42. fejezet

Nem lett életem legjobb fejezete, bőven nem, de most ennyire futotta... Mindenesetre kellemes szórakozást hozzá és a komikat ismét végtelenül hálásan fogadom :)
xxx
Lea


(Edward szemszöge)


Amint megláttam a Bellával szemben álló vámpírt, már tudtam, hogy a boldog, szép napokról szőtt álmainknak vége, még mielőtt azok elkezdődhettek volna. A fejemben egymást kergették a gondolatok, nem csak a sajátjaim voltak teljesen összezavarodva, hanem Alicéi is. Egyikünk sem értette, mit keres itt ez a nő, azt még kevésbé, hogy mit akar tőlünk. Igyekeztem úrrá lenni a húgom fejében megszülető pánikon és a vámpírra koncentráltam. Meglepő módon nem voltak ellenséges szándékai, inkább csak a kíváncsiság hajtotta. Nem voltak teljesen tiszták az indítékai és ez egyre jobban idegesített. Közben a szemem sarkából láttam, ahogy Bella elkerekülő szemekkel figyel minket, a tekintetét ide-oda kapkodva a két csoport között. Szólni akartam neki, figyelmeztetni és rákiáltani, hogy tűnjön el onnan, méghozzá villámgyorsan, de Alice megelőzött.
- Te mit keresel itt?


A hangja több oktávnyival magasabban feszült meg a felgyülemlett harag miatt, mindig derűs és mosolygós arcát eltorzította a vak gyűlölet. Egyre-másra támadtak víziói, mind különbözőek voltak, egyvalamiben valamiben mégis hátborzongatóan megegyeztek. Mindegyik végén saját magát látta, ahogy egyetlen határozott mozdulattal elszakítja a nő fejét a testétől. Bár megértettem a belőle kitörni készülő indulatokat, nem hagyhattam, hogy megtegye.
- Alice? Alice, gyere, menjünk! Nincs semmi dolgunk vele… - próbáltam minél megnyugtatóbb hangon beszélni hozzá, miközben a karjánál fogva vonni kezdtem magam után, de épp az ellenkezőjét értem el a tettemmel. Villámló, koromfekete szemekkel bámult rám egy pillanatig, majd kitépte magát a szorításomból.
- Te teljesen megőrültél? Hiszen ő tehet mindenről! Ő tette tönkre Jasper életét! – ahogy a szavak hangosan is elhagyták az ajkát, a vámpírban mintha elpattant volna valami. Az elméjét elárasztották az emlékek, kíméletlen részletességgel bemutatva nekem a valaha volt történéseket.


„Három nő álldogált csendesen a tóparton, sűrű ködfátyolba burkolózott, tökéletes testük mágnesként vonzotta a fiatal katona minden érzékét. Az épphogy csak pelyhesedő állú fiatal fiú gyanútlanul ügetett feléjük, majd mikor a lova már csak pár méterre volt a nőktől, meghúzta a kantárszárat és leugrott a nyeregből. Valahol a lelke legmélyén bőszen remegett a gyomra, furcsa, sosem tapaszalt félelem kerítette hatalmába, de a vonzalom minden más érzést elhomályosított. Meglepően lassan lépkedett a víz szélén ácsorgó nők felé, az esze sikítva menekülni akart, de az érzékei egyszerűen megbolondultak, nem tudott ellenállni.
- Maria, a tiéd. Én nem lennék képes megállni… - súgta a az egyik, szőke nő a mellette álló fekete szépségnek. Annak megvillant a tekintete, végigfuttatta bársonyvörös pillantását a katona nyúlánk, izmos termetén és helyesően hümmögött. Egyetlen lendülettel a katona elé állt, karjával átkulcsolta a testét, és a fülébe suttogott:
- Üdvözöllek a hadseregben!
A fiú szinte fel sem tudta fogni, hogy mi történik vele, amikor a nő szája a nyakára tapadt…"


- Elég! Hagyd abba! – ráordítottam a vámpírra, miközben a kezemmel két oldalról támasztottam a fejem.


Nem akartam látni, nem akartam átélni újra és újra azokat a perceket… épp elégszer kellett végignéznem az egészet Jasper fejében, még ha nem is önszántából mutogatta őket. Bella még mindig zavartan billegett egyik lábáról a másikra, láthatóan nem tudta hová tenni az ellenséges viselkedésünket. Rávillantottam a szemem figyelmeztetésképp, de ettől csak megnőtt a kíváncsisága. Magamban bőszen sóhajtoztam, látva, hogy még mindig nem tanult a hibáiból. Bármennyire is ellenemre volt a feltételezés, be kellett látnom, hogy Bella önfenntartó ösztöne másképp működik, mint a többieké. Már-már bizarr módon igyekezett mindent feltérképezni, megérteni és megoldani maga körül, ezzel nem egyszer életveszélybe sodorva önmagát. Alig láthatóan megcsóváltam a fejem, mire összehúzta magát és szúrós szemekkel, duzzogva nézett rám. Mindezt annyira édesen tette, hogy csaknem elmosolyogtam magam. Alice azonban keresztülhúzta ezt a tervemet.
- Mégis, mit képzelsz magadról? Csak így ideállítasz mindazok után, amit vele tettél? – a húgom ingerülten lépett egyet Maria felé, és ezzel elkövetett egy nagyon súlyos hibát.


A nő, mint valami sarokba szorított vadállat, fenyegetőnek érezte Alice tettét, és támadásba lendült. Átszelte a köztük lévő csekély távolságot és megragadta Alice nyakát. Olyan gyorsan mozgott, hogy még én is csak a rohama után értettem meg, hogy pontosan mi is történt.




- Na, ide figyelj, királylány! Nem tudod, kivel beszélsz, ugyebár? Hát akkor hegyezd azokat a tündéri füleidet! Te nem beszélhetsz így velem, még akkor sem, ha kiirtom a családod, világos? Ne felejtsd el, kivel állsz szemben! – Maria nem volt hangos, nem kiabált, ennek ellenére annyi gyűlölet és erő szorult a hangjába, hogy egy pillanatig mind megrémültünk.


A gondolatai teli voltak gyilkos indulatokkal, egymás után rémlettek fel a fejében a tervek, hogy milyen sorrendben végezzen ki minket. Bár nem hittem abban, hogy hármunk ellen lett volna esélye, nem akartam kockáztatni. Idős vámpír volt, rengeteg tapasztalattal a háta mögött, és ez nem várt meglepetéseket is okozhatott volna. Bella reakciója már nem volt ennyire váratlan. A szemei megteltek dühvel és iszonyattal, ahogy Maria Alice ellen fordult. És bár nem tudta, honnan is tudhatta volna, ki a vámpír, teketóriázás nélkül nekitámadt. Rémülten figyeltem, ahogy a feleségemből dühöngő őrült válik és minden erejét összeszedve a nőre támadt. Ahogy előre várható volt, megtörtént a baj. Bella haragos, mélyről jövő morgására Maria hátrakapta a fejét és épp abban a pillanatban, mikor Bella kezei elérték a vállát, elengedte Alice-t és a kedvesemre támadt. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Minden erőmet összeszedve Maria felé indultam, megragadtam a nyakánál fogva, hogy elhajítsam, de azt már nem tudtam megakadályozni, hogy ő is ellökje magától a szerelmemet. Bella iszonyatos erővel csapódott az erdőbe, a fák recsegve-ropogva adták meg magukat az erőbehatásnak. A lelkemben élő összes érzelem egyetlen szóban összpontosult: félelem. A Bella iránti aggódásom elképesztő energiákat szabadított fel bennem, így minden nehézség nélkül arrébb taszítottam a vámpírt és a feleségem után rohantam.


Még félúton sem jártam, mikor Bella elszáguldott mellettem, egyenesen Maria felé. Egy villámgyors hátraarc után pillanatokon belül utolértem és a könyökénél fogva megállítottam.
- Bella, elég! Állj le! – Isten a tudója, nem akartam vele kiabálni, de a sejtjeimben felgyülemlett adrenalin mindenáron ki akart törni.
- Engedj el! Edward, nem hallasz? Eressz! – Bella kétségbeesetten ficánkolt a karjaim közt, így még szorosabban öleltem át őt.
- Bella, nyugodj meg! Senkinek sem teszel jó azzal, ha darabokra tépeted magad! Ő Maria! Sokkal tapasztaltabb, mint mi együttvéve! – igyekeztem én magam is lehiggadni.
- Ma… Maria? – Bella tágra nyílt szemekkel bámult rám, a szája szó szerint nyitva maradt a döbbenettől. Úgy ítéltem meg, hogy eléggé sokkolva van ahhoz, hogy ne rohanjon el, ezért lassan engedtem a szorításomon.
- Igen – egyszerűen csak ennyit voltam képes mondani abban a pillanatban.
- Az a Maria, aki Jaspert… - elakadt a lélegzete, ahogy összeálltak a kirakós darabkái a fejében. Viharverten bólintottam.
- Pontosan, és épp ezért, kérlek, ne csinálj semmi ostobasá… - eddig jutottam.
- Alice! – Bella ijedt kiáltása belém fojtotta a szót. A másodperc törtrésze alatt végleg kiszabadította magát a kezeim közül és visszafelé rohant, velem a nyomában.


Mire a tisztásra értem, Bella már Alice mellett térdelt. A húgom a fejét fogva ült a földön és előre-hátra hintázott. Maria nem volt sehol, még az illatát sem éreztem. Gyanakvón körbenéztem, minden fa mögül támadást vártam, de az erdő csendes maradt. Miután megbizonyosodtam arról, hogy valóban csak hárman vagyunk, Bella mellé siettem. Alice elég rosszul nézett ki, de nem tudtam, mi történt vele. Rákoncentráltam a gondolataira, de a legnagyobb megdöbbenésemre teljes sötétség fogadott. Értetlenül néztem a húgomra, de ő továbbra se volt hajlandó felengedni ebből a furcsa, dermedt állapotból, nekünk viszont minél előbb vissza kellett jutnunk a házba. Amilyen óvatosan csak tudtam, a karjai és a lábai alá nyúltam, felemeltem őt a mellkasomhoz és Bellával az oldalamon a fogadó felé indultam. Alice egész végig csendben volt, csak néha hallatott hüppögő hangokat. Megrémített a tudatlanság, a tény, hogy rosszul volt, valami fájt neki és én nem tudtam rajta segíteni. Bár mindegyik testvéremet szerettem, Alice-szel mégis valami más is volt a kapcsolatunkban, sokkal mélyebb volt, már-már valódi testvériség volt közöttünk. Nem voltunk vér szerint összekötve, mégis, az egymás iránt érzett tisztelet és a kölcsönös szeretet szorosabbra fűzte a kapcsolatunkat, mint azt valaha is képzeltem. Szerettem a húgomat.
- Edward, várj! Talán Jaspernek nem kellene… - Bella a szájába harapva elfojtotta a mondatot, és bár megértettem, mire akart célozni, fogalmam sem volt, mit tegyek.


Nem tudtam eldönteni, Jasper tudomására kell-e hoznunk a történteket vagy mégsem. Sokáig nem kellett ezen töprengenem, mert ő maga oldotta meg a dilemmámat. Még a ház elé sem értünk, mikor óriási robajjal kivágódott az ajtó és Jasper rohant felénk, mint a szélvész, nem törődve a sebességével okozott döbbent felkiáltásokkal.
- Alice! Mit csináltatok vele? – Jasper pillanatok alatt aggódó férjből támadó vaddá vedlett, a szemei szikráztak a nehezen visszafojtott haragtól. Bella megszeppenten hátrált egy lépést, ösztönösen védve magát.
- Jazz, figyelj, mi nem… - szegény igyekezett lenyugtatni a kedélyeket, nem sok sikerrel. Ráadásul, mivel Jasper kis híján elvesztette a kontrollját önmaga felett, ránk is kezdett átragadni a dühe. Szinte éreztem, ahogy az adrenalin felpumpálja bennem a haragot, kézzel foghatóvá teszi a bensőmben élő gonoszt, hogy semmivel sem törődve kiszabaduljon és pusztítson. Kétségbeesetten próbáltam leküzdeni a rám törő érzelmeket, ki akartam zárni Jaspert önmagamból.
- Mi a fene történt? – Jasper már nem bírt uralkodni magán, de a gondolatai alapján nem is nagyon akart.
- Állj már le! Nem minket kell darabokra tépned, hanem az exedet! – Bella szenvedélyes kifakadása engem is épp úgy meglepett, mint Jaspert.
- Ex? Te kiről beszélsz? Hiszen Alice-en kívül soha senkit nem sze… - lenyűgöző volt figyelni, ahogy a felismerés világosságot gyújtott a fejében. Az arca elnyúlt, a levegő megakadt a tüdejében és mintha egy pillanatig félelem rebbent volna át a tekintetén.
- Sajnálom Jasper, de… Maria itt van – csendesen mondtam, annyira, hogy szinte leheletnek tűnt, de ő hallotta. És megtörtént az, amit nagyon nem akartam újból átélni. Jaspernek felrémlettek az emlékei.


„Egyedül voltam az elhagyatott pajtában, a régi szénapadlásról néztem az alattam elterülő végtelen prérit. A szél gyengéden ringatta a magasra nőtt füvet, tücskök zengték szerelmes dalukat a fűszálak között, reménykedve egy epekedő válaszban, a távolból idehallatszott egy falu templomának bús haragjátéka. Idillinek is lehetett volna nevezni a környéket, ha a ház előtt nem lettek volna tucatszám a szenesre égett holttestek. Mérhetetlen gyűlölettel és megvetéssel néztem magamra, mert bár katonának születtem, mégsem voltam gyilkos. Újra és újra a fejembe másztak az áldozataim érzelmei, minden kín, félelem és rettegés újjászületett az elmémben, százszorosan felerősödve pattogva a koponyámban. Leültem egy régi szénabálára és a fejemet a falnak támasztva igyekeztem összeszedni magam.


Zajt hallottam a hátam mögül, és cseppet sem voltam meglepve, mikor Maria kezei a derekamnál fogva rám kulcsolódtak, és a testét az enyémhez préselte. Régi ismerősként köszöntöttem a vágyat is, ami furcsa módon mindig elfogott a közelében, bár mélyen legbelül semmit sem éreztem iránta az utálaton kívül. Ez a kettősség jellemezte az életemet, mióta magamhoz tértem az új létemben. Maria ujjai élvezettel szántották a hajamat, erősen markolva maga felé fordította a fejemet és erőszakos csókot nyomott a számra. Készségesen viszonoztam a gyengédséget, miközben az eszem sikítva lázadozott ez ellen.
- Már megint emészted magad, igaz? – a hangjában lévő lágyság bárkit megtévesztett volna, aki nem olyan, mint én.
Kivételes képességgel játszotta a szerető nőt, de a felszín alatt csak bosszankodást éreztem. Nem szerette, mikor önmagam voltam, sokkal jobban megfeleltem neki akarat nélküli bábként, feláldozható sakkfiguraként. Magamra erőltettem egy mosolyt, és a szemébe néztem, miközben az őszinteség érzését sugároztam felé.
- Nem, dehogy. Csak gondolkoztam – reméltem, hogy a mosolyom kitart a beszélgetésünk végéig. Minél előbb meg kellett szabadulnom tőle. Peter és Charlotte vártam rám, bíztak bennem.
- Kis butus… Ne gondolkodj, cselekedj! A töprengést bízd csak rám – újabb csókot lopott, de mielőtt elmerült volna az érzékiségben, megmerevedett és rám nézett.
- Mi az? – kérdeztem tőle ártatlanul.
- Ugye tudod, hogy szeretlek? Te vagy a birodalmam alapköve – a szemei kutakodón fürkésztek, így nagyon kellett vigyáznom minden megnyilvánulásomra.
- Én is szeretlek – most én csókoltam meg őt, bár a gyomrom összerándult tőle.
Maria nem kérdezett többet, egy jóllakott macska önbizalmával a vállamra tette a kezeit és hátradöntött a szénára…”


- Remélem a szaftos jeleneteket nem akarod megosztani velem – elhúztam a számat már a gondolatra is, mire Jasper megrázta a fejét és elzárta az emlékeit.


- Bocs… Ideadnád, kérlek? – kinyújtott keze ellentmondást nem tűrően jelezte a szándékát, így habozás nélkül átadtam neki Alice-t – Visszafelé elmesélhetnétek, hogy mi történt – rám villantotta a tekintetét, miközben céltudatosan, kiszámított léptekkel haladt a fogadó felé.


- Fogalmam sincs, honnan került ide. Amikor Alice és Edward odaértek hozzám, már ott állt ő is és csak bámult ránk. Alice persze azonnal ráismert és onnantól kezdve elszabadult a pokol. Én távolabb kerültem tőlük, Edward meg utánam jött és mire visszaértünk a tisztásra, Alice már ilyen állapotban volt, Maria meg eltűnt. Nagyjából ennyi, vagy kihagytam valamit? - felvont szemöldökkel rám nézett. Megcsóváltam a fejem.


- Vagyis teljesen véletlenül pont a világnak azon a sarkán bukkant fel, ahol mi vagyunk? Kétlem… - Jasper maga elé meredve lökte be az ajtót és felsietett az emeletre. Bella utánuk akart menni, de visszatartottam.


- Hagyd most őket egy kicsit – szóltam rá halkan.
- De Alice… Aggódom érte – Bella remegve bújt a karjaimba.
- Én is, édes, de jobb, ha most inkább szólunk Carlisle-nak – gyengéden kiszabadítottam magam az ölelésből és kézen fogva őt a hall felé indultam.


Odabent volt mindenki, nyugodtan ücsörögtek a kanapékon.
- Carlisle? Kérlek, menj Alice-ék szobájába, azt hiszem, szükség van rád – nagyon higgadtan beszéltem, nem akartam senkit sem feleslegesen felizgatni. Carlisle némán, a gondolatait használva kérdezgetett, de én csak intettem a fejemmel, mire szó nélkül felállt és a lépcső felé indult.
- Baj van? – Rosalie fürkésző tekintete ide-oda cikázott kettőnk között, láthatóan nem tudta hová tenni a helyzetet.
- Azt hiszem… - Bella megakadt a mondat közepén, tanácstalanul pillantott fel rám. Megszorítottam a kezét és újra a családom felé fordultam.
- Hazamegyünk. Most.