17. fejezet

(Bella szemszöge)
Másnap már korán reggel összeszedelőzködtünk. Gyönyörű éjszakát töltöttünk el itt kettesben, de már nagyon hiányoztak a gyerekek. Teljes megelégedettségben indultunk el a kocsiig, sétálva, mert nem szerettem volna elrontani az élményemet egy hányingerrel. Gyorsan hazaértünk, Alice már az ajtóban várt minket. 


Először megrémültem, hátha valami baj történt, de Alice mosolygott, így megnyugodhattam.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok! Már nem bírtam ezekkel az éretlen kölykökkel! – sóhajtott színpadiasan.
- Ennyire rosszak voltak? – ámultam el, mert nálunk soha nem volt semmi probléma.
- Még annál is rosszabb! Egyszerűen nem lehet őket leállítani! Először a lépcsőről ugráltak, aztán döglött szarvasokat hoztak be a házba, és még… -
- Hogy mi? Alice! Eden és Sunday a lépcsőről ugráltak? És hogy kerültek az erdőbe? – szakítottam meg barátnőm panaszáradatát, aki először döbbenten meredt rám, majd hangosan felkacagott.
- Ki beszél itt az ikrekről? Ők tökéletesen viselkedtek. Nem mondhatnám el ugyanezt Emmettről és Jasperről… - rázta meg a fejét.
- Hogy Jazz és … Ó, te jó ég! Mit műveltek már megint? – sóhajtottam fel, mire Edward felnevetett a hátam mögött.
- Gyere, és inkább nézd meg magad – invitált be Alice a házba.


Ami odabent fogadott, felért egy kisebb szívrohammal. Emmett és Jasper a nappali közepén ugrándoztak buta gyerekdalokat énekelve, Eden és Sunday pedig kacagva nézték ezt a kanapén csücsülve. Egyszerűen elállt a szavam, csak tátogni tudtam. Azt eddig is tudtam, hogy Emmett egy nagy gyerek, de hogy Jaspert is megfertőzte… 
A jókedv a hatalmába kerített. A nevetés egyre feljebb csúszott a torkomon, míg végül hatalmas kacagás formájában ki nem szabadult. Csak nevettem és nevettem, nem kaptam levegőt, a könnyeim kicsordultak. Mikor sikerült úgy ahogy lenyugodnom, felhúzott szemöldökkel néztem a fiúkra, akik kissé zavartan szuggerálták a padlót. Annyira édesen néztek ki, a két „érett, felnőtt ember”, hogy nem bírtam ki, és átöleltem őket.
- Köszönöm, hogy szórakoztattátok őket. Nyugodt szívvel bízom rátok legközelebb is – súgtam nekik, mire óriási vigyor jelent meg az arcukon.
- Bella, tudod, sosem szórakoztam még ilyen jól. Még a te kis baleseteiden sem – nevetett rám Emmett, én meg igyekeztem durcás képet vágni. Jasper lépett oda hozzám.
- Ezek a gyerekek… Egyszerűen felülmúlhatatlanok! Zseniálisan összeszerkesztettétek őket, ugye, bátyó? – csapott Edward vállára, aki csak mosolygott, miközben én fülig vörösödtem.
- Valóban tökéletesek. Az anyjukra ütöttek – nézett rám melegen. Egy hálás pillantás volt a válaszom.
- Úgy hiszem, azért neked is volt némi közöd a dologhoz! – csapkodta a térdét Emmett.
- Na, jól van, elég! Eleget szórakoztatok a rovásomra! Eden, Sunday, mi most elmegyünk! – felkaptam a kicsiket, és a lehetőségeimhez mérten megpróbáltam méltóságteljesen elhagyni a házat.
Amint becsukódott az ajtó mögöttem, felharsant a nevetés odabent. A fejemet csóválva, de magamban mosolyogva indultunk hazafelé.


Edward egy óra múlva toppant csak be. Gondolom, jól kiszórakozták magukat. Nem haragudtam, csak rosszul esett, hogy ő is kinevet. Kedvesem hátulról átölelte a csípőmet, magához húzott, és belecsókolt a nyakamba. Már ettől is fellobbant bennem a tűz.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig elmaradtam, de helyre kellett tennem a bátyáimat – mormolta a hajamba bújva.
Elfelejtettem a letörtségemet, megfordultam a karjaiban anélkül, hogy egy centimétert is eltávolodtunk volna egymástól. Két kezembe fogtam az arcát, és apró csókot nyomtam a szájára. Ettől ő is beindult, és elkezdte letolni a vállamról a felsőmet. Még jó, hogy Sunday és Eden odafent aludtak az emeleten. Nem lett volna hozzá erőm, hogy most leálljak. Finoman simogatni kezdtem a mellkasát, mire felmordult, és a kanapéra fektetett. Lágyan csókolta körbe az állam, majd a kulcscsontom felé indult. 
Halkan felsóhajtottam, de ő hirtelen megdermedt. Kábultan néztem rá. Összeszorította a száját, és mereven bámult maga elé.
- Mi az? Mi történt? – kérdeztem tőle.
- Vendégünk van – sziszegte a fogai közt.
- Kicsoda? – őszintén kíváncsi voltam. Általában mindenki szólt előre, mielőtt látogatóba jött.
- Nem fogsz örülni – simított végig az arcomon – Tanya van itt.
- Hogy mi? Mit akar? – teljes mértékben ledöbbentem.


Tanya sosem tudta megemészteni, hogy Edward engem választott helyette. Hiszen ő többször is a tudomására hozta, hogy szívesen párjául fogadná. Emiatt kissé kényelmetlenül éreztem magam a közelében, mert sosem titkolta, hogy féltékeny rám. Az esküvőnkön igyekezett kulturáltan viselkedni, de elkaptam egy-egy gyűlölködő pillantását. Szívem meglódult a mellkasomban, de nem az előbb érzett vágytól, hanem a félelemtől. Mi lesz, ha valami gond adódik? Egyáltalán, miért jött ide? Mindenesetre, hamarosan kiderül…
- Edward?
- Igen?
- Mit akar itt? – kérdeztem remegő hangon.
- Nem tudom. Nagyon ügyesen titkolja a gondolatait. De ne aggódj, nem lesz semmi baj – végigsimított a hajamon, és csókot lehelt a számra.
- Milyen messze van még? – suttogtam, bár nem volt rá okom.
- Pár perc múlva ideér. Felmennél a kicsikhez, ha megkérlek? Nem szeretném, ha megijednének.
Fáradtan bólintottam egyet, és elindultam az emeletre.


Amikor beléptem a gyerekszobába, már mindketten az ágyukban ültek, és engem figyeltek vigyorogva. Ahogy közelebb mentem, észrevettem pár apró fogacskát a szájukban. Te jó ég, hiszen még csak két hónaposak! Ha nem lett volna váratlan vendégünk, biztos elájulok a meglepetéstől. Az ikrek túl gyorsan nőttek, ez nem volt normális. Nem tudtuk, mikor lesz ennek vége. Lassan felemeltem őket a karjaimba, és lesétáltam a lépcsőn. 


Leesett az állam az elém táruló képtől. Tanya állt az előtérben, és Edwardot, az én Edwardomat csókolta teljes beleéléssel. Karjai a nyaka köré fonódtak, egész teste hozzásimult. Szerelmem váratlanul eltolta magától, és dühösen rámeredt.
- Mégis, mit művelsz? Hogy képzelted ezt? Magadnál vagy? – hangja metszően éles volt, tekintetébe undor költözött.
- De Edward! Tudod, hogyan érzek! És azt reméltem, most talán mi ketten újra… - kezdte el, de Edward a szavába vágott.
- Újra? Tanya! Soha nem létezett olyan, hogy mi ketten, és soha nem is fog! Számtalanszor elmagyaráztam már neked, hogy én teljes szívemből Bellát szeretem! Ő az én párom, a feleségem, a gyermekeim anyja! Ezt sose felejtsd el többé! – förmedt rá.
Tanya szemei most találtak ránk, tekintetébe döbbenet, majd gyűlölet költözött.
- Szóval mégis igaz! Nem akartam elhinni… Gyerekek… Talán csak ezért vagy vele? Mert kölyköket tudott neked adni? – bökött rám.
- Azonnal hagyd el a házamat! Most! – üvöltött rá Edward, majd egyetlen mozdulattal kihajította az ajtón – Nem fogok szólni Carlisle-nak, mert a családod régi barátunk, de nem akarlak többé a közelünkben látni! És most takarodj! – Sosem láttam még Edwardot ilyennek. Most annyira önmaga volt. Egy félelmetes vámpír.


A lábaim remegtek, a gyomrom összeszorult. Féltem, de nem tőle, hanem az előző jelenet következményeitől. Mi lesz, ha Tanya nem tartja be a szabályokat? Ha bántani akarja a kicsiket? Szédülni kezdtem, úgyhogy leültem a legfelső lépcsőfokra, nehogy a gyerekeknek bajuk essen. Sírni szerettem volna, ordítani, de tartanom kellett magamat. Lehunyt szemmel próbáltam észhez térni. Egy hűvös kéz simított végig a hátamon. Könnyes szemmel néztem fel Edwardra.
- Sajnálom szerelmem, hogy látnod kellett ezt. Ígérem, többé nem kell elviselned ezt a… ezt a piócát. Esküszöm neked – szájához emelte a kezemet, és végtelenül gyengéd csókot adott rá. Csendesen ráztam a fejem.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem tehetsz róla – suttogtam csendesen.
- Dehogynem. Már az elején tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége. Az esküvőnkön is ilyesféle gondolatai támadtak. Akkor betudtam annak, hogy úgy érzi, vesztett. Vereséget szenvedett egy olyan versenyben, amiben egyébként sem lehetett semmi esélye. Melletted semmi – a következő csókot már a számra kaptam. Eden hangosan felnevetett az ölemben, Sunday vigyorogva csatlakozott hozzá. A világ újra a helyére került.
- Nem mehetnénk át a többiekhez? – kérdeztem, mert nem akartam most egyedül lenni. Tudtam, hogy Edward bármi áron megvédene minket mindentől, mégis… Hét vámpír nagyobb biztonságot jelentett, mint egy. Ráérzett az érzéseimre, mert bólintott.
- Persze, ha szeretnéd – átkarolta a derekamat, és felhúzott a földről – Indulhatunk?
- Igen, azt hiszem. Hoznád valamelyiküket? – nyújtottam előre a karjaimat, bennük az ikrekkel. Egyetlen szó nélkül elvette Sundayt, mire eszembe jutott a felfedezésem.
- Edward, láttad már őket? Kibújtak a fogaik… Két hónaposan! Mi lesz így? – az aggodalmam határtalan volt.
- Bella, ne félj! Minden rendben lesz! Eddig is tudtuk, hogy gyorsabban fejlődnek az átlagnál, bár ez nekem is gyors egy kicsit. Hiába, az apjukra ütöttek – húzta ki magát, nekem meg nevethetnékem támadt. Annyira zseniálisan műveli a figyelemelterelést…
- Menjünk – húztam meg egy kicsit, hogy elinduljon. 


Amikor kinyitottam az ajtót, Jacobot pillantottam meg magam előtt, felemelt kézzel. Valószínűleg pont most akart kopogni.
- Magatokra hagylak titeket – mosolygott rám Edward, kivette a kezemből Edent és a nagy ház felé lépkedett.
- Jake? Mit tehetek érted? – furcsa volt vele szemben ilyen hangnemet használni, de nem tudtam, hogyan kellene viselkednem.
- Bella, én annyira sajnálom! – egy kicsit gondolkodnom kellett, hogy rájöjjek, miért kér bocsánatot. Persze. Josh, üvegfal, anyu.
- Nem a te hibád volt, Jacob. Megtörténik az ilyesmi – vontam vállat.
- Nem, nem értesz! Nem csak a mai nap miatt kell elnézést kérnem, hanem mindenért! Elárultam a barátságunkat… - úgy tűnt, menten sírva fakad. Ajjaj…
- Jake, fejezd ezt be! Te – böktem meg a mellkasát – nem árultál el semmit! Minden az én hibám… - a hangom elhalt a végére.
- Mi? Bella, miket beszélsz? Nehogy már magadat hibáztasd! – a felháborodása szinte kézzel tapintható volt.
- De, de. Emlékszem, egyszer játszottam otthon a mágnesekkel. Össze akartam érinteni őket, de rossz pólusokkal voltak egymás felé fordítva. Makacsul ragaszkodtam ehhez a felálláshoz, de a mágnesek természetesen nem voltak hajlandók feladni a fizikai törvényeket a kedvemért. Akkor azt hittem, a két mágnes ti vagytok, te és Edward, de aztán rájöttem, hogy végig téves volt a feltételezésem. Nem két különböző világot akartam olyan konokul együttműködésre kényszeríteni, hanem az én két felemet. Kétféle Bella létezett akkor bennem, egy Edwardért, és egy teérted. De a kettő soha nem létezhet egy időben. Kár volt megpróbálnom. Buta mágnesek… - a könnyeim már feltartóztathatatlanul ömlöttek. Jacob váratlanul a karjai közé szorított, és miközben a hajamat simogatta, halkan beszélni kezdett.
- Bella, én mindennél jobban örülök, hogy küzdöttél azokkal a mágnesekkel. Hiszen így sosem ismertelek volna meg, nem éltem volna át az első szerelem csodáját. Semmit nem bántam meg. És én mindig a legjobb barátod maradok, ezt sose feledd! Rám számíthatsz, bár nem érdemlem meg, hogy mindezek után még szóba állj velem… - hajtotta le a fejét.
- Jake? Jake, kérlek, nézz rám – emeltem meg a fejét az állánál fogva. Nem volt könnyű, tekintve, hogy vagy harminc centivel volt magasabb nálam. – Örülök, hogy újra itthon vagy, szörnyen hiányoztál! Le ne merj lépni még egyszer szó nélkül, rendben? – fenyegettem meg, mire felnevetett.
- Hát persze, Bella! Ki nem hagynám, amit az ikrek néha művelnek. Egyszerűen elbűvölőek, Bella! Csak gratulálni tudok hozzájuk – hajtott fejet elismerése jeléül. Fülig vörösödtem, de elöntött az anyai büszkeség is.
- Gyere, keressük meg a kicsiket – karoltam bele, és együtt sétáltunk Edwardék után.
Csendesen lépkedtünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba merültünk. Lassan feltűntek előttünk a ház körvonalai. Minden egyes lépéssel egyre nagyobb lett Jacob arcán a sóvárgás. Nem igazán tudtam hová tenni ezt, így rákérdeztem.
- Jake? Mi az? Mire gondolsz?
- Tudod, tényleg nagyon szeretem a gyerekeidet. De azt is tudom, hogy nem lehetek a közelükben. Hiszen ők a tieitek. A tiéd és Edwardé. És tudod, milyen ő… - sóhajtott egy mélyet.
- Jacob, én lennék a világon a legboldogabb, ha rendszeresen meglátogatnál minket. Úgy vettem észre, Eden és Sunday is örülnek, mikor meglátnak. Nekem pedig, csakúgy, mint Edwardnak, az ő boldogságuk az első. Ezért, még ha nem tetszene, ami nem fordulhat elő, hiszen szeretlek, szóval, ha nem tetszene, hogy körülöttük lebzselsz, akkor sem tiltanálak el titeket egymástól. Ezt jól jegyezd meg! Te vagy az egyik bácsikájuk – viccből belebokszoltam a vállába.
- Bella? Köszönöm. Sosem hittem volna, hogy ekkora ajándékot kapok tőled – vigyorgott rám, majd megpörgetett a levegőben.


Kacagva haladtunk Edward és az ikrek felé, akik sokkoló dolgot műveltek. Kitárt karral szaladtak felém. Ledermedtem. Te jó ég! Reggel a fogak, most meg ez… Mi lesz ebből? Hitetlenül csóváltam a fejem, majd felkaptam Edent, Jake ugyanezt tette Sunday-jel. Edwardra lestem, láttam az arcán a döbbenetet. Legalább nem csak én kaptam kisebb szívrohamot…
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszéljünk Carlisle-al – javasolta kedvesem, majd kézen fogott.
- Jake! Vigyáznál a kicsikre? – kérdeztem felé fordulva, mire ő kérdőn nézett Edwardra.
- Nyugodt szívvel bízom rád őket, Jacob – fejet hajtott, majd bevonult velem a házba, egyenesen apja irodája felé vette az irányt, és bekopogott. Carlisle három másodperc múlva már széles mosollyal nyitott ajtót.
- Mit tehetek értetek? – udvarias mozdulattal beljebb invitált, majd leültetett minket.
- Carlisle, van egy kis gond – kezdte Edward.
- Mi a baj? – előbújt belőle az orvos, és alaposan szemügyre vett. Miért mindjárt rám kell gyanakodni? Nevetséges és sértő…
- Az ikreknek kibújtak a fogaik, és… - elakadt a hangja, ezért a segítségére siettem.
- És ma már szaladtak – suttogtam.
- Hihetetlen! Gyorsabban fejlődnek, mint gondoltam. Majd körbekérdezősködök, ismer-e valaki még ilyen félvéreket, mint ők – Carlisle elgondolkozó arcot vágott. – Mindenesetre most az a legfontosabb, hogy ne mutassátok ki előttük az aggodalmaitokat. Ők még csak gyerekek, akármilyen különlegesek is – lágyult el a tekintete.
- De mit gondolsz, meg fog állni valaha ez a növekedés? Vagy végig kell néznünk, ahogy… - nem bírtam kimondani azokat a szavakat. Nem akartam túlélni a gyerekeimet…
- Nem tudom, Bella. Pontosan olyan tanácstalan vagyok, mint ti. De majd együtt kitalálunk valamit – szorította meg bíztatóan a kezemet.
- Köszönjük, hogy ránk szántad az idődet – biccentett Edward, és kifelé indult. Mentem utána, de valami az eszembe villant.
- Carlisle? Ugye szólsz, ha találtál valamit? És most nem csak a pozitívumokra gondolok! – kérlelőn néztem rá. Az arca először bosszúságot, majd megértést sugallt. Jól hittem, el akarta titkolni a rossz dolgokat.
- Persze, Bella, ne aggódj. Mindent meg fogok osztani veletek.
Hálásan bólintottam, majd becsuktam magam után az ajtót. 


Alice bukkant fel előttem.
- Bella! Nem tudod véletlenül, merre bujkál Edward? Már mindenhol kerestem… Sürgősen beszélnem kell vele! – teljesen kétségbe volt esve. Nem értettem a viselkedését.
- Nem, nem tudom, hogy hol van. Alice? Van valami baj? – próbáltam óvatosan puhatolózni. Gyönyörű szemei megteltek rémülettel, de gyorsan összeszedte magát.
- Nem, dehogy! Miből gondolod?
- Hát, olyan furcsán viselkedsz, vagy… nem is tudom. Valahogy ez volt az érzésem – elbizonytalanodtam. Lehet, hogy már képzelődök?
- Bella, köszönöm, hogy aggódsz értem, de hidd el, nincs rá okod! Nem fog történni semmi – ezt megint olyan furcsán mondta. Mintha számítanék valamire. Megráztam a fejem, hogy elűzzem a borús gondolatokat.
- Oké, te tudod – vontam vállat, majd megpróbáltam elmenni Alice mellett, de megragadott a vállamnál fogva, és szembe fordított magával.
- Bella, ígérd meg nekem, hogy nem mész La Pushba! Ne kérdezd, miért, csak ígérd meg nekem, kérlek!
Alice szemei szokatlanul komolyan csillogtak, hangja könyörgő volt. Biztos voltam benne, hogy látott valamit, de nem akarja elárulni. Számtalan lehetőség cikázott át az agyamon, egyik képtelenebb volt a másiknál. Összehúzott szemmel bámultam barátnőmre, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról, de az most olyan volt, mintha márványból faragták volna. Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta.
- Alice? Mi ez az egész? Miért ne menjek La… - eddig jutottam.
- Bella, mondtam, hogy ne kérdezd az okát! Csak ígérd meg! Nem mehetsz La Pushba, amíg nem tudunk többet erről a dologról! Kérlek! Csak ennyit szeretnék… - elfúlt a hangja, én meg azon kaptam magam, hogy lemondóan bólogatok.
- Rendben, Alice, de ha bármi van, amiben segíthetek, csak szólj, oké? – két kezembe fogtam az övét, és erősen megszorítottam. Nem hiszem, hogy fájt neki…
- Inkább magadra ügyelj! Ne tedd ki magad felesleges veszélynek, mert Edward… - itt észhez térhetett, mert sietősen elhallgatott.
Semmit sem értettem. Milyen veszélynek tenném ki magam a rezervátumban? Hiszen mindig is jó kapcsolatom volt a falkával, az utóbbi időben pedig a szövetség is erősebb volt, mint valaha. Vajon mi zaklathatta fel Alice-t ennyire? Rettentően kíváncsi voltam, de tudtam, hogy most úgysem tudhatok meg semmit. Hirtelen fennakadtam egy részleten, ami felett eddig átsiklottam. Edward… Mit tenne Edward? Akkor most ő tud mindent? Talán mindenki tudja, csak én nem? Teljesen összezavarodtam, a fejemet rázva próbáltam helyretenni a gondolataimat.
- Alice? Mi van Edwarddal? Mi történt? – bevetettem a legkönyörgőbb pillantásomat, de nem használt. Láttam, ahogy Alice küzd önmagával, végül az eredeti elhatározása döntött.
- Nem, Bella, már így is túl sokat mondtam! Nem tehetem! Inkább felejtsd el, amit hallottál! – gyorsan megölelt, majd elszáguldott.
Még hogy felejtsem el… Mit gondolt? Hogy egyszerűen kitörlöm a memóriámból? 


A gondolataimba merülve sétáltam le a nappaliba, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy még nincs vége a lépcsősornak. Egyenesen beleléptem a semmibe. Ösztönösen felemeltem a karjaimat, hogy valamennyire védjem magam a becsapódástól, de nem értem földet. Meglepetten néztem ki az arcomba hulló hajam alól, és Emmett vigyorgó képét láttam magam előtt.
- Bella! Hát egy percre sem lehet téged egyedül hagyni? Rosszabb vagy, mint a gyerekeid! Még ők sem esnek el ilyen gyakran… - csóválta a fejét rosszallóan, de az arcán óriási vigyor játszott. Az enyémen inkább bíborszínt lehetett felfedezni…
- Emmett, kérlek! Balesetek mindenkivel előfordulnak néha – vontam vállat.
- Aha, itt a kulcsszó! Néha! De amit te művelsz, az már kimeríti az ön- és közveszélyesség fogalmát. Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy ezt a tulajdonságodat megőrzöd az öröklétben is. Amióta ismerlek, többet szórakoztam, mint egész létem során összesen – kajánul kinevetett, majd talpra állított.
- Remélem, ez lesz az első, amit elveszítek - motyogtam az orrom alatt, de természetesen meghallotta. Pokolba a szuperhallással…
- Jaj, ne légy már ilyen! Jut eszembe, hol vannak a kis ördögfiókák? – szemeivel körbepásztázta a nappalit.
- Edwarddal és Jake-kel, odakint valahol. Azt hiszem… - kicsit elbizonytalanodtam. Próbáltam észben tartani az előző dilemmámat.
- Hűha, egyedül hagytad őket? Bár egy kis bunyó nem lenne ellenemre… - arca olyan gyermeki vágyakozást tükrözött, hogy muszáj volt felnevetnem rajta.
- Emmett, ha már a bunyónál tartunk… Nem tudod véletlenül, miért is nem mehetek La Pushba?
- Ki mondta ezt neked? – tekintete szokatlanul komoly lett.
- Á, mindegy. Nem érdekes – nem akartam Alice-t bajba sodorni.
- Alice volt, mi? – na, tessék. Ennyit a terelési tudományomról.
- Hát… - behúztam a nyakam, árulónak éreztem magam – De nem akarta! Csak figyelmeztetett, hogy nem menjek oda. Ennyi. Nem mondott semmit. Ezért is kérdeztem tőled.
- Figyelj Bella, ne törődj Alice-szel! Mint mindig, most is túl nagy volt a szája – Emmett rám nézett, és mikor nem látott a szememben mást, csak kérdéseket, felsóhajtott – Nem mondhatok semmit, sajnálom. De időben meg fogod tudni, ígérem! És most menj, keresd meg a lurkókat! – úgy terelt maga előtt, mint valami juhászkutya a birkát. Mire észbe kaptam, kívülről néztem a bejárati ajtót.


Teljesen összezavarodva indultam a fiúk és az ikrek keresésére. Annyira el voltam foglalva magammal, hogy simán elmentem volna mellettük, ha Edward el nem kapja a derekam. Egy pillanatra megijedtem, de amikor láttam, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, a szívem visszaállt a normális tempóba. Mint mindig, most is automatikusan simultam bele az ölelésbe, fejemet ráhajtottam a mellkasára. Tőlünk körülbelül harminc méterre Jacob játszott elmélyülten a kicsikkel. Kergetőztek…
- Nem volt semmi gond? – nézett rám áthatóan Edward. Most akkor megemlítsem neki a testvéreit? Vagy ne?
- Nem, dehogy. És itt? – az utóbbi verzió mellett döntöttem. Szegény Alice így is kapni fog Emmett-től…
- Nagyon jól szórakoztam! Jacob majdnem úgy viselkedett, mint valami öleb – vigyorgott, és a fejével Jake felé intett, aki halkan felmordult.
- Edward! Mit gondolsz, befogadjuk?
- Nem is tudom, édes… Sokba kerül egy kutya. Etetés, állatorvos, és a többi – ment bele ő is a játékba.
- Tudod, még mindig kiválóan működik a fülem! – kiáltott oda nekünk Jake, mi meg már majdnem fetrengtünk a nevetéstől. Eden észrevette, hogy kijöttem a házból, és lelkesen szaladt felém, Sunday szorosan a nyomában.
- Anya! – Anya? Leesett az állam, de a szemeimben már gyűltek a könnyek. Meghatódva kaptam fel őket, hogy aztán mindhárman kacagva boruljunk a fűre.
- Sziasztok, angyalok! Na, jól szórakoztatok? – megcsikiztem a hasukat, mire nevetve próbáltak arrébb kúszni.
- Anya, ne! Ne, kérlek! – Sunday már könnyezett a kacagástól.


Meglepően gyorsan tettem túl magam a viselkedésük okozta sokkon. Úgy gondoltam, Carlisle-nak igaza van. Ők még olyan kicsik, megérdemlik a felhőtlen gyerekkort. Edward és én pedig mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ezt biztosítsuk nekik. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a nap cirógatja az arcomat. Eden és Sunday ott hevertek mellettem, egymás kezét fogva bámultak rám. Váratlanul eltakarta valami előlem a meleget adó sugarakat. Bosszúsan nyitottam ki a szemem, hogy aztán újra lehunyjam őket. Edward ostrom alá vette a számat. Lassan leereszkedett mellém a fűbe, és a derekamnál fogva maga fölé gördített, az ajkaink játékát egy pillanatra sem szakítva meg. Hajam sátorként borult előre, eltakarva minket a kíváncsi tekintetek elől. Teljesen elfeledkeztünk a külvilágról, ami azonban bebocsátást kért a tudatunkba. Sunday felemelte a hajam, és érdeklődve kukkantott be alá.
- Apa! Mit csinálsz a mamival? – Eden kérdése bombaként robbant a meghittségben.
Az arcom színét már most megirigyelhette volna bármelyik paradicsom. Zavartan néztem Edwardra, akinek a szemeiben éppen olyan tanácstalanság ült, mint az enyémekben. Oldalra sandítottam. Mindkét csemeténk ott ült mellettünk, fürkésző tekintetük semmi jót nem ígért. Edward megszorította kezem, aztán kibújt alólam.
- Adtam egy csókot anyunak – magyarázta teljesen nyugodtan.
- Miért? – Sunday arcán tisztán kivehető volt a kíváncsiság.
- Mert szeretem őt, és mert szeretem megcsókolni – Edward önbizalma töretlen volt.
- Akkor ezentúl nekünk is ezt kell csinálnunk?
- Nem, dehogy. Ilyet csak a szerelmesek tesznek – ellágyult tekintettel pillantott rám. A pirosság az arcomon fokozódott.
- És mit szoktatok még csinálni? – na, most légy okos, édesem!
Eden nem hagyta magát lerázni, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Edward kinyújtotta a kezét, és az ölébe vonta az ikreket.
- Tudjátok, majd megértitek ezt. Majd, ha nagyobbak lesztek, és ti is megtaláljátok azt a személyt, akit úgy szerethettek, mint én a mamit. Addig felesleges ezen rágódnotok. És most menjetek, keressétek meg Esme-t. Azt hiszem, hozott nektek valamit – állította talpra a kicsiket, mire azok hangos örömkiáltások közepette elszaladtak. Nevetnem kellett.
- Mi olyan mulatságos? – Edward tekintete kérdő volt.
- Te. Meg amit csinálsz – láttam, nem esik le neki, ezért folytattam – Zseniálisan el tudod terelni az ember figyelmét.
- A tiédet is el tudnám? – lassan hajolt felém, mint a zsákmányára leső vadász. Hátradőltem, a könyökömre támaszkodtam és félig lehunyt pillák alól bámultam fel rá.
- Azt hiszem. Mi lenne, ha kipróbálnánk? – kihívóan megemeltem az egyik szemöldököm.
- Hmm. Ahogy szeretnéd – szédítően mosolygott, majd gyengéd, mégis érzéki csókot lehelt a számra. Pár másodperc múlva visszahúzódott.
- Lenyűgöző – leheltem, majd a gallérjánál fogva ismét magamhoz húztam. Felmordult, a karjaiba kapott, és villámgyorsan az otthoni hálószobánkban találtam magunkat.
- Várj! Mi lesz a kicsikkel? – kérdeztem, miközben ő már a ruháimat szedte le rólam, a nyakam csókolgatásával egy időben.
- Ne aggódj, Esme vigyáz rájuk – mormolta a fülembe.
Végigfutott rajtam a borzongás. Ajkai átsiklottak az államra, majd rátaláltak a számra. Légzésem felgyorsult, a szívem őrült iramban száguldott. Elragadott minket a mindent elsöprő szenvedély, már csak a vágyunk számított. Megadtuk a testünknek, amire szükségük volt.


- Lenyűgöző – ismételtem meg néhány órával előbbi kijelentésemet. Edward karjai között feküdtem, kissé még kábán az előzőektől.
- Valóban. Lenyűgöző, mennyire képes vagy arra, hogy pillanatok alatt tűzbe hozz – vigyorgott rám, majd egy gyors csókot követően kipattant az ágyból, és a fürdő felé sétált. Elnyomtam egy fintort.
- Hová mész? – kérdésem egyszerű volt, ő mégis habozott egy kicsit.
- Öhm… Vissza kell mennem a nagyházba. Beszélnem kell Alice-szel – válaszolta megfontoltan.
Persze. Alice és a rejtélyes kis üzenetei. Nem tudtam, rákérdezzek-e a La Push-i ügyre. Nem akartam még jobban bajba sodorni Alice-t, így inkább hallgattam.
- Velem jössz? – nézett rám Edward, majd mikor megráztam a fejem, egy szó nélkül indult tovább.
Gondolkodni szerettem volna, és az csak egyedül ment. Különböző teóriákat állítottam fel, majd vetettem el, mert egyiknek sem volt értelme. Edward időközben eltűnt. Arra gondoltam, felhívom Jacobot, hátha többet tud erről az egészről. Türelmetlenül vártam, hogy felvegye a telefont.
- Jake? Itt Bella. Ráérsz most egy kicsit? – kérdeztem, miután meghallottam az álmos hangját a vonal másik végén.
- Szia! Persze, de miről van szó? – felelte kótyagosan.
- Ezt inkább majd személyesen. Átmehetek most? – reménykedő hangom valószínűleg meggyőzte, mert azt javasolta, találkozzunk fél óra múlva.
Miután elbúcsúztam, nekiálltam felöltözni, és elindultam a nagy házba, hogy szóljak a többieknek az elmenetelemről. A bejáratig jutottam.
- Bella! Nem mehetsz oda! Megígérted nekem! – Alice tekintete egyszerre volt dühöd és aggódó.
- Ugyan, hiszen Jacobhoz megyek, az istenért! Nem kell felfújni a dolgot! – kezdtem én is mérges lenni.
- Hát pedig én megtiltom, hogy odamenj! – Alice csípőre tett kézzel toppantott előttem.
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? Felnőtt ember vagyok! Nem tilthatsz te meg nekem semmit! – fújtatva fordítottam hátat Alice-nek, beültem az autóba, és a rezervátum felé vettem az irányt.
A mobilom szünet nélkül csörgött. ’Hagyj békén!’ - gondoltam, és a kesztyűtartóba süllyesztettem a készüléket. 


Alig húsz perc alatt a határnál voltam. Jake ott várt rám. Megálltam, és kinyitottam neki az ajtót. Miután beszállt mellém, elhúzta a száját.
- Bells, bűzlik a kocsid – ha nem lettem volna olyan zaklatott, nevetnem kellett volna.
- Jake, hagyd ezt most. Komoly dologról akartam beszélni veled. Hová menjünk, ahol senki nem zavarhat minket?
- Talán a fánkhoz. Tudod… - nézett rám.
Bólintottam. Tudtam. Ott mondta nekem, hogy inkább halva lásson, mint vámpírként. Az a hely keserű emlékeket idézett fel bennem, de ugyanúgy megfelelt, mint bármelyik másik. A célunktól nem messze leállítottam az autót, és gyalog indultam tovább.
- Jake? Kérdezhetek valamit? – tudakoltam tőle, miközben a fa felé ballagtunk.
- Persze, bármit – tekintete kíváncsi volt.
- Miért nem jöhetek én ide?
- Mi? Ki mondta ezt a baromságot neked? – kiáltott felháborodottan.
- Emmett. Alice pedig egyenesen megtiltotta. Nem értettem, miért. Arra gondoltam, te talán tudsz valamit… - sóhajtottam lemondóan.
- Sajnálom, Bells, de nem hallottam semmit. Talán baj van?
- Nem tudom, Jake. Senki nem árul el nekem semmit. Kezdek kiborulni, és nem tudom, mi lesz ennek a vége – lassan egy könnycsepp szánkázott végig az arcomon.
- Bella, ezért ne sírj! Majd kitalálunk valamit! Nem lesz semmi baj!
- Nem az bánt, hogy valami történni fog, csak… Úgy érzem, nem bíznak bennem, mintha nem lennék a család tagja. Titkolóznak előttem, és ez rettenetesen fáj! Nem értem, mivel adtam erre okot, egyszerűen nem értem! – leültem a vizes fűbe, fejemet a térdemre hajtottam, és már nem bírtam elfojtani a zokogást.
- Bells, nyugodj meg, kérlek! Biztos van valami ésszerű magyarázat erre az egészre. Arra meg ne is gondolj, hogy nem vagy Cullen! Akármilyen nehéz is belátnom, de észrevehetetlen, mennyire szeretnek téged. Különösen a… a férjed – az utolsó szó úgy hangzott, mint valami káromkodás. Csodálkozva néztem fel Jake-re.
- Miért mondod ezt így? Azt hittem, egész jól elvagytok Edwarddal…
- Sajnálom. Tudod, még mindig van bennem egy kis kényszer arra, hogy megö…megvédjelek tőle.
- Ugye azt akartad mondani, hogy megöld? Miért, Jacob? Hát nem bizonyított már eleget? – kérdésem kétségbeesetté vált.
- Uh, hát, tudod, Bella, ez ösztönös. Mint hogy az emberek ösztönösen megijednek a félelmetes dolgoktól. Már aki… - nézett rám sandán. Elpirultam.
- Jól van, Jake, eleget szórakoztál rajtam. Szóval, tényleg nem tudsz semmiről? – még mindig reménykedtem, hátha előbbre jutok ebben az ügyben.
- Mondtam már, hogy nem. Mikor lettél ennyire szétszórt? – vigyorgott rám. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Mindig ilyen voltam, de most… Rettenetesen félek attól, hogy mi fog történni. Ha a kicsikkel lesz valami… - elcsuklott a hangom.
- Ugyan már! Jobban őrzik azokat a gyerekeket, mint az elnököt! Mi bajuk eshetne?
- Igaz, azonban az elnökre maximum fegyveresek támadnak, és nem vámpírok, meg más ilyesfajta lények! Hát nem érted, ugye? Belecsöppentek egy nagyon, nagyon veszélyes világba! Talán el kellene mennünk… - amint kimondtam, már meg is bántam. Hiszen hogyan hagyhatnám itt a családomat? Edwardot? Nem, nem ez a megoldás.
- Mi? Bella, ezt te sem gondolod komolyan! Ki védhetne meg titeket jobban egy rakás vámpírnál, meg egy egész falkányi farkasnál? – kiáltott fel hitetlenül.
- Igen, tudom! Csak ez az állandó idegeskedés már teljesen felemészt! Nem tudok reálisan gondolkodni! – fakadtam ki.
- Bells, figyelj! Most szépen hazaviszlek, mert ilyen állapotban nem vezethetsz, aztán mindannyian leülünk, és kitalálunk valamit, jó? Ne aggódj, megoldjuk! – biztatott. Én csak bólintani tudtam.
Úton hazafelé Jacob végig megpróbált szóval tartani, kevés sikerrel. Lassan olyan állapotba kerültem, mint amikor Edward elhagyott. Mintha ezer éve történt volna, és nem csak másfél éve. És hat hónap múlva már húsz éves leszek. Lassan szerét kell ejtenünk az átváltozásomnak is. Túl sokáig vártam. Jake közben bekanyarodott a ház elé, leállította a motort, és felém fordult.
- Készen állsz? – hangja aggódó volt. Bólintottam, majd kimásztam a kocsiból.


Edward lépett ki az ajtón, mellette Eden és Sunday kukucskált ki. Mondani akartam valamit, elmondani, hogy mennyire szeretem őket, hogy az életemnél is fontosabbak, hogy rám mindig számíthatnak, de nem jött ki hang a számon. Szemeim már könnyben úsztak, remegve rogytam le a földre, a fájdalom már felemésztett.
- Mit műveltél vele? – Edward kérdése valahonnan mellőlem hallatszott.
- Én? Inkább ti! Ki van készülve, mert mindenki csak titkolózik előtte! – jött a válasz Jacobtól.
- Hogy mi? Senki nem titkol semmit!
- Persze, hogy nem! Ezt a drágalátos testvéreidnek is elmondtad? Akik csak rejtett utalásokat tudnak elejteni? Nézz rá! Szerinted jókedvében lett ilyen? – Jake indulatai már az egekben voltak.
- Bella? Édesem, mi történt? Mi bánt, szerelmem? – Edward felemelt a földről, és ringatni kezdett, akár egy csecsemőt. A könnyek nem akartak elállni. Görcsösen kapaszkodtam az ingébe, és csak zokogtam. Arra már nem emlékszem, hogy elértük a bejáratot. Elájultam