37. fejezet

Hosszabb lett, mint az előző XD (10 oldal wordben, a szokásos 6,5 helyett XD)
Ajánlom bOrinak, csak hogy legyen egy kis izgalom a mi kis játékunkban (XD), Andinak, szülinapi ajándékként, valamint Joinnak, csak hogy gyorsabban gyógyuljon :)
Az imént olvastam, hogy néhányótoknál jelzett a blogger, h friss van... Hát, nem tudom, miért, de azért bocsi érte... Mindenesetre most meghoztam :)
Véleményt nem mondok, de a komikat megköszönném :) Jó szórakozást! :)
xoxo
Lea

(Bella szemszöge)

Sunday-t szorosan a karjaimba zárva hátrálni kezdtem, miközben éreztem, ahogy a tehetetlen düh egyre feljebb kúszik a tagjaimon. Hiába tudtam, hogy minden hiába, mégis, az agyam lázasan járt, több tucat ötlet merült fel bennem, de gyorsan el is vetettem őket. Nem akartam bántani Seth-et, mert mindig is kedveltem őt, a fiatal farkast, aki annyiszor segített már rajtam és a családomon is.

Csakhogy az anyai ösztöneimet nem érdekelték a baráti kapcsolatok, egyszerűen nem akartam ilyen könnyen feladni. Sunday olyan kicsi még, az nem lehet, hogy már most… Tudtam, hogy nem akadályozhatom meg, hiszen láttam, hogyan működik ez a dolog, először Samnél, majd Jacobnál is. Lehetetlen volt tenni ez ellen bármit is. Mégis, elképesztő módon haragos voltam Seth-re.

- Verd ki a fejedből, Clearwater! Soha nem fogom hagyni, hogy hozzányúlj a lányomhoz! – sziszegte Edward, a szemei elsötétültek a haragtól, egész testében remegett, ahogy a fiatal farkas felé lépett.

- Edward, kérlek, én… tudod, hogy ezt nem lehet irányítani! Nem tehetek róla! – Seth a kezét felemelve hátrált a férjem elől, de a szeme újra és újra megtalálta Sunday apró alakját, és ilyenkor egy pillanatra elködösült a tekintete, végtelen odaadást és rajongást küldve a lányunk felé.

- Engem ez nem érdekel! Ha megtudom, hogy csak egyszer is, de a közelébe mész, nem fogok jót állni magamért! Sosem lesz a tiéd, ezt megígérhetem! – Edward egyre dühösebb lett, ha Seth akár egy szót is szólt volna, biztos voltam benne, hogy kitört volna a harc.

Nem akartam, hogy most ilyesmivel menjen az idő, ezért elkeseredetten néztem Jasperre, némán segítségért kiáltva. Bólintott egyet, hogy megértette, mit szeretnék, és erősen Edwardra koncentrált. Szerelmem egy pillanatra megingott, de nagyon gyorsan rájött, hogy mi történik, így szúrós szemmel nézett a fivérére.

- Jazz, fejezd be! Nincs szükségem a szolgálataidra! – kiabált rá, de Jasper csak finoman elmosolyodott és folytatta a munkálkodását.

- Gyerünk öcsi, hagyd magad, annál előbb szabadulsz! – mondta Emmett nevetős hangon.

- Azt mondtam, elég! Ne rajtam gyakoroljatok! – csattant fel Edward, de már látszott rajta, hogy csak a makacsság és nem a düh vezérli. Egy apró kézlegyintéssel jeleztem Jaspernek, hogy abbahagyhatja.

- Edward? Jól vagy? – odaléptem elé, a kezemet az arcára tettem és magam felé fordítottam.

A szemeiben még lángolt az elkeseredés, de már lehiggadt annyira, hogy nem csinált jelenetet. Éles pillantást vetett Seth-re, majd tüntetően átadta nekem Edent, Sundayt pedig magához szorította és elfordult. Seth felnyögött a hátam mögött, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy meddig fogják még folytatni ezt a gyerekes csatározást. Valószínűleg a végítéletig ott ácsoroghattunk volna, de egyszer csak egy bosszúszomjas hang ütötte át a csendet. Rémülten rezzentem össze, és az ajtó felé fordultam. 

Meghűlt az ereimben a vér, mikor láttam, hogy egy kisebb vámpír hadsereg sorakozik a folyosón, nem hagyva nekünk menekülési lehetőséget. Jasper és Emmett szinte egyszerre mordultak fel, a párjukat a hátuk mögé tolva léptek az ellenség felé. Edward egy gyors mozdulattal Esme kezébe adta Sunday-t és csatlakozott a fivéreihez. Tétlenül néztem a jelenetet, tudtam, hogy ekkora túlerővel szemben nem győzhetnek hárman, így, miközben Edent is Esme karjaiba tettem, odahajoltam hozzá.

- Kérlek, vidd őket innen messzire! Vigyázz rájuk! – súgtam a fülébe, majd az ablak felé löktem őket.

Esme fájdalmas tekintettel nézett rám, de megértette, hogy nincs más mód arra, hogy a gyerekeket biztonságba helyezzük. Reméltem, hogy legalább annyi időre fel tudjuk tartani a vámpírokat, amíg ők kimenekülnek innen. Edward rápillantott az anyjára, majd bólintott egyet. Esme sebesen végignézett mindannyiunkon, majd egyetlen lendülettel kivetődött az ablakon, a testével védve az ikreket a lehulló üvegcserepektől. Tudtam, hogy a kicsik most már jó kezekben vannak, mégis aggódtam értük, nem tudtam, vajon sikerül-e nekik biztonságos helyre jutniuk. 

Furcsa érzések kavarogtak bennem, egyrészt dühös voltam, nem értettem, miért képzelték azt, hogy mindezeket a szörnyűségeket, amiket velünk tettek, szó nélkül fogjuk hagyni, másrészt féltem. Igen, nagyon féltem, bár nem attól, hogy nekem bármi bajom esik, hanem attól, hogy egy csapásra elveszíthetek mindent, amiért annyit harcoltam, annyit küzdöttem. Nem akartam elhinni, hogy a sors, a végzet, vagy bárhogy is nevezzük, ennyire kegyetlen lehet, ilyen könnyen elveszi az életemet, és nem csak szó szerint értve. Hiszen az én létem semmit nem ért volna Edward, a kicsik, a családom és a barátaim nélkül. A nyugalmas időszakokban hajlandóak vagyunk arra, hogy elfelejtsük a félelmeinket, de azok nem felednek minket, csendes szörnyetegként lapulnak a sötét sarkokban, és türelmesen várnak, amíg újra lecsaphatnak. És ezért gyűlöltem őket, beburkoltam magam a haragba, de az egész legmélyén mégiscsak a jeges rémület kavargott. Közel, nagyon közel kerültünk a Pokolhoz, sőt. talán már benne is éltünk, csak nem vettük észre. És most az alvilág minden szörnyű teremtménye, minden démona ott állt velünk szemben, és mind a vérünket akarta, még ha csak képletesen is.

Megacéloztam az akaratom, és felemelt fejjel léptem oda Edward mellé, akinek folyamatosan törtek elő a dühödt morgások a mellkasából. Mindenki felsorakozott mellettünk, még Jake és Seth is indulatosan dohogva álltak mellettünk, remegtek a vágytól, hogy harcolhassanak, akárcsak EmmettEmmett éles rikkantásokkal vetette bele magát az ütközetbe, egy csapásával két-három vámpírt leterítve élvezte a helyzetet. Jacob és Seth egyszerre támadtak, pillanatok alatt darabokra tépték az ellenfelüket. Carlisle Rosalie-val karöltve harcoltak, míg Jasper Edward oldalán suhant egyik vámpírtól a másikig. Alice, az apró, törékenynek tűnő Alice egyik vámpírtól a másikig suhant, az arcán látszott a koncentrálás, ahogy megpróbálta meglátni az ellenfele következő lépését. 

Ügyesek voltunk, de túl nagy volt a létszámbeli előnyük. Miután két vámpíron átverekedtem magam, szembetalálkoztam egy igazi óriással. Rubinvörös szemei rám tapadtak, kárörvendő vigyorral az arcán közelített felém. Tudtam, hogy elvesztem, ellene esélyem sem volt. Felemelte a kezét és az arcomba sújtott. Még hallottam, ahogy Edward kétségbeesetten felkiált, de aztán az ütés erejétől kicsúsztam a folyosóra, és a fájdalomtól elsötétült előttem a világ. Zavarodottan ráztam meg a fejemet, el akartam űzni a fájdalmat, hogy újra a harcra koncentrálhassak. Nagyokat pislogva ültem fel, és még éppen láttam, ahogy Edward és Emmett együttes erővel letépik Góliát fejét. Nyögdécselve, de talpra álltam és egy villámgyors, hálás és bíztató pillantást vetve a férjemre újult erővel vágtam neki a harcnak. 

Már éppen sikerült volna a földre nyomnom egy vékony, barnahajú vámpírlányt, amikor egy parancsoló hang süvített át a termen.

- Elég! Megmondtam, hogy a lányt nem bánthatjátok! – Jane megtévesztően kislányos hangja megállásra kényszerített mindenkit.

- De hát ők kezdték! Sőt, éppen hogy a kis kedvenced támadott először! – rikácsolta az alattam fekvő vámpír, mire Jane ránézett. A lány kínokkal teli sikolya arra késztetett, hogy felugorjak. Vonaglott a fájdalomtól, de Jane nem hagyta abba a kínzását, csak amikor látta, hogy a vámpír kifogyott a szuszból.

- Van még valakinek megjegyeznivalója? – nézett körbe a társaságon. Mindenki hallgatott.

- Jane, én nem tudom, mit akarsz Bellától, de én… - Edward dühösen lépett a kis, szőke vámpír felé, de az leintette őt.

- Jól van, tudom én! Nem engeded, hogy bántsam, meg megbosszulsz, bla-bla… Ismerem a sablonszövegeket, Edward, nem kell állandóan hajtogatni őket! Csak azt nem értem, miből gondolod, hogy tehetnél bármit is ellenem – Jane úgy tett, mint aki valóban eltöpreng ezen a dolgon, jobb kezének mutatóujjával folyamatosan az állát kocogtatva sétált fel s alá.

- Ne aggódj, Jane, megtaláljuk a módját – sziszegte Alice és a bátyja mellé lépett. Ezt pedig Jasper nem hagyhatta figyelmen kívül, így már három, a végletekig feltüzelt vámpír állt szemben Jane-el. de őt ez nem zavarta különösebben, pont olyan érdeklődéssel nézett rájuk, mint egy kődarabra.

- Jaj, ugyan már! Hát azt hiszitek, győzhettek? Fogalmatok sincs, milyen hatalom van a kezemben! – úgy magyarázott nekünk, mintha óvódások lennénk. 

Bennem is kezdett felmenni a pumpa, éreztem, ahogy az indulatok ki akarnak szabadulni belőlem. Egy alig hallható morgás tört elő a mellkasomból, mire Jane elmosolyodott, lágyan és behízelgően, mégis lenéző volt minden megnyilvánulása.

- Bella, ne! – nyögött fel Rose a hátam mögött, ami észhez térített. Nem harcolhattam Jane-el, mert bármilyen furcsa is, de szükségem volt rá. Egyedül ő tudta a válaszokat a kérdéseimre, és ezért nem bánthattam.

- Okos kislány – vigyorodott el ismét Jane, majd intett, hogy lépjek közelebb. Edward haragosan felmordult, de nem tehetett semmit, mert pillanatok alatt rengeteg vámpír gyűlt köréjük, szoros gyűrűbe fogva őket megakadályozták a beavatkozást.

- Hozzá ne merj érni! – kiáltotta Edward, de tudtam, hogy egyelőre engedelmeskednem kell Jane-nek, így hát a hátulról jövő kiáltásokkal mit sem törődve odaálltam elé. Furcsa volt, hogy bár majdnem egy fejjel magasabb voltam nála, mégis olyan mértékű gonoszságot sugárzott, hogy borsódzott tőle a hátam.

- Ó, Bella, ha legalább tudnád, hogy minek vagy a birtokában… De így túl könnyű volt kelepcébe csalni téged, ezért azt hiszem, játszani fogunk egy keveset, mit szólsz? – már-már gyermeki lelkesedéssel nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak a bolondját járatja velem.

- Mégis, mit akarsz tőlem? Mit ártottam én neked? – szóltam hozzá zaklatottan, de ő csak a fejét rázta.

- Először csak azért akartalak megölni, mert miattad elvesztettem az Aro melletti helyemet, elvetted tőlem azt a kiváltságot, hogy a kegyeltje legyek. Miután találkozott veled, mást sem lehetett tőle hallani, csak hogy Bella így, meg Bella úgy… El sem tudod képzelni, milyen bosszantó volt! És ha ez még nem elég, hamarosan a fivérem, Alec is elkezdett rólad áradozni… Ezen a ponton veszítettem el a türelmemet és elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, de neked meg kell halnod! De aztán kaptam egy furcsa levelet… És… Hát, a többi már történelem! De ha akarod, később mindent elmesélek – megint idiótán vigyorgott rám, én meg nem tudtam hová tenni az információkat.

- Mit jelent az, hogy Aro rólam beszélt? És Alec? – tudtam, hogy teljesen gyengeelméjűnek tűnök, de muszáj volt célzottan megkérdeznem.

- Úristen, Bella, gondoltam, hogy nem vagy egy észlény, de ezt azért nem feltételeztem volna rólad! Mit nem lehet ezen érteni? Aro azért akart téged, mert különleges halhatatlannak tartott – hozzáteszem, nem is tévedett akkorát. Alec meg… nos, ő a párjául szeretett volna téged, bár nem értem, mit evett rajtad – finnyásan végignézett rajtam, ezzel, valamint az előző mondatával pedig újabb morgásrohamot idézett elő Edwardnál.

- Hogy mi? Alec engem akart… mint… mint párt? De hát ez… ez képtelenség! – össze-vissza beszéltem, de teljesen meg voltam zavarodva. És még nem is tudtam a történet végét…

- Jól van, elég! Nem akarok erről többet beszélni! Viszont a maradék információt már szeretném kényelmesebb körülmények között megosztani veled, úgyhogy kérlek, fáradj velem! – nyájasan előrenyújtotta a karját, így mutatva az utat, de én lecövekeltem, és sűrű pillantásokat vetettem a családomra.

- Oh, kérlek… Ne dramatizáljuk túl a dolgokat! De ha ennyire szeretnéd, a kedves társaság is velünk tarthat – nyögött fel színpadiasan és intett az eddig őrt álló vámpíroknak.

Amint Edward kiszabadult a kényszerű fogságból, egyből mellém sietett és szorosan megfogta a kezemet, közben nem szalasztva el az alkalmat, hogy gyűlölködő pillantásokat vessen Jane-re. Ő csak kacagott, majd elindult az előbb jelzett irányba. Kissé feszülten követtem, miközben Edward megnyugtató semmiségeket suttogott a fülembe, hogy ne féljek, nem lesz semmi baj, ő majd megvéd, és így tovább. Hálásan néztem rá, próbáltam annyi lelkierőt gyűjteni az olvadt aranyszínJane által kijelölt terembe, már tudtam, hogy nem is tévedtem sokat. Kör alakú terem volt, vastag, súlyos oszlopokkal és minden lépést dörögve visszhangzó falakkal. Bármelyik nagy költségvetésű filmben megállta volna a helyét, mint díszlet. Jane a szoba közepén álló székhez – ami inkább trónhoz hasonlított – lépett és kényelembe helyezte magát. 

Jake nagyot nyelt mellettem, láthatólag nem tetszett neki a helyzet, ami tökéletesen érthető volt, tekintve, hogy ketten képviselték csupán a falkát több tucat vámpírral szemben. Kinyújtottam a kezem és megszorítottam a karját, amolyan bátorításként.

- El nem tudom képzelni, hogy tudsz hozzáérni ehhez a döghöz! – kiáltott fel Jane meglepetten és megvetően, de nem voltam hajlandó vele foglalkozni. Jake mindenesetre felmordult és gyilkos szemekkel meredt a szőke lányra.

- Elárulnád végre, hogy mit is keresünk mi itt? – fakadt ki Rosalie, teljes joggal.

- Ó, de türelmetlen valaki! Mintha nem lenne elég időtök! Bár, ha jobban meggondolom, nincs is olyan sok, mint hinnétek… - kacagott fel gonoszan Jane, majd rám meresztette a vörös szemeit, szinte átfúrt a tekintetével.

- Na, ide figyelj, te kis mitugrász! Ne merj így beszélni a fele… - Emmett fenyegetésnek szánt mondatait egy ajtó csapódása vágta félbe.

- Mi ez a cirkusz itt? Ők hogy hogy még élnek? – Alvian, Jane társa és csatlósa lépett be a terembe, és lekezelően nézett végig a családomon. Ismét elöntött a düh, de fékeztem magam, mert mindent tudni akartam.

- Ne rontsd el a játékomat, kérlek! Hiszen olyan jól szórakozom! – mosolyodott el Jane, mire Alvian is megeresztett egy vigyort.

- Elmondtad már neki? – kérdezte a férfi Jane-től, de ő csak megrázta a fejét.

- Még nem jutottam el odáig. Szeretnél te is itt lenni? – úgy ömlengtek egymásnak, mint a régi szeretők. Hányingerkeltő volt az egész.

- Persze! Kezdjünk is bele! – csapta össze a tenyerét Alvian, és a szék mögé állva Jane vállára tette a kezét, onnan figyelte az eseményeket.

- Szóval, mint azt már mondtam, miután rájöttem, hogy Aro és Alec is téged akar, elhatároztam, hogy megöllek. De aztán jött egy levél Alvian-től, amiben információkat kért tőlem rólad, Bella. Először csak dühösebb lettem, mondván, még idegen vámpírok is téged akarnak, de aztán elgondolkoztam, és rájöttem, hogy nem tudom, miért akar téged megismerni Alvian. Néhány levélváltás után már készen állt a tervem. Persze Aro-t messziről elkerültem, nem akartam, hogy tudomást szerezzen a dolgokról. Alecet már nehezebb volt távol tartani, elvégre mégiscsak ikrek vagyunk, de egy hivatalos belga látogatás pont kapóra jött. Én nem mentem, így sikerült személyesen is találkoznom Alviannel, aki roppant érdekes dolgokat mesélt rólad – Jane teljes átéléssel mesélt, látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.

- Ki ne hagyd, hogy amint megláttalak, rögtön beléd szerettem – Alvian nyálasan vigyorgott Jane-re, aki csak kézlegyintéssel válaszolt.

- A történet alakulásának szempontjából ez lényegtelen, úgyhogy ne szakíts félbe, ha kérhetem! – rávillantotta a szemét a férfira, aki erre ijedten húzta össze magát. Szóval már megtapasztalta Jane képességét… 

Egyáltalán, mit tudnak ezek a szerelemről? Nagyon nem hittem benne, hogy érzik azt, mikor az egész szíved a másiké, minden gondolatod körülötte forog és a lelketek egyesül minden együtt töltött pillanatban. Nem, ők ezt a hihetetlenül erős érzést nem ismerték, nem ismerték ezt a rejtelmes és ritka égi szenvedélyt, őket csak a közös cél tartotta együtt.

- Hol is tartottam? Ó, igen, az érdekes dolgoknál… Szóval, eleinte nem hittem ezekben, úgy értem, nem voltak tények, de miután egy kicsit jobban beleástam magamat a témába, rájöttem, hogy Alvian igazat mondott. És ezen a ponton voltam kénytelen megváltoztatni az eredeti tervemet. Rádöbbentem, hogy sokkal többet érsz nekem élve, mint holtan. Ezek után már csak szervezés kérdése volt az egész. Rávettem Alecet, hogy kémkedjen utánad, azt mondtam neki, ha megteszi, segítek neki, hogy az övé lehess. Buta fiú, olyan könnyedén elhitte! Miután jelentette, hogy megszöktél a Cullenektől, és a család kettévált, gyerekjáték volt az egész. Először a házban maradtakat hoztuk ide, de közben rád állítottuk Deamont is. Arra ugyan nem számítottam, hogy a kedves férjed mentőcsapatot szervez, de lássuk be, végül is jól sült el a dolog. És most, hogy mind itt vagytok, elmondom, miért is ez a nagy felhajtás. Szükségem van rád, Bella, hogy legyőzhessem a Volturi nagyurakat és átvehessem a hatalmat a vámpírvilág felett – Jane kígyóként leste minden rezdülésemet. Elakadt a lélegzetem ekkora arcátlanság láttán.

- Mégis, hogy képzelted ezt? Elrabolsz és a fél világon keresztül hurcolsz minket, és én vígan tapsikolva támogatom majd a nagyratörő terveidet? Teljesen elment az eszed? – döbbenten csóváltam a fejem, egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy gondolta ezt az egészet.

- Ó, nem várom el, hogy most rögtön dönts. Adok neked mondjuk… két napot. Addig is, élvezd a vendégszeretetemet a családoddal együtt! – Jane felállt és már épp indulni készült volna, de valamit még tudnom kellett.

- Miért van szükséged rám? Miért pont énrám? – kissé hisztérikusan csengett a hangom, e már nem voltam képes uralkodni magamon. Edward gyengéden megszorította a kezemet, a támogatását kifejezve ezzel.

- Jaj, hát nem elfelejtettem? Milyen bolond vagyok! Azért kellesz nekem, mert te vagy a legértékesebb vámpír kerek e világon! Gondolom, észrevetted már, hogy használni tudod mások képességét, igaz? – kíváncsian nézett rám, de előre tudta a választ, így csak kábultan bólintottam.

- Régi mondák igazságtartalmát kutattam, amikor ráleltem az Őrző legendájára. Eleinte nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de aztán a fülembe jutott egy bizonyos ifjú hölgy furcsa kalandja Forksban – vette át a szót Alvian, és én már itt, a történet elején közbe akartam szólni, de leintett – Tudom, mit akarsz, de hidd el, ez nem újdonság. Elég nagy hírnévnek örvendesz a világunkban. De folytatnám, ha megengeded. Tehát, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy ilyen szerencsém lehet. Minden stimmelt: a halandó lány és a vámpír fiú szerelme, a szerelem beteljesülése egy ikerpár által, a mentális pajzs… Isabella, te vagy minden vámpírképesség, egy olyan kincs birtokosa, amit nem hagyhatunk kiaknázatlanul. A te örökséged az, hogy összegyűjtsd és használd, fejleszd, továbbadd mindazt a tudást, amit a vámpírok teremtettek az elmúlt évezredek alatt. Egy olyan génnek köszönheted mindezt, ami csak keveseknek adatott meg, egy olyan génnek, ami a legelső vámpírok óta csak elvétve maradt fent. És miután rájöttem, hogy téged kell keresnem, gondoltam, felkeresem a Volturit, minden vámpírok uralkodócsaládját. A levelem valamilyen úton-módon Jane kezébe került, a többit meg már tudod - Alvian befejezettnek tekintette a mondókáját és elsétált.

Számtalan kérdésre választ kaptam, de épp annyi fel is merült. Még mindig nem értettem, hogy képzelte el Jane ezt az egész „igázzuk le a Volturit” hadműveletet, egyáltalán miért akarja mindezt véghezvinni. Mi volt az a szerkezet, amit Carlisle-ra és Esmére tett? És miért hurcolta ide az egész családot? Tisztában kellett volna lennie azzal, hogy a legapróbb fenyegetésre is inkább a szolgálatába állok, de nem engedem bántani őket. Megráztam a fejemet, hátha így rendet tudok tenni a bennem dúló zűrzavarban, de nem jutottam előrébb. Körülöttem is síri csend honolt, mindenki próbálta megemészteni a hallottakat. 

Edward váratlanul felnyögött mellettem és reménytelenül nézett körbe. Nem tudtam, mi váltotta ezt ki, de amíg Jane és Alvian a teremben voltak, esélyem sem volt megkérdezni. Szerencsére ők kifelé indultak. Jane félúton megállt és visszafordult.

- Ti most itt maradtok, kivételesen még arra sincs szükség, hogy elkülönítselek titeket. Tudjátok, ez egy nagyon különleges szoba, blokkolja a képességeiteket, amint én kitettem innen a lábamat. Úgyhogy ne próbálkozzatok, mert nincs értelme! – kacagott fel.

- Hogy érted azt, hogy blokkol minket? – Carlisle hangja őszinte megdöbbenésről árulkodott, és ha még ő sem hallott ilyesmiről az elmúlt párszáz évben, akkor valóban különleges lehetett.

- Ritka tárgyak vannak a terem falának külső oldalára szerelve. A neve Illumináción del Sol, vagyis a Nap fénye. Értékes, azték vámpírűző, képes elvenni az erőtöket. Te is megtapasztaltad már, Carlisle – rávillantotta a szemét, majd felemelt fejjel távozott.

- Szóval ez volt a nyakamon – Carlisle megdörzsölte a tarkóját, ahol még mindig látszottak az idegen tárgy által hagyott, sugárszerű nyomok.

- Tényleg nem működik – sóhajtott fel Jasper letörten.

- Igen, tudom,én sem hallok semmit – Edward a hajamba temette az arcát, onnan motyogott kifelé.

- Akkor most mi lesz? Megvárjuk, amíg visszajönnek? vagy amíg olyan szomjasak nem lesztek, hogy minket fogtok felfalni? – minden eddigi haragom ellenére megmosolyogtam Seth kétségbeesett kifakadását.

- Dehogy eszünk meg, kutya! Inkább éhen halok, minthogy egy csepp véredet is megigyam! – Rose még ebben a helyzetben sem vetkőzte le az ellenszenvét.

- Nem is hagynám, szőkeség! – Jake rávillantotta mind a harminckét fogát Rosalie-ra, aki csak megvetően megnyögött.

- Nem hagynátok abba? Van nagyobb gondunk is ennél! – csattant fel Alice és Jasperhez bújt.

- Igaza van, nem hagyhatjuk, hogy még egymás ellen is forduljunk. Ki kell találnunk valamit – Carlisle nyugodt, bölcs hangja lecsillapította a kedélyeket, legalábbis már nem vicsorogtak egymásra olyan ádázul.

Lázasan törtem a fejemet, tudtam, hogy kell lennie megoldásnak, csak rá kellett jönnöm. Egyik ötletet vetettem el a másik után, egyik sem tűnt kivitelezhetőnek. Jasper közben a fal mentén lecsúszott a földre és Alice-t az ölébe ültetve ringatta magukat. Emmett nyugtatóan simogatta Rose hátát, míg Carlisle Seth-el és Jacobbal beszélgetett. Edward gyengéden vett a karjába, és lágy csókot nyomott a számra. Már-már belefeledkeztem volna ebbe az édes csókba, de váratlanul megéreztem egy csípős, maró szagot.

Kifinomult érzékeim felfedték előttem, hogy a vámpírok fő ellensége teljes erővel tombolt a földszinten.

Tűz ütött ki alattunk, és mi tehetetlenségre ítélve be voltunk zárva.