34. fejezet

Tudom, nagyon sokat kellett várni rá, amiért elnézést kérek, de ez most tényleg nehéz szülés volt XD Mostanában nem voltam boldogtalan, ezért marha nehéz volt beleélnem magam Edward helyzetébe XD Mindenesetre sikerült, jó szórakozást kívánok nektek! Magamnak meg sok komit XD


(Edward szemszöge)


Miután sikerült kiderítenem, hogy Bella hová ment, már nem volt túl nehéz rábeszélni a többieket az elutazásra. Emmett, mint mindig, játéknak, szórakozásnak tekintette ez egészet, a gondolatait csak egyetlen dolog kötötte le: minél több fejet, kart, lábat akart letépni. Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nagyon nem volt kedvem harcba bocsátkozni senkivel, hiszen ez jelentősen megnövelte volna a veszteség kockázatát, és én lehetőség szerint szerettem volna mindenkit egy darabban hazavinni.


- Na, indulhatunk végre? – Alice hangja kirángatott a gondolataim közül. A pöttömnyi vámpírlány csípőre tett kézzel állt előttem és nagyon furcsán méregetett.
- Persze. Mi van veled, Alice? – kérdeztem rá nyíltan.
- Ó, semmi, tényleg! Csak elgondolkoztam… - megvonta a vállát és elvigyorodott. Megpróbáltam kerülő úton kiszedni belőle a dolgokat, de valamiért hirtelen fontos lett neki a francia igeragozáson agyalni. Dühösen felmordultam és rávillantottam a szemeimet, de ő csak vigyorgott tovább. Magamban fortyogva téptem fel a kocsiajtót, ami a hirtelen és erőteljes mozdulatnak köszönhetően fülsiketítően megnyikordult.
- Na de Edward! Ha tönkreteszed, te lopsz másikat! A múltkor én voltam, most te jössz! – kacsintott rám a húgom, majd kecsesen kinyitotta a másik ajtót és beszállt. 
Ó, de szívesen elkaptam volna azt a karcsú nyakát és…
- Edward, én ezt kétszer is meggondolnám – mormogta Jazz, aztán bepattant hátulra. Igazat kellett adnom neki, sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy Alice miatt dühöngjek. Vettem pár mély lélegzetet és próbáltam kizárni Emmett viccesnek talált gondolatait a fejemből. Még mindig azt boncolgatta, vajon mennyi az esélye egy harcnak.


Egy sóhajjal beültem a kocsiba és a kulcs elfordításával nekiindultam a nagyvilágnak.
- Edward? Te tényleg elhiszed, hogy Bella… nos, hogy Bella egy másik fickóval ment el? – Alice félve pillantott rám, nem tudta mire vélni az egészet és ezzel nem volt egyedül.
- Nem tudom. Az biztos, hogy Oroszországba repült és hogy két jegyet vett. Hogy mi késztette erre, azt én sem értem – dünnyögtem szinte csak magamban. Észre sem vettem, mennyire telítve van a hangom keserű érzelmekkel egészen addig, amíg Alice óvatosan meg nem érintette a karomat és megértően rám nem mosolygott.
- Figyelj, öcskös, nem lesz itt semmi baj! Majd megkeressük a te kis szökevényedet és hazavisszük – Emmett előrenyúlt a két ülés között és a vállamra tette a kezét.
- Igazuk van, ne aggódj! Meglesz Bella és akkor végre nyugalomban élhetünk mindnyájan – szólalt meg Jasper finom hangon.
- Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani, ezt is csak suttogva, annyira elképesztett ez a végtelen odaadás, ez a határtalan bizalom.


Persze, eddig is tudtam, hogy egymásért bármit megtennénk, hiszen számtalanszor segítettek már nekem is, amikor szükségem volt rájuk. Mégis, a szívem csordultig telt hálával, arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes viszonozni azt a sok jót, amit tőlük kaptam. Hiszen képesek lennének akár az életüket is áldozni értem, Belláért vagy a családunk bármely másik tagjáért is. És én is így voltam ezzel, a közöttünk lévő kapcsolatok milliónyi szállal fűztek széttéphetetlenül egymáshoz.


Amióta kihajtottunk a seattle-i repülőtérről, egyre gyorsuló iramban hajtottam, majd amikor elértük az autópályát, úgy igazából a gázra tapostam. A táj elmosódott csíkként vetült a szemem elé, mert bár a látásom hallatlanul éles volt, nem figyeltem eléggé a körülöttem lévő világra. A vezetés szinte ösztönösen ment, így szabadjára engedhettem a gondolataimat. 


Valami baj volt a világgal, az egész élettel. Valami sötét, rémisztő és fenyegető árnyék borult mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Nem láttam tisztán ettől a ködtől, ami persze csak az én elmémben létezett, mert a kinti világ közönyösen merült bele a tespedtségbe, nem foglalkozott holmi kis érzelmekkel. Kétségbeesetten próbáltam az ellenőrzésem alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalmam. Nem tudtam befolyásolni a jövőt, mert az még nem volt valóságos, bármennyire is kaptam egy kis pluszt Alice által. És ez megijesztett, jobban féltem, mint valaha. Tudtam, hogy a túlélés kulcsa az, hogy átéljem a pánik különböző fázisait és összegyűjtsem az erőmet akkorra, mikor a félelem újra támadni fog. Ebben a pillanatban olyan, eddig még sohasem tapasztalt fizikai dermedtség lett úrrá rajtam, hogy nem annyira a szívemmel éreztem a félelmet, hanem inkább csodálkozva tanulmányoztam, akár valami idegen tárgyat, amely behatolt a lényembe. Nem is emlékeztem, mióta féltem már. Régóta, pokoli régóta, s ezt az állapotot nem lehetett megszokni. Rettegtem attól, hogy a múlt megismétlődik, és én ismét búcsút mondhatok a boldog és szerelemmel teli életről szőtt álmaimnak.


Alice megmozdult mellettem és ez kizökkentett a borús gondolatok közül. Szinte automatikusan bele akartam nézni a fejébe, de őszinte megdöbbenésemre, nem láttam semmit. Nem a megszokott módon semmit, mint amikor el akart titkolni előlem valamit, hanem szó szerint, a gondolatai némák voltak, nem láttam mást, csak sötétséget. Gondterhelten fordultam felé, a jobb kezemmel óvatosan megérintettem a vállát. Amikor rám nézett, még jobban megijedtem: a szeme tompán fénylett a sápadt arcán, a szájáról eltűnt az örökös mosoly, csak összetörten meredt maga elé.
- Alice? Alice, mi a gond? – próbáltam legyűrni azt a bosszantó érzést, ami szorongatta a torkomat, kissé rekedt hangot kölcsönözve nekem.
- Nem, semmi, én csak… Nem látok semmit… - motyogta maga elé, még nekem is figyelnem kellett, arra, hogy mit mond.
- Kicsim, érzem, hogy nyugtalan vagy! És félsz, bár nem teljesen értem, hogy mitől. Van valami baj? – hajolt előre Jasper és végigsimította a húgom arcát, aki hálásan hajtotta a fejét a gyengéd kezekbe.
- Nem, tényleg semmi komoly, csak aggaszt, hogy amióta megtudtuk, hogy Bella hová ment, nem voltak látomásaim. Egy sem. Sem Belláról, sem pedig rólunk. És ez legutóbb akkor fordult lő, amikor Tanya… - Alice rémülten elhallgatott, és kétségbeesetten pillantott rám. Megeresztettem egy keserédes mosolyt és megráztam a fejem.
- Nyugalom, Alice, semmi baj! Már valamennyire sikerült túltennem magam a dolgon – igazából a düh és a fájdalom szinte semmit sem csökkent bennem azóta, de ezt Alice-nek nem kellett tudni. 


Jasper mindentudóan megköszörülte a torkát, de figyelemre se méltattam, inkább ismét a húgomra koncentráltam. Alice még mindig úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy rátámadok. Ezúttal egy biztató mosollyal fordultam felé.
- Alice szívem, nem tudod, mitől lehet ez? Mármint, hogy nincsenek vízióid – szólalt meg Jasper aggodalmas, halk hangon.
- Nem, fogalmam sincs, és ez kiborít! Eddig nem volt semmi gondom a látomásaimmal, és most egyszerre… vége van… és ez megijeszt. Nem boldogulok a képességem nélkül – sóhajtotta bánatosan Alice.
- Na, idefigyelj, hugi! Ha egy teljesen átlagos vámpír lennél, ami ugye alapból nem lehetséges, mert egy vámpír eleve nem átlagos, szóval, biztos vagyok benne, hogy akkor is leköröznél minket, legyen szó akár vidámságról, akár mások megsegítéséről. Hogy a női eszed rafináltságáról már nem is beszéljünk… Tehát, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy akár átlagos vagy, akár nem, nálad talpraesettebb ember – illetve jelen esetben vámpírt – nem ismerek. Te vagy a család motorja. Ezt ne felejtsd el! – Emmett, miután rájött, hogy az eddigi életében ez volt a leghosszabb, érzelmekkel foglalkozó beszéde, zavartan lehajtotta a fejét.


Alice először döbbenten nézett rá, majd a mindig is ismert, ragyogó mosoly felszikrázott az arcán és egyetlen lendülettel a hátsó ülés felé vetette magát. Jasper halkan felkuncogott, mialatt Alice Emmettet ölelgette kacagva. A hangulat a kocsiban kissé enyhült, amit hálásan nyugtáztak a végletekig feszült idegeim.
- Sosem gondoltam volna, hogy pont a „Nagy” Emmett Cullen jön zavarba egy kis érzelmességtől! – nevetett a húgom, majd tolatva visszamászott az első ülésre.
- Kikérem magamnak! Nem jöttem zavarba! – hápogott Emmett sértődötten, de hümmögve elhallgatott, mikor Jasper megköszörülte a torkát. Alice kacagott tovább, majd egyszer csak elnémult és üveges szemekkel bámult maga elé. Látomása volt.
- Ennyit arról, hogy nincs többé képessége! Teljesen feleslegesen csináltam magamból hülyét… - sóhajtott fel Emmett, és hátradőlt az ülésen. Jasper és én azonban feszülten figyeltük Alice-t, minden rezdülését árgus szemekkel követtük. 


A gondolataira koncentráltam, de nem értettem a képek jelentőségét. Láttam havat, rengeteg havat, egy pusztulásra ítélt erdőt és egy romos állapotú, régi kúriát. És Jane –t.
- Edward? Mi a…
- Alice? Mi volt ez?
Egyszerre hördültünk fel, tágra nyílt szemmel, értetlenül néztünk egymásra. Alice tehetetlenül rázta fejét, láthatólag pontosan annyira megzavarodott, mint én.
- Miért fogunk mi Jane Volturival beszélni? Mi a fene folyik itt? – kezdtem elveszíteni a türelmemet, a harag hirtelen lángolt fel bennem.


Már nem is érdekelt, hogy ki áll a dolgok mögött, azt viszont tudtam, hogy meg fog fizetni mindenért, amit ellenünk elkövetett. Olyan élvezettel fogom apró darabokra tépni, mint ahogy ő élvezte a kínzásunkat. Szerettem volna törni-zúzni, hogy a külvilág tükrözze a bennem uralkodó káoszt. Teljesen elvette az eszemet a tehetetlen düh és az az érzés, hogy ebben a pillanatban, még ha akarnék, sem tudnék segíteni Bellának. Csak remélni tudtam, hogy lesz olyan erős, hogy kibírja addig, amíg megtaláljuk. Fogalmam sem volt, hogy miket kell kiállnia, de a szívem fájdalmasan sajgott már annak gondolatára is, hogy bántódása eshet. Mert bár erős volt, és ez alatt nem csak a testi erejét értettem, hanem a lelkit is, mindent ő sem élhetett túl. Szenvedtem ebben a katartikus állapotban, jobban kínlódtam, mint valaha, úgy éreztem, menten szétszakadok ebben a hatalmas érzelemben és többé nem fogom tudni újra összerakni magam.


Odakint lassan besötétedett, alkonyodott éppen. Ahogy a Nap levánszorgott a horizont alá, ragyogó narancs-vörösre festve az eget, olyan volt, mintha megállt volna az idő, mint aki nem tudja, maradjon-e a mindent elárasztó fényben, vagy engedje szabadjára a sötétséget. Mint mindig, a fény most is átengedte a világot a végtelenül elnyúló éjszakának és hagyta, hogy beborítsa az álmok takarójával.


- Jane Volturi? Mi köze van neki hozzánk? – Emmett döbbent kérdése kiszakított a csendes szemlélődésemből és újra a felszínre hozták a lappangó gondolatokat.
- Nem tudom, Emmett! De Alice látta, hogy beszélni fogunk vele, és nem leszünk éppen boldogok, sőt… Fogalmam sincs, mit akarnánk tőle, vagy ő mit akarhat tőlünk – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Talán segítséget fog nyújtani? Vagy a mi segítségünkre van szüksége? Vagy mi van? – nagyra nőtt bátyánk elkerekedő szemekkel bámult hol rám, hol Alice-re, de választ egyikünktől sem kapott.


Magam elé meredve vezettem tovább. A portlandi gyárnegyed már látszódott a távolban és a repülőtér zajai is elhallatszottak idáig. A városhatárhoz érve lelassítottam kissé, bár még így is rekordidő alatt elértük a repteret. Én még jóformán ki sem szálltam, amikor Alice már száguldott is a pénztárhoz. Mikor utolértük, a pult mögött ülő nő eltátotta a száját. Jasperrel szinte észre sem vettük, de Emmett nem hagyta volna ki az alkalmat és szélesen rávigyorgott a nőre, akinek erre kiestek a kezéből a papírok. Türelmetlenül felsóhajtottam és egy szúrós pillantást lövelltem Emmett felé, de ő csak mosolygott tovább. A szemeimet forgatva mentem távolabb és a le- és felszálló gépeket bámultam elmélyülten. Pár perc múlva Alice finoman megérintette a karomat és rám mosolygott.
- Gyere, menjünk, mindjárt indul a gépünk – mondta halkan.
- Menjetek előre, azonnal megyek én is – súgtam halkan, mire fájdalmas tekintettel rám nézett és elvonult.


Elsétáltam a férfimosdóig és beléptem a fehéren csempézett helyiségbe. Villámgyorsan ellenőriztem, hogy egyedül vagyok-e, majd bezárkóztam az egyik fülkébe és a fal mentén lecsúsztam a földre. Nem akartam a többiek előtt kiborulni, de Alice valószínűleg látta, úgyhogy mindegy is volt már. Azért maradtam a helyemen és csak bámultam magam elé, amíg nem éreztem, ahogy az eddig nagy nehezen elfojtott indulatok egyre feljebb kúsznak a torkomon, hogy aztán egyetlen kínkeserves kiáltásban összpontosuljanak. Nem tettem semmi mást, csak ordítottam, kiáltoztam bele a vakvilágba. 


Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis hihetetlenül megkönnyebbültem tőle, valahogy megtisztultam, végre képes voltam tisztán szemlélni a dolgokat, rendezni a gondolataimat. Tehát Bella – egyenlőre ismeretlen oknál fogva – egy idegen vámpírral Oroszországba utazott. Valamilyen módon Jane is kötődött az ügyhöz. bár még mindig nem tudtam, hogyan. Az is világossá vált továbbá, hogy egy erdő mélyén fekvő, elhagyatott villát kell keresnünk.
Miután ezeket letisztáztam magamban, vettem egy nagy levegőt, feltápászkodtam a földről és kiléptem a fülkéből. A mosdó feletti tükörbe pillantva észrevettem, hogy még a szokásoshoz képest is sápadtabb voltam, már-már halotti fehérség lepte el az arcomat, amiből szinte világítottak a fekete szemeim. Hiába, régen voltam már vadászni… Reméltem, hogy az orosz vadak is olyan nagy számban fordulnak elő, mint nálunk, mert nem tudtam, meddig bírnám még emberek között. Eddig még nem volt problémám, de nem akartam kockáztatni. Így is elég nehéz lesz kibírni a tízórás utat egy emberekkel telezsúfolt repülőgépen. Sóhajtva léptem ki a mosdóból és a beszállókapu felé indultam. A körülöttem lévő emberek gondolatait sokféle dolog foglalta le; egy férfi a mennyasszonyát várta, egy idős házaspár az unokáit ment meglátogatni, egy magányos nő szakmai konferenciára ment. Hirtelen azt kívántam, bárcsak nekem is ilyen hétköznapi indokaim lennének az utazásra és nem mentőakciót kellene végrehajtanom.


Lassan odasétáltam a testvéreimhez. Alice megértő mosollyal fogadott.
- Most jobb? – csak ennyit kérdezett, mégis hihetetlenül hálás voltam érte. Bólogattam és rámosolyogtam én is. Végre egyensúly volt bennem, már tudtam, mit kell csinálnom. Valahogy a mosdóbeli jelenet megerősített, bármire készen álltam. A hangosbemondó beszállásra szólított fel minket, így mindannyian felmentünk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Mivel Alice természetesen Jasper mellé ült, így nekem Emmett maradt, nem kis rémületemre. Nem bírtam volna most elviselni a gondolatait, de szerencsére elhamarkodottan ítéltem, mert egész úton csendben maradt, mind a fejében, mind nyilvánosan. 


Az eleinte végtelennek tetsző repülőút meglepően hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a leszálláshoz készülődtünk. Amint átjutottunk a vámvizsgálaton, Jasper rögtön elment kocsit bérelni. Sikerült szereznie egy nagyméretű, négy kerék-meghajtásos terepjárót, Emmett nem kis megelégedettségére. Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy merre is induljunk. 
A sors váratlan segítséget sodort az utunkba. Egy szakadt ruhájú, koszos vámpír közeledett felénk. Nagyon idős lehetett már, mert a vámpír mivolta ellenére is görnyedten járt, a testét – már amennyi kilátszott a csuhája alól – mindenhol sebhelyek borították. Alice tekintete egy pillanatra elsötétedett, majd boldog vigyorral az arcán táncolt oda a férfihoz. Váltottak pár szót, majd a húgom bizakodó mosollyal jött vissza hozzánk.
- Azt mondja, nem messze az északi városhatártól mostanában nagy a mozgolódás egy régi szovjet villában. Vámpírok jönnek-mennek, egyre többen – hadarta gyorsan. Felcsillant a szemem, mert legalább már volt valami kiindulási pontunk.
- Ez lesz az! Tudom! Gyerünk, induljunk! – elkapott a lelkesedés, minél előbb oda akartam érni.
- Én vezetek! – kiáltott fel Emmett, és már be is pattant a kormány mögé. Kivételesen nem tiltakoztam.


Emmett gyorsan és vadul vezetett, de így is kellett több mint fél óra, mire kijutottunk a városból. Egy alig látható földútra lekanyarodva egyre beljebb jutottunk az erdőben. Néhol kicsúszott az autó a hó és a jég miatt, de haladtunk és ez volt a lényeg. Nem mehettünk sokáig, és már elénk is tárult egy valóban elhanyagolt ház homlokzatának képe. Emmett leállította a motort a kocsibehajtó végén és néma csendben kiszálltunk, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Éreztem az idegen vámpírok szagát és hallottam a gondolataikat is. Egymásra néztünk, majd minél kevesebb zajt csapva lépkedtünk a bejárat felé.


Váratlanul meghallottam a világ legszebb hangját, de most nem volt benne semmi nőies puhaság és báj. Kétségbeesett és fájdalommal teli kiáltást hallatott, majd rögtön utána felhangzott Rosalie sikolya is. Emmettnek nem kellett több, villámgyorsan az ajtónál termett és betörte a korhadt fát.


És akkor megpillantottam végre Bellát, aki döbbenten nézett rám, majd felsikoltott, óvatosan a padlóra fektette Rose-t és a nyakamba ugrott. Helyére billent a világ körülöttem.