2. fejezet

(Bella szemszöge)

Azt hittem, soha nem ér véget ez a nap. Esme, Rosalie és persze Alice minden létező üzletbe berángattak, mindent felpróbáltattak vele, és ha nem állok a sarkamra, mindezeket a dolgokat meg is vették volna. Az egész délelőttöm azzal telt el, hogy a három nő a fejem felett vitatkozott, hogy mi lenne a legjobb nekem, mintha én ott sem lennék. Egy idő után felhagytam a próbálkozással, hogy meggyőzzem őket, felnőtt ember vagyok, tudok egyedül is dönteni, de mindig ugyanazt a választ kaptam.

- Bella, ne már! Hagyd meg nekünk ezt a kis szórakozást! – mindig ugyanez, csak más hangsúllyal.
Esme kérlelőn, Rosalie nevetve, míg Alice bosszúsan. Azt hiszem, még mindig nem sikerült túltennie magát a reggeli incidensen.

Szerencsére már délfelé járt az idő, így óvatosan megjegyeztem, hogy lassan ennem kéne valamit. Erre mind a hárman majdhogynem nekem estek, hogy mégis, miért nem szóltam előbb. Igazából nem voltam éhes, csak reménykedtem, hogy így egy kis pihenőhöz jutok, mielőtt elkezdődik a délutáni roham. Mivel éppen egy üzlet kellős közepén, fojtott vitatkozás közben dobtam be az ötletemet, nem akartam megzavarni őket.

- Figyeljetek, nem kell elkísérni, maradjatok csak. Pár perc, és visszajövök. – tettem fel a javaslatomat.
Három szempár meredt rám tiltakozón, de reménykedve.
- Nem, nem szívem. Elkísérünk! – mondta Esme.
- De igazán nem szükséges! Csak ide megyek a sarokra. Láttam az előbb egy nagyon jó kis éttermet.
Rám néztek, majd egymásra, majd ismét rám. Nem tudtak dönteni. Végül arra a megállapításra jutottak, hogy egy plázában csak nem eshet bajom.
- Rendben, de kérlek, vigyázz magadra! És szeretném, ha felhívnál, ha van valami! – Alice könyörgőn nézett rám.
- Oké, oké. Megígérem – a lemondás tisztán érezhető volt a hangomon.

Sarkon fordultam, ki az üzletből és az étterem felé vettem az irányt. Találtam egy üres asztalt a sarokban, egy óriási pálma mögött. Remek, legalább elbújhatok egy kicsit. Pár perc után jött a pincér, leadtam a rendelésem egy gombás raviolira meg egy narancslére, és vártam. Közben megfigyeltem az embereket, akik előttem sétáltak el. Volt, aki egyedül, volt, aki a párjával andalgott a pláza számomra kiismerhetetlen útvesztőin. Hirtelen rám tört a magány, Edward hiánya. Tudtam, hogy ez már lassan klinikai eset, hogy ennyire nem tudunk elválni egymástól még pár órára sem. De Ő most vadászni volt, míg én a pokol legmélyebb bugyrait jártam a három Cullen-lánnyal.
 A pincér kihozta az ebédemet. Lassan ettem, hogy minél tovább tartson a pihenőm. Váratlanul két alak bukkant fel mellettem. Először nem foglalkoztam velük, mondván, majd elmennek, ha látják, hogy nem tanúsítok érdeklődést. Itt követtem el az első hibámat. Tudtam, hogy telefonálnom kellene. De nem tettem. Most már leplezetlenül bámultak, magamban elátkoztam Alice-t, és a ruháját. Nem értem, miért kellett ezt erőltetni.
 Míg csendben gondolkoztam, a fickók közelebb merészkedtek. Hátat fordítottam nekik. Úgy látszik, ez nem volt egy nyerő ötlet. Az egyik hirtelen odalépett hozzám, és én rémülten érzékeltem, hogy egy pisztolyt nyom a bordáim közé.

- Csak nyugalom, szívecském! Ha jó leszel, talán megúszod élve! – szólalt meg a férfi, aki előttem állt.
A társa még mindig fegyvert fogott rám, miközben én egyre jobban kétségbeestem. Hol vannak már Alice-ék? Miért nem jönnek? Talán nem látta? Miért nem? Egy szempillantás alatt végigfutott bennem minden emlék. Az első nap a forks-i suliban. Edward szeme, a leleplezés, a rét, az első csókunk, a balett-terem, a Volturi, Victoria. Aztán eszembe jutott, hogy holnap lesz az esküvőnk és utána én is halhatatlanná válok. Bár most erre nincs sok esélyem. Alice és a többiek még mindig nem adtak jelet magukról és én már igazán kezdtem pánikba esni. A fickó közben elkezdett a kijárat felé húzni, és tudtam, hogy ha kijutunk, meghalok. Ugyanazt a félelmet éreztem, amit James, majd Victoria támadásakor éreztem. Nem is attól féltem igazán, hogy rövid úton elhalálozom, hanem hogy soha többé nem látom Edwardot, nem érezhetem a csókját, nem bújhatok hozzá. Kedvesem emléke most emberfeletti erőt adott. Eddig béna testemet újra elindítottam, igaz, csak egy nagy levegőre és egy fojtott kiáltásra futotta.
- Alice! Alice! Segíts! – és már éreztem is, hogy a pisztoly csöve mélyebben fúródik az oldalamba.
- Nem hallgatsz el mindjárt! – förmedt rám az előttem álló férfi, és öklével az arcomba csapott. Sajnos még mindig takarásban voltunk, így senki nem látta a kálváriámat.
Szédültem, ami mellé hányinger is társul, amikor megéreztem a számból szivárgó vér ízét. De hol vannak már a lányok? Miért nem értek már ide? Hiszen Alice megígérte…

Ekkor vettem észre őket. Engem kerestek, szemeikben rémület és értetlenség. Rosalie kiszúrta sápadt arcomat, majd riadtan szemügyre vette a két fickót is. Már láttam, hogy mindhárman felénk néznek és tekintetükben a rémület mellett megjelent gyűlölet is. Bár még mindig veszélyben voltam, tudtam, most már semmi bajom nem eshet. Elvégre három vámpír két ember ellen… Itt következett a második hibám. Nem gondoltam, hogy fogvatartóim semmitől sem riadnak vissza, Rosalie-ék pedig nem leplezhetik le magukat a pláza kellős közepén. Elindultak felénk. Alice szólalt meg először.
- Na de uraim, nem akarunk jelenetet rendezni, igaz? – kérdezte magabiztosan.
- Nahát, hölgyeim, talán magácskák is beszállnának? – kérdezett vissza a fegyvert tartó férfi.
- Melegen ajánlom, hogy most azonnal engedjék el a húgomat, különben… - fröcsögte Rosalie dühvel teli hangon.
- Különben? Mi lesz? Talán sikítozva elrohansz? – röhögött a másik.
- Különben letépem a fejed, és a véreddel mosom fel a padlót, te féreg! – Rose most már igazán ideges volt.
- Haha. Mit szeretnél, virágszálam? Mintha megfenyegettél volna! Ha nem vennéd észre, jelenleg én parancsolok! Hacsak nem szeretnéd, hogy a csinos hugicád bordái közé röpítsek egy golyót! – tisztán hallottam a kábultságot a hangjában.
És ekkor több, váratlan dolog is történt. Először is, a fickó elkezdett kifelé vonszolni. Én próbáltam visszatartani, kevés sikerrel. Esme közben szemmel követhetetlen sebességgel a különálló férfi felé iramodott, és hátracsavarta a karját. Fogvatartóm, mikor látta, mi történt, még közelebb húzott magához. Ebben a pillanatban Alice és Rosalie egyszerre intézett ellene támadást. 
És eljött a harmadik hibám ideje. Próbáltam szabadulni, mikor láttam, hogy a családom megindul. A férfi elvesztette a fejét. Mintha lassított felvételt néznék, úgy figyeltem a körülöttem történő eseményeket. Hirtelen egy hangos durranást hallottam, majd megláttam Alice kétségbeesett arcát. Épp kérdezni akartam, hogy mi a baj, amikor éreztem. A fájdalom elképesztő erővel mart az oldalamba, kitörölve mindent. 
Tágra nyílt szemmel Alice felé nyújtottam a kezem, majd elterültem a padlón. Még hallottam a sikoltozásokat körülöttem, még utoljára felidéztem magamban Edward arcát, aztán elnyelt a sötétség.