4. fejezet

(Edward szemszöge)

Először fel sem fogtam. Mit hord itt Alice össze? Hiszen Bella jól van! Három vámpír vigyáz rá, az Isten szerelmére! Aztán az agyam kezdte felfogni a kulcsszavakat. Bella, lövés, rengeteg vér, kórház… A telefon kihullott a kezemből, de már azt sem láttam, mikor földet ért.
Futottam, egyre gyorsabban. Rohantam, pedig így bárki észrevehetett volna, hiszen fényes nappal volt. Nem érdekelt. Az egyetlen, aki most fontos volt, ki tudja, milyen állapotban fekszik Seattle-ben. 
Valahol az agyam hátsó zugában érzékeltem, hogy Jasper fut mögöttem, és kiabál, hogy várjam meg, de nem volt erre időm. Idő. Istenem, pont most, amikor már szinte lehetetlenül boldogok voltunk. Várt ránk az örökkévalóság. Nem! NEM! Bella nem mehet el!
Gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még mindig túl messze voltam. Túl messze az életemtől. Az agyamat megrohamozták az emlékek. Csak arra tudtam gondolni, hogy reggel milyen édesen próbált rávenni, hogy szöktessem meg. A csókja, az illata, a szemei. A világ leggyönyörűbb teremtése. És most életveszélyben van. Éreztem, ahogy rég tagadott lelkem ezer meg ezer apró szilánkra szakad. Nem! Nem veszíthetem el Őt! Őt nem!

Egymás után faltam a kilométereket. Elértem a várost jelző táblát. Gyorsabban, gyorsabban! Ezt nem lehet kibírni! Már láttam a kórház hatalmas épületét. Berohantam az ajtón, szemeim Alice után fürkésztek. 


Megpillantottam őket a váróterem sarkában. Alice is észrevett, felállt, és a karjaimba rohant.
- Edward! Én annyira sajnálom! Nem láttam semmit! – zokogta.
- De mégis, mi történt? Hogy történhetett ez meg? – már nem voltam ura önmagamnak. A fájdalom belülről emésztett fel.
- Nem tudom! Minden olyan gyorsan történt! Még most sem értem, miért nem láttam! – próbáltam kiolvasni a gondolataiból, de túl zaklatott volt.
- Alice! Alice, figyelj rám! Higgadj le egy kicsit! Mutasd meg nekem, mi történt! De ahhoz meg kell nyugodnod!
Húgom mély levegőt vett, majd elkezdte a szörnyű képek vetítését. Láttam a két férfit, egyikük fegyvert fog Rá. És aztán Bella előre mozdul… Lövés… Vér… Fájdalom és ájulás…
Éreztem, ahogy a gyilkos ösztönöm, a szörnyeteg életre kel, hogy megtorolja ezt a bűnt. A vérét kívántam mindkettőnek. Hadd tudják meg, milyen érzés, ha rettegsz, ha már üdvözölnéd a halált, de az nem jön el… Megkeresem őket. Most.
Már indultam volna, mikor két kéz kulcsolódott a csuklómra.
- Edward, ne! Most nincs itt ennek az ideje! Gondolj Bellára! – kérlelt anyám.
- Hiszen pont rá gondolok! Azoknak a mocskoknak meg kell fizetniük ezért! – remegtem az indulattól.
- Figyelj rám! Bellának most itt van szüksége rád! Mellette kell, hogy legyél!
Tudtam, hogy igaza van, mégis… Aztán megjelent lelki szemeim előtt az Ő arca. Ahogy könyörögve néz rám. És már nem tudtam sehová sem menni. Ő volt létem értelme, mintha ezer elszakíthatatlan szállal kötődtünk volna egymáshoz. Már csak reménykedni tudtam, hogy Isten nem lesz ilyen kegyetlen, hogy ezt a csodálatos lényt magához hívatja.

Töprengéseimből egy, a vállamra nehezedő kéz rángatott ki. Felnéztem apám fájdalmas tekintetébe. És akkor olyat tettem, amit létezésem alatt egyszer sem. Felugrottam és zokogva rogytam karjaiba.