Az jutott eszembe, hogy mivel csak én tudom, mi miért történt eddig és mi fog történni, talán van néhány olyan kérdésetek, amikre szeretnétek választ kapni. És íme, itt a lehetőség! XD Ha kommentben leírjátok nekem azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak titeket az eseményekkel kapcsolatban - és itt nem csak a mostani történéseket értem, lehet szó akár "évszázadokkal" ezelőtti fejezetről is - nos, akkor a lehetőségeimhez mérten meg fogom őket válaszolni : D Előre bocsátom azonban, hogy semmilyen olyasfajta információt nem szeretnék közzétenni, ami gátolná azt, hogy egy kicsit izgalmasabbá tegyem az elkövetkezendő fejezeteket, kérlek, ezt tartsátok tiszteletben és bocsánat érte :)
Tehát, ha valakinek égetően fontos kérdése/kérése van, az bátran tegye fel, mert ígérem, mindenkinek megadom a választ (még ha burkoltan, sejtelmesen is :))
Egyfelől örülnék, ha sok ilyen lenne, másrészt meg nem, mert remélem, nagyjából érthető voltam eddig és nem sok talány maradt : D
Szóval, akkor tessék csak bátran faggatni, én szívesen várok mindenkit :)
xoxo
Lea
2010. május 30., vasárnap
Újabb Tweeter-Faxo szavazás XD
Ha erre a linkre kattintotok, szavazhattok, hogy melyik nemzet legyen a hónap Eclipse-nemzete. Múlt hónapban mi nyertünk, de most a törökök eléggé elhúztak és jelenleg a 2. helyen kullogunk :S Szóval, egereket előkészíteni, kattintásra fel, és irány szavazni! Ne hozzunk szégyent a magyar eltökéltség világhírére XD
Ja, 20 percenként 1x szavazhattok! Ha nem vagytok Twitteresek (ami nagy baj, mert sztem irtó jó dolog), akkor csak pipáljátok ki az "I'm a human" előtti négyzetet és már szavazhattok is!
Számítok rátok! XD
xoxo
Lea
Ja, 20 percenként 1x szavazhattok! Ha nem vagytok Twitteresek (ami nagy baj, mert sztem irtó jó dolog), akkor csak pipáljátok ki az "I'm a human" előtti négyzetet és már szavazhattok is!
Számítok rátok! XD
xoxo
Lea
2010. május 28., péntek
2010. május 27., csütörtök
Halihó! XD
Chinty indított egy pályázatot, amire jelenkeztem és már fel is került a művem a netre XD
Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy mit sikerült összehoznom tegnap éjjel, akkor katt IDE és meglátjátok XD
A későbbiekben lehet ám szavazni is, úgy hogy csak szedjétek össze magatokat XD
Ja, és örülnék pár kommentnek oda is :D
pussz
Lea
Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy mit sikerült összehoznom tegnap éjjel, akkor katt IDE és meglátjátok XD
A későbbiekben lehet ám szavazni is, úgy hogy csak szedjétek össze magatokat XD
Ja, és örülnék pár kommentnek oda is :D
pussz
Lea
Új stillek :D
2010. május 25., kedd
35. fejezet
Mivel már elég régen hoztam nektek új fejezetet, ezért most kaptok tőlem egy jó hosszút XD Olyan lett, amilyen, én már nem mondok inkább semmit... Ajánlom Mónikának, mert már aggódom érte, hogy az elvonási tünetek miatt baja esik XD XD
Jó olvasást mindenkinek, és kérlek, írjatok nekem pár sort! Köszönöm!
xoxo
Lea
(Bella szemszöge)
Csak álltam ott, és bámultam az előttem álló, mozdulatlan csoportot. Egyszerűen lefagytam. Tudtam, hogy amit magam előtt látok, az a valóság, mégsem hittem a szememnek. Nem hittem, nem akartam elhinni a nyilvánvalót, már arra gondoltam, hogy valamelyik ellenséges vámpír hatolt be a koponyámba valahogy, és ő erőszakolt rám téves képzeteket. Hiszen Ő nem állhatott előttem, mert Ő nem is tudja, hogy mi történt velem és a család többi tagjával.
De mégis, valami belső bizonyosság mozgolódott bennem, és az eddig festményszerűen mozdulatlanul álló társaság megelevenedett, igazolást nyertem az eddig csak félve sejtett reményeimre. És akkor végre olyasmit éreztem, amit a szökésem és elrablásom alatti időben egyszer sem: megkönnyebbült és hálás voltam egyszerre, az egész testemet árjárta valami furcsa érzés és már nem tudtam másra gondolni, csak hogy végre megérinthessem álmaim megtestesítőjét.
Az érzelmek észrevétlenül kúsztak fel a torkomon, majd egyetlen, rövid hangban törtek fel belőlem. A sikoly, ami elhagyta a számat, éppúgy meglepett engem, mint őt. Elkerekedő szemekkel, hitetlenkedve bámultunk egymásra, és nekem hirtelen az az abszurd gondolat jutott eszembe, hogy te jó ég, milyen csapzott vagyok! Miközben fürgén, de annál óvatosabban a földre fektettem a még mindig nyöszörgő Rosaliet, gyorsan végignéztem magamon. A nadrágom több helyen is kiszakadt, a felsőm sem volt jobb állapotban és valahol elhagytam a cipőm bal felét is. Tényleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, de aztán felötlött bennem, hogy valószínűleg senki nem számított arra, hogy nagyestélyiben fogok levonulni a lépcsőn. Így megnyugodva fordultam ismét a tönkrezúzott ajtóban álló társaság felé, de a szemeim csak egyvalakit láttak, és ő is engem fürkészett kutakodón. Olvadt aranyszín írisze pillanatról pillanatra egyre lágyabbá vált, fogva tartotta az enyémet. Lassan tettem egy lépést felé, még mindig attól félve egy kissé, hogy köddé válik, de miután ugyanott maradt, ahol eddig volt, sutba dobtam az összes kétségemet és teljes sebességgel felé futva a nyakába vetettem magam.
És végre ott voltam, éreztem a selymes bőr tapintását a tenyeremen, láttam a szemeiben fellobbanó szerelmet és éreztem őt a szívemben, a lelkemben, minden sejtemet átjárta egy, szinte már félelmetesen ámulatba ejtő boldogság, amitől úgy éreztem, menten elájulok. Edward kezei a derekamra fonódtak, így felhúztam a lábaimat és a csípője köré fontam őket, majd megtettem azt, amire már nagyon régóta vártam: eszeveszetten megcsókoltam. Beburkolt ez a csók, meleg takaróként borult kettőnk köré és felelevenítette minden eddigi boldogságunkat, úgy ölelt körbe minket, mint csendes szellő az erdő fáit. Élveztem, ahogy az ajkai gyengéden kapnak az enyém után, ahogy a kezei önkéntelenül is simogatják a hátamat, ahogy az édes lehelete csiklandozza az arcomat. Egyszerre mosolyogtunk bele ebbe a csókba, és én úgy éreztem, sikítani tudnék a boldogságtól, hogy végre itt van, hogy együtt vagyunk és többé már el sem engedjük egymást.
- Végre megvagy! Bella, édes Bellám… szerelmem… - suttogott édes kis semmiségeket a torkom üregébe, de a száját egy pillanatra sem szakította el az enyémtől.
Felkacagtam, boldogan és elégedetten, majd egy utolsó, apró csókot követően lekászálódtam róla, de egy centimétert sem távolodtam el tőle. Ahogy óvatosan végigsimítottam az arcán, keze rákulcsolódott az enyémre és úgy bújt bele a tenyerem ölelésébe, mint egy hízelkedő kismacska. Elmosolyodtam ezen a gondolaton, de a vigyor hamar leolvadt az arcomról.
- Bella! Istenem, Bella, annyira aggódtam érted! Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség? – nem is Alice lett volna, ha a viszontlátás miatti örömbe nem keverte volna bele a szemrehányást is.
Nem haragudtam rá, nem is lett volna hozzá jogom, mert teljesen igaza volt. Ezért csak odaléptem elé és szorosan megöleltem őt is. Mivel Edward még mindig nem volt hajlandó elengedni, így kettejük közé szorulva ölelgettem Alice-t, és ha Emmett nem lett volna túlzottan elfoglalva Rosalie-val, biztos, hogy évekig hallgathattam volna a megjegyzéseit emiatt. Alice Kezei először tétován kulcsolták át a mellkasomat, de egy megadó sóhaj után ő is fullasztó-szorosan átölelt.
- Ali… - nem jutottam tovább, mert a kis tündér hirtelen visszaváltozott dühös kobolddá és nekem esett.
- Komolyan mondom Bella, egyszer a sírba viszel! – toporzékolt előttem. Jasper halkan felkuncogott mögöttem, mire Alice vetett rá egy mérges pillantást. A nevetés abbamaradt. – Most komolyan gondoltad ezt az egész „egyedül megyek Volterrába és megoldom az ügyet egymagam, nagyokosok” hadműveletet? Mégis, mit képzeltél? Hogy mi majd otthon ülünk malmozva és várunk rád? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy… - Alice végtelennek ígérkező korholását Edward szakította félbe.
- Alice, elég! Ezt majd otthon megbeszéljük, most van fontosabb dolgunk is! – dörrent rá a húgára, aki ijedten összehúzta magát, de azért még próbálkozott.
- Tudom, de akkor is, én… - hadarta gyorsan, de nem járt szerencsével ezúttal sem.
- Azt mondtam, elég! Jasper, kérlek, állítsd már le egy kicsit! El kell tűnnünk innen minél előbb! – Edward feszültséggel teli hangja ágyúdörgésként robbant a szinte teljesen üres helyiségben, a falak sokáig visszhangozták a szavait.
- Bella, elárulnád, kérlek, hogy mit kerestek itt? És Rose-zal mi történt? – Emmett örökké vidám hangja most fájdalommal telítődve döngött a kopár falak között, szemei végtelen szenvedést és aggodalmat sugalltak, miközben a felesége fölé hajolt.
Még végig sem mondta, bennem máris felsejlett egy halvány félelem, egy olyan rejtett bizonyosság, ami gúzsba kötötte a testemet és majd’ elvette az eszemet.
- Edward! Úristen, Edward, nem… Carlisle és Esme… a gyerekek… Mennünk kell! Ők is… Jane őket is… - tudtam, hogy nem beszélek érthetően, mégsem voltam képes összeszedni magam. Csak álltam ott, kapkodva a levegőt és megrémültem a lelki szemeim elé vetülő borzalmas képektől. Nem tudtam, mi történt a családom többi tagjával és ez a bizonytalanság felemésztett.
- Bella, édesem, miről beszélsz? Bella, nyugodj meg, és meséld el, mi zaklatott fel ennyire, kérlek! – Edward szemei megteltek aggodalommal, és gyengéden maga felé fordítva megrázott a vállamnál fogva.
- A gyerekek… Jane őket is idehozta… és Carlisle-t és Esmét is! Edward, muszáj megtalálnunk őket! Az nem lehet, hogy ők… - a rám törő zokogástól elcsuklott a hangom, de a lényeget sikerült végre elmondanom.
- Édes, nyugodj meg, kérlek! Bella, kedvesem… sssss… - Edward kétségbeesetten simogatta a hátamat, miközben szorosan magához húzott. Ahogy a hűvös mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem, ahogy a rettegés lassan visszahúzódik a tudatomról, bár egy enyhe nyugtalanság mindig ott táncolt bennem. De legalább már képes voltam összefüggően beszélni. Kiszakítottam magam a nyugalmat adó ölelésből és fel-alá sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataimat.
- Jane… Jane Volturi tervelte ki ezt az egészet! Elraboltatott engem, Rosaliet, Carlisle-t és Esmét, meg a gyerekeket is! Egy Alvian nevű orosz vámpírral szövetkezett, de hogy miért, azt még nem sikerült kiderítenem. Valami olyasmiről beszéltek, hogy én valami Őrző vagyok, vagy ilyesmi, de ez értelmetlen! Ez az egész szituáció kész téboly! Vagy csak én vagyok ilyen ostoba, hogy nem látom az összefüggéseket?! Csak én vagyok ilyen gyenge? – kiáltottam fel elkeseredetten és lehajtottam a fejem. Edward elém lépett, és finoman megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.
- Életem, figyelj rám, kérlek! Ne mondj soha többé ilyeneket, mert ezek a dolgok nem igazak! Nálad erősebb nőt nem ismerek. Olyan vagy nekem, mint az égbolt, semmi sem érinthet meg, mert az ég olyan nyitott és hatalmas, és mindig változatlan marad – cikázhatnak rajta villámok, viharok tépázhatják, az ég akkor is ott marad, sértetlenül. És te is ilyen vagy, csak gondolj arra a sok mindenre, ami eddig veled történt! De mindezek ellenére te mégis itt vagy, mi itt vagyunk, és ezt már soha, senki nem veheti el tőlünk! Nem engedem, hogy elvegyék, ha kell, az életem árán is megvédem mindazt, amit együtt építettünk fel. A boldogságunk nem lehet alku tárgya, ezt megígérem neked – Edward szenvedélyes szónoklata a végére suttogásba fulladt.
A torkomat elöntötte a már jól ismert, szorító érzés, a szemeimet csípték a lehetetlen könnyek.
- Köszönöm… - csak ennyit tudtam súgni, de Edward értette, és ez volt a lényeg. Finoman elmosolyodott, és végigcirógatta az arcomat.
- Bármikor – lehelte az ajkaimra.
- Bella…? Hol van Bella? – nyöszörgött Rosalie, mire egy bocsánatkérő pillantást vetettem Edwardra és hozzá siettem.
Most, hogy jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy tényleg nem volt túl jó állapotban. A vállán és a karján lévő harapások ugyan gyógyulófélben voltak már, de a nyaka még mindig borzasztóan nézett ki. A vámpírfogak mélyen belemartak a bőrébe, hosszú, vérvörös forradásokat hagyva maguk után. Aggódva simítottam végig az arcán, mire felpattantak a szemei és rémülten nézett rám, aranyszínű írisze valósággal lángolt a félelemtől.
- Bella… Sikerült? Kijutottunk? A kicsik? Esme és Carlisle? – hadarta gyorsan és erősen lihegve Rose.
- Ssss… Rose, nyugalom, semmi baj! Nézd csak, ki jött el hozzád! – mosolyogtam rá biztatóan, és oldalra intettem a fejemmel. Követte a mozdulatot, és amikor a tekintete megtalálta Emmettét, sírva fakadt. Úgy rázkódott a zokogástól, hogy lehetetlen volt megnyugtatni.
- Kicsim, ne csináld! Most már minden rendben lesz! Hallod, Rose? Nyugi – Emmett gyengéden a karjába vette a feleségét és ringatni kezdte, akár egy gyereket.
Láthatóan bevált a módszer, mert Rosalie szívszaggató sírása lassan erőtlen hüppögéssé szelídült, majd végleg elhallgatott. Amikor abbamaradt a zokogás, felemelte a fejét és szégyenkezve nézett körül. Valószínűleg megalázónak érezhette a helyzetet, hiszen attól eltekintve, hogy rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb hisztis megnyilvánulásai, még mindig Rosalie volt a legbüszkébb vámpír, akit ismertem. Nem akart gyengének mutatkozni sosem, és most, hogy úgymond lerombolta ezt a gondosan felépített illúziót, rátört a menekülni akarás. Folyamatosan sóhajtozva és nyögdécselve, Emmett karjára támaszkodva felállt a földről és lesunyt szemekkel végignézett rajtunk. Alice volt az első, aki elvigyorodva átölelte és biztosította arról, hogy nem történt semmi, majd sorban mindenki odalépett hozzá egy ölelésre. Amikor én kerültem sorra, Rose szemei kitágultak a félelemtől.
- Bella, mennünk kell! Gyerünk, nem vesztegethetjük tovább az időt! – megragadta a karomat és elkezdett a lépcsősor felé húzni.
- Rosalie! Állj meg! Azonnal! – Edward hangja feldörrent mögöttem és éreztem, ahogy elkapja a másik karomat, visszafelé ráncigálva engem.
- Hé, elég legyen! Még széttépitek ezt a lányt! – állt be negyediknek Alice is a két testvér közé. Rose rávillantotta a szemét Edwardra, de elengedett.
- Te talán nem akarod, hogy újra mindenki biztonságban legyen? – rivallt rá a férjemre. Teljesen önmaga volt megint és ez örömmel töltött el a feszült hangulat ellenére is.
- Dehogynem, de nem állíthatunk oda így, szükségünk lesz egy tervre is! Különben is, soha nem engedném, hogy Bella egyedül vágjon neki ennek, egy őrült tyúkkal az oldalán! – fröcsögte Edward a nővérének. Ijedten kapkodtam a fejemet kettejük között, nem tudtam, mi váltotta ki ezt a nagy ellenségeskedést.
- Edward… Mit beszélsz? Kérj bocsánatot tőle! Ha Rose nincs, mostanra talán már én sem élnék! – dühösen rácsaptam kedvesem mellkasára, aki csak döbbenten pislogott rám.
- Én… - láttam rajta, hogy vacillál, ezért megrángattam az ingét.
- Edward…! – nyomatékosítottam az akaratomat, mire lemondóan felsóhajtott.
- Sajnálom, Rose! De még egyszer ne forduljon elő ilyen! – nem bírta volna ki, ha nem az övé az utolsó szó…
- Hah! Ha tudnád, min mentünk keresztül az elmúlt időkben, nem lennél ilyen fölényeskedő! – sziszegte a nővérem és mélyen Edward szemébe fúrta a tekintetét. Szerelmem ábrázata először elnyúlt, majd egyre ködösebb lett, a feltámadó harag kígyóként fonta körbe a testét.
- Hol van? – már remegett az indulattól, nem volt önmaga. Kétségbeesetten pillantottam Jasperre, segítségért könyörögtem neki némán, de csak tehetetlenül megrázta a fejét.
- Kicsoda? – kotyogta közbe Alice és kíváncsian nézett a triónkra.
- Az az undorító, talpnyaló Damien! Letépem a fejét! Mégis, mit képzel magáról? Hogy jut eszébe ilyesmi! – Edward teljesen kikelt magából, pedig a legrosszabbat még nem is tudta, mert azt Rose-nak sem árultam el. De nem akartam, hogy most velem legyünk elfoglalva, volt egy sokkal fontosabb teendőnk is.
- Edward, kérlek, nyugodj meg! Ez most mind nem számít! Gondolj a többiekre! Eden és Sunday várnak ránk! Gyerünk, gondolj rájuk! – a két kezembe fogtam az arcát, és a szemébe nézve láttam, ahogy a düh sűrű, fekete fátyla lassan visszahúzódik az elméjéről és átadja a helyét a féltésnek. Vett pár mély lélegzetet, megrázta a fejét és végre újra önmaga volt, az az Edward, akit szerettem.
- Igazad van, a bosszúval ráérek később is foglalkozni. Menjünk, szabadítsuk ki őket! – mormolta az orra alatt.
Bólintottam egyet, majd fojtott hangon elkezdtem mesélni arról, amit eddig megtudtam. Miután úgy-ahogy a mondandóm végére értem, kézen fogott és a lépcső felé vette az irányt. Úgy gondoltuk, előbb Esmét és Carlisle-t keressük meg, mert ha a gyerekeket többen is őrzik, akkor jobb, ha mi is nagyobb létszámban vonulunk fel. Teljes némaságban lépkedtünk, feszülten figyeltük a ház minden apró neszét. Amikor leértünk az alagsorba, Jasper, aki eddig elöl haladt, felemelte a kezét, megállítva ezzel minket. Hálát adtam az égnek, hogy velünk van, mert a katonai tapasztalata, bármilyen kegyetlen módon is szerezte, de most határozottan az előnyünkre vált. Vettem egy mély levegőt és megéreztem a vámpírok illatát, és hamarosan a hangjukat is meghallottam, éppen minket kerestek elszántan. Jasper óvatosan kikémlelt a fal mögül, majd vigyorogva jelezte, hogy csak hárman vannak, sima ügy lesz. Derűlátása ellenére bennem feltámadt a félelem, nem akartam, hogy a családom bármely tagjának baja essen. De a fiúk nem gondolhatták így, mert összevillantották a tekintetüket, majd a folyosó felé indultak. Edward visszanézett egy pillanatra, és adott egy gyors csókot a számra.
- Itt maradsz! – tette hozzá mosolyogva, majd megfordult és a testvérei után sietett.
Még fel sem háborodtam ezen az arcátlan utasításon, már hallottam is, ahogy valakik fájdalmasan felvinnyognak, ahogy betörik egy ablak, ahogy beomlik egy fal. Nem törődve Edward utasításával kirohantam a fedezékünkből, de a döbbenet két lépés után megállított. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, ahogy a fiúk az ablakon dobálják ki a vámpírok szétmarcangolt testrészeit, majd miután ezzel végeztek, egy lángoló fadarabot is utánuk hajítanak. Cinkosan egymásra pillantottak, és összecsapták a tenyerüket. Ha visszagondoltam arra, hogy nekem mennyi erőfeszítésembe került harcolni, és hogy ők milyen hamar végeztek, újra elöntött a gyenge-vagyok érzés. Persze, nagyon örültem, hogy semmi bajuk, és nagyon büszke is voltam, de egy kissé elszontyolodva léptem oda hozzájuk.
- Bella? Miért szégyelled magad? – szólalt meg Jasper, mire Edward megütközve nézett rám.
- Semmi, csak… csak nektek ez olyan könnyen ment, míg én csak szerencsétlenkedtem itt, mikor minket is… - nem jutottam tovább, mert Jasper a szavamba vágott.
- Ez ostobaság! Bella, ha nem lettél volna olyan elszánt és talpraesett, mostanra már egyikőtök se élne. És ne felejtsd el, hogy akkor egyedül küzdöttél meg kettővel! Ez nem elhanyagolható körülmény – mosolygott rám melegen.
- Jó, de akkor is… - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Édesem, Jazznek igaza van. Lenyűgöző a teljesítményed és mi mind nagyon büszkék vagyunk rád! – körbenézett támogatást várva. Mindenki bőszen bólogatott. Éreztem a pirulást jelző bizsergést az arcomon, de kihúztam magam.
- Oké, zseniális voltam! Most örültök? – gúnyosan felhúztam a szemöldököm, Emmett meg felröhögött mellettem.
- Mindig is tudtam, hogy nem olyan kicsi az egód, mint amilyennek mutatod! – kacarászott jókedvűen.
- Igazán boldoggá tesz a jókedved, Emmett, de azt hiszem, itt az ideje, hogy megkeressük a szüleinket, nem gondolod? – nézett szúrósan Rosalie a férjére, mire az elhallgatott és bólogatni kezdett. Rose elégedetten elvigyorodott.
- Gyerünk, azt hiszem, ez mögött az ajtó mögött lesznek! – Alice odatáncolt az egyik megerősített ajtóhoz, és egyetlen mozdulattal letörte a zárat.
- Csak hiszed? – pillantott rá Edward kérdőn, mire az apró lány csak megvonta a vállát.
- Mondtam már, hogy mostanában nem igazán voltak látomásaim. Inkább a női megérzéseimre hagyatkozom – magyarázta, majd belökte az ajtót és besietett.
Nekünk se kellett több, mentünk utána.
Ami odabent fogadott, felért egy csapással. Carlisle a földön ült, egy koszos matracon, hátát a falnak támasztava. Esme feje az ölében feküdt, mindketten olyanok voltak, mint akik… alszanak. Mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, minden lépésnél egyre jobban aggódva közeledtem feléjük. Jasper és Alice villámgyorsan letérdeltek eléjük és gyengéden megrázták őket. Semmi. Alice óvatosan végigtapogatta Carlisle-t és amikor a tarkójához ért a keze, halkan felsikított. Nem értettem, mi váltotta ki ezt nála, így közelebb mentem. Carlisle nyakán volt egy szerkezet, egy napra hasonított, a sugarai belemélyedtek a bőrébe és körbefonták a gerincét. Döbbenten pislogtam hátra, segítséget vártam valakitől, de mindannyian épp olyan tanácstalanul néztek. Emmett felemelte Esmét a földről, míg Edward a hasára fordította az apját. Matatott valamit a szerkezeten, mire az hangos kattanással kinyílt és a padlóra esett, apró, tűszúrásszerű sebeket hagyva maga után.
Carlisle felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Kissé kábán nézett körbe, de amikor meglátott minket, egy megkönnyebbült mosoly ragyogott fel az arcán. Edward közben Esmét is megszabadította a szerkezettől, aki hasonló tüneteket produkált, mint a férje. Meglepően gyorsan összeszedték magukat, pár pillanattal később már mindketten talpra álltak.
- Ti hogy kerültök ide? – nézett Rám Carlisle kérdőn.
- Velem ugyanaz történt, mint veletek, csak kevésbé drámaian, a többiek meg megmentősdit játszanak – nevettem rá, majd a nyakába ugrottam.
Tényleg úgy éreztem, mintha az apám lenne, nemcsak képletesen szólva, hanem valóságosan is. Nagyon boldog voltam, hogy nem történt semmi komolyabb bajuk. A szemem sarkából láttam, hogy Esme ellágyult tekintettel néz ránk, így fogtam magam, és őt is magamhoz szorítottam.
Hamarosan már mindenki ölelgetett mindenkit. Edwardnak valahogy sikerült úgy helyezkednie, hogy minden „kör” után az ő karjában kössek ki, és ilyenkor nem szalasztotta el az alkalmat arra, hogy csókokat lopjon tőlem. Rákacsintottam, mire ő rám nevetett. Zavartalan lehetett volna a pillanat, de még hátravolt a legnehezebb feladatunk. Szinte egyszerre komorultunk el, mélyen egymás szemébe néztünk, és bólintva adtuk a másik tudtára, hogy egyre gondoltunk.
Gyors megbeszélés után elindultunk felfelé, át a hallon, ki az épületből és a kocsi felé vettük az irányt. Mivel csak ötszemélyes volt, és mi nyolcan voltunk, így elvetettük az ötletet és futva indultunk neki. Kettes párokba rendeződve fésültük át az erdőt, de nem találtunk semmit. Kezdtem nagyon elkeseredni. Feszülten fürkésztem a tájat, de nem láttam semmilyen házat, semmilyen épületet, ahol esetleg elrejthették volna az ikreket. Zavarodottan rohantam ide-oda a fák között, és egyszer csak majdnem hasra estem valamiben. Bosszankodva fordultam hátra, elvégre vámpír létemre természetfölötti egyensúlyérzékkel kellene rendelkeznem, én mégis képes voltam csaknem elesni. Jellemző… Amikor közelebb érve megláttam, miben botlottam el, felkiáltottam meglepetésemben. Hát persze! Ki mondta, hogy egy házban vannak?
A kiáltásomra villámgyorsan ott termettek a többiek is, és kíváncsian néztek rám. Nem kis büszkeséggel mutattam a lábam előtt heverő kallantyúra. Edward megölelt, míg Jasper eltátotta a száját.
- Hogy találtad meg? – kérdezte döbbenten, mert az előbb ő keresett errefelé, de nem talált semmit.
- Belebotlottam. Szó szerint – vártam, hogy Emmett felröhögjön és nem is kellett sokáig. Úgy rázta a nevetés, hogy zengett tőle az erdő.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! Bemutatom a világtörténelem első kétballábas vámpírját! – kuncogott önelégülten, de Rosalie tarkón vágta, mire csend lett. Hálásan pillantottam Rose-ra, egy időre megszabadított Emmett gúnyolódásától.
Carlisle és Jasper közben felemelték a gondosan álcázott csapóajtót, és egy sötét, meredek lépcsősor tárult a szemünk elé. Összenéztünk, majd egymás mögött haladva, lassan leereszkedtünk a mélybe. Ha nem lett volna olyan kifinomult a látásunk, valószínűleg folyton orra bukva haladtunk volna csak előre, mert semmi fény nem szűrődött le ide, koromsötét volt. Amikor leértünk a lépcső aljára, éreztem, hogy Edward hátulról átkarolja a derekamat, és maga előtt tolva vezet. Melegséggel töltött el a tudat, hogy még most is óvni akar, pedig már régóta szinte sebezhetetlennek számítottam. Ahogy mentünk előre, észrevettem egy halvány pislákolást a folyosó végén. Izgatottan elkezdtem ficeregni Edward ölelő karjai között, de ő szorosan tartott. Felháborodottan hátranéztem, de ő csak a fejét rázta, és a fülemhez hajolt.
- Egyszerre megyünk, nincs önkéntes mártírság, rendben? – suttogta. Megadóan bólintottam.
Annak ellenére, hogy minden bizonnyal a többiek is látták a fényt, egy tapodtat sem gyorsítottunk. Egyre idegesebb lettem, nem értettem, miért nem megyünk már sebesebben, legalább egy kicsit. De mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Türelmetlenül felmorogtam, mire Alice felkuncogott előttem.
- Nyugalom, mindjárt ott vagyunk – szűrte a fogai között.
- Könnyű mondani – nyögtem vissza.
De hiába erősködtem, hiába hadakoztam magamban, rájöttem, hogy nincs igazam. Elvégre, ha valami olyasmi vár ránk a folyosó végén, amivel csak összeszedetten tudunk megbirkózni, jobb, ha higgadtan, lassan közelítünk. Miután ezt letisztáztam magamban, kissé nyugodtabban tettem egymás elé a lábaimat.
Mikor kiértünk a fényre, megmerevedtem a döbbenettől.
Egy bronszínű alak hajolt egy földön fekvő, halott vámpír fölé. Először nem tudtam hová tenni, de amikor rájöttem, hogy kit látok magam előtt, a torkomra fagyott a szó. Egyszerűen nem voltam képes megmozdulni, annyira sokkolt a látvány, mert mindenkire számítottam ezen az istenverte helyen, csak őrá nem. Aztán lassan kinyitottam a számat, vettem egy mély levegőt, és döbbenten belekiáltottam a nyomasztó csendbe:
- Te mit keresel itt?
Jó olvasást mindenkinek, és kérlek, írjatok nekem pár sort! Köszönöm!
xoxo
Lea
(Bella szemszöge)
Csak álltam ott, és bámultam az előttem álló, mozdulatlan csoportot. Egyszerűen lefagytam. Tudtam, hogy amit magam előtt látok, az a valóság, mégsem hittem a szememnek. Nem hittem, nem akartam elhinni a nyilvánvalót, már arra gondoltam, hogy valamelyik ellenséges vámpír hatolt be a koponyámba valahogy, és ő erőszakolt rám téves képzeteket. Hiszen Ő nem állhatott előttem, mert Ő nem is tudja, hogy mi történt velem és a család többi tagjával.
De mégis, valami belső bizonyosság mozgolódott bennem, és az eddig festményszerűen mozdulatlanul álló társaság megelevenedett, igazolást nyertem az eddig csak félve sejtett reményeimre. És akkor végre olyasmit éreztem, amit a szökésem és elrablásom alatti időben egyszer sem: megkönnyebbült és hálás voltam egyszerre, az egész testemet árjárta valami furcsa érzés és már nem tudtam másra gondolni, csak hogy végre megérinthessem álmaim megtestesítőjét.
Az érzelmek észrevétlenül kúsztak fel a torkomon, majd egyetlen, rövid hangban törtek fel belőlem. A sikoly, ami elhagyta a számat, éppúgy meglepett engem, mint őt. Elkerekedő szemekkel, hitetlenkedve bámultunk egymásra, és nekem hirtelen az az abszurd gondolat jutott eszembe, hogy te jó ég, milyen csapzott vagyok! Miközben fürgén, de annál óvatosabban a földre fektettem a még mindig nyöszörgő Rosaliet, gyorsan végignéztem magamon. A nadrágom több helyen is kiszakadt, a felsőm sem volt jobb állapotban és valahol elhagytam a cipőm bal felét is. Tényleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan, de aztán felötlött bennem, hogy valószínűleg senki nem számított arra, hogy nagyestélyiben fogok levonulni a lépcsőn. Így megnyugodva fordultam ismét a tönkrezúzott ajtóban álló társaság felé, de a szemeim csak egyvalakit láttak, és ő is engem fürkészett kutakodón. Olvadt aranyszín írisze pillanatról pillanatra egyre lágyabbá vált, fogva tartotta az enyémet. Lassan tettem egy lépést felé, még mindig attól félve egy kissé, hogy köddé válik, de miután ugyanott maradt, ahol eddig volt, sutba dobtam az összes kétségemet és teljes sebességgel felé futva a nyakába vetettem magam.
És végre ott voltam, éreztem a selymes bőr tapintását a tenyeremen, láttam a szemeiben fellobbanó szerelmet és éreztem őt a szívemben, a lelkemben, minden sejtemet átjárta egy, szinte már félelmetesen ámulatba ejtő boldogság, amitől úgy éreztem, menten elájulok. Edward kezei a derekamra fonódtak, így felhúztam a lábaimat és a csípője köré fontam őket, majd megtettem azt, amire már nagyon régóta vártam: eszeveszetten megcsókoltam. Beburkolt ez a csók, meleg takaróként borult kettőnk köré és felelevenítette minden eddigi boldogságunkat, úgy ölelt körbe minket, mint csendes szellő az erdő fáit. Élveztem, ahogy az ajkai gyengéden kapnak az enyém után, ahogy a kezei önkéntelenül is simogatják a hátamat, ahogy az édes lehelete csiklandozza az arcomat. Egyszerre mosolyogtunk bele ebbe a csókba, és én úgy éreztem, sikítani tudnék a boldogságtól, hogy végre itt van, hogy együtt vagyunk és többé már el sem engedjük egymást.
- Végre megvagy! Bella, édes Bellám… szerelmem… - suttogott édes kis semmiségeket a torkom üregébe, de a száját egy pillanatra sem szakította el az enyémtől.
Felkacagtam, boldogan és elégedetten, majd egy utolsó, apró csókot követően lekászálódtam róla, de egy centimétert sem távolodtam el tőle. Ahogy óvatosan végigsimítottam az arcán, keze rákulcsolódott az enyémre és úgy bújt bele a tenyerem ölelésébe, mint egy hízelkedő kismacska. Elmosolyodtam ezen a gondolaton, de a vigyor hamar leolvadt az arcomról.
- Bella! Istenem, Bella, annyira aggódtam érted! Hogy jutott eszedbe ilyen őrültség? – nem is Alice lett volna, ha a viszontlátás miatti örömbe nem keverte volna bele a szemrehányást is.
Nem haragudtam rá, nem is lett volna hozzá jogom, mert teljesen igaza volt. Ezért csak odaléptem elé és szorosan megöleltem őt is. Mivel Edward még mindig nem volt hajlandó elengedni, így kettejük közé szorulva ölelgettem Alice-t, és ha Emmett nem lett volna túlzottan elfoglalva Rosalie-val, biztos, hogy évekig hallgathattam volna a megjegyzéseit emiatt. Alice Kezei először tétován kulcsolták át a mellkasomat, de egy megadó sóhaj után ő is fullasztó-szorosan átölelt.
- Ali… - nem jutottam tovább, mert a kis tündér hirtelen visszaváltozott dühös kobolddá és nekem esett.
- Komolyan mondom Bella, egyszer a sírba viszel! – toporzékolt előttem. Jasper halkan felkuncogott mögöttem, mire Alice vetett rá egy mérges pillantást. A nevetés abbamaradt. – Most komolyan gondoltad ezt az egész „egyedül megyek Volterrába és megoldom az ügyet egymagam, nagyokosok” hadműveletet? Mégis, mit képzeltél? Hogy mi majd otthon ülünk malmozva és várunk rád? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy… - Alice végtelennek ígérkező korholását Edward szakította félbe.
- Alice, elég! Ezt majd otthon megbeszéljük, most van fontosabb dolgunk is! – dörrent rá a húgára, aki ijedten összehúzta magát, de azért még próbálkozott.
- Tudom, de akkor is, én… - hadarta gyorsan, de nem járt szerencsével ezúttal sem.
- Azt mondtam, elég! Jasper, kérlek, állítsd már le egy kicsit! El kell tűnnünk innen minél előbb! – Edward feszültséggel teli hangja ágyúdörgésként robbant a szinte teljesen üres helyiségben, a falak sokáig visszhangozták a szavait.
- Bella, elárulnád, kérlek, hogy mit kerestek itt? És Rose-zal mi történt? – Emmett örökké vidám hangja most fájdalommal telítődve döngött a kopár falak között, szemei végtelen szenvedést és aggodalmat sugalltak, miközben a felesége fölé hajolt.
Még végig sem mondta, bennem máris felsejlett egy halvány félelem, egy olyan rejtett bizonyosság, ami gúzsba kötötte a testemet és majd’ elvette az eszemet.
- Edward! Úristen, Edward, nem… Carlisle és Esme… a gyerekek… Mennünk kell! Ők is… Jane őket is… - tudtam, hogy nem beszélek érthetően, mégsem voltam képes összeszedni magam. Csak álltam ott, kapkodva a levegőt és megrémültem a lelki szemeim elé vetülő borzalmas képektől. Nem tudtam, mi történt a családom többi tagjával és ez a bizonytalanság felemésztett.
- Bella, édesem, miről beszélsz? Bella, nyugodj meg, és meséld el, mi zaklatott fel ennyire, kérlek! – Edward szemei megteltek aggodalommal, és gyengéden maga felé fordítva megrázott a vállamnál fogva.
- A gyerekek… Jane őket is idehozta… és Carlisle-t és Esmét is! Edward, muszáj megtalálnunk őket! Az nem lehet, hogy ők… - a rám törő zokogástól elcsuklott a hangom, de a lényeget sikerült végre elmondanom.
- Édes, nyugodj meg, kérlek! Bella, kedvesem… sssss… - Edward kétségbeesetten simogatta a hátamat, miközben szorosan magához húzott. Ahogy a hűvös mellkasa az enyémnek nyomódott, éreztem, ahogy a rettegés lassan visszahúzódik a tudatomról, bár egy enyhe nyugtalanság mindig ott táncolt bennem. De legalább már képes voltam összefüggően beszélni. Kiszakítottam magam a nyugalmat adó ölelésből és fel-alá sétálgatva próbáltam rendezni a gondolataimat.
- Jane… Jane Volturi tervelte ki ezt az egészet! Elraboltatott engem, Rosaliet, Carlisle-t és Esmét, meg a gyerekeket is! Egy Alvian nevű orosz vámpírral szövetkezett, de hogy miért, azt még nem sikerült kiderítenem. Valami olyasmiről beszéltek, hogy én valami Őrző vagyok, vagy ilyesmi, de ez értelmetlen! Ez az egész szituáció kész téboly! Vagy csak én vagyok ilyen ostoba, hogy nem látom az összefüggéseket?! Csak én vagyok ilyen gyenge? – kiáltottam fel elkeseredetten és lehajtottam a fejem. Edward elém lépett, és finoman megemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen.
- Életem, figyelj rám, kérlek! Ne mondj soha többé ilyeneket, mert ezek a dolgok nem igazak! Nálad erősebb nőt nem ismerek. Olyan vagy nekem, mint az égbolt, semmi sem érinthet meg, mert az ég olyan nyitott és hatalmas, és mindig változatlan marad – cikázhatnak rajta villámok, viharok tépázhatják, az ég akkor is ott marad, sértetlenül. És te is ilyen vagy, csak gondolj arra a sok mindenre, ami eddig veled történt! De mindezek ellenére te mégis itt vagy, mi itt vagyunk, és ezt már soha, senki nem veheti el tőlünk! Nem engedem, hogy elvegyék, ha kell, az életem árán is megvédem mindazt, amit együtt építettünk fel. A boldogságunk nem lehet alku tárgya, ezt megígérem neked – Edward szenvedélyes szónoklata a végére suttogásba fulladt.
A torkomat elöntötte a már jól ismert, szorító érzés, a szemeimet csípték a lehetetlen könnyek.
- Köszönöm… - csak ennyit tudtam súgni, de Edward értette, és ez volt a lényeg. Finoman elmosolyodott, és végigcirógatta az arcomat.
- Bármikor – lehelte az ajkaimra.
- Bella…? Hol van Bella? – nyöszörgött Rosalie, mire egy bocsánatkérő pillantást vetettem Edwardra és hozzá siettem.
Most, hogy jobban szemügyre vettem, észrevettem, hogy tényleg nem volt túl jó állapotban. A vállán és a karján lévő harapások ugyan gyógyulófélben voltak már, de a nyaka még mindig borzasztóan nézett ki. A vámpírfogak mélyen belemartak a bőrébe, hosszú, vérvörös forradásokat hagyva maguk után. Aggódva simítottam végig az arcán, mire felpattantak a szemei és rémülten nézett rám, aranyszínű írisze valósággal lángolt a félelemtől.
- Bella… Sikerült? Kijutottunk? A kicsik? Esme és Carlisle? – hadarta gyorsan és erősen lihegve Rose.
- Ssss… Rose, nyugalom, semmi baj! Nézd csak, ki jött el hozzád! – mosolyogtam rá biztatóan, és oldalra intettem a fejemmel. Követte a mozdulatot, és amikor a tekintete megtalálta Emmettét, sírva fakadt. Úgy rázkódott a zokogástól, hogy lehetetlen volt megnyugtatni.
- Kicsim, ne csináld! Most már minden rendben lesz! Hallod, Rose? Nyugi – Emmett gyengéden a karjába vette a feleségét és ringatni kezdte, akár egy gyereket.
Láthatóan bevált a módszer, mert Rosalie szívszaggató sírása lassan erőtlen hüppögéssé szelídült, majd végleg elhallgatott. Amikor abbamaradt a zokogás, felemelte a fejét és szégyenkezve nézett körül. Valószínűleg megalázónak érezhette a helyzetet, hiszen attól eltekintve, hogy rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb hisztis megnyilvánulásai, még mindig Rosalie volt a legbüszkébb vámpír, akit ismertem. Nem akart gyengének mutatkozni sosem, és most, hogy úgymond lerombolta ezt a gondosan felépített illúziót, rátört a menekülni akarás. Folyamatosan sóhajtozva és nyögdécselve, Emmett karjára támaszkodva felállt a földről és lesunyt szemekkel végignézett rajtunk. Alice volt az első, aki elvigyorodva átölelte és biztosította arról, hogy nem történt semmi, majd sorban mindenki odalépett hozzá egy ölelésre. Amikor én kerültem sorra, Rose szemei kitágultak a félelemtől.
- Bella, mennünk kell! Gyerünk, nem vesztegethetjük tovább az időt! – megragadta a karomat és elkezdett a lépcsősor felé húzni.
- Rosalie! Állj meg! Azonnal! – Edward hangja feldörrent mögöttem és éreztem, ahogy elkapja a másik karomat, visszafelé ráncigálva engem.
- Hé, elég legyen! Még széttépitek ezt a lányt! – állt be negyediknek Alice is a két testvér közé. Rose rávillantotta a szemét Edwardra, de elengedett.
- Te talán nem akarod, hogy újra mindenki biztonságban legyen? – rivallt rá a férjemre. Teljesen önmaga volt megint és ez örömmel töltött el a feszült hangulat ellenére is.
- Dehogynem, de nem állíthatunk oda így, szükségünk lesz egy tervre is! Különben is, soha nem engedném, hogy Bella egyedül vágjon neki ennek, egy őrült tyúkkal az oldalán! – fröcsögte Edward a nővérének. Ijedten kapkodtam a fejemet kettejük között, nem tudtam, mi váltotta ki ezt a nagy ellenségeskedést.
- Edward… Mit beszélsz? Kérj bocsánatot tőle! Ha Rose nincs, mostanra talán már én sem élnék! – dühösen rácsaptam kedvesem mellkasára, aki csak döbbenten pislogott rám.
- Én… - láttam rajta, hogy vacillál, ezért megrángattam az ingét.
- Edward…! – nyomatékosítottam az akaratomat, mire lemondóan felsóhajtott.
- Sajnálom, Rose! De még egyszer ne forduljon elő ilyen! – nem bírta volna ki, ha nem az övé az utolsó szó…
- Hah! Ha tudnád, min mentünk keresztül az elmúlt időkben, nem lennél ilyen fölényeskedő! – sziszegte a nővérem és mélyen Edward szemébe fúrta a tekintetét. Szerelmem ábrázata először elnyúlt, majd egyre ködösebb lett, a feltámadó harag kígyóként fonta körbe a testét.
- Hol van? – már remegett az indulattól, nem volt önmaga. Kétségbeesetten pillantottam Jasperre, segítségért könyörögtem neki némán, de csak tehetetlenül megrázta a fejét.
- Kicsoda? – kotyogta közbe Alice és kíváncsian nézett a triónkra.
- Az az undorító, talpnyaló Damien! Letépem a fejét! Mégis, mit képzel magáról? Hogy jut eszébe ilyesmi! – Edward teljesen kikelt magából, pedig a legrosszabbat még nem is tudta, mert azt Rose-nak sem árultam el. De nem akartam, hogy most velem legyünk elfoglalva, volt egy sokkal fontosabb teendőnk is.
- Edward, kérlek, nyugodj meg! Ez most mind nem számít! Gondolj a többiekre! Eden és Sunday várnak ránk! Gyerünk, gondolj rájuk! – a két kezembe fogtam az arcát, és a szemébe nézve láttam, ahogy a düh sűrű, fekete fátyla lassan visszahúzódik az elméjéről és átadja a helyét a féltésnek. Vett pár mély lélegzetet, megrázta a fejét és végre újra önmaga volt, az az Edward, akit szerettem.
- Igazad van, a bosszúval ráérek később is foglalkozni. Menjünk, szabadítsuk ki őket! – mormolta az orra alatt.
Bólintottam egyet, majd fojtott hangon elkezdtem mesélni arról, amit eddig megtudtam. Miután úgy-ahogy a mondandóm végére értem, kézen fogott és a lépcső felé vette az irányt. Úgy gondoltuk, előbb Esmét és Carlisle-t keressük meg, mert ha a gyerekeket többen is őrzik, akkor jobb, ha mi is nagyobb létszámban vonulunk fel. Teljes némaságban lépkedtünk, feszülten figyeltük a ház minden apró neszét. Amikor leértünk az alagsorba, Jasper, aki eddig elöl haladt, felemelte a kezét, megállítva ezzel minket. Hálát adtam az égnek, hogy velünk van, mert a katonai tapasztalata, bármilyen kegyetlen módon is szerezte, de most határozottan az előnyünkre vált. Vettem egy mély levegőt és megéreztem a vámpírok illatát, és hamarosan a hangjukat is meghallottam, éppen minket kerestek elszántan. Jasper óvatosan kikémlelt a fal mögül, majd vigyorogva jelezte, hogy csak hárman vannak, sima ügy lesz. Derűlátása ellenére bennem feltámadt a félelem, nem akartam, hogy a családom bármely tagjának baja essen. De a fiúk nem gondolhatták így, mert összevillantották a tekintetüket, majd a folyosó felé indultak. Edward visszanézett egy pillanatra, és adott egy gyors csókot a számra.
- Itt maradsz! – tette hozzá mosolyogva, majd megfordult és a testvérei után sietett.
Még fel sem háborodtam ezen az arcátlan utasításon, már hallottam is, ahogy valakik fájdalmasan felvinnyognak, ahogy betörik egy ablak, ahogy beomlik egy fal. Nem törődve Edward utasításával kirohantam a fedezékünkből, de a döbbenet két lépés után megállított. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, ahogy a fiúk az ablakon dobálják ki a vámpírok szétmarcangolt testrészeit, majd miután ezzel végeztek, egy lángoló fadarabot is utánuk hajítanak. Cinkosan egymásra pillantottak, és összecsapták a tenyerüket. Ha visszagondoltam arra, hogy nekem mennyi erőfeszítésembe került harcolni, és hogy ők milyen hamar végeztek, újra elöntött a gyenge-vagyok érzés. Persze, nagyon örültem, hogy semmi bajuk, és nagyon büszke is voltam, de egy kissé elszontyolodva léptem oda hozzájuk.
- Bella? Miért szégyelled magad? – szólalt meg Jasper, mire Edward megütközve nézett rám.
- Semmi, csak… csak nektek ez olyan könnyen ment, míg én csak szerencsétlenkedtem itt, mikor minket is… - nem jutottam tovább, mert Jasper a szavamba vágott.
- Ez ostobaság! Bella, ha nem lettél volna olyan elszánt és talpraesett, mostanra már egyikőtök se élne. És ne felejtsd el, hogy akkor egyedül küzdöttél meg kettővel! Ez nem elhanyagolható körülmény – mosolygott rám melegen.
- Jó, de akkor is… - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Édesem, Jazznek igaza van. Lenyűgöző a teljesítményed és mi mind nagyon büszkék vagyunk rád! – körbenézett támogatást várva. Mindenki bőszen bólogatott. Éreztem a pirulást jelző bizsergést az arcomon, de kihúztam magam.
- Oké, zseniális voltam! Most örültök? – gúnyosan felhúztam a szemöldököm, Emmett meg felröhögött mellettem.
- Mindig is tudtam, hogy nem olyan kicsi az egód, mint amilyennek mutatod! – kacarászott jókedvűen.
- Igazán boldoggá tesz a jókedved, Emmett, de azt hiszem, itt az ideje, hogy megkeressük a szüleinket, nem gondolod? – nézett szúrósan Rosalie a férjére, mire az elhallgatott és bólogatni kezdett. Rose elégedetten elvigyorodott.
- Gyerünk, azt hiszem, ez mögött az ajtó mögött lesznek! – Alice odatáncolt az egyik megerősített ajtóhoz, és egyetlen mozdulattal letörte a zárat.
- Csak hiszed? – pillantott rá Edward kérdőn, mire az apró lány csak megvonta a vállát.
- Mondtam már, hogy mostanában nem igazán voltak látomásaim. Inkább a női megérzéseimre hagyatkozom – magyarázta, majd belökte az ajtót és besietett.
Nekünk se kellett több, mentünk utána.
Ami odabent fogadott, felért egy csapással. Carlisle a földön ült, egy koszos matracon, hátát a falnak támasztava. Esme feje az ölében feküdt, mindketten olyanok voltak, mint akik… alszanak. Mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, minden lépésnél egyre jobban aggódva közeledtem feléjük. Jasper és Alice villámgyorsan letérdeltek eléjük és gyengéden megrázták őket. Semmi. Alice óvatosan végigtapogatta Carlisle-t és amikor a tarkójához ért a keze, halkan felsikított. Nem értettem, mi váltotta ki ezt nála, így közelebb mentem. Carlisle nyakán volt egy szerkezet, egy napra hasonított, a sugarai belemélyedtek a bőrébe és körbefonták a gerincét. Döbbenten pislogtam hátra, segítséget vártam valakitől, de mindannyian épp olyan tanácstalanul néztek. Emmett felemelte Esmét a földről, míg Edward a hasára fordította az apját. Matatott valamit a szerkezeten, mire az hangos kattanással kinyílt és a padlóra esett, apró, tűszúrásszerű sebeket hagyva maga után.
Carlisle felsóhajtott, majd kinyitotta a szemét. Kissé kábán nézett körbe, de amikor meglátott minket, egy megkönnyebbült mosoly ragyogott fel az arcán. Edward közben Esmét is megszabadította a szerkezettől, aki hasonló tüneteket produkált, mint a férje. Meglepően gyorsan összeszedték magukat, pár pillanattal később már mindketten talpra álltak.
- Ti hogy kerültök ide? – nézett Rám Carlisle kérdőn.
- Velem ugyanaz történt, mint veletek, csak kevésbé drámaian, a többiek meg megmentősdit játszanak – nevettem rá, majd a nyakába ugrottam.
Tényleg úgy éreztem, mintha az apám lenne, nemcsak képletesen szólva, hanem valóságosan is. Nagyon boldog voltam, hogy nem történt semmi komolyabb bajuk. A szemem sarkából láttam, hogy Esme ellágyult tekintettel néz ránk, így fogtam magam, és őt is magamhoz szorítottam.
Hamarosan már mindenki ölelgetett mindenkit. Edwardnak valahogy sikerült úgy helyezkednie, hogy minden „kör” után az ő karjában kössek ki, és ilyenkor nem szalasztotta el az alkalmat arra, hogy csókokat lopjon tőlem. Rákacsintottam, mire ő rám nevetett. Zavartalan lehetett volna a pillanat, de még hátravolt a legnehezebb feladatunk. Szinte egyszerre komorultunk el, mélyen egymás szemébe néztünk, és bólintva adtuk a másik tudtára, hogy egyre gondoltunk.
Gyors megbeszélés után elindultunk felfelé, át a hallon, ki az épületből és a kocsi felé vettük az irányt. Mivel csak ötszemélyes volt, és mi nyolcan voltunk, így elvetettük az ötletet és futva indultunk neki. Kettes párokba rendeződve fésültük át az erdőt, de nem találtunk semmit. Kezdtem nagyon elkeseredni. Feszülten fürkésztem a tájat, de nem láttam semmilyen házat, semmilyen épületet, ahol esetleg elrejthették volna az ikreket. Zavarodottan rohantam ide-oda a fák között, és egyszer csak majdnem hasra estem valamiben. Bosszankodva fordultam hátra, elvégre vámpír létemre természetfölötti egyensúlyérzékkel kellene rendelkeznem, én mégis képes voltam csaknem elesni. Jellemző… Amikor közelebb érve megláttam, miben botlottam el, felkiáltottam meglepetésemben. Hát persze! Ki mondta, hogy egy házban vannak?
A kiáltásomra villámgyorsan ott termettek a többiek is, és kíváncsian néztek rám. Nem kis büszkeséggel mutattam a lábam előtt heverő kallantyúra. Edward megölelt, míg Jasper eltátotta a száját.
- Hogy találtad meg? – kérdezte döbbenten, mert az előbb ő keresett errefelé, de nem talált semmit.
- Belebotlottam. Szó szerint – vártam, hogy Emmett felröhögjön és nem is kellett sokáig. Úgy rázta a nevetés, hogy zengett tőle az erdő.
- Tisztelt hölgyeim és uraim! Bemutatom a világtörténelem első kétballábas vámpírját! – kuncogott önelégülten, de Rosalie tarkón vágta, mire csend lett. Hálásan pillantottam Rose-ra, egy időre megszabadított Emmett gúnyolódásától.
Carlisle és Jasper közben felemelték a gondosan álcázott csapóajtót, és egy sötét, meredek lépcsősor tárult a szemünk elé. Összenéztünk, majd egymás mögött haladva, lassan leereszkedtünk a mélybe. Ha nem lett volna olyan kifinomult a látásunk, valószínűleg folyton orra bukva haladtunk volna csak előre, mert semmi fény nem szűrődött le ide, koromsötét volt. Amikor leértünk a lépcső aljára, éreztem, hogy Edward hátulról átkarolja a derekamat, és maga előtt tolva vezet. Melegséggel töltött el a tudat, hogy még most is óvni akar, pedig már régóta szinte sebezhetetlennek számítottam. Ahogy mentünk előre, észrevettem egy halvány pislákolást a folyosó végén. Izgatottan elkezdtem ficeregni Edward ölelő karjai között, de ő szorosan tartott. Felháborodottan hátranéztem, de ő csak a fejét rázta, és a fülemhez hajolt.
- Egyszerre megyünk, nincs önkéntes mártírság, rendben? – suttogta. Megadóan bólintottam.
Annak ellenére, hogy minden bizonnyal a többiek is látták a fényt, egy tapodtat sem gyorsítottunk. Egyre idegesebb lettem, nem értettem, miért nem megyünk már sebesebben, legalább egy kicsit. De mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Türelmetlenül felmorogtam, mire Alice felkuncogott előttem.
- Nyugalom, mindjárt ott vagyunk – szűrte a fogai között.
- Könnyű mondani – nyögtem vissza.
De hiába erősködtem, hiába hadakoztam magamban, rájöttem, hogy nincs igazam. Elvégre, ha valami olyasmi vár ránk a folyosó végén, amivel csak összeszedetten tudunk megbirkózni, jobb, ha higgadtan, lassan közelítünk. Miután ezt letisztáztam magamban, kissé nyugodtabban tettem egymás elé a lábaimat.
Mikor kiértünk a fényre, megmerevedtem a döbbenettől.
Egy bronszínű alak hajolt egy földön fekvő, halott vámpír fölé. Először nem tudtam hová tenni, de amikor rájöttem, hogy kit látok magam előtt, a torkomra fagyott a szó. Egyszerűen nem voltam képes megmozdulni, annyira sokkolt a látvány, mert mindenkire számítottam ezen az istenverte helyen, csak őrá nem. Aztán lassan kinyitottam a számat, vettem egy mély levegőt, és döbbenten belekiáltottam a nyomasztó csendbe:
- Te mit keresel itt?
Friss ma!
Nagy nehezen, úgy-ahogy sikerült megírnom, már csak egy frappáns befejezés kell, és készen vagyok a következő fejezettel! Amint leírom az utolsó szót, már hozom is, ígérem!
xoxo
Lea
xoxo
Lea
2010. május 24., hétfő
Részlet a következő fejezetből
Nos, sikerült valamennyit megírnom, és pár sorral szeretném bevezetni a következő fejezetet XD Remélem, még ma sikerül feltennem, de ha nem, akkor holnap már biztos fent lesz! ;)
"Egy bronszínű alak hajolt a földön fekvő, halott vámpír fölé. Először nem tudtam hová tenni, de amikor rájöttem, hogy kit látok magam előtt, a torkomra fagyott a szó. Egyszerűen nem voltam képes megmozdulni, annyira sokkolt a látvány, mert mindenkire számítottam ezen az istenverte helyen, csak őrá nem. Aztán lassan kinyitottam a számat, vettem egy mély levegőt, és döbbenten belekiáltottam a nyomasztó csendbe:
- Te mit keresel itt?"
"Egy bronszínű alak hajolt a földön fekvő, halott vámpír fölé. Először nem tudtam hová tenni, de amikor rájöttem, hogy kit látok magam előtt, a torkomra fagyott a szó. Egyszerűen nem voltam képes megmozdulni, annyira sokkolt a látvány, mert mindenkire számítottam ezen az istenverte helyen, csak őrá nem. Aztán lassan kinyitottam a számat, vettem egy mély levegőt, és döbbenten belekiáltottam a nyomasztó csendbe:
- Te mit keresel itt?"
2010. május 17., hétfő
:@
Van egy rossz hírem :( Behányt a gépem, és fogalmam sincs, hogy mikor lesz újra működőképes állapotban :( Ezért most bizonytalan ideig nem leszek, de igyekszem életet lehelni abba a sz.rba :@ Na, nagyjából ennyi lenne, és tényleg sietni fogok!
Andi tőled elnézést kérek, mert így bétázni sem fogok tudni :'(
Legyetek jók és még egyszer: bocsánat!
xoxo
Lea
Andi tőled elnézést kérek, mert így bétázni sem fogok tudni :'(
Legyetek jók és még egyszer: bocsánat!
xoxo
Lea
2010. május 13., csütörtök
34. fejezet
Tudom, nagyon sokat kellett várni rá, amiért elnézést kérek, de ez most tényleg nehéz szülés volt XD Mostanában nem voltam boldogtalan, ezért marha nehéz volt beleélnem magam Edward helyzetébe XD Mindenesetre sikerült, jó szórakozást kívánok nektek! Magamnak meg sok komit XD
(Edward szemszöge)
Miután sikerült kiderítenem, hogy Bella hová ment, már nem volt túl nehéz rábeszélni a többieket az elutazásra. Emmett, mint mindig, játéknak, szórakozásnak tekintette ez egészet, a gondolatait csak egyetlen dolog kötötte le: minél több fejet, kart, lábat akart letépni. Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nagyon nem volt kedvem harcba bocsátkozni senkivel, hiszen ez jelentősen megnövelte volna a veszteség kockázatát, és én lehetőség szerint szerettem volna mindenkit egy darabban hazavinni.
- Na, indulhatunk végre? – Alice hangja kirángatott a gondolataim közül. A pöttömnyi vámpírlány csípőre tett kézzel állt előttem és nagyon furcsán méregetett.
- Persze. Mi van veled, Alice? – kérdeztem rá nyíltan.
- Ó, semmi, tényleg! Csak elgondolkoztam… - megvonta a vállát és elvigyorodott. Megpróbáltam kerülő úton kiszedni belőle a dolgokat, de valamiért hirtelen fontos lett neki a francia igeragozáson agyalni. Dühösen felmordultam és rávillantottam a szemeimet, de ő csak vigyorgott tovább. Magamban fortyogva téptem fel a kocsiajtót, ami a hirtelen és erőteljes mozdulatnak köszönhetően fülsiketítően megnyikordult.
- Na de Edward! Ha tönkreteszed, te lopsz másikat! A múltkor én voltam, most te jössz! – kacsintott rám a húgom, majd kecsesen kinyitotta a másik ajtót és beszállt.
Ó, de szívesen elkaptam volna azt a karcsú nyakát és…
- Edward, én ezt kétszer is meggondolnám – mormogta Jazz, aztán bepattant hátulra. Igazat kellett adnom neki, sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy Alice miatt dühöngjek. Vettem pár mély lélegzetet és próbáltam kizárni Emmett viccesnek talált gondolatait a fejemből. Még mindig azt boncolgatta, vajon mennyi az esélye egy harcnak.
Egy sóhajjal beültem a kocsiba és a kulcs elfordításával nekiindultam a nagyvilágnak.
- Edward? Te tényleg elhiszed, hogy Bella… nos, hogy Bella egy másik fickóval ment el? – Alice félve pillantott rám, nem tudta mire vélni az egészet és ezzel nem volt egyedül.
- Nem tudom. Az biztos, hogy Oroszországba repült és hogy két jegyet vett. Hogy mi késztette erre, azt én sem értem – dünnyögtem szinte csak magamban. Észre sem vettem, mennyire telítve van a hangom keserű érzelmekkel egészen addig, amíg Alice óvatosan meg nem érintette a karomat és megértően rám nem mosolygott.
- Figyelj, öcskös, nem lesz itt semmi baj! Majd megkeressük a te kis szökevényedet és hazavisszük – Emmett előrenyúlt a két ülés között és a vállamra tette a kezét.
- Igazuk van, ne aggódj! Meglesz Bella és akkor végre nyugalomban élhetünk mindnyájan – szólalt meg Jasper finom hangon.
- Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani, ezt is csak suttogva, annyira elképesztett ez a végtelen odaadás, ez a határtalan bizalom.
Persze, eddig is tudtam, hogy egymásért bármit megtennénk, hiszen számtalanszor segítettek már nekem is, amikor szükségem volt rájuk. Mégis, a szívem csordultig telt hálával, arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes viszonozni azt a sok jót, amit tőlük kaptam. Hiszen képesek lennének akár az életüket is áldozni értem, Belláért vagy a családunk bármely másik tagjáért is. És én is így voltam ezzel, a közöttünk lévő kapcsolatok milliónyi szállal fűztek széttéphetetlenül egymáshoz.
Amióta kihajtottunk a seattle-i repülőtérről, egyre gyorsuló iramban hajtottam, majd amikor elértük az autópályát, úgy igazából a gázra tapostam. A táj elmosódott csíkként vetült a szemem elé, mert bár a látásom hallatlanul éles volt, nem figyeltem eléggé a körülöttem lévő világra. A vezetés szinte ösztönösen ment, így szabadjára engedhettem a gondolataimat.
Valami baj volt a világgal, az egész élettel. Valami sötét, rémisztő és fenyegető árnyék borult mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Nem láttam tisztán ettől a ködtől, ami persze csak az én elmémben létezett, mert a kinti világ közönyösen merült bele a tespedtségbe, nem foglalkozott holmi kis érzelmekkel. Kétségbeesetten próbáltam az ellenőrzésem alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalmam. Nem tudtam befolyásolni a jövőt, mert az még nem volt valóságos, bármennyire is kaptam egy kis pluszt Alice által. És ez megijesztett, jobban féltem, mint valaha. Tudtam, hogy a túlélés kulcsa az, hogy átéljem a pánik különböző fázisait és összegyűjtsem az erőmet akkorra, mikor a félelem újra támadni fog. Ebben a pillanatban olyan, eddig még sohasem tapasztalt fizikai dermedtség lett úrrá rajtam, hogy nem annyira a szívemmel éreztem a félelmet, hanem inkább csodálkozva tanulmányoztam, akár valami idegen tárgyat, amely behatolt a lényembe. Nem is emlékeztem, mióta féltem már. Régóta, pokoli régóta, s ezt az állapotot nem lehetett megszokni. Rettegtem attól, hogy a múlt megismétlődik, és én ismét búcsút mondhatok a boldog és szerelemmel teli életről szőtt álmaimnak.
Alice megmozdult mellettem és ez kizökkentett a borús gondolatok közül. Szinte automatikusan bele akartam nézni a fejébe, de őszinte megdöbbenésemre, nem láttam semmit. Nem a megszokott módon semmit, mint amikor el akart titkolni előlem valamit, hanem szó szerint, a gondolatai némák voltak, nem láttam mást, csak sötétséget. Gondterhelten fordultam felé, a jobb kezemmel óvatosan megérintettem a vállát. Amikor rám nézett, még jobban megijedtem: a szeme tompán fénylett a sápadt arcán, a szájáról eltűnt az örökös mosoly, csak összetörten meredt maga elé.
- Alice? Alice, mi a gond? – próbáltam legyűrni azt a bosszantó érzést, ami szorongatta a torkomat, kissé rekedt hangot kölcsönözve nekem.
- Nem, semmi, én csak… Nem látok semmit… - motyogta maga elé, még nekem is figyelnem kellett, arra, hogy mit mond.
- Kicsim, érzem, hogy nyugtalan vagy! És félsz, bár nem teljesen értem, hogy mitől. Van valami baj? – hajolt előre Jasper és végigsimította a húgom arcát, aki hálásan hajtotta a fejét a gyengéd kezekbe.
- Nem, tényleg semmi komoly, csak aggaszt, hogy amióta megtudtuk, hogy Bella hová ment, nem voltak látomásaim. Egy sem. Sem Belláról, sem pedig rólunk. És ez legutóbb akkor fordult lő, amikor Tanya… - Alice rémülten elhallgatott, és kétségbeesetten pillantott rám. Megeresztettem egy keserédes mosolyt és megráztam a fejem.
- Nyugalom, Alice, semmi baj! Már valamennyire sikerült túltennem magam a dolgon – igazából a düh és a fájdalom szinte semmit sem csökkent bennem azóta, de ezt Alice-nek nem kellett tudni.
Jasper mindentudóan megköszörülte a torkát, de figyelemre se méltattam, inkább ismét a húgomra koncentráltam. Alice még mindig úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy rátámadok. Ezúttal egy biztató mosollyal fordultam felé.
- Alice szívem, nem tudod, mitől lehet ez? Mármint, hogy nincsenek vízióid – szólalt meg Jasper aggodalmas, halk hangon.
- Nem, fogalmam sincs, és ez kiborít! Eddig nem volt semmi gondom a látomásaimmal, és most egyszerre… vége van… és ez megijeszt. Nem boldogulok a képességem nélkül – sóhajtotta bánatosan Alice.
- Na, idefigyelj, hugi! Ha egy teljesen átlagos vámpír lennél, ami ugye alapból nem lehetséges, mert egy vámpír eleve nem átlagos, szóval, biztos vagyok benne, hogy akkor is leköröznél minket, legyen szó akár vidámságról, akár mások megsegítéséről. Hogy a női eszed rafináltságáról már nem is beszéljünk… Tehát, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy akár átlagos vagy, akár nem, nálad talpraesettebb ember – illetve jelen esetben vámpírt – nem ismerek. Te vagy a család motorja. Ezt ne felejtsd el! – Emmett, miután rájött, hogy az eddigi életében ez volt a leghosszabb, érzelmekkel foglalkozó beszéde, zavartan lehajtotta a fejét.
Alice először döbbenten nézett rá, majd a mindig is ismert, ragyogó mosoly felszikrázott az arcán és egyetlen lendülettel a hátsó ülés felé vetette magát. Jasper halkan felkuncogott, mialatt Alice Emmettet ölelgette kacagva. A hangulat a kocsiban kissé enyhült, amit hálásan nyugtáztak a végletekig feszült idegeim.
- Sosem gondoltam volna, hogy pont a „Nagy” Emmett Cullen jön zavarba egy kis érzelmességtől! – nevetett a húgom, majd tolatva visszamászott az első ülésre.
- Kikérem magamnak! Nem jöttem zavarba! – hápogott Emmett sértődötten, de hümmögve elhallgatott, mikor Jasper megköszörülte a torkát. Alice kacagott tovább, majd egyszer csak elnémult és üveges szemekkel bámult maga elé. Látomása volt.
- Ennyit arról, hogy nincs többé képessége! Teljesen feleslegesen csináltam magamból hülyét… - sóhajtott fel Emmett, és hátradőlt az ülésen. Jasper és én azonban feszülten figyeltük Alice-t, minden rezdülését árgus szemekkel követtük.
A gondolataira koncentráltam, de nem értettem a képek jelentőségét. Láttam havat, rengeteg havat, egy pusztulásra ítélt erdőt és egy romos állapotú, régi kúriát. És Jane –t.
- Edward? Mi a…
- Alice? Mi volt ez?
Egyszerre hördültünk fel, tágra nyílt szemmel, értetlenül néztünk egymásra. Alice tehetetlenül rázta fejét, láthatólag pontosan annyira megzavarodott, mint én.
- Miért fogunk mi Jane Volturival beszélni? Mi a fene folyik itt? – kezdtem elveszíteni a türelmemet, a harag hirtelen lángolt fel bennem.
Már nem is érdekelt, hogy ki áll a dolgok mögött, azt viszont tudtam, hogy meg fog fizetni mindenért, amit ellenünk elkövetett. Olyan élvezettel fogom apró darabokra tépni, mint ahogy ő élvezte a kínzásunkat. Szerettem volna törni-zúzni, hogy a külvilág tükrözze a bennem uralkodó káoszt. Teljesen elvette az eszemet a tehetetlen düh és az az érzés, hogy ebben a pillanatban, még ha akarnék, sem tudnék segíteni Bellának. Csak remélni tudtam, hogy lesz olyan erős, hogy kibírja addig, amíg megtaláljuk. Fogalmam sem volt, hogy miket kell kiállnia, de a szívem fájdalmasan sajgott már annak gondolatára is, hogy bántódása eshet. Mert bár erős volt, és ez alatt nem csak a testi erejét értettem, hanem a lelkit is, mindent ő sem élhetett túl. Szenvedtem ebben a katartikus állapotban, jobban kínlódtam, mint valaha, úgy éreztem, menten szétszakadok ebben a hatalmas érzelemben és többé nem fogom tudni újra összerakni magam.
Odakint lassan besötétedett, alkonyodott éppen. Ahogy a Nap levánszorgott a horizont alá, ragyogó narancs-vörösre festve az eget, olyan volt, mintha megállt volna az idő, mint aki nem tudja, maradjon-e a mindent elárasztó fényben, vagy engedje szabadjára a sötétséget. Mint mindig, a fény most is átengedte a világot a végtelenül elnyúló éjszakának és hagyta, hogy beborítsa az álmok takarójával.
- Jane Volturi? Mi köze van neki hozzánk? – Emmett döbbent kérdése kiszakított a csendes szemlélődésemből és újra a felszínre hozták a lappangó gondolatokat.
- Nem tudom, Emmett! De Alice látta, hogy beszélni fogunk vele, és nem leszünk éppen boldogok, sőt… Fogalmam sincs, mit akarnánk tőle, vagy ő mit akarhat tőlünk – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Talán segítséget fog nyújtani? Vagy a mi segítségünkre van szüksége? Vagy mi van? – nagyra nőtt bátyánk elkerekedő szemekkel bámult hol rám, hol Alice-re, de választ egyikünktől sem kapott.
Magam elé meredve vezettem tovább. A portlandi gyárnegyed már látszódott a távolban és a repülőtér zajai is elhallatszottak idáig. A városhatárhoz érve lelassítottam kissé, bár még így is rekordidő alatt elértük a repteret. Én még jóformán ki sem szálltam, amikor Alice már száguldott is a pénztárhoz. Mikor utolértük, a pult mögött ülő nő eltátotta a száját. Jasperrel szinte észre sem vettük, de Emmett nem hagyta volna ki az alkalmat és szélesen rávigyorgott a nőre, akinek erre kiestek a kezéből a papírok. Türelmetlenül felsóhajtottam és egy szúrós pillantást lövelltem Emmett felé, de ő csak mosolygott tovább. A szemeimet forgatva mentem távolabb és a le- és felszálló gépeket bámultam elmélyülten. Pár perc múlva Alice finoman megérintette a karomat és rám mosolygott.
- Gyere, menjünk, mindjárt indul a gépünk – mondta halkan.
- Menjetek előre, azonnal megyek én is – súgtam halkan, mire fájdalmas tekintettel rám nézett és elvonult.
Elsétáltam a férfimosdóig és beléptem a fehéren csempézett helyiségbe. Villámgyorsan ellenőriztem, hogy egyedül vagyok-e, majd bezárkóztam az egyik fülkébe és a fal mentén lecsúsztam a földre. Nem akartam a többiek előtt kiborulni, de Alice valószínűleg látta, úgyhogy mindegy is volt már. Azért maradtam a helyemen és csak bámultam magam elé, amíg nem éreztem, ahogy az eddig nagy nehezen elfojtott indulatok egyre feljebb kúsznak a torkomon, hogy aztán egyetlen kínkeserves kiáltásban összpontosuljanak. Nem tettem semmi mást, csak ordítottam, kiáltoztam bele a vakvilágba.
Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis hihetetlenül megkönnyebbültem tőle, valahogy megtisztultam, végre képes voltam tisztán szemlélni a dolgokat, rendezni a gondolataimat. Tehát Bella – egyenlőre ismeretlen oknál fogva – egy idegen vámpírral Oroszországba utazott. Valamilyen módon Jane is kötődött az ügyhöz. bár még mindig nem tudtam, hogyan. Az is világossá vált továbbá, hogy egy erdő mélyén fekvő, elhagyatott villát kell keresnünk.
Miután ezeket letisztáztam magamban, vettem egy nagy levegőt, feltápászkodtam a földről és kiléptem a fülkéből. A mosdó feletti tükörbe pillantva észrevettem, hogy még a szokásoshoz képest is sápadtabb voltam, már-már halotti fehérség lepte el az arcomat, amiből szinte világítottak a fekete szemeim. Hiába, régen voltam már vadászni… Reméltem, hogy az orosz vadak is olyan nagy számban fordulnak elő, mint nálunk, mert nem tudtam, meddig bírnám még emberek között. Eddig még nem volt problémám, de nem akartam kockáztatni. Így is elég nehéz lesz kibírni a tízórás utat egy emberekkel telezsúfolt repülőgépen. Sóhajtva léptem ki a mosdóból és a beszállókapu felé indultam. A körülöttem lévő emberek gondolatait sokféle dolog foglalta le; egy férfi a mennyasszonyát várta, egy idős házaspár az unokáit ment meglátogatni, egy magányos nő szakmai konferenciára ment. Hirtelen azt kívántam, bárcsak nekem is ilyen hétköznapi indokaim lennének az utazásra és nem mentőakciót kellene végrehajtanom.
Lassan odasétáltam a testvéreimhez. Alice megértő mosollyal fogadott.
- Most jobb? – csak ennyit kérdezett, mégis hihetetlenül hálás voltam érte. Bólogattam és rámosolyogtam én is. Végre egyensúly volt bennem, már tudtam, mit kell csinálnom. Valahogy a mosdóbeli jelenet megerősített, bármire készen álltam. A hangosbemondó beszállásra szólított fel minket, így mindannyian felmentünk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Mivel Alice természetesen Jasper mellé ült, így nekem Emmett maradt, nem kis rémületemre. Nem bírtam volna most elviselni a gondolatait, de szerencsére elhamarkodottan ítéltem, mert egész úton csendben maradt, mind a fejében, mind nyilvánosan.
Az eleinte végtelennek tetsző repülőút meglepően hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a leszálláshoz készülődtünk. Amint átjutottunk a vámvizsgálaton, Jasper rögtön elment kocsit bérelni. Sikerült szereznie egy nagyméretű, négy kerék-meghajtásos terepjárót, Emmett nem kis megelégedettségére. Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy merre is induljunk.
A sors váratlan segítséget sodort az utunkba. Egy szakadt ruhájú, koszos vámpír közeledett felénk. Nagyon idős lehetett már, mert a vámpír mivolta ellenére is görnyedten járt, a testét – már amennyi kilátszott a csuhája alól – mindenhol sebhelyek borították. Alice tekintete egy pillanatra elsötétedett, majd boldog vigyorral az arcán táncolt oda a férfihoz. Váltottak pár szót, majd a húgom bizakodó mosollyal jött vissza hozzánk.
- Azt mondja, nem messze az északi városhatártól mostanában nagy a mozgolódás egy régi szovjet villában. Vámpírok jönnek-mennek, egyre többen – hadarta gyorsan. Felcsillant a szemem, mert legalább már volt valami kiindulási pontunk.
- Ez lesz az! Tudom! Gyerünk, induljunk! – elkapott a lelkesedés, minél előbb oda akartam érni.
- Én vezetek! – kiáltott fel Emmett, és már be is pattant a kormány mögé. Kivételesen nem tiltakoztam.
Emmett gyorsan és vadul vezetett, de így is kellett több mint fél óra, mire kijutottunk a városból. Egy alig látható földútra lekanyarodva egyre beljebb jutottunk az erdőben. Néhol kicsúszott az autó a hó és a jég miatt, de haladtunk és ez volt a lényeg. Nem mehettünk sokáig, és már elénk is tárult egy valóban elhanyagolt ház homlokzatának képe. Emmett leállította a motort a kocsibehajtó végén és néma csendben kiszálltunk, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Éreztem az idegen vámpírok szagát és hallottam a gondolataikat is. Egymásra néztünk, majd minél kevesebb zajt csapva lépkedtünk a bejárat felé.
Váratlanul meghallottam a világ legszebb hangját, de most nem volt benne semmi nőies puhaság és báj. Kétségbeesett és fájdalommal teli kiáltást hallatott, majd rögtön utána felhangzott Rosalie sikolya is. Emmettnek nem kellett több, villámgyorsan az ajtónál termett és betörte a korhadt fát.
És akkor megpillantottam végre Bellát, aki döbbenten nézett rám, majd felsikoltott, óvatosan a padlóra fektette Rose-t és a nyakamba ugrott. Helyére billent a világ körülöttem.
(Edward szemszöge)
Miután sikerült kiderítenem, hogy Bella hová ment, már nem volt túl nehéz rábeszélni a többieket az elutazásra. Emmett, mint mindig, játéknak, szórakozásnak tekintette ez egészet, a gondolatait csak egyetlen dolog kötötte le: minél több fejet, kart, lábat akart letépni. Nagyon reméltem, hogy erre nem lesz szükség, nagyon nem volt kedvem harcba bocsátkozni senkivel, hiszen ez jelentősen megnövelte volna a veszteség kockázatát, és én lehetőség szerint szerettem volna mindenkit egy darabban hazavinni.
- Na, indulhatunk végre? – Alice hangja kirángatott a gondolataim közül. A pöttömnyi vámpírlány csípőre tett kézzel állt előttem és nagyon furcsán méregetett.
- Persze. Mi van veled, Alice? – kérdeztem rá nyíltan.
- Ó, semmi, tényleg! Csak elgondolkoztam… - megvonta a vállát és elvigyorodott. Megpróbáltam kerülő úton kiszedni belőle a dolgokat, de valamiért hirtelen fontos lett neki a francia igeragozáson agyalni. Dühösen felmordultam és rávillantottam a szemeimet, de ő csak vigyorgott tovább. Magamban fortyogva téptem fel a kocsiajtót, ami a hirtelen és erőteljes mozdulatnak köszönhetően fülsiketítően megnyikordult.
- Na de Edward! Ha tönkreteszed, te lopsz másikat! A múltkor én voltam, most te jössz! – kacsintott rám a húgom, majd kecsesen kinyitotta a másik ajtót és beszállt.
Ó, de szívesen elkaptam volna azt a karcsú nyakát és…
- Edward, én ezt kétszer is meggondolnám – mormogta Jazz, aztán bepattant hátulra. Igazat kellett adnom neki, sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy Alice miatt dühöngjek. Vettem pár mély lélegzetet és próbáltam kizárni Emmett viccesnek talált gondolatait a fejemből. Még mindig azt boncolgatta, vajon mennyi az esélye egy harcnak.
Egy sóhajjal beültem a kocsiba és a kulcs elfordításával nekiindultam a nagyvilágnak.
- Edward? Te tényleg elhiszed, hogy Bella… nos, hogy Bella egy másik fickóval ment el? – Alice félve pillantott rám, nem tudta mire vélni az egészet és ezzel nem volt egyedül.
- Nem tudom. Az biztos, hogy Oroszországba repült és hogy két jegyet vett. Hogy mi késztette erre, azt én sem értem – dünnyögtem szinte csak magamban. Észre sem vettem, mennyire telítve van a hangom keserű érzelmekkel egészen addig, amíg Alice óvatosan meg nem érintette a karomat és megértően rám nem mosolygott.
- Figyelj, öcskös, nem lesz itt semmi baj! Majd megkeressük a te kis szökevényedet és hazavisszük – Emmett előrenyúlt a két ülés között és a vállamra tette a kezét.
- Igazuk van, ne aggódj! Meglesz Bella és akkor végre nyugalomban élhetünk mindnyájan – szólalt meg Jasper finom hangon.
- Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani, ezt is csak suttogva, annyira elképesztett ez a végtelen odaadás, ez a határtalan bizalom.
Persze, eddig is tudtam, hogy egymásért bármit megtennénk, hiszen számtalanszor segítettek már nekem is, amikor szükségem volt rájuk. Mégis, a szívem csordultig telt hálával, arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes viszonozni azt a sok jót, amit tőlük kaptam. Hiszen képesek lennének akár az életüket is áldozni értem, Belláért vagy a családunk bármely másik tagjáért is. És én is így voltam ezzel, a közöttünk lévő kapcsolatok milliónyi szállal fűztek széttéphetetlenül egymáshoz.
Amióta kihajtottunk a seattle-i repülőtérről, egyre gyorsuló iramban hajtottam, majd amikor elértük az autópályát, úgy igazából a gázra tapostam. A táj elmosódott csíkként vetült a szemem elé, mert bár a látásom hallatlanul éles volt, nem figyeltem eléggé a körülöttem lévő világra. A vezetés szinte ösztönösen ment, így szabadjára engedhettem a gondolataimat.
Valami baj volt a világgal, az egész élettel. Valami sötét, rémisztő és fenyegető árnyék borult mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Nem láttam tisztán ettől a ködtől, ami persze csak az én elmémben létezett, mert a kinti világ közönyösen merült bele a tespedtségbe, nem foglalkozott holmi kis érzelmekkel. Kétségbeesetten próbáltam az ellenőrzésem alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalmam. Nem tudtam befolyásolni a jövőt, mert az még nem volt valóságos, bármennyire is kaptam egy kis pluszt Alice által. És ez megijesztett, jobban féltem, mint valaha. Tudtam, hogy a túlélés kulcsa az, hogy átéljem a pánik különböző fázisait és összegyűjtsem az erőmet akkorra, mikor a félelem újra támadni fog. Ebben a pillanatban olyan, eddig még sohasem tapasztalt fizikai dermedtség lett úrrá rajtam, hogy nem annyira a szívemmel éreztem a félelmet, hanem inkább csodálkozva tanulmányoztam, akár valami idegen tárgyat, amely behatolt a lényembe. Nem is emlékeztem, mióta féltem már. Régóta, pokoli régóta, s ezt az állapotot nem lehetett megszokni. Rettegtem attól, hogy a múlt megismétlődik, és én ismét búcsút mondhatok a boldog és szerelemmel teli életről szőtt álmaimnak.
Alice megmozdult mellettem és ez kizökkentett a borús gondolatok közül. Szinte automatikusan bele akartam nézni a fejébe, de őszinte megdöbbenésemre, nem láttam semmit. Nem a megszokott módon semmit, mint amikor el akart titkolni előlem valamit, hanem szó szerint, a gondolatai némák voltak, nem láttam mást, csak sötétséget. Gondterhelten fordultam felé, a jobb kezemmel óvatosan megérintettem a vállát. Amikor rám nézett, még jobban megijedtem: a szeme tompán fénylett a sápadt arcán, a szájáról eltűnt az örökös mosoly, csak összetörten meredt maga elé.
- Alice? Alice, mi a gond? – próbáltam legyűrni azt a bosszantó érzést, ami szorongatta a torkomat, kissé rekedt hangot kölcsönözve nekem.
- Nem, semmi, én csak… Nem látok semmit… - motyogta maga elé, még nekem is figyelnem kellett, arra, hogy mit mond.
- Kicsim, érzem, hogy nyugtalan vagy! És félsz, bár nem teljesen értem, hogy mitől. Van valami baj? – hajolt előre Jasper és végigsimította a húgom arcát, aki hálásan hajtotta a fejét a gyengéd kezekbe.
- Nem, tényleg semmi komoly, csak aggaszt, hogy amióta megtudtuk, hogy Bella hová ment, nem voltak látomásaim. Egy sem. Sem Belláról, sem pedig rólunk. És ez legutóbb akkor fordult lő, amikor Tanya… - Alice rémülten elhallgatott, és kétségbeesetten pillantott rám. Megeresztettem egy keserédes mosolyt és megráztam a fejem.
- Nyugalom, Alice, semmi baj! Már valamennyire sikerült túltennem magam a dolgon – igazából a düh és a fájdalom szinte semmit sem csökkent bennem azóta, de ezt Alice-nek nem kellett tudni.
Jasper mindentudóan megköszörülte a torkát, de figyelemre se méltattam, inkább ismét a húgomra koncentráltam. Alice még mindig úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy rátámadok. Ezúttal egy biztató mosollyal fordultam felé.
- Alice szívem, nem tudod, mitől lehet ez? Mármint, hogy nincsenek vízióid – szólalt meg Jasper aggodalmas, halk hangon.
- Nem, fogalmam sincs, és ez kiborít! Eddig nem volt semmi gondom a látomásaimmal, és most egyszerre… vége van… és ez megijeszt. Nem boldogulok a képességem nélkül – sóhajtotta bánatosan Alice.
- Na, idefigyelj, hugi! Ha egy teljesen átlagos vámpír lennél, ami ugye alapból nem lehetséges, mert egy vámpír eleve nem átlagos, szóval, biztos vagyok benne, hogy akkor is leköröznél minket, legyen szó akár vidámságról, akár mások megsegítéséről. Hogy a női eszed rafináltságáról már nem is beszéljünk… Tehát, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy akár átlagos vagy, akár nem, nálad talpraesettebb ember – illetve jelen esetben vámpírt – nem ismerek. Te vagy a család motorja. Ezt ne felejtsd el! – Emmett, miután rájött, hogy az eddigi életében ez volt a leghosszabb, érzelmekkel foglalkozó beszéde, zavartan lehajtotta a fejét.
Alice először döbbenten nézett rá, majd a mindig is ismert, ragyogó mosoly felszikrázott az arcán és egyetlen lendülettel a hátsó ülés felé vetette magát. Jasper halkan felkuncogott, mialatt Alice Emmettet ölelgette kacagva. A hangulat a kocsiban kissé enyhült, amit hálásan nyugtáztak a végletekig feszült idegeim.
- Sosem gondoltam volna, hogy pont a „Nagy” Emmett Cullen jön zavarba egy kis érzelmességtől! – nevetett a húgom, majd tolatva visszamászott az első ülésre.
- Kikérem magamnak! Nem jöttem zavarba! – hápogott Emmett sértődötten, de hümmögve elhallgatott, mikor Jasper megköszörülte a torkát. Alice kacagott tovább, majd egyszer csak elnémult és üveges szemekkel bámult maga elé. Látomása volt.
- Ennyit arról, hogy nincs többé képessége! Teljesen feleslegesen csináltam magamból hülyét… - sóhajtott fel Emmett, és hátradőlt az ülésen. Jasper és én azonban feszülten figyeltük Alice-t, minden rezdülését árgus szemekkel követtük.
A gondolataira koncentráltam, de nem értettem a képek jelentőségét. Láttam havat, rengeteg havat, egy pusztulásra ítélt erdőt és egy romos állapotú, régi kúriát. És Jane –t.
- Edward? Mi a…
- Alice? Mi volt ez?
Egyszerre hördültünk fel, tágra nyílt szemmel, értetlenül néztünk egymásra. Alice tehetetlenül rázta fejét, láthatólag pontosan annyira megzavarodott, mint én.
- Miért fogunk mi Jane Volturival beszélni? Mi a fene folyik itt? – kezdtem elveszíteni a türelmemet, a harag hirtelen lángolt fel bennem.
Már nem is érdekelt, hogy ki áll a dolgok mögött, azt viszont tudtam, hogy meg fog fizetni mindenért, amit ellenünk elkövetett. Olyan élvezettel fogom apró darabokra tépni, mint ahogy ő élvezte a kínzásunkat. Szerettem volna törni-zúzni, hogy a külvilág tükrözze a bennem uralkodó káoszt. Teljesen elvette az eszemet a tehetetlen düh és az az érzés, hogy ebben a pillanatban, még ha akarnék, sem tudnék segíteni Bellának. Csak remélni tudtam, hogy lesz olyan erős, hogy kibírja addig, amíg megtaláljuk. Fogalmam sem volt, hogy miket kell kiállnia, de a szívem fájdalmasan sajgott már annak gondolatára is, hogy bántódása eshet. Mert bár erős volt, és ez alatt nem csak a testi erejét értettem, hanem a lelkit is, mindent ő sem élhetett túl. Szenvedtem ebben a katartikus állapotban, jobban kínlódtam, mint valaha, úgy éreztem, menten szétszakadok ebben a hatalmas érzelemben és többé nem fogom tudni újra összerakni magam.
Odakint lassan besötétedett, alkonyodott éppen. Ahogy a Nap levánszorgott a horizont alá, ragyogó narancs-vörösre festve az eget, olyan volt, mintha megállt volna az idő, mint aki nem tudja, maradjon-e a mindent elárasztó fényben, vagy engedje szabadjára a sötétséget. Mint mindig, a fény most is átengedte a világot a végtelenül elnyúló éjszakának és hagyta, hogy beborítsa az álmok takarójával.
- Jane Volturi? Mi köze van neki hozzánk? – Emmett döbbent kérdése kiszakított a csendes szemlélődésemből és újra a felszínre hozták a lappangó gondolatokat.
- Nem tudom, Emmett! De Alice látta, hogy beszélni fogunk vele, és nem leszünk éppen boldogok, sőt… Fogalmam sincs, mit akarnánk tőle, vagy ő mit akarhat tőlünk – ráztam meg a fejem értetlenül.
- Talán segítséget fog nyújtani? Vagy a mi segítségünkre van szüksége? Vagy mi van? – nagyra nőtt bátyánk elkerekedő szemekkel bámult hol rám, hol Alice-re, de választ egyikünktől sem kapott.
Magam elé meredve vezettem tovább. A portlandi gyárnegyed már látszódott a távolban és a repülőtér zajai is elhallatszottak idáig. A városhatárhoz érve lelassítottam kissé, bár még így is rekordidő alatt elértük a repteret. Én még jóformán ki sem szálltam, amikor Alice már száguldott is a pénztárhoz. Mikor utolértük, a pult mögött ülő nő eltátotta a száját. Jasperrel szinte észre sem vettük, de Emmett nem hagyta volna ki az alkalmat és szélesen rávigyorgott a nőre, akinek erre kiestek a kezéből a papírok. Türelmetlenül felsóhajtottam és egy szúrós pillantást lövelltem Emmett felé, de ő csak mosolygott tovább. A szemeimet forgatva mentem távolabb és a le- és felszálló gépeket bámultam elmélyülten. Pár perc múlva Alice finoman megérintette a karomat és rám mosolygott.
- Gyere, menjünk, mindjárt indul a gépünk – mondta halkan.
- Menjetek előre, azonnal megyek én is – súgtam halkan, mire fájdalmas tekintettel rám nézett és elvonult.
Elsétáltam a férfimosdóig és beléptem a fehéren csempézett helyiségbe. Villámgyorsan ellenőriztem, hogy egyedül vagyok-e, majd bezárkóztam az egyik fülkébe és a fal mentén lecsúsztam a földre. Nem akartam a többiek előtt kiborulni, de Alice valószínűleg látta, úgyhogy mindegy is volt már. Azért maradtam a helyemen és csak bámultam magam elé, amíg nem éreztem, ahogy az eddig nagy nehezen elfojtott indulatok egyre feljebb kúsznak a torkomon, hogy aztán egyetlen kínkeserves kiáltásban összpontosuljanak. Nem tettem semmi mást, csak ordítottam, kiáltoztam bele a vakvilágba.
Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, mégis hihetetlenül megkönnyebbültem tőle, valahogy megtisztultam, végre képes voltam tisztán szemlélni a dolgokat, rendezni a gondolataimat. Tehát Bella – egyenlőre ismeretlen oknál fogva – egy idegen vámpírral Oroszországba utazott. Valamilyen módon Jane is kötődött az ügyhöz. bár még mindig nem tudtam, hogyan. Az is világossá vált továbbá, hogy egy erdő mélyén fekvő, elhagyatott villát kell keresnünk.
Miután ezeket letisztáztam magamban, vettem egy nagy levegőt, feltápászkodtam a földről és kiléptem a fülkéből. A mosdó feletti tükörbe pillantva észrevettem, hogy még a szokásoshoz képest is sápadtabb voltam, már-már halotti fehérség lepte el az arcomat, amiből szinte világítottak a fekete szemeim. Hiába, régen voltam már vadászni… Reméltem, hogy az orosz vadak is olyan nagy számban fordulnak elő, mint nálunk, mert nem tudtam, meddig bírnám még emberek között. Eddig még nem volt problémám, de nem akartam kockáztatni. Így is elég nehéz lesz kibírni a tízórás utat egy emberekkel telezsúfolt repülőgépen. Sóhajtva léptem ki a mosdóból és a beszállókapu felé indultam. A körülöttem lévő emberek gondolatait sokféle dolog foglalta le; egy férfi a mennyasszonyát várta, egy idős házaspár az unokáit ment meglátogatni, egy magányos nő szakmai konferenciára ment. Hirtelen azt kívántam, bárcsak nekem is ilyen hétköznapi indokaim lennének az utazásra és nem mentőakciót kellene végrehajtanom.
Lassan odasétáltam a testvéreimhez. Alice megértő mosollyal fogadott.
- Most jobb? – csak ennyit kérdezett, mégis hihetetlenül hálás voltam érte. Bólogattam és rámosolyogtam én is. Végre egyensúly volt bennem, már tudtam, mit kell csinálnom. Valahogy a mosdóbeli jelenet megerősített, bármire készen álltam. A hangosbemondó beszállásra szólított fel minket, így mindannyian felmentünk a gépre és elfoglaltuk a helyünket. Mivel Alice természetesen Jasper mellé ült, így nekem Emmett maradt, nem kis rémületemre. Nem bírtam volna most elviselni a gondolatait, de szerencsére elhamarkodottan ítéltem, mert egész úton csendben maradt, mind a fejében, mind nyilvánosan.
Az eleinte végtelennek tetsző repülőút meglepően hamar eltelt, és mire észbe kaptam, már a leszálláshoz készülődtünk. Amint átjutottunk a vámvizsgálaton, Jasper rögtön elment kocsit bérelni. Sikerült szereznie egy nagyméretű, négy kerék-meghajtásos terepjárót, Emmett nem kis megelégedettségére. Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy merre is induljunk.
A sors váratlan segítséget sodort az utunkba. Egy szakadt ruhájú, koszos vámpír közeledett felénk. Nagyon idős lehetett már, mert a vámpír mivolta ellenére is görnyedten járt, a testét – már amennyi kilátszott a csuhája alól – mindenhol sebhelyek borították. Alice tekintete egy pillanatra elsötétedett, majd boldog vigyorral az arcán táncolt oda a férfihoz. Váltottak pár szót, majd a húgom bizakodó mosollyal jött vissza hozzánk.
- Azt mondja, nem messze az északi városhatártól mostanában nagy a mozgolódás egy régi szovjet villában. Vámpírok jönnek-mennek, egyre többen – hadarta gyorsan. Felcsillant a szemem, mert legalább már volt valami kiindulási pontunk.
- Ez lesz az! Tudom! Gyerünk, induljunk! – elkapott a lelkesedés, minél előbb oda akartam érni.
- Én vezetek! – kiáltott fel Emmett, és már be is pattant a kormány mögé. Kivételesen nem tiltakoztam.
Emmett gyorsan és vadul vezetett, de így is kellett több mint fél óra, mire kijutottunk a városból. Egy alig látható földútra lekanyarodva egyre beljebb jutottunk az erdőben. Néhol kicsúszott az autó a hó és a jég miatt, de haladtunk és ez volt a lényeg. Nem mehettünk sokáig, és már elénk is tárult egy valóban elhanyagolt ház homlokzatának képe. Emmett leállította a motort a kocsibehajtó végén és néma csendben kiszálltunk, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Éreztem az idegen vámpírok szagát és hallottam a gondolataikat is. Egymásra néztünk, majd minél kevesebb zajt csapva lépkedtünk a bejárat felé.
Váratlanul meghallottam a világ legszebb hangját, de most nem volt benne semmi nőies puhaság és báj. Kétségbeesett és fájdalommal teli kiáltást hallatott, majd rögtön utána felhangzott Rosalie sikolya is. Emmettnek nem kellett több, villámgyorsan az ajtónál termett és betörte a korhadt fát.
És akkor megpillantottam végre Bellát, aki döbbenten nézett rám, majd felsikoltott, óvatosan a padlóra fektette Rose-t és a nyakamba ugrott. Helyére billent a világ körülöttem.
2010. május 11., kedd
Pályázati művek
Kedves mindenki!
Az alábbi oldalra felpakoltam az eddig beérkezett műveket, majd folyamatosan felkerül a többi is, csak néhányan kértek még pár nap haladékot :)
Arra kérnélek titeket, hogy nézzetek fel, olvassátok el a novellákat és írjatok véleményt róluk! Mivel azt szeretném, hogy mindenki kapjon valamilyen visszajelzést, ezért eldöntöttem, hogy addig nem hozom a következő fejezetemet, amí nincs mindegyik novellához legalább 3 db komment. Ez titeket ismerve gyorsan össze fog jönni, úgyhogy semmi pánik XD
Köszönöm a figyelmet XD
xoxo
Lea
Az alábbi oldalra felpakoltam az eddig beérkezett műveket, majd folyamatosan felkerül a többi is, csak néhányan kértek még pár nap haladékot :)
Arra kérnélek titeket, hogy nézzetek fel, olvassátok el a novellákat és írjatok véleményt róluk! Mivel azt szeretném, hogy mindenki kapjon valamilyen visszajelzést, ezért eldöntöttem, hogy addig nem hozom a következő fejezetemet, amí nincs mindegyik novellához legalább 3 db komment. Ez titeket ismerve gyorsan össze fog jönni, úgyhogy semmi pánik XD
Köszönöm a figyelmet XD
xoxo
Lea
2010. május 9., vasárnap
Ízelítő :)
Bár fejit sajnos még mindig nem tudtam hozni, mert nagyon megszenvedek most vele, de azért kaptok egy kis ízelítőt, remélem, élvezni fogjátok! Az egész fejezet hasonló hanvételű lesz, bár tettem bele egy kis eksönt is :) Jó olvasást!
"A vezetés szinte ösztönösen ment, így szabadjára engedhettem a gondolataimat. Valami baj volt a világgal, az egész élettel. Valami sötét, rémisztő és fenyegető árnyék borult mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Nem láttam tisztán ettől a ködtől, ami persze csak az én elmémben létezett, mert a kinti világ közönyösen merült bele a tespedtségbe, nem foglalkozott holmi kis érzelmekkel. Kétségbeesetten próbáltam az ellenőrzésem alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalmam."
"A vezetés szinte ösztönösen ment, így szabadjára engedhettem a gondolataimat. Valami baj volt a világgal, az egész élettel. Valami sötét, rémisztő és fenyegető árnyék borult mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Nem láttam tisztán ettől a ködtől, ami persze csak az én elmémben létezett, mert a kinti világ közönyösen merült bele a tespedtségbe, nem foglalkozott holmi kis érzelmekkel. Kétségbeesetten próbáltam az ellenőrzésem alá vonni olyasmit, ami felett nem volt hatalmam."
Újabb pályázat
Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani egy nagyon remek, új pályázatot! A követelmények hasonlók, mint nálam, tehát nem kell teljesen, véresen komolyan venni XD
A részleteket itt találjátok:
A részleteket itt találjátok:
Menjetek minél többen! És én is a résztvevők között vagyok, tehát csak ügyesen ;)
xoxo
Lea
Féktelen röhögés és végtelen jókedv :D
Szóval, miután tegnap sikerült elhárítani egy kisebb technikai problémát (név szerint, h a chatem nem bírta a terhelést), életem egyik legjobb beszélgetését éltem át. Mindenki beszélt mindenkivel és mindenről, nagyjából soha nem tudtam semmit követni, mégis, olyan vicces volt az egész, h emélem, sokszor részem lehet még benne! Aki nem szeretne kimaradni a jóból, azt nagyon sok szeretettel várom ma is, illetve bármikor! Ha többen vagyunk, összekapcsolom az embereket és már mehet is a dumálás! :)
Msn cím, ahol elérhettek : leander-88@hotmail.com
Gyertek nyugodtan, mindenkit várok!
xoxo
Lea
Msn cím, ahol elérhettek : leander-88@hotmail.com
Gyertek nyugodtan, mindenkit várok!
xoxo
Lea
2010. május 8., szombat
baj van!
kiderült, h a chatem csak 60 hozzászólást enged óránként :S ha nem gáz, át kéne menni msnre, mert ez nem fog menni így! Sajnálom, nem tudtam, h van limit :S
szal: leander-88@hotmail.com!
télleg sajnálom!
szal: leander-88@hotmail.com!
télleg sajnálom!
10 perc, és kezdünk!
Remélem, néhányan még emlékeztek arra a kis kósza ötletemre, h ma chates parti lesz... Ha nem, akkor majd elbeszélgetek magammal XD De azért várok mindenkit sok szeretettel!
5kor kezdek!
xoxo
Lea
5kor kezdek!
xoxo
Lea
2010. május 5., szerda
Breaking Dawn bemutató, új stillek
A Summit Entertainment bejelentette a Twilight Saga negyedik részének, a Breaking Dawn-nak a bemutatóját. A film 2011. november 18-án kerül a mozikba.
Ez most azt jelenti, hogy az eddigiekkel ellentétben mégis egy filmet gyártanak a tervezett kettő helyett? Vélemény? : D
Kaptunk egy új stillt is a hamarosan mozikba kerülő Eclipseből:
Ez most azt jelenti, hogy az eddigiekkel ellentétben mégis egy filmet gyártanak a tervezett kettő helyett? Vélemény? : D
Kaptunk egy új stillt is a hamarosan mozikba kerülő Eclipseből:
Valamint két képet Rob új filmjéből, a Bel Amiból:
Szó, mi szó, szívesen lennék Uma Thuman helyében XD
2010. május 4., kedd
Ismerkedés, pletykálkodás, duma duma hátán...
Kedves Mindenki!
Arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy chates partit, mert nagyon szeretnék veletek "normálisan" is beszélgetni, kicsit megismerni titeket és egyáltalán, csak dumálni egy jót ;)
Szóval, akit érdekel, azt nagyon sok szeretettel várom most szombaton 5 órától! Remélem, jó sokan leszünk ;)
xoxo
Lea
Arra gondoltam, hogy tarthatnánk egy chates partit, mert nagyon szeretnék veletek "normálisan" is beszélgetni, kicsit megismerni titeket és egyáltalán, csak dumálni egy jót ;)
Szóval, akit érdekel, azt nagyon sok szeretettel várom most szombaton 5 órától! Remélem, jó sokan leszünk ;)
xoxo
Lea
2010. május 3., hétfő
Kedves pályázók!
Remélem, nem felejtettétek el, hogy már csak egy hétig tudjátok beküldeni a munkáitokat! Nagyon várom mindenkiét, irtó kíváncsi vagyok, kinek mi ugrott be a cím alapján, ki mit álmodott meg ;) Eddig kettő alkotás érkezett be, úgyhogy, aki eddig nem állt neki, annak hajrá, mert tényleg kevés idő van már csak vissza! :D
Ha valaki valamilyen oknál fogva nem tud mégsem részt venni ezen a kis megmérettetésen (ami igazából nem is verseny, hiszen nem az én tisztem eldönteni valakiről, hogy tehetséges-e vagy sem ), az kérem, hogy szóljon nekem időben, hogy tudjam, nem kell várnom a művére!
Tehát, mindent bele csajszikáim, én drukkolok mindnyájatoknak, és ne feledjétek: nem a győzelem, hanem az írás a fontos! ;)
Május 10! Ezt se felejtsétek : D
Köszönöm,
xoxo
Lea
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
