40. fejezet

Nos, sok sok gyötrődés árán megírtam a fejezetet... Most tényleg gőzöm sincs, hogy milyen lett, mert Edward szemszögű az egész, és nem tudom, hogy ilyen helyzetekben mi játszódik le egy férfiban. Remélem, nem nyúltam nagyon mellé... Majd meglátjátok, mire gondoltam :)
Ajánlanám mindenkinek, aki a támogatásáról biztosított, el sem tudjátok képzelni, mennyit sírtam a szavaitokon a meghatottságtól. Tehát köszönök szépen minden megértést, támogatást és bíztatást, ígérem, mindent meg fogok próbálni, hogy sikerüljön újra magamra találnom.
Kivételesen semmi függővég nincs, de határozottan 18 karikás lett :) Sok sok boldogság van benne, hogy végre azok is kapjanak valamit, akik ilyesmiért könyörögtek (nem bOri, nem rólad van szó, ááá, dehogy .... XD XD)
Jó szórakozást hozzá és a komikat újfennt megköszönném.
xx
Lea




(Edward szemszöge)


Mikor végre a szabad levegőn voltunk, egyszerre mintha elfújták volna az összes eddigi gondunkat. A világ egyszerre kiteljesedett előttem, mintha valami lélegzetelállító boldogsághullám kimosta volna a testemből és a lelkemből az elmúlt időszakban felhalmozott keserűséget, félelmet és kínt. Úgy éreztem, az örökkévalóság többé nem csak üres ígéret, hanem kézzelfogható tény, tudtam, hogy mit kell majd tennem, míg a létem tart, tudtam, mi végre kapcsolódott össze a sorsom ezekkel a csodálatos, szerető lényekkel, akiket a családomnak nevezhettem. Szavakkal képtelen lettem volna leírni, ami a szemem elé tárult: Alice és Jasper önfeledten kacagtak, miközben a még mindig kótyagos Seth-et igyekeztek talpra állítani Jacob segítségével. Rosalie és Emmett mindent elfeledve, elmélyülten csókolóztak, míg Carlisle alig leplezett mosollyal figyelte őket.


Mindezek felett pillanatokon belül átsiklottam, mert megtaláltam az egyetlen létező személyt, aki képes volt lefoglalni minden figyelmemet és érzésemet. Bella egyre szélesedő mosolya felragyogtatta a reményt a szívemben, úgy éreztem, a legjobb volna egész életemben csak állni ott és nézni őt, boldogan, elégedetten. Minden fohászomra Ő volt a válasz. Egy dallam, egy vágyálom, egy halk suttogás, amely keresztülszáll az éjszakán és megnyugtat. Igen, Ő volt a rugó, amely megmozgatta bennem a világmindenséget.


- Jól vagy? – még ő volt az aggódó, ahogy elém lépett és végigsimított az arcomon. Elmosolyodtam.
- Most már minden a lehető legnagyobb rendben van. Menjünk haza! – még szinte ki sem mondtam, Bella már rángatott is az erdő felé. Tudtam, mi hajtja, mi űzi akár a poklon is át. A gyerekek. A vágy, hogy magamhoz szoríthassam őket, elhatalmasodott rajtam, ezáltal a szerepeink felcserélődtek, már én húztam-vontam magam mögött Bellát és nem ő engem.
- Hé, nem kellene megvárni minket is? – Alice vidám sikkantása mellé Emmett öblös nevetése társult.
- Hagyd, biztos szeretnének minél előbb kettesben lenni – kacagott a nagyra nőtt mókamester és a szemöldökét célzóan húzogatva oldalba bökte Jaspert, mire ő is felnevetett. Képtelen voltam haragudni rájuk, mert a váratlanul jött boldogság kiszorította a lelkemből a bosszankodás csíráját is.
„ De most komolyan, öcsi, nem is tudom, hogy bírtad ki eddig… Emlékszem, mikor Bella vámpírrá vált, ti egyfolytában sze…”
- Emmett, még csak gondolatban se folytasd! Kérlek, moderálnád magad legalább öt percig? – kiabáltam neki hátra a vállam felett, mire a vigyora kiszélesedett.
- Fogadjunk, hogy Bella sem ellenkezne túlzottan, ha most rögtön beráncigálnád egy fa mögé és jól…
- Emmett! – igyekeztem minél több bosszankodást a hangomba csempészni, de nem sok sikerrel. A szám önkéntelenül is mosolyba szaladt, bátyám nem kis örömére.
- Csak azt akartam mondani, hogy bizonyára ő is szeretné, ha te őt igazán… - próbálkozott még mindig.
- Nem fognád be? Biztos vagyok benne, hogy Bella is azon a véleményen van, mint én! – szúrtam oda neki. Feleslegesen.
- Ugyan már! Csak azt akartam mondani… - még mindig nem adta fel.
- Senki nem kíváncsi a piszkos fantáziád szüleményeire! – most már Alice is kísérletet tett arra, hogy elhallgattassa, szintén semmi eredménnyel.
- Szóval, hogy megszeretgesd! – bökte ki Emmett. Belehalt volna, ha nem az övé az utolsó szó…
- Nem bírtad ki, ugye? – tehetetlenül felsóhajtottam, de magamban kuncogtam Emmett javíthatatlan természetén. Örök gyerek maradt, és ebből az állapotából semmi nem volt képes előremozdítani.
- Ami azt illeti, tényleg nem bánnám… - Bella maga elé meredve motyogott.


Egy pillanatig mindannyian meghökkenve bámultunk rá, de Emmettből csakhamar újra kitört a nevetés. Bella zavartan nézett körül és mikor rájött, hogy hangosan is kimondta azt, amit valószínűleg meg akart tartani magának, a száját rágcsálva lehajtotta a fejét és igyekezett minél kisebbnek látszani. Annyira sebezhetőnek és egyszersmind tüneményesnek látszott, hogy muszáj volt átölelnem és magamhoz szorítanom. Ahogy a teste ösztönösen az enyémhez simult, elfelejtettem mindent. Nem érdekelt a körülöttem lévő világ, felőlem össze is dőlhetett volna. Egyedül csak ő létezett, ő élt a számomra, ő volt a fontos, a pótolhatatlan, az egyetlen. Az arcomat a haja alá temetve a nyakába fúrtam és egy mély levegővel magamévá tettem az illatát is. Bár már nem volt rám olyan őrjítő hatással, mint amikor még ember volt, és égető fájdalmat sem okozott már, mégis, az ő illata volt még mindig a legjobb, amit valaha is érztem. Vonzott maga felé, akár éjjeli lepkét a lámpafény, elcsábított, megbabonázott és nem engedett el többé. Nem, mintha bántam volna ezt a fajta rabságot, sőt… Többet és többet akartam belőle, folytonosan megrészegülni és elmerülni ebben a kiapadhatatlan szerelemben, ami már örök időkig összefűzte kettőnk halhatatlan lelkét.
Bella kezei a derekamra tévedtek, még inkább egymáshoz préselve ezzel minket. És bár kimondhatatlanul vágytam a közelségére, a testemben bekövetkező gyors változások arra késztettek, hogy addig engedjem el őt, amíg még nem hozom kínos helyzetbe magunkat. Egyetlen, a reményeim szerint feltűnésmentes mozdulattal magam elé húztam és hátulról átöleltem. Ő kényelmesen befészkelődött a karjaim közé, a fejét a mellkasomnak döntötte és így nézett végig a többieken. Alice, Jasper és Carlisle megértő mosollyal nézett ránk, Rosalie inkább az éppen minket utolérő farkasokkal volt elfoglalva, Emmett meg… nos, ő felöltötte a szokásos kéjenc vigyorát és kivételesen csak magában röhögött rajtunk.
„Eddy fiú, csak nem elszabadultak a hormonjaid? Mondtam én, hogy vidd legalább a bokrok közé…” A gondolatai éppúgy megsértették a magánszféránkat, mint ahogy gyakran ő maga is.
Beletörődve a megváltoztathatalanban, csak sóhajtottam egyet és Jacob felé fordultam.


- Menni fog? Mármint, most hogy Seth megsérült és nem tud átváltozni, tudjátok tartani majd valahogy az iramot? Mert szerezhetünk valami járművet is, ha kell – régebben az ilyesfajta kérdések merő elutasításra találtak nála, de amióta Jake képes volt túltenni magát a Bella iránti szerelmén – amiben oroszlánrésze volt a Lizzievel való bevésődésének is – valahogy jobban kijöttünk egymással.
- Nem szükséges. Majd viszem őt – Jacob a szavaival egyidőben a vállára kapta a társát és várakozón nézett rám.
- Akkor azt hiszem, mehetünk is! Vagy van még valami? – Rosalie kivételesen nem maró gúnnyal beszélt, hanem komolyan érdeklődve pillantott végig rajtunk.
- Nem, indulhatunk – adta meg a végszót Jasper és Alice-t kézen fogva futni is kezdett.


Sorban, egymás után mi is utánuk eredtünk és nemsokára elértük az erdő szélét. Mivel furcsa lett volna, ha Jacob Seth-tel a vállán sétál keresztül a városon, úgy döntöttünk, éjszakára meghúzzuk magunkat egy hotelben. Alice útmutatása alapján hamar rátaláltunk a szállóra. Csinos kis épület volt, sárga falakkal és piros tetővel, az ablakokat óvó zsalugáterek között pedig milliónyi színű virág díszelgett. Carlisle határozott kopogtatására előbukkant a tulajdonos egy idősödő férfi személyében. Nem igazán csodálkoztam rajta, amikor összehúzott szemekkel végigmért minket, mert valóban furcsa látványt nyújtottunk. Hét koromfekete szemű – elég régen volt alkalmunk vadászni -, a számára félelmet keltő ember és két bronzbarna alak állt vele szemben – nem éppen tipikus, ez tény. A gondolataiban is ijesztő képek villantak fel, de aztán győzött benne az üzletember és felvillantott egy szívélyes mosolyt. Valami furcsa grúz tájszólásban magyarázni kezdett, és csak Alice nyelvtehetségének köszönhettük, hogy végülis bejutottunk a házba. Kedélyesen elcsevegett az öregemberrel, miközben mindketten széles taglejtésekkel kísérték a mondanivalójukat. Odabent az fogadott, amire vártam. Az előtér szűkös volt és dohos, keskeny lépcsővel a nyugati fala mellett, ami az emeletre vezetett. Mindent sötét fával fedtek, a lépcsőt, a korlátot, a padlót és még a falakat is. Nyomasztó helynek tűnhetett olyasvalakik számára, akik megijedtek az ilyesmitől. Mivel nekünk nem volt ilyen gondunk, inkább csak érdeklődve figyeltük az egészet.
Alice közben megbeszélte a tulajdonossal a szobafoglalásokat, aki lassan odacsoszogott egy faliszekrényhez, kivett belőle öt kulcsot és átadta őket a húgomnak. Az apró kobold táncikálva és vigyorogva szökkent oda hozzánk, és miközben a kezembe nyomta a kulcsot, rámkacsintott.
„Remélem, jól kihasználjátok az időtöket!” – üzente gondolatban, mire megforgattam a szemeimet. Azt hittem eddig, hogy Emmett az ügyeletes kellemetlenkedő a családban, de lassan azon voltam, hogy megváltoztatom ezt a véleményemet. Alice, válaszul a reakciómra, felvillantott néhány képet egy látomásából: Bella fölém hajol, én megcsókolom, az ingem már a padlón hever, miközben igyekszem róla lehámozni a felsőjét… Krákognom kellett, egyrészt, hogy leállítsam Alice-t, másrészt, hogy képes legyek normális lenni ezek után. És mivel nem viselkedhettem ősember módjára és nem cipelhettem Bellát a vállamon a szobánkba, hogy „teljesítsem a házastársi kötelezettségeimet”, még végig kellett hallgatnom, ahogy Alice Carlisle közreműködésével kedvesen elutasítja a vacsorameghívást. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy befejezzék a diskurálást, és velem együtt Jasper is egyre emelkedettebb hangulatba került. Halkan, az emberi fül számára hallhatatlanul felmordult és gyötrődve rám nézett. Kissé tanácstalanul megvontam a vállam, nem tudtam, mit tehetnék a vágyaim ellen, és őszintén szólva, nem is nagyyon akartam. Túl régóta kellett mellőznöm már Őt, és nem akartam finomkodással tovább húzni az időt.


Alice váratlanul megugrott és zavarba hozó képeket kezdett mutogatni nekem. Tudtam, hogy ha nem lenne vámpír, belepirult volna a víziójába. Pár pillanattal később már vigyorogva intett a fejével az emelet felé. 


Nekem sem kellett több, kézen fogtam Bellát és felszáguldottam vele a lépcsőn – ami nekem túl lassúnak tűnt, lévén a fogadós előtt nem használhattam a természetes gyorsaságomat. Sietősen megkerestem a szobánk ajtaját, és amíg én a kulccsal bajlódtam – furcsa módon olyan zavarban voltam, mint egy kisiskolás az első randevún – éreztem, hogy Bella értetlenül figyel. 
Miután szánalmasan sokáig tartó próbálkozás után sikerült végre kinyitnom az ajtót, megtorpantam. Ott álltunk a szobával szemben, és hirtelen nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Persze, a dolog „technikai” részével tisztában voltam, de zavarba jöttem a saját hevességemtől. Mi lesz, ha Bella nem akarja most? Egy idiótának éreztem magam, mert ismét rá akartam kényszeríteni valamit anélkül, hogy megkérdeztem volna. A bennem élő önző szörnyeteg harsányan kiabált a beteljesülést követelve, de minden erőmet összeszedve, elnyomtam a hangját. Szorosan összezártam a szemeimet és igyekeztem nem gondolni az újra és újra az elmémbe toluló, érzéki képekre.
- Edward? Minden rendben? – Bella keze az enyémre simult.


A szemhéjaim felpattantak és a tekintetem megkereste a testünk közötti kapcsolódási pontot. Meglepetten érzékeltem, hogy a kezem ökölbe szorult, tisztán látszottak az erőlködétől az inak és izmok az egész karomon. És az én kemény, megfeszült kezemen ott volt Belláé, még mindig puhán és lágyan, tökéletes ellentétet képezve az enyém ellen. Akkor megértettem. Olyanok voltunk, mint egy ugyanazon érme két oldala, én voltam Jin és ő volt az én Jangom. Egyikünk sem létezhetett a másik nélkül, nem voltunk szétválaszthatók és csak együtt, egymás mellett élhettünk. Kettőnk kapcsolata állandó, folytonos, egymást kiegészítő, szoros egységet alkotva teremtett egy egészet. A szenvedély ismét eluralkodott rajtam, a vágy, hogy a lelkem egyesüljön az övével, hogy feloldódjak az ő tökéletességében.
- Nem, én csak… - zavartan elhallgattam és elfordítottam a fejem.
- Édes? Tudom. Most van rám szükséged. És nekem is szükségem van rád. Összeillünk. Ezt te is tudod. Pontosan kiegészítjük egymást, ahogy a nappal és az éjszaka. Te és én ugyanazok vagyunk – egyik kezét az államra téve felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, míg a másikkal, ami még mindig az enyémen nyugodott, húzni kezdett a szoba felé. Lassan körbeforogva, a tekintetünk egyesülését egy pillanatra sem megszakítva belökte az ajtót és újra beszélni kezdett – Ha közeledni látlak, a tekintetem elhomályosul és tűz perzseli a testemet. A hangod csaknem alélttá tesz, megráz, éget és borzongat, mintha jéggel érintenének. És remegés fut végig rajtam, valami észveszejtő delej jár át, a füleim zúgni kezdenek, és sosem tudom, mit tegyek. Sírni tudnék ilyenkor, de közben az öröm lejt táncot a bensőmben, kacagnék teljes szívből, és ha beszélni igyekszem, a hangom remeg, és nem akar engedelmeskedni. Képtelen vagyok szavakba önteni azt a mély és soha el nem múló szerelmet, amit irántad érzek. De azt tudom, hogy amikor veled vagyok, az maga az élet, és mikor távol jársz tőlem, az rosszabb a halálnál – Bella hangja elcsuklott, de a pillantása még mindig fogva tartotta az enyémet.


Miközben beszélt, a tokom összeszorult és nem kaptam levegőt a rám törő érzelmek súlyától. Éreztem a sosem megszülető könnyek izgatott csiklandozását a szemem sarkában, és kivételesen most nem zavart. Örültem nekik, mert a boldogság és hála könnycseppjei voltak ezek, annak a halhatatlan szerelemnek a jelei, amit őiránta éreztem, ami végérvényesen összekötötte kettőnk sorsát.
- Bella… - el akartam mondani, mennyire szeretem, de nem hagyta.
- Ne, most ne beszélj! Most a magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem! Csak légy velem. Erre van most szükségem. Látni akarom, ahogy a vágy felülkerekedik rajtad, hallani akarom a hangod zihált kapkodását, de legfőképp érezni akarlak: a szívemben és a testemben egyaránt – miközben beszélt, egészen az ágyig hátrált és mikor a lába nekiütközött, pillekönnyűen hátrazuhant, engem is magával rántva.
Most, hogy a testünk szorosan egymáshoz préselődött, még inkább éreztem, ahogy a szívem majd’ felrobban a túlcsorduló imádattól és vágytól. Bella apró csókot lehelt a számra, a kezei a nyakam köré fonódtak, ezzel még inkább feltüzelve engem. Földöntúli boldogsággal hajoltam fölé, hogy viszonozzam a csókot, de Bella váratlanul kimászott alólam és eltűnt a fürdőszobában. 


Enyhén sokkos állapotba kerültem, nem tudtam ilyen hirtelen visszatérni a normalitáshoz. Hallottam, ahogy Bella megengedi a vizet. Elképzeltem, amint a meztelen bőrén végigcsorog a víz, apró kis patakokat képezve a testén, és ettől szinte az eszemet vesztettem. Felpattantam az ágyról és fel-alá járkálva igyekeztem lehűteni a felkorbácsolódott érzékeimet. Már-már ott tartottam, hogy minden íratlan szabályt áthágva, vadállatként berontok a fürdőszobába és ott helyben elveszem azt, ami nekem kell, de váratlanul kinyílt az ajtó és Bella jelent meg a nyílásban, egy fekete selyemköntösbe burkolózva. A máskor oly érdektelen ruhadarab most megvadított. Tökéletesen kiemelte a nőiességét, puhán hullt alá a vállairól a telt keblén és a lágyan kerekülő csípőjén át a combjáig, hogy aztán végetérve csak sejtéseket adjon, mi lapulhat alatta. Ahogy ott állt, a tekintetében lángoló tűzzel, úgy éreztem, alig tudok uralkodni magamon.
- Nem mész zuhanyozni? – rekedt hangja csak még inkább elbódított. Ajkán halvány mosoly látszott, annak jeleként, hogy legalább annyira várja az elkerülhetetlent, mint én.
Egy szót sem bírtam kinyögni, így inkább csak villámgyorsan beszáguldottam mellette a fürdőbe, ledobtam magamról a ruháimat és a tus alá álltam. A helyiség telítve volt Bella illatával, és én mélyeket lélegezve tettem magamévá az aromákat. Mivel nem akartam csak ezzel kielégülni, még a saját sebességemhez képest is gyorsan végeztem a tisztálkodással. Először önnön pőreségemben akartam besétálni, de aztán végiggondoltam a dolgot. Ha Bellának még szüksége van egy kis időre, bizonyára nem díjazná a pucérságomat, ezért egy törülközőt tekertem a derekam mögé. 


Ahogy kinyújtottam a kezem, hogy kinyissam az ajtót, észrevettem, hogy remegek. Úgy kaptam el onnan, mintha tűz égetné. A karomat a testem mellé szorítva hol kinyújtottam az ujjaimat, hol ökölbe szorítottam őket. Furcsán zavart voltam. Tudtam, hogy életem szerelme vár rám odabent, mégis, a gyomrom diónyira zsugorodott, zúgott a fülem és szinte szédültem. Nem akartam neki csalódást okozni, mert bár megszámlálhatatlanul sokszor szerettük egymást, ekkora kihagyásunk még sosem volt. Ott voltam, szinte egy karnyújtásnyira a természetfeletti boldogságtól és mégis leblokkoltam. Az eszemben számtalan variáció futott végig, egyik szörnyűbb, mint a másik. Féltem. Rettegtem attól, hogy nem sikerül maradéktalanul eleget tennem a saját követelményeimnek. Miközben csendes magányomban gyötrődtem, meghallottam, ahogy Bella végigsimít az ágytakarón. Olyan hirtelen világosodtam meg, hogy a legszívesebben pofon ütöttem volna magam a hülyeségemért. Hiszen ő Bella volt, és én, én voltam. Ennyire egyszerű az egész. Egyutolsó, mély levegő után a kilincsre tettem a kezem és határozottan lenyomtam.


Bella ott állt az ablak előtt, a köntösét már egy székre tette, csupasz bőrét így akadálytalanul festették álomszerűre a lemenő nap utolsó sugarai. Nagyot nyelve közelebb léptem hozzá és a vállára tettem kezemet. Csak a fejével fordult hátra, elmosolyodott majd ismét kinézett a messzeségbe. Nem tudtam, mi a gond, és ez újabb rettenetes képeket vetített a lelki szemeim elé.
- Kissé túl vagy öltözve, nem gondolod? – most már teljesen felém fordult és ugyanazzal a mozdulattal letépte rólam a törülközőt. Fellángolt bennem a vágy, mindent meg akartam adni neki, amit csak akart.
- Most már nem – egészen közel hajoltam hozzá, annyira, hogy szemügyre vehettem a szemében táncoló arany szikrákat.
Ő is engem fürkészett, tekintetében láttam a saját képmásomat, láttam, ahogy a szemem feketébe hajlik a vágytól, ahogy mindent elborít bennem a szenvedély. Amilyen óvatosan csak tudtam megcsókoltam és finoman átöleltem. Bár nem volt már ember, nekem mindig is megmaradt törékeny, sebezhető holdsugárnak. Bella átkarolta a nyakamat, és egyetlen lendülettel a karjaim közé ugrott, lábait a derekam köré csavarva. A csókunkat egy pillanatra sem megszakítva lefektettem az ágyra és fölé térdeltem. 
A belső sürgetés ellenére kényelmesen végigsimítottam a testén, ujjaim minden porcikáját bejárták. Az ajkainkat elválasztottam egymástól, hogy a számmal kövessem a kezem útját. Lassan végigcsókoltam a nyakát, megtalálva a füle mögötti érzékeny területet is, amitől megborzongott, majd lefelé haladva őrjítő tempóban, épp hogy csak megérintve a bőrét, végigszárnyaltam a bordák lágy ívén, egészen a combja belső feléig. 
Mikor rátaláltam a nőiessége központjára, Bella hangosan felnyögött és összerándult. El akart húzódni, de a két kezemmel a lábai alá nyúlva szorosan tartottam. Mindent bevetettem, csak hogy neki jó legyen. A szerelemtől teljesen megrészegülve kényeztettem a drága testet, aláfestő zeneként pedig Bella elégedett, tüzes sikolyainak dallamát hallgattam. A kezeit leszorította maga mellé és az ujjai a lepedőt markolászták. Épp nekiálltam egy újabb ostromnak, mikor Bella tényleg kiszabadult az ölelésemből. 


Tiltakozva felhördültem, de ő villámgyorsan a hátamra fektetett és fölém kerekedett. Úgy gondoltam, elég áratlan a tekintetem, de ő másképp láthatta. Felvillant a szemében a kihívás öröme és csigalassúsággal végigsimította a mellkasomat, egyre közeledve ahhoz a testrészemhez, amely már mindennél jobban kívánta őt.
- Bella… - krákogtam, de az ujját a számra téve elhallgattatott. Tehetetlenül feküdve hagytam, hogy ugyanazt tegye velem, amit az imént én ővele. Bella egyre jobban belejött a dologba, én meg már dobáltam magam az ágyon.
- Élvezed? – huncutan csillogó szemekkel nézett fel rám, az ajka győztes mosolyba húzódott. Csak nyögdécselni tudtam.
- Bella, kérlek… - megakadt bennem a levegő, mert a kedvesem közben nem hagyta abba az édes kínzást.
- Mit szeretnél? – kérdezte két csapás között.
- Tég… ahhh… Bella! – döbbenten felkiáltottam, mert Bella váratlanul új módszert próbált ki.
- Igen? - szólalt meg. Mintha valahonnan a fejem hátsó részéből hangzott volna fel.
Nem tudtam már tisztán gondolkodni, a köd ellepte az agyamat, minden szabályt és erkölcsöt kitörölve onnan. Hevesen magamra húztam Bellát, majd magam alá fordítottam, lábaimmal a combjai közé térdelve. Elvesztem a gyönyörű, szenvedélytől csillogó tekintetében, elbódított a felhevült testének illata, megrészegített az a lázas kapkodás, ahogy a levegőt vette.
- Téged akarlak. Most és mindörökké – az eddig oly nehezen fenntartott önuralmam végleg összeroppant.
Egyetlen határozott mozdulattal összekapcsoltam a testünket, mindkettőnk legnagyobb megelégedésére. A testünk felett győzedelmeskedett az ösztön és az akarat, egyre vadabb ritmusban hajtott és űzött a végtelen felé. Bella átkulcsolta a derekamat a lábaival, és miközben már-már gátlástalanul hozzám simult, sikoltozva és nyögdécselve ösztönzött még féktelenebb mozgásra. Éreztem, ahogy a lázas szenvedély egyre magasabbra repít, fel a felhők fölé, ahol már nem volt semmi kétség, semmi megbánás vagy szemérmesség, csak a végtelen elragadtatás és a földöntúli boldogság. Akármennyire próbálkoztam, nem tudtam tovább visszafogni magam. 


Egy végső, mindent elsöprő erejű lökéssel a világ egyszerűen felrobbant körülöttem, megszűnt minden létezni, csak én voltam, Bella és a szerelmünk. Amint a testem viharosan a csúcsra jutott, éreztem, ahogy Bella is összerándul alattam. Arcát eltorzította a beteljesülés, torkából mély, kielégült kiáltás szakadt fel. Hogy a sajátomat elcsendesítsem, a szájára tapasztottam az enyémet, végtelen csókban forrasztva össze minket. Hangosan zihálva és remegve omlottam Bella karjaiba, aki finoman cirógatta a tarkómat és a hátamat. Jónéhány percnek el kellett telni ahhoz, hogy ismét szabályosan tudjak levegőt venni. Még mindig rajta fekve óvatosan felkönyököltem és belenéztem az angyalian ellenállhatatlan szemébe. Halvány mosoly játszadozott az ajkain, félig lehunyt pillák alól nézett fel rám.
- Igazi boszorkány vagy – súgtam a szájára, milliónyi apró csókot nyomva rá.
- Kezdek én is rájönni – vigyorgott önelégülten.
- Szeretlek – a hangom még mindig rekedt volt az iménti eseményektől, és ő elbűvölten hallgatta.
- Az hiszem, tudom, hogy érzel. Szeretlek – suttogta ő is, az ajkát az enyémre tapasztva.


Sokáig csókolóztunk elmélyülten, számtalanszor szerettük egymást aznap éjjel, soha meg nem unva ezt az édes gyötrődést, amit kettőnk szerelme keltett életre, és amit az a tűz táplált, amelyet egymás iránt éreztünk.