19. fejezet

(Bella szemszöge)
Mikor felébredtem Edward elragadtatott tekintetével találtam szembe magam. Elmélyülten ücsörgött az ágy végében, és minket nézett. A kicsik mellettem feküdtek, mélyen aludtak még. Óvatosan megmozdítottam a karomat, hogy kibújjak Eden szoros ölelése alól. Rásandítottam félszemmel Edwardra.
- Segítenél? – suttogtam oda neki, mire szótlanul felállt, és lefejtette rólam az erős kis kezeket. Hálásan mosolyogtam rá, amit viszonzott. Annyira gyönyörű volt, hogy a legalapvetőbb dolgokról is elfeledkeztem. Így, mikor már kezdtem szédülni az oxigénhiánytól, mert a levegő nem volt hajlandó kitágítani a tüdőmet, végigsimított az arcomon.
- Lélegezz, Bella. Szükséged van rá. Még – úgy nézett rám, mintha utalni akarna valamire.
Várjunk csak! Azt mondta, még? Még szükségem van levegőre? Akkor hamarosan már nem lesz? Hangosan akartam ujjongani, hogy végre olyan leszek, mint ő, de a gyerekek még aludtak. Ezért csak átmásztam az ölébe, és a fülébe súgtam.
- Meddig? – a leheletem csiklandozhatta, mert megborzongott, ahogy a szám a füléhez ért.
- Amíg csak akarod. Te döntesz – lenyűgöző, mennyire meg akarta hagyni a szabadságomat, legalábbis ilyen módon.
- Most? – a hangom egy merő reménykedés volt.
- Azt hiszem, előbb fel kellene készülnünk rá, nem gondolod? – válaszolta megfontoltan.
- Akkor? Mikor? – a türelmetlenségem már az egekben volt.
- Mondjuk… Legyen a hét végén. Az már csak három nap. Rendben? – nézett rám kérdőn. Ennyit arról, hogy dönthetek… Beleegyezően bólogattam, végül is, mit tehettem volna?
- Jó, legyen. De ugye te…? – nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, de ő értette.
- Igen, én fogom csinálni. Hiszen megígértem neked. De ha bármikor is elbizonytalanodnál, vagy meggondolnád magad, szólj nekem, kérlek! Nem kell valami félreértelmezett kötelességből megtenned, érted? – szemei nagyon komolyan csillogtak.
- Huh, hát persze. A megismerkedésünk óta ez minden vágyam, és a célnál torpanjak meg? Nem, köszönöm, tartom magam az eredeti elhatározásom mellett! – felszegtem az állam, magabiztosnak akartam látszani.
- Ettől féltem… - búgta a hajamba. – Hogy mindenáron lelketlen szörny akarsz lenni…
- Lelketlen szörny? Ugyan már, Edward, azt hittem, ezen már túljutottunk! Hogy lehetnétek szörnyetegek? Nézz végig magadon és a családodon! Alice lelketlen? Ez a csupaszív, életvidám lány? Vagy Esme? Akinek annyi szeretet van a szívében, hogy másoknak is jut belőle bőven? Esetleg Carlisle, a segítőkészség és az empatikusság mintaszobra? Rose, Emmett, Jasper? És főleg, te? Te, aki mindent feladtál értem, aki az életével nem törődve vigyázott rám? Aki annyira szeret, hogy meghalni is képes lettél volna? Nem, Edward! Nálatok jobb embereket – felemelte a szemöldökét, gúnyosan nézett ki alóla – rendben, akkor vámpírokat nem ismerek! Még csak nem is hallottam hozzátok hasonló, különleges, szeretnivaló családról. És én pontosan ezért szeretnék közétek tartozni. Hogy az örökkévalóságig érezzem ezt a mindent elárasztó szeretetet és gondoskodást. Ennél nem létezik fontosabb. Emlékszel, amikor utánam akartál jönni a halálba is? – döbbenten bólogatott. – Szóval, ha te nem lennél, már én sem akarnék élni. Mert nélküled a világ már nem érne semmit. Mert bármi is várna rám odakint, nem érne fel azzal, amit veled együtt élhetek át. Ezt kell megértened. Senki és semmi nem fontosabb nálad és az ikreknél. Érted? – próbáltam mindent elmondani neki, de nem voltak olyan szavak, amelyek ki tudták volna fejezni, mit is jelentenek nekem.
- Bella? Nézz rám, kérlek – felemelte az állam, és tekintetét az enyémbe fúrta. – Szeretlek. Mindennél többet jelentesz nekem. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat – ajkával végigcirógatta az enyémet, majd egy nagyon elbűvölő csókot lehelt rá.


Elfelejtettem az előbbi beszédemet, a tegnapi gondjaimat, amik az előbb még súlyos felhőkként tornyosultak felettem, elfelejtettem, hogy a gyerekek ott alszanak mellettünk. Semmi nem maradt meg az eszemben, csak Edward illata, ajkának íze, lágyan simogató kezeinek érzése a bőrömön. Teljesen átitatta a tudatomat a közelsége, az, hogy érezhetem őt magam mellett, magamon, körülöttem és mindenhol. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, így hideg zuhanyként ért, mikor Edward felnevetett, a gyomrom megkordulása után közvetlenül. Pillanatok alatt vörös lettem.
- Azt hiszem, itt a vacsoraidő az embernek – kapott a karjaiba, és az ellenállhatatlan féloldalas mosoly kísértében lecipelt a konyhába. Senki nem volt odalent.
- Esme? – kérdeztem, mert mindig ő készítette el az ételemet, amikor itt voltam.
- Ma én főzök! – jelentette ki magabiztosan.


Elkerekedő szemmel néztem rá. Ez érdekes lesz… Egy vámpír vacsorát főz nekem, egy vámpír, aki még sosem került közelebbi kapcsolatba a tűzhellyel, és aki minden emberi ételt undorítónak talál… Kíváncsian vártam a végeredményt. Edward villámgyorsan a pultra pakolta a hozzávalókat, majd ugyanolyan, szemmel követhetetlen sebességgel vágta, szeletelte és dobálta egy serpenyőbe azokat. Pár perc múlva íncsiklandozó illatok töltötték be a konyhát, én meg egyre csak éhesebb lettem. Mikor elém kerültek az evőeszközök, megkoronázva egy tányér isteni étellel, gondolkodás nélkül enni kezdtem. Az első falat után kitört belőlem egy nyögés, annyira finom volt az elém tálalt ennivaló. Edward csak mosolygott. Miután jólesően teli éreztem magam, kérdő tekintettel fordultam felé.
- Te… Hogyan? – kérdeztem kissé homályosan, de ő már ismert annyira, hogy tudja, mit akartam tőle.
- Megkértem Esme-t, tanítson meg egy-két receptet. Meglepetést akartam okozni – elvette előlem a tányért, elmosogatott, majd leült velem szembe.
- Sikerült. Pedig azt hittem, legalább ebben nem vagy tökéletes – sóhajtottam fel ál-bánatosan, mire elnevette magát.
- Sosem mondtam, hogy tökéletes lennék. Te jutottál erre a feltételezésre – mutatott rám.
- Nem is kellett mondanod. Ez egyértelmű. Remélem, nem én leszek a világtörténelem első és egyetlen ügyetlen vámpírja… - ez tényleg aggasztott.
- Édesem, ha minden egyes lépésnél összeesnél – nem járt messze a valóságtól – nekem akkor is te lennél az eszményi, nekem teremtett társ. És ha valóban ilyen esetlen lennél, én ott lennék minden egyes botlásodnál, és vigyáznék arra, hogy ne essen bajod – megfogta a kezem, és csókot lehelt rá.
- Minden lépésemnél? Fárasztó és unalmas elfoglaltság lenne… - hitetlenkedtem.
- Dehogy! Különben is, erre valók a férjek, nem? – vigyorgott rám lehengerlően.
- Most, hogy mondod… Eszembe jutott még pár lehetőség, mire is tudnék használni egy férjet – megragadtam az ingje gallérját, és lassan közelebb húztam magamhoz.
- Valóban? Milyen lehetőségek? – kérdezte kacéran.
- Nem is tudom. Talán erre – csókoltam meg – Vagy erre – végigsimítottam a mellkasán. Szaporábban lélegzett.
- Hmm. Lehet, hogy igazad van. Tetszenek ezek a variációk. Talán van még valami? – búgta a nyakamba, mire libabőrös lettem.
- Azt hiszem, együtt kellene kiderítenünk – ezt már csak sóhajtani tudtam, mert elérte a fülem mögötti érzékeny területet.
- Igen, én is így gondoltam – egy pillanatra sem elszakadva a nyakamtól felkapott, és a konyhapultra ültetett.
Lábaim ösztönösen a dereka köré fonódtak, kezem a hajába markolt. Hátrahúztam a fejét, és végre birtokba vette a számat, szenvedélyesen és követelőzően. Csókunk egyre sürgetőbb lett, kezeink elkalandoztak a másik testén. 


Váratlanul zavart köhécselés rombolta szét az idillünket. Jasper állt az ajtóban, tekintete kész kínszenvedés. Pipacspiros lettem a másodperc törtrésze alatt. Nagyon kínosan éreztem magam. Edward kezei még mindig a mellkasomig felgyűrt pólóm alatt pihentek, és az ő inge is teljesen kigombolva és gyűrötten lógott rajta.
- Bocsánat, hogy zavarok, de nem lehetne ezt odafent? Egyrészt, érdekes hangok hallatszanak ki a nappaliba, amit Emmett rendkívüli módon élvez, másrészt, már nem tudok megmaradni Alice közelében. Nem segítenétek egy kicsit nekem? Kérlek! Az érzelmeitek… nos, nagyon intenzívek, és kezdem elveszíteni az önuralmamat. Aminek, természetesen Emmetten kívül, senki nem örülne túlságosan odakint. Szóval… - legalább olyan zavarban volt, mint én.
- Bocsi, Jazz, azt hiszem, kicsit elragadtattuk magunkat. Legközelebb óvatosabbak leszünk – Edward vigyora letörölhetetlen volt.
- Hálás lennék érte – biccentett, majd távozott.
- Akarod, hogy elmenjünk? – nézett rám jelentőségteljesen.
- Igen – suttogtam, bár így is mindenki hallott mindent – Most. – nem bírtam volna tovább várni, így leugrottam a pultról, és elindultam kifelé.
- Bella – szólt utánam, de már későn.


Elfelejtettem, hogy a házból kifelé vezető út a nappalin át vezet, ahol a teljes Cullen család fültanúja lehetett az előbbi „kirohanásomnak”. Rose és Alice elnézően mosolygott, Jasper megpróbált uralkodni magán, Esme és Carlisle kifelé bámultak. A legnagyobb gondom jelenleg nem is ők voltak, hanem a kanapé közepén üldögélő, önelégülten vigyorgó Emmett. Lemondóan sóhajtottam. Az utóbbi pár hónapban rendszeresen én voltam a céltáblája a házasságomra vonatkozó sikamlós megjegyzéseinek, így már volt egy kis rutinom ezekkel kapcsolatban.
- Gyerünk, Emmett, bökd ki, legyünk túl rajta! – fordultam felé. A vigyor az arcán még nagyobb lett.
- Nahát, Bella, hogy te milyen érdekes hangokat tudsz produkálni! Mintha valami nagyon a kedvedre való lett volna odakint! Érdekes volt hallani… - álszenten az égre nézett.
- Mintha te nem lennél egy tanknál is hangosabb lenni néha… - somolygott Edward mögöttem.
- Igen, de azt már megszokhattátok! Nyugi, Bella, pár száz év, és már a tiéd sem lesz ilyen érdekes! – röhögött hangosan.
- Edward? Nem mehetnénk haza? – általában jól kezeltem Emmett ténykedését, de ma valahogy nem volt türelmem hozzá.
- Dehogynem. Bármit, amit szeretnél… - suttogta a nyakamba.
- A gyerekek?
- Majd Alice és Rosalie vigyáznak rájuk. Még úgyis alszanak – mondta csendesen, a testvérei felé pillantva.
- Persze, Bella, menjetek csak! Majd mi felügyelünk a kis vámpírpalántákra! – vigyorodott el Alice, Rosalie teljes egyetértésével körítve.


Megöleltem a családomat, majd Edwarddal karöltve kisétáltunk a házból. Odakint nagyot szippantottam a friss levegőből, arcomat a lenyugvó nap utolsó sugaraiban fürdettem. Edward mellém lépett, szemeit lehunyta, úgy élvezte a meleget. Lenyűgöző látványt nyújtott. Bőre, mintha ezernyi kristállyal lett volna behintve, a szivárvány minden árnyalatában verte vissza a fénysugarakat. Lélegzet visszafojtva figyeltem, annyira, hogy nem vettem észre, hogy a lehunyt pillái alól ő is éppen ezt teszi. Lassan felsőbbrendű mosoly jelent meg az arcán, olyasmi, amit a legnagyobb kincsek birtoklói viselnek, kedvenc csecsebecséjük vizsgálgatása közben. A derekam és a lábaim alá helyezte a kezeit, majd óvatosan felemelt a földről. Kezeim automatikusan a nyaka köré fonódtak, szemeim az övét keresték. Amit megláttam bennük, cseppet sem segítettek kordában tartani az ösztöneimet. Mindent felemésztő tűz lobogott bennük.
- Biztos, hogy haza szeretnél menni? – duruzsolta a fülembe, mire borzongás futott végig a gerincemen.
- Miért, van valami jobb ötleted? – suttogtam én is, bár nem értettem a miértjét. Így is mindenki hall mindet odabent…
- Ami azt illeti, ismerek egy helyet. Apró rét egy még apróbb házzal, rengeteg szép emlékem fűződik hozzá. Vannak bennük virágok, puha párnák, és egy gyönyörű istennő, aki rám vár, és akiért bármit megtennék. Nos, hogy tetszik? – gondolatolvasás ide vagy oda, előre tudta a válaszomat, meglátszott a diadalittas ábrázatán.
- Hmm, nem is tudom. Inkább menjünk haza… - lebiggyesztettem a számat, mint akinek nem tetszik valami.
- Mi? – Edward döbbenete leírhatatlan volt. Szemei elkerekedtek, szája tátva maradt.
- Csak vicceltem! Még, hogy nem vagyok jó színésznő! – nevettem, és belecsíptem a karjába. Mintha a márványt egy tollpihével karcolgatnám…
- Bella, komolyan mondom, egyszer… - mély levegőt vett, és folytatta – egyszer teljesen megőrjítesz!
- Azt reméltem, ez már megtörtént. Én ugyanis teljesen őrült vagyok. Őrülten szerelmes vagyok beléd, és ezen már semmi sem változtathat – lágyan megcsókoltam, azzal azonban nem számoltam, hogy őt ez mennyire feltüzeli. Szorosan magához húzott, tisztán éreztem, mennyire vágyik rám.
- Édes, nem mehetnénk már? Nem szeretnék újabb kínos perceket átélni – búgta bele a csókunkba. Lelkesen bólogattam, mire szédítő sebességben futni kezdett.


Nem telt bele sok idő, és már át is lépte velem az kunyhó küszöbét. Végtelenül óvatosan letett az ágyra, és elmélyülten mosolyogva vizslatni kezdett. Egy ideig némán tűrtem, aztán kezdtem zavarban lenni Mit tud nézni rajtam ennyire? Halkan megköszörültem a torkom, mire végre felocsúdott a kábulatból. A mosolya megtelt élettel, ahogy a szemei is. Lassan végigsimított az arcomon, a nyakamon, egyre lejjebb haladva a testemen. Egyszerre rázott a borzongás, és lángolt fel bennem a tűz. A szervezetem válaszreakciói teljesen felborultak, csak azt tudtam, mire van most a legnagyobb szükségem. Rá. Mindig, mindenkor és mindenhol. Szinte rápréseltem magam a tökéletes testére, de még mindig nem voltam elég közel. Lázasan simogattam minden szabad bőrfelületét, ahogy a kezeim felgyűrték az ingét. Szomjasan ittam a látványt, még többet akartam. Ez az együttlétünk nem volt vad, mégis olyan hihetetlenül sok és mély érzelem áradt belőle, hogy majdnem elájultam. Szédületesen felemelő volt. Egész éjszaka szerettük egymást, soha meg nem unva édes játékunkat.


Reggel álmosan nyújtózkodtam, hogy valamennyire észhez térjek. Meglepetten érzékeltem, hogy üres mellettem az ágy. Tapogatózó kezeim útjába egy fehér és hideg tárgy került, bár nem az, amit most annyira akartam. Kába tekintettel vettem szemügyre a papírlapot. Edward lendületes kézírásával öt szó hevert rajta.
„Vadászni mentem. Sietek vissza, szeretlek!”
A szívemre szorított lappal aludtam el ismét.


Amikor a nap már magasan járt, sikerült teljesen felébrednem. Meztelen hátamat csiklandozták a meleg sugarak, mégsem éreztem magam kényelmetlenül. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Edward kőkemény és jéghideg mellkasán voltam kiterülve. Ásítva néztem fel férjem tökéletes arcába. Edward mosolyogva simította ki a hajamat a szememből, majd csókot nyomott a számra.
- Milyen volt a vadászat? Jóllaktál? – kérdeztem kissé rekedten, ujjaimat végighúzva a szemei alatti halvány árnyékokon.
- Kellemes. Bár nagyon hiányoztál – csókolta meg a matató ujjaimat.
- Akkor legalább nem voltam egyedül – mosolyodtam el, vele egy időben.
- Sosem vagy egyedül. Mindig gondolok rád, ha távol vagy tőlem – mondta.
- Elég nehéz lehet mindenre figyelni ilyenkor – cukkoltam egy kicsit.
- Nem, gyakorlat kérdése az egész. Olyan ez nekem, mint amikor mondjuk, te éppen vacsorát készítesz, de közben elgondolkodsz. Nem figyelsz arra, mit is csinálsz, a kezeid mégis automatikusan végzik a feladatukat. Valami ilyesmi. Érted? – nézett rám kérdőn.
- Igen, persze, de ez azért mégis más – vontam vállat.
- Igazad van. Sokkal kifinomultabbak az érzékeim, így meg tudom osztani a figyelmemet anélkül, hogy bármit is elmulasztanék. Hamarosan te is megérted… - egy pillanatra elsötétült a tekintete, de rögtön utána már sugárzó mosollyal nézett rám.
- Mi az? – nem értettem, most min vigyorog, így zavartan próbáltam lesimítani a hajamat, ami alvás után nem volt éppen szalonképes.
- Ne, hagyd! – fogta le a kezemet.
- Min nevettél? – kíváncsi természetem előtört.
- Nem rajtad. Csak el sem merem hinni, hogy tényleg itt vagy – rázta meg a fejét.
- Mi? Hát mégis, hol lennék? – teljesen elvesztettem a fonalat.
- Mármint, úgy értem, hogy vagy nekem. Meg a kicsik. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki – vigyorgott rám.
- Én tudom. Azért vagyunk neked, mert te is vagy nekünk. Ennyire egyszerű – mondtam magabiztosan, mert hittem abban, amit az előbb kijelentettem.
- Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem – vonta meg a vállát.
- Edward? Kit érdekelnek az okok? Nem örülnénk inkább neki? – mindenféleképpen ki akartam rángatni a melankóliából. Sikerült.
- Hmm, hogyan akarod megünnepelni? – kérdezte, de közben a szája már a nyakamnál járt.
- Nem is tudom… Biztos ki tudsz találni valamit – kacéran megrezegtettem a szempilláimat, mire felnevetett.
- Igen, vannak ötleteim. Majd meglátjuk, mit szólsz hozzájuk – súgta a bőrömbe, majd pár órán keresztül nem szerettük volna, ha valaki megzavar minket…


Késő délutánra járt már, mire magunk mögött hagytuk a tisztást. Legnagyobb meglepetésemre Jacob várt ránk a házunk előtt. Persze, örültem neki, de nem értettem, mit szeretne. A legutóbbi találkozásunk nem sikerült valami fényesre, így azt hittem, egy darabig nem jön a közelembe.
- Magatokra hagylak egy kicsit – biccentett Edward Jake felé, majd eltűnt a házban.


- Bells? Beszélhetnénk? Kérlek! – olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy még ha akartam volna, sem küldhettem volna el.
- Persze. Mi újság? Hogy van Billy? – gondoltam, megkönnyítem neki a helyzetet.
- Ó, ő jól van, köszi. Szokás szerint megkeseríti a napjaimat – vigyorodott el végre.
- Hagyd meg neki ezt az örömöt! – mosolyogtam én is.
- Hogyne. De nem ezért jöttem. Bella, szükségem van rád! – rám emelte fekete szemeit, tekintete csupa könyörgés.
- Mi? Jake, azt hittem, ezt már megbeszéltük! Én Edwardot szeretem, összeházasodtunk, itt vannak a gyerekek… - kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Bells, félreértesz! Persze, mindig szeretni foglak, de ez most már más! – már semmit nem értettem, és ez az arcomon is meglátszott.
- Akkor miért van rám szükséged? – teljesen zavarodott voltam.
- Bella, figyelj, emlékszel, amikor a bevésődésről beszélgettünk? – úgy nézett rám, mintha nagyon azt szeretné, hogy én találjam ki, mit is szeretne elmondani.
- Csak nem? Jake, te… - ledöbbentem.
- De. Megtörtént. És mivel te vagy a legjobb barátom… - lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
- Jacob, hiszen ez csodálatos! – nevetve ugrottam a nyakába, ő pedig csak pörgetett körbe-körbe.
- Igen, én is így érzem, csak… nem tudom, mit csináljak most.
- Hogyhogy? – néztem rá furcsán, miután lerakott.
- Tudod, veled más volt… Téged ismertelek, talán jobban, mint te saját magadat. De Lizzy-vel… - csóválta a fejét.
- Ó, szóval Lizzy-nek hívják! Mesélj, milyen? Hol találkoztatok? Milyen érzés volt a bevésődés? Nagyon furcsa? És most mi van veletek? – a kérdések megszámlálhatatlanul ömlöttem belőlem.
- Hé-hé, nyugi! Megjegyezni sem tudok ennyi mindent, nem ám még megválaszolni! – kacagott rám.
- Akkor haladjunk sorban! Milyen ő? – a kíváncsiság már kifúrta az oldalamat.
- Csodaszép… És, félre ne érts, de nem csak a külseje lélegzetelállító, hanem ő maga… Úgy ahogy van. Az arca, a lelke, mindene… - álmodozott, úgyhogy oldalba böktem, hogy most rám figyeljen.
- Na, jó, de hogy néz ki?
- Nálad magasabb, bár téged nem nehéz lekörözni – vigyorgott, mire kinyújtottam a nyelvemet - , kék szeme van, és sötétbarna haja. Az alakja, mint egy modellé, és az illata… - az újabb ábrándozás újabb bökdösődést vont maga után.
- Jake! Gyerünk már! Hogyan találkoztatok? – rángattam meg a karját.
- Arra emlékszel, amikor nálunk voltál, és az öregek a legendákat mesélték? – kérdezte.
Hogyne emlékeztem volna… Onnan jött az a kis „megvágom-magam-és-akkor-minden-vámpír-rám-figyel-ezzel-megmentem-Edwardot” ötletem. Nem jött be…
- Igen, és? Mi van vele? – tértem vissza a jelenbe.
- Nos, két napja ismét rendeztünk egyet, mert új falkatagok lettek, de erről majd később, rendben? – tette hozzá, mert látta, hogy már nyitom a számat.
- - Szóval? – miért kell belőle mindent így kihúzni?
- Szóval, kiderült nem sokkal előtte, hogy Quillnek van egy nővére, Lizzy. Elhozta őt hozzánk, és… - megvonta a vállát és elhallgatott.
- Nahát! Ezt a véletlent! Edwardnak is nemrég került elő a nővére! Tudod, Danielle, már találkoztatok.


Talán nem volt éppen a legszerencsésebb felhoznom most annak a délutánnak az emlékét. Jacob megfeszült mellettem, mellkasából morgás tört a felszínre. Behúztam a nyakam, úgy próbáltam kivédeni a dühét.
- Az a nyavalyás vámpír! Volt képe nekem rontani! Mit képzelt? Hogy hagyom magam? – tökéletesen felháborodott volt, és kivételesen teljesen jogosan is.
- Jake, hagyd! Nem tudta! Mi hibáztunk, szólnunk kellett volna a szövetségről… - a végét már csak suttogni tudtam, annyira elborított a felelősség súlya.
- Bella, ne már! Nehogy magadat hibáztasd. Ami azt illeti, még élveztem is egy kicsit. Legalább elpáholhattam egy vérszívót – vigyorodott el.
- Hah, Jake, most komolyan! Térjünk vissza Lizzy-hez! Milyen érzés volt?
- Leírhatatlan. Csak megláttam, és tudtam, hogy bármilyen volt is a múltam, bármi van most, ő lesz a jövőm. Megmásíthatatlanul megváltozott minden. Mintha minden eddigi esemény, ami eddig velem történt, kitörlődött volna, hogy átadja a helyét Neki. Mert Ő jelenti számomra a világot, őérte érdemes élnem. Érted te ezt? – nézett rám hitetlenkedve.
- Pontosan ugyanezt érzem, mióta Edward betoppant az életembe. Most már te is érted, miért harcoltunk annyira egymásért, a szerelmünkért. Mert ez mindent megér – finoman elmosolyodtam.
- Igen, azt hiszem, igazad van. Akkor még nem vettem tudomásul, hogy ti ketten vagytok egy egész. Mint egy tojás héja. Egyben tartjátok egymást. És most végre én is megtaláltam a másik felemet. Ez egyszerűen lenyűgöző… - elmélkedett. Magamban igazat adtam neki. Tényleg lenyűgöző.
- Aha. És most mi lesz? Van valami terved? – kérdeztem tőle.
- Nincs. Tudod, te voltál az egyetlen lány, aki jelentett nekem valamit. És nálad nem kellett találgatnom, hogy mi a jó neked. De vele… - búsult el ismét.
- Jake, figyelj! Ne tegyél semmit! Egyszerűen legyél önmagad! Ha Lizzy meglátja, milyen vagy valójában, nem fog tudni ellenállni! – kacagtam rá, de minden szót komolyan gondoltam.
- Úgy gondolod? És mi lesz, ha… - a mondat végét már sosem tudtam meg, mert hirtelen Alice robbant be a látóterembe.


Sosem láttam még ennyire feldúltnak. De mitől kerülhetett Alice ilyen állapotba? A felismerés villámként sújtott le rám. A gyerekek!
- Alice, mi… - kezdtem, de nem tudtam befejezni.
- Bella! Sunday és Eden… Edward… Hol van Edward? Azonnal beszélnem kell vele! – hadarta összefüggéstelenül.
- Alice! Mi történt? Mi van a gyerekekkel? – az ijedtségem lassan hisztériába csapott át.
- Bella… A kicsik… - lehajtott fejjel zokogott.
- Mi van? Mondd már, az Istenért! – ráztam meg félig önkívületi állapotban.
- A kicsik eltűntek…