31. fejezet

Először is, szeretném megköszönni mindenkinek, aki írt nekem kommentet! El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem minden egyes szónak! Külön szeretném megköszönni bOrinak, mert annyira lelkesen kampányolt nekem a komikért, hogy örökké a lekötelezettje maradok;) Továbba örök hálám Andinak is, mert hajtotta a népet! :D

Am, előre is bocsánatot kérek, mert Edward szemszögű a feji, és ebből kifolyólag nem igazán tudtam eleget tenni a kéréseteknek/kívánságotoknak, miszerint...ááá, olvassátok el, és majd rájöttök, mire értettem XD

Jó szórakozast! És ne felejtsetek el írni nekem! Köszönöm! XD

(Edward szemszöge)
Alice annyira jól elintézte nekünk a jegyeket, hogy mikor kiértünk a reptérre, a pultnál ülő jegykezelő csak sajnálkozva nézett ránk, mondván, hogy nem talál foglalást Cullen névre, az összes jegy elkelt már, és másnap délutánig nincs is szabad hely egyik gépen sem. A legszívesebben letéptem volna a húgom fejét, de Jaspernek köszönhetően megúszta, mert megakadályozott a tervem végrehajtásában, egy jó nagy adag nyugalom hathatós segítségével. 


Már épp indultunk volna kifelé, hogy más megoldást találjunk, amikor meglepett kiáltást hallottam a hátunk mögül.
- Mr. Cullen? A feleségét keresi? – ahogy megfordultam, észrevettem a felénk siető férfit, aki furcsán ismerős volt, de hirtelen nem tudtam beazonosítani, még az én kivételes memóriámmal sem.
- Hol van? – dörrentem rá a fickóra, aki ijedten összehúzta magát.
- Edward… Elég! Majd én elintézem – Jasper megfogta a karomat és hátrébb húzott, hogy a helyemre lépve beszéljen a férfival. Emmett szorosan melléállt, így az eddig is ijedt ember már rémülten rezzent össze, amint a bátyámra pillantott.
- Gyere, bátyó, sétáljunk egy kicsit! Meglátod, jót tesz majd – most meg Alice kezdett húzni maga után, én meg komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy tényleg ennyire tehetetlen vagyok-e, hogy mindenkinek kísérgetnie kell.


Amint kiértünk a várócsarnokból, dühösen leráztam magamról Alice kezét, és szembefordultam vele.
- Mégis, miért kellett kicipelned? És ha valami fontosat mond? Amiből rájövök, hogy mégis merre indult el Bella? – szinte köptem a szavakat, de nagyon nem tudtam most a húgom érzelmeivel törődni. Arra ott van a férje…
- Edward, most ezt nem mondtad komolyan, ugye? Mit gondolsz, Jasper és Emmett nem képesek megoldani ezt az apró feladatot önállóan is? Miért kell neked mindig mindenben az elsőnek lenni? – fortyant föl a kis méregzsák, a kezeit a csípőjére tette és az aranybarna szemei szinte szikráztak az indulatoktól.
- Én nem is… én nem ezt mondtam! De Bella az én feleségem! És az én feladatom, hogy megvédjem! Ezt egyikőtök sem vállalhatja át! És én… én rettenetesen féltem őt, Alice! – magam sem tudtam miért mondtam el ezt neki.
Persze, azt tudtam, hogy tökéletesen tisztában van az érzéseimmel, elvégre nagyon jól ismert, ráadásul Jasper is a segítségére volt, de mégis, azáltal, hogy kimondtam azokat a szavakat, valahogy sebezhetőnek éreztem magam, mintha feltártam volna egy gyengeségemet. De Alice-nél láthatólag bevált, mert a tekintete ellágyult, és szorosan magához ölelt.
- Tudom, Edward, de ne félj, minden rendben lesz! Lá… - elharapta a mondat végét, és még a gondolataiban is egy buta popdalt énekelt hangosan, de engem már nem tudott megtéveszteni. Lefejtettem a karjait magamról, a két kezembe fogtam az arcát, és a lehető legkomolyabban a szemébe néztem.
- Alice? Kérlek, mondd el, hogy mit láttál! Könyörgöm neked! – súgtam neki.
Alice megingott egy pillanatra, tisztán láttam a szemében a sajnálatot és az együttérzést, de aztán ismét bezárkózott. Lehunyt szemmel elfordította a fejét és sírva fakadt.
- Nem lehet! Még nem! Edward, kérlek, értsd meg, nem mondhatom még el! Mert ha változik a jövő, és te mégis …. Nem, ne kérd ezt tőlem, kérlek! Majd időben el fogok mondani mindent, ígérem! Csak most még nem… nem, nem fogom elmondani, bármit is teszel velem! – hirtelen kihúzta magát, és rezzenéstelenül állta a tekintetemet.


Lefagytam, teljesen és mélyen, mert Alice általában nem volt velem ilyen elutasító, így nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen keményen lépjen fel velem szemben. Még csak tiltakozni sem tudtam, amikor ellépett előlem, és ismét a váró felé indult. Csak álltam ott szerencsétlenül, és azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megtalálni Bellát. Mert az odáig rendben volt, hogy valószínűleg Volterra a célja, de én szerettem volna még előtte megtalálni. Még mielőtt elkövet még egy őrültséget… Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért hagyott el minket, miért gondolta azt, hogy együtt nem tudnánk megoldani a gondokat. Tudtam, hogy vele is lesz egy kis beszédem…


Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre, amikor a többiek visszaértek, így kissé meglepett, amikor Emmett hangját hallottam magam mellett.
- Hahó, öcsi! Föld hívja Edwardot! – meglengette az arcom előtt a kezét, de én csak türelmetlenül felmordultam.
- Na? Sikerült megtudnotok valamit? – doboltam az ujjaimmal, a feszültség majd’ szétfeszített belülről. Jasper és Emmett egymásra néztek, majd rám, és ismét egymásra.
- Edward… figyelj…. - kezdett bele Jazz, de letorkolltam.
- Bökjétek már ki! – rivalltam rájuk, és meglepő módon, Emmett megrezzent egy kicsit. Ha nem lettem volna a végletekig feszült, felnevettem volna.
- Ha nem szakítanál folyton félbe, már rég elmondtam volna! Befognád egy percre a szádat, ha megkérhetnélek?! – kiabált rám Jasper, és most rajtam volt a sor, hogy meghökkenjek, elvégre Jasper nem sűrűn jött ki a béketűréséből, és akkor sem nyilvános helyen.
A bátyám mindig is inkább megfigyelő volt, általában a háttérbe húzódott, és csak akkor szólalt meg, ha már nagyon muszáj volt. Így az előbbi kis kirohanása enyhén szólva is furcsa volt, de inkább nem szóltam semmit. Valószínűleg úgyis érezte a döbbenetemet, mert halványan elmosolyodott.
- Igen, Edward, jó lenne, ha most meghallgatnál minket – értett egyet Emmett Jasperrel, és olyan komoly képet vágott, amilyet még sosem láttam tőle. Úgy látszik, ez a meglepetések napja volt.
- Rendben, sajnálom! És most eláruljátok nekem, hogy mit sikerült megtudnotok? – furcsa módon fáradtnak éreztem magam, valahogy minden erőm elhagyott, fásultan néztem ki a fejemből.
- A férfi szerint Bella Seattle-be ment, de nem ez a legjobb, hanem, hogy a te kártyáddal fizetett – bökött rám Emmett, és felhúzta a szemöldökét, mintha várna valamire. Először nem esett le, de aztán a megoldás villámként hasított végig rajtam.
- Ezek szerint…? – nem mertem kimondani, hátha nem is arra gondoltam, amire szerintük kellett volna, de Emmett egy hatalmas vigyorral az arcán bólogatni kezdett.
- Pontosan, öcskös! Le tudjuk nyomozni! – kacsintott rám, és én végre, órák óta először éreztem valami reményfélét. 
Még nem volt az igazi, de már ennek is jobban örültem, mint bárminek, mert végre nem voltam többé üres belül, volt valami, amibe kapaszkodni tudtam.


- Amíg ti itt elszórakoztattátok egymást, én felhívtam az egyik ismerősömet a kerületi kapitányságon, és megkértem, hogy nézzen utána a kártyádnak. Tudom, hogy imádsz, nem kell külön hangsúlyozni! – Alice betipegett közénk, és a kezembe nyomta a mobilomat. Nem is vettem észre, hogy elvette…
- Remélem, ez nem ugyanaz az ismerős, aki a repülőjegyeket intézte… - vihogott fel Emmett.
- Emmett! Arról igazán nem én tehetek, hogy valaki nagyon elszúrta itt a dolgokat! Kikérem magamnak a feltételezést is! – toppantott mérgesen a húgunk, de Emmett csak vigyorgott tovább.
- Azt hiszem, ezt máskor is megbeszélhetnénk. Most van fontosabb dolgunk is – mutatott rá a tényekre Jasper.
- Igazad van. Le kell vadásznunk egy szökevényt! – röhögött fel Emmett, mire egy sötét pillantást lövelltem rá.
- Emmett! – kiáltott fel mű-felháborodottan Alice, aki alig bírta elrejteni a vigyorát.
- Most meg mi van? Elvégre pont ezt csináljuk, nem? – nézett körbe a bátyám értetlenül.
- De, ezt csináljuk – sóhajtottam, mert már régen feladtam a reményt, hogy Emmett egyszer képes lesz bármit is komolyan venni.
- Na, akkor indulhatunk? – pillantott végig rajtunk Alice.
- Minek kérdezed? Hiszen már úgyis láttad, nem? – mosolyodott el halványan Jasper, amire a húgom egy óriási vigyorral válaszolt.
- De igen! Csak gondoltam, udvarias leszek – vonta meg a vállát.
- Kivételesen – szólalt meg Emmett, de a következő pillanatban már csattant is Alice apró keze a tarkóján.
- Mi az, hogy kivételesen? Én igenis mindig… - kezdte Alice, de Jazz türelmetlenül közbeszólt.
- Később! Dolgunk van! – úgy magyarázott a két veszekedő testvéremnek, mintha gyerekek lennének. Vagy elmeháborodottak. Én az utóbbira tippeltem.
- Jól van, na! Menjünk akkor! – toppantott Alice, majd a kijárat felé indult.
- Még jó, hogy Rose nem jött. Képzeld el, milyen cirkuszt csinált volna ő… - Emmett fancsali képétől elkapott a nevetés. 


Hát igen, a nagyobbik nővéremet senki nem verte meg, ha hisztizésről volt szó. Nagyon reméltem, hogy jól megvan a kicsikkel, bár amióta megszülettek, le sem lehetett őket vakarni egymásról. Rosalie tényleg megérdemelt volna, hogy anya lehessen, mert nagyon jól csinálta.
„Na, gyere öcskös, keressük meg az arádat! Már kezd nekem is hiányozni.” – bökött oldalba Emmett, majd elindultunk a parkoló felé.
Mivel Alice ismerősének hála nem volt repülőjegyünk, viszont az egész távot nem is futhattuk le – elvégre emberek között voltunk – úgy döntöttünk, hogy kocsival megyünk. 
Miután mindenki elhelyezkedett – Alice természetesen kiharcolta magának a vezető melletti ülést – csikorgó gumikkal kifaroltam a parkolóból, és elindultam kelet felé. Reméltem, hogy még Bella gépének a landolása előtt odaérek, bár több mint egy óra előnye volt, és nekem át kellett szelnem az egész Olympic-félszigetet. Gyorsan hajtottam, gyorsabban, mint valaha, de a testvéreimnek sem volt kifogásuk a sebesség ellen, így bártan szabadjára engedtem a lőerőket. Már vagy fél órája megállás nélkül mentünk, amikor, nem messze Port Angelestől meghallottam két járőröző rendőr gondolatait. Kelletlenül levettem a lábamat a gázpedálról, és a megengedett sebesség alácsúsztattam a kilométeróra mutatóját. 


Nem számított túl sokat, mert amint a rendőrök meglátták a kocsimat, jeleztek, hogy álljak félre. Magamban szitkozódva kormányoztam az autót az út széléhez, és leállítottam a motort. A rendőrök lassan sétáltak az ablakomhoz, és feltűnően bebámultak a kocsiba.
- Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek! – szólalt meg a köpcösebbik mogorván, de a gondolatait Alice töltötte ki.
Lenyűgözően szépnek találta a húgomat, és már azon agyalt, hogy húzhatná az időt, hogy tovább bámulhassa. Egy nagyon halk, de mélyről jövő morgás hallatszott a hátsó ülés felől. Jasper érzékelte a rendőr érzelmeit, és érthető módon nem tolerálta őket túlságosan. A gondolatait elárasztották a férfi megölésével kapcsolatos fantáziái, így tennem kellett valamit, mielőtt még vagy tettlegességre ragadtatja el magát, vagy minket is az őrületbe kerget a képessége által.
- Jasper, fékezd magad! – olyan halkan szűrtem a szavakat a fogaim közt, hogy a rendőröknek semmi sem tűnt fel. Ellenben Alice hátrafordult, és egy szerelmes mosoly kíséretében megfogta a férje kezét, aki hálásan viszonozta azt. Legalább már a halott rendőrök miatt nem kellett aggódnom…
Váratlanul a húgom megmerevedett, és furcsa, összefüggéstelen képeket kezdett mutogatni nekem. Hó, szamovár, cirill betűk, hagymakupolák… Értetlenül néztem Alice-re, de ő is csak tanácstalanul megrázta a fejét.
- Kinyitná a csomagtartót, uram? – a rendőr nem volt túl megértő a problémáimmal szemben, pedig minden egyes perccel, amit itt elvesztegettünk, tovább növeltük Bella előnyét.


Dühös voltam a törvény két eme szolgájára, hogy pont most akartak velem szórakozni, de sajnos nem tehettem ellene semmit, így tehetetlenül felsóhajtva kiszálltam a kocsiból. A két rendőr hátrahőkölt egy pillanatra, de aztán úgy-ahogy összeszedték magukat. Legalábbis kívülről így tűnt, de a gondolataikban ordított a félelem. Hiába, az átlagos embereknek mindig is félelmetesek voltunk, akármit is tettünk, jobban érezték magukat három lépés távolságból. Nem mintha mi erőltettük volna a közvetlenséget, de néha lehangoló volt ez az állandó elszigeteltség. Csupán egy ember volt, akit nem érdekeltek a velünk kapcsolatos ostoba feltételezések, de azóta már ő is közénk tartozott. Bella… Egyszerre féltettem őt és mérges is voltam rá. Ez a két érzelem állandó harcot vívott a bensőmben, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül, így hol toporzékolni tudtam volna kétségbeesésemben, hol pedig meg tudtam volna fojtani a szerelmemet, hogy meg merte ezt tenni velünk. De most már legalább, ha nem is teljesen, de részben megértettem, mit érzett Bella abban a végzetes nyolc hónapban, amikor nem voltunk mellette. Még jó, hogy nekem nem kenyerem a kutyákkal való barátkozás…


Miközben én ezeken gondolkodtam, a két járőr átnézte a csomagtartómat, és mivel semmit nem találtak benne, csak pótkereket meg elsősegélyládát – amire amúgy semmi szükségem nem volt, de a szabályok miatt muszáj volt tartanom egyet – szinte letörten fordultak felém. Ha nem lettem volna ideges Bella miatt, nevetnem kellett volna azon igyekezetükön, hogy találjanak egy hibát, bármilyen aprót is. Így viszont, hogy minden tökéletesen rendben volt, a kezembe nyomták a papírjaimat, majd egy szó nélkül, duzzogva elvonultak. Fejcsóválva szálltam vissza a kocsiba, és gázt adtam. Mikor magunk mögött hagytuk a rendőröket, jobban ráléptem a pedálra, mert nagyon sok elvesztegetett időt kellett behoznunk. 


Egy idő után ránéztem Alice-re, aki kifelé bámult az ablakon, és a látomásán töprengett.
- Hé, ti ott hátul! Mi jut eszetekbe a következő dolgokról? – a visszapillantó tükrön keresztül hátranéztem a bátyáimra. Mindketten kiegyenesedtek ültükben, és feszülten figyelni kezdtek. Emmett gondolatait az az elképzelés kötötte le, hogy talán valamilyen játékkal próbálom elütni az időt, és már durvábbnál durvább fogadásokon törte a fejét, amivel izgalmasabbá tehetné. Nem is ő lenne, ha nem jutna eszébe ilyesmi…
- Játszunk? – mondta ki hangosan is az előbbi elmélkedését vigyorogva.
- Nem, Emmett, nem játszunk. Alice-nek látomása volt, de csupa zagyvaság az egész. Arra gondoltam, hátha együtt okosabbak leszünk – úgy magyaráztam neki, mint egy ötévesnek, de ő ezt nem vette zokon, inkább előrehajolt a két ülés között.
- Nos, miféle zagyvaság? – pillantott ránk kíváncsian.
- Csak töredékek, úgy, mint hó, hagymakupolák, szamovár és cirill betűk. nem tudom, mit jelenthetnek ezek – kérdőn ránéztem a húgomra, de ő is csak tanácstalanul rázta a fejét.
- Jazz? Valami ötlet? – pillantott hátra Alice, de a következő pillanatban csalódottan visszaült a helyére. Jasper gondolataiban sem tudtam felfedezni semmi használhatót. 


Már kezdtem feladni amikor Emmett hangosan felnevetett.
- Nem igaz, hogy nem jöttetek rá! Ezt nektek, okostojások! Azt hiszem, én tudom, miről van szó! – önelégülten hátradőlt és keresztbe fonta a karjait.
- Mi az? – bökte oldalba Jasper, de ettől csak szélesebb lett Emmett vigyora, viszont nem szólt egy szót sem. És még a gondolatait is elrejtette előlem. Ügyes volt, meg kell hagyni, de abban a pillanatban csak dühös voltam rá.
- Emmett! – kiáltottam rá ingerülten, mire a mosoly kissé elhalványult.
- Jaj, de kegyetlenek vagytok! Legalább egy kicsit hadd élvezzem még, hogy eszesebb vagyok, mint ti! – duzzogott.
- Emmett, kérlek szépen! Lehet, hogy Belláról van szó! Ugye te is szeretnéd már hazavinni őt? – Alice bevetette a tejes női fegyvertárát, a kiskutyatekintettől kezdve a rebbenő szempillákon át a lebiggyesztett szájig. Ironikusan adta elő a kérlelő nő magánszámát, de Emmettet nem érdekelte, mennyire színlelt, mert lemondóan felsóhajtott.
- Oké, győztetek! Nem igaz, hogy nem jutott ez eszetekbe! Mi a közös ezekben a dolgokban? – tette fel a költői kérdést. Tanácstalanul néztünk össze, amikor megláttam Emmett gondolatai között a megoldást. A legszívesebben a homlokomra csaptam volna, de akkorát, hogy beszakadjon a koponyám. Tényleg ostobák voltunk, hogy nem tudtuk összerakni a kirakós darabjait.
- Hogy az a… - nyögtem fel dühösen, és a fejem helyett a kormányt kezdtem el csapkodni. Alice lefogta a kezemet, még mielőtt tönkretettem volna. Autó nélkül bajosan jutottunk volna el Seattle-be, így vetettem rá egy hálás pillantást. Megérően mosolygott, majd Emmett felé fordult.
- Szóval, nekünk, egyszerű, gondolatolvasástalan vámpíroknak is elárulod, hogy mire jutottál? – mosolygott rám bizalomgerjesztően.
- Persze, bár még mindig nem értem, hogy nem jutott ez eszetekbe! Tehát, most jön az egymillió dolláros kérdés! Mi a közös ezekben? – húzogatta a szemöldökét a nagyra nőtt bátyám, mire Jasper türelmetlenül felsóhajtott mellette.
- Emmett, ha tudnánk, nem viselnénk el tőled ezt a sok baromságot! Kinyögnéd végre? – várakozóan rápillantott és intett a kezével, folytatásra buzdítva Emmettet.
- Hát Oroszország! A szamovár, a hagymakupolák, a cirill írás… Minden stimmel! Na, ki is az ész a családban? – vigyorogva kihúzta magát, és a mutatóujjával megbökte a halántékát.
- Miből jöttél rá? – Jasper gondolatban már el is kezdte sorolni magában azokat az adatokat, amelyeket Oroszországról tudott, bár ezekkel nem sok mindent kezdhettünk, mert főleg katonai tényeket hozott fel.
- Tudjátok, a múltkor volt a világbajnokság, foci, természetesen, és a döntőben ott volt az orosz csapat is. És a meccs előtt minden résztvevő országról levetítettek egy kisfilmet, és emlékeztem ezekre a dolgokra. Végül csak kifizetődő lett, hogy sportcsatornánk is van, nem? – Emmett vidáman végignézett rajtunk, és roppant módon el volt telve magával.
- De, tényleg megéri az árát – sóhajtott fel Alice, de még mindig nyugtalankodott.
- Mi a gond? – Jasper előrenyúlt a két ülés között, és a húgom vállára tette a kezét.
- Semmi, csak még mindig nem értem az egészet. Miért volt látomásom Oroszországról? Tudtommal egyikünk sem készült odamenni – egy pillanatra bevillant neki, hogy talán Bella…
- Nem, Alice, ez nem valószínű. Miért menne Bella oda? – megráztam a fejem, nem gondoltam, hogy a feleségem éppen orosz földre igyekszik.
- Igazad van. Nem tudom, mi ez, de remélhetőleg hamarosan kiderül – fáradtan hátradőlt, és kibámult az ablakon.


Lassan elértük Eagle Harbort, ahol fel kellett szállnunk a Seattle-be tartó kompra. Alice és Jasper vállalták, hogy megveszik a jegyet, így Emmettel kettesben maradtunk a kocsiban. Türelmetlenül doboltam a kormányon az ujjaimmal, a belső feszültség lassan már az őrület határára sodort. Nem tudtam, mennyi előnye lehet Bellának, de mindenki érdekében kívántam, hogy sikerüljön elcsípnünk.
Végre megláttam Jaspert és Alice-t. Jóformán még be sem csukták maguk után a kocsiajtót, már hajtottam is fel a kompra, de az csak újabb értékes percek elmúltával indult. 


Ahogy a hajó elhagyta a kikötőt, kiszálltam a kocsiból és a korláthoz sétáltam. Viharos idő volt, a szél méteres hullámokat gerjesztett, amit ide-oda himbálták a kompot. Egyedül voltam odakint, az emberek a kajütben zsúfolódtak össze, a gondolataik enyhe fokú félelmet tükröztek, ami a kint dúló viharnak volt betudható kivételesen, és nem nekünk. Néztem a sötét víztömeget, és azon gondolkodtam, vajon a lelkemben dúló vihar is épp így nézne-e ki, ha egyszer valami miatt kivetíthetném a világra. Amíg én ezeken agyaltam, a komp lassan elérte a seattle-i kikötőt. Felocsúdtam a töprengésből, bevágtam magam a kocsiba, és elsőként hagytam el a hajót. Senki nem szólt egy szót sem, miközben százötvennel átsüvítettem a városon. Csupán a reptérnél lassítottam le, és oda már normál tempóban hajtottam be. Hallottam, ahogy egy gép pont akkor szállt fel, amikor rákanyarodtam a parkolóhoz vezető útra. Az ezüst gépmadár nyílként suhant, élesen elütött a felhőtlen ég mosott kék színétől. Beálltam a bejárathoz legközelebb eső helyre, feltéptem az ajtót, és már rohantam is be a tranzitváróba. Odaléptem az első információs pulthoz, és Bella iránt érdeklődtem. Az első mondat után már nem figyeltem arra, amit a jegykezelő mondott. Pedig sok értékes információ hangzott el, kezdve attól, hogy Bella nem egyedül utazott, mert két jegyet vásárolt az én kártyámmal. Az sem jutott el a tudatomig igazán, hogy hová indult. 
Egyetlen egy szó visszhangzott a fejemben, újra és újra tőrszúrásként hasítva bele régen halott szívembe.


Elkéstem.