45. fejezet

Nos, jóval előbb, mint mostanában, és kicsit hosszabban, mint szokott, de itt a friss :)
 Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvassa, hogy írjon nekem, mert én csak ezekből tudom leszűrni, hogy éppen hogy teljesítettem. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó, még a jövőbelátást is gyakorolnom kell, szóval kérlek (igen, kérlek, nincs semmi hiszti vagy fenyegetőzés), hogy firkantsatok már le pár szót a kedvemért :( Levettem a szóellenőrzést, külön, felnyíló ablakban jelenik meg a kommentes box, szóval arra sem kell várni, hogy újratöltődjön az oldal. Én igazán mindent elkövetek annak érdekében, hogy olyan dolgokat hozzak nektek, amiket szeretném, ha szeretnétek, és csak meg akarom érteni, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett miért kapok ennyire kevés hozzászólást. Nem követelőzök, nincs komihatár, nincs erőszak, csak kérlek titeket. Sajnálom, hogy meg kellett említenem ezt, de már nem tudok mit kitalálni.
A fejezetről annyit, hogy kissé 18 karikás, szóval aki még nem nagykorú, csak sunyiba olvassa :)
Jó szórakozást hozzá :)
xoxo Lea




(Bella szemszöge)
A tekintetem valószínűleg tisztán tükrözte mindazt a megrázkódtatást, félelmet és bizonytalanságot, amit éreztem, mert Edward egyre kétségbeesetten nézett rám. Képtelen voltam nem a bőre alatt száguldozó vérre gondolni, de a kínzó szomjúság mellé társul szegődött a vágy is. Annyira más volt, annyi emberi, mégis hátborzongatóan tökéletesen állt előttem. A léleklátó zöld szemekben lángoló szerelem és bizalom lassan felemésztette minden ellenállásomat, mégsem akartam kitenni őt semmilyen veszélynek. Így, amikor Edward határozottan felém indult, én hátrálni kezdtem.
- Mit művelsz? Azonnal állj meg! Ne, Edward, ne tedd ezt! – Jasper és én egyszerre kiáltottunk fel, és a duónkhoz csatlakozott az éppen betoppanó Alice is.


Megfagyott a levegő a szobában, senki nem mert megmozdulni, féltünk a lehetséges következményektől. Szerettem Edwardot, mindennél jobban imádtam őt, de a vére… Olyan mértékű vágyódást váltott ki belőlem, hogy nem voltam biztos abban, hogy uralni tudom az ösztöneimet. Csalogatva hívott, ínycsiklandozó édességként csábított egyre közelebb és közelebb, nem akarva mást, csak hogy a meleg, éltető vér végigcsorogjon a torkomon és kitöröljön mindent belőlem.
Isten a megmondhatója, semmit nem akartam jobban, mint épségben tudni őt, de a vágyakozás erősebbnek bizonyult nálam. Feladtam az ellenkezést és léptem felé egyet. Edward meg se rezdült, továbbra is kitartóan a szemembe nézett. Annyi bizalmat sugárzott a pillantása… Küzdöttem önmagammal, a bennem élő vérszomjas szörnyeteggel, a lábaim mégis automatikusan vittek előre. Már csak néhány centiméterre álltunk egymástól.
Edward kinyújtotta a karját.
Megérintettem.
Lassan közel hajolt hozzám, az ajkaim sóvárogtak utána.
Mielőtt a szája hozzám ért volna, az enyém a nyakára tapadt.
Éreztem a selymes, meleg bőrt, a vér lüktetését az ajkaimon.
A fogaim megvillantak és készen álltak halálos sebet ejteni rajta.


Senki nem mozdult továbbra sem, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy minden rajtam múlik. Edward kész lett volna feláldozni magát, csak hogy bebizonyítsa, a belém vetett bizalma nem hiábavaló. Harcoltam, igazán harcoltam minden természetesnek hitt, állati ösztönnel, bevetettem minden emberi tulajdonságomat, hogy felül tudjak kerekedni rajtuk. A fogaim már szinte karcolták a bőrét, a tüdőm ki akart szakadni a zihálástól, az agyamban egymást kergették a gondolatok, amikor fogtam magam, egy szó nélkül ellöktem magamtól Edwardot és kiszáguldottam a házból.


Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, az erdő zöldes barna csíkként csak elfolyt mellettem. Csak futottam, egyre messzebb kerülve a háztól, egyre távolodva Edwardtól és a bizonyosan bekövetkező tragédiától. Szenvedtem, gyűlöltem magam mindazokért a gondolatokért és vágyakért, amik miatt csaknem kioltottam az életét annak az embernek, akiért a világon bármit megtettem volna.
Akkor eszméltem csak fel, mikor rájöttem, hogy a lábaim a tengerpart felé visznek. Nem volt olyan gyönyörű, mint La Push, de megtette. Vágytam az óceánra, a sötét, hideg vízre. Azt reméltem, majd lekoptatja az elmémről mindazt a bűnt, mindazt az idegességet és feszült nyugtalanságot, ami rám telepedett, reméltem, hogy a hullámok lemossák a szívembe fúródó éles, fájdalmat okozó szilánkokat. Felejteni akartam, kitörölni minden gondolatot a fejemből és csak sodródni az áramlattal, míg már csak én maradok, a lágyan ringatózó tenger és a felettünk szikrázó csillagok.


Meg sem torpantam, mikor elértem a szárazföld végét, ugyanazzal a lendülettel elrugaszkodtam és előrevetettem magam a mélységbe. A testem nyílként fúródott a haragos hullámok közé, nesztelenül siklottam a tengerfenék felé. Reménytelenül elveszítettem mindent, az önmagamba vetett hitemet, minden illúziómat önmagammal kapcsolatban. Kételkedtem magában a világban is, annyira mély volt az a szakadék, amibe zuhantam. Gondolatban kerestem a kivezető utat, kutattam utána, de inkább csak még jobban belegabalyodtam a zsákutcák útvesztőjébe. Nem tudtam, halvány elképzelésem sem volt afelől, hogy Edward hogy bírta ki évekig ezt a mérhetetlen szenvedést, amit akkor az én illatom okozott őneki. Találkoztam emberekkel, rengeteg emberrel, mégsem éreztem soha ilyen vágyódást, ilyen lehetetlen kívánságot, mint nála. Két részre szakadtam, a skizofrénia tankönyvi példája lettem. Egyrészt sosem bántottam volna őt, sosem ártottam volna neki, annál kedvesebb volt a számomra, minthogy ilyen bűnös, kegyetlen és fájdalmas dolgot véghez vigyek. Másrészt minden porcikám azt sugallta, azt suttogta a fülembe, hogy igenis, tegyem meg, mert ennél szebb és felemelőbb pillanatom nem lesz még egyszer. Csupán annyit kellett volna tennem, hogy mellé lépek, a kezemet a dereka köré fonom és belemélyesztem a méreggel átitatott fogaimat hártyavékonyságú bőrébe, magamévá téve ezzel annyi éltető, észveszejtő vért, amennyit csak tudok. Kettéhasadtam és fogalmam sem volt, hogy valaha is össze tudom-e majd rakni magam. Azt mondják, ritka dolog, ha valaki megtalálja az énekesét. A mi esetünk különösen hátborzongató volt, hiszen egymás énekesei voltunk anélkül, hogy tudtunk volna róla. Valóban mi voltunk a történelem egyik legfurcsább párja.
Amint leértem a fenékig, hagytam, hogy az áramlatok lassan felvigyenek a felszínre. Ahogy megpillantottam a sötét égen ragyogó csillagokat, eszembe jutott a halálom napja, ami új életem első napja is volt egyben. Akkor azt hittem, egyedül kell eltávoznom a messzeségbe, de aztán Jake megjelent, mint afféle Végzet Angyala és mellettem maradt a legvégsőkig. De most nem volt itt sem Jacob, se más, egymagamnak kellett megbirkóznom a helyzettel. A fájdalom tolvajként osont körülöttem, csendes, kitartó és igazságtalan módon csent el minden jót, amit valaha is szerettem. Gyűlöltem az érzést, amit kiváltott belőlem.
A hullámok lustán csapódtak a testemnek, a felkelő hold fénye szinte eggyé tett a víz szelíd csillogásával. Elkápráztatva figyeltem a sugarak játékát, a szemem követte azt egészen a partvonalig, ahol sokkoló látványban volt részem. Edward a peremen állt.
Mielőtt szólhattam volna vagy tehettem volna bármit is, a mélybe vetette magát.


Egy pillanatra lefagytam, de aztán olyan gyorsan úszni kezdetem felé, ahogy csak tudtam. Miközben sebesen tapostam a vizet, egyre az járt a fejemben, hogy mennyire szeretem, és hogy nem számít, milyen kínokat kell átélnem a közelében. Imádkoztam, hogy ne essen baja, azt nem éltem volna túl. Ahogy elértem a sziklákat, felmentem a felszínre és kiabálva hívogatni kezdtem. Nem érkezett válasz, és már attól tartottam, hogy minden rémálmom, minden sötét, pokoli gondolatom valóra vált. Elszántam merültem le, végigpásztáztam a medret, minden kiszögellés és szikla mögé benéztem, de nem találtam őt. Egyre kétségbeesetten róttam a hiábavaló köröket, a torkom összeszorult a félelemtől és attól a dühödt tehetetlenségtől, ami megbénította a világot körülöttem. A vég nélküli boldogságot halotti csend váltotta fel, a hangos dübörgésen kívül, amit a víz szikláknak rohanása okozott, néma volt a táj.


Aztán felfigyeltem valamire. Gyenge, erőtlen kis dobbanások sorozata ringott a víztükör felett, olyasmi, mint amit akkor érzel, ha kismadarat szorítasz a tenyeredben és érzed a bőrödön a szív ritmikus dallamát. Nem hallod, érzed.
A füleim érzékenyen vették a jeleket, és ahogy egyre közelebb értem a hang forrásához, már azt is meg tudtam állapítani, hogy mire számíthatok. Edward egy kiálló sziklába kapaszkodott, a fejéből ömlő vér vörösre festette körülötte a tengert. Egy pillanatig elszabadultak az ösztöneim, de villámgyorsan moderáltam magam és csak a célra összpontosítottam: kijuttatni őt innen, amilyen gyorsan csak lehet.
- Bella? - egy átlagos ember meg sem hallotta volna a hangját, olyan erőtlen volt, hogy a víz felett örökké süvítő szél pilleként sodorta tova.
- Mégis, mi a fenét képzeltél? Csak így leugrani…! – hitetlenkedve csóváltam a fejem, miközben odaúsztam mellé és a kezét a saját vállamra tettem és átkaroltam őt.
- Én… én csak megfeledkeztem egy apró tényről – motyogta maga elé.
- Apró tény? Szerintem épp elég hatalmas az emberi mivoltod! Istenem, Edward, te nem tudod, mit álltam ki, miközben téged kerestelek! – a feszültség harag formájában tört ki belőlem, pedig épp az imént fogadtam meg magamnak, hogy nem bántom őt.
- Azt hiszem, el tudom képzelni – rám villantotta gyönyörű, léleklátó zöld szemeit és én elszégyelltem magam.
- Igazad van, ne haragudj... Nem is értem, miért szenvedsz még mindig velem – nem sértésnek vagy valamiféle rosszul értelmezett önsajnálatnak szántam, mégis úgy hangzott. Elhúztam a számat.
- Bella, figyelj, én nem… - nem hagytam, hogy befejezze, nem akartam hallani, hogy igen, igazam van, veszélyes vagyok és ezt meg ő nem akarja.
- Mindegy. Gyere, felviszlek – kérdés nélkül megragadtam és a lehető legóvatosabban, mégis gyorsan felmásztam vele a meredek sziklafalon. Amint biztonságban átértünk a párkányon, elengedtem és távolabbról figyeltem, ahogy leül a földre és a fejét tapogatja.
- Azt hiszem, az egyensúlyérzékem még rosszabb, mint a tiéd volt – igyekezett viccet csinálni az egészből, halványan mosolyogva nézett rám.
- Ez egyáltalán nem humoros, Edward. Meg is halhattál volna! Arra nem gondoltál, hogy milyen sebezhető is vagy most? – dörrentem rá. Összehúzta magát, mint a kisgyerek, akire rápirítanak.
- Őszintén? Nem. Csak nem tudtam elviselni a gondolatot sem, hogy egyedül vagy idekint, és mivel saját tapasztalatból tudom, hogy milyen érzések kavaroghattak benned, úgy éreztem, nem hagyhatlak egyedül. Amikor megláttam, hogy a vízben vagy… nekem…nos, nekem segítenem kellett. Az már nem jutott el az agyamig, hogy éppen nekem lesz szükségem a te segítségedre. Sajnálom – végzetesen elhalkult a hangja, erőltetnem kellett magam, hogy meghalljam.
- Edward… - nem voltam többre képes, csak gyengén elsuttogni a nevét, de nála tetszést arathatott, mert felállt és felém indult.
- Tudom, hogy képes vagy rá, Bella. Mi ketten túléltünk mindent, ami képtelenség lett volna. Annyi baj, annyi szenvedés ért már minket, mi mégis itt vagyunk, egymásnak rendelve az idők végezetéig. Ne hagyd, hogy a vágyaid uralkodjanak rajtad! Szeretlek, és ezen semmi sem tud változtatni. Szeretlek, és ez nem csak azt jelenti, hogy csak a szép, boldog dolgok miatt maradok melletted. Itt vagyok, ne félj tőlem, kérlek! - lehunyt szemmel hallgattam őt, de éles érzékeim lelkesen tudósítottak minden lépéséről.


Már azelőtt tudtam, hogy megérintett volna, hogy pont előttem állt. Az illata gonosz csábítóként udvarolt körbe, de a szívem erősebbnek találtatott a mélyben megbúvó vadállatnál. Ahogy felnéztem rá, a szemei felragyogtak, zöld gyémántokként szikráztak az üregükben, míg az ajka elnyílt és lassan az enyémhez közelített. Tudtam, mit szeretne, mi az, amire vágyik, de nem adhattam meg neki. A mellkasára tettem a kezem és finoman, de határozottan eltoltam magamtól.
- Edward, állj! Nem lehet! Mi nem… nem, amíg… - a szavak értelmetlen masszaként bukkantak elő a számból, nem hitem volna, hogy valamit is megért belőle. Tévedtem.
- Miért ne? Te nő vagy, én férfi, házasok vagyunk, szeretjük egymást… Ennél természetesebb dolog nincs a Földön – bevetette minden kis piszkos trükkjét a csábításhoz, a féloldalas mosolytól kedve a megvillanó tekinteten át egészem a várakozó, hívogató ölelésig. A testem szenvedett, mindennél jobban akarta őt, mindenestől, mindenhogy, akárhogy.
- De te most… nem lehet, értsd meg! Bántani foglak – elfordítottam a fejem, és közben úrrá lett rajtam a deja vu érzés. Ugyanezeket a köröket futottuk annak idején, mikor én ragaszkodtam a dologhoz és ő nem akarta, ugyanezzel az indokkal. Akkor megegyeztünk, hogy ha összeházasodunk, megpróbáljuk. Az egész nem is történhetett volna tökéletesebben, nem volt semmi gond. Tudtam, hogy a helyzet a visszájára fordult, és azt is tudtam, mit fog mondani.
- Azt hittem, hogy ezen már túlvagyunk. Azelőtt sem történt semmi - egy-null neki.
- De az más volt! Edward, te akkor már több, mint egy évszázada vámpírként éltél, tudtad, hogyan kontrolláld magad. De én… nézz rám! Megérzem az illatod, meg akarlak harapni és aztán elrohanok! Hát milyen feleség, milyen szerelmes az ilyen? – zaklatottan kapkodtam a levegőt, bár semmi szükségem nem volt rá.


Edward ismét közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekam és a szemembe nézett, gyönyörű, könnyektől csillogó pillantást vetve rám. Meghasadt a szívem, a testem lángolt, mégsem engedhettem a szenvedélynek. Túl kockázatos lett volna. Tökéletesen megértettem már, hogy ő mit érzett, mikor fordított volt a helyzet. A felelősségérzet, a bűntudat, a vágy, a düh és a szerelem egyetlen, véget nem érő csatában harcoltak, ahonnan kétes volt a kijutás.
- Ne aggódj, majd én vigyázok rád – súgta a számra, mire hangosan felkacagtam.
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne mondanom – mosolyogtam rá. Melegen viszonozta, aztán a szája lecsapott az enyémre. Abban a pillanatban minden, ami körül eddig jártam a gondolatataim, megszűnt, átlényegült valami mássá, valami sokkal személyesebbé, sokkal intenzívebbé. De még nem akartam feladni.
- Légy türelmes, kérlek! Találunk megoldást, és akkor… - belém fojtotta a szót egy jól irányzott csókkal.
- A türelem sosem tartozott az erényeim közé – mormolta a számra, miközben a vizes felsőmet igyekezett lehámozni rólam.
- Ó, persze, hogy nem. Nem is tudom, ki volt az, aki nem akart ilyesmiket csinálni az esküvő előtt – krákognom kellett, hogy a hangom ne hagyjon cserben. Edward megszabadított a zavaró anyagtól és már a saját ingjével bajlódott. Képtelen voltam levenni a szemem a szabaddá váló mellkasáról. A holdfény varázslatos, meseszerű színekbe burkolta sápadt bőrét, még inkább kihangsúlyozva annak tökéletességét.
- Az más volt. Akkor még ember voltál, nagyon körültekintőnek kellett lennem – már csak suttogott a nyakamba, a hangja rekedtté vált.
- A felállás azóta változott. Most nekem kell észnél lennem – az én hangomat is mélyebbé festette a vágy. Edward megtalálta a fülem mögötti érzékeny területet és kíméletet nem ismerve ostromolni kezdte.
- Nem akarom, hogy emiatt aggódj, nagyfiú vagyok már. Sőt, egyáltalán ne is gondolkozz! Csak érezd, amit én! – parancsolta, miközben a kezei már a csupasz felsőtestemen kalandoztak. Azt hittem, elemészt a tűz, amit ő korbácsolt fel bennem.
- Ez kész őrület, Edward! – kiáltottam fel, összeszedve minden apró önérzetmorzsát.
- Sajnálom. Idétlenül viselkedtem, ne haragudj! De ettől függetlenül… - nem folytatta, szavak helyett leheletfinom csókokkal fejezte be, amit akart.
- Egyetértek. Minden idióta, meggondolatlan tetted közül ez a…
- Sajnálom! Sajnálom és szeretlek! – ujjai megtalálták a nadrágom gombját. Tehetetlenségre ítélve hagytam, hogy kibontakozzon.
- Ez mindenen túltesz. Ez még annál is rosszabb volt, mikor… Hogyan? – értetlenül meredtem rá.
- Azt mondtam, hogy szeretlek. Mi ezen olyan meglepő? – felvillantott egy gyors, lehengerlő mosolyt majd visszatért az előző elfoglaltságához, miközben olyanokat motyogott, hogy „átkozott gombok” és „milyen egyszerű volna csak letépni” meg ilyesmik.
- De… azok után, hogy én… hogyan szerethetnél? – elkerekedett szemmel vártam a választ. Nem szóban érkezett.


Edward egy határozott mozdulattal a hátamra fektetett és megcsókolt, de igazán. Mélyen és szerelemittasan. Elkábultam tőle, már nem érdekelt semmi, az életem a carpe diem jegyében folyt tovább.
- Akarsz még vitatkozni, Mrs. Cullen? – pajkosan rám pillantott, de a jókedv mellet megbújt a sötéten lobogó, minden mást elűző, hatalmat akaró vágy. Elszorult a torkom ennyi érzelem láttán.
- Nem, azt hiszem nem. Nem könnyű valakivel veszekedni, aki épp az imént mondta, hogy szeret – rebegtem a szavakat inkább csak magamnak. Felkuncogott.
- Helyes válasz. A többire meg ráérünk holnap – minden szót csókkal elválasztva súgott a számra. Elolvadtam.
Végtelenül lassan siklott végig a testem minden egyes négyzetcentiméterén, minden útjába kerülő akadályt elhárítva becézgetett. A kezei egy úriember tapintatával suhantak végig a bőrömön, törődéssel, szeretettel. Végigzongorázott a bordáimon és birtokba vette azt, ami mindig is az övé volt.


Nyöszörögve igyekeztem hozzá simulni ott, ahol a leginkább vágytam már rá, de Edward nem hagyta. A testem követelte a vad kibontakozást, annyira akartam már az eggyé olvadást, hogy már fájt. A gyönyör szinte az eszemet vette, hallottam, ahogy távoli hangon Edward nevét kiáltozom, ami azután végtelen sikollyá változott. Edward elérte a célját és pihenést nem engedélyezve cirógatott tovább. Sosem éreztem még magam ennyire gyengének és tehetetlennek, mégsem voltam még sosem ennél boldogabb. A szavak feleslegessé lettek, nem volt kifejezés, ami hűen tükrözte volna mindazt, ami bennem zajlott. Edward nem így gondolhatta, mert miközben egyre magasabb szintre tornázta fel a lángokat a bensőmben, édes kis semmiségeket suttogott a fülembe. Megőrültem a hangjától, a matató, kényeztető kezeitől a testemen és egyáltalán, attól a földöntúli, megmagyarázhatatlan szerelemtől, ami kitöltötte a lelkemet.


Edward egy pillanatig eltűnt a közelemből, de csak azért, hogy ő is megszabaduljon a ruháitól. Meztelenül simultunk egymáshoz, minden idegvégződésünk a másikkal volt átitatva. Az illata továbbra is marón égette a torkomat, de ezt a fájdalmat hozzácsaptam a szenvedélyhez, és így már nem is tűnt elviselhetetlennek, sőt. Arra gondoltam, titkon talán vágytam erre, meg akartam tapasztalni, milyen érzés úgy ölelkezni vele, hogy kivételesen nem én vagyok a gyengébb, a törékenyebb. Óvatosan simogattam őt, nagyon figyeltem minden mozdulatomra. Lágyan végighúztam az ujjaimat a gerince mentén, vadállatias morgást kicsikarva belőle. Elmosolyodtam női hatalmam teljes tudatában és egyetlen lendülettel a hátára fordítottam, hogy aztán a derekát a két lábam közé szorítva végre megadjam magunknak azt, amire a legjobban vágytunk. Edward felkiáltott, de a hangja gyorsan zihálttá vált, ahogy lassan mozogni kezdtem rajta. Az arca megfeszült az izgalom hevében, tökéletesen megmutatva, micsoda erők bujkáltak benne. Előrehajoltam, hogy csókot lopjak, de ő gyorsabb volt és anélkül, hogy akár egy centit is elmozdultunk volna egymástól, fordított a helyzetünkön, így most alatta pihegtem, míg ő fentről nézett le rám győzelemittas, átszellemült tekintettel. Egy cseppet sem bántam a hirtelen váltást, mert Edward gyorsított a tempón, eltörölve még a bosszankodás legapróbb szikráját is. A lábaim ösztönösen a dereka köré fonódtak, ezzel még inkább egymáshoz szorítva a testünket. Elképzelhetetlenül furcsa és egyszersmind leírhatatlanul gyönyörű volt megtapasztalni, ahogy a szíve olyan hevesen vert a szűkké vált mellkasában, mint egy túlfeszített metronóm, ahogy a homloka izzadságtól gyöngyözött, ahogy a levegő sietve távozott a tüdejéből minden egyes mozdulat után. Az ütemünk egyre féktelenebbé vált, lassan elmosódott a határ köztem és közte, nem létezett különbség tegnap és holnap között, csak a gyönyörnek éltünk. Edward hevesen magához szorított és felkiáltott, épp abban a pillanatban, mikor megnyílt előttem a mennyország kapuja és színes, szikrázó tűzijátékkal üdvözölte az érkezésemet. Megszűntem létezni és velem együtt minden más is elveszett.


Zihálva kapaszkodtunk egymásba, megőrizve a valódiság illúzióját, amely már akkor eltűnt végleg a képből, mikor először megcsókolt. Szó szerint elakadt a szavam, ezek után úgy éreztem, nincs semmi, amit mondhatnék. Nem így Edward.
- Szeretlek – súgta az ajkaimra. Nos, igen, talán volt valami, amit mondhattam.
- Szeretlek – suttogtam vissza én is, viszonozva a csókot. Tökéletes harmóniában feküdtünk, azt hittem, a világ már nem is lehetne szebb, amikor Edward elkezdett reszketni. Villámgyorsan észbe kaptam és elhúzódtam tőle. Teljesen kiment a fejemből az előbbiek után, hogy én számára most jéghideg vagyok. Elszégyelltem magam.
- Mit csinálsz? – felháborodott kiáltása csak olaj volt a tűzre.
- Fázol. Azt hiszem, fel kellene öltöznöd – mutattam a ruháira.
- És te pucéran fogsz velem hazajönni? – pajkosan rám kacsintott.
- Dehogy! Úgy értettem, hogy én is felöltözöm – nyúltam a nadrágomért, de félúton akadályba ütköztem. Az akadály Edward volt.
- Ne tedd ezt! Ne rontsd el, kérlek – szelíden magához vont és végigsimított a hajamon.
- Edward, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni – mormogtam az orrom alatt.
- Nem számít. Különben is – megfogta a kezem és a mellkasára tette – nem érzed, hogy tüzel minden porcikám? Nem érzed a szerelem égető lángját, ami felmelegít? Nem érzed mindazt az őszinte, végtelen vágyódást, amit irántad érzek? Ez immunissá tesz a világ összes vírusával szemben. Te vagy az én személyre szabott védőoltásom – rám mosolygott azzal a féloldalas mosollyal, amitől mindig az eszemet vesztettem.


Feladtam a harcot anélkül, hogy igazán küzdöttem volna. Túlságosan meg voltam érte őrülve ahhoz, hogy ellentmondjak neki.
A felhők mögül előbújó Hold meseszerűvé varázsolta sápadt, összefonódó testünket, amelyek mélyről jövő, néma melódiára ringtak a szerelem táncparkettjén.