Kedves Olvasók!

A legmélységesebb tisztelettel kérnék valamit tőletek. Elmondok egy mesét nektek, aztán jöhet a kérés, rendben? :)

Szóval...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy roppant tehetséges kis írópalánta, akit az Úr a Carrie művésznévvel áldott meg. Végtelenül kedves és jószívű volt, aki nem volt rest dolgozni, valahogy úgy, ahogy a mesékben a három királyfi közül is a legkisebb volt a legszorgosabb. Carrie írópalánta alázatosan, szívvel-lélekkel végezte a rá bízott feladatot, miszerint ragyogóbbnál ragyogóbb történetekkel árassza el a világot, az olvasói legnagyobb örömére. Igaz érzelmeket, képeket és színeket hozott el az emberek sivár életébe és mint az adni akarás jó szolgája, sosem kért cserébe semmit, még egy félkrajcárt sem.

De mint minden mesében, itt is eljött a Gonosz, a Közöny képében verte fel tanyáját Carrie életében, olyan mélyen megsebezve őt, hogy úgy érezte, feladja, többé már nem küzd azért, hogy varázslatot csempésszen a mindennapokba. De a Jótündér megsúgta az olvasóinak a megoldást: "Támogassátok őt! Ne hagyjátok, hogy a Közöny győzedelmeskedjen! Menjetek, tartsatok ki mellette!"

És a sok olvasó, akik eddig is élvezhették Carrie fantáziájának gyümölcseit, egy emberként felálltak, tömegesen érkeztek Carrie honlapjára és felemelték a szavukat a Közöny ellen. A Közöny szégyenszemre eltakarodott és többé nem mert mutatkozni előttük. 

Ma is boldogan élnek, alkotnak, szeretnek nagy egyetértésben.

Nos, ennyi legyen a mese mára, remélem, felkeltette az érdeklődést és valóra váltjátok, mert nélkületek nem fog sikerülni, nélkületek Carrie valóban belefárad az állandó küzdelembe, és akkor a mese vége is tragikussá változik. Segítsetek nekem, hogy ne veszítsünk el még egy zseniális embert, egy jó barátot, egy tehetséges írót. Végtelen köszönetem nektek, ha megteszitek.

További információt találhattok a problémáról Carrie blogján, ami a következő címen érhető el:

GYÖNYÖR ÉS KÁRHOZAT by CARRIE

50. fejezet

Igen, tudom... Mármint azt, hogy megint iszonyatosan sok időt kellett várni rám, amiért nem tudok elég sokszor bocsánatot kérni. Nem szándékoztam ennyit vacakolni a fejezettel, tényleg nem, de közbejöttek bizonyos dolgok és hol kedvem, hol időm nem volt írni. Beteg voltam, nem is kicsit. Tudom, hogy ez nem mentség, de nagyjából 20 percet nem tudtam egyenesen ülni, nemhogy még nekiálljak gépelni is. Aztán voltak más dolgok is, de most nem akarok senkit ezekkel untatni. Legyen annyi elég, hogy felültem a kényelem paripájára, ami jó szolga lévén elég messzire repített és kellett egy kis idő, amíg visszatértem a talajra. Bocsánatot kérek ezért is. Továbbá óriási köszönet mindenkinek, aki eddig itt volt, támogatott, velem együtt izgulta végig a Cullen család kálváriáját. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok mind a 110 rendszeres olvasómnak (Jézusom, még kimondani is hihetetlen, hogy ennyien vagytok!), hogy töretlenül kitart mellettem és az én kissé őrült agyam szüleményei mellett. Egyszóval, fejet hajtok előttetek, mert nincs nálatok nagyobb és erősebb hatalom az életemben. Ti vagytok az én nagy-nagy családom :)


Azért remélem még vagytok egy páran, akik majd elolvassák ezt a fejezetet, az utóbbi pár napban sokat dolgoztam vele, hogy igazán kiérdemelje a jubileumi, 50. fejezetnek járó címet. :) Nagyon izgulok, hogy mit fogtok szólni hozzá, mert azt tervezem, innen ismét felpörgetem kissé a dolgokat, az utóbbi pár fejezetben ugyanis kissé lanyhultak a történések. Szóval, öveket bekapcsolni, felszállás! :) És ne felejtsetek el írni nekem, nagyon sokat segítetek ezzel nekem abban, hogy továbbra is megmaradjon az újonnan megtalált lendületem :)
Köszönöm szépen
xoxo
Lea

(Edward szemszöge)
Fogalmam sem volt, hol vagyok. Sötétség vett körül, és hiába tapogatóztam magam előtt, a kezeim csak a semmit markolták. Valahonnan a távolból hangokat sodort felém a szél, nem értettem, mit mondanak, de a testem váratlanul megfeszült, a bensőmben lakozó vadállat kétségbeesetten szaggatta a láncait.


Bella…


Bár semmi egyébről nem tudtam, azt éreztem, hogy a feleségem veszélyben van. Küzdöttem a körém telepedő fekete köddel, próbáltam kiszabadulni belőle, de nem voltam képes rá. A tehetetlen düh könnyeket csalt a szemembe, aztán egyszer csak… Vége lett. A köd felszállt, vakító fehérség vett körbe, és ismeretlen eredetű nyugalom szállt meg. Úgy éreztem, hazatértem.
- Üdvözöllek barátom – a hang irányába kaptam a fejem és megláttam a legkülönösebb nőt, akit valaha is elém sodort az élet. Gyönyörű volt. Pucér volt, mégsem hatott meztelennek, mert hosszú szőke haja beburkolta a testét, szemérmesen eltakarva a testét. Eltátottam a számat meglepetésemben.
- Hölgyem… - másra abban a pillanatban nem telt tőlem,csak egy bólintásra.
- Isten hozott, Edward. Már régóta vártunk rád – a nő mosolygott, a szemei csillogtak, mintha valamiféle régen óhajtott játékszer került volna a kezébe.
- Aham… Hol vagyok? Mi ez a hely? – körbenéztem, de nem láttam semmit, csak fehérséget. Se padló, se falak. Hátborzongatónak kellett volna lennie, mégsem nyugtalankodtam miatta.
- Csodálkozom, hogy még nem jöttél rá – a mosoly elnézővé vált. Megremegtem a gondolattól, ami eszembe jutott és azon töprengtem, lesz-e elég bátorságom, hogy feltegyem a következő kérdést. Féltem a választól.
- Meg… meghaltam? – a hangom csaknem cserbenhagyott. Remegtem, miközben vártam, mi lesz a felelet. Nem tévedtem a végkimenetelt illetően.
- Igen – a nő még mindig mosolygott, de közelebb jött. Nem lépegetett, inkább úgy tűnt, lebeg a föld felett. Nesztelenül odasiklott mellém és a kezét nyújtotta. Rádöbbentem, hogy térdelek. A felém nyújtott kart figyelmen kívül hagyva felálltam és rájöttem, hogy a nő sokkal alacsonyabb nálam.
- Az nem lehet! Nem! Nekem dolgom van. Bella… a gyerekek… veszélyben vannak! Nem halhatok meg most! – az eddigi higgadtságomat mintha elfújták volna, visszatért a düh, de most már célpontot is találtam hozzá.
- Mindenkinek eljön egyszer az ideje. Nem tehetsz ellene semmit – a látomásszerű nő olyan közel állt hozzám, hogy szinte súrolta az orra az enyémet. Láthatólag nem zavarta, hogy zihálok a haragtól, tökéletes nyugalommal állt előttem, amitől még dühösebb lettem.
- Ki vagy te? Valami Végzet angyala? Azonnal vissza kell mennem! – ráordítottam, de meg sem rezzent.
- Nem mehetsz vissza. Az időd lejárt. Mondtam már, nem tehetsz ellene semmit.
- Nekem te ne mondd meg, hogy mit tehetek és mit nem! Hát nem érted? Muszáj visszamennem! A családom… a családom veszélyben van – elcsuklott a hangom, a térdeim elgyengültek és ismét a földre kerültem. Kétségbeesetten tapasztottam a tenyerem a padlóra, egyre járt az agyam, hogy mit csinálhatnék, de nem jutottam eredményre, mindig ugyanoda lyukadtam ki: meghaltam.
- Az élet csupán egy fejezet a sorsodban. Idővel a családod megtanulja elfogadni a megváltozott helyzetet, ne aggódj – a nő hangja szokatlanul finomnak tűnt, olyan volt, mintha… vigasztalna? Megráztam a fejem.
- Hát nem érted? Nekem… nekem muszáj életben maradnom! Bella… Bellának szüksége van rám! Még annyi dolgunk lenne! És ő… ő az Őrző! Meg kell védenem őt! – a szavak összefüggéstelen halmokban hagyták el a számat, de a nőre elképesztő hatással voltak. A szemei elkerekedtek és olyan mértékű félelem költözött beléjük, amit még sosem láttam, pedig részem volt már egy-két meredek dologban.
- Mit mondtál? Az… az Őrző? Nem, az nem lehet… Ekkorát nem tévedhettünk… Képtelenség… - most rajta volt a sor, hogy a fejét rázza. Rémülettel telve egyre csak hátrált tőlem, mintha nem bírná elviselni a közelségemet. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, mi történt.
- Nem hazudok. Miért tenném? Így is, úgy is halott maradok, nemde? – csüggedten lehajtottam a fejem és igyekeztem nem mindarra gondolni, amitől meg lettem fosztva. A gyerekek… Istenem, nem láthatom felnőni a gyerekeimet! És Bella? Mihez kezdhetnék Bella nélkül? És ő vajon mihez kezd nélkülem? A gondolatok úgy folytak át rajtam, mint egy gyors sodrású patak, rengeteg emlékkavicsot görgetett a medrében, lecsupaszítva a tudatomat, elpusztítva a köré védekezésül emelt falat. Kínzóan fájdalmas volt belegondolnom, hogy soha többé nem ölelhetem át a feleségem, nem csókolhatom meg, nem mondhatom el neki, mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok érte.
- Nem, azt hiszem… Igen, talán még visszacsinálhatjuk… Te és én. Igen, ez menni fog – a nő eddig ügyet sem vetett rám, de akkor hirtelen rám fordult a tekintete, megbabonázott és extázisba ejtett. Az írisze ragyogott, béklyóba kötötte minden figyelmemet, ha akartam volna, se tudtam volna tudomást sem venni róla. Úgy engedelmeskedtem neki, mint a kobra a furulyának.
- Mi… - a kérdésem elhalt, mielőtt megszülethetett volna.
- Ssss! Figyelj nagyon rám! Ürítsd ki az elmédet, hagyd, hogy vezesselek! - a nő ismét elém siklott, a tenyerét a mellkasomra fektette és ismeretlen nyelven mormolni kezdett.


Néhány pillanatig nem éreztem semmit, aztán a kezétől indulva tűzforró lávafolyam kezdett keringeni az ereimben. Felkiáltottam a hirtelen rám törő fájdalomtól, el akartam lökni a nő karját, de ő átfogta a vállamat és szorosan magához húzott, kettőnk teste között tartva a kezét. A fájdalom már nem hullámokban tört rám, egyetlen, véget nem érő rohamban támadott, nem hagyott időt a feleszmélésre. Mintha újra és újra át kellett volna élnem az átváltozást. Nem tudom, mennyi ideig égtem tűzben, egy másodperc épp úgy lehetett, mint akár egy egész évszázad, és én a végére már azt kívántam, hogy tényleg haljak meg, nem akartam mindezt a gyötrő kínszenvedést. Aztán ennek is vége lett, a fájdalom elillant, mintha sosem létezett volna, a túlvilági nyugalom visszatért, de a vakító fehérség helyett ismét sötétség vett körül. És hangok. Bella hangja. Visszatértem.


(Bella szemszöge)
Csendesen feküdtem Edward mellett a takarón, összekulcsoltam az ujjainkat és halkan beszéltem hozzá, elmeséltem neki mindent, ami történt, felfedtem a legtitkosabb vágyaimat is, egyáltalán, be nem állt a szám. Valahonnan rémlett, hogy a kómában lévő betegekhez beszélni kell, mert segít nekik a gyógyulásban és úgy gondoltam, ártani nem ártok vele. Így aztán csak dőltek belőlem a szavak, miközben az összefonódó kezeinket néztem.
Mielőtt Edward magához tért volna, már tudtam, hogy hamarosan változás lesz. Ezt nem kizárólag Alice elmés megállapítására alapoztam, hanem arra a belső megérzésre is, amiben még sosem csalódtam. Valahogy megváltozott a szoba hangulata, megtelt izgatott várakozással. Edward mellkasa hirtelen megemelkedett, ahogy levegőt vett, majd felnyíltak a szemhéjai. Tökéletes topázszín tekintet ragyogott rám. Visszakaptam a férjemet.


- Szia tigris – rámosolyogtam, az ajka fölé hajoltam és óvatos csókot leheltem rá.
- Szia – ő is mosolygott, a hangja telve volt szerelemmel, bár kissé reszketeg volt még. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Hogy érzed magad? – muszáj volt tőle is hallanom, hogy semmi baja, hogy nem okozott ez a kis affér semmilyen károsodást.
- Jól vagyok. Mi történt? – megtapogatta a fejét és amikor nem találta a sérülését fedő kötést, tágra nyíltak a szemei.
- Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Te csak pihenj, oké? – hogy nyomatékosítsam magam, finoman az ágyhoz szegeztem a kezemmel.
Edward vetett rám egy ugyan-ne-túlozzunk-már-kérem pillantást, de engedelmesen hátradőlt és a kezeit a tarkója mögé téve figyelt, miközben az ajtó felé sétáltam. Nagyon reméltem, hogy bírom tartani legalább addig magam, amíg az ajtón kívülre érek. Amint becsukódott mögöttem, kitört belőlem minden elfojtott feszültség és sírva omlottam a földre. Felhúztam a lábam a mellkasomig, a fejemet a karjaimra hajtottam és igyekeztem olyan csendesen szipogni, ahogy csak tudtam. Nem akartam felzaklatni Edwardot.


Néhány perc múlva már elég erősnek éreztem magam, így feltápászkodtam és a földszint felé vettem az irányt. Nem figyeltem eléggé, így, visszatérve régi jó szokásomhoz, az első lépcsőfoknál összegabalyodtak a lábaim. Az eszembe se jutott, hogy villámgyorsan kiigazítsam az egyensúlyomban bekövetkező drámai változást, így csak magam elé emeltem a kezem, hogy legalább tompítsam kissé a becsapódást, de egy századmásodperc múlva megálltam a levegőben. Meglepetten szabadítottam ki az arcomat a karjaim takarásából és szembe találtam magam Emmett vigyorgó fejével.
- Kell erre még megjegyzés? – ha nem lettek volna fülei, a mosolya simán körbefutotta volna a fejét. Eltöprengtem azon, vajon milyen csapásokat kell még kiállnom. Isten lehet, hogy nem szerette túlzottan a kárhozatra ítélt lelkünket, de ennyire kegyetlen még ő sem lehetett, hogy néhány napon belül rám zúdítsa a komplett Inferno-t. Felsóhajtottam és ellöktem magamtól Emmettet.
- Ne, Emmett, kérlek… Csak ma hagyj békén, oké? Esküszöm az égre, hogy ezt még bepótolhatod, csak ma hagyj nekem teret – lehetett valami a hangomban, talán kiérződött belőle a fásultság, mert a legnagyobb meglepetésemre Emmett egy hang nélkül függőlegesbe tornázott és elengedett. Résnyire szűkült szemekkel vizslattam az arcát, kerestem rajta annak a jelét, mikor bombáz végre meg a humorbogyóival.
- Most meg mi van? Mit bámulsz már? – ő is gyanakvóan méregetett, bár egészen más okból kifolyólag. Felsóhajtottam.
- Semmi, tényleg. Kösz, hogy ilyen megértő vagy – a szó alig akart kicsúszni a számon, főleg Emmettel összefüggésben.
- Ugyan, néha nekem is lehetnek önfeláldozó napjaim! – ismét felkacagott és ez a hangosan gurgulázó hang balzsamként simogatta a lelkemet, beleburkolóztam, mint egy meleg takaróba. Félreértés ne essék, semmi intimitást nem idézett fel bennem, csak jó volt hallgatni Emmett felszabadultságát, elmerülni benne és kizárni a sötét árnyakat a fejemből.
- Nem, tényleg hálás vagyok. El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekem – hirtelen felindulásból nyomtam egy érintésnyi csókot az arcára, amitől lefagyott egy pillanatra, de aztán megint elöntötte a lényét a jókedv. Hiába, Emmett már csak Emmett maradt, ha a világ a feje tetejére állva szambázott volna előtte, ő akkor is csak a jót látta volna benne.


Kicsit megnyugodva száguldottam el mellette, meg sem álltam a nappaliban lévő kanapéig. Rajtam kívül senki nem volt jelen, és bár záros határidőn belül beszélnem kellett a családommal, muszáj volt leülnöm egy kicsit és kiüríteni az agyamat. Ha nem tettem volna, szintén rövid idő alatt megőrülök. Rengeteg minden történt velem, velünk azóta, hogy vámpírrá váltam, és a dolgokat kénytelen voltam katalogizálni fejben. Egyrészt itt volt a családom, akiket mintha maga a Mindenható teremtett volna számomra. Edward korai kétkedésével szemben, miszerint csak veszélyt és halált hoz rám, az közös sorsunk szentül megpecsételődve teljesítette be önmagát, olyan mértékű szerelemmel megáldva minket, amit egy halandó emberi lény képtelen lett volna feldolgozni. hogy ott voltak nekünk az ikrek is, fényesen ragyogó, milliónyi briliánssal felékszerezett koronaként tetőzte be a boldogságunkat.
A lista másik végén ugye ott álltak mindazok, akik ezt irigyelték tőlünk, Aroval az élen. Bár a vámpírkirály sosem fedte fel nyíltan a kártyáit, nem volt nehéz kisakkozni, minek örülne a legjobban, mi az, amire végletekig szadista és mohó lelke a leginkább vágyik. Ránk. Semmi sem tehette volna elégedettebbé, mint ha Alice, Edward és jómagam csatlakozunk az ő kis seregéhez, és mivel tisztában volt vele, hogy magunktól sosem hajtanánk rabszolgaságba a fejünket, már vártam, mikor rukkol elő valamilyen zseniálisan, ördögien kegyetlen tervvel, hogy megváltoztassuk ezt a véleményünket. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb komplett hadsereget küldd a fejünkre.


Például Mariat meg a pincsikutyaként őt követő vámpírjait, bár ők még csak előfutárként szolgáltak. Halvány lila dunsztom sem volt, miért voltunk ennyire a bögyében. Ha esetleg rástartolt volna Jasperre, azt még viszonylag könnyedén fel tudtam volna fogni, hiszen évtizedekig, talán egy egész századik szeretők és harcostársak voltak, de hogy miért kellett neki Edwardot emberré tennie – még ha csak látszatra is – nos, ehhez nem tudtam hozzászólni. Vakon tapogatóztam a sötétben. Addig eljutottam, hogy Aro tálcán kínálta neki a déli államokat, de azt nem tudtam, hogy azon a kurta-furcsa üzeneten kívül, amit a vérszomjas vámpírdominával átadatott, mit kért még cserébe. Ahogy őt ismertem, nem lehetett kicsinység. Négy államnyi szabadon elárasztható és kizsákmányolható terület nem éppen gyerekjátékról árulkodó alkura vallott. Tartottam tőle, hogy a java még csak most következik.


- Bella? Edward téged hív. Úgy két perc múlva – elfordítottam a fejem, így tökéletes premier plánt kaptam Alice határozottan szorongó arckifejezéséről. Már megbántam a néhány órával ezelőtti dühös vagdalkozásomat, csak még azt nem döntöttem el, hogy ezt neki is a tudomására hozzam-e. Mélyen legbelül még mindig fortyogott bennem valamiféle haragféleség, bár ez már csak gyenge visszhangja volt a letűnt felháborodásomnak. Ahogy belenéztem Alice bánatosan rám szegeződő szemeibe, már tudtam a választ. Egy szó nélkül felálltam és mielőtt még magához térhetett volna, viharosan átöleltem.
- Sajnálom, ami korábban történt, nem tudom, mi ütött belém – halkan súgtam a szavakat a vállára.
- Nem, én kérek bocsánatot. Nem lett volna szabad elviccelnem a dolgot, ahhoz túl komoly volt a helyzet – ő is megtört, nyoma sem volt benne az örökös vibrálásnak, ami áthatotta a lényét. Itt szakadt el nálam a cérna, és fél órán belül másodszor találtam magam a földön ülve, zokogva. Alice úgy vett a karjaiba, mint a gyerekeket szokás, megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, és türelmesen megvárta, míg a rohamom csillapodik.
- Um, Alice… bocs, nem akartam… - hüppögtem még, de már előásta magát bennem a tartás.
- Ne kérj bocsánatot ezért. Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Akkor lenne furcsa, ha nem omlanál össze időnként. Ha sírni akarsz, hát tedd! Senki nem fogja felróni neked ezt – végigsimított a hajamon, majd váratlanul megmerevedett és eltolt magától kissé. A távolba révedő szemek látványa pontosan és tökéletesen tudatta velem, mi a helyzet.
- Alice? Mit látsz? – összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy elmélyül a tekintete, lassan, fokozatosan kiragadva őt a látomásából.
- Minden rendben van? – Jasper jelent meg a lépcső alján, aggodalommal vizslatta végig a feleségét.
- Semmi gond. Vendégeink érkeznek. Még ma. Nemsokára – tőmondatokban beszélt és nagyon úgy tűnt, hogy nem is akar többet mondani. Forszíroztam volna? Naná, hogy nem.
- Készüljünk fel? – mélyen gyökeredző izgatottság lappangott Jazz hangjában, a szemei szinte lángoltak a tettvágytól.
- Nem hinném, hogy szükséges lenne. Nem ellenségek, legalábbis nem láttam, hogy azok lennének – Alice megrázta a fejét, mintha csak önmagát akarná meggyőzni.
- Azért szólok a többieknek – Jasper kurtán felém biccentett, vetett egy féltő, szerelmes pillantást Alice-re, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.


Alice csak állt ott, rám bámult azokkal a léleklátó aranyszín szemekkel, olyan mély csillogással bennük, hogy önkéntelenül is arra gondoltam, mi rosszat tettem. Már épp rákérdeztem volna, amikor Alice egyszer csak ismét „bekattant”, a tekintete elhomályosult és a távolba révedt. Most nem tartott olyan sokáig, pár másodperc volt az egész, de az a pillantás, amit azután kaptam, hogy visszatért a jelenbe, belém fagyasztotta a szót. Jeges rémület ült meg a mindig vidám szemekben, tengernyi boldogtalanság hullámzott bennük, mintha a lelke minden fájdalmát tükröznék vissza. Hátborzongató balsejtelem üvöltött fel a bensőmben, ezüstfehér karmokkal tépte-szaggatta a szívem köré vert ketrecét a félelem. Halvány lila ibolya fogalmam sem volt, hogy mit látott, vagy mit vélt látni, de ha a vízió ezt a reakciót hozta ki belőle, akkor biztos, hogy nem egy jókedvű vasárnapi vidámparkozásról szólt a látomása. Megdermedtem, egy árva mozdulatot sem mertem tenni. Egyszerűen nem akartam tudni, mit látott, elegem volt a rossz hírekből, elegem volt abból, hogy Isten, a Sors, a Karma vagy nevezzük bárhogy, ezt a játékot játssza velünk, belekényszerítsen ebbe az őrült hajszába, ahol még a szabályok sem tisztázottak. Váratlanul dühös lettem, és ez jó volt, mert a harag kiseperte belőlem a bénult rettegést. Hagytam, hadd nőjön, hadd dagadjon orkánná a pislákoló harag és amikor már képes voltam tiszta fejjel gondolkozni, megérintettem Alice kezét.
- Jól vagy? – A fogaim között préseltem ki a szavakat, féltem, ha normálisan beszélek, abból kiabálás lesz.
Alice megrázta magát, mint ahogy a kutyák rázzák le magukról a vizet és tiszta tekintettel nézett vissza rám. Tisztával, de még mindig fájdalommal telve. Elég értetlenül sasolhattam, mert egy pillanatra zavarba jött, elfordította a tekintetét.
- Mondanom kell valamit – csendesen súgta a szavakat, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül. Mi az Istent láthatott?!
- Hát mondd – lehettem volna udvariasabb is, de azt hiszem, abban a helyzetben senki nem róhatta fel nekem az illem kissé hiányos verzióját.
- A vendégeinkről van szó. Vagyis az egyikükről. Devonról – Alice összehúzta magát, a nyaka szinte eltűnt a felvont vállai között. Félt. De mitől?
- Mi van vele? – A szemöldököm a homlokomra szaladt, az értetlen kíváncsiság lassan elnyomta a dühömet is.
- Ő… Bella, esküdj meg, ha ezt elmondom, nem fogsz nekem esni! Én ezeket csak úgy látom, nem tudom befolyásolni őket. Sajnos távkapcsolót nem adtak a nagy metafizikai tévécsatornához – félénken még feljebb húzta a vállát és ha nem lettem volna a hajam tövéig ideges, nevetnem kellett volna rajta. De nem tettem.
- Oké, megígérem, csak bökd már ki! – igazán igyekeztem leplezni a bennem dúló indulatokat, de az arcára nézve úgy tűnt, ez nem nagyon sikerült.
- Szóval Devon… ő meg te… - itt megint megállt, villámgyorsan körbenézett a nappaliban, mint valami egér, aki a macska elől keres menedéket. Türelmetlenül felsóhajtottam.
- Ő meg én mi? Harcolunk? Megsérülök? – meglepő módon ezt az opciót úgy fogadtam, mint szükséges rosszat. Talán már annyiszor elkalapáltak a vámpírlétemben, hogy eggyel több meg se kottyant. Vagy talán Emmettnek mégis igaza volt és titkon mazoista voltam.
- Nem, dehogy! Bár talán jobb lenne. Amit tesztek, az ennél mérföldekkel pocsékabb – keserűen megrázta a fejét, de most már tényleg mérges lettem, így mindenféle finomkodás nélkül, két kézzel megragadtam a fejét az állkapcsánál fogva és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Alice, most már komolyan kezdesz megrémíteni! Mi a nyavalyát fogok én csinálni ezzel a Devonnal?! – Elszakadt a cérnám, a haragos felcsattanásomhoz még egy toppantást is adagoltam.
- Legyen, te akartad! Vele fogod megcsalni Edwardot! – Alice pumpája is felment, már ő is üvöltött, bele a képembe. A szavai viszont ostorcsapásként értek. Paff. Lefagytam.
- Az képtelenség… - bár a szavak akár tőlem is származhattak volna, mégsem én voltam az, aki kimondta őket. Alice-szel mindketten úgy fordultunk a hang felé, mintha rugó lenne a gerincünk helyén. A hang gazdája pániktól széles szemekkel nézett rám, a tekintete merő egy gyötrelem.


Edward állt a lépcsőn, gyönyörűen és telve rettegéssel és nekem fogalmam sem volt, mit tegyek.