2010. január 25., hétfő

12. fejezet



(Bella szemszöge)
Nagyon gyorsan eltelt az a három hét. Repült az idő, és lassan eljött a hazaindulás napja is. Nem akartam elmenni erről a varázslatos helyről, amely új értelmet adott az életemnek. Edward is így lehetett ezzel, mert az utolsó éjszakánkon, miközben elégedetten pihegtünk egymás karjaiban, a fülembe suttogott.
- Egyszer még visszajövünk ide, megígérem. Sőt, talán megveszem az egész szigetet. Képzeld el; a mi kis saját, külön Paradicsomunk.
A tekintetébe fúrtam az enyémet.
- Mi? Az egész szigetet? – néztem rá álmélkodva. Eddig is tudtam, hogy nem szűkölködnek, de ez…
- Miért ne? Legalább senki nem zavarna minket. Csak te, én, meg a végtelen tenger… Nem tetszene? – húzta fel a szemöldökét, de közben mosolygott.
- De, nagyon is, de ez akkor is túlzás… - ráztam a fejemet.
- Nekem semmi nem túlzás, amivel boldoggá tehetlek – adott egy csókot a számra, majd kimászott az ágyból. Elégedetlen hümmögést hallattam.
- Most meg hová mész? – kérdeztem.
- Lassan készülődnünk kell. Hatkor indul a gép, és még össze sem csomagoltunk – magyarázta nekem, majd elindult kifelé.
- Edward? – szóltam utána, mire kérdőn rám nézett. – Idejönnél egy kicsit?


Visszafordult és megállt az ágy mellett. Karjaimat felé nyújtottam és átkulcsoltam a nyakát, magamhoz húzva őt. Apró puszit adtam a szájára, és rávigyorogtam. Leült mellém, és ott folytatta, ahol én abbahagytam.
- Azt hiszem, a bőröndök megvárnak – súgta bele a csókunkba.
- Igen, én is így gondoltam – a vágytól rekedt hangom kissé megremegett.
A házból hamarosan csak kéjes sóhajok és kiáltások hallatszottak ki…


Néhány órával később arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat. Kótyagosan kinyitottam a szemeimet, és Edward arca jelent meg előttem.
- Bella, édes, fel kell kelned! Két óra múlva indul a gépünk! Gyere, csináltam neked reggelit – mondta, és már tolta is a számba a kanalat. Epres müzli. Szuper.
- Köszönöm – motyogtam teli szájjal.
- Igazán nincs mit – mosolygott rám féloldalasan. A kanál kiesett a kezemből.
- De ciki… - pirultam el, mire felemelte lehajtott fejem.
- Nem az. Örülök, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád! – nevetett fel, majd kiment a szobából.
Gyorsan befejeztem a reggelimet, kipattantam az ágyból, és tanácstalanul álldogáltam az üres szekrény előtt. Mit vegyek fel? Egy szál pólóban nem indulhatok neki a nagyvilágnak…
- Edward! Hol vannak a ruháim? – kiabáltam ki neki.
Még mindig nevetve, bedugta a fejét az ajtón, és a komódra mutatott. A bútor tetején összehajtogatva feküdt egy farmer és egy felső. Hálásan mosolyogtam rá, mire egy színpadias meghajlás után kivonult. Kuncogva öltöztem fel. Elindultam kifelé, de csak az előtérig jutottam. Szerelmem menet közben elkapta a derekamat és magához húzott.


- Ma még nem kaptam tőled csókot – és már lopott is egyet.
- De hiszen még csak fél öt van! – kiáltottam fel nevetve.
- Akkor már pontosan négy órája és harminc perce ma van! Egyetlen pillanattal sem akarok tovább várni! – jót szórakoztam a durcás kisgyerek képén, amíg meg nem csókolt. Egészen. Igazán.
Éreztem, ahogy felpezsdül a vérem, a gerincemen borzongás futott végig, a lábam remegett. Karjaim ösztönösen fonódtak a nyaka köré, torkomból egy nyögés szakadt fel. Edward megfeszült, majd halkan káromkodva eltolt magától. Nem értettem.
- Itt a taxi, ami a reptérre visz. Menj, szedd össze magad, én addig kihordom a csomagokat – jelentette ki, és már el is tűnt.
Nem voltam hozzászokva, hogy ilyen hirtelen legyen vége az együttlétünknek. Bosszankodva lépdeltem a fürdőszoba felé. 


Mikor úgy-ahogy rendbe tettem magam, Edward keresésére indultam. Kint állt a ház előtt, nekem háttal, és a tengert figyelte. Biztos hallotta, hogy közeledem, de nem fordult meg. A háta mögé léptem, és átkaroltam a derekát.
- Most haragszol rám? – kérdezte csendesen, félve a választól.
Döbbenten fordult meg, tekintete az enyémet kereste.
- Nem, dehogy! Sosem tudnék rád haragudni – jelentette ki magabiztosan.
- Akkor mi a gond?
- Magamra vagyok dühös – szeme elsötétült.
- Mi? Miért? – magamban gyorsan lepörgettem a mai nap eseményeit, de semmi olyat nem találtam, amiért így kellene viselkednie.
- Hívhattam volna fél órával későbbre is azt az átkozott taxit… - először nem értettem, de aztán leesett. Szóval, neki sem volt kellemes a kényszerű elválás. Elmosolyodtam.
- Edward, figyelj rám, kérlek! Nagyon, nagyon, nagyon sok alkalmunk lesz még bepótolni ezt! Emiatt ne aggódj! Úgysem tudsz lerázni! – ígértem vigyorogva.
- Igazad van, sajnálom. Nem akartam tönkretenni az utolsó itt töltött perceinket.
- Nem tetted tönkre – biztosítottam őt.
Váratlanul egy hangos tülkölés szakította meg a románcunkat. A taxis nem volt egy türelmes személyiség…
- Esküszöm, legközelebb inkább bérelek egy kocsit! – morgolódott Edward, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
Szúrós szemmel figyelte a sofőrt, amíg beszállt. Az utastérben a kezébe simítottam a sajátomat, hüvelykujjammal cirógatva a kézfejét. Hálás tekintettel fordult felém.
- Remélem, tudod, mennyire szeretlek – súgtam neki.
- Nem jobban, mint én téged – lehelte az ajkaimra.
A taxi csendesen suhant át a szigeten.


Amint Edward közölte a szájtátva bámuló jegykiadóval a nevét, azonnal két stewardess bukkant fel mellettünk, kedvesen mosolyogva kérve a csomagjainkat. Felkuncogtam az alázatosságukon. Biztos nincsenek hozzászokva az ilyen tökéletes teremtményekhez, mint Edward. Miután helyet foglaltunk a gépen – első osztályon, természetesen – rögtön Edwardhoz bújtam. Elégedetten sóhajtott egyet és magához húzott. Újabb légi kísérő tűnt fel, a szabványmosoly valódivá vált, amikor meglátta a férjemet. Újabb kuncogás akart kiszabadulni a mellkasomból.


- Hozhatok esetleg valamit enni vagy inni? – kérdezte mohó tekintettel a szemében.
- Én nem kérek semmit, köszönöm. És te, édes? – fordult hozzám. Megráztam a fejem. – A feleségem sem kér, köszönjük.
A nő álla leesett a csodálkozástól. Láttam az arcán, mire gondolt. Házasok? Atyaég…
- Nem szabadna ezt csinálnod – szidtam meg Edwardot.
- Mit is? – vonta fel a szemöldökét.
- Hát, elkápráztatnod az embereket. Lehet, hogy te már észre sem veszed, de nagyon zavaró tud lenni – tettem hozzá csendesen.
- Téged is elkápráztatlak?
- A nap minden pillanatában – motyogtam, majd lassan lehunytam a szemeimet és elaludtam.


Az út hátralevő része eseménytelenül telt. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Persze, életem legszebb heteit töltöttem a szigeten, de már nagyon hiányoztak a többiek. Reméltem, Venusnak semmi baja…
Edward észrevehette rajtam az izgatottságot, mert megfogta a kezem és nyugtatólag megszorította. Már Seattle-ből jöttünk kifelé, hamarosan csak a végtelen erdőt láttam magam előtt. Zöld volt minden. Már kezdtem hozzászokni. Kedvesem gyorsan hajtott, a megengedettnél tuti, hogy kétszer gyorsabban. Keze még mindig bilincsbe fogta az enyémet, de úgy tűnt, nem zavarja a vezetésben. Bambán bámultam ki az ablakon. A táj kezdett ismerőssé válni. Ez már Port Angeles. Nemsokára otthon leszünk. Nem telt bele sok idő, és Edward lekanyarodott a házhoz vezető útra. Már láttam a házat. Mindenki, az egész Cullen família kint állt az ajtó előtt – kivéve Danielle-t, aki egy másik vámpírt keresett a keleti parton - és minket figyeltek mosolyogva. Szerelmem még le sem állította a motor, amikor valaki feltépte az ajtót, és kirángatott a kocsiból. Egy pillanattal később Alice ugrott a nyakamba. Mivel sosem volt túl jó az egyensúlyérzékem, mindketten hátrazuhantunk. Barátnőm még mindig nevetve ölelte át a nyakam, így én sem tudtam megállni, és felkacagtam.


- Bella! Úgy hiányoztál! Alig vártam már, hogy ideérjetek! – vihorászott Alice.
- Alice, azért ne fojtsd meg – somolygott Edward mellettünk.
- Jaj, Bella, ne haragudj! – szállt le rólam a kis energiabomba, majd engem is felhúzott a földről.
- Semmi baj, nekem is hiányoztál! Mind hiányoztatok! – fordultam a családom felé.
- Na, öcsi, akkor nem lehettél valami nagy szám! – röhögött fel Emmett. Edward rámorgott, én meg fülig pirultam. Esme lépett oda hozzám.
- Isten hozott titeket itthon! – finoman átölelt, majd elengedett, hogy átadja a helyét Rosalie-nak.
- Jó, hogy újra itt vagytok!
- Én is örülök, hogy végre itt lehetek – vigyorogtam rá.


Feltűnt, hogy valami megváltozott, de nem jöttem rá, hogy micsoda. Aztán észrevettem. A kocsifelhajtó kétfelé ágazott. Az egyik fele, a régebbi még mindig a ház felé vezetett, de volt egy új is, ami beleveszett az erdőbe.
- Mi ez az új út? Hová vezet? – fordultam Alice felé, aki mosolyogva karon ragadott, és az útra húzott.
- Nászajándék. Tőlünk, nektek. – még mindig vigyorgott. Nem értettem semmit, így kérdőn Edward felé néztem.
Ő csak az erdő felé intett a fejével, jelezve, hogy menjek, és nézzem meg magam. Lassan sétálni kezdtem a megadott irányba. Körülbelül ötven méter után lenyűgöző látvány tárult a szemeim elé.
Egy kétszintes, csodaszép ház. Nem volt se kicsi, se nagy. Pont megfelelő két embernek. Egy fiatal házaspárnak…
Könnybe lábadt szemmel néztem vissza. Mindenki az én reakciómat várta. Zokogva borultam Esme és Alice karjaiba.
- Köszönöm! Ez olyan csodálatos! Hihetetlenül gyönyörű! – hálálkodtam nekik.
- Ugyan! Ez csak egy kis semmiség! Nem kell érte köszönetet mondani – hárított Esme, de láttam rajta, hogy azért jól esett neki.
- De… hogyan? Mármint ilyen hamar… Hogy? – próbáltam összeszedni magam, kevés sikerrel.
- De drágám! Volt rá három egész hetünk! Nekünk gyorsan mennek az ilyen dolgok – simított végig az arcomon fogadott anyám – De most menjetek, és nézzetek körül bent is! – elfordult és elindult a nagy ház felé.


Edward, mindentudó mosollyal az arcán, kézen fogott, és a bejárati ajtó felé húzott. Mikor kinyitotta, ölbe kapott, és átvitt a küszöbön.
- Nagyon romantikus – kuncogtam.
- Még jó! Annak is szántam – jelentette ki felsőbbrendűen. A kacagásom nem akart abbamaradni.
Körülnéztem. A ház gyönyörű volt. A nagyhoz hasonlóan itt is üvegből volt a hátsó front, majdnem az egész alsó szintet a nappali foglalta el. Fehér, barna és arany színben tündökölt minden. Balra nyílt egy átjáró, mint utólag kiderült, a tökéletesen felszerelt konyhába vezetett. Az emeletre íves lépcsősor vezetett fel, sötét fából készült lépcsői és korlátja kellemesen elütöttek a fehér faltól. Odafent öt hálószobát találtunk, mindegyikhez külön fürdőszoba tartozott. A legnagyobb háló lett nekünk szánva. Itt is a nappaliban lévő színek domináltak, de volt egy-két kiegészítő, ami biztosan nem tartozott az eredeti berendezéshez. Például a hintaszékem, ami most az egyik sarokban kapott helyet. A szoba közepén, a hatalmas üvegfal előtt óriási, baldachinos ágy állt. Mindkét oldalán egy-egy, stílusában hozzáillő éjjeliszekrénnyel. Mindhárom bútor sötét mahagóniból készült, éles ellentétet alkotva a földre terített, krémszínű szőnyeggel, és a fehér falakkal, amelyet most fényképek borítottak. Mindenki ott volt a keretekben, de a legjobban az tetszett, mikor Edwarddal csókolózva álltunk a ház előtt. Valaki nagyon jól elkapta a pillanatot. Hálásan gondoltam Alice-re. Hátralestem a vállam fölött, láttam, hogy Edward engem néz. Lehetetlenül lassan sétáltam hozzá, a szememet le nem véve róla. Félútig bírta. Emberi szemmel követhetetlenül gyorsan rohant hozzám, a karjaiba kapott, és megforgatott a levegőben.
Kacagásunktól zengett a ház.


Egy héttel később, egyedül indultam a nagy házba, mert beszélnem kellett Alice-szel. Most már mindenki így hívta őket. Nagy Cullen-ház és kis Cullen-ház. Mosolyogva idéztem fel, hogy mi ketten csak kuckónak hívjuk, bár a méretét tekintve ez nem volt róla elmondható. Gyorsítottam a lépteimen, mert a hideg decemberi szél az arcomba vágott. Mostanában furcsa rosszullétek jöttek rám, de nem akartam Edwardot ezzel idegesíteni, amíg nem tudtam az okát. Ezért kellett beszélnem Alice-szel. Meg akartam kérdezni, nem látott-e valamit, mielőtt Carlisle-hoz fordulok. Odaértem a bejárat elé és kopogtam. Esme nyitott ajtó mosolyogva.
- Miért kopogsz? Hiszen itthon vagy! – nevetett rám.
- Bocsi, a szokás hatalma – vontam meg a vállam.
- Szeretnél valamit? Vagy csak unatkoztál egyedül? – kérdezte. Edward két napja vadászni ment Emmettel.
- Nem, igazából Alice-hez jöttem. Itthon van? – kérdezte, de Esmének nem volt lehetősége a válaszra.
A keresett személy már táncolt is lefelé a lépcsőn és a nyakamba borult.
- Mi újság? Miért jöttél? Vásárolni akarsz? – csillant fel a szeme.
- Most nem, bocsi. Lenne egy kérdésem – kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Gyere, felmegyünk hozzám. Ott tudunk beszélgetni – húzott maga után.
- Nos, ki vele! Mit szeretnél? – lesett rám kíváncsian.
- Alice, kérlek, légy most nagyon őszinte velem! Láttál valamit rólam? Valami rosszat? – hadartam egy szuszra.
- Nem, dehogy! Semmit! Miért? – ámult el barátnőm.
- Tudod, mostanában nagyon furcsán érzem magam. Hirtelen szédülni kezdek, állandóan éhes vagyok, hányingerem van. Ez nem normális. Nem tudom, mi van velem. Reméltem, hogy te talán tudsz nekem segíteni.
- Szóltál már Edwardnak? – nézett rám.
- Nem, még nem. Előbb veled akartam beszélni – sóhajtottam.
- Mondd meg neki minél előbb. Tudod milyen, ha valaki titkolózik előtte! – kuncogott, majd ismét elkomorult az arca – De tényleg beszélj vele! Tudnia kell erről!
- Megígérem! – hajtottam fejet mókásan. Alice felkacagott.
- Ha már itt vagy, nem mehetnénk el mégiscsak vásárolni? – könyörgő tekintete önmagáért beszélt. Újabb lemondó sóhaj hagyta el a számat.
- De, mehetünk.


Másnap Edward végre hazaért, és mivel jól voltam, el is felejtettem az Alice-nek tett ígértemet. Kedvesem komoly képpel a nappaliba húzott, hogy ott a kanapéra leülve az ölébe ültessen.
- Bella, most, hogy te teljesítetted az alkunk rád eső részét, itt az ideje, hogy én is megtegyem. Átváltoztatlak, persze, csak ha még mindig szeretnéd – megrándult az arca.
- Igen, szeretném. Erre várok már több mint két éve. Szeretnék mindig melletted lenni, veled élni az örökkévalóságot – mondtam mélyen a szemébe nézve.
- Akkor megcsináljuk. Még ma este. Nem akarom, hogy elszálljon a bátorságom, hogy erre ítéllek téged. Három nap múlva pedig egy leszel közülünk – megcsókolt, majd felállt – Megyek, beszélnem kell a többiekkel. Sietek vissza! – ígérte, és már ott sem volt. 
Izgatottan indultam a konyhába, hogy valami ebédet készítsek magamnak. Közben megpróbáltam elképzelni, milyen leszek. Biztos nem leszek olyan szép, mint Rosalie, de reméltem, hogy valamennyit javulni fog a kinézetem. Gyorsan összedobtam egy kis salátát, úgysem tudtam volna tartalmasabbat enni az idegességtől. Épp evőeszközt kerestem, amikor egy mindennél erősebb fájdalom tört rám. A kezemben tartott tányér hangosan széttört a padlón, ahogy eldobtam. Mintha késsel akarták volna felvágni a hasamat. Lihegve elvonszoltam magam egy székig, és kimerülve rogytam le rá. Pár perc után a nyomás csillapodott, majd teljesen megszűnt. Nem tudtam, elmondjam-e Edwardnak. Végül úgy döntöttem, megtartom magamnak ezt a dolgot, mert még képes elállni az ígéretétől. És ha ma este átváltoztat, úgysem fog már semmim fájni. Sóhajtva szedtem össze az ebédem romjait, majd felmentem a hálóba és lefeküdtem. Úgy terveztem, hogy pihenek egy kicsit, de minden jel szerint elaludtam, mert arra eszméltem, hogy Edward csókot nyom a vállamra. Kinyitottam a szemem, és az ő arcán tükröződő érzelmeket vizsgálgattam. Szerelem, féltés, bűntudat, fájdalom. Lassan felemeltem a kezem és végigsimítottam a karján.
- Készen állsz? – kérdezte bizonytalan hangon.
- Érted mindenre – feleltem, mire ellágyult a tekintete.
Csendben lépkedtük lefelé a lépcsőn a nappaliba, ahol már mindenki engem várt. Feszültek voltak, kivéve Alice-t, aki boldog vigyorral az arcán köszöntött.


Edward óvatosan a hátamra tette az egyik kezét, és másikkal a tarkómat tartotta. Lassan a nyakamra hajolt, még éreztem egy utolsó csókot a bőrömön, aztán csak a fájdalom…


De ez nem stimmelt. Tűznek kellett volna égetnie a testemet, ehelyett ismét a hasamba vágott valami. Összegörnyedtem, nem bírtam a lábamon megállni. Edward rémülten kapott utánam.
- Bella? Bella, mi történt? Hiszen még hozzád sem értem! – kiáltott fel kétségbeesetten.
- Bella, ugyan olyan? – nézett rám Alice. Csak bólogatni tudtam. – Nem mondtad el neki, ugye? – most már dühös volt, mert ígéretem ellenére nem árultam el Edwardnak a rosszulléteimet.
- Mit nem árult el? Mi folyik itt? – Kedvesem is kezdett kikelni magából.
- Pár napja átjött, hogy nem láttam-e valamit, mert ilyen rohamok jönnek rá állandóan. Szédülés, fájdalom, hányinger. Mondtam neki, hogy nem volt látomásom ezzel kapcsolatban. Megígértettem vele, hogy beszél veled – most engem nézett összehúzott szemekkel.
- Bella, megengeded, hogy megnézzelek? Talán sikerül valamit kiderítenem – Carlisle aggódó arccal tekintett le rám. Bólogattam.


Edward felemelt a földről és apja dolgozószobája felé vitt, amely inkább orvosi rendelőre hasonlított. Odabent lefektetett a díványra és mellém ült, a kezemet fogva.
- Most veszek egy kis vért, és megvizsgálom. Lehet, hogy csak egy gyomorrontás – mosolygott rám Carlisle biztatóan – Fél óra az egész. Addig várjatok itt! – mondta, miután levette a vért és elsietett.
Ránéztem Edward arcára, és megdöbbentem. Azt hittem, dühös lesz, amiért nem szóltam, de csak aggódást láttam a szemében. Gyengéden a kezei közé fogta a fejemet, és csókot lehelt a számra.
- Edward, ne haragudj! Csak nem akartalak ezzel terhelni. Eddig nem volt ilyen vészes. El is felejtettem egy idő után – pipacspiros lettem és elhallgattam.
- Bella, kérlek, ha ezentúl bármi gondod van, tőled szeretném először hallani. Semmi gond, csak fáj, hogy nem bízol bennem… - suttogta el.
- Nem! Mármint igen! Persze, hogy bízom benned! De tényleg nem akartalak még ezzel is nyaggatni, sajnálom – a könnyeim szabad utat kaptak, és végtelen árként folytak le az arcomon.
- Sss, ne sírj, kedves, minden rendben lesz, meglátod. Vigyázok rád, megígérek – súgta a hajamba.
A könnyeim lassan felszáradtak és én is kezdtem megnyugodni, amikor Carlisle visszatért.
- Bella, nem bánnád, ha csinálnék egy ultrahangot is? Van valami furcsa a véredben, amit nem nagyon értek – kérte.


Bólintással jeleztem, hogy részemről rendben van. Odatolta a gépet az ágy mellé, valami ragacsos anyagot kent a hasamra, és elkezdte húzogatni rajta az eszközt. Edward váratlanul megdermedt mellettem.


- Carlisle, az nem lehet! – kiáltott fel, én meg összerándultam az ijedtségtől.
- Úgy néz ki, mégis. Nézd meg magad is – mondta Edwardnak, és számomra érthetetlen pontokat mutogatott neki a képernyőn, miközben hadarva magyarázott.
- Mi történt? Mi van velem? Súlyos? Meg fogok halni? – a hisztéria kezdett eluralkodni rajtam. Mindketten rám kapták a tekintetüket, majd egymásra néztek.
- Bella, szívem, nem fogsz meghalni! Az az igazság, hogy nem tudjuk, hogyan, de te… - Edward megrázta a fejét, mintha valami gonosz látomástól akarna megszabadulni.
- Mi van? Mondjátok már! – kiabáltam.
- Édesem, te… te terhes vagy – szerelmem szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.
- És ez még nem minden – vette át a szót Carlisle.
- Mi van még? – a hangom remegett, a hitetlenség kiült az arcomra.
- Ikreket vársz, Bella.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon jó!!
Viky

zsoky írta...

szuper jó!!!
már alig várom a folytatást!!!
folytasd gyorsan.
kérlek, kérlek, kérlek! (boci szemek)

Eszter írta...

szijja. nagyon jól írsz, a fejezetek fantasztikusak:D:D ne haragudj, hogy eddig nem írtam, de attól az összes fejezetet elolvastam(volt, amit nem is egyszer:D)remélem nem haragszol, hogy nem írtam, de ezen mostantól változtatni fogok...:D
Eszter

Unknown írta...

Csúcs! Annyi minden dolog lenne, család, meg minden..., de nem tudok elszakadni, olyan szuper! Várom a többi fejezetet is és bocsi a türelmetlenségemért!