántottsággal a hangjában.
- Nem, dehogy! Nem így értettem! De neked most nem vadásznod kellene? – tisztán kivehető volt ebből az értetlenkedés.
- Tudod, már nagyon hiányzott egy kis melegség, úgyhogy megszöktem egy rövid időre – vigyorgott rám.
- Ohh. Remek. Akkor, ha már úgyis itt vagy, megmenthetnél a lányoktól! Nem tudom pontosan, hogy mit terveznek, de én már előre félek tőle! – mondtam idegesen.
- Ó, azt nem lehet. Megígértem a húgomnak, hogy a mai nap csak az övéké vagy. Sajnos nem szeghetem meg a szavamat. – felelte mű-bűntudattal.
- Meglátod, jól fogtok szórakozni!
- Edward! Elég legyen! Azt mondtam, öt perc! Már így is késésben vagyunk Bella álmodozásai miatt! Igyekezzetek! – hallottam Alice hangját az ajtón kívülről. Edward csak mosolygott.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha tényleg mész, mielőtt beváltja a fenyegetését!
- Mi lenne az? – kérdeztem.
- Hát, ahogy a gondolatai közül ki tudtam venni, épp azt fontolgatja, hogy büntetésképp felvesz még öt boltot a listára.
- Ajjaj! Akkor tényleg jobb lesz, ha igyekszünk! Már így is elfáradtam, mielőtt még elindultunk volna! – a megjátszott kétségbeesésem mosoly csalt kedvesem arcára.
- Mit gondolsz, egy utolsó kis csók még belefér Alice türelmébe? – kérdeztem ártatlanul.
- Hmm. Azt hiszem, ezt még éppen elbírja – újabb mosoly.
Lágyan ajkaimra hajolt, gyengéden csókolt. Már éppen beindultam volna, mikor dörömbölés és hangos szavak zavarták meg az idillt.
- Bella, esküszöm, hogy elhalasztom az esküvődet, ha nem jössz ki most rögtön! Isten bizony! – ahogy hallottam, Alice most tért ki a béketűrésből.
- Megyek már, megyek! – kiáltottam neki.
- További kellemes vadászatot és jó étvágyat! – mosolyogtam Edwardra.
- Magának, szép hölgyem, pedig jó szórakozást! Holnap találkozunk az oltárnál! – mondta mindenféle ígéretekkel kecsegtető tekintettel.
- Ott leszek!
- És vigyázz magadra! Most már te vagy életem! Szeretlek! – tette hozzá, majd eltűnt.
- Én is szeretlek! – suttogtam az üres háznak.
Sóhajtottam egy utolsót, majd a bejárati ajtó felé fordultam, felvértezve magam a mai nap minden kínszenvedése ellen.