Lulu! Köszönöm a tájékoztatást, utána nézhettem volna... Most már mindegy, remélem, így sem élvezhetetlen : D

Feltettem a 14. fejezetet, remélem, nem szúrtam nagyon el benne semmit. Gőzöm sincs, milyen egy császáros szülés : D

14. fejezet

(Bella szemszöge)
Az elmúlt öt hónapot teljes kábulatban töltöttem. Csak sodródtam az eseményekkel. Először is, Alice átvette a parancsnokságot, Esme-vel és Rosalie-val az oldalán. Nem csinálhattam semmit, mindent elintéztek helyettem. Hiába mondtam nekik, hogy terhes vagyok és nem beteg, nem hallgattak rám. Másodszor, nem volt egy átlagos terhességem. A babák gyorsabban fejlődtek, mint az átlag. Az egyrészt betudható volt annak, hogy ketten vannak, másrészt az sem volt elhanyagolható szempont, hogy nem voltak teljesen emberek. Így az átlagos kilenc hónap nálam besűrűsödött körülbelül hatba. Szerettem volna természetes szülést, de Carlisle és Edward együttes erővel lebeszéltek róla, így maradt a császármetszés. Férjemmel egyébként csodálatos nappalokat és – miután szégyenlősen rákérdeztem Carlisle-nál, hogy lehet-e – éjszakákat töltöttünk el. 


Lelkesen jártuk az üzleteket, igazi, boldog szülőkként válogattunk a babaszobába. Már megvoltak a kiságyak, a tapéta és a pelenkázó. Alice átlagosan háromszor rabolt el egy héten, hogy aztán a térdünkig lejárjuk a lábunkat, mire mindent végigvizslatott, keresve a „tökéletes” berendezéseket és egyéb holmikat. Még mindig nem tudtuk, milyen neműek lesznek a babák, így mindenből kétfélét vettünk. Kéket és rózsaszínt. Én már mindenféle lehetőséget elképzeltem. Két kisfiú, bronzbarna hajuk százfelé áll, miközben pajkosan mosolyogva kekszet lopnak a konyhából, két kislány, szoknyájukat hátrafújja a szél, mikor kergetőznek a ház előtt, egy kislány, aki bizalommal simítja kezét a bátyjáéba… Alice nem látott semmit, vagy csak nem akarta elárulni, így mindhárom lehetőséget szem előtt tartva igyekeztünk tervezni. Már kezdtem elveszteni a fejem a sokféle kínálattól. Persze, mindenki igyekezett megnyugtatni, hogy majd ők megoldják, de szerettem volna én is aktív tagja lenni a „csapatnak”. Így az én feladatom maradt a dolgok könnyebb felének való elintézése. Függönyöket, takarókat, különböző egyéb textíliákat válogattam a kanapén ülve egy katalógusból. A közben esetlen kiskamasszá fejlődött Venus elégedetten heverészett mellettem, hűséges szemeit rajtam tartva. Meg tudtam volna esküdni rá, hogy összebeszélt Edwarddal. Ő is állandóan attól tartott, hogy valami bajom esik. Ez az előéletemet ismerve nem volt lehetetlen, de mióta megtudtam, hogy állapotos vagyok, nagyon vigyáztam magamra. Hiszen már nem csak magamért voltam felelős. 
Még csak az ötödik hónapban jártam, de simán elmehettem volna nyolcnak is. A pocakom napról napra csak nőtt, és nem tudtam, vége lesz-e egyszer ennek. Féltem, hogy így már nem tetszem Edwardnak, de ő minden nap elmondta, hogy számára én vagyok a tökéletes. Na persze. Úgy néztem ki, mintha görögdinnyét dugtam volna a pólóm alá.


Meghallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, majd két másodperccel később Edward lépett be a nappaliba. Sugárzó mosolyt küldtem felé. Lehajolt hozzám, és csókot adott a számra, amit készségesen viszonoztam. Nem tudom, mi volt velem, de állandóan vágytam rá. Persze, ez azelőtt is így volt, de mostanában sírni tudtam volna, ha nem volt mellettem. Biztos a hormonok…


- Kedvesem, nyugalom – tolt el magától vigyorogva. – Nem kérsz valamit?
- Hideg zuhanyt… - mormoltam, mire felkacagott.
- Azt hiszem, egy pohár víz is megteszi, nemde? – kacsintott rám, majd eltűnt a konyhában.


Álmodozva ücsörögtem tovább, amikor kis rúgást éreztem a hasamban. Majd még egyet.
- Ó! Te jó ég! Edward! – kiabáltam neki, kérdő tekintettel tért vissza.
Nem szóltam semmit, csak megfogtam a kezét, és a pocakomra tettem. Tudta, mit akarok, hiszen sokszor előfordult már ez. De nem lehetett megszokni.
Sokáig nem történt semmi. Már azt hittem, csak képzelődtem az előbb, amikor egy minden eddiginél erősebb ütést éreztem. Edward ragyogó arccal nézett rám, majd a hasamhoz hajolt.
- Jók legyetek, gyerekek, ne veszekedjetek. Nagyon várunk már titeket. Csak viselkedjetek rendesen – búgta bele a bőrömbe, majd az ajkaimra hajolt és megcsókolt.
Karjaim ösztönösen mozdultak a nyaka felé, hogy aztán szorosan ráfonódva magamhoz húzzam őt. Újabb rúgás. Hangosan felnevettünk, kacagtunk a boldogságtól. 
Edward a karjaiba kapott, betakart egy takaróval, és a mögöttünk ugráló Venus-szal a nyomunkban a nagy ház felé vette az irányt. Vidáman lépett be az ajtón, mindenkit a nevén szólítva hívott. miután kényelmesen elhelyezkedtünk, az apák büszke mosolyával kijelentette:
- Megmozdultak! – és a vigyor elterült az arcán.
- Már megint? Mennyire volt erős? – kérdezte Emmett.
- Eléggé – feleltem neki.
- Akkor már tuti, hogy az egyik srác lesz! – kiáltott fel boldogan. Az elmúlt hónapokban számtalanszor ecsetelte, hogy mi mindent akar megtanítani majd az unokaöccsének. Ezeken többnyire elborzadtam, de volt olyan is, amin nevetnem kellett.


Mindenki körém gyűlt, egymás sarkát taposva igyekeztek rátenni a kezüket a hasamra. Olyanok voltak, mint valami felbolydult méhkas. Kuncogva tűrtem a tapogatózásukat. A kicsik viszont csendben voltak, nem mozdultak. Úgy látszik, csak nekünk tartogatták magukat. Túlcsordultak bennem az érzelmek, szerelmes pillantásokat vetettem Edwardra. Olyan volt, mintha lenne egy közös titkunk. Egymásra mosolyogtunk, miközben Alice már azt ecsetelte, hogy ezt meg kell ünnepelnünk egy kiadós vásárlással. Felnyögtem.


- Alice, muszáj? Nem voltunk már eleget? – reménykedtem, bár tudtam, hogy hiába. Igazam lett.
- Nem, nem! Mostanában sokat változtál, ezért szükséged van új ruhákra! Te leszel a legsikkesebb kismama az egész államban! – lehengerlő mosollyal fordult Edward felé – Ugye, eljöhet velem? Nagyon fogok rá vigyázni, megígérem! Légyszi! – könyörgött a bátyjának, aki csak megvonta a vállát, és felém bökött a fejével.
- Rendben, Alice! De ne legyünk ott egész délután, kérlek! – adtam be a derekam.
- Ó, úgyis csak pár üzletbe akarok benézni! – derült fel az arca, és már húzott is kifelé. Hátralestem a vállam fölött, Edward arcán bocsánatkérő mosoly látszott.
Négy órával később és egy vagyonnal könnyebben megkönnyebbülten rogytam le a Porsche ülésére. Alice bepattant mellém és tövig nyomta a gázt. Nagyon elfáradtam, ezért lehunytam a szemem, hogy pihenjek egy kicsit. Kikerültük a belvárost, mert rengeteg lezárás volt, és én szerettem volna minél hamarabb hazaérni. 


Hirtelen egy erős rántást éreztem, és bevertem a fejem a műszerfalba. Nem tudtam, mi történt. Alice is döbbenten pislogott rám.
- Úristen, Bella! Jól vagy? Nem vettem észre! Nem értem, miért nem! – hadarta ijedten. Valami meleg folyt végig az arcomon. Odakaptam a kezemmel és meglepetten vettem észre a vért.
- Alice! Ne lélegezz! Vérzem! – mondtam neki, majd láttam, hogy megdermed. A kezével jelezte, hogy maradjak a kocsiban. Bólintottam, mire kiszállt és előkapta a telefonját. Gondoltam, a mentőket hívja, vagy valami ilyesmi. Mikor körülnéztem, láttam, hogy egy másik autó áll mögöttünk, az eleje teljesen összetörve. Vajon mi lehet velük? Eltöprengtem, hogy kiszálljak-e én is, de Alice megállított.


- Csak a kocsi mellé gyere, ne mászkálj el! – szólt rám, és én engedelmesen megálltam az említett helyen.
Váratlanul elkezdtem szédülni, úgyhogy leültem a padkára. Valószínűleg akkor jött ki rajtam a sokk. Azon imádkoztam, hogy a babáknak ne legyen semmi baja. Azt nem éltem volna túl..


Meglepetésszerűen bukkant fel egy arc az enyém mellett. Edward… Zokogva omlottam a karjaiba, nem bírtam abbahagyni. A hátamat simogatva csitítgatott, közben halkan a fülembe suttogott.
- Semmi baj, édes, most már minden rendben lesz. Nyugodj meg, kérlek. Szeretlek, édesem – lágy hangja lassan kiűzte belőlem a rettegést. Mikor körülnéztem, meglepetten tapasztaltam, hogy Carlisle éppen a másik kocsiból kihúzott fiút vizsgálja. Látszólag jól volt, de biztosra akartam menni.
- Ő hogy van? – intettem a fejemmel feléjük.
- Semmi baja. Egyenlőre – Edward nagyon ideges volt, egész testében remegett. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, ezért most én vettem át Edward szerepét, és nyugtatgattam.
- Figyelj, nem tehet róla! Baleset volt! – próbáltam magyarázni, de meg se hallgatott.
- Dehogy! Figyelhetett volna jobban az útra és nem a kesztyűtartóban kellett volna rágó után kutatnia! – egyre feldúltabb volt.


És akkor megéreztem azt, amire már hónapok óta vártam. Furcsa volt, olyan, mintha bepisiltem volna. Megrángattam Edward karját.
- Édes…
- Ne most, Bella, előbb lerendezem ezt a kis… - nagyobb erővel rántottam meg.
- Edward, most! Itt az idő! – felkiáltottam egy hirtelen rám jövő fájástól.
- De minek az ideje? Ó, te jó ég! Carlisle! – fogta fel végre a dolgokat.
Fogadott apám villámgyorsan mellénk lépett.
- Mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Jönnek! Most! Be kell vinnünk a kórházba! – Edward kezdett pánikba esni.
- Inkább haza vigyük. Nem akarok felesleges kérdéseket – Carlisle már felvette az orvosi szerepét, és szakszerűen intézkedni kezdett – El tudsz jönni a kocsiig? – kérdezte tőlem. Bizonytalanul bólogattam.
- Alice! Gyerünk, nyisd az ajtót! – kiáltotta szerelmem Alice-nek, aki izgatottan toporgott a Mercedes mellett.
Edward felkapott és a hátsó ülésre ültetett. Fejemet az ölébe tette és nyugtatólag simogatta az arcomat.
- Carlisle, hogy lehet ez? Hiszen még hátralenne neki egy csomó idő! – Edward választ várt a kérdéseire, tisztán látszott rajta.
- Nem tudom biztosan. Talán a sokk válthatta ki. De ikrek esetében egyébként is gyakoribb a koraszülés. Ne aggódj, minden rendben lesz!


Gyorsan száguldottunk az otthonom felé, miközben engem újabb és erősebb fájások gyötörtek. Azt hittem, szétszakadok. Alice csikorgó kerekekkel fékezett le a ház előtt. Esme ijedten rohant ki a házból.
- Mi történt? Mi ez a nagy sietség? – kérdezte felindultan.
- Jönnek! Jönnek a babák! – Alice arca egy óriási vigyor volt.
- Hogy mi? Most? Jézusom! – Esme kiesett a nyugodt szerepéből és rajta is erőt vett az izgatottság.


Edward felvitt a szülőszobának kinevezett dolgozóba, és letett az odakészített ágyra. Elöntött a félelem. Mi lesz, ha valami gond adódik? Ha valami balul sül el? Istenem, add, hogy minden rendben menjen!
- Edward! Én félek! Rettegek! – szorítottam meg a kezét.
- Nyugodj meg, édesem! Vegyél mély levegőt! Carlisle most beköt egy infúziót, hogy lassítsa a folyamatot és ellátja a fejedet. Kell egy kis idő még! Elő kell készülnie a műtétre, segíts neki egy kicsit! – kérte, mire hangosan felnevettem. Fürkésző szemmel nézett rám.
- Ezt úgy mondod, mintha bármi befolyásom lenne a dolgokra! – kacagtam még mindig, amikor újabb fájdalom futott végig a testemen. Remegve szorítottam Edwardot. Ha ember lenne, biztos, hogy már eltörtem volna pár csontját. Carlisle közben elkészült az infúzióval meg a kötéssel, és egy kis mikrofont helyezett a hasamra. A szobát betöltötték a babák szívhangjai.
- Bella, most egy kicsit várunk, hogy hasson a szer. Utána lesz még elég időnk. Fel is állhatsz majd, van, aki szeret ilyenkor sétálgatni. Edward majd segít – mosolyodott el a végére, és magunkra hagyott minket.
A fájdalmak valóban csökkentek, majd meg is szűntek. 
Teljes csendben hallgattuk a kicsi szívek dallamát, amikor halkan kopogtattak.
- Gyere be, Alice – mondta Edward, mire egy fekete fej jelent meg az ajtóban.
- Na, hogy van a kismama? Mindenki izgatottan vár a nappaliban, nem bírtunk magunkkal. Gondoltam, megnézem, mi a helyzet – mosolygott rám melegen.
- Semmi, most várunk. Carlisle-nak meg kell tennie bizonyos előkészületeket – felelte Edward.
- És? Hogy érzed magad? – kíváncsiskodott.
- Sosem voltam még boldogabb és rémültebb – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
- Te most csak pihenj! Ne törődj semmivel! Majd mi mindent elintézünk! Ja, Edward! Emmett kérdezi, hogy felveheti-e videóra, amikor elájulsz! – kacagott fel Alice, majd kitáncolt a szobából. Edward csak hümmögött. Olyasmit tudtam kivenni belőle, hogy „majd adok én neki”, meg hogy „én sosem ájulok el”. Felnevettem.
- Szerelmem, ne törődj vele! Emmett már csak Emmett… - vigyorogtam rá.
- Hah, igazad van. Mint mindig – lehelte az ajkaimra.


A következő három órában nem történt semmi. Egy kicsit felálltam, és sétálgattam, de hamar kifáradtam, így inkább csak feküdtem és hallgattam a szívveréseiket, amik ütemesen lüktettek egy hangszóróból. Néha ránéztem Edwardra, aki feszülten várakozott mellettem, a kezemet szorongatva. Mikor már kezdtem azt hinni, ma már nem lesz semmi, váratlanul újra belém hasított a fájdalom. Erősebben, mint valaha. Edward felugrott.
- Carlisle! – ordibálta. Ha nem lettem volna olyan állapotban, nevetnem kellett volna ezen. Minek kiabál? Húsz mérföldes körzetben még a suttogást is meghallják…


A családfő belépett az ajtón, szemügyre vette a monitort, aztán felsóhajtott.
- Nincs több időnk, most kell megcsinálnunk. Készen állsz? – nézett rám. Én már bármit megtettem volna, csak lett volna már vége. Erőtlenül bólintottam.
- Mit csináljak? - kérdezte Edward az apjára nézve.
- Beadok neki egy érzéstelenítőt, így magánál lesz, de nem fog semmit érezni. Figyelhetnéd az adagolót – javasolta.
- Oké, azt hiszem, ez még menni fog – bizonygatta még magának is szerelmem.
- Bella, el kellene fordulnod az oldaladra – kérte Carlisle.


Nyögdécselve, kínlódva elfordultam, nagyon nehéznek éreztem a testemet. Carlisle közben matatott valamit a hátamon, majd éreztem, ahogy egy tű fúródik a csigolyáim közé. Kicsordultak a könnyeim. Edward gyengéden visszafordított, és egy paravánszerűséget feszített ki a hasam fölé, így nem láttam semmit.
- Bella, bármit is érzel, ne nyomj! Ez a legfontosabb! És most… érzed ezt? – kérdezte, de csak ráztam a fejem – Remek, akkor kezdhetjük! Esme! – kiabált ő is. Nevetséges…


- Itt vagyok már! – Fogadott anyám boldog mosollyal az arcán libbent be, teljesen steril ruhában, mint a sebészek – Elkezdődött? – érdeklődött.
- Igen. Segítened kell majd a babáknál – válaszolta a férje.
- Ez csak természetes – a mosoly letörölhetetlen volt.
Éreztem, ahogy a szike végigszántja a bőrömet, de a várt fájdalom elmaradt. Carlisle dobálózott a szavakkal.
- Szikét! Törlést! Kettes érszorítót! – semmi érzelem nem volt a hangjában, ami megrémisztett.


Utáltam a paravánt, ami megakadályozta, hogy lássak valamit. Mi történik? Baj van? – akartam kérdezni, de a következő pillanatban a torkomra forrtak a szavak.
- Itt az első! – mondta Carlisle, és egy apró, véres csomagot adott Esme-nek, aki kirohant vele.
- Bella, nyugi. Csak megtisztítja, és hozza is vissza – nyugtatgatott Edward, de nem volt időm pánikba esni. Kint volt a második is.
- Esme! Hol vagy már? – kiáltott Carlisle.
- Add csak, majd én elintézem – meglepetten fordultam a hang irányába. Rosalie állt az ajtóban, szeme könyörgő volt. Apja habozott egy kicsit, majd átadta neki a gyermekemet. A következő pillanatban már ott sem voltak.


Néhány perc múlva Carlisle összevarrta a sebet, bekötötte, és eltávolította a paravánt. Lenéztem a lapos hasamra. Szörnyen üresnek éreztem magam. Edward megcsókolta a homlokom, majd hirtelen felkiáltott.


- Ne! Nem! – elszáguldott, magamra hagyva engem.
Mi történt? Csak nem a kicsikkel van valami? Nem, az nem lehet! A könnyeim megállíthatatlanul folytak, egész testemben remegtem. Tehetetlenül feküdtem az ágyon, miközben rettenetes képek tódultak a szemeim elé. Csak két szó járt az agyamban. Baj van, baj van! De micsoda? Azt hittem, megőrülök a bizonytalanságtól. 
Alice toppant be a szobába, Jasperbe karolva. Azonnal megnyugodtam, gondolom, Jazz hathatós segítségének köszönhetően.
- Bella, most már semmi baj! Minden rendben van! – pátyolgatott Alice.
- Mi történt? – csak suttogni tudtam.
- A kislánynak leállt a szíve – ennél a mondatnál az enyém is – de Rosalie újraélesztette. Lélegeztetőn van, betették az inkubátorba – magyarázta Jasper. Alice csak szipogott mellettem.


Hatalmas erővel támadt fel bennem a hála Rose iránt. Hiszen az ösztöneivel dacolva megmentette a lányom életét. Sosem tudom ezt megköszönni neki eléggé.
- Kérlek, látnom kell őket! – könyörögtem. Egy percig sem tudtam tovább ott ülni.
- Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, most estél át egy műtéten – bizonytalanodott el Jasper.
- Alice! – kiabáltam rá barátnőmre, aki kettőnk között hezitált. Lemondóan sóhajtott.
- Sajnálom, Jazz – motyogta, majd segített felülni. Egy kicsit zavarban voltam, hiszen csak egy kórházi hálóinget viseltem. Bár, ez többet takart, mint múltkor a törülköző… 
Alice kerített nekem valahonnan egy köntöst, majd lassan Edward szobája felé sétáltunk. Kérdőn néztem Alice-re.
- Úgy gondoltuk, mivel úgysem laktok itt, átalakítjuk a szobát amolyan gyerekmegőrzőnek – vont vállat.


Mikor kinyitotta az ajtót, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. Edward ott állt az inkubátor mellett, karjában egy tökéletes kisfiúval, és halkan beszélt hozzá.
- Ne aggódj, kicsim, a húgod rendbe fog jönni. Hiszen pont olyan erős és bátor, mint az édesanyátok. És pontosan olyan gyönyörű is – nézett ellágyulva a törékeny kis rózsaszín csomagra.


Közelebb léptem hozzájuk, felemeltem a kezeim. Edward kitalálta, mit szeretnék, mert gyengéden a karjaimba helyezte a fiunkat. Hibátlan gyermek volt. Hosszú, bronzszínű hajjal látta meg a napvilágot, akárcsak a húga. Lelkesen fedeztem fel benne Edward jellegzetes tulajdonságait, majd találtam rajta olyat is, ami az enyém volt. A szemöldöke, az álla. Könnyektől csillogó szemekkel néztem fel Edwardra, aki áhítattal nézett minket. Egymásra mosolyogtunk.
A világ egyszerre csodás hellyé változott.

Be vagyok temetve... Óriási hó van, és még mindig esik! Ha így folytatódik, holnap nem tudok suliba menni :D Legalább lesz időm írni : D

Hűha... Úgy tűnik, beindult a kommentgyár... : D : D Abba ne hagyjátok!!! Köszönöm az eddigieket! Így tovább! Szurkolok nektek! : D : D

13. fejezet

(Bella szemszöge)
Lefagytam. Teljesen és mélyen. Nem tudtam felfogni a szavakat. Hallottam őket, de az agyam képtelen volt feldolgozni az információkat. Terhes vagy, babák, ikrek… A szavak visszhangoztak a fejemben. Nem értettem, hogyan történhetett ez meg. Hiszen Edward vámpír! És neki nem lehet gyereke, nem? Úgy tűnik, megint én lettem a kivétel a szabály alól. Mert teljesen biztos, hogy gyereket várok. Kettőt is. 
Váratlanul elöntött egy érzés. Egy felemelő, mindent elsöprő szeretet, amit a szívem alatt hordott babák iránt éreztem. Ez az érzés kitöltötte a bensőmet, akaratosan helyet kérve a szívemben, Edward mellett. A lelkem örömtáncot járt. Miután a testem életre kelt, könnyes szemmel meredtem szerelmemre, aki megrökönyödve bámulta hol a képernyőt, hol a hasamat. Megszorítottam a kezét, erre magához tért a kábulatból. Rám emelte a tekintetét, amelyben érzelmek sokaságát láttam kavarogni. Aggodalmat, rémületet, döbbenetet, szerelemet, és egy kis boldogságot is láttam benne megcsillanni. Ez utóbbi késztetett végül arra, hogy megszólaljak.


- Edward? – szólítottam meg. – Nem lesz semmi baj, meglátod! Rendben leszünk – muszáj volt mosolyognom a többes szám miatt. Hiszen már négyen voltunk egy család.
- Ez egyszerűen hihetetlen, ilyesmi nem történhet meg! – kiáltott fel, én meg ismét összerándultam. Felpattant mellőlem, és ide-oda kezdett mászkálni a szobában.


Kérdőn ránéztem Carlisle-ra, aki bólintott, így letöröltem magamról a zselét és felálltam. Megfontoltan lépkedtem az egyetlen személy felé, aki számított. Nem tudtam, hogy fog reagálni, de rátettem a kezem az övére. Megállt, hirtelen és váratlanul. Rám nézett, és végre olyasmit láttam az arcán, amire a kezdetektől fogva vártam. Sugárzó örömöt. Felkapott és nevetve pörgetett körbe-körbe.


- Babáink lesznek! Ez olyan… olyan csodálatos érzés! Köszönöm, köszönöm neked, életem! Megajándékoztál a leggyönyörűbb lehetetlennel, ami csak létezik! – én már rég sírtam a meghatottságtól, de most az ő szemei is homályosak tűntek. Persze, tudtam, hogy nem lehetséges, hogy könnyezzen, mégis olyan volt, mintha zokogna – Fel sem tudom fogni! Gyerekek! – kiáltotta, majd hirtelen lerohant velem a nappaliba.


Mindenki kérdő tekintettel nézett ránk. Edward nem szólt egy szót sem, csak eszelősen vigyorogva odament Esme-hez, lerakott a földre, és átkarolta a vállamat.
- Új címed van a családban, anyám. Mostantól maminak fogunk hívni! – Esme értetlenül nézett Edwardra, aki csak kacagott és kacagott - Nagymaminak! – nevetett bele Esme arcába, amin először döbbenet, majd végtelen öröm látszódott.
- Most komolyan? Lesz egy kisbabád? – kérdezte Emmett ámulva.
- Nem egy. Kettő! – rikkantotta Edward és odaugrott a testvéreihez.
- Húha! Gratulálunk, öcsi! – Emmett szája már a füléig ért, közben Jasper-rel és Edwarddal egymás hátát csapkodták.


Alice szélvészként termett ott előttem és a nyakamba csimpaszkodott.
- Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! Ez a legszuperebb dolog, ami valaha is történt velem! – Jazz vetett rá egy „már-elnézést” pillantást, mire Alice kijavította magát – Természetesen csak utánad, édesem! – nevetett fel – Sőt, dupla nagynéni leszek! Akkor ezt hogy hívják? Nagy-nagynéni? Esme! Gyere, menjük babaruhákat venni! És még egy csomó mindent be kell szereznünk!
- Alice, kérlek! Nyugalom! Még csak most derült ki, hogy bővülni fog a családunk! Nem kell elkapkodni semmit – szólt rá Carlisle. Alice szája lekonyult, és duzzogva ment a kanapéhoz.
- Édesem, belegondoltál már, hogy ha én nagymama leszek, akkor te mi? – böködte meg Esme a férjét. Carlisle először értetlenül nézett a feleségére, majd kiült az arcára a meglepetés. Tátott szájjal rogyott le Alice mellé.
- Úgy van, szívem. Üdvözöllek a családban, nagypapa! – kacagott Esme.
- Bella? – a hang irányába fordítottam a fejem és Rosalie visszafogottan mosolygó arcával találtam magam szembe.


Tudtam, hogyan érez Rose az ilyen dolgokkal kapcsolatban, így az ő reakciójától féltem a legjobban. Haragot vártam, féktelen dühöt, irigységet és felháborodást. Ehhez képest Rose meglehetősen szelídnek tűnt, lassan közeledett felém.
- Előre szólok, hogy ha az elkövetkezendő hónapokban esetleg másképp néznék rád, mint eddig, ne is foglalkozz velem. Őszintén örülök a boldogságotoknak. Remélem, én is meg fogok majd felelni, mint nagynéni – nézett a szemembe kérlelőn. Nevetve karoltam át.
- Hát persze, hogy megfelelsz! Nálatok jobb nagynéniket el sem tudnék képzelni. A kicsik a lehető legjobb családot kapják a személyetekben.


Rose pislogott egy párat, majd meghatottan indult Emmett felé.
- Jól van, gyerekek, most hagyjuk őket, hadd menjenek haza. A kismamának sok pihenésre van szüksége – mosolygott rám Esme.


Edward rám adta a kabátomat, majd kézen fogott, és hazafelé vette az irányt. Otthon aztán elszabadult a pokol. Alig tettem be a lábam a házba, máris elvesztette a fejét. Levette a kabátom, ölbe kapott és a kanapéra ültetett.
- Nem kérsz valamit? Nem vagy éhes? Vagy szomjas? Hozzak egy könyvet? Esetleg kapcsoljam be a tévét? – csak úgy záporoztak rám a kérdések. Nevetve ráztam a fejem.
- Edward, állj! Köszönöm, de nem vagyok éhes, se szomjas. Olvasni sem akarok és a tévé sem tudna most lekötni. Egyetlen dolgot szeretnék most, de azt nagyon.
- Mit? Mondd már! – türelmetlenkedett.
- Téged, itt, magam mellett –paskoltam meg a kanapét.
- Azt hiszem, ez egy könnyen teljesíthető kérés – mosolyodott el végre, és lehuppant mellém.
- Edward?
- Igen?
- Te mit szeretnél?
- Nem értem. Hogyhogy mit szeretnék?
- Úgy értem, kisfiúkat, kislányokat, vagy vegyes csoportot? – sandítottam rá félszemmel.
- Oh, hát, nem is tudom. Azt hiszem, teljesen lényegtelen, hogy kék vagy rózsaszín kis zoknikat veszek. Esetleg mindkettőt. A legfontosabb, hogy ezek a babák a mieink, kettőnkből lettek, a mi szerelmünkből. Ezt kell szem előtt tartanunk. És azt, hogy számomra te vagy a legnélkülözhetetlenebb személy a világon. Mindent meg fogok tenni, hogy semmi gond ne adódjon. Vigyázok rátok, megígérem.


Még a lelkem is zokogott a meghatottságtól. Edward óvatosan simított végig az arcomon, majd a karjaiban cipelt a hálószobáig. Az üvegfalig sétált, ott letett a lábaimra és hátulról átölelt. Elkezdett havazni. Együtt néztük a szálingózó hópelyheket, amelyek lassan fehérré varázsolták a tájat. Elmélyülten simogatta a hasamat, amin egyenlőre még nem látszott semmi.
- Mire gondolsz? – kérdeztem, kizökkentve őt a merengésből.
- Arra, hogy mindjárt itt a karácsony. És te a lehető legszebb ajándékot adtad nekem, amit egy nő egy férfinak adhat.


Úgy tűnt, ma mindenki meg akar ríkatni. Edward szavaira akaratom ellenére ömleni kezdtek a könnyeim. Nem tudom, mi volt velem. Talán a hormonok, talán az érzelmek súlya, talán valami más. Nem tudtam, és abban a pillanatban nem is akartam tudni. Élveztem Edward közelségét, végre a boldog helyemen voltam. Csak mi és a kicsik a méhemben. Úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. Őrültem szerelemes voltam a férjembe, aki viszontszeretett, és útban voltak a kis trónörökösök is. A világ kezdett helyrerázódni körülöttem.


Másnap reggel ismét ágyba kaptam a reggelimet. Ha nem vigyázok, lassan zuhanyozni se hagy egyedül. Bár ezt élvezném… Aztán eszembe jutott valami.
- Edward! Anyát még fel sem hívtuk! – kiáltottam fel, és már el is kezdtem magamban összeállítani egy „védőbeszédet”.


Imádtam anyámat, de a véleményét is ismertem az ilyen dolgokról. Neki nem volt szerencséje a korai házassággal és gyerekvállalással, így némi rosszallással vett tudomást az én férjhezmenetelemről is. Ha most megtudja, hogy terhes vagyok, ráadásul egyszerre kettővel… Edward lépett be a hálóba, miután elvitte a tálcámat. Hívogatóan felhajtottam a takarót, és miután leheveredett mellém, jólesően bújtam bele az ölelésébe.
- Azt hiszem, nem kell aggódnunk anyukád miatt. Az esküvőt is remekül viselte. Tetszettünk neki – vigyorodott el.
- Akkor ideje lenne beszélnem vele – sóhajtottam egyet, és a telefon felé nyúltam, hogy tárcsázzak. Sokáig vártam, mire anyám felvette.
- Dwyer lakás, itt Renée beszél – szólt bele kissé lihegve.
- Anyu? Bella vagyok! Miért zihálsz? – reméltem, nem zavartam meg semmit…
- Ó, semmiség! Tudod, itt, Jacksonvilleben is telepítettem egy kis konyhakertet, és amikor meghallottam, hogy csörög a telefon, rohantam be. Édesem! Olyan gyönyörű voltál az esküvődön! Mint egy igazi hercegnő! És Cullenék! Nagyon szimpatikus család! Bár az a nagydarab fiú elég félelmetesen nézett ki – ó, ha ezt Emmett hallaná – És a ruhád! Álomszép volt!
- Anya, figyelj rám egy kicsit, mondanom kell valamit! – próbáltam gátat vetni Renée szóáradatának, kevés sikerrel.
- Mi? Mi a gond? Beteg vagy? Vagy Edwarddal van valami? Mesélj már! – követelőzött, mire felnevettem.
- Anya, pont most szeretném elmondani. Figyelsz?
- Persze, kicsikém, mondjad csak!
- Anya, én… - nem bírtam tovább folytatni. Hogy mondja el az ilyesmit az ember az anyjának?
Kétségbeesetten pillantottam Edwardra, aki eddig csendesen figyelt. Ellágyult a tekintete és kivette a kezemből a telefont.
- Renée? Itt Edward. Nagy újságunk van! Bella várandós! Gondoltuk, megosztjuk veled is az örömhírt – mondta lassan a kagylóba.
- Mi? Micsoda? Bella terhes? Mikor? Hogyan? Nem várhatott volna még egy kicsit? – hallottam, ahogy anyám levegő után kapkodik. Visszavettem a telefont.
- Anya, jól vagy? – kérdeztem aggódva.
- Persze, csak meglepődtem. Ilyen fiatalon… - fúlt el a hangja.
- Te sem voltál idősebb… - próbálkoztam.
- Hát pont ezért! Istenem Bella, egy kisbaba… - még mindig nem tudta felfogni. Nos, jöjjön a ráadás.
- Anya, nem egy. Kettő. Ikrek lesznek. – a hangom kissé megremegett.
- Micsoda?! Ikrek? Ó, te jó ég! Azonnal foglaltatok helyet az első gépre! Holnap ott vagyok! – hadarta, mire én elsápadtam.
- Ne, anya! Ne gyere ezért ide! Jól vagyok! Persze örülnék neked, de ezért nem kell annyit utaznod. Csak közölni szerettem volna veled, hogy ne érjen meglepetésként. Végül is, nagymama leszel – a végén már kacagtam, mert anyám nem volt egy nagymama-típus. Hiszen még negyven sincs…
- Rendben, van szívecském, de ha kell valami, szólj azonnal! Úristen, ha ezt Phil megtudja…
Tudtam, hogy anyám most már elfogadta a tényt, miszerint az ő kicsi lánya is anya lesz nemsokára, és épp azon agyal, mit is kellene most tennie. Igyekeztem rövidre zárni a beszélgetést.
- Anya, nekem most mennem kell! Örülök, hogy beszélgettünk egy kicsit!
- Én is, Bella, én is. Vigyázz magadra! És a babákra! – tette hozzá
- Meglesz. Szia, anya! – köszöntem el.
- Jó légy! Szia! – anyám letette a telefont.


Úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratonit. Fáradtan dőltem hátra, a szemeimet lehunytam. Végtelen nyugalom és béke áradt szét a lelkemben. Tudtam, hogy két apró élet növekszik bennem, és hogy mindent meg fogok tenni, hogy boldognak lássam őket. Csendesen Edwardhoz bújtam, és hallgattam a kint süvítő szelet.
- Bella?
- Igen?
- Arra gondoltam, talán ki kellene jelölnünk a babaszobát – suttogta bele Edward a csendbe.
- Nem korai még? – kérdeztem vissza én is suttogva. Beszélhettünk volna hangosabban is, de ez most pont illett a hangulathoz.
- De, lehet. Én mégis szeretném tudni. Csak hogy legyen időm felkészülni. Tudod, sejtelmem sincs, mi kell egy babának. Hát, még kettőnek! – sóhajtott fel.
- Szerintem ráérünk még ilyeneken gondolkodni, de ha annyira szeretnéd… - mondtam, majd felálltam az ágyról, magammal húzva őt a folyosó felé.


Két-két szoba volt egymással szemben, és még egy a főfalon. Mintha tudták volna, mikor építették. Hátborzongató. Mosolyogva léptem be az első szobába, amely közvetlenül a miénkkel szemben volt. Azonnal tudtam, hogy nem is kell tovább keresnünk. A helyiség pont megfelelő volt két babának. Lelkesen néztem Edwardra, látszott rajta, hogy egyre gondoltunk. Ennél tökéletesebbet nem találtunk volna. A karjai közé bújtam, és fojtott hangon tervezgettük az elkövetkezendő életünket.

Sajnálattal láttam, hogy az eredeti két megjegyzőn kívül senki nem vette a fáradtságot arra, hogy visszajelezzen nekem. Ezt nem letolásnak szántam, csak így nem látom értelmét annak, hogy folytassam... Igazán, csak egy perc az egész, és nekem tényleg örömet szereznétek vele. Nem azért, mert imádom, ha fényeznek, csak jó, ha tudja az ember, érdekel-e valakit az, amit csinál. Nem akartam nagyképűnek, vagy ilyesminek tűnni, csak gondoltam, megosztom ezt veletek. Előre is elnézést kérek azoktól, akiket esetleg megsértettem, nem volt szándékos. Az eddigi kommenteket pedig köszönöm, el sem tudjátok képzelni, micsoda öröm ez nekem. További jó olvasást, és remélhetőleg egy hangyányit több visszajelzést!
Puszka mindenkinek, lea88

12. fejezet

(Bella szemszöge)
Nagyon gyorsan eltelt az a három hét. Repült az idő, és lassan eljött a hazaindulás napja is. Nem akartam elmenni erről a varázslatos helyről, amely új értelmet adott az életemnek. Edward is így lehetett ezzel, mert az utolsó éjszakánkon, miközben elégedetten pihegtünk egymás karjaiban, a fülembe suttogott.
- Egyszer még visszajövünk ide, megígérem. Sőt, talán megveszem az egész szigetet. Képzeld el; a mi kis saját, külön Paradicsomunk.
A tekintetébe fúrtam az enyémet.
- Mi? Az egész szigetet? – néztem rá álmélkodva. Eddig is tudtam, hogy nem szűkölködnek, de ez…
- Miért ne? Legalább senki nem zavarna minket. Csak te, én, meg a végtelen tenger… Nem tetszene? – húzta fel a szemöldökét, de közben mosolygott.
- De, nagyon is, de ez akkor is túlzás… - ráztam a fejemet.
- Nekem semmi nem túlzás, amivel boldoggá tehetlek – adott egy csókot a számra, majd kimászott az ágyból. Elégedetlen hümmögést hallattam.
- Most meg hová mész? – kérdeztem.
- Lassan készülődnünk kell. Hatkor indul a gép, és még össze sem csomagoltunk – magyarázta nekem, majd elindult kifelé.
- Edward? – szóltam utána, mire kérdőn rám nézett. – Idejönnél egy kicsit?


Visszafordult és megállt az ágy mellett. Karjaimat felé nyújtottam és átkulcsoltam a nyakát, magamhoz húzva őt. Apró puszit adtam a szájára, és rávigyorogtam. Leült mellém, és ott folytatta, ahol én abbahagytam.
- Azt hiszem, a bőröndök megvárnak – súgta bele a csókunkba.
- Igen, én is így gondoltam – a vágytól rekedt hangom kissé megremegett.
A házból hamarosan csak kéjes sóhajok és kiáltások hallatszottak ki…


Néhány órával később arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Kótyagosan kinyitottam a szemeimet, és Edward arca jelent meg előttem.
- Bella, édes, fel kell kelned! Két óra múlva indul a gépünk! Gyere, csináltam neked reggelit – mondta, és már tolta is a számba a kanalat. Epres müzli. Szuper.
- Köszönöm – motyogtam teli szájjal.
- Igazán nincs mit – mosolygott rám féloldalasan. A kanál kiesett a kezemből.
- De ciki… - pirultam el, mire felemelte lehajtott fejem.
- Nem az. Örülök, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád! – nevetett fel, majd kiment a szobából.
Gyorsan befejeztem a reggelimet, kipattantam az ágyból, és tanácstalanul álldogáltam az üres szekrény előtt. Mit vegyek fel? Egy szál pólóban nem indulhatok neki a nagyvilágnak…
- Edward! Hol vannak a ruháim? – kiabáltam ki neki.
Még mindig nevetve, bedugta a fejét az ajtón, és a komódra mutatott. A bútor tetején összehajtogatva feküdt egy farmer és egy felső. Hálásan mosolyogtam rá, mire egy színpadias meghajlás után kivonult. Kuncogva öltöztem fel. Elindultam kifelé, de csak az előtérig jutottam. Szerelmem menet közben elkapta a derekamat és magához húzott.


- Ma még nem kaptam tőled csókot – és már lopott is egyet.
- De hiszen még csak fél öt van! – kiáltottam fel nevetve.
- Akkor már pontosan négy órája és harminc perce ma van! Egyetlen pillanattal sem akarok tovább várni! – jót szórakoztam a durcás kisgyerek képén, amíg meg nem csókolt. Egészen. Igazán.
Éreztem, ahogy felpezsdül a vérem, a gerincemen borzongás futott végig, a lábam remegett. Karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré, torkomból egy nyögés szakadt fel. Edward megfeszült, majd halkan káromkodva eltolt magától. Nem értettem.
- Itt a taxi, ami a reptérre visz. Menj, szedd össze magad, én addig kihordom a csomagokat – jelentette ki, és már el is tűnt.
Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen hirtelen legyen vége az együttlétünknek. Bosszankodva lépdeltem a fürdőszoba felé. 


Mikor úgy-ahogy rendbe tettem magam, Edward keresésére indultam. Kint állt a ház előtt, nekem háttal, és a tengert figyelte. Biztos hallotta, hogy közeledem, de nem fordult meg. A háta mögé léptem, és átkaroltam a derekát.
- Most haragszol rám? – kérdezte csendesen, félve a választól.
Döbbenten fordult meg, tekintete az enyémet kereste.
- Nem, dehogy! Sosem tudnék rád haragudni – jelentette ki magabiztosan.
- Akkor mi a gond?
- Magamra vagyok dühös – szeme elsötétült.
- Mi? Miért? – magamban gyorsan lepörgettem a mai nap eseményeit, de semmi olyat nem találtam, amiért így kellene viselkednie.
- Hívhattam volna fél órával későbbre is azt az átkozott taxit… - először nem értettem, de aztán leesett. Szóval, neki sem volt kellemes a kényszerű elválás. Elmosolyodtam.
- Edward, figyelj rám, kérlek! Nagyon, nagyon, nagyon sok alkalmunk lesz még bepótolni ezt! Emiatt ne aggódj! Úgysem tudsz lerázni! – ígértem vigyorogva.
- Igazad van, sajnálom. Nem akartam tönkretenni az utolsó itt töltött perceinket.
- Nem tetted tönkre – biztosítottam őt.
Váratlanul egy hangos tülkölés szakította meg a románcunkat. A taxis nem volt egy türelmes személyiség…
- Esküszöm, legközelebb inkább bérelek egy kocsit! – morgolódott Edward, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
Szúrós szemmel figyelte a sofőrt, amíg beszállt. Az utastérben a kezébe simítottam a sajátomat, hüvelykujjammal cirógatva a kézfejét. Hálás tekintettel fordult felém.
- Remélem, tudod, mennyire szeretlek – súgtam neki.
- Nem jobban, mint én téged – lehelte az ajkaimra.
A taxi csendesen suhant át a szigeten.


Amint Edward közölte a szájtátva bámuló jegykiadóval a nevét, azonnal két stewardess bukkant fel mellettünk, kedvesen mosolyogva kérve a csomagjainkat. Felkuncogtam az alázatosságukon. Biztos nincsenek hozzászokva az ilyen tökéletes teremtményekhez, mint Edward. Miután helyet foglaltunk a gépen – első osztályon, természetesen – rögtön Edwardhoz bújtam. Elégedetten sóhajtott egyet és magához húzott. Újabb légi kísérő tűnt fel, a szabványmosoly valódivá vált, amikor meglátta a férjemet. Újabb kuncogás akart kiszabadulni a mellkasomból.


- Hozhatok esetleg valamit enni vagy inni? – kérdezte mohó tekintettel a szemében.
- Én nem kérek semmit, köszönöm. És te, édes? – fordult hozzám. Megráztam a fejem. – A feleségem sem kér, köszönjük.
A nő álla leesett a csodálkozástól. Láttam az arcán, mire gondolt. Házasok? Atyaég…
- Nem szabadna ezt csinálnod – szidtam meg Edwardot.
- Mit is? – vonta fel a szemöldökét.
- Hát, elkápráztatnod az embereket. Lehet, hogy te már észre sem veszed, de nagyon zavaró tud lenni – tettem hozzá csendesen.
- Téged is elkápráztatlak?
- A nap minden pillanatában – motyogtam, majd lassan lehunytam a szemeimet és elaludtam.


Az út hátralevő része eseménytelenül telt. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Persze, életem legszebb heteit töltöttem a szigeten, de már nagyon hiányoztak a többiek. Reméltem, Venusnak semmi baja…
Edward észrevehette rajtam az izgatottságot, mert megfogta a kezem és nyugtatólag megszorította. Már Seattle-ből jöttünk kifelé, hamarosan csak a végtelen erdőt láttam magam előtt. Zöld volt minden. Már kezdtem hozzászokni. Kedvesem gyorsan hajtott, a megengedettnél tuti, hogy kétszer gyorsabban. Keze még mindig bilincsbe fogta az enyémet, de úgy tűnt, nem zavarja a vezetésben. Bambán bámultam ki az ablakon. A táj kezdett ismerőssé válni. Ez már Port Angeles. Nemsokára otthon leszünk. Nem telt bele sok idő, és Edward lekanyarodott a házhoz vezető útra. Már láttam a házat. Mindenki, az egész Cullen família kint állt az ajtó előtt – kivéve Danielle-t, aki egy másik vámpírt keresett a keleti parton - és minket figyeltek mosolyogva. Szerelmem még le sem állította a motor, amikor valaki feltépte az ajtót, és kirángatott a kocsiból. Egy pillanattal később Alice ugrott a nyakamba. Mivel sosem volt túl jó az egyensúlyérzékem, mindketten hátrazuhantunk. Barátnőm még mindig nevetve ölelte át a nyakam, így én sem tudtam megállni, és felkacagtam.


- Bella! Úgy hiányoztál! Alig vártam már, hogy ideérjetek! – vihorászott Alice.
- Alice, azért ne fojtsd meg – somolygott Edward mellettünk.
- Jaj, Bella, ne haragudj! – szállt le rólam a kis energiabomba, majd engem is felhúzott a földről.
- Semmi baj, nekem is hiányoztál! Mind hiányoztatok! – fordultam a családom felé.
- Na, öcsi, akkor nem lehettél valami nagy szám! – röhögött fel Emmett. Edward rámorgott, én meg fülig pirultam. Esme lépett oda hozzám.
- Isten hozott titeket itthon! – finoman átölelt, majd elengedett, hogy átadja a helyét Rosalie-nak.
- Jó, hogy újra itt vagytok!
- Én is örülök, hogy végre itt lehetek – vigyorogtam rá.


Feltűnt, hogy valami megváltozott, de nem jöttem rá, hogy micsoda. Aztán észrevettem. A kocsifelhajtó kétfelé ágazott. Az egyik fele, a régebbi még mindig a ház felé vezetett, de volt egy új is, ami beleveszett az erdőbe.
- Mi ez az új út? Hová vezet? – fordultam Alice felé, aki mosolyogva karon ragadott, és az útra húzott.
- Nászajándék. Tőlünk, nektek. – még mindig vigyorgott. Nem értettem semmit, így kérdőn Edward felé néztem.
Ő csak az erdő felé intett a fejével, jelezve, hogy menjek, és nézzem meg magam. Lassan sétálni kezdtem a megadott irányba. Körülbelül ötven méter után lenyűgöző látvány tárult a szemeim elé.
Egy kétszintes, csodaszép ház. Nem volt se kicsi, se nagy. Pont megfelelő két embernek. Egy fiatal házaspárnak…
Könnybe lábadt szemmel néztem vissza. Mindenki az én reakciómat várta. Zokogva borultam Esme és Alice karjaiba.
- Köszönöm! Ez olyan csodálatos! Hihetetlenül gyönyörű! – hálálkodtam nekik.
- Ugyan! Ez csak egy kis semmiség! Nem kell érte köszönetet mondani – hárított Esme, de láttam rajta, hogy azért jól esett neki.
- De… hogyan? Mármint ilyen hamar… Hogy? – próbáltam összeszedni magam, kevés sikerrel.
- De drágám! Volt rá három egész hetünk! Nekünk gyorsan mennek az ilyen dolgok – simított végig az arcomon fogadott anyám – De most menjetek, és nézzetek körül bent is! – elfordult és elindult a nagy ház felé.


Edward, mindentudó mosollyal az arcán, kézen fogott, és a bejárati ajtó felé húzott. Mikor kinyitotta, ölbe kapott, és átvitt a küszöbön.
- Nagyon romantikus – kuncogtam.
- Még jó! Annak is szántam – jelentette ki felsőbbrendűen. A kacagásom nem akart abbamaradni.
Körülnéztem. A ház gyönyörű volt. A nagyhoz hasonlóan itt is üvegből volt a hátsó front, majdnem az egész alsó szintet a nappali foglalta el. Fehér, barna és arany színben tündökölt minden. Balra nyílt egy átjáró, mint utólag kiderült, a tökéletesen felszerelt konyhába vezetett. Az emeletre íves lépcsősor vezetett fel, sötét fából készült lépcsői és korlátja kellemesen elütöttek a fehér faltól. Odafent öt hálószobát találtunk, mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott. A legnagyobb háló lett nekünk szánva. Itt is a nappaliban lévő színek domináltak, de volt egy-két kiegészítő, ami biztosan nem tartozott az eredeti berendezéshez. Például a hintaszékem, ami most az egyik sarokban kapott helyet. A szoba közepén, a hatalmas üvegfal előtt óriási, baldachinos ágy állt. Mindkét oldalán egy-egy, stílusában hozzáillő éjjeliszekrénnyel. Mindhárom bútor sötét mahagóniból készült, éles ellentétet alkotva a földre terített, krémszínű szőnyeggel, és a fehér falakkal, amelyet most fényképek borítottak. Mindenki ott volt a keretekben, de a legjobban az tetszett, mikor Edwarddal csókolózva álltunk a ház előtt. Valaki nagyon jól elkapta a pillanatot. Hálásan gondoltam Alice-re. Hátralestem a vállam fölött, láttam, hogy Edward engem néz. Lehetetlenül lassan sétáltam hozzá, a szememet le nem véve róla. Félútig bírta. Emberi szemmel követhetetlenül gyorsan rohant hozzám, a karjaiba kapott, és megforgatott a levegőben.
Kacagásunktól zengett a ház.


Egy héttel később, egyedül indultam a nagy házba, mert beszélnem kellett Alice-szel. Most már mindenki így hívta őket. Nagy Cullen-ház és kis Cullen-ház. Mosolyogva idéztem fel, hogy mi ketten csak kuckónak hívjuk, bár a méretét tekintve ez nem volt róla elmondható. Gyorsítottam a lépteimen, mert a hideg decemberi szél az arcomba vágott. Mostanában furcsa rosszullétek jöttek rám, de nem akartam Edwardot ezzel idegesíteni, amíg nem tudtam az okát. Ezért kellett beszélnem Alice-szel. Meg akartam kérdezni, nem látott-e valamit, mielőtt Carlisle-hoz fordulok. Odaértem a bejárat elé és kopogtam. Esme nyitott ajtó mosolyogva.
- Miért kopogsz? Hiszen itthon vagy! – nevetett rám.
- Bocsi, a szokás hatalma – vontam meg a vállam.
- Szeretnél valamit? Vagy csak unatkoztál egyedül? – kérdezte. Edward két napja vadászni ment Emmettel.
- Nem, igazából Alice-hez jöttem. Itthon van? – kérdezte, de Esmének nem volt lehetősége a válaszra.
A keresett személy már táncolt is lefelé a lépcsőn és a nyakamba borult.
- Mi újság? Miért jöttél? Vásárolni akarsz? – csillant fel a szeme.
- Most nem, bocsi. Lenne egy kérdésem – kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Gyere, felmegyünk hozzám. Ott tudunk beszélgetni – húzott maga után.
- Nos, ki vele! Mit szeretnél? – lesett rám kíváncsian.
- Alice, kérlek, légy most nagyon őszinte velem! Láttál valamit rólam? Valami rosszat? – hadartam egy szuszra.
- Nem, dehogy! Semmit! Miért? – ámult el barátnőm.
- Tudod, mostanában nagyon furcsán érzem magam. Hirtelen szédülni kezdek, állandóan éhes vagyok, hányingerem van. Ez nem normális. Nem tudom, mi van velem. Reméltem, hogy te talán tudsz nekem segíteni.
- Szóltál már Edwardnak? – nézett rám.
- Nem, még nem. Előbb veled akartam beszélni – sóhajtottam.
- Mondd meg neki minél előbb. Tudod milyen, ha valaki titkolózik előtte! – kuncogott, majd ismét elkomorult az arca – De tényleg beszélj vele! Tudnia kell erről!
- Megígérem! – hajtottam fejet mókásan. Alice felkacagott.
- Ha már itt vagy, nem mehetnénk el mégiscsak vásárolni? – könyörgő tekintete önmagáért beszélt. Újabb lemondó sóhaj hagyta el a számat.
- De, mehetünk.


Másnap Edward végre hazaért, és mivel jól voltam, el is felejtettem az Alice-nek tett ígértemet. Kedvesem komoly képpel a nappaliba húzott, hogy ott a kanapéra leülve az ölébe ültessen.
- Bella, most, hogy te teljesítetted az alkunk rád eső részét, itt az ideje, hogy én is megtegyem. Átváltoztatlak, persze, csak ha még mindig szeretnéd – megrándult az arca.
- Igen, szeretném. Erre várok már több mint két éve. Szeretnék mindig melletted lenni, veled élni az örökkévalóságot – mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Akkor megcsináljuk. Még ma este. Nem akarom, hogy elszálljon a bátorságom, hogy erre ítéllek téged. Három nap múlva pedig egy leszel közülünk – megcsókolt, majd felállt – Megyek, beszélnem kell a többiekkel. Sietek vissza! – ígérte, és már ott sem volt. 
Izgatottan indultam a konyhába, hogy valami ebédet készítsek magamnak. Közben megpróbáltam elképzelni, milyen leszek. Biztos nem leszek olyan szép, mint Rosalie, de reméltem, hogy valamennyit javulni fog a kinézetem. Gyorsan összedobtam egy kis salátát, úgysem tudtam volna tartalmasabbat enni az idegességtől. Épp evőeszközt kerestem, amikor egy mindennél erősebb fájdalom tört rám. A kezemben tartott tányér hangosan széttört a padlón, ahogy eldobtam. Mintha késsel akarták volna felvágni a hasamat. Lihegve elvonszoltam magam egy székig, és kimerülve rogytam le rá. Pár perc után a nyomás csillapodott, majd teljesen megszűnt. Nem tudtam, elmondjam-e Edwardnak. Végül úgy döntöttem, megtartom magamnak ezt a dolgot, mert még képes elállni az ígéretétől. És ha ma este átváltoztat, úgysem fog már semmim fájni. Sóhajtva szedtem össze az ebédem romjait, majd felmentem a hálóba és lefeküdtem. Úgy terveztem, hogy pihenek egy kicsit, de minden jel szerint elaludtam, mert arra eszméltem, hogy Edward csókot nyom a vállamra. Kinyitottam a szemem, és az ő arcán tükröződő érzelmeket vizsgálgattam. Szerelem, féltés, bűntudat, fájdalom. Lassan felemeltem a kezem és végigsimítottam a karján.
- Készen állsz? – kérdezte bizonytalan hangon.
- Érted mindenre – feleltem, mire ellágyult a tekintete.
Csendben lépkedtük lefelé a lépcsőn a nappaliba, ahol már mindenki engem várt. Feszültek voltak, kivéve Alice-t, aki boldog vigyorral az arcán köszöntött.


Edward óvatosan a hátamra tette az egyik kezét, és másikkal a tarkómat tartotta. Lassan a nyakamra hajolt, még éreztem egy utolsó csókot a bőrömön, aztán csak a fájdalom…


De ez nem stimmelt. Tűznek kellett volna égetnie a testemet, ehelyett ismét a hasamba vágott valami. Összegörnyedtem, nem bírtam a lábamon megállni. Edward rémülten kapott utánam.
- Bella? Bella, mi történt? Hiszen még hozzád sem értem! – kiáltott fel kétségbeesetten.
- Bella, ugyan olyan? – nézett rám Alice. Csak bólogatni tudtam. – Nem mondtad el neki, ugye? – most már dühös volt, mert ígéretem ellenére nem árultam el Edwardnak a rosszulléteimet.
- Mit nem árult el? Mi folyik itt? – Kedvesem is kezdett kikelni magából.
- Pár napja átjött, hogy nem láttam-e valamit, mert ilyen rohamok jönnek rá állandóan. Szédülés, fájdalom, hányinger. Mondtam neki, hogy nem volt látomásom ezzel kapcsolatban. Megígértettem vele, hogy beszél veled – most engem nézett összehúzott szemekkel.
- Bella, megengeded, hogy megnézzelek? Talán sikerül valamit kiderítenem – Carlisle aggódó arccal tekintett le rám. Bólogattam.


Edward felemelt a földről és apja dolgozószobája felé vitt, amely inkább orvosi rendelőre hasonlított. Odabent lefektetett a díványra és mellém ült, a kezemet fogva.
- Most veszek egy kis vért, és megvizsgálom. Lehet, hogy csak egy gyomorrontás – mosolygott rám Carlisle biztatóan – Fél óra az egész. Addig várjatok itt! – mondta, miután levette a vért és elsietett.
Ránéztem Edward arcára, és megdöbbentem. Azt hittem, dühös lesz, amiért nem szóltam, de csak aggódást láttam a szemében. Gyengéden a kezei közé fogta a fejemet, és csókot lehelt a számra.
- Edward, ne haragudj! Csak nem akartalak ezzel terhelni. Eddig nem volt ilyen vészes. El is felejtettem egy idő után – pipacspiros lettem és elhallgattam.
- Bella, kérlek, ha ezentúl bármi gondod van, tőled szeretném először hallani. Semmi gond, csak fáj, hogy nem bízol bennem… - suttogta el.
- Nem! Mármint igen! Persze, hogy bízom benned! De tényleg nem akartalak még ezzel is nyaggatni, sajnálom – a könnyeim szabad utat kaptak, és végtelen árként folytak le az arcomon.
- Sss, ne sírj, kedves, minden rendben lesz, meglátod. Vigyázok rád, megígérek – súgta a hajamba.
A könnyeim lassan felszáradtak és én is kezdtem megnyugodni, amikor Carlisle visszatért.
- Bella, nem bánnád, ha csinálnék egy ultrahangot is? Van valami furcsa a véredben, amit nem nagyon értek – kérte.


Bólintással jeleztem, hogy részemről rendben van. Odatolta a gépet az ágy mellé, valami ragacsos anyagot kent a hasamra, és elkezdte húzogatni rajta az eszközt. Edward váratlanul megdermedt mellettem.


- Carlisle, az nem lehet! – kiáltott fel, én meg összerándultam az ijedtségtől.
- Úgy néz ki, mégis. Nézd meg magad is – mondta Edwardnak, és számomra érthetetlen pontokat mutogatott neki a képernyőn, miközben hadarva magyarázott.
- Mi történt? Mi van velem? Súlyos? Meg fogok halni? – a hisztéria kezdett eluralkodni rajtam. Mindketten rám kapták a tekintetüket, majd egymásra néztek.
- Bella, szívem, nem fogsz meghalni! Az az igazság, hogy nem tudjuk, hogyan, de te… - Edward megrázta a fejét, mintha valami gonosz látomástól akarna megszabadulni.
- Mi van? Mondjátok már! – kiabáltam.
- Édesem, te… te terhes vagy – szerelmem szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.
- És ez még nem minden – vette át a szót Carlisle.
- Mi van még? – a hangom remegett, a hitetlenség kiült az arcomra.
- Ikreket vársz, Bella.

Fent a friss! Köszi az eddigi véleményeket, Isten tartsa meg ezt a jó szokásotokat! : D

Kinguci, ebbe nagyon beletrafáltál! Vegyél lottót: D : D

Üdv mind a hat rendszeres olvasómnak, valamint köszönet a megtisztelő bizalmatokért. Ha van valamilyen ötletetek, hogy mit írjak a történetbe, szívesen várom azokat! Millió csók mindenkinek (L)

Fent a friss! Mint már említettem, vannak benne kényes jelenetek is, így, ha nem is 18-as, de egy 16-os karikát megkíván! : D : D

11. fejezet

(Bella szemszöge)


- Bella, édesem, ébredj, megérkeztünk! – hallottam Edward hangját a távolból, de nem akartam még felébredni.
- Csak még egy kicsit hadd aludjak! – kérleltem.
- Akarod, hogy bevigyelek? – kérdezte és már fel is kapott. Kezdtem magamhoz térni.
Nem voltam valami felemelő társaság az úton, ugyanis az elmúlt pár órát végigaludtam. Edward nem szólt semmit, továbbra is kitartóan menetelt az ajtó felé.
- Edward, várj egy kicsit, kérlek!
- Baj van? – nézett végig rajtam, sérüléseket keresve.
- Dehogy, csak szeretnék egy kicsit körülnézni. Végül is tudnom kell, hová hurcoltál, nem? – kacsintottam rá incselkedve.
- Kívánságod számomra parancs! - hajtotta le a fejét, és érzéki csókot lehelt az ajkamra. Már nem akartam semmit látni. Csak Őt.
- Először a házat nézzük meg – leheltem.


Rám pillantott, tekintete sötét lett a vágytól. Folyékony ónix. Izzott. Kábultan érzékeltem, ahogy lassan besétáltunk az előtérbe. Szerelmem mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy lássak valamit. Valahogy nem tudott most érdekelni semmi, rajta kívül. Mindenütt őt láttam, agyam egyetlen dologra koncentrált. A testem lángolt, de ez nem olyan tűz volt, mint mikor James megharapott. Ebből a tűzből még többet akartam, elevenen akartam benne elégni. Minden porcikámmal Rá vágytam, ahogy ő is énrám. Testünk egymásnak feszült. És akkor elbizonytalanodtam. Nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Lihegve húzódtam el tőle.


- Ne haragudj, de… - nem tudtam befejezni, mert az ujját lágyan a számra tette.
- Semmi baj, megértem. Nem vagy kész. Nem nagy ügy – suttogta a fülembe.
Felnéztem rá, látnom kellett, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg minden rendben. Edward rám mosolygott, és máris jobban éreztem magam. A lágy fényben kiderült, hogy semmit nem titkolt előlem. Még így is szeretett, hogy az utolsó pillanatban elhagyott a bátorságom. Egy ideig csendben, komolyan méregette az arcomat.


- Valamit mondanom kell, mielőtt visszarendeződünk – kezdte.
- Igen? – kérdeztem rá, mert úgy tűnt, visszakozni akart.
Edward szinte hódolattal simított végig kézfejével az arcomon. Lehunyt szemmel élveztem az érintést, ami egyre kellemesebbé vált. A forró tűz újra elöntötte a testemet.


- Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam – suttogta – Nem csak azért, mert olyan az arcod, mint egy angyalé, hanem mert boldoggá teszel. Megnevettetsz és elgondolkodtatsz. Ha velem vagy, szinte már ember vagyok. Te tanítottál meg rá, hogy ne vegyek mindent olyan komolyan. De főleg azért vagy ennyire szép, mert akkora szíved van.
A szemem megtelt könnyekkel, így nem láttam tisztán az arcát. De ahhoz épp eléggé, hogy észrevegyem rajta a gyengédséget.
- Ó, Edward…!
- Még nem végeztem – fojtotta belém a szót. – Azt hiszem, ha az enyém lennél, olyan közel kerülnék a mennyországhoz, amennyire egy férfi csak kerülhet. De azt is tudom, hogy inkább égetném el magam elevenen, mint hogy olyasmit tegyek, amivel ártok neked. Szeretlek, Bella. Kérlek, bízz bennem!
Felsóhajtottam. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy képtelen voltam megszólalni. Átkaroltam Edward nyakát, odahajoltam hozzá, és gyengéden megcsókoltam. Kemény, mégis lágy ajka fogva tartott, és a forróság, amelyet ez a csók kiváltott belőlem, mindent megváltoztatott. Nyelvem hegyével végigsimítottam az ajkát. Edward felnyögött, és viszonozta a csókot. Az egyik kezét a hátamra tette, és közelebb húzott magához. De aztán habozva elhúzódott, és a szemembe nézett.


- Biztos, hogy ezt akarod? – súgta elakadó lélegzettel, a vágytól rekedt hangon.
- Igen, egészen biztos – leheltem, és hogy megmutassam, mennyire, kezem a mellkasára csúszott.


Nem kapkodtam, hagytam időt a felfedezésre. Kezeim lassan haladtak a gombok mentén, mindig kinyitva egyet. Mikor elértem a hasáig, Edward felmordult és az ágyra döntött. Finom csókkal kezdte, amely egyre vadabb, sürgetőbb lett. Lassan tolta fel a felsőm, hogy aztán a fejemen áthúzva végleg lehúzza rólam. Az ő ingje is a padlón hevert már. Éreztem a hűvös levegőt, ahogy egyre nagyobb részét ölelte át a testemnek. Edward egy kis szünetet tartott, majd mindkettőnket megszabadított a ruháinktól. Meztelenül simultunk egymáshoz. Nem tudtam levenni róla a szemem. Megbabonázva néztem az ismerős testet. Edward minden porcikája tökéletes volt. Még sosem kívántam őt ennyire. Teljesen új élmény volt, olyasmi, amire akkor sem számítottam, amikor megpróbáltam elképzelni ezt a pillanatot. Ettől még jobban szerettem. A legkisebb kétség nélkül tudtam, hogy soha nem okozna nekem fájdalmat. Nem értettem, hogyan aggódhattam ennyit nemrég. Most azt akartam, hogy Edward lásson engem, olyannak, amilyen vagyok. Semmi más nem volt fontos, csak az, hogy itt volt velem. Együtt vetettük le magunkat a mélybe anélkül, hogy tudtuk volna, hová érkezünk. De kemény sziklák helyett egyszer csak a szerelem és az elragadtatás tengerében találtuk magunkat.
Edward sóhaja mindent elmondott, amit tudni akartam: hogy tetszik neki, amit lát, épp úgy, ahogy én is szerettem az ő testét.


- Még annál is szebb vagy, mint ahogy elképzeltem – lehelte.
Elmosolyodtam.
- Most én is annak érzem magam.
- Bárcsak érezhetnéd, és láthatnád, amit én! – súgta.


Megcirógattam a mellkasát, mire szorosan magához húzott és megcsókolt. Mindent elfelejtettem magam körül, átadtam magam a csodálatos, gyötrő vágyat okozó csóknak. Edward, mintha a gondolataimban olvasott volna, félbeszakította a csókot, és mellém heveredett. Ajkai a nyakam körül jártak lágy táncot, egyik kezével lassan végigsimított az oldalamon. Elakadt a lélegzetem, hogy aztán zihálásba csapjon át. Szája már a melleimnél járt. Annyira csodás volt őt ott érezni, hogy azt hittem, elolvadok a gyönyörtől. Edward nyelve, ajka, keze percről percre egyre jobban elvarázsolt. Megvonaglottam, ezzel jelezve neki, hogy mi az, amire a levegőnél is nagyobb szükségem volt. Azonnal elszakadt az addig ostromolt testrészemtől, és combom belső oldalát kezdte simogatni. Rekedten felnyögtem, és szinte elsüllyedtem az érzékiség tengerében. Felkiáltottam, ujjaim a lepedőt markolászták, és remegve emeltem a csípőmet Edward felé. Gyengéden széttolta a térdeimet és közéjük ereszkedett. Édes csókot lehelt az ajkaimra, majd erőteljesen, mégis óvatosan belém hatolt. Egy pillanatra éreztem csak a fájdalmat, de máris új szenvedély ragadott el. Végre teljesen magamban éreztem őt, és csillapult az a fájdalmas vágyakozás, amely szinte elvette az eszem. Tágra nyitottam a szemem, és láttam, ahogy Edward szinte önkívületi állapotban néz le rám. Csaknem elolvadtam a forró pillantás alatt. Egyre gyorsabban és hevesebben mozgott, olyan hatalmas erővel, mint maga természet. Nyöszörögve simultam még jobban hozzá, lábaimat a derekára kulcsoltam, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Láttam az arcán, hogy nem sokáig bírja már. Azt hittem, felkiált, de nem: lehajolt hozzám és keményen megcsókolt. Zihálva viszonoztam, vártam a végkifejletet. Amikor ez megtörtént, Edward tényleg felkiáltott, de nem szakította meg a csókot. Éreztem, hogy reszketés fut végig a testén. A következő pillanatban én is hevesen összerándultam, és elöntöttek a kéj hullámai. Egyszerre jutottunk a gyönyör csúcsára. Hihetetlenül mély boldogság töltött el. Mikor a föld lassan megszűnt remegni alattunk, kimerülten, kapkodó lélegzettel feküdtünk egymás karjaiban, képtelenül arra, hogy az érzéseinket szavakba öntsük. Edward ajka csak most szakadt el az enyémtől. Mielőtt elvált volna a testünk, rám mosolygott, és én is visszamosolyogtam rá. Sosem gondoltam volna, hogy valaki ennyire lenyűgözhet. Edward a hátára fordult. Ki kellett volna mennem a fürdőszobába, de képtelen voltam megmozdulni. Úgy tűnt, minden erő elhagyta a testem, ernyedten feküdtem Edward mellett, arra gondoltam, soha többé nem fogok tudni mozogni. Bár, ha Edward készen áll az ismétlésre, valahogyan csak sikerül. Lassan fordítottam az arcomat felé.


- Valamit eltitkoltál előlem – nyögtem elfúló hangon.
- Mit? – kérdezte Edward, fejét pár centiméterre megemelve, hogy a szemembe nézhessen.
- Soha nem mondtad, hogy ilyen… öhm, nos, hogy ilyen jó vagy – egyre nagyobb zavarban voltam.
- Sosem kérdezted – vigyorgott rám.
Belecsíptem, mire ő halkan felkiáltott. Meglepetten ránéztem, de ő továbbra is mosolygott.
- Egyébként te is tartogatsz még néhány titkot, édesem! – bújt hozzám.
- Nem, soha! Mindig mondtam neked, hogy én vagyok a legjobb dolog a szendvics feltalálása óta, de te sosem figyeltél rám ilyenkor – adtam a felháborodottat.
- Hazug!
- De azért jól hangzik, nem?
- Igen, és még igaz is. Te vagy a legjobb dolog a szendvics feltalálása óta – suttogta a nyakamba.


Kicsit megszorítottam a kezét, hogy rám figyeljen.
- Ha már a szendvicseknél tartunk… - kezdtem.
- Éhes vagy? – pillantott rám kérdőn.
- Mindjárt éhen halok! – kicsit rájátszottam, de mulatságos volt.
- De ez ugye nem azt jelenti, hogy valamelyikünknek meg kell mozdulni? – nézett rám kétségbeesetten.
- Csak akkor nem, ha mogyorókrémes szendvicset rejtettél a párnád alá – nevettem.
- Ó, az ördög vigye el, elfelejtettem! – mérgelődött viccesen.
- Akkor, attól tartok, valamelyikünk fel fog kelni – néztem rá határozottan.
- Gondolom, én leszek az – sóhajtott lemondón Edward.
- Szeretem benned, hogy ilyen éles elméjű vagy – kacagtam rá.
Edward elhúzta a száját, kelletlenül felült és rajongó pillantást vetett meztelen testemre. Sugárzó arccal vett egy mély levegőt és felállt. Pucéran sétált a bőröndökig, előhalászott egy rövidnadrágot, és a konyhába indult. Mikor visszatért, nemcsak mogyorókrémes szendvics volt a tálcán, hanem pirítós, tojás és narancslé is. Rám mosolygott, majd elkomolyodott és szinte ünnepélyesen néztünk egymásra.


- Ez volt életem legszebb élménye – mondta halkan – El sem tudtam képzelni…
- Én sem – tettem hozzá.
- És szerinted ez mit jelent?
- Nem vagyok benne biztos – válaszoltam elgondolkozva - , de talán azt, hogy annyiszor kell csinálnunk, ahányszor csak lehetséges – vigyorodtam el a végére.
- Tényleg? Ugye tudod, hogy megőrülök érted?
- Őrültnek őrült vagy, az már biztos. Amennyiben én őrjítelek meg, az nekem tiszta haszon – feleltem fülig érő szájjal.
- Csak te és senki más – ezt már a nyakamba lehelte.


Odahajolt hozzám olyan kedves mosollyal, hogy alig kaptam levegőt. Annyira erős volt a vágy, hogy megérintsem, hogy akaratom ellenére is felé nyújtottam a kezem. Edward belecsókolt a tenyerembe, amitől megborzongtam. Ennyi elég volt. Egy ártatlan érintés és egy finom csók a kezemre.
- Még mindig éhes vagy? – kérdezte szerelemem.
Én közben teljesen elfelejtettem az evést. Arra támadt étvágyam, hogy odabújjak hozzá, megint megérintsem, és újból a leírhatatlan, csodálatos érzések kerítsenek a hatalmukba. De nem tehettem. A testemnek kellett a pihenő. Edward megmarkolta a csípőmet, és közelebb húzott magához. Próbáltam kerülni a tekintetét, de gyengéden felemelte az államat.
- Minden rendben? – Csak bólintani tudtam.
- Komolyan? – aggodalmaskodott még mindig.
- Igen, csak nem vagyok biztos benne, hogy készen állok egy újabb…nos, tudod… - sütöttem le szemem.
Edward gyengéden végigcsókolta az arcom, a szemhéjam, a homlokom, majd az ajkaimat becézgette.
- Várhatunk – mormolta. – nem lesz könnyű, de türelmes vámpír vagyok.


Elmosolyodtam, és átadtam magam Edward apró csókjainak. De ahogy finoman simogatni kezdett, majd birtoklón magához ölelt, tudtam, hogy reménytelen az ellenállás. El voltam veszve, a vágyaim rabszolgájává váltam. Átadtam magam a pillanatnak. Enni ráérek később is.


Mikor másnap reggel felébredtem, az első, amit észrevettem, hogy a tálcáról eltűntek a tegnap otthagyott ételek, és frissek kerültek a helyükre. Kellemesen fájt a testem, minden porcikámban éreztem a boldog kimerültséget. Lassan Edward felé tapogatóztam, és amikor jéghideg keze hozzáért a felhevült bőrömhöz, sugárzóan rámosolyogtam.


- Jó reggelt, Mrs. Cullen! Hogy telt az éjszakája? – kérdezte incselkedve.
- Ó, hát nem is tudom – Edward egyik szemöldöke felszaladt. – Természetesen leírhatatlanul gyönyörű volt! El sem tudtam képzelni, hogy ennyire felemelő, ennyire varázslatos lesz! – lelkesedtem, mire ő elkomolyodott. – Valami rosszat mondtam? – kérdeztem kissé pánikba esve.
- Nem dehogy. Csak újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire, hogy halálosan szerelmes vagyok beléd és veled szeretném élni az örökkévalóságot. Kinyitottad előttem az édességbolt ajtaját, és beengedtél rajta. Ennyi az egész. Ha valakit szeretsz, olyannak látod, akár egy angyalt. A mosolya bearanyozza a napod. Ez az érzés semmihez se fogható. És én pontosan ezt érzem a nap minden órájában és minden percében, amióta megláttalak. Szeretni valakit, aki szeret téged... Imádott lénynek lenni, akit a másik istenít, mindez túllépi az emberi boldogság határát: lopott tűz a mennyországból. Mindennél jobban szeretlek téged, mert te tettél engem ilyenné; boldoggá, őrültté és mindenekfelett szerelmessé. Örökké hálás leszek neked, mert annyi bizalom és hit árad belőled, amely engem is képessé tesz a szerelemre. Köszönöm, hogy itt vagy nekem – a végét már csak suttogta.


A szemeim megteltek a meghatottság és a szerelem könnyeivel. Edward mintha az én érzéseimet öntötte volna szavakba. Meg sem tudtam szólalni. Szerelmem letörölte a könnyeimet és lágy csókot lehelt a számra. Odaadóan simultam hozzá, de ő elhúzódott. Kérdőn néztem rá. Mosolygott.
- Édes, én is nagyon szeretném, de tényleg enned kellene valamit! – kacagott fel, majd az ölembe tette a tálcát.
Tényleg nagyon éhes voltam, így mindent megettem. Miután tele volt a gyomrom, szófogadóan nyújtottam Edwardnak a tálcát, aki két másodperc alatt visszavitte azt a konyhába és vissza is tért. Hozzábújtam, mint egy kiscica, elégedetten szuszogtam a karjaiban. Azt akartam, hogy ő is tudja, mit érzek, ezért elkezdtem beszélni.


- Életem legjobb döntése volt Forksba költözni. Megváltozott minden. Szürke, átlagos kis világom egy csapásra megtelt színekkel és érzelmekkel. Teljessé tetted az életemet, a lelked tökéletesen kiegészíti az enyémet. Létem minden pillanatában azon leszek, hogy boldogságunk töretlen legyen, mert nekem az a fontos, hogy téged boldognak lássalak, a te örömöd teljes legyen. Hiszen, ha te boldog vagy, én is az vagyok, ha valamilyen fájdalom gyötör, az engem is megvisel. És ez fordítva is így van. Benned megtaláltam a lelkem másik felét, szívem hiányzó darabját, angyalszárnyam párját. Boldog mosollyal az arcomon fogom élni az öröklétet, mert veled együtt tehetem ezt. Köszönöm, hogy megajándékoztál a szerelem csodájával, hogy megmutattad nekem, milyen, ha fontos vagy valakinek. A világ legnagyszerűbb érzése őszintén szeretni és szeretve lenni. Számomra te jelented az életet, nélküled nem menne – eddig jutottam, mert Edward a szájával fogta be az enyémet, szerelmes, vágyakozó csókot nyomva rá. Nyelveink édes játékba kezdtek, elsöpörve minden értelmes gondolatot. Már csak a vágyaink léteztek, és mi igyekeztünk életben is tartani őket.


Az elkövetkezendő napokban egymás kezét fogva fedeztük fel a szigetet, sokat beszélgettünk, nevettünk, és sokat szerettük egymást. Nem tudtuk megunni, soha nem volt olyan, hogy ne lettünk volna készen rá. Gyakran mentünk a minket körülvevő, azúrkék tengerbe, a meleg víz bársonyként ölelte át csókolózó testünket. Edward a szikrázó napsütésben egyenesen lélegzetelállító látványt nyújtott. Bőre nem egyszerűen csillogott, hanem minden mást elnyomva ragyogott. Nem tudtam levenni róla a szemem, elkápráztatva ültem a homokban, amikor félmeztelenül kisétált a habokból. Mint egy félisten. Leült mögém, fejemet a mellkasához döntöttem, és sokadszorra néztük végig a megunhatatlan, tengerparti naplementét. 
Belepett minket a boldogság, mint téli tájat a friss hó; tisztán és érintetlenül.