9. fejezet

(Edward szemszöge)
Már kezdtem kétségbeesni, hogy mégis mi ez az egész. Bella először Jasper nyakába ugrott, most meg kiskutyáért könyörög! Pont kutyáért… Mikor már nem bírtam hallgatni a sok sületlenséget, amit összehordott, nemes egyszerűséggel betapasztottam a száját.
„Edward, mi folyik itt? Mit művel ez a lány?” – hallottam Alice gondolatait a fejemben.

Egymás után jöttek a víziói, az egyikben Jasper épp elvesztette a fejét és rátámadt Bellára. Még jó, hogy leszedtük róla…
„Te, öcsi, bekattant? Vagy most mi van?” – kérdezte Emmett nevetős hangon.
Elkeseredetten vontam meg a vállam. Én sem tudtam. Bella közben megpróbált szabadulni. Nem akartam megsebezni, de nem tudtam, mit tegyek. Jasper-től jött a mentő ötlet.
„Ha nem bánod, elaltatnám. Kezdek kiakadni az érzelmeitől.” – üzente gondolatban. Lemondóan sóhajtottam egyet, majd jeleztem neki, hogy csinálhatja. Bella eszméletlenül rogyott a karomba. Éppen lefektettem a kanapéra, amikor Esme toppant be Carlisle társaságában. Végre. Hallottam a gondolataiban, hogy ő sem tudja a választ. Felém fordult.
- Megengeded, hogy vért vegyek tőle? Talán abból kiderül valami – fáradtan bólogattam.
- Tegyél meg mindent, hogy visszakapjam a régi Bellát, kérlek!
- Ne már! Pedig ez olyan vicces volt! Évek óta nem szórakoztam ilyen jól! – lelkesedett Emmett, de nem nagyon tudtam díjazni.


Fél óra múlva Carlisle kiabált ki a dolgozószobájából. Megcsókoltam Bella homlokát és felszaladtam. Apám izgatottan fogadott.
- Ez elképesztő. Ez a lány tényleg nem átlagos! A tegnapi pókcsípés után beadtam neki egy kis antihisztamint, hogy véletlenül se alakuljon ki nála allergiás reakció. Erre pont az allergia elleni készítményre érzékeny! Ennek tudható be Bella…hát, nem éppen átlagos viselkedése. Az antithisztamin ritka esetben okozhat lázat, fejfájást és előidézhet hangulatingadozást is. Tehát, semmi pánik, ha kiürül a szervezetéből, olyan lesz, mint régen – magyarázta Carlisle.


A megkönnyebbülés tornádóként rohant végig rajtam. Gyors léptekkel elhagytam apám szobáját és Bella mellé ültem, fejét az ölembe fektetve. Kisimítottam arcából selymes haját, és elmélyülten figyeltem minden rezdülését. Valami szépet álmodhatott, mert halvány mosoly derengett az ajkain. Ilyenkor nagyon szerettem volna tudni, hogy mi rejtőzhet a gondolatai közt, szerettem volna átélni vele az érzéseket, az álmodni tudás csodáját. Mindennél jobban szerettem volna ember lenni mellette, érezni akartam, hogy a szívem felgyorsul, és ki akar szabadulni a mellkasomból, ahányszor csak láthatom, hozzáérhetek, megcsókolhatom. De testem többé nem képes teljesíteni az óhajom. Ő a fejébe vette, hogy ha én nem lehetek ember, akkor ő lesz egy közülünk. Nem értettem, hogy akarhatja ezt. Hiszen a mi világunk sötét és bűnös titkokkal terhelt. Kompromisszumokat kellett kötnünk. Mennyire húzódott az esküvőtől! És most… Nemsokára Isten és ember előtt is hozzám fog tartozni. Nem is tudja, mit jelent nekem. Száz éven keresztül vakon, sötétségben éltem. Mikor megjelent, színesre festette a világot, amelyet most már tágra nyílt szemmel figyelek, mert Ő ott van benne. Az én új, csodaszép világom központi helyén ott van Ő, és lényével elűzi a sötétséget.


Bella mocorogni kezdett. Kicsit féltem, mert nem tudtam, önmaga lesz-e.
Sóhajtott egy mélyet és nyújtózkodni próbált, de keze beleütközött a mellkasomba. Kinyitotta a szemét, hogy azután villámgyorsan újra becsukja. Arca kezdett pirosodni. Sejtettem, hogy az előbbi incidens miatt.
- Bella! Kicsim, minden rendben? – Ilyenkor gyűlöltem, hogy nem látok a fejébe, nem tudom, mire gondolhat.
- Öhm. Szeretnék elsüllyedni. Nem tudod, honnan vethetném le magam? – dünnyögte még mindig álmosan.
- Ez még viccnek is rossz, Bella – eszembe jutott a pillanat, amikor Rosalie közölte velem Bella halálát. Visszatért az akkor érzett fájdalom, reménytelenség és önvád is.
- Ugye mindezt csak álmodtam? – kérdezte tőlem, így kénytelen voltam otthagyni a múltat.
- Mire gondolsz? Jazz-re, esetleg Emmettre? Vagy a furcsa kirohanásodra? – cukkoltam egy kicsit.
- Ne! Ezt nem hiszem el! Minden megtörtént! Istenem, meg akarok halni! – égő arcát a mellkasomba temette.
- Bella, nyugalom! Senki nem fog ezért bántani. Különben is, Carlisle a véredből kiderítette, hogy a csípés ellen kapott szer egyik összetevőjére allergiás vagy. Ez okozta a… hát, a furcsa viselkedésedet – magyaráztam neki, hogy egy kicsit megnyugtassam.
- Ez akkor sem mentség. Azonnal bocsánatot kell kérnem mindenkitől! Itthon vannak? – nézett rám.
- Igen. Akarod, hogy szóljak nekik? – kérdeztem tőle, mire bizonytalanul bólintott egyet. – Mindjárt jövök! – ígértem, és elszaladtam a többiekért, Bellát a kanapén hagyva.




(Bella szemszöge)
Ilyen nincs. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy valami tényleg nincs rendben velem. Miért mindig én kerülök ilyen helyzetekbe? Tökéletesen emlékeztem minden egyes pillanatra, ami ma történt. Jasper, szegény, biztos nem tudta, mit akarok tőle. Alice döbbent arca, Edward kétségbeesése és Emmett… Te jó ég! Még Esme előtt is megaláztam magam. Hogy fogom ezt túlélni?


Tovább nem töprenghettem ezen, mert belépett a Cullen család. Esme és Carlisle megértő és egyben szánakozó pillantást vetettek rám, Alice, Emmett és Rose csak nevettek, Jazz pedig… Mintha tartana valamitől, és bármikor képes lenne elszaladni. Hát persze. Előlem. Éreztem, ahogy az arcom lassan bíborszínbe öltözik. Elképesztően zavarba voltam, de nem húzhattam tovább.


- Azért hívtalak ide titeket, mert szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, főleg Jaspertől. Ne haragudj, nem akartalak így letámadni. Magam sem értem, mi ütött belém. És Alice, tőled is elnézést kérek, meg persze Esmétől is. Rose, örülj neki, hogy nem voltál itthon és nem láttad. Carlisle, neked köszönöm, hogy megtaláltad a probléma forrását. Többé nem megyek pókok közelébe – fintorodtam el, mire Emmett felnevetett a hátam mögött. Megfordultam, elővettem a legmérgesebb arcomat, és szúrós szemmel ránéztem. – Veled majd még számolok! – mondtam ál-dühösen.
- Na, de Bella! Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? – vigyorgott a képembe.
- Ó, dehogyisnem! Ne feledd, lesz rá egy egész évem! – láttam, hogy kezd leesni neki a dolog, így Edwardhoz sétáltam és a nyakába rejtettem tűzforró arcomat.


- Bella? – hallottam közvetlenül mögülem.
Kíváncsian fordultam meg, Edward karjai még mindig a csípőmet ölelték. Meglepetten vettem tudomásul, hogy Jasper áll előttem. Eddig azt hittem, többé már a közelembe se jön.
- Bella, semmi baj! Nem tehetsz róla. Egyébként köszönöm – hajolt meg.
- Mégis micsodát? – tátottam el a számat. Edward felkuncogott mögöttem.
- Éreztem, hogy tényleg kedvelsz. Őszinte voltál akkor, és ez jól esett. Pedig azt hittem, azok után, amit tettem… – a tekintete elhomályosult a bűntudattól.
- Jazz, ezt már akkor is elmondtam. Soha nem haragudtam rád. Az én hibám volt. Úgy emlékszem, ezt egyszer már megbeszéltük – hadartam, mert nem akartam szomorúnak látni.
- Túl sokat vagy Edwarddal – most már vigyorgott.
- Miért is?
- Az ő szokása állandóan magát hibáztatnia mindenért – felelte elnézve a fejem felett.
- Oh, hát én… - kezdtem volna, de Alice félbeszakított.
- Na, jó, elfelejthetnénk már végre ezt? Van egy csomó dolgunk! Nem érünk rá ilyenekre! – kiáltott fel, mire értetlenül néztem rá. A fejét csóválta. – Bella, neked alig 1 hét múlva esküvőd lesz! Készülnünk kell! – mondta, és már el is rángatott Edward mellől, aki bocsánatkérően vonta fel a vállát. Lemondóan mentem Alice után.




Két nappal az esküvő előtt a vendégek kezdték elfoglalni a házat, nem volt egy gombostűhegynyi hely sem. Próbáltam a lehető legészrevétlenebb maradni, az esetek többségében sikertelenül. Valahogy mindig akkor talált meg valaki, amikor magányra vágytam. És Edwardra. Már tegnap eltűnt, valamilyen mondvacsinált indokkal és azóta sem tudok róla semmit. Kezdtem aggódni, de Jasper mindig meggátolta, hogy az idegesség eluralkodjon rajtam. Mióta Alice elment – mert ugye „Edwardnak segíteni kell” - , folyton körülöttem sündörgött. Persze, örültem neki, hogy a történtek ellenére sem idegenkedik tőlem, de azért furcsa volt. Rose és Esme is állandóan zaklattak. Naponta 3 órán keresztül a ruhámat vizslatták, olyan hibák után kutatva, amelyek nem is léteztek. Ilyenkor általában megpróbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy folyamatosan bámulnak. Nagyon idegesítő volt. Egy idő után aztán el is felejtettem, hogy hol vagyok. Edwardra gondoltam, és az elkövetkezendő időszakra. Hamarosan én is olyanná válok, mint ők. Nagyon akartam, de azért bujkált bennem a félsz is. Nem a fájdalomtól féltem – persze az sem elhanyagolható -, hanem attól, hogy csalódást fogok okozni Neki. Hiszen emberként szeretett, pár nap múlva pedig minden leszek, csak ember nem. Sosem értettem, miért pont én kellek neki. Hiszen nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét éltem. Nem alkottam semmi emlékezeteset, a létem hamarosan a feledés homályába veszik, de tudtam, hogy tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég volt. Tökéletesen elégedett voltam az életemmel.


Váratlanul kinyílt az ajtó, és Alice lépett be rajta. És ha Alice itt van, akkor az azt jelenti, hogy…
- Edward! – ugrottam volna fel, de két kéz tartott a helyemen. Hátranéztem a vállam fölött, és Rosalie bocsánatkérő mosolyával találkoztam. Dühösen ültem vissza a helyemre.
- Nyugi, Bella, Edward nincs itt – vigyorgott rám Alice.
- Mi? Akkor hol van? – kérdeztem elkeseredetten.
- Nem árulhatom még el! Később odaviszlek, de most maradj nyugton, hogy be tudják fejezni a ruhádat! – a kárörvendő mosoly még mindig ott játszott tökéletes arcán.
Igazából nem értettem, mi ez a nagy felhajtás körülöttem. Ennyi gyönyörű vámpír között ki venne észre egy teljesen átlagos embert? Szerintem, ha melegítőben mennék férjhez, azt sem vennék észre. De a Cullen család női szekciója hajthatatlan maradt. Csendes beletörődéssel viseltem a sorsomat.


Újabb egy órát kellett várnom, mire Rose kijelentette, hogy mára végeztünk. Villámgyorsan ledobáltam magamról a menyasszonyi ruhám darabjait, és kényelmesebb ruhákat húztam. Öt perc múlva már Alice ajtaján kopogtam, ahonnan Jasper bukkant elő.
- Segíthetek? – nézett rám mosolyogva.
- Hol van Alice? Meg kell találnom! - hadartam.
- Lent vár a kocsiban. És Bella! – szólt utánam, mert az első mondat után megindultam lefelé. Kérdőn néztem vissza rá. – Ne idegeskedj! Nagyszerű napod lesz! – tette hozzá nevetve.
Remek. Mindenki tudja, mi folyik itt, csak én nem. Csodával határos módon sértetlenül jutottam ki a házból, ahol Alice már járatta a Porsche motorját. Minden késlekedés nélkül bepattantam mellé, mire beletaposott a gázba. Már épp nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi történik itt, de előre rázta a fejét.
- Nem Bella, ezt most nem szeded ki belőlem. Megígértem Edwardnak, hogy hallgatok. De nagyon fogsz örülni, meglátod! – mosolyodott el a végére.
Ezek után úgy döntöttem, inkább a tájat figyelem, hátha rájövök, hogy hová tartunk. Az egész környék nagyon, nagyon ismerős volt. Már tudtam, mi a végcélunk. De miért megyünk a rétre? Nos, előbb-utóbb úgyis kiderül.
Alice megállt az ösvény végén, leállította a motor és felém fordult.
- Bella, tudom, hogy ez most nem fog tetszeni, de futnunk kell – mondta sajnálkozó kifejezéssel.
A gyomrom görcsbe rándult. Sosem élveztem ezt az utazási formát, és valószínűleg soha nem is fogom. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból. Alice rám vigyorgott, felkapott a karjaiba és már rohant is. Annyi lélekjelenlétem volt csak, hogy szorosan összezártam a szemeimet, és próbáltam nem gondolni a hányingerre. 


Nem tudom, mennyi ideig mentünk, azt sem vettem észre, amikor megálltunk. Váratlanul egy hűvös kéz érintését éreztem az arcomon. A szemhéjaim felpattantak és Edward szemeit láttam magam előtt. Gondolkodás nélkül kipattantam Alice öléből és a karjaiba vetettem magam. Ölelése gyógyírként hatott a lelkemre és a gyomromra is. Kezével felemelte az államat és csókot nyomott a számra. Hihetetlenül bűbájos volt. Úgy éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna. Szája ellenállhatatlanul mozgott az enyém ellen, nyelvével óvatosan simította végig remegő ajkaimat. Lassan eltolt magától, a tekintetemet kereste.
- Jobban vagy? – kérdezte incselkedő hangon.
- Ööö… Határozottan. Kösz, hogy segítettél – vigyorogtam rá.
- Gyere, szeretnék mutatni valamit – húzott maga után a kezemet fogva.
A rét közepén egy apró kosár volt, benne sok-sok takaróval. Nem értettem, így kérdőn néztem rá. Kuncogott, majd közelebb tolt maga előtt a kosárhoz.
- Nézz bele – unszolt.


Óvatosan még közelebb merészkedtem, és felhajtottam a takarót. Mindenre számítottam, csak nem arra a látványra, ami fogadott. A világ legelragadóbb szempárjával találkozott az enyém. A kiskutya nem lehetett több két hónaposnál. Káprázatos, aranybarna bundája szinte csábította az embert arra, hogy egész nap csak simogassa. Hosszú fülei majdnem a földig lógtak, de ez nem rontott a báján, sőt. Apró farkát csóválva, vinnyogó hangon ugatva próbált kijutni a kosárból, de az túl magas volt neki, így állandóan visszaesett. Teljes kábulatban vettem ki, és a karjaimba szorítottam. Megsimogattam a füle mögött, mire ő fellelkesedve kicsiny puszikat nyomott az államra. Nevetve fordultam Edward felé.


- Mi ez? Ez hogy lehet? Miért? – dőltek belőlem a kérdések, de ő csak állt ott, és meghatottan nézett. Szemeiben látszott, hogy tetszik neki, amit lát. – Edward? Mi folyik itt? – kérdeztem újra.
- A múltkor megemlítetted, mennyire szeretnél egy kutyát. Gondoltam, amolyan elő-nászajándékként kerítek neked egyet – vont vállat.
- Mi? Ő az enyém? Tényleg megtarthatom? Ez olyan fantasztikus! – letettem a kölyköt a fűre és Edward nyakába ugrottam, lábaimmal átkulcsolva a derekát.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – minden egyes szót egy-egy csókkal választva el. – El sem hiszed, milyen boldog vagyok! Ez hihetetlen! Várj, nem fog gondot okozni nektek? Elvégre neki is van szíve… - kezdtem, de Edward rátette egyik ujját a számra.
- Dehogy, nem gond, ennyit kibírunk. Nem nagy ár a boldogságodért – suttogta, majd imádnivalón simította végig ajkaimat a sajátjával.


Nem tudtam visszafogni magam. Kezeimmel beletúrtam a hajába, még közelebb vonva Őt magamhoz. Szorosan rápréselődtem tökéletes, márvány testére, szívem ezerszeres sebességre kapcsolt, légzésem zihálóvá vált. Úgy tűnik, Edward sem akart megállni. Lágyan végigsimított az oldalamon, másik kezével pedig tartott, hogy le ne essek róla. Sütött rólunk a vágy, amit egymás iránt éreztünk. Keze betévedt a pólóm alá és őrjítően lassan simogatott a gerincem mentén. Végigfutott rajtam a borzongás, de nem elsősorban a hőmérsékletétől. A vágy engem is bátrabbá tett, kezeimmel elindultam az ingje gombjai felé. Mikor sikerült elérnem idáig, megpihentem a mellkasára támaszkodva. Szerelmem szája most a nyakamnál járt, majd elérte a fülem mögötti érzékeny területet és belecsókolt. Sikítani tudtam volna a kéjtől. Lassan kigomboltam az ingét, hogy érezhessem a bőrét az enyémen. Teste felszikrázott a váratlanul kisütött Nap fényében. Lélegzetelállító volt. Apró csókokkal fedeztem fel fedetlen bőrét, Edward hangosan zihált. Egyik kezét a tarkómra, a másikat a derekamra téve, a csókunkat nem megszakítva, lassan leeresztett a selymes fűbe és fölém gördült. Tudtam, hogy innen már nincs megállás, nincs visszaút. Most már nem lehet abbahagyni, a testünknek meg kell adni, amire vágyik. Elképzelhetetlen, mit éreztem akkor. A szívem túlcsordult a szerelemtől. Hozzá voltam kötve, feloldhatatlanul, széttéphetetlenül. És ez a szerelem, ami bennem él, független mindentől, mindentől, amit ő tesz; ez van, létezik és él, és nem fog megszűnni, nem fog elmúlni, mert hatalmas, örök és csodálatos, mint a világ. Szerelmünk szabadon szárnyalt a világ kaotikus egén, minden mást elhomályosítva. Semmi nem létezett, csak Ő és én. Ketten együtt, mindörökre.


Egyszer csak egy hideg orr, és egy nedves nyelv ért az arcomhoz. Nem is csodálkoztam ezen egészen addig, amíg nyalogatni nem kezdett. Nyalogatni és nem csókolni. Meglepetten nyitottam ki az eddig a szenvedélytől önkéntelenül csukott szemeimet, hogy tekintetem Edward nevető arcára essen. Elfordítottam a fejem és óriási pusziroham sújtott. Edward már a földön fetrengett a röhögéstől, míg én megpróbáltam eltolni magamtól a kis szeretetgombócot. A kiskutya tudomást sem véve az erőlködésemről, kényelmesen lefeküdt mellém és az oldalamhoz fészkelte magát. Csalódottan néztem Edwardra, aki addigra kezeivel a térdére támaszkodva ült mellettem.


- Ne sajnáld, édes. Ez még jól is jött most. Várni akartam ezzel a nászéjszakáig – lepkeszárny-finoman simított végig lebiggyesztett ajkaimon.
Próbáltam lecsillapítani felkorbácsolódott érzékeimet. A kölyök jóízűen hortyogott mellettem. Ahogy ránéztem, nem bírtam elfojtani a mosolyom.


A délután hátralévő részében együtt figyeltük az apróság ügyetlenkedését.
- Hogy fogod hívni? – kérdezte tőlem.
- Venus-nak. Mint a szerelem istennőjét. Így mindig erre a csodálatos napra fog emlékeztetni.


Edward mellkasának dőlve élveztem a lemenő nap utolsó sugarait, és még sosem éreztem magam ennyire boldognak.