39. fejezet

Halihó mindenkinek :D Mivel elég régen hoztam már frisst, amiért így, utólag is elnézést kérek, ezért úgy gondoltam, vigyünk egy kis izgalmat az egészbe :D 2 azaz kettő darab fejezetet hoztam, mindkettő a 39., csak másképp vannak megírva. Azt szeretném tőletek kérni, hogy miután alolvastátok mindkettőt, döntsétek el, hogy hogyan folytatódjon a történet. Azt hiszem, ezt nevezik interaktivitásnak :D Tehát, rajtatok áll, mi fog történni a kedvenc vámpírcsaládunkkal, de ne feledjétek, ha már megvan a döntés, akkor már mincs visszaút, a kieső fejezet soha nem fog folytatódni, szóval soha nem derül ki, hogy mi lett volna, ha... :D Kegyetlennek hangzik, sajnálom, de ez van :) Mától kezdve gy hétig szavazhattok a jobboldali panel segítségével, utána igyekszem minél gyorsabban megírni az általatok választott folytatást :)
Jó szórakozást, szavazást nektek és persze sok sok kommentet nekem :D:D
xoxo
Lea




A.)


(Bella szemszöge)
Aro meredten bámult rám, úgy nézett, mint egy prédára leső keselyű. Tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy miért. Ahogy végigsiklott a tekintetem rajta, megláttam, hogy a karja Edwardén van és ekkor már értettem mindent. Aro az érintés útján látta Edward minden, valaha-volt gondolatát és ezzel tudomást szerzett a féltve őrzött titkainkról is. Bár egyébként sem volt szükségem levegőre, a lélegzetem mégis elakadt és próbáltam kitalálni, mi lesz Aro következő lépése. Összehúzott szemekkel vizslattam, az arcán kerestem a választ, de az elködösülő tekintete rejtve tartotta a gondolatait.
- Felettébb érdekes… - szólalt meg végül töprengő hangon.
- Mester? Minden rendben? – Alec kivált a testőrök gyűrűjéből és mellé lépett.


Ahogy egy pillanatra rám villant a tekintete, eszembe jutott, amit Jane mondott róla. Nem vettem észre, hogy bármilyen érdeklődést mutatna irántam, de Edward halkan felmorogott és dühösen szikrázó szemekkel nézett rá. Alice felsikkantott mellettem, mire Edward rákapta a tekintetét és megrázta a fejét. Alice elernyedt. Kíváncsian néztem kettejükre, de nem ez volt a megfelelő idő a kérdezősködésre.
- A lehető legnagyobb rendben vagyunk – Aro elvigyorodott, a pillantását továbbra is rám függesztetve – Mégis, mikor akartátok elmondani? – tette fel azt a kérdést, amire úgyis tudta a választ. Soha.
- Aro, kérlek… - Carlisle közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.
- Carlisle, régi barátom! Még benned is csalódnom kell? Hová jut ez a világ…? – Aro színpadiasan felsóhajtott és végre elengedte Edward karját. A következő pillanatban már egy védelmező ölelésben találtam magam. Kedvesem egyetlen mozdulattal a háta mögé penderített, miközben a teste harcra készen megfeszült, és a mellkasából mély, fenyegető morgás hanzott fel.
- Ne is álmodj róla, bérenc! Sosem fogod őt megkapni! – sziszegte a fogai között, a szemeit végig a fiatal Volturin tartva.
- Majd az idő eldönti… - Alec megeresztett egy fölényeskedő mosolyt, már-már kárörvendően vigyorgott Edwardra. Ha az utolsó pillanatban nem tettem volna a kezemet az övére, biztos, hogy újra kitört volna a káosz.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Aro szinte gyermeki kíváncsisággal nézett végig a társaságon.
- A kis pártfogoltad túl sokat képzel magáról… ! - Edward még mindig rettentő dühös volt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Persze, volt egy sejtésem, de nem gondoltam volna, hogy ezen ennyire felhúzza magát. Hiszen tudhatná, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagynám el.
- Mint mondtam, majd kiderül – Alec változatlanul mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, mint amit szívesen lát az ember – ez esetben vámpír – a másik arcán. Nem, ez olyasfajta vicsorgás volt, amitől remegni kezdett a gyomrom a félelemtől.


- Miről beszéltek? Végül is, mindegy. Van egy sokkal fontosabb megbeszélnivalónk is – Aro tekintete végigsiklott rajtam, már-már őrülettel határos mohósággal pillantva rám. A gyomrom még kisebbre zsugorodott.
- Ne is számíts rá, hogy valaha is rábólintunk erre – Edward határozottan megrázta a fejét és előrelépett egyet.
- Ha meghallod az ajánlatomat, meggondolod magad, ígérem – a Volturi vezére áldozatra váró vigyorral nézett végig a családunkon, egy-egy pillanatig elidőzve Alice, Edward és az én arcomon. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.
- Beavatnátok minket is? – Emmett kissé zavarodottan meredt maga elé. Nem volt vele egyedül.
- Elmondod te, vagy tegyem meg én? – Edward a fogait csikorgatva bámult Aro-ra, aki még mindig mosolygott.
- Megtehetem neked ezt a szívességet, azt hiszem. Csak arról van szó, hogy a jövőbelátó kis tündér, a gondolatolvasó, fehér paripás herceg, valamint a fantasztikus képességekkel bíró párja csatlakoznak hozzánk. Ellenkező esetben… - Aro lényegtelen hatásszünetet tartott, közben élénken figyelve a reakciókat.
- Ellenkező esetben…? – Jasper idegessége csak fokozta a sajátunkat.
- Nos, akkor kénytelenek lennénk megtenni a megfelelő lépéseket a félvérekkel kapcsolatban – fejezte be nyájasan a mondandóját.
- Hogy mi? Ezt nem teheted! – Jasper döbbent felkiáltása késként szelte át a beálló csendet.
- Hogy mit tehetek és mit nem, azt egyedül én döntöm el! Örüljetek, hogy nem öllek meg titeket a titkolózásotokért! Megérdemelnétek, egytől-egyig, mert nagyon aljas húzás volt ez a részetekről! – Aro egy pillanatra elveszítette az önuralmát, de ugyanolyan gyorsan rendezte is a vonásait.
- Te csak ne fölényeskedj itt nekünk! Ha eddig nem esett volna le, mi végeztük el a te munkádat! – Rosalie dühe nagyon is nyilvánvaló és még inkább érthető volt, de nem engedhettem, hogy a Volturi is felidegesítse magát. Ha a gyerekek biztonságának az volt az ára, hogy csatlakozzam hozzájuk, kész voltam meghozni a döntést. Észrevétlenül kiléptem Edward mögül, és felemelt fejjel Aro elé álltam.
- Legyen, ahogy akarod. De cserében garantálnod kell a kicsik biztonságát – a szavaimra mindenki másképp reagált. Aro önelégülten kacagott, Edward és Alice tiltakozón felhördültek, míg a többiek csak döbbenten pislogtam rám.
- Bella, neked tényleg elment az eszed? – Alice volt az, aki kimondta mindenki véleményét.


Nem értették, és nem is érthették meg, miért mondtam azt, amit, hiszen nekik nem voltak gyermekeik, bármennyire is szerették volna. Nem tudták, milyen az, mikor az életet is feláldozná egy anya a gyermekeiért. Hiszen ők nem mások, mint kettőnk szerelmének beteljesülései. Amikor először a karjaimban tartottam őket, döbbenten néztem, és nem értettem, hogy lehetnek ilyen kicsik, és törékenyek. Éreztem az apró kis szívdobbanásaikat, és attól kezdve ők voltak a legfontosabbak a világon – Edwarddal együtt, természetesen. Megfogadtam, hogy mindig mellettük leszek és segítem őket, legyen szó akár jó, akár rossz dolgokról. Éppen ezért nem hagyhattam, hogy a Volturi rájuk tegye a kezét, nem engedhettem, hogy közéjük kerüljenek.
- Felejtsd el! Sosem egyezem ebbe bele! – Edward magából kikelve állt ismét elém, eltakarva ezzel Aro pillantása elől. Minden bátorságomat összeszedtem, és a hátára tettem a kezem.
- Edward, kérlek… Ez még nem minden – a hangom halk suttogás volt csupán, ő mégis villámgyorsan hátrafordult, és döbbenten nézett a szemembe.
- Miről beszélsz? Istenem, Bella, mi a fenéről beszélsz? – már-már önkívületi állapotban rázott meg a vállaimnál fogva. A szívembe méregként szivárgott be a fájdalom és a bűntudat, az önvád iszonyatos erővel támadt fel bennem. De tudtam, hogy bármilyen nehéz is lesz, nekem kell megtennem a következő lépést. Egyetlen mély levegő, egy utolsó, mély pillantás és egy végső érintés után eltoltam magam elől Edwardot, hogy farkasszemet nézzek a jövőmmel.
- Van még egy feltételem. Minden hiúságot nélkülözve, de mindketten tudjuk, hogy sokkal erősebb vagyok bármelyik vámpírnál, így én kellek neked, mindig is én kellettem. Csatlakozok hozzád, ha őket elengeded – körbemutattam a családon. Lélegzetvisszafolytva vártam a döntést.
- Bella, ne! – Jacob kétségbeesetten felkiáltott, és ha Emmett nem fogta volna le, minden bizonnyal felém is rohant volna. Magamban elrebegtem egy hálaimát, mert ha Jake a Volturi elé vetette volnam magát, ki tudja, mi történt volna... Nem túl valószínű, hogy Aro egyetlen szó nélkül figyelte volna az eseményeket.
- Ó! Nézzük csak: fiatalok, erősek és a szaguk… Ha nem tévedek, néhány rühes kutya is tartózkodik a teremben. Még egy rossz pont – Aro fejcsóválva sétálgatott előttünk, úgy nézve ránk, mint ahogy egykor a rabszolgák közül válogathattak.


Lopva a hátunk mögé pillantottam. Seth még mindig ájultan hevert Emmett lábainál, míg Jacob hangosan zihálva és remegve, összehúzott, dühtől csillogó szemekkel méregette Aro-t. Elkezdtem szuggerálni, azt akartam, hogy rám figyeljen, és szerencsére nemsokára a tekintete megtalálta az enyémet. Majd’ elvesztem az indulattól sötét, izzó szemekben, de összeszedtem magam és észrevétlenül megráztam a fejem. Jake és Edward egyszerre mordultak fel, előbbi a felháborodása, utóbbi a gondolatai miatt. Mindenkin látszott, hogy őrültnek tartanak, de nem értették az indokaimat és attól féltem, nem is lesz majd alkalmam elmagyarázni nekik. A szemükben csak mártírt játszottam, az áldozati bárány szerepében tetszelegtem, de sokkal több volt ez ennél. Kész voltam mindent feladni őértük.
- Bella, ezt nem teheted! Gondolj ránk, gondolj a gyerekekre! Mégis mit gondolsz, hogy lennének meg nélküled? – Rosalie elkeseredett kifakadása csak megerősítette a döntésemet.
- Éppen miattuk csinálom ezt, nem értitek? Nem érted? – bár minden szempár rám szegeződött, én csak eggyel törődtem.


Edward tekintete elsötétült az érzelmektől, a fájdalom, a hitetlenség, a düh és a kétségbeesés folytonosan váltakozva követték egymást, egymásba olvadtak, katarktikus keverékbe sűrűsödtek. Nagy, gomolygó felhőként telepedett ránk a reményvesztettség, a lemondás lehetősége Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett, minden pillanatban készen arra, hogy elválasszon minket. Igyekeztem minden okomat, érzelmemet és gondolatomat a pillantásomon keresztül átadni neki, tudatni akartam szavak nélkül, hogy a szívem halott lesz nélküle, de a gyerekek nélkül is az lenne. És bár a végtelen időkig ölelni tudtam volna, a karjaim lassan lehanyatlottak a testem mellé, ezzel végleg a családom tudtára adva a döntésem megmásíthatatlanságát. Edward még tett egy utolsó, elkeseredett mozdulatot, hogy maradásra bírjon, de a tekintetem keménysége megállította. Belül remegtem, mint a kocsonya és zokogott a lelkem, de a külcsín hideg és szívós volt, mint a gránit.
- Veled megyek, elhagyom őket, de a feltételeimnek teljesülniük kell – határozottan álltam a kíváncsiskodó tekinteteket.
- Ugye tudod, hogy te nekem semmit nem szabhatsz meg? De legyen, ahogy akarod. A te életed az övékért cserében – Aro fellengzősen előrenyújtotta a kezét.


Undorodtam tőle, de mivel más választásom nem volt, kezet fogtam vele. Amint a bőr hozzáért az enyémhez, résnyire szűkült szemmel vizslatni kezdett. Jó ideig próbálkozott, de a pajzsom most sem fedte fel az elmém titkait. Megkönnyebbülten néztem körbe. Alice Jasper karjába kapaszkodva sírt, Rose mérgesen fújtatva bámult a Volturira, míg Emmett csak bámult maga elé. És Edward… Ő csak állt ott, annyi szomorúsággal a tekintetében, hogy legszívesebben mindent visszacsináltam volna, csak hogy átkarolhassam és elkergethessem a bánatot a lelkéből. De tartanom kellett magamat. Pont olyan érzésem volt, mint mikor Tanya elvette az életemet. Tudtam, hogy nekem befellegzett, mégis mentem tovább, egyenesen előre, mert a gyerekek biztonsága volt a tét.
- Mester, indulnunk kell – Alec Aro karjára tette a kezét, és mivel ő még mindig az én kezemet szorongatta, valahogy láttam azt, amit ő.


Vámpírokat láttam, rengeteg vámpírt, mind a Volturi címerével ellátott köpönyegben közeledtek felénk és csak egy céljuk volt: elpusztítani mindenkit. Amint tudatosult bennem, hogy mit is jelent ez, sikítani akartam, ki akartam kiabálni a világnak, hogy Aro rútul átvert mindannyiunkat, de váratlanul egy furcsa zsibbadság vett erőt rajtam. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy Aro kivezessen a teremből, ki a házból, nem észleltem semmit, sem azt, hogy Edward kétségbeesetten küzd értem, sem azt, hogy végül elbukik, mert legyőzik őt. Odakint aztán csökkent valamelyest ez a bénultság. 


Zavarodottan fordultam vissza, és iszonyodva néztem, ahogy a ház egy irtózatos robbanással a levegőbe repül – a bent rekedt családommal együtt.




B.)


(Bella szemszöge)
Aro meredten bámult rám, úgy nézett, mint egy prédára leső keselyű. Tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy miért. Ahogy végigsiklott a tekintetem rajta, megláttam, hogy a karja Edwardén van és ekkor már értettem mindent. Aro az érintés útján látta Edward minden, valaha-volt gondolatát és ezzel tudomást szerzett a féltve őrzött titkainkról is. Bár egyébként sem volt szükségem levegőre, a lélegzetem mégis elakadt és próbáltam kitalálni, mi lesz Aro következő lépése. Összehúzott szemekkel vizslattam, az arcán kerestem a választ, de az elködösülő tekintete rejtve tartotta a gondolatait.
- Felettébb érdekes… - szólalt meg végül töprengő hangon.
- Mester? Minden rendben? – Alec kivált a testőrök gyűrűjéből és mellé lépett.


Ahogy egy pillanatra rám villant a tekintete, eszembe jutott, amit Jane mondott róla. Nem vettem észre, hogy bármilyen érdeklődést mutatna irántam, de Edward halkan felmorogott és dühösen szikrázó szemekkel nézett rá. Alice felsikkantott mellettem, mire Edward rákapta a tekintetét és megrázta a fejét. Alice elernyedt. Kíváncsian néztem kettejükre, de nem ez volt a megfelelő idő a kérdezősködésre.
- A lehető legnagyobb rendben vagyunk – Aro elvigyorodott, a pillantását továbbra is rám függesztetve – Mégis, mikor akartátok elmondani? – tette fel azt a kérdést, amire úgyis tudta a választ. Soha.
- Aro, kérlek… - Carlisle közelebb lépett hozzá és a vállára tette a kezét.
- Carlisle, régi barátom! Még benned is csalódnom kell? Hová jut ez a világ…? – Aro színpadiasan felsóhajtott és végre elengedte Edward karját. A következő pillanatban már egy védelmező ölelésben találtam magam. Kedvesem egyetlen mozdulattal a háta mögé penderített, miközben a teste harcra készen megfeszült, és a mellkasából mély, fenyegető morgás hanzott fel.
- Ne is álmodj róla, bérenc! Sosem fogod őt megkapni! – sziszegte a fogai között, a szemeit végig a fiatal Volturin tartva.
- Majd az idő eldönti… - Alec megeresztett egy fölényeskedő mosolyt, már-már kárörvendően vigyorgott Edwardra. Ha az utolsó pillanatban nem tettem volna a kezemet az övére, biztos, hogy újra kitört volna a káosz.
- Elárulnátok, hogy miről van szó? – Aro szinte gyermeki kíváncsisággal nézett végig a társaságon.
- A kis pártfogoltad túl sokat képzel magáról… ! - Edward még mindig rettentő dühös volt, de fogalmam sem volt, hogy miért. Persze, volt egy sejtésem, de nem gondoltam volna, hogy ezen ennyire felhúzza magát. Hiszen tudhatná, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagynám el.
- Mint mondtam, majd kiderül – Alec változatlanul mosolygott, de ez nem olyan mosoly volt, mint amit szívesen lát az ember – ez esetben vámpír – a másik arcán. Nem, ez olyasfajta vicsorgás volt, amitől remegni kezdett a gyomrom a félelemtől.
- Miről beszéltek? Végül is, mindegy. Van egy sokkal fontosabb megbeszélnivalónk is – végigsiklott rajtam a tekintete, már-már őrülettel határos mohósággal pillantva rám. A gyomrom még kisebbre zsugorodott.
- Nem, Aro, tudod, hogy ebbe sosem mennék bele – Edward határozottan megrázta a fejét.
- Nos, előbb talán kérdezzük meg Isabellát is a dologról – Aro nyájasan elmosolyodott. Forgott a gyomrom tőle.
- Ugyanazt a nézetet vallja, mint mi mindnyájan – Edward még mindig makacsul előretolt állal nézett farkasszemet a Volturi vezérével. Kezdtem kíváncsi lenni.
- Mi az? – kérdeztem rá.
- Szeretném felajánlani a lehetőséget, hogy egy légy közülünk. Csatlakozz hozzánk! – Aro teljesen komolyan gondolta a dolgot, engem az első pillanatban mégis elkapott a nevetés. Kétségbeesetten próbáltam visszafojtani, nem akartam tiszteletlennek vagy ilyesminek tűnni. Megköszörültem a torkom, hogy legalább ne törjön ki belőlem, bár a szememben lévő vidámságot nem tudtam palástolni.
- Köszönöm, de nem élnék vele – eltöprengtem rajta, hogy vajon csak nekem tűnt-e úgy, hogy a hangom cincogóssá válta a benne bujkáló jókedvtől. Nevetséges volt a feltételezés is, hogy én valaha is Volturi katona lennék. Ezt Aronak is tudnia kellett.
- Most még elfogadom a döntésedet, de visszatérünk erre a kérdésre még, meglátjuk, akkor hogyan fogod látni a dolgokat – a kijelentésére Alec már-már szűkölni kezdett. Edwardból megint előtört egy dühödt morgás. A kezemet a hátára téve igyekeztem lecsillapítani. Más sem hiányzott volna még, mint két, feleslegesen kakaskodó vámpír.
- Mi lesz most Jane-nel? – Carlisle szemmel láthatólag nyugtalan volt, mint mi mindannyian, mert nem akartuk, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhessen.
- Ti már megtettétek, ami tőletek telt, innentől átvesszük a dolgok irányítását – az eddig háttérbe húzódó Caius most előrelépett és határozottan végignézett rajtunk.


Bár eddig csak egyszer találkoztam vele eddigi életem során, akkor nagyon félelmetes benyomást keltett. De most, ahogy lassan végigfuttattam rajta a pillantásom, nem éreztem mást, csak szánalmat. Szántam őt, mert bár az uralkodók egyike volt, mégis egész létezése során Aronak volt alárendelve, nem volt önálló döntési lehetősége. Szörnyű lehetett így élni, nem is értettem, miért tűri el a zsarnokságot. Amikor a tekintetünk találkozott, meg kellett kissé másítanom ezt a véleményemet. Hideg volt és kemény így el kellett gondolkodnom rajta, hogy csakugyan olyanok-e az erőviszonyok a családjukban, mint ahogy azt eddig hittem. Aro viselkedése lágy volt, már-már puhánynak nevezhető, Caius ezzel szemben csendes ragadozóra hasonlított, aki észrevétlenül lopódzik az áldozatához, hogy aztán a vérét ontsa. Már nem tudtam eldönteni, vajon ki „horhatja a nadrágot” Volterrában, kinek a kezében van a végső, legfőbb hatalom az egész vámpírvilág felett.


Töprengésemből Alice vékony hangja riasztott fel.
- Akkor végeztünk, ugye? Mert mi elmennénk – reménykedve nézett a két Volturira.
- Csak egy perc még, kérlek – Aro mosolyogva villantotta rá a borotvaéles fogait, és bár lehet, hogy nem annak szánta, de fenyegető érzést keltett.
- Többet szeretnénk tudni az ikrekről. Na meg erről a különös szövetségről a vérfarkasokkal – Caius még mindig úgy állt a testvére mellett, mint a cövek. Egy milimétert sem mozdult.
- Azt hiszem, mindent tudtok. Eden és Sunday természetes úton fogantak és születtek meg, mivel Bella akkor még ember volt – miközben Carlisle mesélt, az arcom a már jól ismert módon bizseregni kezdett a láthatatlan pirulás jeleként.


Eszembe jutottak a szigeten töltött hetek, mialatt a kicsik… nos, hát, mialatt megfogantak. Élénken emlékeztem minden egyes apró simogatásra, csókra és érintésre, amit egymásnak adtunk, amivel elhalmoztuk a másikat. Váratlanul feltámadt bennem a vágy, akartam Edwardot, szenvedélyesen akartam, hogy a teste ismét az enyénmnek feszüljön, hogy ismét elmerülhessünk az érzékiségben. Egyre jobban ziháltam, oldalról oda-odapillantottam Edwardra, aki látszólag az egészből nem vett észre semmit. Nem úgy, mint Jasper.
- Bella, kérlek! Ha nem akarunk Emmettnek egy nagyon jó napot szerezni, akkor kérlek, fogd vissza magad még egy kis ideig – sziszegte a fogai között, de a keze már neki is Alice feneke felé kalandozott, aki csak döbbenten nézett rá.
- Jazz, mi a…? – kezdte volna, de egy pillanatra elködösült a tekintete, hogy azután kuncogva tolja el magától Jaspert.


És mivel Alice valószínűleg azt látta, hogy mi lenne, ha nem tudnám lecsillapítani az érzelmeimet, Edward kínlódva felnyögött és vágytól sötét szemekkel rám nézett. Nagyot nyeltem, az izzó szenvedélye egy cseppet sem könnyítette meg a helyzetemet, sőt. Igyekeztem távolabb kerülni tőle, de mintha csak keresztbe akarna nekem tenni, hátulról átkarolt és szorosan magához húzott. Már épp nyitottam volna a szám, hogy szemrehányást tegyek neki, mikor megéreztem az okot, amiért maga elé állított. Kezdtem belátni, hogy csakugyan szüksége volt a testem által létrehozott álcára, amennyiben nem akart kényelmetlen helyzetbe kerülni a család és a Volturi előtt. Biztosan nem díjazták volna, ha egy ilyen fontos beszélgetés közepette rájönnének, hogy kedvesem szemmel láthatólag mással volt elfoglalva. Próbáltam nem megnehezíteni a helyzetünket és nem ficeregni, de a kisördög valamiért éppen akkor bújt elő belőlem. Halvány, visszafogott mosollyal sóhajtottam fel és egyik lábamról a másikra álltam, mintha csak unnám már az egészet, közben pedig a testemet az övéhez préseltem majd eltávolodtam kissé, újra és újra végigjátszva ezt a játékot. Edward alig hallhatóan felmorgott mögöttem, az arcát a hajamba temette és megcsókolat a fülem mögötti érzékeny területet. 
Már bántam, hogy elkezdtem a játékot, ugyanis percről percre egyre nehezebb volt kontollálnom magam. Lelki szemeim előtt már jóval előrébb tartottam az eseményekben, Edward pedig egyre jobban tűzben égve látta ezeket Alice-en keresztül. Amikor belegondoltam, hogy a húga tulajdonképpen látja, mikor mi… khmm, szerelmeskedünk, zavartan kibontakoztam az ölelésből és lassan a szoba másik felére sétáltam. Aro kissé furcsán nézett végig rajtam, de aztán újra a továbbra is mesélő Carlisle-ra figyelt. Ahogy elhaladtam Emmett mellett, észrevettem a huncut csillogást a szemében, de inkább nem törődtem vele. Elég volt egyetlen kínos élmény egy nap alatt…


Megálltam a fal mellett és csak onnan váltottunk lázas pillantásokat Edwarddal. Alig vártam már, hogy végre eltűnjünk innen, magamhoz szoríthassam a gyerekeimet és aztán elmerülhessünk egymás tekintetében és lelkében egy ideig. Mivel ez még egy darabig biztosan nem következhetett be, így a lábammal türelmetlenül dobolva ácsorogtam Emmett és Rose mellett.


Míg Carlilse tovább beszélt, elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet Esmével és a kicsikkel. Bíztam, hittem benne, hogy sikerült még a csata előtt épségben elmenekülniük innen. Elképzeltem, ahogy békésen, talán játszadozva várnank ránk valahol, nem sejtve semmit ebből a borzalomból. Ahogy a szenvedély lassan visszahúzódott a tudatomról, megéreztem a füst cspős szagát. A tűz nem lángolt fel újra szerencsére, de a szaga még mindig ott keringett körülöttünk, emlékeztetve a saját gyengeségeinkre és korlátainkra. Fintorogva húztam fel az orrom, mire Emmett elnevette magát.
- Ne légy ilyen finnyás, Bella! Még lesz egy kis takarítanivalónk, mielőtt elmegyünk – gúnyolódva nézett rám és közben a szemöldökét húzogatta. Lemondóan felsóhajtottam. Nem akartam látni, ahogy ezek az érző – és kegyetlen, az igaz, de akkor is – lények lassan felemésztődnek a lángok között. Legnagyobb meglepetésemre Alec húzott ki a csávából.
- Nektek már semmi dolgotok itt. Majd mi elintézzük – már-már gyengéden, lágyan nézett a szemeimbe, ami annyira zavarba hozott, hogy lesütöttem őket.


Beleharaptam a számba és Edward felé fordultam. Ő nem nézett rám, egy pillantásra sem méltatott. Alec-et fürkészte összehúzott szemekkel, és láthatóan nagyon nem tetszettek neki a fiatal vámpír gondolatai, mert egyszercsak elindult felé, a kezeit ökölbe szorítva. Villámgyorsan ott termettem mellette, és igyekeztem visszafelé húzni. Először rám is düjösen morgott egyet, de aztán hagyta, hogy elvezessem.
- Azt hiszem, most már tényleg végeztünk – Rose türelmetlenül ellökte magát a faltól és az ajtó felé indult.
- Igen, most már mehettek. De ne feledjétek, még korántsem végeztünk – Aro lehetetlenül kedvesen mondta ezt, a hangjából mégis kiérezhető volt egyfajta ígéret a folytatásra.
Beleborzongtam, de engedelmesen én is a kijárat felé vonszoltam a még mindig acsarkodó Edwardot. 


Odakint aztán mély levegőt vettünk mindketten és egymásba karolva figyeltük, ahogy a családunk tagjai sorban kilépnek a szikrázó napsütésbe. Jacob a vállán hozta ki Seth-et, aki talán a szabadság frisseségére magához tért végre és kissé kábán nézett körbe.
- Mi történt? – tette fel zavartan a kérdést.


Talán az eddig felgyülemlett feszültségtől, talán a közeledő béke mámorától, de mindannyian szinte egyszerre nevettünk fel, vidáman csillogó tekintettel néztünk a gyerekfarkasra, lelkünk minden mozaikjával reménykedve egy boldogabb élet lehetőségében. 


Elégedetten beszélgetve és nevetgélve indultunk neki az erdőnek, hogy újra magunkhoz ölelhessük a talán még mindig menekülőfélben lévő szeretteinket.