Igyekeztem több utalást tenni most, mert az előző fejezet ezek szerint csak nekem fedett fel titkokat : :D Egyébként néhányotok büszke lehet magára, mert nem jár messze az igazságtól :) Neveket nem mondok, mert azzal lelőném a poént :P
Jó olvasást nektek, nekem meg sok komit ^^
Utólag is Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, és előre is Boldog Újévet! :)
xoxo
Lea
(Bella szemszöge)
Hét szempár meredt döbbenten a magát Garrettnek nevező vámpírra, bár itt-ott más érzelmet is felfedezhetett volna egy türelmes szemlélő. Felbukkant a kíváncsiság, a hitetlenség és a szánalom is – Rosalie tekintete híven tükrözte abbéli érzéseit, hogy szerinte a fickónak nincs ki a négy kereke. Hajlottam rá, hogy igazat adjak neki. Hiszen Edward ember volt… Vagy mégsem? Kénytelen voltam átértékelni az eddig ténynek vett dolgokat, pro és kontra felsorakoztattam magamban mindent, amit eddig tudni véltem. Egyrészt Edward határozottan emberszerűnek tűnt rózsás, kipirult arcával, a mellkasában dübörgő szívével és halk, kapkodó lélegzetvételeivel, arról nem is beszélve, hogy határozottan vérzett, mikor képes volt megsérülni. Másrészt tisztán emlékeztem a szorítása által okozott fájdalomra és az olvadt aranyszínben pompázó szemeire a betegágyamnál. Összeráncolt homlokkal néztem a családomat, de nem láttam őket, a gondolatok szelektálása lefoglalta minden erőmet.
Tulajdonképpen minek is nevezhettem Edwardot? Embernek? Vámpírnak? Félvérnek? Másnak?
Furcsa módon a legnagyobb gondom az volt, hogy valamilyen kategóriába soroljam életem szerelmét. A tekintetem ide-oda cikázott a családtagjaim között, vártam, hátha valamelyikük előrukkol a válasszal. Reméltem, hogy a megoldás olyan pofonegyszerű lesz, hogy a felbukkanása után kacagva borulunk egymás nyakába és csak nevetünk az elmúlt pár nap eseményein. De mindenki csendben maradt. Legalábbis egy ideig.
- Ti komolyan beszéltek, nem igaz? – Garrett felvonta a szemöldökét.
- Beszéltem neked róla, mi történt. Ezért is hívtalak ide. Te már sok mindent láttál, sokfelé jártál, reméltem, hogy tudsz nekünk segíteni – Carlisle tehetetlenül széttárta a karjait, majd a kanapéhoz kísérte a vámpírt.
- Ez rendben is lenne, ha tényleg gond lenne. De ő… ő nem ember, ezt még a vak is látja – mutatott rá Edwardra, aki ismét mellettem feszített.
- De mindnyájan halljuk a szívverését, érezzük a vérének szagát. Még a sebet is látjuk a homlokán – Emmett arcáról eltűnt az örökös jókedv, gondterhelten nézett körbe megerősítést keresve.
- Szerintem hazudik – Rosalie Garrettre bökött az állával, miközben szúrós szemmel vizslatta annak minden rezdülését.
- Hogy micsoda?! Mégis, kinek gondolsz te engem? – Garrett felpattant ültéből és ziháló mellkassal megindult a nővérem felé.
Ezt azonban Emmett nem hagyhatta szó nélkül, így két másodperc múlva már a két táborra szakadt családom igyekezett megfékezni az indulatokat. Rose sziszegve vicsorgott a férfira, aki mélyről jövő morgással viszonozta ezt. Beleharaptam a számba és némán imádkoztam, nehogy eldurvuljon a helyzet.
- Igazat mond. Az ő szemében Edward pont olyan vámpír, mind bármelyikünk. Rosalie, te meg fejezd be a gyűlöletkeltést – Jasper csendes szavai szinte varázsütésre megszüntették a kellemetlen légkört, bár a feszültség nem tűnt el teljesen a nappaliból. Rosalie azonban lazított az eddig merev testtartásán és Garrett is lehiggadt valamelyest. Fellélegezhettem.
- Akkor? Mihez kezdünk most? – a halk kérdés Carlisle háta mögül érkezett. Esme szerényen mosolygott, de ez csak álca volt, az idegesen toporgó lábai és a folytonos kéztördelése elárulta őt.
- Nem tudom, fogalmam sincs, mit tehetnénk. Nem látsz semmit? – Jasper a felesége felé fordult. Alice a sziporkázó vidámsága helyett egy összetört, sötét kis tündér arcát mutatta, akinek valaki merő gonoszságból letörte a szárnyait. Szívszorító látványt nyújtott.
- Nem, és ezért még valaki számolni fog! Semmi olyasmit nem látok, ami közelebb vihetne a célhoz, csupán jelentéktelen látomásaim vannak. Valamikor elmegyünk majd vadászni, az ikrek óvodába mennek pár napra, hogy lássák, milyen emberek között lenni, Edward végre megszervezi Bellának azt a… - szegénynek esélye sem volt befejezni.
- Oké, elég, értjük! Semmi fontos – Edward kelletlenül mormogott az orra alatt. Kíváncsian ránéztem, de egy halk „Nem fontos” után lezárta a témát és ismét Garrettre összpontosított. Gondolatban újabb tételt adtam a felderítésre váró dolgok listájához, ami egyre csak hosszabb lett, egyre több kérdés tolult fel a válaszok előtt.
- Nem kezdenétek az elejéről a történetet? Kezdek belezavarodni ebbe az egészbe – Garrett megvakarta a fejét és várakozóan nézett ránk.
Carlisle vállalta magára a hálátlan szerepet és odatelepedett a vendég mellé, és azok ketten hamarosan belemélyedtek a beszélgetésbe, élénk pillantásokat vetve néha Edwardra.
- Eszembe jutott valami. Emlékeztek Zafrinára? – Garrett jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét rajtunk. Mindenki egyetértően felmorajlott, kivéve engem. Gőzöm sem volt róla, ki az a Zafrina, de senki nem akart felvilágosítást adni.
- Mit gondolsz, talán ő? – Emmett kijelentése felháborodott kiáltásokat vont maga után.
- Dehogy! Zafrina sosem tenne ilyet!
- Emmett, válogasd meg a szavaidat!
- Ilyen marhaságot is csak te tudsz kitalálni!
- Édesem, szerintem jobb, ha csendben maradsz – Rose elnézően pillantott a férjére, aki vállat vont és megfogadta a tanácsot.
- De ha nem ő, akkor ki? És miért? – Carlisle összevonta a szemöldökét és felvette a tudós énjét. Lenyűgöző látványt nyújtott ilyenkor, az ember szinte látta, ahogy forognak a fejében a gondolatok.
- Nem tudom. De hallottam már ilyenről. És ha a vámpír képessége erősebb, mint Zafrinaé, éspedig sokkal erősebb, hiszen az egész klánt képes volt befolyásolni, akkor tudod, kinek a szolgáltában áll – Garrett hátradőlt a kanapén és olyan képet vágott, mint aki felfedte előttünk az univerzum örök rejtélyét.
- A Volturi? Ugyan, az nem lehet. Miért akarna Aro az ellenségünk lenni? – Esme tagadóan rázta a fejét.
- Nem miért, hanem kiért – a vámpír szeme rám villant, rögtön utána még hét további szempár csatlakozott hozzá. Értem?!
- Van benne ráció… Aro mindig is maga mellett akarta tudni a legtehetségesebbeket és már nem először vetne szemet Bellára. Igen, határozottan elképzelhető, hogy a Volturi keze van a dologban – Jasper logikus levezetése szinte valóságossá tette ezt az őrültséget. Bár… Biztos, hogy őrültség? Hisz igaza van, nem ez lenne az első alkalom.
- Nem hinném, hogy Aro lenne e mögött. Nem vall rá, hogy hátulról támadjon – Alice Esme nézetét osztotta, és sajnálkozó pillantást vetett a mellette feszítő Jasperre.
- Ennek semmi értelme! Ha engem akarna, miért Edwardot változtatná.. izé… akármivé? Nem az lenne a kézenfekvő, ha engem alakított volna vissza…ööö… emberré? – a kategóriába való sorolással még hadilábon álltam, de legalább a figyelmet sikerült elterelni magamról. Idegesítettek már a kutakodó pillantások.
- Azt hiszem, igazad van. Aro-ról mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hátba döfné az ellenségeit – Carlisle-al ellentétben nem egészen voltam ezen az állásponton, de inkább nem szóltam semmit. Addig sem rólam beszéltek.
- Ezzel vissza is kanyarodtunk a kezdőponthoz. Ki a franc ez és mit akar? – Emmett bezsebelte a durva beszédért járó anyai nyakon legyintést Esmétől, de ő csak vigyorgott tovább.
- Ki fogjuk deríteni. Addig is, beszélnünk kellene Edward meglehetősen szokatlan állapotáról. Roppantul érdekel a történet! – Garrett összecsapta a két tenyerét és szaftos részletekre éhesen meredt Carlisle-ra.
Ezek után a családtagjaim párokba rendeződve diskuráltak a szoba különböző pontjain, és én nem igazán tudtam, mivel foglaljam le magam. Edward gyorsan megoldotta ezt a problémát. Megszorította a kezem és a konyhán át a ház mögé húzott. Kissé tanácstalanul néztem körbe.
- Edward? Nem kellene inkább odabent maradnunk? Elvégre rólad van szó, talán hallanod kellene, miről beszé… - a mondatomat Edward számra tapadó mutatóujja némította el. Összevontam a szemöldököm.
- Ssss! Ne aggódj, így is mindent jól hallok. Jobban, mint sejtenétek – felvillantott egy tökéletes mosolyt, miközben én a hallottakon töprengtem.
- Hogy érted, hogy hallod? Hiszen a te gyenge fül… Ó! Ó! – a felkiáltásom beillett volna egércincogásnak is, biztos kacagtam volna magamon, ha lett volna hozzá kedvem. De nem volt, mert az örömmel keveredő döbbenet túlságosan is lefoglalt.
- Bella, csendesebben! Nem akarom, hogy megtudják. Még nem – a szemei elnyíltak, beléjük olyan mérhetetlen könyörgés költözött, amit képtelen lettem volna elutasítani.
- De miért? Miért nem tudhatnak róla? Ez fantasztikus! – a hangomat halkabbra vettem ugyan, de a lelkesedésem egy cseppet se apadt.
- Szeretném, ha ez egyenlőre kettőnk között maradna. Ha most kiderülne, megint elkezdenének faggatózni, de én egy kis nyugalmat akarok most magam körül. Na meg, terveim vannak magával, Mrs. Cullen – a féloldalas mosoly ismét felragyogott, kitörölve minden észérvet a fejemből. Amit ő akart, azt akartam én is, tökéletesen kiszolgáltatott bábjává váltam a vágyaimnak.
- Oké – csak motyogásra futotta, de ő megelégedett ezzel is.
- Szóval, akkor mehetünk? Az ő hallásuk még mindig páratlanul jó és amit mondani szeretnék, az csak kettőnkre tartozik – rám kacsintott, olyan eszelősen szerelmes tekintettel, hogy minden maradék ellenállásom semmivé lett.
- De… a többiek… - visszamutattam a házra, de Edward már húzott maga után, be az erdőbe, árkon-bokron keresztül cipelt az ő titkos célja felé.
Már épp rákérdeztem volna, hogy ugyan, mégis hová megyünk, amikor megláttam az ismerős fákat, a kicsi vízesést és a messzeségbe nyúló ég alatt szikrázó tisztást. A kunyhó még mindig ott állt, ahol volt, nem változott semmit az elmúlt időszakban. Régen nem jártunk itt, de az emlékek épp olyan élénken éltek bennem, mintha csak tegnap történt volna minden. Edward egy szó nélkül belökte az ajtót és behúzott maga után a házba. A padlót és a berendezést vékony rétegben már belepte a por, a sarokban pókháló lengett, de ez nem hogy csökkentette volna a hely varázsát, hanem inkább megszázszorozta azt. Mesebeli kastélyba érkeztünk, ahol én lehettem a szabadításra váró királykisasszony, Edward pedig eljátszhatta a hős lovagot. Ez persze merő kitaláció volt, de jól esett egy kicsit elszaladni a gondok elől.
Edward karja a derekamra csúszott és magához húzott, szorosan, mintha sosem akarna többé elengedni. A testemet villámcsapások sorozata bizsergette, ahogy éreztem az ő vágyát, amit képtelen volt elrejteni. Ha a testi jeleket leszámítjuk, a szemei akkor is elárulták volna, mély tüzű érzékiség, mindent elfeledtető szenvedély lobogott benne, készen arra, hogy felrobbantsa körülöttem a világot. Hogy ellen tudtam-e állni neki? Nem, persze, hogy nem. Ott helyben megadtam volna magam, de neki más tervei voltak.
A tekintetét az enyémbe fúrta, mély levegőt vett és dúdolni kezdett, lágy hangon duruzsolt a fülembe andalító dallamokat, miközben lassan forgatta magunkat egy képzeletbeli tengely körül. A fejemet a vállára hajtva, lehunyt szemmel hagytam, hogy vezessen a kissé kopott táncparketten. Az ismeretlen melódiák utat találtak a szívemhez, kinyitották lelkem eddig rejtett páncélajtaját is, megtöltötték a bensőmet csupa jóleső érzéssel.
- Edward? – halk suttogás volt csupán a hangom.
- Hmm? – dünnyögte ő, egy pillanatra sem abbahagyva a táncot.
- Edward… Én azt hiszem… azt hiszem, te el akarsz csábítani engem.
- Meglehet. Van ellene kifogása a hölgynek? – kuncogott csendesen.
- Nem, azt hiszem, nincs. De úgy gondolod, hogy jó ötlet ez? Mármint, pont most… okos dolog volt elszöknünk pont most? – az aggodalmaim sajnos nem rejtőztek olyan mélyre, mint reméltem, de ő már készen állt a válasszal.
- Mikor lehetne megfelelőbb? Te és én és a szerelmünk. Ennek mindig eljön az ideje, mindig aktuális, mindig időszerű. De ha ennyire zavar, legközelebb kérek egy időpontot, hogy elcsábíthassalak – a nevetés még ott bujkált a hangjában.
- Légy komoly egy percre, kérlek. Tudod, hogy nem erről beszéltem. Csak… Minden összejött az elmúlt néhány napban, és nem vagyok biztos abban, hogy eltűnthetünk-e így egyáltalán. Nem fognak keresni minket? – a számat rágcsálva felnéztem rá.
- Nyugalom, semmi sem történhet néhány óra alatt, míg távol vagyunk. Bízz bennem egy kicsit! Mit gondolsz, otthagytam volna a családunkat védelem nélkül? Tökéletes biztonságban vannak, ígérem – lehajolt és megajándékozott egy nagyon, nagyon édes csókkal. Bevillant, hogy vajon mit tenne, ha ott helyben a padlóra lökném és megadnám neki azt, amiért annyira teper…
- Tudod, mit gondolok? – most már én is ránéztem, igyekeztem minden gondolatomat a tekintetembe sűríteni.
- Édesem, ha ez költői kérdés volt… - Edward felsóhajtott, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. Eszembe sem jutott a képességére célzást tenni, így kissé meglepődtem a kijelentésén.
- Nem, nem! Ne érts félre! Csak az jutott eszembe, hogy olyan, mintha te minden gondunkat szeretkezéssel akarnád megoldani – el sem hiszem, hogy ezt tényleg kimondtam…
- Hát, ha tehetném, az örökkévalóságig szeretnélek, újra és újra, soha ki nem merülő szenvedéllyel szorítanálak magamhoz, míg csak a világvége el nem jön – az ajkai most a nyakamat vették célba és hirtelen azt is elfelejtettem, mit akartam mondani.
- Edward, én itt próbálok komoly és megfontolt lenni, erre te elvicceled az egészet. Reménytelen vagy – most én sóhajtottam fel, ami újabb vigyort varázsolt az arcára.
- Igazad van, mert reménytelenül szerelmes vagyok beléd, bár ez a reménytelenség nem teljesen fedi a valóságot. Hisz te is szeretsz, nem igaz?
- Vannak még ilyen hülye kérdéseid? – felvontam a szemöldököm, miközben leheletfinom csókot nyomtam a szájára. Utánam kapott volna, de nem hagytam és kisiklottam a karjai közül.
- Bella, egy férfi sosem hallhatja elégszer, hogy szeretik – újabb sóhaj szakadt fel a mellkasából, de a féloldalas mosoly megmaradt. El voltam kápráztatva a látványától.
- Ez nem a nőkre érvényes? – kissé krákognom kellett, hogy érthető hangok hagyják el a számat.
- Nő vagy férfi, a szerelemben teljesen lényegtelen. Mindenki védtelen ellene, akár akarja, akár nem – kioktatónak szánt mondata nem ért célt, mert egyre inkább a bűvöletébe kerültem.
- És te nem akarod? – kezdtem kapizsgálni a dolgot, így élvezettel merültem bele a játékos évődésbe.
- Nincs szentebb dolog a világon, amire jobban vágynék. Nincs ragyogóbb teremtés nálad, nincs nagyobb szerelem annál, amit irántad érzek. Valami ilyesmit szeretnék én is hallani – lehajtotta a fejét, egészen alulról nézett fel rám zölden szikrázó szemeivel. Elakadt a lélegzetem.
- Én nem tudok így beszélni. Neked volt elég időd, hogy elsajátítsd a szavakkal való kardozást – elhúztam a számat, mire megcsókolt, finoman, lágyan.
- Nem is kell. Elég ha azt mondod, hogy szeretsz – suttogta a torkom üregébe.
- Mintha nem mondanám mindennap… - horkantam fel csendesen.
- Kérlek, én most szeretném hallani – bevetette a könyörgő kiskutyaszemeket. Komolyan, néha elgondolkodtam rajta, hogy tényleg nem vérrokonok-e Alice-szel.
- Miért olyan fontos ez most neked? – kétkedőn felhúztam a szemöldököm, de Edward arca változatlanul mosolyba burkolódott.
- Az lényegtelen. Csak mondd ki, kérlek – végigsimított a nyakamon az ujjai hegyével. Beleborzongtam az érintésbe, a testem kezdte feladni az ellenállást, sürgetett a beszélgetés gyors befejezésére.
- Legyen. Szeretlek. Most jó? – gúnyosan ráöltöttem a nyelvem.
- Tökéletes. Köszönöm – ismét a számra hajolt, de ezentúl nem volt finomkodó, az ajka mohón, éhesen tapadt az enyémre, miközben a kezei már az oldalamon kalandoztak.
- És te? Szeretsz engem? – kérdeztem lihegve két támadás között.
- Nézz csak ki az ablakon – nyögte a nyakam érzékeny bőrébe.
- Micsoda? Minek? – egy pillanatra elvesztettem a fonalat.
- Csak nézz ki az ablakon! – kuncogott halkan, de már a felsőmet fejtette volna le rólam.
- Oké, kinéztem. És most? – a tudatom egyre inkább eltávolodott a beszélgetésünktől.
- Számold meg, hány fűszál varázsol bársonyos szőnyeget a rétre, hány fa ad jóleső árnyékot az erdőben és hány csillag ragyog le ránk a fekete égből – ezt már csak motyogta, a nadrágom gombja valahogy jobban lekötötte, mint a közölnivalója.
- Edward, te most csak hülyéskedsz, igaz? Tudod, hogy sosem voltam jó matekból és akkor még enyhén fogalmaztam – igyekeztem kiszabadítani magam az öleléséből, de szorosan tartott. Látni akartam az arcát, miközben hozzám beszélt, látni akartam, hogy tényleg megőrült-e, hogy ilyeneket akar tőlem. Nem hagyta.
- Csak számolj – kért határozottan.
- De hiszen ez lehetetlen! – fakadtam ki és szerintem joggal.
- Pontosan. Ilyen nagyon lehetetlenül szeretlek én is téged. De azt hiszem, ezt már mondtam az előbb – rám kacsintott.
- Nem emlékszem rá – összevontam a szemöldökömet.
- Hát hová tetted azt a fene jó vámpírmemóriádat? – felkuncogott és lassan a padlóra fektetett.
Egy másodperc múlva fölém hengeredett és a két oldalamon megtámaszkodott a könyökén, így nézett le rám. Láttam a szemeiben tükröződni magamat, a hajam legyezőként terült szét a kunyhó padlóján, a szám duzzadtnak hatott a csókoktól, a szemeim szikráztak a tekintetében. És bár teljesen különbözőnek látszottunk, mégis egyek voltunk. Egy lélek két testben.
- Azt hiszem, Mr. Cullen, hogy kissé elterelte a figyelmemet – megemeltem a fejemet, hogy a számat az övéhez tapasszam, de elhúzódott, Legalábbis egy ideig.
- Örülök. Ez volt a cél – finom mosolyt édes csók követett.
A testsúlyát áthelyezte a jobb karjára, így bal kezét a hajam alá fúrva a tarkómra tette és összeforrasztotta az ajkainkat. Úgy éreztem magam, mint egy sivatagi vándor, aki hosszú idő után dúsan tenyésző oázisra talált. Szomjasan ittam ebből a szerelemkútból, bele akartam részegedni a mámorító érzésekbe, sőt, bele akartam fulladni, hogy testem minden porcikáját átjárják a szenvedély vad hullámai. A kezeimmel lázasan gyűrtem fel az ingjét, elbíbelődtem azokkal az apró, fránya gombokkal, míg végül meguntam és egy lendülettel letéptem róla a zavaró anyagot.
- Hová siet hölgyem? Miénk az éjszaka – belemosolygott a csókunkba, szinte éreztem a boldogságát az ajkán keresztül.
- Ne dumálj – súgtam vissza neki. Nem teketóriázott többet, egymás után eltüntette rólam a ruháimat, fölém hengeredett, keményen szájon csókolt és a következő pillanatban már eggyé válva sodródtunk az érzékiség tengerén.
+++
Nem emlékszem pontosan, mi volt az, ami felébresztette eddig alvó ösztöneimet, de az határozottan megmaradt, hogy váratlanul minden érzékem kiélesedett. Edward hason fekve aludt, a fejét a karjára fektetve hortyogott jóízűen, a pokrócból álló hevenyészett takarónk a csípőjére csúszva kiemelte testének tökéletességét. Egy pillanatra meginogtam, de aztán a hatodik érzékem ismét bekapcsolt. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de arra még nem jöttem rá, mi zavart fel. Lábujjhegyen osonva az ablakhoz mentem, útközben felkaptam Edward padlón heverő ingét, belebújtam és kinéztem a körülöttünk elterülő, álomba merült erdőre. A fák most fenyegető, sötét falként választottak el minket a világtól, az árnyékok egybeolvadtak és nem engedtek át semmilyen fényt. Kutakodva járattam a tekintetem az árnyakon, rejtett veszélyt keresve, azonban nem találtam semmit.
- Bella? Édesem, baj van? – Edward megmozdult mögöttem, így felé fordultam. Alsónadrágban ült a pokrócon, és dörzsöléssel próbálta eltüntetni az álmot a szeméből.
- Mintha hallottam volna valamit – motyogtam magam elé és még egy pillantást vetettem az erdőre. Semmi sem mozdult, a világ közönyösségbe tespedve várta a reggelt.
- Ugyan, erre nem jár senki. Gyere inkább vissza – megpaskolta a takarót maga mellett.
- De tényleg… tényleg van itt valaki – elhúztam a számat, de azért visszafeküdtem mellé és bebújtam a karjai közé. Szorosan magához húzott és csókot lehelt a homlokomra.
- Ne aggódj, ma senki nem zavarhat minket. Ígérem – simogatni kezdte a hajamat, ez megnyugtatott kissé. Talán tényleg paranoiás lettem…
- Igen, igazad van. Biztos kikészített ez a pár nap – a hangom még el sem halt teljesen, mikor fülsüketítő robbanás rázta meg a házat.
Edward felkiáltott mellettem, de én már talpon voltam, morogva és vicsorogva kerestem az egyenlőre láthatatlan ellenséget. A sűrű füstben mintha láttam volna két vagy három száguldozó alakot, azonban nem értem akkor rá arra, hogy hajtóvadászatba kezdjek. A tűz egyre jobban terjedt, a lángok már a plafont nyaldosták. Vakon tapogatózva kerestem a kijáratot, a csípős füst méregként marta a szememet, és fájdalmasan felsikítottam, mikor a kezeim megégtek. Edward fuldokló köhögését követve rátaláltam egy halom szenes, füstölgő törmelék között. A karja alá nyúlva felállítottam és a rommá vált ajtóhoz vezettem. Amint selymes füvet éreztem a talpam alatt, a karjaimba kaptam és rohanni kezdtem vele a Cullen ház felé.
A fák között száguldva még elkaptam egy hátborzongató, kárörvendő kacagást.
- Fussatok csak! Sokáig már úgysem menekülhettek…
2010. december 29., szerda
2010. december 21., kedd
Nem is tudom, mi ez...
Dühös vagyok.
Így, ilyen egyszerűen megfogalmazva ezek a szavak nem jelentenek semmit, nem is fedik a valóságot. Mert az az igazság, hogy nem csak dühöt érzek. A lelkem szét akar szakadni a bennem tomboló indulatoktól és semmit nem tehetek ez ellen. A tehetetlenség dühít, hogy képtelen vagyok bármit is úgy tenni, hogy az jó legyen. Nekem, neked, mindenkinek.
Meg kell, hogy mondjam, a világ összeesküdött ellenem. Persze, most biztos azt gondoljátok, csak paranoiás vagyok, de nem. Jó, tudom én, hogy nem az EGÉSZ világ, de jókora darabkája döntött úgy, hogy ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud. Néha azt kívánom, bár ne úgy telt volna az életem, ahogy. Mert bármennyire is tenni szeretnék, tenni akarok, nem sikerül semmi sem úgy, ahogy szeretném. Ahogy AKAROM. Gürcölök, hajtok, kergetem a rózsaszín álmaimat, de valaki, valami mindig közbeugrik és képen röhög, mi több, halálra röhögni magát rajtam, ujjal mutogat rám, táblát akaszt a nyakamba lúzer felirattal. Tombolni akarok, felgyújtani az egész rohadt házat, a környéket, talán a világot is, őrjöngeni, amíg csak nem marad más, csak elszenesedett emlékek tömkelege, ahol boldog-szomorú könnyekkel a szememben járhatnám a táncot, míg csak bele nem szédülök és magam is megsemmisülök.
Kérdezed, mi történt? Ezt képtelen lennék egy mondatba sűríteni. Nagyon sok, apró kis semmiség jött egyszerre, áradatként zúdult a fejemre és én ott fuldoklom a gondok közepén, köpködöm a tüdőmbe került szomorúságot, igyekszem a problémák felszínén tartani magam. De, amint azt már bizonyára jól sejted, ezt is elszúrom. Erőm legutolsó morzsájáig harcolok, de aztán kimerülök, feladom, és széttárt karokkal hagyom, hogy a hullámok átcsapjanak fölöttem. Tágra nyílt szemmel süllyedek bele a közöny és bántás tavába, kis légbuborékok jelzik az utolsó, kétségbeesett segélykiáltásaimat, de senki nem foglalkozik velem. Egyedül vagyok.
A világ összeesküdött ellenem.
Dühös vagyok.
Két tomboló percet adott nekem ez a kis szösszenet, valamelyest csökkent bennem a feszültség, miközben írtam, de valóban, tényleg nem úgy klappolnak a dolgok mostanság, mint szeretném. Ezért nem is tudom megígérni, hogy lesz karácsonyi fejezet. Igyekezni fogok, de...
Sajnálom előre is, bocsánatot kérek, a földig alázkodom, ha kell.
Lea
Így, ilyen egyszerűen megfogalmazva ezek a szavak nem jelentenek semmit, nem is fedik a valóságot. Mert az az igazság, hogy nem csak dühöt érzek. A lelkem szét akar szakadni a bennem tomboló indulatoktól és semmit nem tehetek ez ellen. A tehetetlenség dühít, hogy képtelen vagyok bármit is úgy tenni, hogy az jó legyen. Nekem, neked, mindenkinek.
Meg kell, hogy mondjam, a világ összeesküdött ellenem. Persze, most biztos azt gondoljátok, csak paranoiás vagyok, de nem. Jó, tudom én, hogy nem az EGÉSZ világ, de jókora darabkája döntött úgy, hogy ott tesz nekem keresztbe, ahol csak tud. Néha azt kívánom, bár ne úgy telt volna az életem, ahogy. Mert bármennyire is tenni szeretnék, tenni akarok, nem sikerül semmi sem úgy, ahogy szeretném. Ahogy AKAROM. Gürcölök, hajtok, kergetem a rózsaszín álmaimat, de valaki, valami mindig közbeugrik és képen röhög, mi több, halálra röhögni magát rajtam, ujjal mutogat rám, táblát akaszt a nyakamba lúzer felirattal. Tombolni akarok, felgyújtani az egész rohadt házat, a környéket, talán a világot is, őrjöngeni, amíg csak nem marad más, csak elszenesedett emlékek tömkelege, ahol boldog-szomorú könnyekkel a szememben járhatnám a táncot, míg csak bele nem szédülök és magam is megsemmisülök.
Kérdezed, mi történt? Ezt képtelen lennék egy mondatba sűríteni. Nagyon sok, apró kis semmiség jött egyszerre, áradatként zúdult a fejemre és én ott fuldoklom a gondok közepén, köpködöm a tüdőmbe került szomorúságot, igyekszem a problémák felszínén tartani magam. De, amint azt már bizonyára jól sejted, ezt is elszúrom. Erőm legutolsó morzsájáig harcolok, de aztán kimerülök, feladom, és széttárt karokkal hagyom, hogy a hullámok átcsapjanak fölöttem. Tágra nyílt szemmel süllyedek bele a közöny és bántás tavába, kis légbuborékok jelzik az utolsó, kétségbeesett segélykiáltásaimat, de senki nem foglalkozik velem. Egyedül vagyok.
A világ összeesküdött ellenem.
Dühös vagyok.
Két tomboló percet adott nekem ez a kis szösszenet, valamelyest csökkent bennem a feszültség, miközben írtam, de valóban, tényleg nem úgy klappolnak a dolgok mostanság, mint szeretném. Ezért nem is tudom megígérni, hogy lesz karácsonyi fejezet. Igyekezni fogok, de...
Sajnálom előre is, bocsánatot kérek, a földig alázkodom, ha kell.
Lea
2010. december 6., hétfő
47. fejezet
Kész lett, hosszabb lett, eseménydús lett : D Adok pár támpontot, hogy vajon mi történhetett a mi kis Rómeónkkal :) Ja, és kaptatok veszekedést az elejére :D
Élvezzétek, komizzatok! :D
Köszönöm
xoxo
Lea
(Bella szemszöge)
Szinte időm sem volt érezni Jasper ajkának ízét, már szét is szedtek minket. Alice Jazz mellett, Edward pedig mellettem bámult ránk, a szemeik elkerekedtek a meglepetéstől, a bánattól és a csalódástól. Ez helyre rázott. Mi a fenét csináltam?!
- Mi a fenét csinálsz?! – Alice a számból vette ki a szavakat, a hangja több oktávnyival magasabban sikított a megszokottnál. Döbbenten csóváltam a fejem.
- Alice, talán… - Jasper igyekezett lenyugtatni mindenkit, zéró sikerrel.
- Te elhallgass! Mégis, mi a franc volt ez? Bella! Tudod, hogy szeretlek és bármit megtennék érted, de azért a férjemet nem adom! Mégis, mit gondoltál? Megcsókolod? Megcsókolod Jaspert?! Hát teljesen elment az eszed?! – esélyem sem volt bármiféle magyarázatot is adni, mert Alice egyfolytában sápítozott.
Őszintén szólva, azt sem tudtam, miféle magyarázatot adhatnék a történtekre, ugyanis halvány fogalmam sem volt, mit miért tettem. A rejtély számomra épp olyan megfejthetetlen volt, mint mindenkinek. Soha még csak eszembe se jutott, hogy megcsókoljam a bátyámat, hiszen nem tápláltam gyengéd érzelmeket iránta. Testvérek voltunk, bajtársak egy háborúban, de ennyi, se több, se kevesebb.
- Én… én nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom. Bocsánatot kérek mindenkitől – lehajtottam a fejem és el akartam vonulni, de Edward keze a karomra kulcsolódott.
- Nem mehetsz most el! Meg kell nekünk magyaráznod, hogy mi folyik itt. Nekem kell megmagyaráznod! – nem kiabált, halkan beszélt, de ez rémisztőbbnek hatott, mintha ordított volna. Mint a vihar előtti csend, előkészítette a terepet az égzengésre.
- Ne, Edward, ő nem… - Jasper ismét próbálkozott, ugyanolyan hatásfokkal, mint az előbb.
- Te fogd be a szád! Ezért még számolunk! Miért hagytad? Mi ütött belétek? – Jazzel nem volt türelmes, nyíltan rátámadt, a teste megfeszült a benne fortyogó indulattól, az állán görcsösen rángatózott egy izom.
Valószínűleg elfelejtette, hogy még mindig a karomat fogja, mert miközben a keze egyre inkább ökölbe szorult, úgy szorított engem is. Egy idő után kezdtem fájlalni, de nem szóltam egy szót sem, az arcomat is kontrolláltam, el nem árulva, mennyire fájt a szorítása. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltem.
- Az Istenért, fejezzétek már be és engedjétek, hogy elmondjam! Bella nem akart rám mászni vagy ilyesmi! – Jasper kifakadása hét, földig esett állat eredményezett. Miért hazudik? Tisztán emlékeztem rá, hogy igenis meg akartam csókolni. Illetve nem… Már nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva.
- Még hogy nem akart… Talán nem ugyanabban a dimenzióban élünk?! A saját két szememmel láttam, ahogy a szája a tiédre tapadt! Ne mondd nekem, hogy csak délibáb volt, mert esküszöm Jasper Hale, hogy itt helyben lenyakazlak! Le én! – Alice dühe teljes intenzitással tombolt, a harag elképesztő mértékben sütött belőle. Sosem láttam még ennyire vadnak, ennyire annak, ami valójában: vámpírnak.
Edward nem szólt, csak sötéten villogó szemekkel méregetett hol engem, hol a bátyját.
- Nem ezt mondtam. Csak… Nézzétek, Bellának semmilyen ilyen irányú érzelmei nem voltak, világos? Viszont… - Jasper ideges volt és ez mindnyájunkra negatívan hatott. Alice ingerülten toporgott mellette és Edward is egyre ádázabban nézett rá. A család maradék része tátott szájjal nézte a jelenetet. Az én hangulatom… az már nem lehetett volna rosszabb.
- De hát blokkolt téged, nem? – most Edward dobta fel a labdát.
Elkeserített a tény, hogy ilyen makacsul mentségeket keres a saját igazának, de meg tudtam érteni. Bevillant egy régi, homályos emlék, amiben Tanya csókolta őt, és ezzel együtt felidéződött mindaz a fájdalom, megalázottság és döbbenet, amit akkor éreztem. Némán viseltem a sorsomat. Tudtam, hogy ez örök időkig törés lesz a házasságunkon, valóságos kanyon a szerelmünkön, amit be lehet ugyan foltozni, de a helye mindig megmarad. A Pokol legmélyebb bugyraiban is jobban éreztem volna magam, mint akkor ott. Kínszenvedés volt látnom Edward szemeiben a csalódással keveredő hitetlenséget.
- Igen. Nem. Mármint igen, egy ideig valóban blokkolta a képességemet, de aztán többé már nem ment neki, mert… - Jazznek megint csak nem sikerült befejezni a mondanivalóját, most Carlisle közbeszólásának köszönhetően.
- Valóban sikerült neki? Ez lenyűgöző! – elámulva nézett az arcomra.
- Később megtárgyaljuk, milyen szupervámpír is Bella, de most fontosabb gondunk is akad, nem gondolod? – bár Alice Carlise-hoz intézte a szavait, a belőlük áradó gúny félreérthetetlen volt. Attól tartottam, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet.
- Fogjátok már be! Nem Bella tehet róla, mert befolyásolták! És Edward, ereszd el, mielőtt eltöröd a karját! Szinte ordít róla, hogy fáj neki! – Jasper lerázta magáról Alice kezét. Ahogy az ingerültség felülkerekedett rajta, a hangján erősen hallani lehetett a déli akcentusát. Edward úgy kapta el rólam a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna.
- Fáj neki? Már hogy fájhatna? – Carlisle kérdése fellebbentette a fátylat előttem egy újabb kérdésről. Igen, hogy fájhat?
- Szerintem egy idő után neked is fájna, ha egy vám… Óóó… jó kérdés! Szóval, hogy is fáj? – le kellett volna fényképezni, milyen gyorsan átírta a fellengzősséget a döbbenet Emmett arcán. Ha nem bénított volna meg a meglepetés, talán elmosolyodtam volna rajta. Így azonban nem voltam másra képes, csak hogy a karomat dörzsölve egy lépéssel távolabb kerüljek Edwardtól. Igazság szerint megijesztett, ami furcsa volt, lévén ő abban a pillanatban gyengébb volt nálam. De akkor mitől fáj ilyen pokolian a kezem?
- Mi lenne, ha ezt odabent vitatnánk meg? A gyerekek meg fognak ijedni – Esme ötlete teljesen logikus volt, mégsem bírtam rávenni magam, hogy a lábaimat megmozdítsam. Féltem visszamenni, nem tudtam, hogy a zárt tér nem korbácsolja-e fel az egyébként is égig érő indulatokat.
A többiek nem így vélekedtek, mert szó nélkül megindultak a ház felé. Vettem egy mély lélegzetet és én is hozzájuk igazítottam a lépteimet, vigyázva arra, hogy ne nézzek senkire. Ahogy az erdő felé pillantottam, rám villant egy bíborvörös szempár.
Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, egyre gyorsuló tempóban száguldottam az ismeretlen vámpír felé. A fák között cikázva hallottam, ahogy a családom mögöttem lohol, de az agyam most csak egy dologgal foglalkozott: utol kellett érnem a betolakodót. Talán ő volt a válasz minden kérdésünkre és nem szalaszthattam el az alkalmat. A érzékeim vadász üzemmódra kapcsoltak, kopóként követtem a levegőben terjengő illatot. Nem figyeltem, hogy merre rohanok, ezért az sem jutott el a tudatomig, hogy már tiltott területen járok. Akkor fogtam csak fel, hogy Quileute területre tévedtem, amikor hátulról valami a földre lökött és a vállamba harapott. Felüvöltöttem a karomba nyilalló fájdalomtól és görcsösen igyekeztem lerázni magamról a testemet marcangoló állatot. Fémes csikorgást hallottam, ahogy a borotvaéles fogak feltépték a bőrömet. Aztán egyszer csak megszűnt a rám nehezedő súly és már csak a lüktető sérülést éreztem. Nyögdécselve nyomtam magam fel, a szemeim előtt színes pontok táncoltak a fájdalomtól. Oldalra sandítva láttam, ahogy Emmett és Jasper egy aranybarna farkas próbálnak sakkban tartani. A fejem hirtelen elnehezült, a karjaim kicsúsztak alólam és elnyúltam a földön. Ziháltam, a levegő villámgyorsan száguldott keresztül a testemen. Már meg se kíséreltem talpra állni, hagytam, hogy a fájdalom elöntse az elmémet. Összeszorított fogakkal feküdtem és másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy meghalok. Kínszenvedés volt az a néhány perc, míg Alice és Carlisle beértek minket. Barátnőm szemét elfátyolozta az aggodalom, miközben óvatosan Carlisle karjai közé emelt. A hátunk mögött egyre hangosabbá vált a morgás, mindkét fél részéről. Nem akartam, hogy bármelyiküknek is baja essen, ráadásul még mindig a rezervátum területén voltunk, ami némi aggodalomra is okot adott.
- Ne engedd! – súgtam oda Alicenek.
- Fiúk, elég! Gyerünk haza! Most! – Alice parancsnak is beillő kiáltását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Pár pillanattal később már együtt futottunk visszafelé a házhoz, illetve én csak hagytam, hogy visszavigyenek. Egy percig eltöprengtem rajta, hogy vajon megtalálhatjuk-e valaha is az elveszett idegent, de a fájdalom nagyobbnak bizonyult ennél a problémánál. A hang, amit kiadtam, miközben hagytam, hogy Carlisle bevigyen a házba és Edward szobájában letegyen az ágyra, hátborzongatónak tetszett még magamnak is. A testemben égő izzás már-már megközelítette a vámpírméreg hatását, a látásom elhomályosult, a mellkasom szét akart robbanni a zihálástól. Lehetetlennek tűnt nem sikítani, de a gyerekek nyugalma többet jelentett, így összeszorítottam a fogaimat és oldalra fordultam, megszüntetve a sérült karomra nehezedő nyomást. Igyekeztem lehiggadni, kontrollálni a fájdalmat, ezért a szemhéjaim lecsukódtak és bár aludni nem tudtam, jól esett sötétben hallgatni a történéseket. Odalent felbolydult a ház, mint egy megzavarodott méhkas. Egymás szavába vágva diskuráltak a történtekről. Emmett azon a véleményen volt, hogy ezt nem hagyhatják szó – vagyis inkább harc – nélkül és Jasper is erősen hajazott rá, hogy egyetértsen vele. Carlisle és Esme azonban hallani sem akart ilyesmiről, mondván, hogy nem tehetik kockára a szövetséget ezzel. A két feldühödött fiú fejet hajtott az akaratuk előtt, elméletben legalábbis. Féltem, hogy rosszul értelmezett sértésből esetleg meggondolatlanok lesznek. Nem akartam kockáztatni a testi épségüket, elvégre én hibáztam.
Nem lett volna szabad a farkasok területére lépnem, bár meglepett, hogy egyikük rám támadt. Hiszen ismernek, tudhatnák, hogy sosem lennék képes emberre vadászni, nem hogy náluk, de sehol sem. Soha fel nem adtam volna azokat a gyönyörű elveket, amelyeket Carlisle adott nekünk. Zsigerből visszautasítottam még a lehetőséget is, hogy élő, lélegző, érző emberekre támadjak. Ez nem én voltam.
Amíg ilyeneken gondolkodtam, odalent elhallgattak, bár közel sem volt teljes csend. Tisztán hallottam a cipőtalpak koppanását a padlón, ahogy Jasper fel-alá járkált, hallottam Alice bőrének súrlódását, ahogy gyötrődve tördelte a kezét, hallottam a kicsik halk csivitelését a konyhában, miközben Esme szendvicset készített nekik és igyekezett távol tartani őket az emelettől. Emmett és Rose elmehettek, mert őket nem hallottam. Carlisle lassú léptei mintha mellettem lettek volna, ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn. De a legtökéletesebben azokat az izgatott, feszült dobbanásokat érzékeltem, amik Carlisle mellett szálltak a levegőben, világosan a tudomásomra hozva, hogy Edward is felém tart az apjával. Szívverésének dallama, bár még mindig megdöbbentett kissé, nyugalmat hozott, egy kis pihenőt varázsolt ebbe a reszketős, zavart tudatállapotba. Megértettem, miért szerette ő régen hallgatni a szívem ritmikus zajongását. Teljesen más élmény volt érzékelni, hallani az izmok csoportos lüktetését, a vér halk, lágy súrlódását az ereiben, hallani az élet hangját. Csoda volt, nem kevesebb.
Mielőtt benyitottak volna hozzám, egy pillanatra megálltak az ajtó előtt, talán hallgatózni akartak, nem tudom.
Abban a minutumban, ahogy az ajtó kitárult és én megláthattam Edward tökéletességét, a fájdalom a felére csökkent. Még a szemeiben meg-megrebbenő sajnálkozás és félelem sem tudott rontani az összképen. A látványa felért ezer gyógyszerrel, orvosság volt a legkínzóbb bajra is. Hálásan futtattam végig rajta a tekintetem, megállapodva minden apró részleten egy kicsit. A haja kuszán lógott előre, de az aggodalommal teli borostyánszínű szemei fölött összehúzott szemöldökeit és a ráncba szaladt homlokát nem rejthette el. Vigasztalni akartam, átölelni és a fülébe súgni, hogy semmi baj, minden rendben lesz, de épphogy megmozdultam, a karomat marcangoló vasfogak felbukkantak, egyre újabb és újabb darabokat kiszakítva belőlem. Nem bírtam megállni és olyan sikítás hagyta el a számat, hogy beleremegtek az ablakok. Sírni lett volna kedvem, könnyezve akartam megszabadulni ettől az ördögi szenvedéstől, de nem tudtam és ez felszította a dühömet. Még el sem halt a kiáltásom, Edward ott volt mellettem, a kezemet fogva simított végig a homlokomon, a szája az enyémhez simult és nyugtató szavakat suttogott a torkom üregébe.
- Ssss… Bella, nyugodj meg! Rendbe fogsz jönni, megígérem. de most meg kell nyugodnod! Carlislenak meg kell néznie a sérülésedet – gyengéden cirógatott, de éreztem, ahogy a keze remeg az idegességtől.
- Melyik…? – rémisztően gyenge volt a hangom.
- Tessék? – Edward szemöldöke felszaladt, a szemei telve voltak értetlenséggel.
- Melyik… ki volt az? – összeszedtem minden erőmet, hogy kinyögjem ezt az egy mondatot.
- Leah harapott meg. Csak kerüljön a kezeim közé az az önző, felfuvalkodott kutya! Nem teszi zsebre, amit tőlem kap… - Edward tekintete elsötétült, miközben egyre jobban belelovalta magát a haragba, fittyet hányva arra a tényre, hogy ha akarna, sem tudna fájdalmat okozni a farkasnak.
Nem tudtam volna még az ő dühével is megbirkózni, ezért a karjára tettem a kezem, jelezve, hogy igényt tartok a figyelmére. Lassan rám nézett, a fekete árnyak meghaltak az íriszében, újra aranyszínű fényét ragyogtatva rám. Lustán pislogva viszonoztam a pillantást, még egy halvány mosolyt is sikerült előcsalogatnom magamból. Edward felsóhajtott és a fejét lehajtva csókot lehelt a kezemre. A gyógyírként ható érintést mélyen elraktároztam magam, és igyekeztem csak erre gondolni, miközben Carlisle a sérülésemnél matatott. Széthúzta, majd összeszorította a sebszéleket, végül erősen bekötötte az egészet. Mozdulatlanná merevedett állkapoccsal, némán tűrtem.
Ahogy múltak a percek, úgy csökkent a vállamban lévő fájdalom is, a lehetetlenül gyors regeneráció ez esetben határozottan kifizetődőnek bizonyult. Edward egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, úgy őrködött az ágyamnál, mint valami kotlóstyúk. A „terepszemle” után egy órával már képes voltam kiáltozás nélkül megmozdulni, így amikor Carlisle ismételten bejött, hogy beszéljen Edwarddal az emberségéről, gondolkodás nélkül velük tartottam a dolgozószobába. Odabent aztán jó házastársak módjára egyszerre huppantunk le a puha bársonykanapéra, eggyé fűztük kezeinket és évszázados festmények kereszttüzében égve vártuk Carlisle válaszait. Nem váratott minket sokáig.
- Egyenlőre fogalmam sincs, hogy történhetett meg ez az egész, ezért szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni, ha megengeded. Mindenféleképpen szükségem lesz némi vérre tőled, mert nagyon is elképzelhető, hogy ki vagy téve az extrinszik apoptózisnak – Edward valószínűleg mindent értett ebből, hála a két orvosi diplomájának, én azonban egy kukkot sem fogtam fel belőle.
- Apop… micsoda? – kérdeztem rá végül.
- Apoptózis, más néven sejtelhalás. Normális esetben ez természetes velejárója az emberi faj immunrendszer működésének, folyamatosan születnek és halnak el a sejtek, de mivel Edward több, mint száz évig nem öregedett, nagy rá az esély, hogy a sejtjei egyszerűen nem lesznek képesek pótolni a hiányt. Ez pedig végzetes lehet – Carlisle tárgyilagos maradt, mégis, minden egyes szava növelte bennem a rémületet.
- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem.
Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után. A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy néhány hét, néhány hónap múlva Edwardnak már csak az emléke lehet velem. Pokoli képek futottak végig a lelki szemeim előtt, egyik borzasztóbb volt a másiknál. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül. Nem akartam elképzelni.
- Nem tudom pontosan, ez sok mindentől függ. Ezért is lenne fontos az a vérvizsgálat, hogy lássuk, mennyire előrehaladott már az állapotod, ha egyáltalán ki vagy téve ennek – némi rosszallással néztem az előttünk álló Carlisle-ra, fortyogott bennem az ellenkezés. Hogy képes ilyen könnyedén venni a dolgot?
Aztán rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Egészen biztos voltam benne, hogy neki sem könnyebb, mint bármelyikünknek. Carlisle csupán az orvos, a tudós álarca mögé rejtette az érzelmeit, igyekezett megvédeni minket és önmagát is a rá nehezedő felelősségtől. Hiába, mindig a rossz hír hozója volt a bűnbak. Szenvedtünk mindnyájan és ki-ki a maga módján rendezte ezt le magában. Én abban a pillanatban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy bármi áron találnunk kell megoldást erre a helyzetre, nem számít, mit kell érte feladnom, kin kell átgázolnom vagy mit kell érte tennem. Kész voltam mindenre, hogy megmentsem az egyetlen létező személyt, aki rabul ejtette a szívemet.
Edward közben felállt mellőlem, az ingujját már Carlisle felé tartva gyűrte fel. Apja nem habozott sokat, pillanatok alatt kerített pár fiolát, aztán a kezében tartott tűvel megcélozta Edward könyökhajlatát. A tű hegye azonban képtelen volt áthatolni a hártyavékonyságúnak tetsző bőrén, nemes egyszerűséggel elgörbült. Döbbenten néztünk össze, egyikünk sem értette, mi volt ez. Carlisle egy szó nélkül az íróasztala másik feléhez rohant és előkotort egy újabb tűt. Sasszemmel figyeltük mindhárman, ahogy a vékony fémcső eléri a lüktető véna feletti bőrréteget, majd ugyanúgy fejet hajt előtte, mint az előbb. Egyre zavarodottabban futtattuk a tekintetünket Edward bőre, a tű és egymás arca között, de nem találtunk választ a felmerülő kérdésre. Mi folyik itt?
Nem volt időnk megszólalni sem, mert Alice rontott be a szobába.
- Vendégünk érkezik! Készüljetek, néhány pillanaton belül itt lesz! – magyarázat nélkül kiszáguldott, nem törődve az elkerekülő szemeinkkel.
- Később megbeszéljük, de azt hiszem, most le kellene mennünk – Carlisle hangja épp olyan reszketeg volt, mint az enyém néhány perccel azelőtt.
Edwarddal egymásra néztünk, de csak egy néma bólintásra telt tőlünk és engedelmes gyerekek módjára lelavíroztunk a lépcsőn, szorosan fogva a másik kezét. Mire leértünk, már mindenki a nappaliban várta a jövevényt, kivéve Alice-t, aki az ajtónál toporgott türelmetlenül. Senki nem szólalt meg, csak furcsa, elnéző pillantásokat vetettek ránk. Kivételesen örültem, hogy nem kell beszélnem, képtelen lettem volna elmondani az imént történteket, előbb nekem is meg kellett emésztenem. Lázasan járt az agyam, egyik ötletet a másik után vetettem el, mert nem volt semmi értelmük.
Pár perccel a nappaliba való megérkezésünk után Alice tornádóként tépte fel a bejárati ajtót és lelkesen megölelte a küszöbön álló vámpírt. Hogy az volt, afelől kétséget sem hagyott a márványsimaságú, alabástromszín bőre, a minden vámpírra jellemző kecses, ragadozóhoz méltó mozgása. De az én figyelmemet nem ez kötötte le. Bár nem ismertem őt, mégis megrémültem tőle. Nem magamat féltettem, hanem a mellettem álló férjemet, aki fürkésző tekintettel figyelte a vendéget. Megijedtem, ugyanis a vámpír rám villanó szeme mély bársony vörösben játszott, ami híven tükrözte a táplálkozási szokásait. És Edwardnak dobogott a szíve, vér futott az ereiben.
Szürreális módon igyekeztem a hátam mögé tolni Edwardot, ami elég nevetséges volt, lévén így is egy fejjel fölém magasodott. Jasper váratlanul felém fordult, a szemembe nézve próbált nyugalmat erőltetni rám, de magam köré vontam a pajzsomat, szándékosan taszítva őt. Ha a dolgok rosszra fordulnának, szükségem lesz minden koncentrációmra.
Szemlátomást az aggodalom egyedül engem ért el, a családom többi tagja vidám öleléssel üdvözölte a férfit. Csodálkozva bámultam rájuk, de legfőképp Edwardra, aki kislisszolta hátam mögül és éppoly lelkesen pacsizott le a vámpírral, mint a többiek.
- Edward, ne! - a sikoly hirtelen tört elő a torkomból, maga mis meglepődtem rajta. A hatása leírhatatlan volt. A családom egy emberként fordult felém, annyi csodálkozó pillantást vetve rám, amennyit még életemben nem kaptam. A számba haraptam és a legszívesebben elbújtam volna, de Edward…
- Gond van? – Alice tette fel a nyilvánvaló kérdést, szemeiben csak úgy lángolt a kíváncsiság.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ilyen közel mennie… Tudod, a vére… - igyekeztem értelmesen fogalmazni, minimális sikerrel.
- Micsoda? Miről beszéltek? – a vámpír vigyorogva, felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtunk.
- Nem csábít téged Edward vére? – most már Carlisle homlokán is megjelentek a ráncok, érdeklődve pillantva a vendégre.
- Milyen vére? Elment az eszetek? Hiszen nincs is vére, az istenért! – a férfi felnevetett, mintha valami jó viccet hallott volna, észre sem véve a rátapadó döbbent tekinteteket.
- Garrett, miről beszélsz? Edward ember. Meséltem neked róla – Carlisle ugyanolyan meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a férfira, mint mi.
- Most csak hülyéskedtek igaz? Ez a kis fickó pont annyira vámpír, mint te vagy én – a Garrettnek nevezett vámpír arcáról leolvadt az előbbi mosoly és önbizalommal telve mutatott Edwardra. Esme felsikoltott és ettől mindenki életre kelt, egymás szavába vágva magyaráztak. Csak én álltam lefagyva, egyedül a kétségeimmel.
Már semmit sem értettem.
Élvezzétek, komizzatok! :D
Köszönöm
xoxo
Lea
(Bella szemszöge)
Szinte időm sem volt érezni Jasper ajkának ízét, már szét is szedtek minket. Alice Jazz mellett, Edward pedig mellettem bámult ránk, a szemeik elkerekedtek a meglepetéstől, a bánattól és a csalódástól. Ez helyre rázott. Mi a fenét csináltam?!
- Mi a fenét csinálsz?! – Alice a számból vette ki a szavakat, a hangja több oktávnyival magasabban sikított a megszokottnál. Döbbenten csóváltam a fejem.
- Alice, talán… - Jasper igyekezett lenyugtatni mindenkit, zéró sikerrel.
- Te elhallgass! Mégis, mi a franc volt ez? Bella! Tudod, hogy szeretlek és bármit megtennék érted, de azért a férjemet nem adom! Mégis, mit gondoltál? Megcsókolod? Megcsókolod Jaspert?! Hát teljesen elment az eszed?! – esélyem sem volt bármiféle magyarázatot is adni, mert Alice egyfolytában sápítozott.
Őszintén szólva, azt sem tudtam, miféle magyarázatot adhatnék a történtekre, ugyanis halvány fogalmam sem volt, mit miért tettem. A rejtély számomra épp olyan megfejthetetlen volt, mint mindenkinek. Soha még csak eszembe se jutott, hogy megcsókoljam a bátyámat, hiszen nem tápláltam gyengéd érzelmeket iránta. Testvérek voltunk, bajtársak egy háborúban, de ennyi, se több, se kevesebb.
- Én… én nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom. Bocsánatot kérek mindenkitől – lehajtottam a fejem és el akartam vonulni, de Edward keze a karomra kulcsolódott.
- Nem mehetsz most el! Meg kell nekünk magyaráznod, hogy mi folyik itt. Nekem kell megmagyaráznod! – nem kiabált, halkan beszélt, de ez rémisztőbbnek hatott, mintha ordított volna. Mint a vihar előtti csend, előkészítette a terepet az égzengésre.
- Ne, Edward, ő nem… - Jasper ismét próbálkozott, ugyanolyan hatásfokkal, mint az előbb.
- Te fogd be a szád! Ezért még számolunk! Miért hagytad? Mi ütött belétek? – Jazzel nem volt türelmes, nyíltan rátámadt, a teste megfeszült a benne fortyogó indulattól, az állán görcsösen rángatózott egy izom.
Valószínűleg elfelejtette, hogy még mindig a karomat fogja, mert miközben a keze egyre inkább ökölbe szorult, úgy szorított engem is. Egy idő után kezdtem fájlalni, de nem szóltam egy szót sem, az arcomat is kontrolláltam, el nem árulva, mennyire fájt a szorítása. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemeltem.
- Az Istenért, fejezzétek már be és engedjétek, hogy elmondjam! Bella nem akart rám mászni vagy ilyesmi! – Jasper kifakadása hét, földig esett állat eredményezett. Miért hazudik? Tisztán emlékeztem rá, hogy igenis meg akartam csókolni. Illetve nem… Már nem értettem semmit, teljesen össze voltam zavarodva.
- Még hogy nem akart… Talán nem ugyanabban a dimenzióban élünk?! A saját két szememmel láttam, ahogy a szája a tiédre tapadt! Ne mondd nekem, hogy csak délibáb volt, mert esküszöm Jasper Hale, hogy itt helyben lenyakazlak! Le én! – Alice dühe teljes intenzitással tombolt, a harag elképesztő mértékben sütött belőle. Sosem láttam még ennyire vadnak, ennyire annak, ami valójában: vámpírnak.
Edward nem szólt, csak sötéten villogó szemekkel méregetett hol engem, hol a bátyját.
- Nem ezt mondtam. Csak… Nézzétek, Bellának semmilyen ilyen irányú érzelmei nem voltak, világos? Viszont… - Jasper ideges volt és ez mindnyájunkra negatívan hatott. Alice ingerülten toporgott mellette és Edward is egyre ádázabban nézett rá. A család maradék része tátott szájjal nézte a jelenetet. Az én hangulatom… az már nem lehetett volna rosszabb.
- De hát blokkolt téged, nem? – most Edward dobta fel a labdát.
Elkeserített a tény, hogy ilyen makacsul mentségeket keres a saját igazának, de meg tudtam érteni. Bevillant egy régi, homályos emlék, amiben Tanya csókolta őt, és ezzel együtt felidéződött mindaz a fájdalom, megalázottság és döbbenet, amit akkor éreztem. Némán viseltem a sorsomat. Tudtam, hogy ez örök időkig törés lesz a házasságunkon, valóságos kanyon a szerelmünkön, amit be lehet ugyan foltozni, de a helye mindig megmarad. A Pokol legmélyebb bugyraiban is jobban éreztem volna magam, mint akkor ott. Kínszenvedés volt látnom Edward szemeiben a csalódással keveredő hitetlenséget.
- Igen. Nem. Mármint igen, egy ideig valóban blokkolta a képességemet, de aztán többé már nem ment neki, mert… - Jazznek megint csak nem sikerült befejezni a mondanivalóját, most Carlisle közbeszólásának köszönhetően.
- Valóban sikerült neki? Ez lenyűgöző! – elámulva nézett az arcomra.
- Később megtárgyaljuk, milyen szupervámpír is Bella, de most fontosabb gondunk is akad, nem gondolod? – bár Alice Carlise-hoz intézte a szavait, a belőlük áradó gúny félreérthetetlen volt. Attól tartottam, hogy elveszítettem a legjobb barátnőmet.
- Fogjátok már be! Nem Bella tehet róla, mert befolyásolták! És Edward, ereszd el, mielőtt eltöröd a karját! Szinte ordít róla, hogy fáj neki! – Jasper lerázta magáról Alice kezét. Ahogy az ingerültség felülkerekedett rajta, a hangján erősen hallani lehetett a déli akcentusát. Edward úgy kapta el rólam a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna.
- Fáj neki? Már hogy fájhatna? – Carlisle kérdése fellebbentette a fátylat előttem egy újabb kérdésről. Igen, hogy fájhat?
- Szerintem egy idő után neked is fájna, ha egy vám… Óóó… jó kérdés! Szóval, hogy is fáj? – le kellett volna fényképezni, milyen gyorsan átírta a fellengzősséget a döbbenet Emmett arcán. Ha nem bénított volna meg a meglepetés, talán elmosolyodtam volna rajta. Így azonban nem voltam másra képes, csak hogy a karomat dörzsölve egy lépéssel távolabb kerüljek Edwardtól. Igazság szerint megijesztett, ami furcsa volt, lévén ő abban a pillanatban gyengébb volt nálam. De akkor mitől fáj ilyen pokolian a kezem?
- Mi lenne, ha ezt odabent vitatnánk meg? A gyerekek meg fognak ijedni – Esme ötlete teljesen logikus volt, mégsem bírtam rávenni magam, hogy a lábaimat megmozdítsam. Féltem visszamenni, nem tudtam, hogy a zárt tér nem korbácsolja-e fel az egyébként is égig érő indulatokat.
A többiek nem így vélekedtek, mert szó nélkül megindultak a ház felé. Vettem egy mély lélegzetet és én is hozzájuk igazítottam a lépteimet, vigyázva arra, hogy ne nézzek senkire. Ahogy az erdő felé pillantottam, rám villant egy bíborvörös szempár.
Gondolkodás nélkül felé vettem az irányt, egyre gyorsuló tempóban száguldottam az ismeretlen vámpír felé. A fák között cikázva hallottam, ahogy a családom mögöttem lohol, de az agyam most csak egy dologgal foglalkozott: utol kellett érnem a betolakodót. Talán ő volt a válasz minden kérdésünkre és nem szalaszthattam el az alkalmat. A érzékeim vadász üzemmódra kapcsoltak, kopóként követtem a levegőben terjengő illatot. Nem figyeltem, hogy merre rohanok, ezért az sem jutott el a tudatomig, hogy már tiltott területen járok. Akkor fogtam csak fel, hogy Quileute területre tévedtem, amikor hátulról valami a földre lökött és a vállamba harapott. Felüvöltöttem a karomba nyilalló fájdalomtól és görcsösen igyekeztem lerázni magamról a testemet marcangoló állatot. Fémes csikorgást hallottam, ahogy a borotvaéles fogak feltépték a bőrömet. Aztán egyszer csak megszűnt a rám nehezedő súly és már csak a lüktető sérülést éreztem. Nyögdécselve nyomtam magam fel, a szemeim előtt színes pontok táncoltak a fájdalomtól. Oldalra sandítva láttam, ahogy Emmett és Jasper egy aranybarna farkas próbálnak sakkban tartani. A fejem hirtelen elnehezült, a karjaim kicsúsztak alólam és elnyúltam a földön. Ziháltam, a levegő villámgyorsan száguldott keresztül a testemen. Már meg se kíséreltem talpra állni, hagytam, hogy a fájdalom elöntse az elmémet. Összeszorított fogakkal feküdtem és másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy meghalok. Kínszenvedés volt az a néhány perc, míg Alice és Carlisle beértek minket. Barátnőm szemét elfátyolozta az aggodalom, miközben óvatosan Carlisle karjai közé emelt. A hátunk mögött egyre hangosabbá vált a morgás, mindkét fél részéről. Nem akartam, hogy bármelyiküknek is baja essen, ráadásul még mindig a rezervátum területén voltunk, ami némi aggodalomra is okot adott.
- Ne engedd! – súgtam oda Alicenek.
- Fiúk, elég! Gyerünk haza! Most! – Alice parancsnak is beillő kiáltását nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Pár pillanattal később már együtt futottunk visszafelé a házhoz, illetve én csak hagytam, hogy visszavigyenek. Egy percig eltöprengtem rajta, hogy vajon megtalálhatjuk-e valaha is az elveszett idegent, de a fájdalom nagyobbnak bizonyult ennél a problémánál. A hang, amit kiadtam, miközben hagytam, hogy Carlisle bevigyen a házba és Edward szobájában letegyen az ágyra, hátborzongatónak tetszett még magamnak is. A testemben égő izzás már-már megközelítette a vámpírméreg hatását, a látásom elhomályosult, a mellkasom szét akart robbanni a zihálástól. Lehetetlennek tűnt nem sikítani, de a gyerekek nyugalma többet jelentett, így összeszorítottam a fogaimat és oldalra fordultam, megszüntetve a sérült karomra nehezedő nyomást. Igyekeztem lehiggadni, kontrollálni a fájdalmat, ezért a szemhéjaim lecsukódtak és bár aludni nem tudtam, jól esett sötétben hallgatni a történéseket. Odalent felbolydult a ház, mint egy megzavarodott méhkas. Egymás szavába vágva diskuráltak a történtekről. Emmett azon a véleményen volt, hogy ezt nem hagyhatják szó – vagyis inkább harc – nélkül és Jasper is erősen hajazott rá, hogy egyetértsen vele. Carlisle és Esme azonban hallani sem akart ilyesmiről, mondván, hogy nem tehetik kockára a szövetséget ezzel. A két feldühödött fiú fejet hajtott az akaratuk előtt, elméletben legalábbis. Féltem, hogy rosszul értelmezett sértésből esetleg meggondolatlanok lesznek. Nem akartam kockáztatni a testi épségüket, elvégre én hibáztam.
Nem lett volna szabad a farkasok területére lépnem, bár meglepett, hogy egyikük rám támadt. Hiszen ismernek, tudhatnák, hogy sosem lennék képes emberre vadászni, nem hogy náluk, de sehol sem. Soha fel nem adtam volna azokat a gyönyörű elveket, amelyeket Carlisle adott nekünk. Zsigerből visszautasítottam még a lehetőséget is, hogy élő, lélegző, érző emberekre támadjak. Ez nem én voltam.
Amíg ilyeneken gondolkodtam, odalent elhallgattak, bár közel sem volt teljes csend. Tisztán hallottam a cipőtalpak koppanását a padlón, ahogy Jasper fel-alá járkált, hallottam Alice bőrének súrlódását, ahogy gyötrődve tördelte a kezét, hallottam a kicsik halk csivitelését a konyhában, miközben Esme szendvicset készített nekik és igyekezett távol tartani őket az emelettől. Emmett és Rose elmehettek, mert őket nem hallottam. Carlisle lassú léptei mintha mellettem lettek volna, ahogy lépkedett felfelé a lépcsőn. De a legtökéletesebben azokat az izgatott, feszült dobbanásokat érzékeltem, amik Carlisle mellett szálltak a levegőben, világosan a tudomásomra hozva, hogy Edward is felém tart az apjával. Szívverésének dallama, bár még mindig megdöbbentett kissé, nyugalmat hozott, egy kis pihenőt varázsolt ebbe a reszketős, zavart tudatállapotba. Megértettem, miért szerette ő régen hallgatni a szívem ritmikus zajongását. Teljesen más élmény volt érzékelni, hallani az izmok csoportos lüktetését, a vér halk, lágy súrlódását az ereiben, hallani az élet hangját. Csoda volt, nem kevesebb.
Mielőtt benyitottak volna hozzám, egy pillanatra megálltak az ajtó előtt, talán hallgatózni akartak, nem tudom.
Abban a minutumban, ahogy az ajtó kitárult és én megláthattam Edward tökéletességét, a fájdalom a felére csökkent. Még a szemeiben meg-megrebbenő sajnálkozás és félelem sem tudott rontani az összképen. A látványa felért ezer gyógyszerrel, orvosság volt a legkínzóbb bajra is. Hálásan futtattam végig rajta a tekintetem, megállapodva minden apró részleten egy kicsit. A haja kuszán lógott előre, de az aggodalommal teli borostyánszínű szemei fölött összehúzott szemöldökeit és a ráncba szaladt homlokát nem rejthette el. Vigasztalni akartam, átölelni és a fülébe súgni, hogy semmi baj, minden rendben lesz, de épphogy megmozdultam, a karomat marcangoló vasfogak felbukkantak, egyre újabb és újabb darabokat kiszakítva belőlem. Nem bírtam megállni és olyan sikítás hagyta el a számat, hogy beleremegtek az ablakok. Sírni lett volna kedvem, könnyezve akartam megszabadulni ettől az ördögi szenvedéstől, de nem tudtam és ez felszította a dühömet. Még el sem halt a kiáltásom, Edward ott volt mellettem, a kezemet fogva simított végig a homlokomon, a szája az enyémhez simult és nyugtató szavakat suttogott a torkom üregébe.
- Ssss… Bella, nyugodj meg! Rendbe fogsz jönni, megígérem. de most meg kell nyugodnod! Carlislenak meg kell néznie a sérülésedet – gyengéden cirógatott, de éreztem, ahogy a keze remeg az idegességtől.
- Melyik…? – rémisztően gyenge volt a hangom.
- Tessék? – Edward szemöldöke felszaladt, a szemei telve voltak értetlenséggel.
- Melyik… ki volt az? – összeszedtem minden erőmet, hogy kinyögjem ezt az egy mondatot.
- Leah harapott meg. Csak kerüljön a kezeim közé az az önző, felfuvalkodott kutya! Nem teszi zsebre, amit tőlem kap… - Edward tekintete elsötétült, miközben egyre jobban belelovalta magát a haragba, fittyet hányva arra a tényre, hogy ha akarna, sem tudna fájdalmat okozni a farkasnak.
Nem tudtam volna még az ő dühével is megbirkózni, ezért a karjára tettem a kezem, jelezve, hogy igényt tartok a figyelmére. Lassan rám nézett, a fekete árnyak meghaltak az íriszében, újra aranyszínű fényét ragyogtatva rám. Lustán pislogva viszonoztam a pillantást, még egy halvány mosolyt is sikerült előcsalogatnom magamból. Edward felsóhajtott és a fejét lehajtva csókot lehelt a kezemre. A gyógyírként ható érintést mélyen elraktároztam magam, és igyekeztem csak erre gondolni, miközben Carlisle a sérülésemnél matatott. Széthúzta, majd összeszorította a sebszéleket, végül erősen bekötötte az egészet. Mozdulatlanná merevedett állkapoccsal, némán tűrtem.
Ahogy múltak a percek, úgy csökkent a vállamban lévő fájdalom is, a lehetetlenül gyors regeneráció ez esetben határozottan kifizetődőnek bizonyult. Edward egy pillanatra sem mozdult el mellőlem, úgy őrködött az ágyamnál, mint valami kotlóstyúk. A „terepszemle” után egy órával már képes voltam kiáltozás nélkül megmozdulni, így amikor Carlisle ismételten bejött, hogy beszéljen Edwarddal az emberségéről, gondolkodás nélkül velük tartottam a dolgozószobába. Odabent aztán jó házastársak módjára egyszerre huppantunk le a puha bársonykanapéra, eggyé fűztük kezeinket és évszázados festmények kereszttüzében égve vártuk Carlisle válaszait. Nem váratott minket sokáig.
- Egyenlőre fogalmam sincs, hogy történhetett meg ez az egész, ezért szeretnék néhány vizsgálatot elvégezni, ha megengeded. Mindenféleképpen szükségem lesz némi vérre tőled, mert nagyon is elképzelhető, hogy ki vagy téve az extrinszik apoptózisnak – Edward valószínűleg mindent értett ebből, hála a két orvosi diplomájának, én azonban egy kukkot sem fogtam fel belőle.
- Apop… micsoda? – kérdeztem rá végül.
- Apoptózis, más néven sejtelhalás. Normális esetben ez természetes velejárója az emberi faj immunrendszer működésének, folyamatosan születnek és halnak el a sejtek, de mivel Edward több, mint száz évig nem öregedett, nagy rá az esély, hogy a sejtjei egyszerűen nem lesznek képesek pótolni a hiányt. Ez pedig végzetes lehet – Carlisle tárgyilagos maradt, mégis, minden egyes szava növelte bennem a rémületet.
- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem.
Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után. A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy néhány hét, néhány hónap múlva Edwardnak már csak az emléke lehet velem. Pokoli képek futottak végig a lelki szemeim előtt, egyik borzasztóbb volt a másiknál. Nem tudtam elképzelni az életemet Edward nélkül. Nem akartam elképzelni.
- Nem tudom pontosan, ez sok mindentől függ. Ezért is lenne fontos az a vérvizsgálat, hogy lássuk, mennyire előrehaladott már az állapotod, ha egyáltalán ki vagy téve ennek – némi rosszallással néztem az előttünk álló Carlisle-ra, fortyogott bennem az ellenkezés. Hogy képes ilyen könnyedén venni a dolgot?
Aztán rájöttem, hogy butaságokat gondolok. Egészen biztos voltam benne, hogy neki sem könnyebb, mint bármelyikünknek. Carlisle csupán az orvos, a tudós álarca mögé rejtette az érzelmeit, igyekezett megvédeni minket és önmagát is a rá nehezedő felelősségtől. Hiába, mindig a rossz hír hozója volt a bűnbak. Szenvedtünk mindnyájan és ki-ki a maga módján rendezte ezt le magában. Én abban a pillanatban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy bármi áron találnunk kell megoldást erre a helyzetre, nem számít, mit kell érte feladnom, kin kell átgázolnom vagy mit kell érte tennem. Kész voltam mindenre, hogy megmentsem az egyetlen létező személyt, aki rabul ejtette a szívemet.
Edward közben felállt mellőlem, az ingujját már Carlisle felé tartva gyűrte fel. Apja nem habozott sokat, pillanatok alatt kerített pár fiolát, aztán a kezében tartott tűvel megcélozta Edward könyökhajlatát. A tű hegye azonban képtelen volt áthatolni a hártyavékonyságúnak tetsző bőrén, nemes egyszerűséggel elgörbült. Döbbenten néztünk össze, egyikünk sem értette, mi volt ez. Carlisle egy szó nélkül az íróasztala másik feléhez rohant és előkotort egy újabb tűt. Sasszemmel figyeltük mindhárman, ahogy a vékony fémcső eléri a lüktető véna feletti bőrréteget, majd ugyanúgy fejet hajt előtte, mint az előbb. Egyre zavarodottabban futtattuk a tekintetünket Edward bőre, a tű és egymás arca között, de nem találtunk választ a felmerülő kérdésre. Mi folyik itt?
Nem volt időnk megszólalni sem, mert Alice rontott be a szobába.
- Vendégünk érkezik! Készüljetek, néhány pillanaton belül itt lesz! – magyarázat nélkül kiszáguldott, nem törődve az elkerekülő szemeinkkel.
- Később megbeszéljük, de azt hiszem, most le kellene mennünk – Carlisle hangja épp olyan reszketeg volt, mint az enyém néhány perccel azelőtt.
Edwarddal egymásra néztünk, de csak egy néma bólintásra telt tőlünk és engedelmes gyerekek módjára lelavíroztunk a lépcsőn, szorosan fogva a másik kezét. Mire leértünk, már mindenki a nappaliban várta a jövevényt, kivéve Alice-t, aki az ajtónál toporgott türelmetlenül. Senki nem szólalt meg, csak furcsa, elnéző pillantásokat vetettek ránk. Kivételesen örültem, hogy nem kell beszélnem, képtelen lettem volna elmondani az imént történteket, előbb nekem is meg kellett emésztenem. Lázasan járt az agyam, egyik ötletet a másik után vetettem el, mert nem volt semmi értelmük.
Pár perccel a nappaliba való megérkezésünk után Alice tornádóként tépte fel a bejárati ajtót és lelkesen megölelte a küszöbön álló vámpírt. Hogy az volt, afelől kétséget sem hagyott a márványsimaságú, alabástromszín bőre, a minden vámpírra jellemző kecses, ragadozóhoz méltó mozgása. De az én figyelmemet nem ez kötötte le. Bár nem ismertem őt, mégis megrémültem tőle. Nem magamat féltettem, hanem a mellettem álló férjemet, aki fürkésző tekintettel figyelte a vendéget. Megijedtem, ugyanis a vámpír rám villanó szeme mély bársony vörösben játszott, ami híven tükrözte a táplálkozási szokásait. És Edwardnak dobogott a szíve, vér futott az ereiben.
Szürreális módon igyekeztem a hátam mögé tolni Edwardot, ami elég nevetséges volt, lévén így is egy fejjel fölém magasodott. Jasper váratlanul felém fordult, a szemembe nézve próbált nyugalmat erőltetni rám, de magam köré vontam a pajzsomat, szándékosan taszítva őt. Ha a dolgok rosszra fordulnának, szükségem lesz minden koncentrációmra.
Szemlátomást az aggodalom egyedül engem ért el, a családom többi tagja vidám öleléssel üdvözölte a férfit. Csodálkozva bámultam rájuk, de legfőképp Edwardra, aki kislisszolta hátam mögül és éppoly lelkesen pacsizott le a vámpírral, mint a többiek.
- Edward, ne! - a sikoly hirtelen tört elő a torkomból, maga mis meglepődtem rajta. A hatása leírhatatlan volt. A családom egy emberként fordult felém, annyi csodálkozó pillantást vetve rám, amennyit még életemben nem kaptam. A számba haraptam és a legszívesebben elbújtam volna, de Edward…
- Gond van? – Alice tette fel a nyilvánvaló kérdést, szemeiben csak úgy lángolt a kíváncsiság.
- Nem biztos, hogy jó ötlet ilyen közel mennie… Tudod, a vére… - igyekeztem értelmesen fogalmazni, minimális sikerrel.
- Micsoda? Miről beszéltek? – a vámpír vigyorogva, felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtunk.
- Nem csábít téged Edward vére? – most már Carlisle homlokán is megjelentek a ráncok, érdeklődve pillantva a vendégre.
- Milyen vére? Elment az eszetek? Hiszen nincs is vére, az istenért! – a férfi felnevetett, mintha valami jó viccet hallott volna, észre sem véve a rátapadó döbbent tekinteteket.
- Garrett, miről beszélsz? Edward ember. Meséltem neked róla – Carlisle ugyanolyan meglepetten, elkerekedett szemekkel nézett a férfira, mint mi.
- Most csak hülyéskedtek igaz? Ez a kis fickó pont annyira vámpír, mint te vagy én – a Garrettnek nevezett vámpír arcáról leolvadt az előbbi mosoly és önbizalommal telve mutatott Edwardra. Esme felsikoltott és ettől mindenki életre kelt, egymás szavába vágva magyaráztak. Csak én álltam lefagyva, egyedül a kétségeimmel.
Már semmit sem értettem.
A következő rész tartalmából...
Nos, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném, akkor ma este új fejezet érkezik :) Addig is, kaptok belőle néhány sort, amolyan kedvcsináló gyanánt :)
"- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem. Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után."
"- Tehetünk ellene valamit? – reszkető hangom híven tükrözte az érzelmeimet.
- Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle gyógymód vagy kezelés. Mint mondtam, ez természetes folyamat, egyfajta létszükséglet, ha így tetszik. Utánanézek még pár dolognak, de… - Carlisle tekintete elhomályosult a fájdalomtól, ahogy tehetetlenül széttárta a karjait és a fiára nézett.
- Mennyi időm van még hátra? – Edward lényegre törő kérdése az arcára vonzotta a figyelmem. Tökéletes mozdulatlanságba volt dermedve, egy csepp érzelem sem látszódott rajta. A fejemben kétféle lehetőség járta haláltáncát, és egyik sem volt túl biztató. Nem tudtam eldönteni, hogy ismét az öngyilkosságon jár-e az esze, mint annak idején, vagy csupán szeretne tisztában lenni földi pályafutásának időtartalmával, hogy maximálisan kiélje azt, ne hagyjon váratlan űrt maga után."
2010. december 3., péntek
Hűséges olvasóknak
"Ezzel a kis képpel szeretném felhívni mindazok figyelmét, akik vagy hasonló helyzetben vannak, mint én magam (azaz, nem díjazzák a munkájukat kritikával) vagy csak elegük van abból, hogy nem tudnak elolvasni egy-egy fejezetet, mivel nincs meg az elegendő komment határ.
Arra kérek mindenkit, akinek van saját blogja, hogy tegye ki ezt a képet az oldalára, és tüntessünk az ellen, hogy az általunk szerkesztett és rengeteg munkával fenntartott blogjainkat ne kelljen felfüggeszteni, szüneteltetni vagy éppen bezárni! Bírjuk rá a névtelen és nevüket felvállaló olvasóinkat arra, hogy egyetlen percet rászánjanak még az idejükből arra, hogy kritikájukkal javítsák a blog fejlődését."
/Szozsa914 (Zsani)/
Mélységesen egyetértek Szozsa914 véleményével, ezért is teszem közzé a felhívását. Amikor mi, írók alkotunk, TI jártok az eszünkben, TI töltitek ki a gondolatainkat, NEKTEK írunk, és NEKTEK akarunk örömet szerezni egy-egy fejezettel, novellával, verssel, etc. Roppant fontos lenne, hogy kapjunk visszajelzést a munkánkról, akár jót, akár rosszat, mert ezáltal tudatosul bennünk, hogy nem hiába dolgoztunk, megtudhatjuk, hogy ti mit gondoltok a dolgokról, mi a véleményetek az adott írásról. Szeretnénk kérni minden kedves olvasót, regisztráltat és névtelent, hogy írjon nekünk pár szót vagy akár egy egész regényt, a terjedelem nem számít. Hálásan fogadunk minden egyes szót, és arra ösztönöz minket, hogy még többet, még jobbat adjunk nektek.
Nem mellesleg a mi kis házi Ihletmanónk is kommentekkel táplálkozik, ne hagyjuk éhen veszni szegényt! :)
Köszönöm a figyelmet!
xoxo
Lea
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
