23. fejezet

Itt a megígért fejezet : D Az eleje nem lett túl kreatív, a közepe csak szimplán "nemnormális", a vége meg ismét függő... : D Kérlek, nézzétek ezt el nekem, kissé szét vagyok zuhanva mostanság... Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek!

(Bella szemszöge)
Nem tudtam, mi történik velem. Csak arra emlékeztem, hogy elkeseredetten küzdöttem a gyerekeimért, de elbuktam. Felvillant még pár kép, mintha Jacobot látnám magam előtt, könnyáztatta arccal. Nem értettem semmit. Vajon mi történt? Ha az emlékek nem is, de az érzések megmaradtak. A szívem meghasadt, annyira fájt, hogy elvesztettem Edwardot, Sundayt és Edent, a családomat. Fogalmam sem volt, hogyan élhetnék nélkülük tovább. 
Eddig jutottam el gondolatban, amikor valaki csókot lehelt a számra, majd semmi nem maradt, csak a lángolás. Mintha elevenen vetettek volna máglyára, a tűz felperzselte a testem. Gyorsan kúszott végig a tagjaimon, forrósággal árasztva el minden porcikámat. Most már meg akartam halni. Nem akartam ilyen szenvedésben tölteni a hátralévő időmet. De senki nem hallott meg, képtelen voltam megmozdulni. Fájt minden egyes lélegzetvétel, az oxigén éles késként szántott végig a mellkasomon, szívem erőtlenül vert, igyekezett életet lehelni fáradt testembe. Aludni szerettem volna, elmenekülni a fájdalom elől, de a tudatom kegyetlenül éber maradt. Hallottam mindent, ami körülöttem történt, minden egyes fájdalmas, bűnbánó, kérlelő és néha egy kicsit vidám megnyilvánulást. 


Edward itt volt velem. Végig itt volt, és a kezemet szorongatta, ahol hűvös bőre hozzáért az enyémhez, a lángolás egy kissé enyhülni látszott. Ki akartam fejezni a hálámat, el akartam mondani, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom a történteket, de némaságra voltam kárhoztatva. A hangom eltűnt, a testem lebénult. Ahogy mesélt nekem arról, hogy mi történik éppen a házban, igyekeztem kizárni az égető forróságot, próbáltam csak az ő hangjára figyelni. Vele együtt zokogtam, sírtam és nevettem, attól függően, ő milyen hangulatban volt. Nem tudtam, meddig kell még elviselnem ezt az iszonyú kínt, amikor Alice hangjára lettem figyelmes. Élénken ecsetelte Edwardnak, hogy szerinte milyen szép vagyok. Akkor talán mégsem hasonlítottam annyira egy rakás elszenesedett valamihez, mint ahogyan éreztem magam. 
Időközben rájöttem, hogy mit jelent a lángolás. Vámpírrá válok. Bármennyire is szerettem volna ezt elérni, nem tudtam felkészülni erre a szörnyű, mindent elemésztő fájdalomra. 


Aztán ezt is megváltozott, átalakult. Éreztem, ahogy a tűz lassan visszahúzódik előbb a lábaimból, majd a kezeimből, fokozatosan közeledve a szívemhez. Mindent megadtam volna, csak lett volna már vége. A szívem váratlanul őrült módon száguldani kezdett, majd lelassult, aztán újra vágtázott. Edward rémülten kiáltott fel mellettem.
- Carlisle! – a szavai tőrként hasítottak a csendbe.
Pár pillanat múlva éreztem, ahogy valaki óvatosan végigtapogat. Nem volt a megszokott, hűvös érintés. Zavaró volt ez a felfedezés.
- Mindjárt vége – hallottam Carlisle megnyugtató hangját.
Nem tudna konkrét időpontot mondani? Meddig kell még itt feküdnöm tehetetlenül? Meddig kell még elviselnem ezt?
- Mindjárt, mindjárt! – Alice hangja ezüst csengőként lengte be a szobát.


A szívem teljesen kikészült. A fájdalom elemésztette, a tűz a magáévá tette. Egyre gyorsuló iramban dobogott, úgy éreztem, menten kiszakad a mellkasomból. Esélytelen csatát vívott a lángolással, ami most még intenzívebben támadta meg. A rám törő eszméletlen erősségű kín miatt felordítottam, a hátam felemelkedett az ágyról. Mire a testem visszazuhant a párnák közé, a szívem már nem dobogott. A hirtelen támadt csend rémisztő volt. Semmi hasznát nem vettem hihetetlenül kiélesedett érzékeimnek, a környéken tökéletes némaság honolt. Nem bírtam tovább. Kinyitottam a szemem.


Az első dolog, amit megpillantottam, Edward féltő tekintete volt. Fölém hajolva figyelte minden rezdülésemet, szemeiben mély aggodalom honolt.
- Bella? Hogy érzed magad? – kérdezte tőlem csendesen.
Ahogy levegőt vettem, hogy beszélni tudjak, a torkom lángba borult. Rémülten kaptam oda a kezemmel, szemeim tágra nyíltak.
- Azt hiszem, vadásznia kellene – szólalt meg Carlisle, és küldött felém egy bíztató mosolyt.
- Igen, lehetőleg minél előbb – bólogatott Edward, majd ismét felém fordult. Felemeltem a kezem, és végig akartam simítani az arcán, de a mozdulat közben ijedten rántottam el a karomat. Nem volt hideg. Persze, ez teljesen normális most már, de még nem szoktam hozzá az ilyen apróságokhoz. Elkerekedő szemmel nyújtóztam felé ismét, most már megérintve a bőrét, és rámosolyogtam.
- Szeretlek – mindenféleképpen el akartam neki mondani a legfontosabbat. A vallomásom hatására megjelenő mosoly beragyogta az arcát, hófehér fogairól szikrázva tükröződött a ráeső fény.
- Én is szeretlek! Annyira vártam már, hogy felébredj! – magához húzott, így én is igyekeztem minél szorosabbá tenni az ölelésünket. Váratlanul fájdalmas nyögést hallatott. Azonnal elengedtem, és rémülten néztem rá.
- Edward? Valamit rosszul csináltam? – beharaptam az ajkamat.
- Nem, dehogy! De most még erősebb vagy, mint én. Ezentúl neked kell óvatosnak lenned – kacsintott rám, mire megnyugodtam.


- Ed? Hogy csinálja? – Jasper arca teljesen döbbent volt.
- Nem tudom – vágta rá szerelmem.
- Én? – néztem rájuk kérdőn.
- Igen. Hogy csinálod ezt? Olyan nyugodt vagy! Nem vagy szomjas? – Jazz még mindig töprengett.
Amíg nem említették, tulajdonképpen elviselhető volt a kaparás a torkomban. De most, hogy Jasper felhozta, az eddig cirógatásnak beillő érzés meghatványozódott bennem, semmi másra nem tudtam gondolni, csak a szomjúságra. Teljesen elvesztettem a fejem, önmagamból kifordulva ugrottam fel az ágyról. Azonnal mindenki körém gyűlt, szoros gyűrűt alkotva körülöttem. Hát persze. Most én voltam a rossz, a leggyengébb láncszem. Erősen koncentráltam arra, hogy lehiggadjak, hiszen senkit nem akartam bántani, főleg a családomat nem. Jasper fejcsóválva, kitágult szemekkel hátrált.
- Nem, ez nem lehet. Ilyen nincs! Hiszen újszülött, az Istenért! – most már szinte kiabált. Egy kicsit megijedtem.
- Jazz? Mi történt, édesem? – tette rá a kezét a karjára Alice.
- Szomjas volt. Őrülten kívánta a vért, de amikor látta, hogy köré állunk, lehiggadt, és összeszedte magát. De ez nem normális! Ne szabadna ilyennek lennie! – szemei rám tapadtak, úgy bámult, mintha földönkívüli lennék.
Vártam az égő érzést, ami a pirulásomat jelezte, de egy gyenge bizsergésen kívül nem éreztem semmit. Újabb felfedezést tettem: többé nem voltam képes elvörösödni. Rendkívül örültem ennek.
- Most meg boldog! Mi folyik itt? – Jasper már semmit sem értett – Nekem most… most el kell mennem. Elnézést – mondta zavartan, majd kivonult a szobából, Alice-szel a sarkában. Nem tudtam, mit csináltam rosszul.
- Edward? Valami rosszat tettem? Vagy mondtam valamit? – bánatosan néztem szerelmemre.
- Dehogy! Sőt… Túl jól csináltál mindent – eltöprengett az arcomra pillantva.
- Talán mégsem. Lehet, hogy Bellának ez amolyan veleszületett tulajdonsága – fejtette ki a véleményét Carlisle.
- Lehet. De nem tudhatjuk biztosan. Az elején akkor is oda kell rá figyelnünk – szólalt meg Esme, bocsánatkérően mosolyogva.
Nem tudtam rá haragudni, hiszen most valóban én voltam a veszélyes. Most még minden olyan új volt, az eddig ismert világom megszűnt létezni. Felsóhajtottam. Nagyon sokat kellett még tanulnom.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjetek. Bellának szüksége van a vadászatra – paskolta meg a karomat Carlisle.


Már indultam volna kifelé az ajtón, amikor az eszembe villant valami.
- Edward? A gyerekek? – a hangomban aggodalom és feszült várakozás keveredett.
- Édes, tudom, hogy szeretnéd őket látni, mégis jobban szeretném, ha majd a vadászat után találkoznátok – simított végig az arcomon. Még mindig furcsa volt érezni, hogy már nem hideg. Nekem nem.
- Persze, ahogy gondolod – tudtam, hogy igaza van, hiszen nekik ver a szívük, mégis, elképesztően hiányoztak.
- Hamarosan. Megígérem – suttogta az ajkaimra, majd lágyan végigsimított rajtuk. Vártam, hogy a szívem feldübörögjön, hogy elakadjon a lélegzetem, de semmi sem történt.
Sokkoló volt. Azt eddig is tudtam, hogy nagyon sok minden meg fog változni, de hogy ezek ennyire megrázkódtatóak lesznek, arra nem számítottam. Lassan fedeztem fel újra önmagamat. Örömmel állapítottam meg, hogy akármennyire is gyors, erős, és más vagyok, legbelül én voltam, Bella. Ugyanúgy, ha nem sokkal jobban szerettem Edwardot, az ikreket és a Cullen családot, ugyanaz volt a véleményem a dolgokról, ugyanolyannak láttam magam, mint eddig. Én voltam. Mindez az eszmefuttatás a másodperc törtrésze alatt játszódott le bennem, senki nem figyelt fel rá. 
Kivéve Edwardot. Fürkészve meredt rám, arcán lassan csalódott kifejezés telepedett meg. Megijedtem, hogy talán most, hogy jobban szemügyre vett, már nem is tetszem neki annyira, mint amikor még ember voltam. Hiszen már nem voltam se meleg, se puha, és remélhetőleg ügyetlen sem. Nem volt már észveszejtő illatom se, se szívverésem. Ijedten néztem fel rá.
- Ugye már nem vagyok olyan érdekes? – kérdeztem kétségbeesetten, remegő hangon.
- Mi? Dehogynem! Honnan vetted ezt a butaságot? – bámult rám szájtátva.
- Ne is tagadd! Láttam az arcodon a csalódottságot! – támadtam rá, amit nem értettem. Sosem voltam valami harcias.
- Bella! Figyelj! Ha esetleg lehangolt voltam, az magamnak szólt, nem pedig neked – cirógatta meg az arcom.
- Miért lennél lehangolt? – nem értettem. Vámpírságomban sem lettem valami gyors észjárású. Remek.
- Én… Nos, én megpróbáltam olvasni a fejedben – vigyorodott el, én meg megijedtem. Mi van, ha hallotta az egész önmarcangolásomat? És rájön, hogy igazam van…
- És? – nyeltem egy nagyot, az idegeim pattanásig feszültek, ahogy a válaszra vártam.
- Semmi. Pedig már reménykedtem, hogyha jobban hasonlítasz hozzám, megtörik a jég. Tévedtem – vonta meg a vállát. Felszabadultan felnevettem.
- Szuper! Szóval akkor a gondolataim továbbra is biztonságban vannak? – néztem rá vidáman, mire felhúzta a szemöldökét.
- Nem hittem, hogy ez ekkora örömet okoz neked – sandított rám, félig megbántódva.
- Ööö, nem is. Csak megszoktam, hogy úgymond, magam vagyok a fejemben – kerestem a kiutat ebből a kínos helyzetből. Emmett mentette meg a napot.
- Most biztos boldog vagy, Bella! Továbbra is gondolhatsz más fickókra, és Ed nem is sejthet semmit! – röhögött fel. Kivételesen, hálás voltam neki.
- Ugyan már! Edward mellett ki másra gondolnék? – adtam a felháborodottat, míg szerelmem csak fújtatott mellettem.
- Mondjuk arra a Mike gyerekre! Mindig is bejöttél neki! – aha, szóval innen fújt a szél.
Megérintettem Edward karját, majd köhécseltem is egyet, hogy végre rám figyeljen. Lassan fordította el a tekintetét Emmettről, hogy mélyen a szemembe nézhessen. A pillantása égetett, olyan tűz lobogott bennük, amilyet még sosem láttam nála. Nem értettem, mi váltotta ki ezt, elszántan kutattam az agyamban, végigfuttatva az előbbi beszélgetést, hátha rájövök a titok nyitjára. Nem sikerült. Edward tekintete visszatért a bátyjára, halkan morogva tett felé egy lépést. 


Két másodperc múlva Jasper robbant be az ajtón, egy vihogó Alice-szel a nyomában.
- Edward! Fejezd ezt be! Teljesen kiborulok tőletek! Amennyiben nem szeretnéd, hogy az összes hímnemű egyént lemészároljam ezer mérföldes körzetben, kérlek, felejtsd el ezt az ostoba féltékenységet! – dörrent rá kedvesemre, aki továbbra is összehúzott szemekkel méregette Emmettet. Kezdtem megijedni, mint később kiderült, nem is alaptalanul.
- Emmett! Azt ajánlom, ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből! – szűrte a szavakat a fogai közt Edward.
- Ne már! Hagyhatnád, hogy egy kicsit szárnyaljon a képzeletem! – durcáskodott a nagyra nőtt báty.
- Repkedjen másfelé! – kiáltott rá kedvesem.
- És ehhez mit szólsz? – vigyorodott el Em, de Edward már fel is csattant.
- Eszedbe ne jusson!
- Ugyan már! Hiszen vámpír! És újszülött! Mi baja történne, az Istenért! – adta az ártatlant Emmett. Semmit nem értettem az egészből, de láthatólag nem voltam vele egyedül. Mindenki értetlenül nézte a jelenetet. Mindenki, kivéve Alice-t, aki még mindig kuncogva állt Jasper mögött.
- Meg ne merd tenni, Emmett Cullen, különben… - fenyegette meg Edward, minden hatás nélkül.
- Különben mi lesz? Gyerünk, öcsi! Mutass is valamit! – Emmett vigyora letörölhetetlen volt.


A következő pillanatban csak annyit érzékeltem, hogy Edward nekirohan a bátyjának, majd mindketten eltűntek a szemem elől, a házfallal egyetemben. Sikítva rohantam az épületen tátongó lyukhoz. Ha még ember lettem volna, akkor biztos meghalok szívrohamban ott a helyszínen. A lábaim vészesen közel kerültek a rés széléhez, a remegésem miatt megingottam. Valószínűleg én is lezuhantam volna, ha Alice nem kapja el nevetve a derekamat. Nem értettem, mi olyan vicces abban, hogy a két testvére éppen most vitte ki a ház oldalát, ráadásul ki tudja, milyen állapotban vannak. Talán megsérültek… Annyira aggódtam értük, hogy teljesen elfelejtettem, hogy szinte sebezhetetlenek, hogy egy betonfal semmilyen kárt nem tud bennük okozni. Hisztérikus állapotban téptem ki magam Alice kezei közül, és szédítő gyorsasággal a földszint felé vettem az irányt. Zaklatott idegállapotom ellenére is feltűnt, hogy most egy cseppet sem lettem rosszul a sebességtől, sőt. Élveztem, hogy nyílként száguldozhatok. 


Abban a pillanatban értem le, amikor a két jómadár belépett az ajtón, egymás vállába kapaszkodva. és hangosan nevetve. Elborított a düh.
- Mégis, mi a fenét képzeltetek ti? El tudjátok képzelni, mit éreztem az előbb? – löktem meg Emmettet, de ő csak nevetett.
- Ugyan már, Bella! Minek húzod fel magad? Csak szórakoztunk! Legközelebb te is beszállhatsz – vigyorgott rám, mire a kezem önkéntelenül is elindult felé.
Nem volt elég gyors. Az öklöm óriási csattanással csapódott a mellkasába, amitől először csak megtántorodott, majd egyensúlyát vesztve elterült a földön. Edward röhögése felerősödött a hátam mögött, amihez hamarosan Alice csilingelő hangja is csatlakozott. Nem telt bele sok idő, és már mindannyian Emmett fölött állva nevettünk, aki csak bambán pislogott fel rám.
- Látod, ez történik, ha felbosszantasz egy nőt. Egy nőt, aki jelenleg sokkal erősebb nálad – kuncogott Alice mellettem. Emmett szemében fény csillant. Ajjaj….
- Hah! Ezt te sem gondoltad komolyan! Még, hogy erősebb! – hördült fel, majd lekicsinylően végignézett rajtam.
- Em, ne felejtsd el, hogy Bella most még újszülött! Ezerszer erősebb, mint te! – Alice fölényessége lassan engem is megfertőzött.
Kezdtem hinni abban, amit mondott. Hiszen milyen könnyen felborítottam a legnagyobb embert – bocsánat, vámpírt – akit valaha is ismertem! Egy csepp erőfeszítésembe se került. Meg kell, hogy mondjam, élvezni kezdem a vámpírléttel járó előnyöket. A mosoly az arcomon egyre nagyobbá vált, már úgy éreztem, abba sem tudom hagyni. Most már nem kellett eltűrnöm, ha Emmett rajtam köszörüli a nyelvét, teljes biztonsággal tudtam hárítani a kis beszólásait. Büszkén kihúztam magam.
- Gyere, tesó – nyújtottam ki a kezemet, hogy felsegítsem a földről. 


Több se kellett Emmettnek.
Villámgyorsan felpattant, azokba az erős karjaiba kapott, és rohanni kezdett velem kifelé. A lelkesedésem teljesen letört. Mert hiába voltam újszülött, és állítólag ezerszer erősebb, nem tudtam kiszabadulni a vaspántként szorító ölelésből. Amikor rájöttem, merre is tartunk, még inkább hadakoztam. Emmettet ez nem hatotta meg, töretlen lendülettel vágtázott a célja felé. Két másodperc múlva csak azt éreztem, hogy egyedül repülök a levegőben, majd hangos csattanással vágódtam a folyóba. Ahogy a sötét víztömeg összezáródott fölöttem, megbénultam a félelemtől. Annyira, kísértetiesen emlékeztetett ez a helyzet mindkét alkalomra, amikor zuhantam, mikor semmit nem tudtam tenni az ellen, hogy meghaljak. Rémülten néztem körbe, de csak a sötétség vett körül. A mindent elfedő, áthatolhatatlan sötétség. Rettegtem attól, hogy mindent csak álmodtam, és én valóban meghaltam aznap, mikor Tanya lelökött a szikláról. Hogy nincs Edward, nincsenek a gyerekek és a Cullen család, tényleg, valóban elvesztettem mindent. Nem tudtam értelmesen gondolkodni, teljesen pánikba estem. Már nem is próbáltam a felszínre jutni. Valószínűleg a folyó az ítéletnapig is elsodort volna, ha váratlanul nem kulcsolódik két kar a derekamra. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy Edward egyre feljebb és feljebb úszik, magával húzva engem is. 
Amikor a fejünk áttörte a csillogó víztükröt, odafent felharsant az éljenzés. Zavarodottan néztem körbe, majd szemeim megtalálták Edward arcát. Ha már nem lettem volna vámpír, biztos, hogy elvesztem az eszem a látványtól. Edward új értelmet adott a gyönyörű kifejezésnek. Bőre felszikrázott a napfényben, amit a megtelepedő vízcseppek csak még jobban felerősítettek. Kiélezett vámpírlátásomnak köszönhetően minden egyes apró szivárványt láttam, szemeim szomjasan itták a látványt.
- Édes? Mi történt, szerelmem? – nézett rám aggódva.
- Te… Ez hihetetlen! Lélegzetelállító… Varázslatosan gyönyörű vagy! – fakadtam ki, mire döbbenten meredt rám. Emmett ismét felröhögött a folyóparton.
- Bella, minden rendben? Miért nem úsztál a felszínre? Halálra aggódtam magam! – rázott meg a vállaimnál fogva.
- Én… Nem is tudom… Annyira… annyira ijesztő volt! Olyan volt, mint mikor… mikor Tanya… - elcsuklotta hangom a rám törő zokogástól.
Csiklandós érzés terjedt a szemeim körül. Ó, igen. Nem voltak többé könnyek sem. Ez lehangoló volt, mert a sírástól mindig megtisztultam, ki tudtam adni magamból a fájdalmamat. Ennek vége. Edward szorosan átölelt, és csak hagyta, hogy a víz ringasson minket. Egy idő után a láthatatlan könnyek elapadtak, szégyenkezve néztem fel férjem arcába. Nem értettem, hogy engedhettem el ennyire magam. Hiszen vámpír voltam már, nem okozott volna gondot, hogy kijöjjek a vízből egymagam is.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesem, én meg csak bólogattam.
- Sajnálom, Edward! Nem akartam, hogy ez legyen. Csak teljesen bepánikoltam odalent, nem tudtam mit tenni. Ne haragudj, kérlek! – néztem rá esdeklőn, mire ellágyult a tekintete.
- Bella, nem kell bocsánatot kérned! Sosem tudnék rád haragudni. Bár, amit Alice-szel műveltetek, amikor átszöktél a határon… Nos, arról majd még beszélünk – pillantott rám megrovón, én meg ismét a víz alá menekültem volna a legszívesebben.
- Edward, én… - kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Később, Bella. Mehetünk? – kérdezte, majd, miután beleegyezésem jeléül bólintottam, lassan a part felé kezdett tempózni.


Mikor újra szilárd talajt éreztem a lábaim alatt, kibontakoztam Edward karjai közül, és Emmett felé indultam. Elképesztően dühös voltam.
- Ezért még számolunk, Emmett Cullen! És ne hidd, hogy elfelejtem! – támadtam rá, majd minden maradék büszkeségemet összeszedve, cuppogó hangokat hallatva elindultam a ház felé.


A hátam mögött felharsant a röhögés.


Letörve bandukoltam tovább, amikor váratlanul égő érzés kezdett felkúszni a torkomba, teljesen elvéve a józan eszemet. A vörös köd rátelepedett a tudatomra, magamból kifordulva, eszelősen kerestem őrületem okozóját. Az az illat… Leírhatatlan sebességgel rohantam a célom felé, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra az észveszejtő vágyra, amelyet minél előbb ki kellett elégítenem. Szélsebesen suhantam át az erdőn, minden érzékszervemmel a körülöttem lévő tájat pásztázva. Szemeim rátaláltak az áldozatomra.
Egy magányos túrázó hevert eszméletlenül az egyik fa tövében. És vérzett.


Az Edward által oly sokszor emlegetett szörnyeteg feléledt bennem, hátborzongató vigyorra húzva a száját. Szomjas volt.