28. fejezet

(Bella szemszöge)
Nem tudtam, mi tévő legyek, mert mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültem, úgymond összekapcsolódtam, képes voltam használni a képességét, még ha rövid időre is. Alice élvezte a helyzetet, rendszeresen mellém telepedett, és viccesebbnél viccesebb látomásokkal szórakoztatott. Láttam például, hogy Emmett hamarosan csúfos vereséget szenved egy fogadásban, vagy, hogy Jasper békésen tűri, hogy Sunday bálkirálynőt varázsoljon belőle, ruhával, sminkkel és mindennel együtt. Átéltem, hogy Carlisle és Eden íjászkodni tanulnak a ház mögötti réten, mert a kisfiam nagy rajongója lesz Robin Hoodnak, ahogy azt is, mikor Esme adventi ünnepséget szervez majd az árvaházban. Ezek a dolgok megkönnyítették kissé a helyzetemet, egy kis ideig képes voltam elszakadni attól a mérhetetlen fájdalomtól, amit egyik-másik képesség birtoklása okozott. Jasperrel nem bírtunk meglenni egymás közelében, mert őt zavarta, hogy úgymond belelátok az érzelmeibe, én pedig a poklok poklát jártam végig, ahogy a képessége szinte szétfeszítette a bensőmet. Igyekeztem eltitkolni minden szenvedésemet, de Edward, miután egy percre sem volt hajlandó magamra hagyni, gyakran simított végig a hátamon, lehelt gyengéd csókot a számra, vagy egyszerűen csak fogta meg a kezem, mikor látta, hogy szenvedek. Egyedül az ő képessége nem mutatott többé hajlandóságot arra, hogy, ha képletesen is, de belém másszon, és én a végletekig hálás voltam emiatt. Nem bírtam volna elviselni a szánakozó gondolatokat, így is nehéz volt nem észrevenni néhány lopott pillantást, résztvevő összenézést.


Egy délutánon Alice-szel ücsörögtünk a nappaliban, újra csak magunkat szórakoztatva, mikor hangos kiáltásra lettünk figyelmesek odakintről. Alice és én, valamint – az Emmett által tréfásan csak pulinak becézett – Edward az ajtó felé indultunk, szinte egymást fellökve léptünk ki a ház elé.


 Meglepő látvány tárult a szemeim elé, de a döbbenetet nagyon gyorsan felváltotta a harsány nevetés. Emmett egy fához volt szegezve, az ingénél fogva egy hosszú nyílvessző tartotta fogságban, és bosszús képpel tekintgetett a ház mellé. Ahogy kilestem Edward mögül, megláttam Edent és Carlisle-t, a csöpp kis fiúcska, kezében egy nála kétszer nagyobb íjat tartva éppen belecsapott a nagyapja tenyerébe. Tehát elkezdődött a hős korszak… Még mindig mosolyogva léptem oda Emmetthez, és miközben kirántottam a nyilat a fából – az ing halk reccsenéssel végleg megadta magát – lábujjhegyre álltam, és odahajoltam a füléhez.
- Figyelj, hogy mit teszel vagy mondasz, Emmett Cullen. Ő csak egy kisfiú – súgtam neki gyorsan és csendesen, mire meglepetten nézett rám.
- Miért, mit gondolsz, mit teszek vele? Talán megeszem reggelire? – az utolsó mondatot már kiáltotta, és közben Eden felé rohant, aki boldog sikítozással igyekezett megmenekülni nagybátyja „félelmetes” bosszúja elől.
Pár pillanat múlva Sunday rohant ki a házból, és lelkesen csatlakozott a fiúkhoz. Sokadszorra állapítottam meg, hogy három gyereket nevel a Cullen család, hiszen Emmett a legtöbbször nem érte el még az ikrek szintjét sem. 


Mosolyogva néztem Edwardra, és akkor olyan történt, ami még a legrosszabb rémálmaimban sem fordult elő. A kedvesem, a szerelmem, az életem értelme fájdalomtól üvöltve rogyott le a földre, ahol tovább vonaglott a láthatatlan kínoktól. Rémülten pillantottam Alice-re, mire ő is összeesett, és most már ketten szenvedtek a ház előtt feküdve.
- Bella! Csukd be a szemed! Ne nézz rám! – hallottam, ahogy Carlisle kiabált nekem, de nem értettem, miért kéri ezt tőlem.
Azonban bíztam benne és a szakértelmében annyira, hogy szó nélkül teljesítsem a kérését. Szorosan összezártam a szemeim, mire a fájdalmas nyögések és sikoltozások abbamaradtak, csak fojtott zihálást hallottam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt, de a rémületem erősebb volt, így a szemhéjaim zárva maradtak. De, még ha a félelem vakká is tett, némává nem, így kétségbeesetten szólongattam a többieket.
- Edward? Alice? Carlisle? Edward! – csak kiáltoztam, miközben a szemeim égtek a képzeletbeli könnyektől. Tapogatózni kezdtem magam körül, de váratlanul egy ismerős kéz lefogta az enyémet, majd Edward az ölébe húzott, és úgy ringatott, mint egy gyereket.
- Bella, semmi baj, kicsim! Csak nyugodj meg kérlek, mert az őrületbe kergeted Jaspert – mondta halkan Edward, miközben a hajamat simogatta. Felemeltem a fejem, és már nyitottam volna a szememet, de Alice rám szólt valahonnan a háttérből.
- Bella, én a helyedben még egy kicsit úgy hagynám – szűrte a fogai között, és hamarosan azt is megértettem, hogy miért.
- Anya? Minden rendben? – hallottam Sunday vékony hangját a fejem mellől, ami mellé nemsokára Eden zihálása is betársult. Biztosan látták az előbbieket…
Hálát adtam az égnek Alice-ért, és a képességéért. Ha véletlenül ugyanazt tettem volna a gyerekekkel, mint Edwarddal és vele… Soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Vakon tapogatózva megkerestem a lányom arcát, és gyengéden végigsimítottam rajta.
- Semmi gond, édesem. Miért nem mentek be a házba? – bármennyire is szerettem őket, most igyekeztem minél távolabb kerülni tőlük.
- Dehogy megyünk! Miért nem nyitod ki a szemedet? – Eden makacssága máskor kiválóan elszórakoztatott, de most nem tudtam értékelni az önfejűségét.
- Mert nem lehet. És most nyomás befelé! – kicsit megtaszítottam Sundayt a vállánál fogva, és már hallottam, is, ahogy felháborodott hümmögések közepette elvonultak.


- Bella, kérlek, most légy velem nagyon őszinte! Rendben? – szólalt meg Carlisle, és én csak bólogattam. Bármit megtettem volna azért, hogy ez az egész szörnyűség elmúljon.
- Ne félj, kedves, minden rendben lesz – lehelte Edward a hajamba, majd csókot nyomott a számra. Tényleg sikerült ellazítania engem, már nem kapkodtam olyan hevesen az egyébként felesleges levegőt.
- Bella, el kell mondanod, mit éreztél az előbb, amikor… nos, amikor két vállra fektetted Alice-éket – Carlisle hangja olyan aggódó volt, mint még soha. Nagy baj lehetett, mert rendszerint ő volt a nyugalom mintaszobra.
- Én… nem is tudom. Féltem, igen, nagyon féltem – suttogtam, mert az említett érzelmek ismét kezdtek elborítani. Edward még mindig az ölében tartott, és csak ringatott, miközben egészen halkan az én dalomat dúdolta.
- Mitől? – kérdezte fogadott apám, mire majdnem felnevettem.
- Hát nem egyértelmű? – tettem fel a kérdést, még mindig a kacagás visszafojtásával küszködve.
- Gondolom, megijedtél attól, amit tettél – sóhajtott fel Carlisle.
- Én? De hiszen én nem is csináltam semmit! Pont akkor néztem oda… - amikor a felismerés tudatosult bennem, tudtam, hogy Carlisle-nak igaza van.
- Bella… - kezdett bele Edward valamibe, de a szavába vágtam.
- Én tettem… Én tettem! – már szinte sikítottam, a bűntudat elemésztő erővel tört fel bennem, és átvette az uralmat a józan eszem fölött.
- Bella, nyugalom! Nem te tehetsz róla, hanem Jane – szólalt meg Carlisle. Leesett az állam.
- Jane? Jane Volturi? Mi köze van neki ehhez? – kiáltottam fel döbbenten.
- Ugye azt megbeszéltük, hogy mi is történik veled? Emlékszel? – tette fel élete legostobább kérdését. Már hogy ne emlékeznék? Vámpír vagyok, az Istenért…
- Carlisle, szerintem tisztában van vele – nyögött fel Edward türelmetlenül, és mélységesen egyetértettem vele. Igazán kibökhetné már…
- Nos, úgy gondolom, hogy mivel a szervezeted már sorra vette a környékeden fellelhető összes képességet, most azok következnek, amelyeket használtak ellened – fejtette ki az elméletét Carlisle.
Nagyon megijedtem. Semmiképp sem szerettem volna, ha éppen Jane képessége kelljen a testemnek. Örökre vak maradnék, mert nem kockáztatnám meg, hogy bárkinek is ártsak.
- Nem tudom, Alice – szólalt meg Edward a hátam mögött.
- Mit nem tudsz? – bukott ki belőlem a kérdés, és önkéntelenül is résnyire nyitottam a szemem, de gyorsan be is csuktam. Reméltem, hogy senki nem vette észre, de ismét tévedtem.
- Bella, szerintem ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot – vetette közbe barátnőm, majd hangosan is kimondta azt, amit eddig csak Edward tudott – Mit gondoltok, elmúlt már nála ez a kínozósdi? – olyan volt a hangja, mintha félne. De az nem lehet… Alice sosem fél semmitől, ő a legbátrabb lány, akit ismerek…
- Már mondtam, hogy nem tudom! – csattant fel Edward, majd felállt, engem is talpra állítva.
- Miért nem próbáljuk ki? – meglepetten hallottam Emmett hangját, hirtelen be sem tudtam azonosítani, honnan jött.
- Még csak az kellene! Talán te is fetrengeni akarsz, mint a testvéreid? – szólalt meg Rosalie is, akihez még egy hang társult.
- Valahogy akkor is ki kell derítenünk… - morfondírozott Esme.


- Majd rajtam kipróbáljuk – Edward, az én hős, de sokszor oly ostoba Edwardom ismét megmutatta az áldozatkészségét, amit nem hagyhattam szó nélkül. És nem csak én.
- Elment az eszed? – kiáltott fel Jasper, csodálkoztam, hogy egyáltalán a közelembe jön.
- Szó sem lehet róla! – Carlisle erős hangja felülemelkedett a többiekén, az övé szólt a legtisztábban.
- Ezt nem kellene… - mondta Esme, szinte láttam magam előtt, ahogy a fejét rázza. De Edward hajthatatlan marad.
- Gyerünk, kicsim, nyisd ki a szemed! Nézz rám! – bíztatott, de a szemhéjaim mintha egymáshoz lettek volna ragasztva, egy centit sem mozdultak.
- Nem! Nem csinálom megint ezt! Mi lesz, ha még mindig tart ez a szörnyűség? – próbáltam meggyőzni a szerelmemet, de ez már az elején vesztett csata volt.
- Ne aggódj, édes, nem lesz semmi bajom! Csak nézz rám, kérlek – Edward hangja behízelgővé vált, utáltam, amikor ezt csinálta, mert nem tudtam neki ellenállni.
- Ne, ne tedd ezt velem – nyöszörögtem, és igyekeztem összeszedni az akaraterőm utolsó morzsáit ellene.
- Edw… - sikoltott fel Alice, de a következő pillanatban már egyáltalán nem érdekelt, hogy mit akart mondani. Edward felkiáltott.
- Eden, ne!


Eddig tartott az elhatározásom, miszerint, ha kell, örökké zárva maradnak a szemeim. Rémülten pillantottam fel, kerestem a bajba jutott gyerekeket, de csak Edward nyugodt tekintetével találkozott az enyém. Iszonyú dühös lettem, hogy képes volt rászedni csak azért, hogy megint neki legyen igaza. A szemeim résnyire szűkültek, hangosan zihálva vettem a levegőt, és mérgesen toppantottam egyet. Emmett felröhögött.
- Hűha, öcsi, most aztán nagy bajban vagy! – rikkantotta.
- Emmett, csend legyen! – rivallt rá Rosalie, majd egy nem túl finom vállba veregetéssel is a tudomására hozta az akaratát.
- Bella… - emelte fel a kezét védekezőn, de cseppet sem bocsánatkérően Edward. Egyre dühösebb lettem.
- Nem! Mégis, mi a fenét képzelsz te? Hogy voltál képes így becsapni? – egyszerre idegesített és fájt a tény, hogy tényleg ezt tette.
- Édes, kérlek… Másképp nem ment volna, sajnálom – vonta meg a vállát, majd közelebb lépett hozzám.
- Nehogy hozzám érj! Most aztán tényleg kihúztad a gyufát, Edward Cullen! – kiáltottam, majd szélsebesen megfordultam, és berohantam a házba. Senki nem követett.


Felmentem a szobánkba, és fel-alá járkáltam, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Oroszlán… Még mindig nem tudtam lehiggadni, a harag csak úgy fortyogott bennem. Volt képe becsapni, átejteni, átverni! Hogy gondolta, hogy a kicsiket használja fel ellenem? Fájt, kimondhatatlan nagy fájdalmat okozott, hogy hazudott nekem, még, ha jó szándékkal tette is. A lelkem zokogott a csalódottságtól. Persze szerettem, az életemnél is jobban, és soha nem lennék képes ártani neki, de amit művelt, az egyszerűen felháborító volt.


Nem tudom, meddig rágtam magam a szobánk mélyén bujkálva, de egyszer csak csendes kopogtatásra lettem figyelmes.
- Hagyj békén! – nem tudtam, ki volt az ajtó túloldalán, de senkit nem akartam látni.
- Bella, én vagyok! Légy szíves, és engedj be! – kérlelt Alice odakintről, mire megadóan felsóhajtottam. Addig úgysem hagy békén, amíg el nem mondja, amit akar…
- Gyere be! – invitáltam, és nem telt bele egy másodpercbe sem, és ott állt előttem, a szája szélét rágcsálva.
- Bella, én annyira sajnálom! Láttam előre, hogy ez lesz, de már nem volt időm, hogy megállítsam azt a tökkelütöttet – megvillant a szeme, bizonyítván a fellobbanó haragját.
- Semmi baj, Alice, nem te tehetsz róla – keserédesen elmosolyodtam, és átöleltem a csöppnyi tündért.
- De akkor is… Tehettem volna valamit, bármit! Legalább elgáncsolhattam volna, vagy valami… - húzta el a száját Alice.
- Mondtam már, hogy ne hibáztasd magad érte – simítottam végig az arcán, majd távolabb léptem. Egy hirtelen ötlet suhant keresztül az agyamon, megtaláltam a megoldást minden problémánkra. Alice megmerevedett mellettem.
- Bella?! Miért látom, hogy elmész? Ráadásul titokban? – kiáltott fel az apró vámpír, az arca elnyúlt meglepetésében.
- Ugyan Alice, rémeket látsz! Hová mennék? – sosem tudtam jól hazudni, de most az egyszer nagyon igyekeztem, hogy eltitkoljam az eredeti szándékomat. Alice pontosan beletrafált.
- Én… én nem tudom. Csak láttam, hogy egyedül rohansz az erdőben, és azt hittem… - tárta szét a karjait kissé tanácstalanul.
- Lehet, hogy csak vadásztam, nem igaz? – kacsintottam rá, remélve, hogy elterelem a gondolatait a témáról.
- De, lehet. Biztosan az volt, illetve lesz – Alice könnyen beadta a derekát. Túl könnyen. Gyanakodni kezdtem, de nem mertem újra felhozni a dolgot, hátha csak beképzeltem a dolgot.
- Edward? – kérdeztem rá félve, nem tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá most.
- Elment, de majd visszajön, ne aggódj – sóhajtott fel úgy, mint akinek elege van mindenből.
- Valóban. Hiszen sosem hagyna el újra, igaz? – a hangom kissé megremegett, mert egyszer már hittem ebben, de keservesen csalódtam.


Nem akartam újra átélni azt a mindent elemésztő fájdalmat, nem akartam, hogy ismét elveszítsem a magamba és a világba vetett hitemet. Még egyszer nem élném túl, hiába lettem azóta halhatatlan, a szívem és a lelkem a legnagyobb kínok között semmisülne meg. Bár a helyzet már most is fájdalmat okozott, hiszen épp azt készültem tenni a családommal, amit egykor ők tettek velem. Reméltem, egyszer majd megértik, mi vett rá erre az árulásra, merthogy az volt, azzal tökéletesen tisztába voltam. Mélyen legbelül zokogtam, nem állt szándékomban senkit sem bántani, de nem tehettem mást, ha meg akartam menteni őket. Alice-re emeltem a tekintetemet.
- Magamra hagynál egy kicsit? Át kell gondolnom néhány dolgot – néztem rá kérlelőn, és a legnagyobb szerencsémre vette a lapot.
- Persze, már itt sem vagyok – bólintott, és valóban eltűnt pillanatokon belül.


Amint az ajtó becsukódott mögötte, villámgyorsan a gardróbnál teremtem, egy hátizsákba annyi ruhát gyömöszölve, amennyi csak belefért. Sietnem kellett, nehogy Alice-nek mégiscsak eszébe jusson, hogy talán hazudtam neki. És ha Alice rájön, nem telik bele sok idő, hogy Edward is megtudja, aminek katasztrofális következményei lettek volna a tervemre nézve. Minden egyes mozdulatomnál éreztem, hogy az elválás fájdalma egyre nagyobb és nagyobb teret nyer bennem. Miután a ruháim egy részét sikeresen összecsomagoltam, Edward íróasztalához sétáltam, és a fiókból tollat és papírt vettem elő. A tervem legnehezebb része előtt álltam. A zokogással harcolva vetettem papírra a sorokat, amik lassan betöltötték az oldalt. Minden szó késszúrásként hasított a szívembe, de én csak írtam, mindent elmeséltem ebben a levélben, minden reményemet és félelmemet megosztottam azzal a tudattal, hogy megértik és elfogadják az indokaimat. Amikor végeztem, a levelet egy borítékba csúsztattam, és nekitámasztottam az asztalon álló fényképnek. Az esküvőnkön készült, lehetetlen volt, hogy Edward ne vegye észre, hiszen mindig, amikor belépett a szobába, az volt az első, hogy vetett rá egy pillantást.


Szerencsémre a házban csak a kicsik voltak, Esme-vel tortát sütöttek a konyhában. A legszívesebben elbúcsúztam volna tőlük személyesen is, átöleltem volna őket még egyszer, és elmondtam volna nekik, mennyire szeretem őket. De nem tehettem, így remegve bár, de kinyitottam a bejárati ajtót, és kiléptem a fénybe. 


Körbenéztem, de nem láttam senkit, így megacélozva az akaratomat, az erdő felé vettem az irányt, és rohanni kezdtem életem legnagyobb kihívása, Volterra felé.

Az egyik szemem nevet, a másik meg sír :) :(

Mivel már csak egy nap van vissza az én kis házi felmérésemből, úgy gondoltam, akár le is zárhatom, mert nem hiszem, hogy az eredmény változna már.
Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki részt vett a közvélemény kutatásban, nagyon sokat jelent ez nekem!
Összesen (legalábbis eddig a percig) 37en szavaztatok, ami nekem óriási élmény : D
94 %-otok elismerően nyilatkozott a blogról (és ezáltal rólam is :$), amiért el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Komolyan mondom, könnyek szöktek a szemembe :)
Volt valaki, aki, akinek szimplán elmegy az egész, ez is nagyon jó, hiszen ez még nem jelenti azt, hogy rossz az, amit csinálok.
És az utolsó kategória...
Tudom én, hogy szabad országban élünk, és számíthattam volna rá, meg minden, de az az egy darab "borzalmas" nagyon szíven ütött... Persze, nem haragszom én senkire, hiszen nem lehet mindenki kedvére tenni, de kérdem én: eddig miért nem kaptam olyan visszajelzéseket (akár a szavazótól, akár másoktól), amiben valaki, bárki, akárki leírta volna, hogy "figyelj, ez most nem nyerő, itt és itt kéne raja változtatni", stb.... Tehát, ez az apró kis gikszer egy kicsit elvette a kedvemet az egésztől, és...
Hát, nem is tudom...
Jelenleg marha rosszkedvű vagyok, letörtem, mint annak a bizonyos bilinek a füle...
Szóval, csak annyit kérnék, hogy ha legközelebb olyasmit találnátok a történetben/oldalban/bennem/akármiben, ami számotokra valamiért nem megfelelő, akkor szóljatok nekem, akár névtelenül is, és én igyekszem javítani ott, ahol tudok.
Bocsánatot kérek mindenkitől, aki eddig olyan kedves volt hozzám, de úgy éreztem, ezt ki kell írnom magamból, különben megbolondulok.
Sajnálom
xoxo
Lea

Egy számomra igen fontos problémával fordulnék hozzátok! Egy kedves barátnőm, Join párhuzamosan vezet két blogot, ahová a saját történeteit írja meg. Mindkét sztori lenyűgöző és nagyon izgalmas, mégsem kap egy-egy fejezetre 3 kommentnél többet. Teljesen értetlenül állok a dologhoz, mert amit ő összehoz nekünk, olvasóknak hétről hétre, az valóban megérdemel annyi tiszteletet, hogy legalább két szóban leírják neki a véleményüket. A történetek színesek, érthetőek és még izgalmasak is, így nem értem, miért csinálják ezt vele.
Ezért nagyon szépen kérlek titeket, ha mást nem, de csak nézzetek be hozzá, olvassatok el egy fejezetet, és ha titeket is magával ragadnak az események, írjatok neki pár szót. Ennyi az egész, szerintem nem nagy dolog.
Örökké hálás leszek nektek, ha megtesziktek ezt értem, és persze mindenekfelett Join-ért, mert ő egy nagyon tehetséges, csak sajnos mellőzött író. És nem mellesleg az egyik legjobb barátom : D
Szóval, nyomás ide:
http://join-vampireworld.blogspot.com/
és ide:
http://fantasyworld-join.blogspot.com/
és tessék elmerülni Join fantasztikus világában!
xoxo
Lea

27. fejezet

(Bella szemszöge)
Eltelt egy hét azóta a kínos incidens óta, mikor is Edwarddal előadtuk a magánszámunkat a nappaliban. Csodák csodájára, Emmett egyszer sem köszörülte rajtam a nyelvét, amiben – legalábbis a sejtéseim szerint – volt némi szerepe a férjemnek is. Tehát egyelőre úgy tűnt, megszabadultam a sógorom csípős és bosszantó humorától, amit hálásan vettem tudomásul, mert rengeteg dolgom lett hirtelen, nem tudtam volna még vele is foglalkozni.


Először is, újra átbeszéltük, hogy mit fogunk tenni. Nagyjából mindenki elfogadta a döntésemet, bár Alice és Edward néha még hümmögött egy kicsit, de már nem akartak mindenáron lebeszélni a tervemről. Abban mindenki egyetértett, – rajtam kívül – hogy nem mehetek egyedül, így hosszas viták után úgy határoztak, hogy Emmett és Jasper kísérnek el Olaszországba. És természetesen Edward, pedig igazán nem szerettem volna, ha velünk tart. Nem arról volt szó, hogy feleslegesnek vagy idegesítőnek éreztem volna a jelenlétét, csak nem akartam még miatta is aggódni. Hiszen Aro mindennél jobban meg akarta őt szerezni magának, és így szinte tálcán kínáltuk volna. De Edward hajthatatlan maradt, egy tapodtat sem volt hajlandó változtatni a döntésén. Újra és újra összekaptunk ezen a dolgon, sokszor csak egy hajszál választott el minket a veszekedéstől. Az egész helyzet frusztráló volt, lassan felőrölte a maradék józanságunkat és türelmünket. Egyre gyakrabban hangzottak fel éles vagy éppen panaszos kiáltások a házban. Mindenki ideges volt, és egymáson vezettük le a feszültséget, ami nem tett jót a házban uralkodó hangulatnak.
 Egy közös döntés eredményeképpen átmenetileg a kicsikkel visszaköltöztünk a nagy házba, mert biztonságosabbnak ítéltük, ha együtt vagyunk éjjel-nappal. Így most mi Edwarddal a régi szobájában laktunk, míg a gyerekek megkapták az egyik első emeleti vendégszobát. Ők voltak az egyetlenek, akik élvezték ezt az egészet, mert a család minden tagja, tekintettel a kialakult helyzetre, igyekezett a kedvükben járni. 


Így fordulhatott elő az is, hogy az egyik délután éktelen nagy kacagás rázta fel a ház súlyos csendjét. Kérdőn néztem fel az éppen becsomagolni váró bőröndről férjemre, akinek arcán egy hatalmas, szívből jövő mosoly jelent meg. Elöntött a végtelen szeretet a mosoly okozója iránt, mert amióta kipattant ez a helyzet, Edward egyszer sem mutatott örömre utaló jeleket. Lassan odaléptem hozzá, és az ujjammal végigsimítottam az ajkán, mire egy apró csókot lehelt rá, majd megfogta a kezemet, és a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Gyere, ezt látnod kell – súgta, majd kivezetett a szobából, le a lépcsőn, hogy a nappaliban álljon meg.
Amit láttam, könnyeket csalt a szemembe. Persze, csak képletesen, mert egy esetet leszámítva – amikor a Volturihoz való elmenetelemről vitatkoztunk – nem voltam képes sírni, legalábbis nem láthatóan. De a szemem elé táruló látvány lerombolta bennem a meghatottság gátját. 


Emmett éppen Edent emelte a magasba, hogy egy jól irányzott lendülettel Rosalie karjaiba dobja, aki vidáman kacagott, miközben a haját hátrafújta a „menetszél”, és olyan szeretettel szorította magához a fiamat, amilyenre csak az képes, aki valóban szeret. Sunday közben Jasper, az örökké komoly és aggódó Jasper hátán lovagolt, miközben Alice parádésan lépkedett előttük, és egy pálcával adta ki a parancsokat „ló és lovasa” számára. 


Annyira hálás voltam nekik, amiért képesek voltak egy pár percre elfeledtetni a kicsikkel a ránk váró bonyodalmakat, hogy legszívesebben egyszerre öleltem volna át őket. Egyre szélesedő mosollyal az arcomon néztem rá Edwardra, aki szintén vigyorogva figyelte a jelenetet. 


Váratlanul Alice megmerevedett, egy pillanattal később Edward is, majd egymásra nevettek, és kiszáguldottak az ajtón. Bambán néztem utánuk, de a kíváncsiság nagyon hamar úrrá lett rajtam, és utánuk iramodtam. A ház előtt találtam rájuk, mindketten a bekötőútra szegezték a tekintetüket. Lágyan érintettem meg Edward karját, mert annyira elmerült a szemlélődésben, hogy talán még meg is ijesztem, ha nem vagyok ilyen óvatos. Felpillantott rám, a szemei tele voltak boldog izgalommal és várakozással.
- Mi történt? – szinte suttogtam, valamiért nem akaródzott hangosabban megszólalnom.
- Nemsokára viszontlátunk valakit, aki már nagyon hiányzott! – felelt Alice a bátyja helyett, az arcán ugyanolyan kifejezéssel. Végigfuttattam magamban a neveket, é a felismerés villámként hasított belém.
- Csak nem Danielle? – kiáltottam fel, mire Alice boldogan bólogatni kezdett.


Már értettem, mi volt ez a nagy izgalom. Danielle és Josh már régen jártak mifelénk, a maguk útját járták. Amikor elmentek, Edward, Alice és Esme próbálták meggyőzni őket, hogy velünk maradjanak, de aztán belátták, hogy nekik arra van szükségük, hogy kettesben legyenek egy ideig. Emmett és Rosalie tökéletesen megértették őket, hiszen ők is el szoktak tűnni rövidebb-hosszabb időre. Kellett nekik egy kis magány, hogy csak egymással foglalkozhassanak. Megütötte a fülemet egy csendes zúgás, és azonnal tudtam, hogy ez mit jelent. Most már én is izgatott voltam, nagyon vártam már, hogy végre ideérjenek. Amikor feltűnt egy apró fekete pont a láthatáron, Alice felsikkantott mellettem, és beszáguldott a házba, hogy szóljon a többieknek. Néhány pillanat múlva már mindenki ott állt, és mosolyogva nézett az egyre közeledő autóra. 


Még le sem állították a motort, Alice már fel is tépte az ajtót, és kirángatta Danielle-t a kocsiból, hogy a nyakába ugorjon. Kísértetiesen emlékeztetett ez a jelenet egy másikra. Alice akkor is így viselkedett, amikor mi hazatértünk a nászutunkról. Váratlanul furcsa érzés tört rám, és meglepődve észleltem, hogy féltékeny vagyok. Nem nagyon, de az érzést tisztán éreztem. Igyekeztem tudomást sem venni róla, de valahogy befészkelte magát az agyam hátsó zugába, és nem tudtam tőle szabadulni. Nem értettem, mi van velem, mert soha nem voltam igazán féltékeny, még az Edwardot csodáló nőkre sem, nem ám még Danielle-re, csak mert Alice átöleli… Óvatosan körbenéztem, remélve, hogy senki nem vette észre az előbbi döbbenetemet. Esme és Carlisle egymást átölelve mosolyogtak békésen az újonnan érkezettekre, Emmett és Rose pedig egymással voltak elfoglalva. Edward éppen kezet fogott a kocsiból kiszálló Josh-sal, így nem nagyon törődött velem. És Jasper… Fojtott kiáltás hagyta el a számat, mert ugyanazt láttam tükröződni az arcán, mint ami az előbb engem is beterített. Féltékenységet. Nem értettem, miért van ez. Persze Jasper, a képességéből adódóan képes volt mások felé az érzéseit, de csak akkor, ha azt ő is akarta. Soha nem fordult még elő, hogy önkéntelenül ruházta át volna valakire az érzelmeit. Csak álltam ott, bámultam Jazzre és ráztam a fejemet. 


Nem, ez nem lehetséges, ilyen nincs! A bennem bujkáló zöld szemű szörny hirtelen tombolni kezdett. Mivel nem akartam senkiben kárt tenni, vagy megbántani valakit, sarkon fordultam, és elrohantam.
Nem jutottam sokáig, mert Edward elkapott a derekamnál fogva, és megállított.
- Bella, édesem, mi történt? Miért szaladtál el? – nézett rám döbbenten, a szemei kérdéseket tükröztek.
„Vajon mi történhetett? Istenem, de zaklatott! Életem, mi lehet veled?”
Hallottam Edward hangját, de volt valami különös az egészben. Nem mozgott a szája! Tisztán hallottam, mire gondolt éppen, és ez annyira megrémített, hogy kitéptem magam a karjai közül, és zihálva hátrébb léptem. A hangok a fejemben elhallgattak.
- Bella? Mi…? – hebegett Edward értetlenül, de csak a fejemet tudtam rázni.
- Ne érj hozzám, kérlek! Valami nincs rendben velem… - a fejem erősen fájt, de ez nem volt lehetséges, hiszen vámpír voltam!
Egyre erősebben éreztem a fájdalmat, szédültem, a lábaim kicsúsztak alólam. Mire az elernyedt testem a földre ér, már nem voltam magamnál.




Amikor kinyitottam a szemeimet, a szobánkban találtam magam. Edward ott ült az ágy mellett, a kezemet fogta, és összegörnyedve, a szemeit a padlóra szegezve meredt maga elé.
- Edward… - a hangom félelmetesen gyenge és rekedt volt, csodálkoztam, hogy egyáltalán meghallotta.
- Bella? Hál’ Istennek! Hogy vagy, szerelmem? – simított végig az arcomon, és én jólesően felnyögtem. Elvigyorodott a reakciómon.
- Mi történt? – kérdeztem, mert voltak ugyan emlékeim, de nagyon homályosak és zavarosak.
- Először elrohantál, eltaszítottál magadtól, aztán ájultan estél össze. Tényleg nem emlékszel? – pillantott rám aggódóan, de csak megvontam a vállam.
- Nem igazán. Valami rémlik, de nem túl tiszta… Sajnálom – lehajtottam a fejem, és a takarót babráló kezemet néztem.
Minden mozdulatomnál megcsillant a jegygyűrűm, milliónyi apró szivárványt rajzolva a kezemre. Minden egyes alkalommal lenyűgözött ez a látvány, soha nem tudtam hozzászokni.
- Bella, nem bánod, ha Carlisle feltesz néhány kérdést? – kérdezte, majd miután némán bólintottam, kinyitotta az ajtót. 


Mindenki ott állt, komoly és aggódó képpel lestek be a szobába. Miután látták, hogy ismét magamnál vagyok, elözönlötték az ágyam környékét, és egymás szavába vágva beszélni kezdtek. Felnevettem az igyekezetüktől, majd felemeltem a kezem, hogy leállítsam őket.
- Elég, elég! Egyszerre csak egyet, kérlek! – kacagtam, de hirtelen elhagyott az erőm, és lehunytam a szemem.
- Bella? Bella! – éreztem, ahogy Edward gyengéden megrázza a vállam, mire egy halvány mosollyal felemelkedtek a szemhéjaim.
- Nyugalom, még élek! Vagy legalábbis valami olyasmi – a mosoly keserédessé vált, mert tudtam, hogy Edward nem szereti, ha felhozom ezt a témát.
- Mi van veled, édesem? Rosszul vagy? – a tekintete szinte izzott az aggodalomtól. Felnyögtem ennyi féltés láttán.
- Nem is tudom… Olyan gyengének érzem magam, de ez nem lehetséges, igaz? – kutatva néztem körbe, a szemem megakadt Carlisle elgondolkodó ábrázatán. Mintha megérezte volna, hogy figyelem, egyenesen a szemembe nézett.
- Bella, van egy elméletem, de tényleg csak elmélet – kezdett bel, én meg már tűkön ültem az izgalomtól.
- Mi az? – kérdeztem rá, mert valahogy nem akarta folytatni.
- Nagyon ritka ez az egész, ami veled történik, de nem egyedülálló. Amikor Volterrában éltem, találkoztam egy vámpírral, akinek ugyanilyen tünetei voltak – magyarázta, majd elhallgatott.
- És? Mi lett azzal a másikkal? – szólalt meg Alice a sarokból, ahol eddig álldogált.
- Tudtommal túlélte, de ez, ha lehet, még ritkább, mint maga az eset – az arca eltorzult a fájdalomtól, nem tudott a szemembe nézni többé, így elfordította a fejét.
- Akkor most mi is van velem? – lassan hisztériázni kezdtem, akármennyire is igyekeztem legyűrni a késztetést, hogy sikítsak és tomboljak.
- Szerelmem, mostantól mindig lesz veled valaki, érted? Nem lesz semmi baj, csak egy kis odafigyelésre van szükség. Tehát, csak semmi ellenvetés, ha esetleg valami olyasmit kérek tőled, amit nem szeretnél, rendben? – Edward a kezei közé fogta a fejem és maga felé fordítva a tekintetembe fúrta az övét.


Elkábultam tőle, annyira komoly volt, mint mikor megkérte a kezem, vagy mikor köszönetet mondott a kicsikért.
- Rendben… Érted bármit… Szeretlek… - motyogtam nem teljesen tiszta állapotban, de Edwardot látszólag meggyőztem, mert egy sóhajjal egybekötött kézcsókot ajándékozott nekem.
- Carlisle? Elárulnád nekünk is, amit Edward már megint előbb tud? – kérdezte Emmett kissé sértődötten.
- Hogyne, persze, csak… - vetett rám egy gyors pillantást, majd támogatásra várva a feleségére nézett.
Esme végigsimított a mellkasán, mielőtt belekarolt volna, és kihúzta magát mellette. Mindenben támogatta a férjét, és ezt egyértelműen a világ tudomására is hozta.
- Gyerünk, bökd már ki! – csattant fel Rosalie, mire Carlisle megköszörülte a torkát, és sajnálkozva rám nézett.
- Bella, úgy gondolom, hogy a képességed akar kitörni belőled – mondta.
- Képességem? De hiszen ha lenne képességem, annak már előbb mutatkoznia kellett volna, nem? – néztem rá kérdőn. Teljesen összezavarodtam.
- Normális esetben ez így is van, de az összetett, bonyolult képességeknél a folyamat jócskán el is húzódhat. Mint ahogy nálad is – magyarázta, de én még mindig nem hittem el, hogy ez állhat a dolog hátterében.
- Más, bonyolult képesség? Talán erősebb lesz? – csillant fel Emmett szeme, gondolom, máris vad csatározásokról ábrándozott.
- Nem tudom. Nem tapasztaltál furcsaságokat, mielőtt összeestél? – kérdezte nagyon komolyan.
- Hát… nem is tudom – elfordítottam a fejem, nem voltam biztos abban, mit is mondhatnék. Nem fognak őrültnek nézni?
- Bella, bármi is nyomaszt, szerintem el kellene mondanod – jelentette ki Jasper, és határozottan biccentett egyet felém.
- Tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz! Nem kell titkolóznod – szorította meg gyengéden a kezemet Edward, és biztatóan rám mosolygott.
- Nos… mielőtt… szóval… éreztem Jazz érzelmeit és hallottam Edward gondolatait – hadartam gyorsan és halkan, majd ismét lehajtottam a fejem, az arcom égett a láthatatlan szégyentől. 


Mindjárt elkezdenek röhögni… Természetesen ez nem történt meg, csak döbbent felkiáltások hangzottak fel.
- Mi? Már te is az agyamban fogsz turkálni? – nyögött fel kétségbeesetten Emmett.
- Mit éreztél? – Jasper hangja inkább kétségbeesett volt, gondolom, nem akarta senkivel megosztani a privát érzéseit.
- Nyugalom! – emelte fel a hangját Carlisle, mire tökéletes csend lett.
Egy ideig még bámultam magam elé, de miután jó darabig egy hangot sem hallottam, félve felnéztem. Mindenki engem nézett, ki döbbenten, ki megértően, Alice egyenesen le volt sokkolva.
- És akkor most mi lesz? – kérdeztem csendesen, beletörődőn.
- Nem lesz semmi gond, de, mint ahogy Edward már elmondta, mostantól állandóan felügyelet alatt kell lenned. Amit elmondtál, tökéletesen beleillik az elméletembe. A szervezeted igyekszik rájönni, milyen képességeket szívjon magába, melyiket alakítsa hozzád. Ez egy nagyon bonyolult és néha fájdalmas folyamat, úgyhogy készülj fel erre – csóválta meg sajnálkozón a fejét Carlisle.
- Nem tudunk tenni valamit? Bármit? – kérdezte Edward kétségbeesetten.
- Sajnálom. Ezen Bellának egyedül kell átjutnia – rám mosolygott, majd kiment a szobából, Esme-vel az oldalán.


Nagyot sóhajtva dőltem ismét hátra, és próbáltam végiggondolni az elkövetkezendő borzalmakat, amik még rám vártak, lelkileg felvérteztem magam a sorsom ellen.

Már megint egy díj... Megérdemlem én ezt?!?!

Szabályok:
 1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
 2.) Tedd ki a logót a blogodra!
 3.) Írj magadról 7 dolgot!
 4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
 5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Komolyan mondom, kiszaladok a világból... Két nap alatt három díj? Mivel érdemlem én ezt ki?? Mindenesetre óriási ölelés és hatalmas puszi Join-nak, hogy rám (is) gondolt, amikor továbbküldte ezt a díjat. Néhány hét alatt igazán remekül "megismertük" egymást, és bizton állíthatom, hogy te vagy az egyik legjobb ember, akit ismerek! Nélküled szegényebb lenne a világ egy ilyen tehetséges és csodálatos emberrel. :D Köszönöm szépen, hogy gondoltál rám, a napi beszélgetéseinket meg főleg :D Napfényt viszel az életembe :D Imádlak! (L)

Join blogja: http://fantasyworld-join.blogspot.com/  és  

 http://join-vampireworld.blogspot.com/

És ma megkaptam rekacska16-tól is, és nagyon hálás vagyok érte! Köszönöm!
A blogja: http://alkonyatatortenetfolytatodik.blogspot.com/

Magamról hét dolog? Hát nem tudtok már rólam mindent? :D

1. Imádok álmodozni, amivel rendszeresen a sírba kergetem a körülöttem lévőket :D

2. Általában én vagyok a társaság legmerészebb tagja, nekem nincs olyan, hogy nem merem (számtalan sebészeti ambulánslappal tudom is bizonyítani :D)

3. Szeretem a vaniliás szójashake-et

4. A Twilight mind a négy részét elolvastam két éjszaka alatt (gyorsan megy ez nekem)

5. Minden hülyeséget megjegyzek, csak azt nem, amit kellene (pl tudom, hogy Picasso teljes neve Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso, de ha azt kérdeznék, pl, hogy kell elkészíteni egy szállodai foglalást - amit ugye 2 évig tanultam - bajban lennék... )

6. Csapnivaló a navigációm, a pécsi Árkádban is képes vagyok eltévedni :P

7. Mindent megteszek azokért, akiket egyszer a szívembe zártam (tényleg mindent, egyszer -200 fokban képes voltam elmenni egy epres joghurtért a beteg barátnőmnek - a legközelebbi bolt kb. 5 kilométerre volt, busz persze sehol...)

Hét másik blogtárs, akiknek ajánlom ezt a díjat:

(és persze mindenki másnak, is, de csak ekkora a keret :S)

Voiki: Emlékeimet keresve  http://emlekeimetkeresve.blogspot.com/

Carrie: Gyönyör és kárhozat  http://gyonyoreskarhozat.blogspot.com/

Sweety13: Múlt és jövő plusz a szerelem  http://multjovoszerelem.blogspot.com/

Rita07: Rachel@hellonewyork.com  http://rachelhellonewyork.blogspot.com/

AliceCullen: Twilight Dream  http://twilight-alicecullen.blogspot.com/

Szannika: Örök éj  http://edwardandbellastory.blogspot.com/

Szandi: Életem az álmom  http://szandi22.blogspot.com/

Még egyszer, nagyon szépen köszönöm Join, hogy gondoltál rám, és hogy megint ennyi melót csináltál nekem :D De mst komolyan, tényleg nagyon hálás vagyok érte! Örökös VIP-tagságot váltottál a szívemben... :D

Bejelentenivaló(K)

Lenne néhány jó és kevésbé jó hírem...
Az első, hogy indítottam egy új blogot, ahová egy teljesen más kaliberű történet lesz majd szépen lassan megírva : D Eredetileg Rita pályázatára íródott, de mivel sok szép visszajelzést kaptam, úgy döntöttem, folytatásost csinálok belőle. A történetemnek semmi köze a Twilighthoz, sőt, még egyéb mesebeli történések sincsenek benne (felháborító... : D). Egy teljesen átlagos, mindennapi (na, azért talán annyira mégse) lányról szól, aki sok-sok gyötrelmen megy keresztül, mire végre rátalál a boldogság. A címe Bármi áron, és ezen az oldalon találjátok meg: http://barmiaron.blogspot.com/
A blog még elég kezdetleges, úgy érzem, ha senkit nem fog érdekelni, legalább nem vesződtem vele sokat. Idővel, persze, ha lesznek visszajelzések, természetesen kicsinosítom, de most még snassz az egész.
Csak annyit kérek, menjetek, és olvassátok el az első fejezetet, és hagyjatok nekem némi megjegyzést, hogy tetszik-e vagy sem. Előre is köszönöm!
A másik hír, hogy pénteken felteszem a frisst, de utána fogalmam sincs, hogy mikor tudok újra nekiállni írni. Annyira feltorlódtak a feladataim, hogy tovább már nem halogathatok semmit... :S Szóval, bocsi, ha esetleg egy kis ideig nem lesznek új fejezetek, de ígérem, igyekezni fogok, hogy szállíthassam az újabb adagokat. : D
Addig is, olvasgassátok a "régi" fejiket! : D
xoxo
Lea
ui: ne feledjétek, http://barmiaron.blogspot.com/
Köszi : D

Drága egyetlen anyukám

Én hülye, a díjaknál való bemutatkozásnál kihagytam az anyukámat, aki, miután elolvasta a bejegyzést, zokon vette, h meg sem említettem, és teljes mértékben igaza van. Nagyon szégyellem magam :$
Tehát, nagyon szépen köszönöm anyunak, hogy mindig mellettem áll, soha nem fukarkodik a dicséretekkel, és minden hibám ellenére is szeret : D Nagyon -nagyon hálás vagyok, amiért itt vagy nekem! Szeretlek!

Esküszöm, lefordultam a székről, mikor megláttam ezt (is). Egy nap alatt két díj?!?! Mi van ma?? Persze, nagyon nagyon örülök neki(k), és nagyon hálás vagyok érte!


Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1. Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2. A logót kirakom a blogomba.
3. A szabályzatot kirakom a blogomba.
4. Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5. Kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6. Megnevezem, hogy kitől és mikor kaptam, nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7. Betartom a szabályokat.


Hát, akkor lássunk neki ennek is:D
1.,2.,3. kipipálva
4. Hat másik blogtárs, akiknek ajánlom (és persze mindenkinek, aki valaha is írt blogot, mert mindannyian megérdemlik!!!)
Lina: Találkozások http://anee-talalkozasok.blogspot.com/
Bella16: Forró érintés http://twilightfanfic-bella16.blogspot.com/
Join: Vampire World http://join-vampireworld.blogspot.com/
MN : Twilight/Hope & Tokio Stars http://wwwhopetwilight-mn.blogspot.com/
Lyly: Boldog végzet http://twilight-forever-lyly.blogspot.com/
Voiki: Emlékeimet keresve http://emlekeimetkeresve.blogspot.com/


Teszt:

Név: Vivi
Becenév: húú, sok van... Vivcsó, Wii (nintendo után szabadon:P), Lea, Glóriás szárnyas hős (ugye, Andikám? :D)
Lakhely: Komló
Születési hely: Szintén
Magasság: 162 cm
Névnap: december 2.
Foglalkozás: koptatom a sulipadot
Testvérek: 2 (nővérem meg öcsém)
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol
Gyűjtemény: könyvek (már nem férek el tőlük...)
Cipőméret: 37 (ez miért fontos?)
Iskola: általános, szakközép,fősuli
Kedvencek: biológia, történelem
Hobbi: sok mindent szeretek csinálni... könyvek (már megint:D), zene, mozi, barátok, írás(!!!), home-decorating ;D
Zsebpénz: hát, az már nincs :(
Álom: New York-ban élni (L)
Szerencseszám: 12
Szeretnék találkozni: az összes olvasómmal (tényleg mindenkivel! Talán kellene szervezni egy Országos Blogger Találkozót :D)
Háziállatok: Léna, ő a napfény az életemben :D plusz két örökölt aranyhörcsög (unokahúgom jóvoltából)
6. És kiktől kaptam? Íme:


Join  http://fantasyworld-join.blogspot.com/ 2010. 13. 21.


Anyíta  http://anyiita-blogja.blogspot.com/   2010. 03. 21.
Sweety13 http://multjovoszerelem.blogspot.com/ 2010. 03. 23.
Nati  http://www.cullenstories.blogspot.com/  2010. 03. 23.
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm, hogy gondoltak rám!

Szabályok:

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).

3. Értesíted őket az ajándékról =)

4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)




Nahát, komolyan mondom, nem jutok szóhoz....  A blog életének 2. díja :D
Na, akkor álljunk neki:

1. Nagyon szépen köszönöm Andinak (van, aki Sweety13 néven ismeri és szereti), és Crazyy-nek, hogy gondoltak rám, és megajándékoztak ezzel. Imádlak titeket! 
Andi blogja: http://multjovoszerelem.blogspot.com/
Crazyy blogja: http://lighttmoon.blogspot.com/


2. Húha, ez kemény dió lesz, mert rengeteg tehetséges írót "ismerek"... Remélem, nagyjából sikerülni fog...
Join: Fantasy World http://fantasyworld-join.blogspot.com/
Anita: The fantasyland http://twilight-thefantasyland.blogspot.com/ 
Iwett: Twilight http://twilight-love1.blogspot.com/
Niky: Night Light http://twilightniky.blogspot.com/
Bebi és Ganna: Twilight Saga Fanfictions http://bebitwilight.blogspot.com/
Nóryy: Virradat http://virradat.blogspot.com/ 

Egyenlőre ennyi, de még biztos bővülni fog a lista :D


4. Miért szeretek írni? Újabb nehéz kérdés... Vagy talán annyira mégse... Eleinte nem is másoknak írtam, csak úgy magamnak, de aztán a nővérem meggyőzött, hogy tegyem fel én is, hátha érdekel valakit. Aztán, ahogy egyre többen lettetek ti, olvasók, azt vettem észre, hogy már ezzel fekszek és kelek, állandóan az jár az agyamban, hogy hogyan tudnálak kicsit felcsigázni titeket, Örülök, ha valakinek szerzek néhány jó percet, ha egy kicsit sikerül kimozdítani titeket a való világból, mert nagyszerű érzés néha belemerülni olyanba, aminek semmi köze a hétköznapi élethez. Szóval, ezért. Na, jó kis beszéd lett ebből :P


5. Bemutatkozás
Na bumm...
Szóval, 21 éves vagyok (húúú, de öreg :P), Komlón élek, egy kisebbfajta városban, Dél-Mo-on. Jelenleg még szigorúan tanulok, ha sikerül befejeznem, idegenforgalmi szakmenedzser leszek. Van egy nővérem, és egy öcsém, továbbá egy, néha tornádóként viselkedő, de egyébként imádnivaló, négyéves unokahúgom. Egy kutyával rendelkezem (Léna, shi-tzu), aki halálosan szerelmes a két hörcsögömbe :D Imádok olvasni, sétálni, edzőterembe járni, jókat enni a barátokkal (így már érthető az edzőterem, nem?), filmeket nézni, photoshoppolni....stb. Ja, és van még egy furcsa "tulajdonságom": rendszeresen eltöröm vmimet, úgyhogy a sebészeten már előre köszönnek :D
Na, nagyjából ez vagyok én:D
Még egyszer nagyon szépen köszönöm Andinak és Crazyy-nek, hogy megtiszteltek ezzel a díjjal, nagyon hálás vagyok érte!

26. fejezet

Nem túl hosszú, a vége érdekes, de ez az ára annak, ha siet az ember, bocsi... Azért jó szórakozást!  És elnézést, hogy késtem vele!

(Bella szemszöge)

Amikor Edward lehunyta a szemét, igyekeztem a magam javára fordítani a helyzetet, így, szinte észrevétlenül, leheletfinoman gombolni kezdtem az ingét. Valahol a józan eszem leghátsó zugában tudtam, hogy valami nincs rendben, hogy mindenki minket néz és lenne más dolgom is, de egyszerűen csak az érdekelt, hogy akkor és ott Edwardé legyek, akár a világ szeme láttára is. Soha nem éreztem még ilyen mértékű vágyat, az édes kín felemésztette a bennem rejtőző ésszerűség utolsó morzsáját is, helyét lelkesen foglalta el a sóvárgás a férjem iránt. Csillapíthatatlan volt ez a fajta éhség; egyszer belekóstoltam, és a létezésem végéig ízlelni szerettem volna. 

Edward váratlanul kinyitotta a szemeit, és felismerés futott keresztül gyönyörű arcán, miközben kibámult az ablakon. Egy pillanatra elöntött a kíváncsiság, de hősisen legyőztem magamban, hogy újra csak rá és az érzelmeinkre koncentrálhassak. Két kezemben fogtam az arcát és lassan az enyém felé fordítottam. A tekintete másodpercek alatt elsötétült a vágytól, ősi, fekete tűz izzott benne. Kissé lehajtotta a fejét, és végre találkozott az ajkunk. 

Két színnel égő tűz lobbant fel, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév volt: ez kék tűz volt, amely hirtelen lepi be a tudatot, és mindent felperzselve maga után, ugyanolyan hirtelen ki is huny. Teljesen abszurd módon és váratlanul, de azt kívántam, bárcsak még ember lehetnék, hogy hallja, lássa és érezze, milyen őrült módon akartam őt, mennyire nem törődtem a körülöttünk lévő, akkor nagyon is felzaklatott világgal. 

Ajkaink egyre szenvedélyesebben mozogtak egymás ellen, már ő sem volt tétlen, passzív fél, az ő kezei is elindultak saját vándorútjukra. Végigbarangolt a hátamon, lágyan simított le a csigolyáim kiemelkedésein, ujjaival zongorázva haladt a derekamon át a csípőmig, hogy megragadjon, és szorosan magához vonjon. Ha nem lettem volna olyan felhevült, nevetnem kellett volna az állapotán. Egyértelműen éreztem, hogy ő mit érzett, ha akarta volna, se tudta volna letagadni a vágyát. Egy jóleső nyögés szakadt fel a torkomból, és még jobban hozzá préseltem a testem. 

A kezeim a nyakáról lesiklottak a vállára, és ekkor, váratlanul már egyedül álltam a falhoz préselve, Emmett kaján pillantásainak kereszttüzében. Zavarodottan néztem körbe. Edward a lépcső tetején állt, ugyanolyan meglepődötten, mint én. Előtte Jasper tárta ki a karját, megakadályozva ezzel abban a kedvesemet, hogy közelebb kerüljön hozzám.

- Köszönöm fiúk, még épp időben! – vigyorgott rám Alice, aki most a szememben csak egy idegesítő, bosszantó kis törpe volt, lévén elválasztott a vágyaim tárgyától.

- Alice! Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? – igyekeztem minél fenyegetőbbnek hatni, de a mosoly csak szélesebb lett a tündérarcán.

- Dehogynem! Ha tovább szeretgetitek itt egymást, még a végén Emmett nyerte volna a fogadást Jazzel szemben. Azt pedig ugye nem hagyhattam… - lágy tekintettel nézet fel Jasperre, aki már laza testtartással támaszkodott a lépcsőkorlátnak.

- Milyen fogadás? – a hír úgy hatott rám, mint egy vödörnyi jég, teljesen lehűtötte a felkorbácsolódott érzelmeimet. 

Most, hogy újra én voltam, a legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Te jó ég, mi a fenét műveltünk mi az előbb? Mindenki szeme láttára el akartam csábítani Edwardot… és ő sem tiltakozott túl hevesen… Éreztem, ahogy az arcom egyre nagyobb része kezd el bizseregni, a láthatatlan pirulás jeleként. Leírhatatlan szégyen özönlötte el a bensőmet, lehajtott fejjel a cipőm orrát mustrálgatva próbáltam én magam is láthatatlanná válni.

- Bella, kérlek, nem hagynád abba? Egy kissé frusztráló átélni az érzésidet mostanság – Jasper már-már kétségbeesett hangjára úgy csapódtam vissza a valóságba, mint egy meteor.

- Ó, sajnálom, én csak… - igyekeztem összeszedni magam, lélekben és testileg egyaránt. Cseppet sem kecses mozdulattal félrelöktem az utamból a még mindig vigyorgó Emmettet, és a kanapéra huppantam.

- Tudom. Nem kell kimondanod, ha nem akarod – mosolygott megértően Jazz, és abban a pillanatban jobban szerettem őt, mint bármikor. 

Hálásan viszonoztam a mosolyt, majd a tekintetem Edwardra siklott, aki merev arccal nézet hol engem, hol a mellette álló testvérét. Halkan megköszörültem a torkom, mire végre teljes mértékben hajlandó volt rám figyelni. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és megpaskoltam magam mellett a kanapét, jelezve a kívánságomat. Nem kellett több neki se, hanyagul lesöpörte Jasper kezét a korlátról, hogy elférjen, és hozzám sietett. Jólesően bújtam a karjai közé, bár már korántsem olyan égető szenvedéllyel, mint az imént. Edward a hajamba temette az arcát és mélyet sóhajtva teljesen ellazult. Imádtam ilyenkor, mert olyan mértékű nyugalmat és békességet árasztott magából, amit egy ember sosem lenne képes elérni. Persze, nem szándékosan tette ezt, ilyen volt a természetéből adódóan, és ezért még inkább szerettem. 

Carlisle került a látóterembe, szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy maradjon komoly, vagy nevesse el magát az előzőeken. Roppant kínosan éreztem magam, de Jasper megköszörülte a torkát, mire megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy ne akarjak mindenáron elbujdosni. A kíváncsiságom lassan felülkerekedett a zavaromon, és egyre égetőbben akartam tudni, hogy mi is történt az előbb.

- Elárulná végre valaki, hogy mi folyik itt? – körbenéztem a szobában, szemeimmel végigpásztázva a családomon.

Végül Carlisle aranyszínű tekinteténél állapodtam meg, és kérdőn pillantottam rá. Felsóhajtott, és egy jellegzetes „Edward-mozdulattal” a hajába túrt. Végre rájöttem, honnan szedte ezt össze a kedvesem…

- Emlékszel még a Volturi felderítőjére, igaz? – kérdezte tőlem, majd miután beleegyezően bólintottam, folytatta – Szóval, annyit már sikerült kiderítenünk róla, hogy William-nek hívják, és a testőrséghez tartozik. Valamint, mint ahogy azt már bizonyára sejted, hasonló a képessége, mint Jaspernek, csak az övé sokkal fejlettebb. Sajnálom, fiam, de ez az igazság – mosolygott bocsánatkérően Jasperre, aki csak rázta a fejét.

- Carlisle, hogy érted azt, hogy fejlettebb a képessége? – fordultam a fogadott apám felé, de helyette Edward válaszolt.

- Jasper csak akkor képes közvetíteni az érzelmeket, ha ő maga is átéli ezeket, Williamnek ezzel szemben elég csak rágondolnia. És nem is kell, hogy közel legyen a célpontjához. Ezért olyan veszélyes – a karjaiból álló gyűrű összeszűkült körülöttem, ahogy elöntötte az indulat. 

Lágyan végigsimítottam a bőrén, hogy megnyugtassam, de nem értem el vele sok mindent, csupán azt, hogy az érintésem nyomán összerázkódott kissé. Elmosolyodtam, szinte csak magamban, mert Emmett még mindig engem figyelt, gondolom, újabb kompromittáló jelenetre számítva. Már előre remegett a gyomrom, ha arra gondoltam, mit fogok én kapni ettől a jómadártól, ha ez az egész végre a hátunk mögött lesz. Bármennyire is nem szerettem volna átélni az elkövetkezendő megaláztatásokat, mégis, szinte betegesen vágytam már rájuk, mert az azt jelentené, hogy végre nyugalom van körülöttünk. 

Semmi mást nem szerettem volna, csak pár békés napot, azt, hogy végre Edwarddal és a gyerekekkel élvezzem az életet, ha csak néhány órára is. Ez a vágyam egyenlőre lehetetlennek bizonyult, addig legalábbis igen, amíg vissza nem tértem Volterrából. Nem vallottam be senkinek, bár Jasper valószínűleg érezte, de nagyon féltem az előttem álló feladattól. Rengeteget hallottam már Aro-ról, a művészetek és, nem mellesleg, a tehetséges vámpírok nagy patrónusáról, de ezekből a történetekből az is világosan kitűnt, hogy nem foglalkozik holmi érzelmekkel vagy családi kapcsolatokkal. A sajátján kívül, természetesen. Mert számára mindennél fontosabb volt a Volturi klán egyben tartása, bármi áron. Ezzel kapcsolatban gondoltam ki a tervemet, reméltem, hogy ilyen téren sikerül hatnom rá, sikerül meggyőznöm arról, hogy nekem éppen olyan fontosak a családtagjaim, mint neki. Bár egyenlőre semmiben sem lehettem biztos, csupán abban, hogy mindent el fogok követni azért, hogy békén hagyják a Culleneket. Az már szinte mellékesnek tűnt, hogy én hazatérjek. Ha kell, magamat ajánlom cserébe… Bele sem mertem gondolni, mit szólt volna Edward, ha megtudta volna, mit forgattam a fejemben. Az első reakciója valószínűleg a végtelen harag lett volna, hogy a dühe aztán lecsillapodva, átadja a helyét a makacsságnak és az aggodalomnak. Hiába, úgy ismertem már, mint a tenyeremet, ahogyan ő is engem. Éppen ezért volt rendkívül nehéz, már-már lehetetlen, hogy eltitkoljak előle dolgokat. És a félelmemet mindennél jobban el szerettem volna rejteni, mert olyan volt, mint egy cápa; ha megérezte volna , nem szállt volna le rólam, nem engedett volna el.

Így hát igyekeztem a lehető legbékésebben ücsörögni a mellkasának dőlve, és érdeklődve figyeltem, ahogy Carlisle és Alice azon vitatkozott, hogy mit tegyenek az újdonsült, nem várt vendéggel. Váratlanul valódi nyugalmat éreztem, és tudtam, hol keressem a forrását. Jasper tekintete rám tapadt, arcán kérdések és megértés váltogatták egymást. Óvatosan megráztam a fejem, a pillantásomba annyi könyörgést sűrítettem, amennyire csak képes voltam. Láthatóan megértette és elfogadta, mert csendesen felsóhajtott, és kivonult a konyhába. Edward összehúzott szemekkel meredt utána, láthatóan azon töprengett, hogy utána menjen-e és kifaggassa, de végül nem mozdult, tovább ücsörgött mellettem, szorosan magához húzva. Más helyzetben mindennél jobban élveztem volna ezt a helyzetet, de akkor majd’ szétvetett az idegesség. Minél előbb beszélnem kellett Jasperrel és Alice-szel, de nem tudtam, hogyan lehetne kivitelezni azt, hogy titokban tegyem mindezt. Nem akartam, hogy Edward aggódjon, azt még inkább nem, hogy valamilyen módon megakadályozzon a tervem végrehajtásában. 

Imáim meghallgatásra találtak, és megoldásként felhangzott egy panaszos kiáltás az emelet felől, élénken ábrázolva Sunday nemtetszését valami iránt. Szinte boldogan pattantam fel a kanapéról, és egy sugárzó mosollyal az arcomon Edward felé fordultam.

- Hagyd csak, majd én megnézem őket! Úgyis régen gyakoroltam, mint anyuka – igyekeztem minél derűsebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszani, igazán reménykedtem benne, hogy sikerült.

Edward fürkészőn bámult rám még egy ideig, de végül csak halványan elmosolyodott, és a fejével intett az emelet felé. 

Lelkesen szaladtam fel az ikrek szobájához, megálltam az ajtó előtt, és, némi lelkiismeret furdalással küzdve, az ajtólaphoz tapasztottam a fülem, hogy hallgatózzam.

- Sunny, értsd meg, hogy anya nem akarta, hogy tudjunk erről! Nem mehetsz le csak azért, hogy nekiállj hisztizni! – mondta fojtott hangon Eden a húgának, Igazából nem is lepődtem meg annyira, mert ismertem őket, tudtam, hogy mire képesek.

- Nem értem, miért ne tudhatnák a felnőttek – Sunday hangja itt nyávogósan elvékonyodott, ahogy a gúny felülkerekedett rajta – hogy tudunk mindent, és nem hagyjuk! – kiáltott fel a végén.

- Nem értesz te semmit! Ne légy már ilyen naiv! Mégis, mit gondolsz, mit tehetnénk? Zárjuk anyát a pincébe és dobjuk el a kulcsot? Különben is, hallottad, hogy még apa is mellé állt, pedig tőle vártam ezt a legkevésbé – szinte láttam magam előtt, ahogy Eden csóválja a fejét.

A szívem meghasadt, annyira szomorúvá tett ez a kis közjáték. Nem akartam továbbra is visszaélni a bizalmukkal, így vettem egy mély levegőt, és egy rövid kopogtatást követően beléptem a szobába. A kicsik ijedten ugrottak fel a padlóról, tekintetüket rám szegezve nyeltek egy nagyot. Vicces jelenet volt, egy halvány mosolyt még én is megeresztettem.

- Sziasztok, édeseim, mi a helyzet? – leültem a földre, és kitártam a karon, hogy egyszerre ölelhessem át őket. Egy határozottan megkönnyebbültnek hallatszó sóhaj után mindketten az ölembe fészkelték magukat, és elterültek az anyai szeretetben.

- Semmi különös, anya. Csak beszélgettünk – Sunday kis köröket rajzolt az ujjával a szőnyegre, ékesen bizonyítva, hogy zavarban van. Igyekeztem nem elvigyorodni ezen, nem akartam lerombolni a hitüket.

- A nappaliból nem egészen így hallatszott – most a másik csemetémet vettem górcső alá, de Eden is inkább a padló bámulását választotta helyettem.

Tudtam, hogy nem kertelhetek tovább, valamilyen magyarázatot kell adnom nekik. Felsóhajtottam, miközben végigsimítottam a puha hajukon.

- Anya? Történt valami? – úgy nézett ki, Eden sem hajlandó tovább várni.

- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnotok kellene. Azt nyugodtan rábízhatjátok apátokra – megeresztettem egy kesernyés mosolyt, de nem vették a lapot.

- Anya, hallottuk, hogy el akarsz menni, mert veszély leselkedik ránk. De nem kell félned, mert majd én vigyázok rád – magyarázta nagyon komolyan Eden, és ettől úgy éreztem, a szívem ismét életre kel, és ki akar szabadulni a mellkasomból. Persze, ez nem volt lehetséges, de annyira meghatódtam, hogy egy szó sem jött ki a számon.

- Nem csak te! Én is itt vagyok! – tiltakozott fennhangon Sunday, mire Eden felkacagott.

- Ugyan már, te lány vagy! A lányok nem képesek ilyesmire! – nevetett bele a húga arcába.

- Mit beszélsz? Majd én megmutatom neked! – ugrott fel az ölemből a lányom, és mint egy harci kakas, csípőre tett kézzel megállt a bátyja előtt. 

Neki sem kellett több, felpattant, és tükörképként beállt Sunday elé.

Villogó szemmel méregették egymást, de igazán egyik sem akarta bántani a másikat. Az anyai kötelességem azt kívánta volna, hogy rájuk szóljak, de annyira élveztem, hogy végre egy kis élet van körülöttem, hogy csak ültem ott szótlanul, és néztem őket.

- Akármit is akarsz tenni velem, akkor sem tudod megvédeni anyát! Ez a férfiak dolga! – jelentette ki Eden, miközben peckesen kihúzta magát. Most Sunday-en volt a sor a nevetésben.

- Férfi? Még csak gyerek vagy, te tökkelütött! – kacagott a csöpp lány, és meglökte Edent. Itt kaptam észbe, és még mielőtt nagyobb baj lett volna, közéjük álltam.

- Elég legyen! Eden, nagyon szépen köszönöm, hogy óvni akarsz, de semmi szükség rá, hidd el. És ha szükségem lenne védelemre, amire nincs, Sunday is képes lenne megcsinálni, mert őt nem az vinné előre, hogy férfi, hanem az esze – végigsimítottam a lányom arcán, és melegen rámosolyogtam, amit hálásan viszonzott is. Edennél azonban nem értem el a kívánt hatást, mert felháborodottan felkiáltott.

- Akkor én most buta vagyok?! – kerekedtek el a szemei.

- Nem, dehogy! Csak te másban vagy tehetséges. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy buta vagy, sőt! – kétségbeesetten igyekeztem lehűteni a szobában uralkodó hangulatot. Sikerrel, mert Eden némi rosszalló bámulás után a nyakamba ugrott, és szorosan átölelt. 

Néhány pillanat múlva Sunday követte a bátyja példáját, és már hárman kapaszkodtunk egymásba. Annyi melegség öntötte el a lelkem, hogy elakadt a lélegzetem. Meghatottsággal teljesen átitatva lassan az egyik ágy felé vettem az irány, és a gyerekekkel a karjaimban leültem rá. Végre úgy éreztem, valóban minden rendbe jön, hiszen ilyen méretű szeretetet senki és semmi nem pusztíthat el. Magamban hálát rebegtem Istennek, hogy megadta nekem azt, amiről más még csak álmodni sem mer; egy férjet, aki szeret, és akit én is az őrületig imádhatok, egy családot, aminél még nem látott összetartóbbat a világ, és ezt a két kis tündért, akik most oly elégedetten szuszognak az ölemben. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy világ tökéletes, és megtaláltam benne a helyem.